udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 6 találat lapozás: 1-6

Névmutató: Ptolemaiosz, Klaudiosz

2006. május 13.

A napokban Erdélyben tartózkodik Gróf László magyar származású térkép-szakértő, jelenleg az oxfordi egyetemen tanít, és nem csak a térképek készítési módjáról, de azok történelméről is sokat tud. Immár tizenöt éve járja Erdélyt, amely számára maga a magyar történelem, vallotta a vele készített interjúban. Minden esztendőben talál valami újat. Erdély területe megjelenik már a Ptolemaiosz térképén, az első részletes térkép Lázár deák Magyarország-térképén található, amely 1528-ban jelent meg, s amelynek a méréseit még a Dózsa György-féle parasztfelkelés idején készítették. Utána Honterus János, a híres brassói tanár és tudós 1532-ben készített Erdély-térképet. Ez a kettő az első olyan részletes térkép, ahol több mint 200 helységet neveznek meg, szerencsénkre mind a kettő fennmaradt. Később Bod Péter mellékelt könyvéhez térképeket. Lázár és Honterus térképe egyaránt megelőzi Angliának a térképét, és a nemzetközi kartográf-történészek ezt tudják. Gróf Péter társaival mindezt feldolgozták a Cartografica Hungarica című kiadványban, mely nemcsak magyarul, hanem világnyelveken is ismerteti mind Magyarország, mind Erdély térképtörténetét. /Ercsey-Ravasz Ferenc: A térkép a történelmünk képe. Interjú Gróf László térkép-történésszel. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 13./

2010. május 14.

Itt az ideje, hogy Kolozsvár visszakapja saját nevét
Javallott az indokolatlan Napoca utónév elhagyása
Kolozsvár jelenlegi hivatalos elnevezését a kommunista időkből örökölte. A kincses város akkoriban kapta a Cluj-Napoca változatot azzal a szándékkal, hogy így elfogadhatóbbá tegyék a helybeliekre vonatkozó dáko–római elmélet dogmáit. A történelemhamisításnak ez a változata azért is veszélyes, mert az agymosás szintjén szinte észrevétlenül settenkedve hat a tömegekre, gyökeret ereszt, és a szokás hatalmával szemben nagyon nehéz eredményesen fellépni. Húsz év múltán, az ún. rendszerváltással járó gyakorta zűrzavaros események közepette most felerősödött azoknak a hangja, akik szerint értelmetlenség tovább ragaszkodni a mesterkélten kéttagú városnév használatához, s ideje végre elhagyni ezt az összefüggésben indokolatlan, szégyenteljes Napoca toldalékot. A kérdéssel kapcsolatban témában jártas történészt, valamint városi tanácsosokat kérdeztünk.
Pap Ferenc, az Erdélyi Történeti Múzeum nyugdíjas történésze szerint a Napoca elnevezés először Ptolemaiosz leírásában tűnik fel, Napuca változatban. Felirat formájában egy Ajtonynál felfedezett, Kr. u. 107–108-ból származó távolságot mérő „kilométerkövön” találtak rá. Egy másik leleten (kb. 118–124-ből) a municípium szót fedezték fel. A második század végén a várost colonia rangra emelték. Aztán a rómaiak kivonulása után a település visszafejlődött, de a népvándorlás idején sem halt ki.
A középkorból ránk maradt legrégibb városnévforrás 1173–1177-ből származik: bizonyos Thomas comes Clusiensis, azaz Clusból való Tamás került elő egy oklevélben. 1213-ből feltűnt Cristofor comes de Cluj, és két Clus-i castrenses (településrész), majd a Clwsuar, Culuswar és más variánsok is fel-felbukkannak. A XIV. században már Colosvar, Clusenburg, Clussenberch (a sárkányölő Szent György szobrán), 1405-ben a Clausenburk, Clausenburg elnevezés tűnik fel. A humanizmus idején a latin Claudiusból származtatják a Claudiopolist, ami tulajdonképpen a magyar és német névváltozat latinosított alakja, de van, aki a szláv Kluč (= kulcs) szóval hozza összefüggésbe. Mások a latin clusae (=megerősített hely) vagy clusa (= szűk hely) mellett törnek lándzsát. Többen a német Klause (= szoros) vagy clusa (= vámpont) magyarosított formáit tartják kiindulópontnak. A leghihetőbb azonban a Nicolaus, Mikluš, Kluš, Kolos, Clus gróf nevétől származtatott elnevezés. A fentieket megerősíti Márki Sándornak 1904-ben a Földrajzi Közleményekben közölt munkája. A középkorban a Napoca nevet tehát teljes homály borította, csupán némelyik ókorra vonatkozó írásban tűnt még fel.
Az „átkeresztelést” 1974-ben valaki, a politikából hasznot húzni kívánó személy javasolta a diktátornak, a város fennállásának 1850. évfordulóját használva ürügyként: akkor történt a Napoca név felvétele. Történész szempontból a „kerek évforduló” is sántít, mert bizonytalan az erre vonatkozó forrás. A változtatás nemcsak nehézkessé tette a város nevének kiejtését, de sok pénzbe is került, mert ki kellett cserélni a közigazgatásban használatos összes eszközt (pecsétet, címert, nyomtatványokat, cégtáblákat stb.). A város lakossága sosem szerette ezt a formát, és csendben mellőzte a Napoca toldalékot. Ugyanilyen nevetséges lenne ennyi erővel napjainkban, például, Párizst Paris-Lutetianak vagy Strasbourgot Strasbourg-Argentoratumnak nevezni. Itt az ideje, hogy Kolozsvár, ez a kultúrközpontú város végre visszakapja igazi nevét – mondta lapunknak a történész.
Molnos Lajos RMDSZ-es városi tanácsos azon a véleményen van, hogy civil kezdeményezésről van szó, amelynek jelentőségét növeli, hogy román emberektől származik. Ezért, éppen a siker érdekében, kell hagyni, hogy ők járják ki ennek az ügynek a megoldását. Csoma Botond jogász, városi tanácsos szerint az interneten már hónapok óta folyik az aláírásgyűjtés ebben a kérdésben. Úgy gondolja, hogy a politikát távol kell tartani ettől a hatalmi összezördülésekre alkalmat szolgáltatni képes témától.
Azzal kapcsolatban, hogy miként lehet megváltoztatni egy település nevét, Csoma Botond kifejtette: nem könnyű eligazodni az ide vonatkoztatható jogszabályokban, de volt már precedens ilyen esetekre. Például az 1990-as évek elején Ocna-Şugatag is úgy kapta vissza eredeti elnevezését, amit annak idején a Ceauşescu-korszak Ocna-Maramureşuluira változtatott, hogy a helyi közösség számára népszavazást szerveztek, majd a parlament törvényt bocsátott ki ezzel kapcsolatban. A jogász-politikus véleménye szerint hasonlóképpen kell eljárni Kolozsvár esetében is.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár),

2012. július 5.

Honnan ered az RMDSZ „baloldalisága”?
Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete című munkájának alapgondolata, hogy a tudomány fejlődése nem egyenletes felhalmozódásként gondolható el, hanem lépcsőzetes függvénnyel ábrázolható folyamat. A fejlődés tulajdonképpen a paradigmaváltással járó tudományos forradalmakon keresztül történik, két forradalom között pedig a tudomány csak „rejtvényfejtéssel” foglalkozik. A szerző jól eltalált, szuggesztív példákkal illusztrálja a paradigmaváltásokat: ptolemaioszi kontra kopernikuszi világkép, a newtoni fizikát felváltó einsteini elgondolás. Úgy vélem, nem túlzás azt állítani, hogy a hivatalos politológia ma megérett a paradigmaváltásra, hiszen csak a felszínt kapargatja. A valóság, a tényleges ok-okozati összefüggések feltárására magyar nyelvterületen alig néhány – a hivatalos politika által mellőzött – kutató vállalkozik, olyanok, mint Bogár László, Tellér Gyula vagy Varga István.
Hadd foglalkozzunk ezúttal egy tipikus „rejtvénnyel”: vizsgáljuk meg, hogy a lényeg leírására egyébként alkalmatlan jobb-bal megkülönböztetés mennyiben használható az erdélyi magyar politikai paletta vonatkozásában. A megfejtési kísérlet előtt indokolt legalább egy mondattal alátámasztani a súlyos állítást, miszerint a jobb-bal megkülönböztetés deskriptív ereje mára meggyengült. A jelen nagy kihívása a globalizmus, ezen belül pedig a fedezet nélküli, egyre inflálódó virtuális pénz okozta válság, a környezetszennyezés és a túlnépesedés. Ezen problémák vonatkozásában a jobb és a bal megkülönböztetés semmit nem mond. A globális nemzetközi háttérhatalom működésének leírására egyik oldal sem vállalkozik, a tényleges – globalitás és a lokalitás között húzódó – feszültség átlósan metszi a jobb-bal ellentétpárost. Miről szól mégis a jobb és a bal? E fogalompáros eltérő dolgokat jelöl gazdaságilag és ideológiailag. Gazdasági értelemben a jobboldal a piac mindenhatóságát hirdeti, a polgár felelős döntéseiből indul ki, s a gazdaság vonatkozásában az állami be nem avatkozás eszméjét vallja magáénak. Ezzel szemben a gazdasági baloldal elengedhetetlennek tartja a gazdaságba való állami beavatkozást, a szociális háló sűrűre szövését pedig elsődleges állami feladatként tételezi. Eszmei-ideológiai téren a baloldal világképe kozmopolita, szekuláris és urbánus, magyarul – valamelyest sarkítva – nemzetellenes, a világiasság felé hajló. A társadalom alapegysége a baloldal szerint az individum – az elvonatkoztatott, gyökértelen egyén –, a saját érdekét felismerni és érvényesíteni képes polgár. A jobboldal ezzel szemben előtérbe állítja a hagyományőrzést, tiszteli a nemzeti és vallási tradíciót, a falura, illetve a vidékre közösségmegtartó tényezőkként tekint. Az ember a jobboldal világképe szerint mélyen a hagyományaiban gyökerező lény, akit hagymahéjakként vesznek körül a közösségek: a család, a helyi kisközösség, valamint a nemzet. Mint látható, a gazdasági és az eszmei bal és jobb külön „csomagokat” képez, amelyek tetszés szerint kombinálhatók, a valóságban pedig az átmenetek széles skálája létezik. Gazdasági szempontból a bal és a jobb megkülönböztetése egyre kevésbé jelentős, nemcsak azért, mert a lényeget egyik sem érinti, hanem, mert összemosódnak a határvonalak. Magukat baloldalinak mondó pártok „piacosítanak”, míg a totális állami benem avatkozás – minden állami szektor privatizálása – káoszt idéz elő, amit lassan be kell ismerniük az Adam Smith-i, mindent elrendező, „láthatatlan kézben” hívőknek is. Az erdélyi magyarság vonatkozásában még annyi leíró erővel sem bír a gazdasági jobb és bal, mint nemzetközi fronton. Lássuk a megoszlás eszmei vonatkozásait. Hivatalosan mindhárom erdélyi párt a jobboldalhoz köthető. Alapállásuk – miszerint egy adott nemzeti közösség megmaradása képezi programjuk magját – eleve a jobboldalhoz sorolja őket, nem véletlen, hogy nemzetközi síkon mindhárom párt az Európai Néppárt felé orientálódik. Mi az oka annak, hogy a politikai jobb- és baloldal mentén szerveződő sajtóban mégis vannak olyan hangok, melyek az RMDSZ-t a baloldallal azonosítják kisebb-nagyobb mértékben?
E vélekedés táptalaja mindenekelőtt azanyaországi politikai kontextus. Az RMDSZ mindenkoron ellenséges volt a radikális jobboldallal szemben: az SZDSZ és az MSZP mindig is elfogadható partnerek voltak számára, míg a MIÉP és a Jobbik nem. Ám a Fideszhez kötődő viszonyuk sem volt soha felhőtlen. 1996-ban a Fidesz egy precedens nélküli, a trianoni kognitív korlátokat oldani kívánó gesztussal – Szőcs Géza minap leköszönt exállamtitkár személyében – egy határon túli magyar személyiséget javasolt egy magyar közjogi pozícióba, konkrétan a Duna TV kuratóriumát ellenőrző testületbe. Ám nem a személy a fontos, hanem az elv. Markó Béla levelet írt a magyar parlament akkori elnökének, Gál Zoltánnak, kérve, hogy a képviselők ne szavazzák meg Szőcs Gézát. Kísérletük kudarcba fulladását követően az RMDSZ-es vezetők lemondták az erdélyi körúton levő fideszes delegációval való találkozót, amire végül – néhány nap bizonytalanságban tartás után – kegyesen mégis sort kerítettek. Nem tett jót a Fidesz és az RMDSZ viszonyának az sem, hogy a magyarországi párt soha nem tagadta meg erdélyi eszmei szövetségeseit, a Reform Tömörülést és annak utódszervezeteit. A két szervezet közötti súrlódások törvényszerűek: az Orbán Viktor nevével fémjelzett nemzetegyesítési program összeegyeztethetetlen az RMDSZ bukaresti „szövetségeseinek” politikai elvárásaival.
Az anyaországi kontextuson túl a baloldalra emlékeztet az RMDSZ sajátos „pragmatizmusa” is. Ahogy az MSZP egyik pillanatban megszavazta a státustörvényt, a következő pillanatban már választási profitot remélt a – korábban maga is szorgalmazta – Orbán–Nãstase egyezség elleni támadásból. Holott a kezdeményezés lényege éppen a törvény gyakorlatba ültetése lett volna. Ahogy egyik pillanatban még – a fekete propaganda megannyi eszközét bevetve – kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen, majd következő lépésként frakciója – három nemleges állásfoglalástól eltekintve – megszavazta, úgy akasztotta szegre az RMDSZ a magyar nemzeti önkormányzat és az autonómia programját 1996-ban. Engedménymorzsák fejében lepaktált a román jobboldallal és baloldallal, vállalkozott a Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatának polgármestereivel és tanácsosaival való aláíratására, amivel mindmáig adós. A példák hosszan sorolhatók. A nemzeti értékrenden alapuló elvi szilárdság helyett hajlékony, klikkérdekű pragmatizmus jellemzi politikáját, akárcsak az MSZP-ét. Nem csoda, hogy sokan úgy vélik: nem a választási kampányban alkalmazott piros-fehér-zöld retorika adja az RMDSZ eszmei identitását, hanem az imént ábrázolt karrierista pragmatizmus. Innen pedig valóban egyetlen lépés az eszmei tartalom nélkül maradt, zsákmányvédő posztkommunisták baloldalinak titulált politikai magatartása.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2017. január 10.

Fontos a tévhitek eloszlatása
Történelmünk az egyházi iratok tükrében
A magyar kereszténység kezdeteire vonatkozó ismeretanyagra tehettek szert mindazok, akik tavaly, Baróton a III. alkalommal megrendezett Magyar Örökség Táborban részt vettek dr. Darkó Jenő A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792) című könyvének bemutatóján.
A könyv a baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg, és a Csíkszeredában született, Budapesten élő szerző történelemtudomány-doktori értekezésének átdolgozott változata, mely a magyar nyelvterületen a görög rítusú – vagy ahogy Erdélyben használják: ortodox – egyházat övező tévhitek eloszlatásában segít. Már történelmi szempontból is fontos a közösségek egyházi szertartások szerinti megkülönböztetése, mert a középkorban csak így lehet kimutatni egy adott ország területén a többségi lakosságétól eltérő nyelvvel és szokásrenddel rendelkező népcsoportok létét. Ezeket ugyanis csak a francia forradalom (1789) óta hívják nemzetiségeknek, addig nyelv vagy származás szempontjából nem voltak megkülönböztetve. Az 1790–91-es budai-pozsonyi országgyűlés vallásügyi törvényei azonban oly mértékben emancipálják az ortodoxokat, hogy a továbbiakban már nem lehetséges egy adott népcsoport vallási szertartás szerinti beazonosítása.
A fenti logikát követve ugyanakkor sok minden kiderül a magyarországi magyar kereszténységről, és el lehet jutni annak gyökeréig is. Szent László (1046–1095) ünnepeket szabályozó törvényeit tanulmányozva például rádöbbenhetünk, hogy a 11. századi magyar egyház még köztes állapotban volt a nyugati és bizánci között. Ugyanakkor nyoma sincs a Német–Római Császárság és pápaság között nyugaton már javában dühöngő invesztitúra-harcnak, vagyis a világi és egyházi hatalom közti, a püspökök kinevezéséért folytatott küzdelemnek.
A magyarság megkeresztelkedésének időpontja, végbemenésének hossza és körülményei után kutatva az egyházi iratok között megállapíthatjuk, hogy távolról sem akkor és úgy történt, ahogy azt a kézikönyvek általában bemutatják. És teszik ezt annak ellenére, hogy Németh Gyula (1890–1976) nyelvész, turkológus már 1940-ben megjelent dolgozatában kijelenti, a magyaroknak jóval Árpád bejövetele előtt ismernie kellett a kereszténységet. Már a Fekete-tenger északi partvidékén való tartózkodásuk idején!
Ezt a megállapítást egyháztörténeti adalékok is alátámasztják, melyekről Moravcsik Gyula (1892–1972) Kossuth-díjas bizantinológus, egyetemi tanár is említést tesz könyvében. Ezek egyike a Fekete-tenger északi partvidékén működő hun püspökségre vonatkozik. Ennek létezését a Kr. u. 2. században élő földrajztudós, matematikus, csillagász és asztrológus, Claudius Ptolemaiosz is megerősíti, mikor a Kaukázus északi előterében élő keresztény hunokról ír.
Ugyanakkor a 8. századból fennmaradt egy bizánci görög püspökségi jegyzék, mely a krími egyháztartomány szervezetének leírását is tartalmazza. Ebben négy olyan püspökség szerepel, mely népnévvel, köztük a hunokéval és az onogurokéval van megjelölve. E tény viszont arra utal, hogy ezek nem rendelkeztek székhellyel, hatáskörük pedig olyan népekre terjedt ki, melyek még nem folytattak letelepült életmódot, vagyis missziós püspökségek voltak. Továbbá pedig azt is bizonyítja, hogy a magyarok már akkor kapcsolatban álltak a kereszténységgel, azonban annak nem a római, hanem a bizánci vonulatával.
„A szkíta–hun–avar–magyar népek többször voltak a történelem során birodalomalkotó népek, ráadásul az emberi történelem genezisének meghatározó régióiban. Államiságuk tehát nem a római katolicizmus felvételével kezdődött, hanem az sok-sok évszázaddal régibb. Tehát az igazságot jobban kifejezi az a szóhasználat, ha a 896. évi honfoglalás helyett a magyarok utolsó, Árpád vezetésével való bejöveteléről, s azt követően az istváni új államalapításról, s a nyugati kereszténység, illetve a római katolicizmus rendjébe illeszkedő államalapításról beszélünk. A történelmi forrásokból tudjuk, hogy már a hunok nagyobbik része Jézushitű volt, a kereszténység Mani-féle (manicheus), illetve Nesztor-féle (nesztoriánus), tehát pártus-hun (keleti) modellje szerint.”Pápai Szabó György: Magaskultúránk évezredei (Kapu, 1988/5)
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. szeptember 15.

Gyalui Farkas, a tudós könyvtárigazgató (1866–1952)
Kultúrtörténeti kutatásaim közben bukkantam rá a Kolozs megyében, Gyalun született Gyalui Farkas sokirányú szellemi tevékenységére. 1891-ben könyvtártisztnek nevezték ki a kolozsvári egyetemi könyvtárhoz. 1892-ben bölcseletdoktori oklevelet nyert, 1896-ban az említett könyvtár őre lett. Magas szintű, megbízható munkájával kivívta, hogy 1911-ben kinevezték könyvtárigazgatónak az egyetemi könyvtár élére. De már előtte Erdély egyik kiemelkedő szakértője lett a könyvtári tudományoknak, erre alapozva 1901 óta a kolozsvári egyetemen a könyvtári tudományok magántanára lett. Nemzedékek sorát ismertette meg az ókori könyvtárak létrejöttével, helyével, működési módjával. Megvilágította hallgatóinak, hogy könyvtári jellegük volt az asszír–babiloni ék- írásos cserépgyűjteményeknek. Egyiptomban és Ázsiában már Krisztus előtt a XIX. században voltak könyvtárak, csakhogy ezekben papirusztekercseken tárolták az ismereteket. A legrégebbiek közé tartozott a Memphiszben, Szuzában, Jeruzsálemben létrehozott könyvgyűjtemény, más néven könyvtár. Általa ismerték meg a kolozsvári egyetemi hallgatók az alexandriai könyvtár értékeit, sajátosságait. Megtudták, hogy Alexandriában éltek a tudományos irányzatok elindítói és művelői, akik a Ptolemaioszok bőkezűsége által oly helyzetbe jutottak, hogy irodalmi és tudományos munkásságuk kevés megszakítással mintegy 800 évig tartott (Kr. e. 300-tól Kr. u. 500-ig). Ebben könyvtárban írta meg Eukleidész a Kr. e. III. században geometriáját. Itt fejlesztette Eratoszthenész a csillagászati földrajzot, Hipparchosz az észlelő csillagászatot. Itt gyűltek össze az asztronómiai észlelések, melyek a spekuláció helyébe léptek. Az Alexandriában állami költségen élő tudósok a tudományok mindenik ágát művelték, az addig ismert anyagot kutatták és rendezték. Tudományos munkásságuk inkább a meglévő tanítása volt, mint újabb igazságok felfedezése. Közös lakhelyük a múzeum volt, melyben tisztán a tudománynak éltek: folyvást gyarapodó alapítványok gondoskodtak függetlenségükről. A múzeumhoz tartozott a nagy könyvtár, melyben Kr. e. 250 körül mintegy 490.000 tekercset őriztek. Egy másik nagy könyvtár a Szerápis templomában állott (42 ezer tekercs). E könyvtárak használata végett, valamint a tudós könyvtárőrök tanításainak meghallgatására az egész világból idejártak. A nyugati és keleti tartományokban élt s hírre vergődött orvosok és tanárok, bölcselők és papok, számfejtők és
csillagászok mind Alexandriába jártak és ott tanultak, az ott-tartózkodást tudományos ké- pesítésnek tekintették. Sajnos, a világtörténeti események, a belső erkölcsi és szellemi fejlemények ezt a központot sem hagyták érintetlenül. A terjedő kereszténység erősen támadta a pogány görög hagyományok veszélyes székhelyét, s Caracalla pénzügyi zavarain a múzeumi alapítványok elkobzásával segített. A nagy görög filozófusok tanításai fennmaradtak. A görög szellem fenntartotta magát, amíg az arabok hódító serege föl nem dúlta a várost (Kr. u. 642). A görög szellemet az arab váltotta fel. A könyvtár először Alexandria ostrománál, Julius Caesar idején égett le, később Antonius Cleopátrának ajándékozta a pergamumi királyok könyvtárát. II. Teodosius császár Konstantinápolyba vitette a megmaradt könyveket. A dolgozatom első részében szóba került a kolozsvári egyetemi könyvtár mint nagy jelentőségű tudományos-művelődési intézmény. Az eltelt 108 évben a tanulóifjúság sok ezer tagja gyakran ide járt ismereteit gyarapítani, egyetemi dolgozatai megírására, vizsgára jegyzetelni, anyagot gyűjteni. A doktori dolgozatok, könyvek megírásához is itt találta meg a legtöbb forrást. A fenti okok miatt indokoltnak találom, hogy felidézzem az egyetemi könyvtár létrejöttének előzményeit, a legfontosabb humán tényezők számbavételét és az impozáns szecessziós épület felhúzásának, alakításának évét, valamint az avatás ünnepélyes mozzanatait. Tervezője Giergl Kálmán és Korb Floris volt. Az építést Reményik Károly kolozsvári vállalkozó irányította 1906-ban és 1907-ben, az év végén már állt az építmény. Az ünnepélyes felavatásra 1909. május 18-án került sor. Az előzményekről tudjuk, hogy az Erdélyi Múzeumot 1859-ben alapították, és ez 34.156 kötetét használatra átadta a kolozsvári egyetemnek. Ehhez az újonnan létrehozott egyetem hely híján különböző gyűjteményekben őrzött 11.134 kötettel járult. Így az egyetemi könyvtár működését 45.000 kötettel kezdte 1874-ben, az épülő egyetem egyik földszinti részében, Szabó Károly, az EME múzeumőrének igazgatása alatt. Szabó Károly három évtizedes (1859–1890) múzeumőri és húszesztendős egyetemi könyvtárigazgatói működése alapozta meg az egyesített könyvtár későbbi fejlődését. Az ő nevéhez fűződik az önálló könyvtárépület felépítésének gondolata is. Szabó Károly halála után, 1891-ben Ferenczi Zoltánt nevezték ki igazgatónak. Kilencévi igazgatása idején újjáalakult a könyvtár. 1899-ben Pestre hívták, ő lett a Budapesti Tudományegyetem Könyvtárának az igazgatója. 1900. augusztus 3-tól Erdélyi Pál vette át a könyvtár igazgatását. Szervezőkészségével és szaktudásával az egyetemi és múzeumi könyvtárat az ország legkorszerűbb intézményévé fejlesztette. Nevéhez fűződik a mai gyönyörű épület felépítése, berendezése, és a benne folyó tudományos munka megszervezése. Az ő kívánsága volt, hogy a különböző termek rendeltetésük szempontjából kövessék a bázeli egyetemi könyvtár beosztását. A katalógusterem: új találmányú fiókokban, rögzítve „téglány alakú kartonlapokra” vannak feljegyezve a könyvtárban lévő könyvek. Engedtessék meg nekem néhány személyes emlék felidézése. Legalább 50 alkalommal kerestem címeket, műveket a katalógusteremben, és jegyzeteltem az olvasóteremben. Akkor tapasztaltam az állomány rendezettségét, hiszen a részleg felelősének kezébe adott kérőlap után 5-6 perc múlva megkaptam a kért műveket. A rendszer kidolgozásához annak idején Gyalui Farkas szakíró is hozzájárult.
Forrásmunkák: Révai nagy lexikona, IX. kötet; Lászlóffy Aladár – Házsongárd; internet
Márton Béla / Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 4.

CLUJ ÉS NAPOCA: EGY NÉVCSERE TÖRTÉNETE
Györke Zoltán volt prefektus – helyettes közölt egy dokumentumot, amely azóta bejárta a román sajtót. Az 1974 október 15-i közgyűlésen Nicolae Ceauşescu rövid párbeszédet folytatott hat párttársával – többek között Elena Ceauşescuval – Kolozsvár (Cluj) 1850 éves municípiumi fennállásának alkalmából a város nevének megváltoztatásáról. A párbeszéd több jelenségre is rávilágít: egyrészt a kor régészeti és történészi kutatásainak eredményeire, a diktatúra vezető politikusainak intellektuális hiányosságaira de legfőképp a „Cluj–Napoca” névváltozat hiteltelen és megalapozatlan voltára.
A rövid párbeszédből kivehető, hogy az ötletet maga a pártvezér, Nicolae Ceauşescu kezdeményezte, ráadásul egyetlen nappal a Kolozsváron tartott ünnepség előtt. A beszélgetésből kiderül, hogy Leonte Răutu kivételével a társaság többi hat tagja semmit sem tud Kolozsvár ókori és középkori történetéről – mi több, Buda és Pest történetéről sem. A pártvezér szavaiból ugyanakkor kiderül, hogy az információt, miszerint a Napoca név dák eredetű és Hadrianus császár idején, 124-ben a település municípiumi rangot kap, történészek tanulmányaiból merítette. Ahogy azt is, hogy a római település falusias formában fönnmaradt a középkorig, amelynek „római lakosai” adták a latin Clusum nevet a településnek. Ezekre az információkra építve a város másnap Szörényvárhoz hasonlóan, dákórómai nevet kapva „Cluj–Napoca” lett. A helyzet azóta sem változott, bár ahogy a címermódosítást is egyre többen kezdeményezik és támogatják civil körökben, úgy most Györke Zoltán révén Kolozsvár régi nevének visszaállítása is aktuális lett.
Érdemes azonban egy kis historiográfiai kutakodást végezni a témában. Milyen dokumentumok állhattak Ceauşescu rendelkezésére amelyben azt olvashatta – már ha jól értette a szöveget – hogy Clusum latin neve a rómaiaktól származik és Napoca bizonyosan dák fogalom? A történészeket rég foglalkoztatta Kolozsvár ókori története. Azt már a reneszánsz kor polihisztorai is tudták, vagy legalábbis gyanították, hogy a castrum Clus – Kulusuar – Kolozsvár – Claudiopolis – Klausenburg neveket viselő településnek vannak sokkal régebbi nyomai is. Már Szamosközy István is leírja 1598 –ban, hogy Kolozsvár valószínűleg a Ptolemaiosz által felsorolt 40 dáciai településnév közül Napukával azonosítható.
Ezt három felirattal is alátámasztja, amely akkor Barát Péter házának bejáratában és a városfalba beépítve volt látható. Szamosközy tézisét sokáig elfeledték, ám Torma Károly és Theodor Mommsen, az erdélyi és egyetemes latin epigráfia jeles kutatói a XIX. század második felében már biztos érvekkel és bizonyítékokkal tudták alátámasztani, hogy a mai Kolozsvár alatt nyugvó római város a Municipium Aelium Hadrianum Napoca nevet viselte. Később, a város Colonia Aurelia Napocensis néven új, magasabb városi rangot kapott.
A rómaiak már a 106-ban történt hódítást követően letelepedtek itt, ezt bizonyítja a néhány évvel később emelt ajtonyi mérföldkő, amely Potaissa (Torda) és Napoca közötti út elkészültéről tanúskodik, de ekkor még csak a „Napoca” nevet viselte a falusias település. A név etimológiájáról számtalan tanulmány született román, magyar és külföldi szakemberek tollából is. Az egyik legrészletesebb elemzést a román régészet úttörője, Vasile Pârvan írja, aki szerint a Napoca szó a görög napai – napae (ναπαι /ναπαε) szóból eredhet, amely egy népnevet takar.
Ez a jelenség ráillik a Ptolemaiosz féle település – lista számos tagjára, a görög származású, de római környezetben nevelkedett szerző ugyanis nemcsak római településeket, de helyi, őslakos telepeket, vidékneveket, földrajzi elnevezéseket is összegyűjt – nemegyszer egymástól eltérő kronológiai forrásokból. Nem kizárt, hogy a Napuka (Ναποκα) névvel jelzett földrajzi egység nem is egy település, hanem egy völgy, egy vidék vagy egy erődítmény neve lehetett. A mai kutatás elfogadja Τomaschek tézisét, amely szerint a fogalom trák vagy talán dák eredetű és „erdős völgyet” jelölhet. A rómaiak szokása volt, hogy megőrizték számos helyen az őslakos település vagy vidék nevét. Így volt ez a kelták lakta Noricum, Raetia vagy akár Pannónia esetén is. Dacia szinte össze településneve trák, vagy dák eredetű, egyedül Romula visel latin nevet. Ez a romanizáció és a rómaiak hódításának sajátossága volt: a helyi kultúra megbecsülése és felhasználása.
Bár az 1950-es és 60-as években számos régészeti ásatás folyt Kolozsváron és környékén, nem sikerült azonosítani az egykori dák települést, Napocát. Ion Mitrofan, aki számos cikket is irt az ókori város történetéről, ásatásokat folytatott Szamosfalván, ám a feltárt dák leletanyag nem tűnt elégségesnek egy település nyomainak. Hasonlóan kevés régészeti anyagot sikerült feltárni a szászfenesi Leányváron, ahol a középkori vár feltárása során dák kerámiára is bukkantak. A szórványos kerámialeletek – amelyek 5% -ban a kolozsvári ásatások során is előkerültek – nem szolgálnak elég bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy létezhetett a közelben egy dák település. Sarmizegetusa (Várhely) és a többi külföldi analógia azt mutatja, hogy míg a helyi lakosság erődítményeit és városait dombokra, magaslatokra helyezte, a rómaiak mindig a kereskedelemre és mozgásra alkalmasabb völgyeket kedvelték. Ezért is került a római város a mai Kolozsvár szívébe.
Ma tehát, a kutatás jelenlegi állása szerint a Napuka (Napoca) név feltételezhetően dák vagy trák eredetű (bizonyosan nem latin) de nem tudjuk, hogy egy, a római város mellett, felett elterülő várat, várost vagy egy egész földrajzi egységet, régiót, völgyet jelölt –e. Néhány szakértő – így az 1960 –as években már aktívan publikáló Dumitru Protase továbbra is tartja magát ahhoz, hogy kellett egy dák településnek léteznie itt.
A római település a Kr.u. III. század végéig állhatott, amikor folyamatosan elnéptelenedett, majd kihalt. A népvándorlás korának számos kultúrája – gótok, gepidák, avarok, szlávok – telepedtek le hosszabb – rövidebb ideig itt, de egyikük sem hagyott látható nyomot a településen, mi több, többségük nem is a római városban, hanem attól távolabb, a mai Polus Bevásárlóközpont területén telepedett le. A középkori vár és körülötte kialakult település első említése csak 1177 –ben bukkan föl mint castrum Clus. A Clus – Kulusuar név etimológiájáról is hosszú vita folyt, számos elmélet született úgy a román, mint a magyar történetírásban. Nemegyszer a téma ideológiai és politikai színezettel és céllal ecsetelte a név „latin” vagy „ősmagyar” eredetét. A mai álláspont szerint szláv személynévből származhat Kolozsvár neve.
1974 –ben tehát, amikor Ceauşescu embereinek össze kellett gyűjtenie az adatokat a névváltoztatáshoz, már temérdek szakirodalom sorakozott úgy a román, mint a magyar és nemzetközi oldalon is. Feltételezhetjük azonban, hogy a pártideológia csak bizonyos szerzőket – így Constantin Daicoviciu, Stefan Pascu vagy David Prodan műveit – preferálták. Ezekből természetesen a kontinuitás elméletét és a municipalitás 1850 éves folytonosságát ki lehetett hámozni és „bizonyítékokkal” alátámasztani, annak ellenére, hogy mindkét történész tudta: közel 9 évszázad hiányzik a város történetéből 270 és 1170 között, amikor aligha állhatott város a Szamos partján. Ennek ellenére, Ceauşescu átnevezte a várost. Ha pontos lett volna, a „Cluj – Colonia Aurelia Napocensis” nevet kellett volna adja, hisz Napoca, mint dák nevet viselő, római város soha nem is létezett ilyen névvel.
1974 –ben, az átnevezést követően számos cikk jelent meg, amely „bizonyítani” próbálta – vagy legalább a helyi lakossággal tudatni, mi is volt Napoca és hogyan illeszthető be Kolozsvár történetébe. Ekkor jelenik meg Bodor András cikke a Korunkban, Hadrian Daicoviciu és Ioan I. Russu tanulmánya is a város történetéről.
Ma egyre többen az átnevezés mellett voksolnának, annak súlyos adminisztratív következményei ellenére. A civil szféra érezhetően le akarja „vakarni” a kommunizmus hagyatékát a város szép neve mellől. Félő, hogy ezzel a rejtélyes Napoca és a kevésbé ismert római város, Colonia Aurelia Napocensis is háttérbe szorul. Pedig számos város Romániában, de főleg külföldön – London, Köln, Szombathely, Carnuntum, Tarragona, Budapest, Gyulafehérvár – be tudta építeni a városimásba a római múltat. Kolozsvárnak is így kell tennie a közeljövőben. T. Szabó Csaba / Erdélyi Krónika; Erdély.ma



lapozás: 1-6




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék