udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7 találat lapozás: 1-7

Névmutató: Piskolti Gábor

2007. május 11.

A hatvanas-hetvenes évek székelyföldi művészeti élete, a háromközpontú tájegység (Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy) gyakorlatilag átvette Kolozsvártól az erdélyi magyar képzőművészet modernizációjának megvalósítását. Kolozsvár maradt ugyan a mérce, a „hiteles hely”, de az alkotómunka új színhelyeiről származtak az impulzusok, amelyek meghatározták a nemzedék szemléletét, képzőművészeti nyelvét, stíluseszményeit. Sövér Elek – Gaál Andrással, Márton Árpáddal, Plugor Sándorral, Sükösd Ferenccel, Simon Endrével, Forró Antallal és másokkal együtt – ennek a nemzedéknek az egyik legtehetségesebb tagjaként a székely festőiskola harmadik hullámát képviselte, írta Banner Zoltán művészettörténész. A székely festőiskola alapítóinak – Márton Ferencnek, Nagy Istvánnak és zsögödi Nagy Imrének – a küldetése ennek az eddig ismeretlen szépségű tájnak, az általa meghatározott életformának festői felfedezésében rejlett. A második nemzedék – Bordi András, Bene József, Incze István, Hervai Zoltán, Piskolti Gábor, Barabás István – ezt a küldetést folytatta. Ebbe a tevékenységbe kapcsolódott be a tanítványok serege, a népes harmadik nemzedék, amely visszatelepedett a szülőföldjére –kisebb-nagyobb művészeti központok, máig működő hálózatát hozta létre. Ők nyitottak ablakot a kortárs európai művészetben végbemenő változásokra. A gyergyóalfalvi Sövér Elek a részletben az Egészet sugallta. 70 éve, 1937. július 25-én született, 25 éve, 1982. május 7-én hunyt el Sövér Elek festőművész. A csíkszeredai Pallas–Akadémia Kiadó a kettős évforduló alkalmából Sövér Elek-albumot jelentet meg, Banner írása ebből való. /Banner Zoltán: Láva és hamu. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 11./

2012. december 18.

In memoriam Jakobovits Miklós /Kolozsvár, 1936. aug. 9. – Nagyvárad, 2012. december 16./
Tudtuk, hogy nagy beteg, de tudtuk, hogy emberfeletti kínok árán is élni és dolgozni akar. Utolsó pillanatig küzdött, és majdnem utolsó pillanatig, ameddig az ecset ki nem hullott a kezéből, dolgozott is. Az élet és a festészet szerelmese volt. „A titkokat keresem, amelyek sejtelmes derengésükben sugároznak felénk, a sors és az emberi melegség megbízható radiálását a színeken és a formákon keresztül” – vallotta meggyőződéssel. Vallotta, mert egész életét a művészet és a művészközösség szolgálatába állította.
A Barabás Miklós Céh elnökeként mindvégig figyelemmel kísérte művészkollégái sorsának alakulását, segítőkészsége még élete utolsó heteiben sem ismert határokat. Mélységesen humanista, emberszerető magatartására jellemző, hogy már nagy betegen is elsősorban másokon, bajban lévő kollégáin igyekezett segíteni. S hogy a fiatalokkal mindegyre bővülő Céh tevékenységét az anyaország a kitüntető, Magyar Örökség-díjjal jutalmazta, az is elsősorban neki, önfeláldozó közösségi tevékenységének köszönhető. Aminthogy az alakulóban lévő Erdélyi Magyar Művészeti Központ alapjait is ő álmodta meg és fektette le.
Jakobovits Miklós 1936-ban született Kolozsváron. 1950–1954 között Barabás István és Piskolti Gábor irányításával elvégzi a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolát, majd sikeresen felvételizik a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Mesterei: Kádár Tibor és Miklóssy Gábor. A főiskola elvégzése után Nagyváradra költözik, ahol kiteljesedik művészi tevékenysége és szervezői képessége. Közeli barátság fűzte Mohy Sándorhoz, Nagy Alberthez, Fülöp Antal Andorhoz. Első kiállításának 1965-ben a nagyváradi Művészeti Galéria nyújtott otthont, hogy aztán rendszeresen jelentkezzen munkáival többek között Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Bukarestben és az ország többi jelentős kultúrközpontjában, valamint külföldön, Hollandiában, Németországban, a francia fővárosban. Festői munkássága mellett szakszerű elemzéseivel, esszéivel művészeti íróként is sokat tett az erdélyi képzőművészet népszerűsítéséért. Hazai kitüntetései és díjai mellett 2003-ban megkapta a Munkácsy-díjat és a Magyar Művészeti Akadémia is tagjai közé fogadta.
Jakobovits Miklós a mindig önmagát adó, de ennek ellenére örök kísérletező, örökké megújulni képes művész típusa volt. Rendkívül színes, komplex egyéniség, szerteágazó érdeklődési köre jól nyomon követhető munkássága különböző periódusainak művészi dokumentumaiban. A realisztikus, figurális ábrázolásmódtól, a diktatúrát keményen ostorozó groteszken keresztül jut el az anyag és az emberi lét mélyrétegeit vallató és megjelenítő, időkön és tereken túlmutató, metafizikus kisugárzású képtárgyakig. Sajátosan visszafogott, a művészi elmélyülés mélységét igazolni látszó színvilága a kékek, szürkék, fehérek, lilásbarnák és okkerek megannyi árnyalatával mintha felülemelkedne az evilági lét prózai hétköznapiságán, előrevetítve azt a tökéletes harmóniát, azt a varázslatos dimenziót, amelynek titkait kezdettől fogva kutatta, s amely most a maga teljességében immár örökre feltárult előtte.
Drága Miklós, mindannyiunknak nagyon fogsz hiányozni, de szellemiséged tovább él, emlékedet örökre megőrizzük.
Németh Júlia 
GYÁSZHÍR
Mély fájdalommal, őszinte megrendüléssel értesültünk mindannyiunk által szeretett és tisztelt elnökünk,
JAKOBOVITS MIKLÓS,
Munkácsy-díjas festőművész elhunytáról. Hosszas betegség után, december 16-án érte a halál. Nagyváradon, a Rulikovszky temető Steinberger kápolnájából helyezik örök nyugalomra december 19-én, 14 órakor. Életét a festészetnek és a művészközösségnek szentelte. Embersége, segítőkészsége nem ismert határokat. Emléke szívünkben örökké élni fog. Mélységes gyászában osztozunk feleségével, Mártával és az egész családdal. A BARABÁS MIKLÓS CÉH TAGJAI.
Szabadság (Kolozsvár)

2014. december 18.

Felfedni a természet szépségét – Ötven éve hunyt el Szopos Sándor festőművész
„Méltóképpen ápolja az utókor nagyapám emlékét, akinek műveiből több gyűjteményes kiállítást is szerveztek” – mondta el a Krónikának Borbély Gyöngyi, az 50 éve Kolozsváron elhunyt, csíkszeredai születésű Szopos Sándor grafikus, festőművész unokája.
Mint kifejtette, szeretette volna, ha az alkotó különböző múzeumokban – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Budapesten – található munkáiból gyűjteményes kiállítást is létre lehetett volna hozni az évforduló alkalmából, viszont az alkotások öszszegyűjtése és szállítása sokba kerülne, így sajnos nem valósulhat meg a terv.
Borbély Gyöngyi azt is elmondta, hogy Szopos Sándor emlékére – aki többek közt a kolozsvári Farkas utca 4. szám alatt is alkotott – az épület falán emléktáblát tervez állítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság.
„Nagyapám sírját a Házsongárdi temetőben műemlékké nyilvánították a Gergely Erzsébet vezette Házsongárd Alapítványnak köszönhetően. Amikor Szopos Sándor meghalt, díszsírhelyet utalt ki az állam neki és feleségének, a kegyhely viszont már műemlék is, és ennek nagyon örülünk” – tette hozzá a festő unokája.
A realista-idealista művész
„Realista-idealista művész, akárcsak Munkácsy vagy Ferenczy Károly. Nem törődött a jelenkor divatos művészeti megnyilvánulásaival, nem hódolt semmilyen befolyásnak, csak azt festette, amit érzett, látott vagy szívvel felfogott. Művészi hitvallása: felfedni a természet jelenségeinek szépségét az ember előtt. Őszintén és átérezve ábrázolta az embert” – írta a festőről Piskolti Gábor az 1969-ben Marosvásárhelyen szervezett gyűjteményes emlékkiállítás katalógusában.
A székely nemesi származású Szopos Sándor 1881. szeptember 8-án született Csíkszeredában. Középiskolai tanulmányait a Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1900-ban, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1904-ben rajztanári oklevelet szerzett, ahol Székely Bertalan, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar, Révész Imre voltak a mesterei.
1905-től Ditróban, Gyergyószentmiklóson tanított. Első önálló kiállítását 1911-ben szervezték Gyergyószentmiklóson. Ebben az időben ismerkedett meg a Békási-szorosban és Gyilkos-tó környékén dolgozó Nagy Istvánnal, akinek szülőföldet ábrázoló festészete mély benyomást tett rá.
1913-ban a nagybányai festőiskolában Réti István irányításával dolgozott, majd 1915-től a dési Állami Főgimnázium rajztanára volt, ott-tartózkodása alatt festőiskolát vezetett. Képzőművészeti írásai jelentek meg a korabeli napilapokban, folyóiratokban, többek között A Hirnök, a Pásztortűz, a Kolozsvári Szemle, az Ellenzék közölte cikkeit.
Erdély több múzeumában is őrzik a hagyatékot
Szopos Sándor 1926-ban tanulmányutat tett Bécsben, Münchenben, Firenzében, Rómában, Assisiben és Velencében is. Az összefogás szép példájaként az 1929-es sepsiszentgyörgyi székely tárlaton Nagy Imrével közösen, támogatásként felajánlott festményeikkel segítették a csíkdelnei Szent János-templom restaurálását.
1934-ben véglegesen Kolozsváron telepedett le, a Piarista Főgimnáziumban, a Marianum polgári iskola tanárképzőjében, az Unitárius Kollégiumban és Tanítóképző Intézetben tanított. 1935-től Tóth Istvánnal közösen festőiskolájuk működött az Unitárius Kollégiumban. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, majd a Madéfalvi veszedelem című festményéért megkapta az Esterházy Pál-díjat.
1942-ben Lármafát gyújtó csíki székelyek című festményével a Lotz Károly-aranyérmet nyerte el. 1946 és 1953 között a kolozsvári Népi Képzőművészeti Iskola önkéntes tanára volt, 1952-ben Nagy Alberttel és Fülöp Antal Andorral a kolozsvári képtár festményeit restaurálta. 1954. december 24-én 73 éves korában hunyt el.
Hagyatékából 22 olajfestmény a Csíki Székely Múzeumban található, 53 grafikai és festészeti alkotás a marosvásárhelyi képtárba került, munkáit őrzik még a kolozsvári és budapesti múzeumok. Tavaly februárban állították ki Önarckép című, nemrég restaurált festményét a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

2016. január 9.

Fekete Zsolt is eltávozott
Vészesen fogyatkozik az a tehetséggel gazdagon megáldott, tenni akaró, markáns alkotónemzedék, amely a hatvanas évektől kezdve Marosvásárhely képzőművészeti életét kitartó munkával és a folyamatos értékteremtés igényével színesen, pompásan felvirágoztatta. Abban, amit ilyen téren elért ez a talentumokban kifogyhatatlan város, Fekete Zsoltnak is méltányolandó, hangsúlyos érdemei vannak. Voltak, akik az ő képei miatt szerették meg a festészetet, látogattak el a tárlatokra. Lehangoló, nehéz időkben az általa teremtett látvány, az alkotásaiból sugárzó derű kölcsönzött némi felüdülést művészete híveinek. De ő maga is mindig erőt merített a művészi alkotómunkából, lelkileg feltöltődött, valahányszor ecsetet vehetett a kezébe. Sok műve vall erre itthon, szerte az országban és a nagyvilágban. Évek óta betegeskedett, ez kedélyére is rátelepedett, hajlott a pesszimizmusra, melankóliára, a festményei azonban optimizmust sugároznak, az élet szépségével töltik el a szemlélőt. Több mint fél évszázadon át számos egyéni és csoportos kiállításon örülhettünk üde olajképeinek, akvarelljeinek, lélekderítő színharmóniáinak. Azt mutatta fel a szülőföld, a szűkebb pátria és a távolabbi tájak, a népi tárgykultúra szépségeiből, amiből emberségben, nemzet- és honszeretetben gyarapodhattunk. Egykori kiváló mesterei, Bordi András, Barabás István, Piskolti Gábor bőségesen felvértezték mindazzal – ismerettel, tudással, hivatástudattal –, amivel egy igaz művésznek rendelkeznie kell, mindez kellő belső, lelki adottságokkal, festői érzékenységgel társult. Amíg lehetett, a szükséges energiákat is mozgósítani tudta a munkához. Tavaly azonban már nem vállalhatta a Bernády Ház felkérését 80. születésnapi tárlata megrendezésére. Számtalan más rendezvényen viszont fáradtan, gyengélkedve is ott volt, mert szívügyének tekintette a magyar kultúrát, és hűséges volt szülővárosához, kíváncsiságát, a világra való nyitottságát mindvégig megőrizte. Ezért is érezhettük úgy, hogy Vásárhely valamiképpen ő is, akárcsak számos más kitűnő egyéniség és sok érték, aki, illetve ami a tudatunkban, zsigereinkben ezt a szép települést valóban szívbéli Vásárhellyé teszi. Ha társával, szeretett feleségével nem volt jelen valamilyen fontos eseményen, feltűnt a hiányuk. Mostantól végleg hiányozni fog, szegényebb lesz nélküle a közösségünk. Nem lenne szabad megfeledkeznünk róla. És ápolnunk kellene hagyatékát. Legyen békés a nyugodalma!
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

2016. augusztus 31.

Történetek, emlékek, sztorik a Simon Endre és Simon Zsolt alkotásain a Bernádyban
Kettős tárlatnyitóval indította a nyári vakáció utáni tevékenységet a Bernády Ház, ahol kedd este Marosvásárhelyi származású, Magyarországon élő apa és fia, Simon Endre és Simon Zsolt képzőművészek állították ki legújabb alkotásaikat.
A Bernády Ház alsó termeiben látható festményekről Nagy Miklós Kund művészeti író, mint házigazda beszélt. Arra hívta fel a közönség figyelmét, hogy Simon Endre számára meghatározó volt a székesi gyermekkor, a képeiből kicsengenek a nagyamama titokzatos meséi, a szülőföld vonzása, az élet szeretete. Az egyik teremben a realisztikus alkotások kaptak helyet, tájképek, egy nagyméretű egész alakos portré, csendéletek, míg a másik két belső teremben az absztrakt alkotások.
Valamennyit a megújulás, a fiatalosság jellemzi, tobzódnak a színekben, játszanak a fénnyel, gyönyörködtetnek, megmozgatják a néző fantáziáját – mondta a méltató. Arról is beszélt Nagy Miklós Kund, hogy itthon tartózkodása napjaiban portréfilm készült Simon Endréről, akivel bejárták gyerekkora helyszínei mellett azokat a helyeket is, amelyek fontosak voltak számára a 2002-es Magyarországra való áttelepedéséig. Az egykori házába is elmentek, ahol most a G. kávézó működik. Bejáratánál még ott az a szőlő, amit az egykori tulajdonos ültetett. Erről azt mondta a festő: örvend, hogy a fiatalok találkozóhelye, kulturális események befogadója, hangulatos, színes kultúrkocsma.
A tetőtéri kiállítóhelyiségben láthatók Simon Zsolt grafikái, amelyeket két vonulat szerint különböztetett meg Nagy Miklós Kund: nagyméretű lenyomatok, komputer és fotógrafika. Ezek üzeneteket hordoznak, ha közel hajolunk és jól megfigyeljük egy-egy levéltöredéket, fényképdarabkát látunk. A másik vonulatra a tobzódás jellemző, a grafika adta lehetőséget kihasználva történeteket mesél el, a saját gondolatait is megosztja az alkotó, minden rajz előhív egy emléket, az egy másikat, elindít bennünk egy sztorit, amit filmen láttunk, vagy olvastunk, vagy éppenséggel velünk esett meg.
Simon Endre a Marosvásárhelyhez közeli Székesen született 1936-ban, Marosvásárhelyen Bordi András, Incze István, Piskolti Gábor, Izsák Márton voltak a mesterei. Kolozsváron 1960-ban végezte a képzőművészeti főiskola fesztészeti szakát, első egyéni kiállítása 1964-ben volt Csíkszeredában Nagy Imre kezdeményezésére. Fiának, Simon Zsoltnak ugyanott volt az első kiállítása 20 évvel később.
Antal Erika
maszol.ro

2016. szeptember 10.

A tisztességes remény szárnyalása és bukása
Kulcsár Béla Marosvásárhelyen, a székelység székesfővárosában született 1929-ben. Édesapja műkedvelő szobrász. A Marosvásárhelyi Református Kollégiumba kerülve Piskolti Gábor ismeri fel tehetségét, majd a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán előbb Romul Ladea, majd Vetró Artúr a mestere. 1955-ben készült diplomamunkájának témaválasztása, az ötvenes évek egyik slágertémája, Varga Katalin, mintha előrevetítené a Kulcsár Béla-i művészi-alkotói vállalások tragikus véget érő sorozatának sorsszereppé válását.
Banner Zoltán körültekintő monográfiájában megfogalmazta: „a mócok ügyét felvállaló Varga Katalin témájával először nyújtja ki az erdélyi magyarság nevében saját kezét a megbékélés és testvériség őszinte szándékával a (…) többségi románság felé, hogy két évtized múltán ugyanannak a gesztusnak a kudarcába pusztuljon bele, az agyagfalvi emlékmű örvén”. Ugyancsak a közösségi szerephez, valamint a körülmények szabta vállalások kudarcaihoz is sorolható a megbízás, amelyet 1956-ban alma materének 400. évfordulója és névadó ünnepsége alkalmából kapott Bolyai Farkas szobrának megtervezésére. A forradalmi események forgatagában ez az elképzelés akkor lekerült napirendről. Ugyancsak társadalmi felkérésre faragja azt a Dózsa-szobrot, amelyet a Sepsiszentgyörgyi textilgyár fennállásának 75. évfordulója alkalmából, 1958-ban állítanak fel a gyár művelődési otthona elé. Erősen expresszív jellege és mellszobroknál rendhagyónak számító, belső erőtől is feszülő dinamikája túlmutat a szocreál stílusú köztéri szobrok szokványosságán, megmutatva valamit Kulcsár Bélának abból a zsigeri kísérletező modernségéből, amelyet legfrappánsabban a csavarokkal és ipari alkatrészekkel kombinált Önarcképe közvetít.
A hatvanas évek elején készítette számos „civil” kis szobrát, végigkísérletezi az akkor Kelet-Európában elterjedt szelíd modernista és visszafogottan klasszicizáló formanyelv minden közkedvelt témáját a portrétól az aktig, a munkásábrázolástól az anyaságig, stílusában pedig a realista felfogásútól a dekoratív stilizáló szemléletig és az akkor nálunk merészebbnek számító kubizmustól megtermékenyített síkkal határoló szemléletig (Pongrácz Antónia, Bánat, Napozó, Korsós lány stb.). Legsikeresebb szobrászi vállalkozása Az íjásznő című egy méter magas bronzszobra. Egy pillanatra úgy tűnt, ez a vállalása is kudarcba fullad, hiszen a Képzőművészeti Alap által hivatalból megszabott magas kivitelezési árat városa nem akarta megfizetni. Kulcsár Béla nem hagyta magát, különböző gyárakból, műhelyekből összevásárolta és összekéregette a szükséges mennyiségű bronzot, és a szobrot egy helyi nagyvállalat munkásaival öntette ki. Hibátlanul sikerült, viszont a kockázat okozta feszültség annyira megviselte, hogy szívinfarktust kapott 38 éves korában. Az íjásznő 3,5 méteres bronzszobrát nemsokára felállították – a művész döntése alapján – Marosvásárhely egyik legszebb villasorával szemben, a város akkori egyetlen toronyháza előtti parkban annak adekvátan harmonikus kiegészítőjeként. Kulcsár Bélának sikerült ezzel az alig kubizáló, art decós eleganciájú, bizonyos nézetből már-már absztrakt, mindenképpen merészen minimalista vonalvezetésű művel megteremteni egy korszak, a tisztességes remények, az urbanizáció haladást ígérő, de hagyományokra is tisztelettel tekintő korszakának talán immár örök érvényű emléket állító műtárgyát. Szívinfarktusa után Kulcsár Béla, mivel orvosai eltiltják a nehéz fizikai munkával járó szobrászi tevékenységtől, az általa már korábban is gyakorolt festészet felé fordul. Festészete bátor és sajátos egyszerre, élesen különbözik kortársainak, kollégáinak a felülről ellenőrzöttség okán akarva-akaratlan egymáshoz érlelődött világától. Számára a festészet ekkortól válik a művész közönséggel való kapcsolatának elsődleges közvetítőjévé, amely első intenzív festői periódusában néhány drámai hangvételű művet eredményez (például A barokk város és A mélyben című). Későbbi festményeit inkább a konstruktivitásban összefogott rend és a festészet anyagközeliségének, a nyers tubusszínek alkalmazásának markáns jelenléte (Kompozíció maszkokkal, Csendélet korsókkal és tányérokkal, Oslói est), valamint a természet világmodellként való felfedezése határozza meg (Az élet fája, Ahova vágyom). Több festményén viszont ez előbbieknek ellentmondó nagyfokú elfogódottságot és gyöngédséget mutató líraisággal fogalmazza meg érzéseit (Lepkék, Tükröződés, Lebegés). 1971 után térhetett vissza a szobrászathoz, s készül egyik, a kor szelleméhez legközelebb álló műve, a Marosvásárhelyi Színház térre 1974-ben felállított Térkompozíció. Banner Zoltán szerint a szoborcsoport „a páratlanul intenzív művészi gondolkozásmód diadala a narratív (szocreál) iskolázottság, az anyag (a fém) és a társadalmi-politikai környezet előítéletei, visszahúzó erői fölött”. Sajnos, ez az akkor mindenképpen újszerű, de köztereinken máig is ritka, öntörvényű és modern szellemiségű alkotás jelenleg kompozíciós rendjében megbolygatottan, megcsúfolva ad hírt arról a hálátlanságról, amelyben a város egyik legkiválóbbja, Kulcsár Béla és életműve részesül Marosvásárhely mai gazdáinak „jóvoltából”.
Kulcsár Béla szobrászi és immár ezzel párhuzamos festészeti életműve a következő években, betegsége ellenére, felfelé ívelt. 1975-ben a szárhegyi Barátság művésztelepen hat hét alatt három művet készít el, ezek közül a Szárhegyi Szfinx, híven becenevéhez, a tulajdonváltás körüli hercehurcát talán egyedül mozdulatlanul átvészelő alkotás, a másik kettő közül a Pillangó immár két éve az Erdélyi Művészeti Központ gyűjteményében gyönyörködteti látogatóit. Kulcsár Béla fiatalon, alkotóereje teljében, 47 évesen huny el szívinfarktusban az agyagfalvi emlékmű gondjaival lelkében, az ellehetetlenítettség súlyos terhe alatt elszenvedett izgalmak miatt, a kommunista időszak tipikus áldozataként. Olyanként, aki tehetségét a közösség céljainak szolgálatába állítva vállalta a legnehezebbet, látszólag elfogadni a sajátos kisebbségi tudatot lényegéből kifordító hatalmi szándék fondorlatos megbízói ajánlatát, és ami legalább olyan nehéz volt számára, a közízlést kiszolgáló művészeti kánon diktátumát. Megpróbálva – a művészettörténet számos jó példája nyomán – a művészet minden kicsinyes korlátot legyőzni képes erejében bízva a lehető legbecsületesebben megfelelni a feladatnak, megpályázta a székelység mindenkori legnagyobb szabású emlékművére kiírt pályázatot. Amit meg is nyert. A pályázatra benyújtott két pályaműve közül az eleve több kompromisszummal készülttel. (Eltanácsolt másik pályaműve, amely mind tartalmilag, mind formailag a bátrabbik lett volna, úgy tűnik, örökre a kultúrpolitika süllyesztőjébe került. Szerencsére némi fogalmat erről is alkothatunk a hagyatékban fennmAradt vázlatok alapján.) Egy dolog sajnos mára a korabeli tanúk egybehangzó véleménye szerint biztosnak látszik, hogy az emlékmű elkészítésével a művészt megbízó, az alkotás létrehozásának fázisait kézi vezényléssel irányító, a történelmi hazugságokat és esztétikai tilalmakat mindenáron érvényesíteni akaró, ennek érdekében számos technikai korlátot állító kommunista román rezsim a már korábban is beteg Kulcsár Bélát, ha közvetett módon is, de a halálba küldte. A tervet az Országos Műemléki Bizottság elfogadta, de kikötik, hogy a tizenkét alakból hatnak románnak és hatnak magyarnak kell lennie, aminek karakterükben és öltözékükben kifejezésre kell jutnia, és hogy november 25-i határidőre kész kell lennie. A hatalom képviselői, a megbízók többször érdeklődnek az emlékmű makettjének alakulása iránt. 1976. április 2-án is Bukaresti kiküldöttek vizionálnak a műteremben. Április 5-én a művész másodszor is szívinfarktust kap, és kórházba szállítják. A kórházban is többen megkeresik az emlékmű további sorsának ügyével. Kulcsár Béla 1976. június 18-án meghal. Az agyagfalvi réten ma látható emlékmű csak nagy vonalakban emlékeztet a Kulcsár Béláéra, amely – ahogyan Banner Zoltán fogalmazott – végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában 1980 nyarára készült el. 1990. október 14-én került sor az emlékmű ünnepélyes avatására. Kulcsár Béla neve az avatóünnepségen talán el sem hangzott.
Tegnap megnyílt tárlata megtekinthető október 2-áig keddtől péntekig 10–17, szombaton és vasárnap 10–14 óráig a Sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében.
Vécsi Nagy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. szeptember 19.

Sokan lerótták tiszteletüket
Vinczeffy Lászlót köszöntötték
Csütörtökön este szűknek bizonyult a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum mindazok befogadására, akik a hetvenedik életévét betöltő Vinczeffy László megyeszékhelyi festőművész, szobrász, restaurátor munkáiból rendezett kiállítás megnyitóján részvétellel rótták le tiszteletüket az alkotó előtt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagságát is magáénak mondható mester a bejáratnál fogadta a köszöntésére érkezők népes és rangos táborát.
Elsőként az eseménynek otthont biztosító és a szervezésében is résztvevő intézmény vezetője, Vargha Mihály szólt a szépszámú közönséghez, meleg szavakkal méltatván a munka és képzőművésztársat.
A Munkácsy-díjas képzőművészt a helyszínen, valamint a tárlat katalógusában egyaránt bemutató és méltató Vécsi Nagy Zoltán művészettörténésztől megtudhattuk, hogy Vinczeffy László 1946-ban született a Korondhoz közeli Atyhán. Nem örvendhetett azonban sokáig a festői környezetben fekvő szülőfalujának, mert katonatiszti múlttal rendelkező édesapjára a kulák bélyeget is rásütötte, és üldözőbe vette a román kommunista rendszer. Ennek következtében már gyermekfejjel Zernyestre, majd a Constanţa megyei Sibioarába került, de a vesszőfutásnak ezzel még mindig nem szakadt vége. Etéd, Szováta, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy és Bukarest voltak hányattatásuk következő állomásai.
A már zsenge korában megmutatkozó rajztehetségére Kusztos Endre figyelt fel, és segítette ennek kibontakoztatásában. A Marosvásárhelyi művészeti középiskolába is szintén az ő tanácsára került, ahol Barabás István, Piskolti Gábor és Nagy Pál tanítványa volt. Életútja innen a Kolozsvári rajztanárképző főiskolára vezetett, majd ennek elvégzése után egy évtizeden át (1970–1979) Zágonban rajzot oktatott, miközben folyamatosan csiszolta és pallérozta Istentől kapott tehetségét. Első egyéni kiállítására a Kézdivásárhelyi múzeumban került sor1973-ban.
1979-től a Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora lett, és ebben a minőségében a képtár jelentős 19. századi anyagából többek között a Barabás Miklós-gyűjtemény festményeit is restaurálta.
Az ecsetje alatt megszületett alkotásairól az ünnepi tárlat létrehozásában szintén szerepet vállaló Vécsi Nagy Zoltán a továbbiakban így nyilatkozott: „Vinczeffy képeit nézve, faggatva, önkéntelenül is olyan gondolatok fogalmazódnak meg bennünk, amelyek vizuális hagyományaink lényegét érintik, és talán nem véletlenül éppen az ő rendhagyó művészi világa által születnek meg. Hiszen úgy érezzük, hogy festményeinek – annak ellenére, hogy elvontak, nonfiguratívak – szoros kapcsolatuk mArad az idevalósi emberek által közvetlenül érzékelhető, kitapintható környező világgal.”
Végezetül Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria szintén jelen lévő tudományos főigazgató helyettese is nagy gonddal kötötte csokorba, és nyújtotta át a jelenlévőknek irodalmi művekbe illő nyelvezeten megfogalmazott gondolatait.
Császár Katalin és tanítványa, Péter Ervin a – szűk egy hónapon át megtekinthető – kiállítás megnyitóján felcsendülő fuvolajátéka nagymértékben hozzájárult az emelkedett légkör megteremtéséhez.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék