udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 2 találat lapozás: 1-2

Névmutató: Pop, Pavel

2004. július 20.

Tavaly virradattól sötétedésig dolgozott az aradi Szabadság-szobor talapzatkockáinak restaurálásán Kocsis Rudolf szobrászművész. A Temesvári Egyetem Művészeti karán tanító aradi szobrász Budapesten állított ki. Két másik szlovák kötődésű művész, a budapesti Ezüst György és az újvidéki Pavel Pop társaságában a Rákóczi úti galériában mutatta be munkáit. Négyévenként van a nagy nemzetközi seregszemle, a rigai szobrászati kiállítás. Ebbe beválogatták Jecza Péter bronzszobra mellett Kocsis Rudolf egyik famunkáját. Kocsis Rudolf augusztusban a Szabadság-szobor bronzalakjait restauráló Kolozsi Tibor, a szovátai Sánta Csaba és a sepsiszentgyörgyi Varga Mihály társaságában Kolozsváron állít ki, szeptemberben pedig a Pécsi Galériában az aradi képzőművészek viszonozzák a mecsekiek aradi bemutatkozását. /Puskel Péter: Budapesten és Rigában állított ki Kocsis Rudolf. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 20./

2016. március 2.

Egy „románellenes román” falujában (1.)
Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.
A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.”
„Töröljük a román hősök galériájából”
Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz:
„Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.”
A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve.
A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.”
Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest.
Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ…
Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”.
„A közös haza védelmére”
A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.”
Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt.
„A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.”
Bem hadnagya
Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának.
Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta.
A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget.
Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett.
https://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5.
Egy „románellenes román” falujában (2.)
A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba:
„Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.”
A Példabeszédek Háza
A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút.
Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?”
Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17)
Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni…
Mihály és Gábor arkangyal temploma
A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu.
A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik!
A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán.
Az effendi, az őrnagy, a tábornok
Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig.
Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában
A Nagyvárad levelezője
Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem.
Ez az én meggyőződésem.
Papp de Popa Pál,
Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” https://erdelyiriport.ro/



lapozás: 1-2




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék