udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7 találat lapozás: 1-7

Névmutató: Petrucz János

2006. november 4.

Arad megyében Petrucz János két éve református lelkipásztora a majdnem 200 lelket számláló bélzerindi gyülekezetnek. Érdekes, ahogyan a falu megszervezi önmagát: minden idénymunkát 10-12 nagycsalád végez, utolérhetetlen szakértelemmel. Állhatatosságukra jó példa Puskás Sándor, aki 40 éve presbiter, illetve gondnok. Petrucz János bibliakört vezet, felesége szociális gondozói végzettségénél fogva kiválóan szót tud érteni az emberekkel. /Balta János: Élő gyökerekre alapozni. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 4./

2009. június 22.

Június 20-án zsúfolásig megtelt Bélzerinden a református templom a két világháború helybeli hőseire való megemlékezésen. Petrucz János helybeli lelkész köszöntötte a jelenlévő lelkészeket, a világi meghívottakat. Megköszönte a községi tanácsnak az emlékmű felállításában nyújtott segítségét. Haász Tibor polgármester köszönetet mondott a hősök azonosításának hosszadalmas munkáját felvállaló szervezőknek, Szívós László kőfaragónak az emlékmű megépítéséért, Brittich Erzsébet képzőművésznek a magyar honvéd kopjafájának az elkészítéséért. Tóth Csaba az Erdély-szerte létező honvédsírok ápolásának, a kegyeletük megőrzésének a fontosságát ecsetelte. Ezután leleplezték a feketemárványból készült emlékművet, amelyiken feltüntették a két világháborúban elhunytak névsorát. Az emlékműre vésték Illyés Gyula sorait: „áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál. ” Az egyházaikkal az élen a tömeg átvonult a temetőkertbe, ahol Petrucz János ismertette Jugola Jánosnak, a bélzerindi híd védelme közben bekövetkezett hősi halála körülményeit. /Balta János: Világháborús hősökre emlékeztek. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 22./

2011. augusztus 11.

Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2013. július 30.

Az űrlap alja
Emlékművet avattak Kiskerekiben
Kiskerekiben július 28-án, vasárnap délelőtt a Betyár Fesztiválon Petrucz János helyi református lelkész és Gavrucza Tibor székelyhídi nyugalmazott lelkipásztor tartott istentiszteletet a több mint száz egybegyűlt előtt. Az igehirdetés után a gyülekezet csatlakozott ahhoz a csoporthoz, amely a községháza mellett várakozott a II. világháborús emlékmű felavatására.
Nyíri Sándor, Kiskereki polgármestere köszöntötte a jelenlévőket. Elmondta, ezen emlékmű egy csoport kereki férfi tiszteletére állíttatott, akiknek a haza a legszűkebb családi kör mellett a magyar földet jelentette. A magyar hazáért éltek és azért is haltak. Nevük összegyűjtése egy nagyon hosszú folyamat volt, lehet hiányos is ez a névsor (21 név került felírásra), de az emléktáblán van még hely, így utólag is fel lehet vésni a kifelejtett neveket. Hálás volt a polgármester Sztetye Julianna és a néhai Deák József segítségéért, amit a lista összeállításában nyújtottak. Emellett megköszönte a támogatóknak, hogy az emlékmű egyáltalán elkészülhetett.
Ezután Nyíri Sándor felkérte a Bihar megyei RMDSZ helyi szervezetekért felelős ügyvezető alelnökét, Szabó Józsefet, hogy együtt leplezzék le az emlékművet. „Jól láthatóan a szobor tetején egy turulmadár áll a magyar koronán, ez legyen a fejfájuk halottainknak” – tette hozzá a polgármester. Az emlékmű egyik oldalán van még egy üres hely, ahová jövőre kerülhet egy újabb márványtábla az I. világháborús hősök neveivel.
Szabó József elmondta, Bihar megyében, Erdélyben sok hasonló emlékmű van. A jövőben Kiskereki népe is büszkén állhat ki megemlékezni halottaiért, akik nagyon megérdemlik, hogy ne felejtsék el őket. Végül megköszönte a megyei tanácsnak és a polgármesternek, hogy büszkén felvállalva felállították ezt a szobrot Kiskereki központjában.
Petrucz János szavalata után Gavrucza Tibor megáldotta az emlékművet. Az áldás után előbb Nyíri Sándor és Szabó József, majd a testvértelepülések önkormányzatainak képviselői koszorúzták meg az emlékművet. Utánuk a márványtáblán szereplők hozzátartozói helyeztek el koszorúkat és virágokat a szobor köré.
Innen a testvértelepülések képviselői átvonultak a községházába. A Felvidékről, Hosszúszóból Kankula Éva polgármester, a Komárom-Esztergom-megyei Naszályról Szűcs Márta jegyző, a Hajdú-Bihar megyei Kokadról Ozsváth István polgármester és Kiskereki polgármestere Nyíri Sándor ünnepélyesen aláírták az együttműködési megállapodást. Szűcs Márta átadta Maszlavér István polgármester ajándékát, aki egyéb teendői miatt nem tudott részt venni az eseményen.
Nyíri Sándor elmondta, Kiskereki egy lengyel településsel is szeretne még testvérkapcsolatot kialakítani. Mivel Iwkowán is hasonló rendezvény van mint Kerekiben, ezért a képviseletük nem tudott jelen lenni, de a jövőben mindenképp találkoznak majd és tárgyalnak a lehetőségekről.
Juhász György
Reggeli Újság (Nagyvárad)

2016. szeptember 13.

Érmellék-Muravidék kapcsolat Kiskereki és Szentlászló révén
Vasárnap kora délután testvér-települési megállapodást írt alá Kiskerekiben Nyíri Sándor helyi polgármester és a muravidéki Szécsiszentlászlót képviselő Dóra Lívia, a Helyi Közösségi Tanács elnöke.
A Kiskerekiben tartott II. Betyárfesztivál egyik fénypontja (ha nem a legkiemelkedőbb eseménye) volt a vasárnapi esemény. Az ünnepség a kereki dombtetőről messzire látszó torony alatt kezdődött, a református templomban a helyi gyülekezet tagjai mellett helyet foglaltak a testvér-településekről érkezett vendégek is. A községhez tartozó Asszonyvására lelkésze, Székely István volt az igehirdető, aki a menny és pokol fogalmait elemezte, kifejtve, hogy nem is annyira helyekről, mint állapotokról van szó: Istenhez közeli vagy távoli állapotokról. Hogy ki hol van, azt mindenki maga döntheti el, életkortól függetlenül, de még életében. A szolgálatot Petrucz János helyi lelkész köszönte meg, majd a közösség a községközponti emlékműhöz vonult. A világháborús áldozatok előtt tisztelgő turulmadaras emlékműnél Nyiri Sándor polgármester köszöntötte a megjelenteket, közöttük a testvér-települések küldöttségeit: a magyarországi Naszályról érkezetteket dr.Maszlavér Petra polgármester vezetésével, a Kerekiből Csicsai László polgármester vezette delegációt, az Öcsödről Molnár András alpolgármester vezette küldöttséget, a szlovákiai Hosszúszóról jötteket Novák László vezetésével, illetve a szlovéniai vendégeket, kikről később lesz szó.
Ünnepélyes pillanat
A polgármester elmondta: 1940. szeptember 7-én vonultak be a magyar csapatok Kerekibe, azt követően rukkoltak katonának azok a helyiek, akik odamAradtak a harcokban – e dátumhoz igazították az ünnepséget, tisztelgésként. Az emlékmű előtt Biró Rozália szenátor tartott beszédet, egyebek mellett kiemelve: itt és magyarnak születni egy áldás, a gondok megoldását nem “kívülről” kell várni, a helytállás pedig nehéz időkben is kötelesség, amihez mindig lesz erőnk, csak bizalom, szeretet és egymás iránti tisztelet kell hozzá. Az emlékműre ezt követően koszorúk kerültek, a hivatalosságok mellett néhány áldozat családtagjai is virágcsokrokkal rótták le kegyeletüket. Az ünnepség (mivel a községháza felújítás alatt van) a focipályán felállított rendezvénysátorban folytatódott, itt irt alá újabb testvér-települési szerződést Nyíri Sándor polgármester a muravidéki Szécsiszentlászló képviselőjével. Az elöljáró még az ünnepélyes pillanatok előtt kérdésünkre elmondta: a Betyárfesztivál pályázati feltétele volt a testvér-települési szerződés, ők pedig olyan területben gondolkodtak, ahonnan eddig nem volt ilyen. A községhez tartozó Érkeserű plébánosa, Mihály Balázs által jött létre a kapcsolat, aki egy évig Lendván szolgált. Felvették a kapcsolatot Dóra Líviával, aki funkciója szerint a Helyi Közösségi Tanács elnöke és olyan kedvező fogadtatásban volt része az ötletnek, hogy kereki küldöttség már járt is Szlovéniában.
Hatszáz kilométer
Kérdésünkre Dóra Lívia elmondta: a 28 (!) falut összefogó Moravske Toplice (Alsómarác) községhez tartozik Szécsiszentlászló. A községnek összesen 6500 lakosa van, a magyar határtól mindössze 300 méterre lévő Szentlászlót 170-en lakják, nagytöbbségben reformátusok. Örömmel vállalták a mintegy 600 kilométeres utat, mert Bethlen Gábor fejedelemmel vallják: “Úgy cselekedjünk, hogy megmAradjunk: megmAradjunk magyarokul, őseink nyelvében és vallásában, gyermekeink fényes tekintetében és a szülőföldhöz való ragaszkodásban!” A dokumentum szignálása előtt Nyiri Sándor és Dóra Lívia nagyvonalakban ismertette a hallgatósággal a fentebb leírtakat, majd hivatalossá tették a települések közti kapcsolatot, mely – ahogyan utóbbi fogalmazott – akkor lesz életképes, ha abban a lakosok, a szervezetek és intézmények, a vállalkozások egyaránt részt vesznek. A továbbiakban ebéd következett, miközben a rendezvénysátortól nem messze még javában tartott a Betyárfesztivál focibajnoksága. Ennek eredményéről, illetve a szombaton zajlott eseményekről is beszámolunk egy újabb alkalommal.
Rencz Csaba
erdon.ro

2017. szeptember 13.

„Három nap, ami rólunk szól”
Az idén is nagy sikere volt a Fekete-Körös-völgyi Magyar Napoknak, mondták el a szervezők. Egyúttal átadták a Belényesújlakra tervezett szobor makettjét a helybéliek képviselőinek.
Az immár ötödik éve megrendezett, háromnapos rendezvény részleteiről Borsi Lóránt, a Bihar megyei RMDSZ társadalomszervezésért felelő ügyvezető alelnöke, Balog Lóránd László, a belényesújlaki RMDSZ elnöke és helyi tanácsosa, valamint Grim András, a megyei RMDSZ szórványügyekkel foglalkozó ügyvezető alelnöke számolt be. A szeptember elején megszervezett háromnapos rendezvény Belényesújlakon, néptáncfesztivállal kezdődött, melyen évről évre egyre többen vesznek részt – az idén több mint háromszázan. A néptánc- és népdalegyüttesek a település központjától a focipályáig vonultak, a fellépések a pálya melletti színpadon zajlottak. Immár harmadik alkalommal a debreceni Hajdú táncegyüttes is részt vett, népdal- és néptánc előadások követték egymást, egyre többen jöttek ki, nagyon jó volt a hangulat. Amint Borsi Lóránt elmondta, a rendezvényt a Bihar megyei RMDSZ szervezi a történelmi egyházakkal és a helyi civil szervezetekkel, de nem valósulhatna meg, ha a helyiek nem támogatnák. „Ha szorgos kezek nem biztosítanák a szervezés hátterét, nem jöhetne létre” – hangsúlyozta ki. Az első nap során mintegy négyszáz embert vendégeltek meg – szereplőket és résztvevőket egyaránt – bográcsgulyással, kaláccsal, üdítővel.
Családi nap
Míg az első napot a hagyományőrzésnek szentelték, a második nap szokás szerint családi nap volt, mely ezúttal Köröstárkányon zajlott. Itt bográcsgulyás főző verseny is volt, sok gyerekprogrammal készültek – például felfújható ugróvárral, gyermekeknek szóló előadásokkkal, de különféle koncertek, mulatós előadások is voltak. Az est fénypontja a Sipos F. Tamás által alapított Exotic együttes fellépése volt. Ezen a napon nyolcszáz körüli volt a megvendégeltek száma, de valójában sokkal többen látogattak el egyik vagy másik rendezvényre, mondta el Balog Lóránd László.
A harmadik nap hagyományszerűen az elcsendesedésé, az egyházi jellegű találkozóké és az idén sem volt ez másként. A köröstárkányi templomban harangszentelés zajlott: Csűry István püspök tartott istentiszteletet, majd megszentelte az új harangot. A régi harang ugyanis megrepedt, s bár kijavították, már nem lehetett visszahelyezni eredeti helyére, így helyi összefogással új harang készült. Amint a helyi református tiszteletes, Sebestyán László Ede kiemelte, a helyi baptista gyülekezet, valamint a testvérgyülekezet is gyűjtést szervezett a református templom harangjára. Az istentiszteletet ökumenikus kórustalálkozó követte, majd ünnepélyes keretek között átadták a református egyházközség felújított épületét, mely egy közösségi térként működik mostantól a köröstárkányi magyarság számára.
Díjátadás
Grim András elmondta: a rendezvénysorozaton belül, vasárnap este hetedik alkalommal adták át a Zsisku János Szórványdíjat, ezúttal Beregi János mezőtelegdi borásznak, kitartó emberségéért, és a magyarság hathatós érdekvédelméért, majd a Debreceni hajdú Táncegyüttes előadásával zárult a rendezvénysorozat. A díjat a Bihar megyei RMDSZ alapította olyan intézmények, személyek, személyiségek számára, akik maradandót alkottak a Bihar megyei szórványmagyarság megmaradásáért.
A háromnapos kezdeményezés az idén is nagyon jól sikerült, a lelkesedést mi sem bizonyítja jobban, mint hogy például szombaton estére ugyan elromlott az idő, de a koncert után mintegy háromszázan ott maradtak, hegedű szólt, nótákat énekeltek hajnali háromig a szervezők által felállított hatalmas sátrakban. Összesen három-négyezer résztvevő fordulhatott meg, állandóan váltották egymást, valójában úgy is gondolták ki a rendezvényt, hogy mindenki találja meg a magának valót. „Három nap, ami rólunk szól – ez nagyon fontos a térségben lakó magyarok számára” – hangsúlyozta ki Borsi Lóránt.
Szobrok
A szervezők évről évre fel szoktak állítani egy-egy szobrot is a térségben. Belényesen Petőfi Sándor, Köröstárkányon Bartók Béla szobrát állították fel, Várasfenesen IV. Béla Király szobrát fogják felavatni, a mű már elkészült, azonban a talapzat elkészítése, a helyszín megállapítása, valamint az engedélyek megszerzése még hátravan, de terveik szerint még az idén állni fog, Magyarremetére pedig Szent László szobrát tervezik, a makettet már átadták a helybéliek képviselőinek. Belényesújlakron II. Rákóczi Ferenc szobrát fogják felállítani, a makettet szerdán a megyei RMDSZ képviselői átadták Petrucz János Zoltán belényesújlaki református tiszteletesnek, valamint Balog Lóránd Lászlónak. A szobrot, akárcsak az eddigieket, Deák Árpád szobrászművész fogja elkészíteni.
Neumann Andrea / erdon.ro

2017. november 28.

A „második honalapító” szobra Várasfenesen
A várasfenesi református templom kertjében, a világháborús áldozatok turulmadaras emlékművétől karnyújtásnyira avatták fel november 26-án, vasárnap kora este a „második honalapítónak” nevezett IV. Béla király mellszobrát. Neki tulajdonítják a falu határában állt vár építtetését.
„A romok egy viszonylag nagy kiterjedésű vár létezésére utalnak, amelynek szabálytalan négyzet alaprajza volt. (…) Az a legenda született róla miszerint IV. Béla alapítása lett volna és ezért Bélavárnak nevezik.” Ezt olvashatjuk az egyik internetes lexikonban a Várasfenes határában található várrommal kapcsolatban, és a helyiek nemzeti öntudatát tovább erősítheti, hogy november 26-án, vasárnap délután ünnepi istentisztelet keretében avatták fel IV. Béla király (1206–1270) mellszobrát a református templomkertben. A helyszínre igyekezve, a megyét gyakorlatilag átautózva Érmihályfalvától Várasfenesig tapasztalhattuk, hogy mindenütt esős, hűvös idő volt domborzattól függetlenül. A kellemetlen időjárás ellenére megtelt a református templom, ahol Dénes István Lukács, a Bihari Egyházmegye esperese hirdetett igét a Krónikák könyvéből vett alapige mentén, Ezékiás júdai király történetéből példázva az örök érvényű intelmet, miszerint Isten mellett a nehéz időkben is ki lehet, ki kell állni. A szolgálatot a helyi gyülekezet élére alig pár hete került Fazakas Ildikó lelkész köszönte meg, köszöntve az egyházközség tagjai mellett a számos vendéget is, közöttük a később szót kapottakat, illetve Deák Árpád szobrászművészt, aki kézzel foghatóvá tette IV. Béla alakját, illetve a Belényesi-medence lelkipásztorait: Boros István nyugalmazott, korábbi belényesújlaki és Petrucz János jelenlegi belényesújlaki, Sebestyén László Ede köröstárkányi, Filep Attila kisnyégerfalvi, Nagy Brigitta belényessonkolyosi, és Réman István belényesi tiszteleteseket.
A gyepűk védelme
A helyi iskola I-IV. osztályosainak műsora következett. Elsőként azt a jelenetet láttuk, melyet Boros Gyöngyi tanítónő írt, s melyet 3 generáció előadott már, most pedig illett az alkalomhoz, hiszen IV. Béla korát idézi meg, ide értve Julianus barát hírhozatalát a közelgő tatát-veszedelemről, a tatárdúlást, az ország újraszervezését. Boros Annamária tanítványai versekkel, énekekkel csatlakoztak a műsorhoz, valamennyiük ruháját az Árpád-házi királyok címere díszítette. Mivel odakint a már említett esős idő volt, a szoboravatáshoz kapcsolódó beszédek is a templomban hangzottak el. Miután Molnár Szabolcs elmondta a helyi Csukás-Fenesi János: IV. Béla című versét, Miklós Mihály történelemtanár adott áttekintést a király életéről, arról, ahogyan a válságos körülmények között megerősítette az országot. A helyi vonatkozásra térve egyebek mellett megemlítette, hogy a király a gyepűk (határvonalak) védelmére építtetett várakat, ezek sorába illeszkedhet a fenesi is, melyet a település 1291-es első írásos említésekor már jegyeznek, tehát az előtt épült. Legendák máig élnek faluban, például, hogy föld alatti alagút vezetett a várba. Borsi Imre Lóránd, a megyei RMDSZ társadalmi szervezését felelős ügyvezető alelnöke beszédében hangsúlyozta: a szövetség az egyházakkal és a civil szervezetekkel karöltve igyekszik erősíteni a közösségeket „a végeken” is. Ezt szolgálják a szoborállítások, ahogyan Petőfi-szobor áll már Belényesben, Bartók-szobor Tárkányban, immár IV. Béla-szobor Fenesen, a későbbiekben Szt. László-szobor lesz Magyarremetén, II. Rákóczi Ferenc-szobor Belényesújlakon. Saját versét is felolvasta, melynek címe Bátor magyarok.
„Szent béke virult”
Szabó Ödön képviselő szerint „a sokszor szétszórt fenesieket” összehozta a szoborállítás ügye, mint közös cél, a kérdés, hogy egyszeri alkalomról van-e szó? IV. Béla kora történelmi tanulságának nevezte, hogy ne örökítsük a perlekedést, tanuljunk mások hibájából, tudjunk áldozatot hozni, és ne engedjük magunkat rossz eszközként felhasználni. Intésül ő is idézte (ahogyan az előtte beszélt két szónok is), IV. Béla sírfeliratát: „Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan”, úgy vélve, hogy ennek a szellemiségnek kell tovább élnie. Az ugyancsak helyi Pantea Erzsébet is felolvasta az alkalomhoz illő saját versét, ezzel zárult a bő kétórás templomi esemény, mely után sor kerülhetett a szobor leleplezésére. A már kora esti szürkületben Dénes István Lukács esperesre és Szabó Ödön képviselőre hárult a feladat. Az esperes meg is áldotta az alkotást, mely tövébe koszorúk is kerültek,s melyet később, a sokadalom eloszlása után, többen mobiltelefonok fényénél tekintettek meg tüzetesebben, egy személy meg is jegyezte: nagyon szép szobor, erőteljes vonásokkal, ahogyan egy erőt sugárzó királyhoz illik. A programnak még nem volt vége, hiszen a kultúrházban mindenkit terített asztalhoz vártak, ugyanott népviseletbe öltözött fiatalok Benedek Judit által betanított táncot adtak elő. A vendégek még javában beszélgettek, koccintgattak, mikor Szőcs Lőrinc és zenekarának tagjai már hangoltak, hiszen nótaest kezdődött, melyet Borsi Imre Lóránd nyitott meg, s mely az RMDSZ szervezte közösségi eseménysorozat rész volt. Rencz Csaba / erdon.ro



lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék