udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Páll András

1998. február folyamán

Hódi Sándor szívszorító tanulmánya a vajdasági magyar helyzetről. Beszédes az egyik alcím: A kisebbségi lélek torzulásai. - A magyar pártok a választásokon a lehetséges mintegy 230 ezerből hozzávetőlegesen 90 ezret kaptak. A VMSZ 50 960 szavazatot, az Ágoston András-féle VMDP 16 974, a dr. Páll András-féle VMDK 16 802-t, a többi magyar párt két-kétezernyi szavazatot gyűjtött össze. Egyedül a VMSZ küldhetett képviselőt a parlamentbe, négy főt. /Hódi Sándor: A magyar kisebbségpolitika bukása. Az 1997-es szerbiai választások tanulságai. = Hitel (Budapest), febr./

2016. június 30.

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővel
Felénk siető égi postások
– A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre?
– Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt…
– Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”?
– Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához.
– Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált…
– Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani.
– 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál.
– Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem.
– A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma?
– A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra…
– Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek?
– Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”.
– Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada?
– Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő!
– Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal?
– Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek.
– Min dolgozol jelenleg?
– Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg.
Székely Ferenc
hargitanepe.eu

2017. augusztus 8.

Születésnapi köszöntő helyett*
Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.
Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.
Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.
Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.
Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.
Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.
Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.
Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.
Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.
Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?
Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.
* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.
Buchwald Péter / Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék