udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: Pápai Zoltán

2000. június 23.

Jún. 21-én megkezdődtek a Marosvásárhelyi Napok. Fodor Imre polgármester Dorin Florea prefektus, a napokban megválasztott, de még be nem iktatott városvezető jelenlétében üdvözölte a külföldi küldöttségeket, majd átadták a díszokleveleket azoknak, akik a város díszpolgáraivá lettek, vagy akiket a Pro Urbe díjjal tüntettek ki. A városi tanács 1997 óta választ díszpolgárokat. Idén dr. Pápai Zoltán docens professzort, dr. Radu Deac szívsebész professzort részesítettek ilyen jellegű elismerésben. A 90 éves dr. Pápai Zoltán, a marosvásárhelyi sebészeti iskola megalapozója nem lehetett jelen az ünnepségen. Pro Urbe díjat kapott: Bölöni László futballjátékos, összesen 108 alkalommal játszott a román válogatottban, jelenleg Franciaországban él. Kerényi György kecskeméti vállalkozó a Marosvásárhely-Kecskemét testvérvárosi kapcsolat kulcsembere, aki létrehozta a Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Kört. Catherine Watson brit állampolgár több társával együtt a marosvásárhelyi nők nevelésével foglalkozik évek óta, ezen kívül több alapítvány, magánszemély, intézmény anyagi és erkölcsi támogatását is megszervezte. Julian A. Legget az angliai Swindonból jár gyakran Marosvásárhelyre, a Mission Romania szervezet elnöke, melynek egyetlen célja azoknak az intézményeknek a támogatása, melyek hátrányos helyzetű csoportok és a jövő generáció esélyeinek növelését tűzték ki célul. Széphalmi Miklós a Magyar Demokrata Fórum alelnöke, a Zalaegerszeg-Marosvásárhely kapcsolat egyik létrehozója. Ellinor Haase egy németországi népi egyetem docense, és a Marosvásárhelyi Népi Egyetemmel tart fenn igen gyümölcsöző kapcsolatot. Mécs László MDF-es parlamenti képviselő a Szeged-Marosvásárhely testvérvárosi kapcsolat elindítója. Susanne Schmidt osztrák állampolgár öt éve hordja a segélyeket a marosvásárhelyi AIDS-betegeknek - szülővárosa asszonyai, valamint a ferences nővérek részéről. - Jún. 22-én színpompás felvonulással kezdődött meg a nyílt téren zajló ünnepség. Fodor Imre - még polgármesteri minőségben - a Színház téren átvehette az Európa Tanács díszzászlaját, majd elhangzott Emil Constantinescu államelnök üzenete. Leleplezték a város egykori főbírája, a vár megépíttetője, Borsos Tamás mellszobrát, melyről időközben letakarították a jún. 20-án éjjeli vandál gyújtogatás nyomait, megpróbálták kijavítani a kisebb rongálódásokat. A Borsos Tamás szobor elleni támadás nyomán Dorin Florea még prefektusi minőségben közleményben szólította fel a lakosságot, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül, az öröm, a tolerancia jegyében minél nagyobb számban vegyen részt a Napokon, majd elítélt minden olyan provokatív, vandál cselekedetet, mely megzavarja az ünnepséget. /(Máthé Éva): IV. Marosvásárhelyi Napok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./

2006. február 9.

1945-ben a magyar egyetem szervezői (hármas bizottság: Csőgör Lajos, Demeter János, Jancsó Elemér) nem tudták elérni, hogy az orvosi kar Kolozsváron induljon. A szorongatott helyzetben határozták el, hogy az egyetem orvostudományi kara Marosvásárhelyre költözzön. Ez nagy vihart kavart a magyar közvéleményben, mivel Kolozsvár Erdély gazdasági, művelődési és politikai központja volt. Voltak, akik az elköltözésben lemondást, a jogok feladását látták. 1945. szeptember 7-én az úgynevezett „átvételi” bizottság (Pápai Zoltán, Dóczy Pál, Henter Kálmán) átvette a volt katonai hadapródiskola épületét a leendő orvosi kar központi épülete számára. Az átvett épületben évekig tartott az átalakítás, építkezés. A Bolyai Tudományegyetemen az 1945–1946-os tanévre a beiratkozások – így a marosvásárhelyi orvosi karon is – 1946. január 25-től február 9-ig tartottak. „A Bolyai Tudományegyetem mind Marosvásárhelyen mind Kolozsváron 1946. február 11-én megnyitotta kapuit”. E címmel adta hírül a marosvásárhelyi Szabad Szó 1946. február 13-i száma az egyetemi oktatás megkezdését az új magyar nyelvű egyetemen. A jelentkezések alapján körülbelül 1800 hallgatóra számítottak az összes évfolyamokon. Az előadásokat azonban csak a másodévesektől felfelé tudták megkezdeni, mert a bonctani intézet kialakítása több időt vett igénybe. /Dr. Szöllősi Árpád: Hat évtizedes múltra tekint vissza az orvosi egyetemi oktatás Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 9./ Emlékeztető: Szöllősi Árpád munkája a kiváló, adatgazdag összefoglaló: A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem /Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995/

2006. október 10.

Marosvásárhelyen 1956-ban diákszövetségi gyűléseken előfordultak bátrabb hozzászólások. Bárányi Ferenc említette meg visszaemlékezéseiben, hogy Wiener Ferenc, az intézmény pártalapszervezetének egyik vezére állítólagos román provokációra hivatkozva, egyetemi őrséget szervezett Bárányi Ferenc és Komáromi Mihály diákvezérek alá toborzott hangadókból. Így ezeket – vagyis az egyetem esetleges hangoskodóit – végig ellenőrzése alatt tarthatta, s még arról is gondoskodhatott, hogy közéjük beépítse besúgóit.      Októberben, a gyűlésén Toró Árpád hatodéves, Nagy Lajos negyedéves vagy Kiss András és László Ildikó akkori harmadéves hallgatók meg mások is kényes kérdéseket feszegettek. Toró első hozzászólóként az eddig elmulasztott feladatokról beszélt, s Körösi Csoma Sándor szobrának visszaállítását, a hajdani Bolyai Gimnázium nevének visszaadását, a Bolyai sír ápolását, a magyarságunk megőrzését emlegette. Nagy Lajos (emlékiratában rögzítette) a diákság sorsával kapcsolatos kérdéseket feszegetett. Kiss András hozzászólásában egymás kölcsönös megismerését reklamálta román–magyar viszonylatban. László Ildikó Trianon igazságtalanságát is emlegette. A legnagyobb jelentőségű tett Toró Árpád és Gergely Tibor hatodévesek által összeállított 12 pont felolvasása volt. Ugyanekkor Nagy Lajost az egyetem IMSZ kultúrfelelősének választotta az egyetemi IMSZ küldöttgyűlés. Szép kezdeményezés volt az Ady Kör létrehozása és egy folyóirat kiadásának terve. Egyszer a negyedévesek a gyülekezési tilalom ellenére előadás után libasorban mentek fel a főépületig. A rettegett rektor, Andrásofszky Tibor tombolt és politikai tüntetésnek nevezte a cselekedetet. A „libasor” később is ott szerepelt a halmazati bűnök között. A Bolyai-sír megkoszorúzásakor a temetőben hemzsegtek a civil ruhás szekusok. Az egyetem vezetősége egyöntetűen foglalt állást az ellenforradalom definíció mellett. A besúgók adatait gondosan begyűjtötték, de egyelőre jegelték őket.   1957-ben ugyanez a diákság szemtanúja lehetett Kádár János marosvásárhelyi látogatásának, melynek legsötétebb momentuma az emlékezetes beszéd volt: lemondott az erdélyi magyar kisebbség sorsába való beleszólás lehetőségéről.   1959-ben a kommunista vezetés Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is elérkezettnek látta az időt a magyartalanításra. Előzőleg  Andrásofszky Tibor  rektor a tél folyamán hatalmas nagytakarítást végzett, tucatjait szórta ki az ártatlan és a bélyeges diákoknak. Ezután a gyűlésen még csak a tanári kart vették elő és alázták meg. Ennek lett áldozata a még aznap letartóztatott Kóródi Ferenc tanár, a híres Egyetemi Népi Együttes vezetője is. Ő 17 évet kapott. Mások, mint Lőrincz Endre András vagy Pápai Zoltán professzor, megalázó önkritikával úszták meg, de volt olyan is, mint pl. Szerémy Lajos tanársegéd, akinek el kellett hagynia a várost. A diákok meghurcoltatása ezután következett. Először Csernik Zoltán zseniális ötödéves hallgatót exmatrikulálták, majd három hallhatót /köztük a mostani emlékezés íróját/ zárták ki az „ellenséges magatartás miatt: Szász Istvánt, Katz Pált, és Nagy Lajost. Ellenséges megnyilvánulásaik miatt a szankcionált két hallgatót az egyetem, Bárányi Ferencet /abszolválása után két évig nem állhat államvizsgára/ és Kiss Andrást /az V. évfolyam befejezése után exmatrikulálják. Amennyiben ez év alatt a termelésben olyan tevékenységet fejt ki, hogy méltónak bizonyul tanulmányai befejezésére, beiratkozhat a hatodik évfolyamra/. Később valamennyi kizárt és szankcionált hallgató orvos lett. Bárányi Ferenc az 1989-es változás után Románia egészségügyi minisztere is volt. /Szász István Tas: 1956 Erdélyben. A forradalom és utóélete a marosvásárhelyi orvosi egyetemen. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 10./

2014. május 9.

Megszépült múlt, fájdalmas jelen
Elkeseredett szívvel olvasom az április 25-ei Háromszékben, hogy meghiúsult a magyar orvosképzés önállósítására irányuló kezdeményezés Marosvásárhelyen, és lemondtak a magyar vezetők.
Felelevenedett bennem, a 80 éves orvosban a múlt, megszépültek az egyetemi évek. Eszembe jutottak az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem híres tanárai, köztük Hajnal Imre, Dóczy Pál, Miskolczy Dezső, Obál Ferenc, Vendég Vincze, Krompecher György, Vasile Sabadeanu, Zeno Barbu, Cornel Ciugudean, Pápai Zoltán, Maros Tibor, Kelemen László, Klimkó Dezső, és sorolhatnám még. A nevezett tanári karnak nem az volt az álláspontja, hogy lehet románosítani, hanem az, hogy a frissen végzett orvosok minél képzettebbek legyenek, pontosan ismerjék az orvostudomány rejtelmeit, és segítsenek a beteg emberen.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy a MOGYE 1946 őszén létesült, pontosabban a kolozsvári orvosi egyetem költözött Marosvásárhelyre. Így született Székelyföldön magyar nyelvű orvosi egyetem, ahol nagyon magas szintű oktatás folyt. Ezt lehetővé tette, hogy a második világháború után létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, ahol magyar nyelven folyt a tanítás, a magyarlakta településeken pedig magyar nyelven tudta intézni mindenki hivatalos ügyeit. Állítom, hogy 1946 és 1958 között sem román, sem magyar részről nem volt gyűlölködés, ismeretlen volt a soviniszta magatartás. Törvény követelte, hogy az állam nyelvét, a románt mindenkinek kell beszélni. Az Orvostudományi Egyetemen az első három évben heti három órában román nyelvet oktattak, ennek köszönhető, hogy a fiatal magyar orvosok is kitűnően beszélték.
A világháború után Erdélyt ismét Romániához csatolták, de ennek feltétele volt, hogy a magyarok egyenlő jogokat élvezzenek a román lakossággal. Ezt be is tartották, amíg Gróza Péter volt a kormány, majd az állam elnöke. A Magyar Autonóm Tartomány vezetősége elfogadta a román törvényeket, és ennek szellemében cselekedett. Emlékszem: 1953-ban egy szép őszi napon az egyetem zsúfolásig telt dísztermébe – én is ott szorongtam – Gróza román miniszterelnök Nagybaconi Nagy Vilmos kíséretében érkezett, aki a háború alatt Magyarország honvédelmi minisztere volt. Előadásaikból kiderült, hogy mély barátságuk az egyetemi éveikben alakult ki, ugyanis Gróza Budapesten jogot tanult. Nagybaconi tábornok elmondta: tudomására jutott, hogy a munkatáborokban rosszul bántak a foglyokkal, akik 70–80 százaléka zsidó volt. Jelentette Grózának, aki ezután havonta ellenőrizte a táborokat, és komolyan büntette a visszaéléseket. Gróza miniszterelnök úr értékelte a jelen helyzetet, dicsérte a magyar autonómiát, mely biztosítja mindkét nép békés testvéri együttélését, és kijelentette, hogy ezt a rendszert fenn kell tartani. A két vendég végül diákéletük humoros élményeit osztotta meg a hallgatókkal. Hatalmas tapsot kaptak, és több héten át pozitívan értékeltük a találkozást.
Sajnos, Gróza Péter 1958-ban meghalt, és utódai azonnal nagyon erős és embertelen soviniszta politikát vezettek be, melynek hatására a románságban magyargyűlölet alakult ki. Céljuk minden magyar intézet elsorvasztása, majd megszüntetése volt, talán a magyarság fizikai megsemmisítése is. Ki kell emelnem, hogy az 1956-os magyar forradalom után, 1958-ban Kádár János belügyminiszterével Romániába látogatott, és Gheorghiu Dej akkori kormányfőnek kijelentették, hogy sem területi, sem beleszólási igényük nincs, az erdélyi magyarság Románia belügye. Ez felerősítette a román sovinizmust, a magyarok elnyomása soha nem látott méreteket öltött: a következő években több tízezer magyart börtönöztek be különböző hamis vádak alapján. Természetesen megszüntették a már korábban átkeresztelt Maros Magyar Autonóm tartományt is. A magyargyűlölet Ceauşescu uralma idején fokozódott, és nagyon sokan – többek közt e sorok írója is – elhagyták a szülőhazát. A diktátor tanácsadói üzletet láttak az elvándorlásban, és más anyanyelvűek pénz befizetése ellenében szabadon távozhattak. Az ember értéke nemzetisége szerint változott. A zsidók ára fejenként tízezer dollár, a német ajkúaké tízezer márka volt. Pontosan kiszámolható, milyen összeget halmoztak fel az emberkereskedelemmel, hiszen Romániában (Dél-Erdélyben) 1938-ban 800 ezer német anyanyelvű személy élt, jelenleg a számuk 25 ezer fő... Ennek kapcsán ajánlom a kedves olvasónak Stefano Bottini Sztálin a székelyeknél című könyvét: ebből tájékozódni fog a magyarság kiűzetéséről.
Visszatérve egyetemi éveimre: bár sok mindenben hiányt szenvedtünk, viselnünk kellett a világháború okozta súlyos sebeket, mégis a hangulatunk jó volt, jó jövőképpel rendelkeztünk, élt bennünk a remény, hogy orvosi munkánk sikeres lesz. Sietve mentünk mindennap órákra, és tanáraink nagyon felkészült szakemberek voltak, akik nemcsak a klinikai tudást oltották belénk, hanem bizonyos viselkedésmintákat is, hogy bizalmat, reményt alakítsunk ki a beteg emberekben, hiszen sok esetben a jó szó is gyógyít. Fontosnak tartották, hogy a betegekkel anyanyelvükön beszélgessünk, mert ez nagyon nyugtató. Sajnos, ez csak néhány évig tartott, 1962-től kegyetlen románosítás folyik az orvosképzésben, magyar településekre magyarul nem tudó orvosokat neveznek ki, akik biztató szavak helyett szidják a beteg embert, hogy Romániában él, és nem tud románul. Befejezésül fontosnak tartom tanácsként leírni, hogy az egyetem románosítása ellen csak úgy lehet védekezni, ha kiharcoljuk a magyar autonómiát. Meglátásom szerint nem az a fontos, hogy a kormányban részt vegyünk, mert ezáltal csak a román érdekeket szolgáljuk. Komoly ellenzéki erő kialakítására és következetes harcra van szükség az autonómia megvalósításához. Az erdélyi magyar pártok vezetői egységesen, közös program kialakítása által sikert érhetnek el, de fontos, hogy békésen összehangolt tervük legyen.
DR. SZABÓ ZOLTÁN, Szentjakabfa. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. január 26.

Az erdélyi magyar sebészet története (3.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebész professzor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmányban a szerző bemutatja az erdélyi magyar orvosképzés és ezen belül a sebészet viszontagságos történetét. Az ismertető első két részében ebből idézve követtük az eseményeket 1945. június elsejéig, amikor a Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel a királyi rendeletben foglalt előírásnak, miszerint a Szebenből visszatérő I. Ferenc Ferdinánd román tannyelvű és az újonnan létesített magyar egyetem fele-fele arányban osztozik a javakon, a román fél nem akart eleget tenni és lemondani a magyar állam által épített 63 épület egyikéről sem, a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara kénytelen volt a Marosvásárhelyre költözés lehetőségét elfogadni. Az átköltözés 1945 októberében kezdődött meg, egyrészt az üresen maradt hadapródiskola épületébe és a 30-35 ezer lakosú mezőváros három kórházába a felszerelés 25 százalékával. A Bolyai Tudományegyetemet, majd a különváló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet Groza Péter miniszterelnök támogatását élvezve prof. dr. Csőgör Lajos vezette, aki kiváló tanári kart nyert meg, köztük kilenc, majd újabb hat orvosprofesszort. Az OGYI-n az oktatás 1946. február 9-én kezdődött el és folyt magyar nyelven 1960-ig. Az ’50-es évektől az erdélyi szakemberekből álló tanári kar fokozatosan átvette a stafétabotot a szerződéssel dolgozó magyarországi professzoroktól, akik közül utolsónak Miskolczy Dezső akadémikus tért vissza Magyarországra. 
A „nagysebészet” terén a két világháború között elkezdődött tagolódás (önálló fül-orr-gégészeti, urológiai és ortopédiai klinikára) a Marosvásárhelyre költözés után épület hiányában nem volt lehetséges. Végül is a fül-orr-gégészeti klinika a mai helyén álló félbehagyott épületbe annak befejezése nyomán költözhetett be. A 100 ágyas, kétműtős sebészeti klinika rendbetétele után a város polgármestere 1945 márciusában dr. Péterffy Pált hívta meg osztályvezető főorvosnak Kolozsvárról, mivel a városban akkor nem volt képzett sebész. Őszire már jól működő sebészet fogadta a szerződéses tanárként érkező Klimkó Dezső sebészprofesszort és munkatársait: Pápai Zoltán, Kótay Pál, Gózner Elek, Szombathelyi László, Szerémy Lajos, Darkó Zsigmond, Böszörményi Lajos és Vass György sebészoktatókat és a segédszemélyzetet, akik Kolozsvárról telepedtek át. Klimkó professzor két év elteltével kénytelen volt visszatérni Budapestre, utódja, Csete Emil nagyváradi sebészfőorvos ugyancsak két év után távozott. Ezt követően a Kolozsváron magánszanatóriumot vezető dr. Mátyás Mátyás sebészprofesszor vette át a tanszék vezetését egészen haláláig. Hadd egészítsük ki a szerző szavait tanítványai méltatásával, akik „az igaz és szép orvosi legendák szerény hőseként” őrzik emlékezetükben Mátyás professzort. Az ő irányítása alatt vált ki az önálló urológiai tanszék dr. Kótay Pál, majd az ortopédiai és traumatológiai tanszék dr. Száva János és a gyermeksebészet dr. Kelemen Attila vezetésével, akik a későbbiekben elnyerték a professzori címet. E két utóbbi klinika 1960-tól a felújított katonakórházban kapott helyet. A sebészeti klinikán belül 1955-ben sebészeti és érsebészeti osztály létesült, amit az a szív-tüdő motor tett lehetővé, ami az erdélyi szülőktől származó Köteles Vilmos clevelandi üzemvezető és a clevelandi reformátusok adománya volt. 
Mátyás Mátyás professzornak dr. Pápai Zoltán adjunktus, később professzor volt az utóda, aki a tanulmány szerzője szerint „példamutató pontossággal és fegyelemmel irányította a klinikát”, „14 sikeres disszertációt vezényelt le”, 1974-ben, 65 éves korában mégis nyugdíjazták. Ő volt az utolsó magyar tanszékvezető egyetemi tanár az általános sebészeten, 1962-ben ugyanis elkezdődött a kétnyelvű oktatás bevezetése, és a gyakorlati órák nyelve kötelező módon a román lett. Ezáltal nagyon gyorsan sikerült megváltoztatni az egyetem jellegét, ami az általános sebészetre hatott ki a leginkább. „Szájhagyományok szerint volt olyan kolléga, aki Kolozsváron mint adjunktus ült be a gépkocsiba, és Marosvásárhelyen docensként szállt ki, majd rövid időn belül kinevezték professzornak a tartományi párttitkár hozzáértő döntése alapján” – olvashatjuk a tanulmányban.
1966-ban hozták létre a II-es számú sebészeti klinikát, amelyet a „néhai marosvásárhelyi magyar egyetem első román sebészprofesszora, P. D. Popa irányított”, ahova egyre több román oktató érkezett más városokból. Ekkor még előadótanárként (dr. Csizér Zoltán, dr. Naftali Zoltán) és tanársegédként is volt, aki tartsa a magyar előadásokat, de számuk a Ceauşescu-korszakban egyre jobban fogyott, miközben a magyar hallgatók száma is rohamosan lecsökkent. Bár 1983-ban az új Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház megépítésével a sebészeti klinikák számát ötre emelték, amelyből három az új, kettő a régi épületben működött, ezek élére kizárólag román oktatókat neveztek ki, és a magyar sebészek előmenetele elakadt. Négy sebészeti klinikán a közelmúltig nem volt magyar oktató. Az I-es számú sebészet vezetője több mint 20 éven át kereste „a megfelelő magyar oktatót, és azt is egyes számban” – idézi A marosvárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című kötetből a tanulmány szerzője. 
Péterffy professzor örvendetesnek nevezi, hogy a II. számú sebészeti klinikán, amely Bancu Şerban előadótanár – később professzor – vezetésével 1996-ban vált ki az I-es sebészetből, ötven év után újra van általános sebész egyetemi tanár Marosvásárhelyen prof. dr. Bara Tivadar sebészfőorvos személyében, akit nemrég neveztek ki társprofesszornak.
A továbbiakban a szerző a klinikavezető sebészprofesszorok tudományos tevékenységét és a MOGYE nem túl kedvező rangsorolását veszi számba, és megemlékezik Marosvásárhely két meghatározó kórházigazgató sebészfőorvosáról. Az 1900-as évek elején Marosvásárhelynek modern központi kórházat álmodó Hints Elek (1861–1919) sebészfőorvosról, akinek tervét az első világháború hiúsította meg, továbbá Czakó József sebészprofesszorról (1895–1975), aki az e célból alakított részvénytársaság segítségével a két világháború között megvalósította az elképzelt 70 ágyas, korszerű kórházat. Ennek lett igazgató főorvosa, és 1935-ben ott végezte el az első szívműtétet Romániában, varrótűt távolítva el egy 22 éves fiatalember szívéből. 
Az írás végén a szerző megemlékezik az Erdély kisebb és nagyobb városaiban működő sebészorvosokról, és kilenc jelentős sebészprofesszor, főorvos bővebb életrajzát is közzéteszi tanulságos írásában. 
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék