udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 12 találat lapozás: 1-12

Névmutató: Papp Mihály

1995. április 1.

Ápr. 1-jén, Cseres Tibor /1915-1993/ születésének 80. évfordulóján leplezték le szülőfalujában, Gyergyóremetén Burján Gáll Emil bronzba öntött plakettjét. Az emlékülésen és a koszorúzáson megjelent Alföldi László a követség részéről, Tornai József a Magyar Írószövetség elnöke, Kántor Lajos, a MÚRE elnöke, Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, Kötő József, az EMKE főtitkára és még sokan mások. /Szabadság (Kolozsvár), ápr. 8./ Ezután került sor a Cseres Tibor Közművelődési Egyesület megalakítására, melynek tiszteletbeli elnökéül özv. Cseres Tibornét kérték fel, elnökéül pedig Papp Mihályt választották. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), ápr. 4., 506. sz./

2000. november 16.

Cseres Tibor író tiszteletére okt. 29-én emlékszobát avattak Gyergyóremetén. A községben 1995 márciusában megalakult a Cseres Tibor Közművelődési Egyesület. Először emlékművet emeltek Cseres Tibornak. Burján Gál Emil alkotását 1995. ápr. 1-jén avatták fel. Most pedig emlékszoba létesült a remetei Művelődési Otthon egyik helyiségében. Azért itt, mert az író szülőházát, sajnos, már rég lebontották. A Papp Mihály által irányított Közművelődési Egyesület elnyerte az Illyés Közalapítvány pályázatát, amely nagyrészt megoldotta az emlékszoba berendezésének anyagi gondjait. Az Egyesület II. füzetének megjelenése Barabás Imre és Román Sándor nevéhez fűződik. /Gergely Géza, Ditró: Emlékszoba Cseres Tibor szülőfalujában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 16./

2003. április 29.

Ápr. 27-én megkezdődtek Sepsiszentgyörgyön a XIV. Szent György Napok. Ez a városünnep, amely a polgármester szerint Erdély legnagyobb ilyen jellegű rendezvényévé nőtte ki magát, számos érdeklődőt vonzott. Ápr. 28-án a vakációzó gyerekek gyűltek össze a színház nagytermében. Délután megnyílt Papp Mihály Gondolatserkentő című kiállítása. A ferencvárosi Leövey Klára Gimnázium diákszínjátszói mutatták be Sütő András Kalandozások Ihajcsuhajdiában című mesejátékát. Este Sütő András Erdélyország, mit vétettem? című könyvét mutatta be a közönségnek. A városi művelődési házban a Gyárfás Jenő Amatőr Képzőművész Szövetség kiállítására kerül sor. /Farkas Réka: Egy hétig tart a városünnep. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 29./

2003. május 10.

Máj. 9-én Papp Mihály iskolaigazgató rövid beszéde után a Cseres Tibor Közművelődési Egyesület nevében megkoszorúzták Gyergyóremete nagy szülöttjének emlékművét, majd egész napos rendezvényekkel iskolanapot szerveztek a Fráter György Általános Iskola tanulói részére. Az idei Cseres Tibor szavalóversenyre a házigazdák mellett biatorbágyi, ditrói, csutakfalvi tanulók is beneveztek. Az irodalmi est vendége Gál Éva Emese, Ferencz Attila és Bakna György volt. /Bajna György: Cseres Tibor-napok Gyergyóremetén. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 10./

2003. május 21.

1995 óta először találkozott Kányádi Sándor a gyergyóremetei gyerek- és felnőtt olvasókkal. A máj. 19-i este a Cseres Tibor Egyesület meghívására, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó közreműködésével valósult meg. Gyergyóremetén a találkozás élményt nyújtott a megjelenteknek. A Fráter György Általános Iskolában a teltháznyi közönséget Papp Mihály iskolaigazgató, a helyi Cseres Tibor Egyesület elnöke köszöntötte. Az iskola diákjai Kányádi-verseket szavaltak. Kányádi Sándor elmondta: nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy az akkori szellemi élet nagyjaival, Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Márton Áronnal kerülhetett kapcsolatba, barátságba. /Gergely Edit: Kányádi Sándor: lelki lábbeli a vers. = Krónika (Kolozsvár), máj. 21./

2003. július 14.

Gyergyóremetén a falunapokat idén a világban szétszóródott remeteiek találkozásának szentelték. Jöttek Görögországból, Ausztriából, Németországból is, többen Magyarországról. A sportrendezvények, a kisiparosok munkáinak kiállítása mellett előadásokra is sor került. Az előadók Papp Mihály, dr. Garda Dezső, Laczkó Szentmiklósi Endre, Laczkó Albert Elemér, Komlóssy József (Svájc) Gyergyóremete és a térség múltját, jelenét és jövőjét vizsgálták. Laczkó Szentmiklósi Endre, Nagy Bulcsú József és dr. Garda Dezső ez alkalomra megjelent könyveiket mutatták be. Júl. 13-án, vasárnap két harangot szentelt fel Bálint Lajos ny. érsek. Az egyik harang Orbán László pápai prelátus ajándéka, a másik az Amerikában élő Szotyori Melinda Zsuzsanna és lánya, Orsolya adománya. Pro Remete-díjat Nagy Ágnes és férje, Nagy Dezső kapott 11 vállalt és felnevelt gyermekéért. /Bajna György: Gyergyóremetei Falunapok. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 14./

2005. április 30.

90. születésnapját ünnepelhette volna Gyergyóremete talán legnagyobb szülöttje, Cseres Tibor az idén – jegyezte meg Papp Mihály, a Fráter György Általános Iskola igazgatója, az író emlékét oly hűen ápoló Cseres Tibor Közművelődési Egyesület elnöke a község parkjában emelt Cseres-emlékmű megkoszorúzásánál mondott beszédében. Gazdag programja van a Cseres Tibor-napoknak. Az anyanyelvi vetélkedőt a Szófejtők csapata nyerte. A gyergyóremetei gyökerű, Pozsonyban élő Balázs F. Attila költő 50. születésnapjára kiadott válogatott verseskötetét és a Kő című folyóiratot is bemutatta. /Bajna György: Cseres Tibor-napok Gyergyóremetén. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 30./

2006. május 13.

Anyanyelvi vetélkedővel és rajzversennyel kezdődött, majd koszorúzással folytatódott május 12-én – Czegő Zoltán szavai szerint „a nemzeti felelősség írója”, – Cseres Tibor emlékére szentelt rendezvénysorozat Gyergyóremetén. Papp Mihály iskolaigazgató évről évre méltatja a központban felállított, Burján Gál Emil készítette emlékmű megkoszorúzása előtt a község nagy szülöttjét. /(Bajna György): Cseres Tibor Napok Gyergyóremetén. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 13./

2007. április 28.

Gyergyóremetén az iskolában anyanyelvi vetélkedőt rendeztek Cseres Tibor Napok alkalmával, a Cseres-emlékműnél Papp Mihály iskolaigazgató méltatta a község nagy szülöttjének tevékenységét. A koszorúzás után a hagyományos versmondó versennyel, illetve és szabadtéri sportvetélkedőkkel folytatódott a rendezvény. /(Bajna György): Cseres Tibor Napok Gyergyóremetén. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 28./

2010. augusztus 10.

A gidófalvi veszedelem emléktáblája
Kátai Károly hétéves gyerek volt, amikor 1950 szeptemberében a gidófalviak közel egyhetes kollektívellenes lázongása, a belépési nyilatkozatok elégetése után a román néphadsereg katonái milicistákkal és szekusokkal elegyesen a községet bekerítették — hosszú csövű ágyú is volt vélük —, s éjnek évadján hat, előre kiszemelt családdal együtt kihajtották, mint a barmokat az angyalosi Szépmező irányába, ott teherautókra lökdösték, majd egy brassói „átszállás” után szinte megállás nélkül Dobrudzsáig döcögött velük a marhavagonokkal pöfögő vonat. Beszélni sem lehetett, némelyik állomáson a gyermekeket engedték le ivóvízért.
A jó emlékezetű Balogh László a sepsiszentgyörgyi Charta Kiadó Múltidéző sorozatában Történelem a homlokráncban címmel örökítette meg az 1950-es Gidófalvi veszedelmet. Alig van túlzás abban, ha az 1764-es madéfalvi vérengzés minősítését vesszük kölcsön a háromszéki állapotok jellemzésére, hisz a gidófalvi lázadásnak két, az éjszakai zavargásban agyonlőtt áldozata is volt, és az is hasonlatos a csíki mészárláshoz, hogy azonos időszakban Erdély más településein is történtek az osztályharc jegyében gyilkosságok, százával hurcolták és zárták el az embereket, terelték őket dobrudzsai munkaszolgálatra, a „Kánál” — Duna—Fekete-tengeri csatorna — hírhedt építőtelepeire.
Szóval, Kátai Karcsika még apró legényke volt. Balogh Laci is abba a csoportba sorolta volna, amint a sportban a „futottak még” kategóriát jellemzik, de aztán az utolsó pillanatban mégis bevette könyve felnőtt interjúalanyai közé, amiből menten kiderült, hogy ebben a korban a gyermeki agy micsoda érzékenységgel raktároz el mindent, ami véle és környezetében történik.
Kátai Károly, miközben a ’89-es romániai fordulat után Gidófalva polgármestere is volt, mostanra jól belenőtt az 50-es évek emlékeibe. Termete is robusztus. A politikai üldözöttekre vonatkozó törvények tudója lett, olyannyira, hogy a búnak-bánatnak hálójába keveredett bajtársait, ezek hozzátartozóit is arra ösztökéli, jogos anyagi-erkölcsi kárpótlásukkal ne ajándékozzanak meg senkit.
Nemsokára, szeptember 12-én lesz a gidófalvi vérengzés 60. évfordulója. Szándékaik szerint erre az alkalomra emléktáblát helyeznek el a református templom cintermében. Ezen a helyen már áll egy emléktábla, Jancsó Vilmos és Zsigmond András huszonéves fiatalok életét azon az éjszakán gyilkos golyók oltották ki. Az utóbbit éppen ezen a helyen lőtte szíven egy milicista, amikor a község lakosainak akarata szerint a templom harangját akarta félreverni, hogy a gidófalvi tehetősebb gazdák elhurcolását megakadályozzák. A gyilkos milicistát lefegyverezték, és kevésen múlott, hogy életben maradt.
Gidófalváról 1950 szeptemberében harminc embert hurcoltak el. Azokat, akiket a lázadásban való részvétel miatt törvényszék elé állítottak, Brassóban lekapcsolták. Az elhurcoltak zöme hat családból került ki. Kilenc férfit és nőt, Fazakas Józsefet, Jancsó Dezsőt, Jancsó Gizellát, Zsigmond Zoltánt, Papp Mihályt, Papp Gyulát, Barabás Sándort, Pulugor Annát és Orbán Dezsőt törvényszék elé állították, Fazakas Gergelyt, Nagy Bertát, Fazakas Józsefet, Kátai Károlyt, Kátai Zsófiát, Kátai Istvánt, Kátai Ferencet, ifj. Kátai Károlyt, Kátai Sándort, Kátai Rózát, Kátai Pált, Kátai Sándort, Kátai Ilmát, Kövér Mózest, Kövér Margitot, Kövér Álmost, Zsigmond Gézát, Zsigmond Máriát, Zsigmond Erzsébetet, Zsigmond Gézát, Zsigmond Pált, Nagy Ellát és Nagy Emilt Dobrudzsába hurcolták.
Kátai Károllyal és a még életben levő egykori elhurcoltakkal beszélgetéseink során abban egyetértünk, hogy a gidófalvi mártírok, az elítéltek és az elhurcoltak egy közösséget alkottak, s ennek következtében egyetlen emlékkövön lesz a helyük. A mikóújfalusi andezittömbre a nevek fölé kerül a gravírozott szöveg:
TISZTELGÉS
A KOMMUNISTA DIKTATÚRA BEVEZETÉSÉÉRT,
A KOLLEKTIVIZÁLÁS MEGAKADÁLYOZÁSA SZÁNDÉKÁÉRT
MÁRTÍRHALÁLT SZENVEDETT, BÖRTÖNBÜNTETÉSRE ÍTÉLT,
SZÜLŐFÖLDJÜKRŐL ELHURCOLT GIDÓFALVI SZEMÉLYEK ÉS CSALÁDOK
60 ÉVVEL EZELŐTTI KÍSÉRLETE ELŐTT.
(Az emléktábla-állítók a gidófalvi református egyház bankszámlájára fogadnak el adományokat.
RON: RO74RNCB012403801837000 BCR,
EUR: 009RNCB0124038018370007 BCR.)
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. november 21.

Iskolát, óvodát avattak Remetén
Felújított iskolaépületet, újonnan épített óvodát adtak át november 18-án, vasárnap Gyergyóremetén. A megvalósítások a Vidékfejlesztési Alap 322-es kiírása mentén megnyert pályázat részét képezik.
A gyermeklétszám csökkenése igen fenyegető veszélyt jelent a remetei tejporgyári iskola megmaradására, ennek ellenére az 1960-as évek elején létesített épületet felújíttatta a község önkormányzata. A beruházás, mely az épület külső-, belső felújítását, illetve egy önálló hőközpont létrehozását foglalja magába, a Vidékfejlesztési Alap integrált pályázata részét képezi.
Huszonhárom évvel ezelőtti statisztikák szerint ebben az iskolában 43 alsó tagozatos és 36 napközis gyermek járt. Az idei tanévtől megszűnt az óvodai csoport, az iskolában pedig 12 diák tanul. „Sokat gondolkodtunk, hogy érdemes-e javítani egy olyan épületet, ahonnan lassan kifogynak a diákok. Az a döntés született, hogy igen. Reményeink szerint itt továbbra is iskola fog működni, de ha mégsem, akkor is a fiatalokat fogja szolgálni” – mondta az avatóünnepségen Papp Mihály, a Fráter György Általános Iskola igazgatója.
Az épületnek szánt rendeltetés kapcsán Laczkó Albert Elemér polgármester elmondta: már múlt tanévtől itt kaptak helyet az addig hosszú éveken át Szentmiklósra ingázó fogyatékkal élő remetei fiatalok, napközis foglalkoztatójuk mellett további tevékenységeknek is lenne még hely az épületben. „Az épületnek további funkciókat keresünk. Olyan tevékenységekre fogjuk használni, amik a gyermekek fejlődését szolgálják” – szögezte le a polgármester, mindazonáltal reményét fejezte ki, hogy a településrészen nem „fogynak el” annyira a gyerekek, hogy az iskola épületét esetleg máshonnan érkezők táboroztatására kelljen használni.
„Valamikor, amikor a tejporgyár virágzott, ez az épület épült utolsóként. A gyár hanyatlása miatt jelenleg leszakadóban van a falunak ez a része. Azt kívánom, hogy a felújított épület legyen jelképértékű; az első olyan pont, ami ezt a falurészt a fejlődés útján elindítja” – fogalmazott a községvezető.
Egy másik beruházás, az alszegi óvoda átadására is sor került vasárnap. Az újonnan épített létesítmény szintén a Vidékfejlesztési Alap 322-es kiírása mentén megnyert pályázat révén jött létre. Az 500 ezer lejt meghaladó beruházással lebontásra került a régi, igen rossz állapotban lévő épület és felépült egy korszerű, jól felszerelt, konyhával és ebédlővel is ellátott napközis óvoda, melyben három csoportot indítottak az idei tanév kezdetén.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro

2017. október 13.

A Stúdiószínpad volt nekem a tarka paszuly
Emlékezés Papp Mihállyal, Erdély legidősebb műkedvelő színészével
Pusztán a hanglejtésével bravúroskodva amilyen szenvtelen arccal tudta hamisítatlan Hacsekként mondani, hogy „Képzelje, az első felvonás közepén az anyósom – potty! – a karzatról leesett a földszintre!”, hát századik alkalommal is már előre kuncogtunk a színfalak mögött, pedig a poénokat kívülről fújtuk. Papp Misi, a szinte parasztgyerek, egy életen át szabó, majdnem színiiskolás, 84 esztendősen Erdély talán legöregebb műkedvelő színésze, aki nemrég még játszott.
A kilencvenes években éppen csak nagykorúként koptatva a műkedvelő színjátszás deszkáit eleinte szinte kínos megtiszteltetés volt számunkra tegezni Misit, aki a hőskorszaki, régi Stúdiószínpadban is játszott. A közelében lenni örökké a jókedv, nevetés ígéretét hordozta magában, mindig el tudott sütni egy elmés poént, mégis olyan tartása volt, hogy most visszagondolva nem is értem, hogyan kérhette, hogy magunkfajta kis csitrik, suhancok tegezzék.
Színház a gyárban: Misike, szeretne színész lenni?
Zilahon, a Kraszna utcában nőtt fel, a hely akkoriban inkább volt falu, mint város, majd szabóként Kolozsváron, a Flacăra ruhagyárban dolgozott. Ma már elképedve csodálkozunk ezen, de akkoriban a kolozsvári gyárakban színjátszókörök működtek, sőt a Flacărában egyszerre kettő is, román és magyar. Komoly, valóságos rendezőkkel. A színészek szabók, gombfelvarrók, mesterek, lakatosok, netán könyvelők voltak. Sokszor őstehetségek, akár a hályogkovács. Papp Mihály így csatlakozott a gyári magyar társulathoz az ötvenes években, később pedig felvették a városi kultúrotthonban működő híres Stúdiószínpadba, amely Kolozsvár harmadik társulatának számított. Ismert szakemberek rendeztek itt, az előadásokhoz műsorfüzet készült, a társulatnak súgója, zenekara, műszaki személyzete is volt, és mindenekfölött színpada a főtéren, ugyanis a Városi Művelődési Házhoz tartozott. Kolozsváron számon tartották és várták a Stúdiószínpad előadásait.
– Egyszer a megállóban vártam a buszt a Györgyfalvi negyedben, egy idegen hölgy fordult hozzám: „Művész úr, mikor adják elő megint a darabot?” Mondtam, hogy ugyan, nem vagyok én művész úr. Miért is nem lettem művész úr? Amikor elkezdtem a Flacărában színjátszóskodni, azt kérdezte tőlem az akkori kultúrház igazgatónője az első próbaolvasás után: Misike, maga nem szeretne színész lenni? Én, rögtön mondtam, hogy nincs nekem még érettségim se. Mire ő: az nem számít, azt meg lehet azután is csinálni, de van egy baj, Misike tudja, hogy kancsi? Hát persze, hogy tudtam. Azt mondja, kicsit zavaróan hat a színpadon, azt meg kéne operálni. Mondom, nem probléma, úgyse látok vele, ha megoperálják, hát megoperálják. Azt mondta, hogy azt az előadást (Gergely Sándor: Vitézek és hősök) bemutatjuk, ő meghív szakembereket, és nagyon jó a káderlapom, mivel faluról került szinte parasztgyerek vagyok, hát biztos, hogy bejuttatnak. Egye fene, gondoltam. Elmentem, megoperálták a szememet, bár ott is volt valami, mert azt mondták a klinikán, hogy a román egészségügy plasztikai műtétet nem finanszíroz, csak kivételes esetekben. Visszamentem az orvoshoz, aki küldött, mondtam, hogy nem lesz a szemműtétből semmi, és nekem úgyis csak a színiiskola miatt kellett volna, hát ráírta a küldőpapírra, hogy „szakmai okok, színiiskolába küldik”. Visszamentem a klinikára, rögtön volt hely, másfél hónapot tartottak a kórházban. Mikor kijöttem a kórházból, kezdtük volna a próbákat, a hölgyike elcsúszott a fürdőszobájában, ráömlött a forró víz, meghalt. Na mondom, Misi, lőttek a színiiskolának. Hát így nem lettem én művész.
1960-ban még a Flacărában játszottam, volt egy komoly rendezőnk, Bereczki Péter két évet foglalkozott a csapattal. Megrendezte egy ukrajnai író darabját, Elrabolt boldogság volt a címe, kakastollas csendőrrel, puskával, én bírót játszottam benne. Vendégszerepeltem a Herbák társulatában, amikor a színdarabjuk főszereplője elment Palesztinába. Ott volt egy isteni sztori. Igazgatót alakítottam, főszerep volt ez is, bajuszt kellett ragasszak, és a kislányomat, aki ma már 54 éves, a háziasszonyunk hozta, mert a feleségem bent volt a katonakórházban, operálták. Akkor volt a bemutató, képzeld el a lelkiállapotomat. A háziasszonyom ott ült az első sorban, ölében a lányommal, akkor volt hároméves, azt hiszem. S mikor beléptem a színpadra, felkiáltott, ni, édesapám! Odaszaladt a színpadhoz nagy hangosan: mi van orrod alatt? Nem volt egyszerű megőrizni a hidegvéremet. Akkor egyszer játszottunk, de többet ott se, mert megszűnt a Herbák színjátszóköre, a ruhagyáré is, pedig még kiszálláson is jártunk, Désen vagy kétszer.
Ott maradtak volna nadrág nélkül
– Közben 1958-ban megnősültem, a fiam és a lányom is megszületett már, és még mindig egy házinéninél laktunk, kellett a lakás. A kommunizmusról lemondtam, hogy segítene. Egy ideig mind reménykedtem, aztán ajánlottak is ... egy garzont. Akkor kigürcöltem az előleget, és megvettem a háromszobás lakást. Ha már a lakással így jártam, visszaadtam a pártkönyvet, azt mondták, hogy kitettek a pártból, mert azt nem mondhatták, hogy én mentem el. Pedig az állomástól kezdve végig a Horea úton, nekem minden héten három délután volt önkéntes munka, a Republica mozinál (Köztársaság mozi, ma Florin Piersic – szerk. megj.), a Donát negyedben, legalább vagy négy évig. Az építőtelepeken dolgoztam önkéntes munkát, mert azt mondtam, ki tudja, valahol épül az enyém is. Épült is, a Györgyfalvi negyedben, csak éppen ki kellett fizessem. Így aztán amikor a gyári társulatok megszűntek, a lakásért való küszködés miatt volt egy pár év szünet, amikor nem játszottam, mikor aztán már megengedhettem magamnak, akkor aztán jelentkeztem a Stúdióba. De cserébe meg kellett elégednem egy alacsonyabb fizetéssel, mert csak így juthattam el a próbákra, a ruhagyár ugyanis két váltásban működött. Olyan szekcióba helyeztek, ahol a címem megvolt ugyan, de csak alapfizetést kaphattam, és négyes kategóriánál feljebb nem engedtek, pedig az fizetésemeléssel járt volna, de mehettem a stúdiós próbákra. Én ha vasalásnál dolgoztam, háromszor annyit kerestem volna. Közben volt egy másik osztályon egy hatos kategóriás retusor, kérdeztem, hogy hát neki miért lehet? Azt mondták, hogy hát Márta Vászilé csak egy van. Aztán elkapták, hogy lopta a nadrágokat. Törvényszékre került, elzárták. Rengeteg hiánya volt, volt rá eset, hogy vagy kétszáz nadrág. Na akkor mondtam, még szerencse, hogy csak egy Márta Vászilé volt, mert ha lett volna vagy három, akkor ott maradtak volna nadrág nélkül...
Aztán lett egy nagy zűrzavar az egyik szekcióban. Kérték a munkások, hogy adják ide Papp Misit mesternek, mert két hét alatt rend lesz. A főmérnök beleegyezett, mert neki mindegy volt, csak rend legyen, na de a párttitkárnak kellett beleegyezni, az pedig „Nu koreszpungye politik” – ezt mondta.
A Stúdióban „őrzött” bennünket a szekuritáté
– A Stúdióhoz komoly vizsga volt, ott volt a rendező, a zsűri elnöke és a Stúdió néhány tagja. Előre meg lett mondva, hogy aki iskolás, ha romlik a jegye, búcsúzzon el. Aztán a magaviseletet is nézték. El kellett mondani egy választott verset, de improvizálni is kellett a vizsgán és látatlanban olvasni. Azt hiszem 1976-ban mentem be a Stúdióba. Végig ott voltam egész addig, amíg jött ez a mese, hogy újra kellett volna vizsgázni, merthogy hát játsszunk románul is.
Egyszer műsorra tűztük Bajor Andortól a Ki nem lop ruhaszárító kötelet. Nekem a nézőtéren kellett ülni, izegni-mozogni egy széken, recsegett is alaposan. Észrevettem, hogy egy hölgy már vagy háromszor is hátranéz, hogy ki az, aki mind recsegteti a széket. A színpadon Rozsnyai Júlia beszélt, és úgy volt megrendezve a dolog, hogy Júlia leszólt, „kérem legyenek ott csendben, mert belezavarodok a mondókámba”, akkor láttad volna a hölgyet, hogy nézett vissza rám, hogy na, most megkaptam a magamét a recsegtetésért. Júlia a színpadról folytatta: „Legyenek ott csendben, így is nincs semmi csattanó, és nem tudjuk folytatni az előadást”. Akkor én csattintottam egy nagyot, felgyúlt a nézőtéren a villany, és felálltam mondva, hogy nem is kell folytassák, majd folytatom én. S akkor kapcsoltak a nézőtéren, hogy tulajdonképpen ez a darab része volt.
A párt kultúrfelelőse kellett jóváhagyja, hogy lemehetünk Szalontára és Váradra. Igen ám, de amikor megérkeztünk Bihar megyébe, ott már vártak, azt mondták, hogy a kabaréval bemehetünk Szalontára, de az Arany János estet nem engedik. Úgy kértük, hogy Szalontán szombat este előadjuk az Arany János estet, ott alszunk, és Váradon visszafelé játsszuk a kabarét. Lefújták, nem engedtek be Szalontára, azt mondták, hogy a kabaréval szerepelhetünk Szalontán, de az Arany Jánossal nem. Ennyire őrzött a szekuritáté bennünket, három ember ha összegyűlt valahová, kellett aprobálás. A magyar színház buszával mentünk. Tulajdonképpen mi voltunk az egyetlen formáció, 81-ben még Magyarországra is kiengedtek, ez nagy mértékben Kovács Pali Ferencnek volt köszönhető. Rajtunk kívül csak a mákófalviakat engedték ki, hogy bemutassák a kalotaszegi viseletet, de őket is csak úgy, hogy Pali Feri nem mehetett velük.
Mikor megkaptuk az utazási engedélyt, az igazgatónő csinált egy gyűlést, és a következőket mondta: „Mielőtt elindulnánk, a csoport tudomására hozom, hogy perfekt beszélek magyarul. Mindent értek.” Tehát úgy beszéljünk az autóbuszban, a határnál és ott is, hogy ő perfekt tud magyarul. De ő, mint a csoport hivatalos vezetője nem beszélhet magyarul. A kiszállást értünk csinálta, neki Budapest nem jelent semmit. Ő járt Moszkvában, járt Kijevben, neki Budapest már nem mutat semmi újat. Ez lett leadva, így indultunk útra. S akkor az történt, hogy három nap múlva belebetegedett abba, amit látott.
Egy hetet voltunk Magyarországon, elvittek Vácra, a Duna-kanyarba, sokfelé. Május elseje ott ért bennünket, és a felszólítást megkaptuk, hogy május elsején nem tartózkodhatunk Budapesten, tehát az ünnepségen nem vehetünk részt, politikai megnyilvánulásunk nem lehet, ezt kerüljük. Akkor kivittek Vácra, ott ettünk egy finom halat, megnéztük ezt is, azt is, az igazgatónő három nap alatt elköltötte az összes forintját, azután hallottuk, hogy valakinek panaszolta: jaj, nem tudtam elképzelni, hogy Magyarország így néz ki. Az utak, a tisztaság, a minden, hát ég és föld volt Magyarország és Románia közt, mi mentünk lefelé, álltunk sorba minden szarért, és akkor ott a bőség országa volt. Na és mikor visszajöttünk, a Királyhágón megálltunk. A kanyarban állt egy kocsi, le volt téve egy újságpapír, rajta valami szerszámok, és két pasas ott dikicselte az autóját. Jött egy másik autó, kicsit közel az újsághoz. Az autót javító pasas felnézett, ahogy elhaladt a másik, és csúnyán szitkozódva kiabálni kezdett. Akkor az igazgatónő félhangosan mondta: „Na, așe, așe, cel puțin să știm că am ajuns în România.” (Na úgy, úgy, legalább tudjuk, hogy megérkeztünk Romániába.)
A kultúrházban létezett egy román csoport is, egyszer csináltak egy színdarabot, A hold láthatatlan oldala. Az volt a szokás, hogy ha az egyik csoportnak volt bemutatója, a másik csoportnak adott meghívót. Leitner Emil azt mondta, „Gyerekek, aki el tud jönni, legyen megborotválkozva, ünneplőbe, lehetőleg nyakkendővel, nem jövünk ide ló módra, tessék tisztességgel idejönni. És negyedórával az előadás kezdete előtt itt legyen, aki jön.” Egyetlen egy jegyet adtak el. Mi megjelentünk nagyrészt, de ezt az előadást lefújták. Úgy eltűntek a színpadról a csórók! Persze ez az igazgató fülébe jutott, és aztán megjelent a szeku nálunk, hogy játsszunk románul, ekkor szűnt meg aztán a csapat.
Fehér paszuly, tarka paszuly
– A feleségem biztosított olyan hátteret, ami nélkül nem is gondolhattam volna a műkedvelősködésre. Pénteken elmentem Székelyföldre, hazajöttem hétfőn reggel 5 órára, a feleségem pedig hajnalban ott várt az uzsonnával a gyár előtt, mert tudta, hogy nem volt időm hazamenni. Nemegyszer ő volt, aki mondta, hogy ne maradj ki, menj. Ezért tudtam elérni azt a kort, hogy Erdély legidősebb aktív műkedvelő színjátszója voltam. Még Magyarfenesen is (ahova a rendszerváltás után költöztek) fel tudtam lépni egy színdarabban, még szavaltam a templomban, zászlószentelés volt, és a kórustalálkozón, egész addig, amíg tudtam. De az utóbbi időben már éreztem, hogy nem megy, felejtettem a szöveget is. Aztán most már én is készülök hazafelé...
Egyszer Marton Lilit elküldte hozzánk az újság cikket írni. Azt kérdezte, hogy mit jelent nekünk a színjátszás. Nekem Nagy István jutott eszembe, aki az egyik könyvében leírta, asztalosinasként minden délben ebédre paszulylevest kapott. Egy idő után már nem az bántotta, hogy paszulyleves, hanem hogy mindig fehér paszulyból volt, s kívánta volna, hogy bár egyszer legyen tarka az a paszuly. Én bent dolgoztam a ruhagyárban. A foglalkozásomra nézve szabó voltam, de a ruhagyárnak kevés köze van a szabósághoz, csak annyi, hogy ha el kellett menjek egyik osztályról a másikra, nem kellett jöjjenek utánam tanítani, csak el kellett mondják, hogy mit kell csinálni, de akit bevettek az utcáról, megmutattak neki egy műveletet, s csak azt tudta. Elmondtam hát Marton Lilinek, hogy én ott dolgozom a gyárban, és az fehér paszuly. Nekem a Stúdió jelenti a tarka paszulyt. Akkor Marton Lili rám nézett: „Ez olyan szép, de nem lehet megírni...” Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-12




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék