udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 15 találat lapozás: 1-15

Névmutató: Puskel Tünde Emese

1999. október 20.

A Duna Televízió aradi tudósítóiból álló alkotó csoport (Puskel Tünde Emese, Puskel Péter, Huppert Mihaela, Huppert Sándor és Sándor István) Pro és contra című, a Szabadság-szobor körüli vitát feldolgozó videofilmje szép sikerrel szerepelt a hagyományos Kassai Filmfesztiválon, ahol évente Európa minden részéből a városi és a körzeti televíziók mutatják be a régió közérdekű problémáit feldolgozó legjobb filmjeiket. Az aradiak alkotása bekerült a döntőbe, ahol a zsűri angol elnöke külön gratulált a jelenlévő Sándor Istvánnak és Huppert Sándornak a csoport kiváló munkájáért. /Aradi tévések sikere a Kassai Filmfesztiválon. = Nyugati Jelen (Arad ? Temesvár), okt. 20./

2000. május 5.

A MÚRE Ügyvezető Tanácsa április 28-án tartott ülésén ítélte oda a beküldött pályázatok alapján az 1999-es esztendő szakmai díjait: Gittai István - riport-díj; B. Nagy Veronika és Sántha Ádám - tévés-díj; Kulcsár Andrea - pályakezdő-díj; Simon Gábor - rádió - dicséret; Puskel Tünde Emese - tévériport - dicséret; Becze Zoltán - tévé-sporttudósítások - dicséret; Alexandru Nitescu - fotó - dicséret; PRO AMICITIA - Dan Pavel. A zsűri nem osztott díjat a publicisztika, illetve szerkesztők kategóriájában. /Múre-díjak 1999-re. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 5./ A tévériport kategóriában Puskel Tünde Emese szerkesztő-riporter, aki Puskel Péterrel (forgatókönyv) és Sándor Istvánnal (operatőr) a Szabadság-szobor kálváriájáról készített kisfilmet. Ennek a filmnek egy másik változata a télen részt vett a Kassai Nemzetközi Videófilm Fesztiválon, ahol mintegy 200 alkotás közül bejutott a döntőbe és csak hajszállal szorult le a dobogóról. /Aradi tévések szakmai elismerése. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 5./

2000. szeptember 25.

Szept. 23-24-én Árkoson ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. A rendezvényen szó esett az erdélyi újságíróképzésről, a szakma sajátos kérdéseiről, a romániai magyar sajtó kilátásairól és lehetőségeiről. A szakmai tanácskozások mellett számos könyvbemutatóra is sor került, és átadták az egyesület 1999. évi díjait. Riport műfajban nívódíjat kapott Gittai István, a Bihari Napló szerkesztője, a tévés szakmában kifejtett tevékenységükért elismerésben részesült B. Nagy Veronika és Sánta Ádám, a bukaresti televízió munkatársai. Fotósdíjat vehetett át Nitescu Alexandru, a Bihari Napló fényképésze, pályakezdő díjat kapott szintén a B. N. munkatársa, Kulcsár Andrea. Dicséretet kapott Simon Gábor, a marosvásárhelyi rádió munkatársa, Puskel Tünde Emese, a Duna Televízió aradi tudósítója és Becze Zoltán, a Csíki Televízió szerkesztője. A Pro Amicitia díjat Dan Pavel politológus érdemelt ki. Szept. 23-án az eltelt tíz év mérlegét vonta meg a jelen levő közel száz újságíró-szerkesztő. Az ünnepségen részt vett Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, Takács Csaba ügyvezető elnöke, Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter, Patrubány Miklós, a MVSZ elnöke, Márton Árpád parlamenti képviselő és Gáspárik Attila színművész, az országos audiovizuális tanács tagja. A Határon Túli Magyarok Hivatalának képviseletében Bátai Tibor elmondta: a magyar kormány által kitűzött nemzeti integrációs célok eléréséhez nélkülözhetetlen a korlátok nélküli kölcsönös tájékozódás és tájékoztatás szabadságának megteremtése. Hozzátette: nem csak arról van szó, hogy a budapesti média műsorokkal lássa el a kárpát-medencei régiókat, hanem arról is, hogy a régiók saját arcukat is megmutathassák, s ne csak Budapestnek, hanem egymásnak is. A jubileum alkalmából Mihai Miron, a Romániai Hivatásos Újságírók Egyesületének elnöke díszoklevelet adott át a MÚRE-nak. Este az árkosi Szentkereszthy-kastélyban díszoklevéllel jutalmazták azt a több mint nyolcvan kollégát, akik az egyesület fennállása óta jelentős mértékben vállaltak részt annak munkájában. A díjkiosztáson fellépett a Vox Humana kamarakórus, Boros Zoltán, Dévai Nagy Kamilla és a kárpátaljai Csobolya József. /Nagy Zsuzsanna: Árkoson ünnepelt a romániai magyar sajtó. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 25./ Bátai Tibor a MÚRE-nek mint szakmai szervezetnek az egész magyar nemzeti közösség életében betöltött súlyát, jelentőségét ecsetelve. "A médiának megvannak az eszközei ahhoz, hogy a huszonegyedik század visszaadja egy részét annak, amit nemzetünktől a huszadik elvett: a szellemi egymásra találás és együttélés lehetőségét, a magyar nemzet jövőjének együtt történő megalkotását." Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke ugyanezt a gondolatot emelte ki beszédében: az, hogy a mi közösségünk ki tud-e bontakozni, el tud-e indulni a gyarapodás útján, nagymértékben a sajtótól függ. /(ágopcsa): Tízéves a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 26./

2002. február 27.

A mikelakai 12-es iskola irodalmi köre (Puskel Tünde Emese tanárnő vezetésével) újabb diáklappal rukkolt ki. Jogosan mondjuk, hogy újabbal, hiszen a magyar tagozat hét éve folyamatosan megjelenteti háromszor egy tanévben a Kópé című Arad megyei diáklapot, és a román tagozattal közösen öt éve a MESAJ de PRIMAVARA elnevezésű, román, magyar, angol és francia nyelvű cikkeket tartalmazó kiadványt. Az Ifjúsági Szem szerkesztői ezúttal mind VII. osztályosok A diákok írták, szerkesztették, maguk szedték ki és tördelték be számítógépen, és a sokszorosítás is az ő munkájuk. /Új diáklap — az Ifjúsági Szem. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 27./

2002. szeptember 10.

Kisiratoson másodszor rendezték meg a régiós médiatábort. Idén 17 középiskolás érkezett Szilágysomlyóról Nagyváradról, Békéscsabáról. A programot a táborszervező Puskel Tünde Emese tanár, tévészerkesztő állította össze. Bereczki Károly újságíró sajtótörténeti bevezetője után Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője, a Babes-Bolyai Tudományegyetem újságíró szakának tanára az újságírás elméletébe és néprajzi kérdésekbe nyújtott gyakorlati bepillantást. A fiatalok Bartók László budapesti színművész, a Duna TV Aula ifjúsági műsorának szerkesztője, Kósa Árpád, a Duna TV budapesti és Sándor István aradi operatőrök vezetésével több napos forgatáson vettek részt. Elkészítették a Ficzát, a médiatábor lapját. /P. P.: A II. régiós médiatábor Kisiratoson. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 10./

2003. szeptember 2.

Az ország tíz nagyvárosából összesen huszonhárom középiskolás vesz részt a három éve Kisiratoson megrendezésre kerülő Spectator Médiatábor rendezvényén. A táborban a diákok a médiával kapcsolatos előadásokat hallgathatnak meg, és gyakorlati képzésen sajátítják el a médiára vonatkozó ismereteket. Puskel Emese a rendezvény ötletgazdája és szervezője, aki több éve a Duna Televízió aradi tudósítójaként dolgozik. /Gujdár Gabriella: Utánpótlást nevelnek a hazai magyar újságírók? = Krónika (Kolozsvár), szept. 2./

2005. március 8.

Film készült a Szabadság-szobor újraállításáról, melyet most a Szabadság-szobor Egyesület tagjainak többsége láthatott Aradon. Puskel Tünde Emese a film készítője, Puskel Péter az irodalmi igényű szövegkönyv írója (a felolvasó Meleg Vilmos színművész). Több esztendő hatalmas filmanyagának összevágásából született meg a végső változat, amely kronologikus sorrendben követi nyomon a Szabadság-szobor történetének főleg utóbbi éveit az aradi várból történt 1999. október elsejei kihozatalától a 2004. április 25-i másodszori felavatásig.. /J. Gy.: Film a Szabadság-szoborról. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 8./

2006. április 19.

Az aradi tévések egy kis csoportja évente házi ünnepségen emlékezik meg arról a napról, amikor először látták viszont műsorukat a képernyőn. „Ennek éppen tizenhat éve – mesélte Puskel Tünde Emese, a magyar adás elindítója és első felelős szerkesztője, az RTV és a Duna TV aradi tudósítója. Kezdetben mindössze egy bérelt kamerájuk és egy videómagnójuk volt. Menet közben tanulták meg a tévézést. A magyar adás munkatársai négy évig fizetés nélkül, társadalmi munkában dolgoztak. Rövid időre többször is szünetelt a heti egyórás magyar jelentkezés, de mindig újból indultak. Tavaly ősz óta a szociológus végzettségű Pálfi Kinga a stúdió szerkesztő-riportere. /P. P.: „Menet közbeni” tévéábécé. Tizenhat éves az aradi magyar műsorkészítés. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 19./

2006. június 15.

Aradon a Tóth Árpád Irodalmi Körben június 13-án a névadóra emlékeztek, a költő születésének 120. évfordulója alkalmából. Puskel Tünde Emese tanárnő elhozta diákjait az aradi 12-es számú Általános Iskolából, akik szavaltak. Dr. Brauch Magda tartott előadást Tóth Árpádról, majd Magyari Etelka Amerikában élő tanárnő, kritikus az amerikai magyar prózairodalomról értekezett. A kör most zárult évadjában Jókairól, Kosztolányiról, Németh Lászlóról, Berzsenyiről tartott előadást dr. Brauch Magda, de megemlékeztek a reformáció magyar irodalmáról is. Koszorúzással egybekötött emlékműsor keretében emlékeztek meg Maresch Béla színművészről. /Regéczy Szabina Perle, a Tóth Árpád Irodalmi Kör vezetője: Évadzárás a Tóth Árpád körben. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 15./

2008. szeptember 16.

Évente több száz reménykedő levél érkezik a Sírjaik hol domborulnak című műsorhoz Budapestre. Az egykori honvéd hadisírok felkutatására alapított kegyeleti műsor másfélszázadik adásához érkezett. A szerkesztők három éve kutatnak az eltűntek után, eddig már több száz katona és munkaszolgálatos sírját azonosították. A keddenként délután az m1-en jelentkező összeállításban gyakoriak a határon túlról érkező tudósítások. Emlékezetes az Uz-völgyi hadisírokról készített alkotás, Simon József munkája. Az adás a több mint ezer hősi halottnak állít emléket, akik 1944 augusztusában a román átállás után a többszörös túlerő ellen védték a Hargita és Bákó megyét elválasztó völgyet. A 11. Székely Határőr Zászlóaljat, a szövetséges Románia határán, fiatal tapasztalatlan katonákból, leventékből állították össze, akik a legcsekélyebb esély nélkül vették fel a küzdelmet a harcedzett, gépesített szovjet alakulatok ellen. Különösen érdekesnek ígérkezik a szeptember 16-i, jubileumi adás. Az Arad megyei simonyifalvi és kőröskisjenői svábok kitelepítéséről Puskel Tünde Emese készített megrázó filmet. A javarészt fiatalokból álló csoportot Krivoj-Rog bányáiba vitték, ahol az embertelen bánásmód és az éhezés következtében legtöbbjük elpusztult. A Gyimesi-szoros bunkereiről és védőállásairól a gyergyószentmiklósi Zsigmond Attila forgatott filmet. /A világháborúk áldozatai. = Krónika (Kolozsvár), szept. 16./

2013. január 5.

Beszélgetés Puskel Tünde Emesével az MTVA aradi stúdióvezetőjével
Az erdélyi magyar televíziózásról, a Duna TV elmúlt 20 évéről: A tájékoztatás a legfontosabb
Az összmagyarság műholdas televíziójának ötlete a Magyarok III. Világtalálkozóján fogalmazódott meg, 1992 augusztusában Budapesten.
Csoóri Sándor vezetésével megalakult a Hungária Televízió Alapítvány, és megkezdődtek egy új műholdas televíziós csatorna előkészületei. Kezdetben még Hungária Televízió néven említik. A mai név közvetlenül az indulás előtt született meg. A kísérleti adások november 1-jén kezdődtek napi három órában. A Duna Televízió műsora 1992. december 24-én 17-órakor indult egy közvetítő kocsiból, s mára öt kontinensen, tizenötmillió nézőhöz jut el, hidat teremtve az anyaország és a határon túli magyarok között.
Puskel Tünde Emese aradi tudósító már a kezdetektől részt vett a műsorkészítésben. 1990–94 között – az aradi helyi televízió magyar műsorának megalapítója és főszerkesztője, majd a Duna TV, a Magyar Televízió, a bukaresti RTV magyar adása számára készít híreket, riportokat, tudósításokat és dokumentumfilmeket.
Arról beszélgettünk, hogy az elmúlt 20 év milyen átalakulásokat hozott az erdélyi magyar televíziózásban, a Duna televízió munkájában, hogyan fejlődött gyerekcipőből nagykorúvá az erdélyi magyar televíziózás.
– Rögtön a forradalom után magyar adás csak Bukarestben volt, addig sehol senkinek nem volt lehetősége, alkalma arra, hogy megismerkedhessen ezzel a munkával. Aradon, a helyi televízióban a román adás már 1990 januárjában beindult, én február elején indítottam el a magyar adást. Mivel szórvány vidéken élünk, nagyon kevesen vannak, akik képzettek magyar televíziózásban, ezért azonnal kapott a lehetőségen a bukaresti televízió magyar adása, később a kolozsvári stúdió, a szegedi körzeti stúdió, a magyar televízió, hamar terjedt a hír, hogy mi itt Aradon már dolgozunk, és kérték az anyagokat. Nemigen tudtak mások is bekapcsolódni ebbe a különös munkába, mert kezdetben hazai magyar szakemberek hiányában nem indult médiaképzés. Mi még Budapesten tanultunk, ám az utóbbi évtizedben már Kolozsváron és Marosvásárhelyen is elindult az elektronikus médiaszakemberek oktatása. Jórészt innen kerülnek ki a mai televíziós stábok magyar munkatársai.
– Honnan indult a Duna televízió? Hogy kezdődött? Milyen szakemberekkel?
– A Magyarok Világszövetsége határozta el, hogy kellene egy olyan televíziót indítani, ami a világ magyarságához szól, főként a határon túli magyarokhoz, hiszen nekik nem volt semmi más lehetőségük megismerkedni a magyar közélettel, kultúrával. Azon kívül az anyaországiak egyre nyitottabbak lettek a határon túli magyarság felé, hiszen korábban politikai okokból ez tabu volt. A nyitást a Duna TV teremtette meg, óriási szenzáció volt például a csíksomlyói búcsú közvetítése, amely a mai napig egyesíti a világ magyarjait, így alakult ki szép lassan a nemzet televíziója.
Az 1990-es karácsonyi kísérleti adás még távolról sem jelentette a saját műsorok gyártását. Kezdetben a MAFILM Róna utcai telepéről „lőtték át” az Antenna Hungária műholdas állomására,akkoriban gyakran láthatták az akváriumi halakat éjszakai „műsorként”. Ez a műszaki lehetőségek felmérését szolgálta. 1994-től teljesedett ki az adás, miután megkeresték azokat a magyar szakembereket, akik már előtte itt-ott dolgoztak helyi televízióknál, és így jutottak el hozzánk Aradra is.
Nekem akkor már volt két év múltam a helyi tévénél, de természetesen itt csiszolódtam, itt tanultam meg a szakmát, együtt a többiekkel, egymást tanítva.
Budapestről jött egy szerkesztőségi csapat, kijelentették, hogy amennyiben hajlandók lennénk együttműködni velük, ők szívesen fogadnának anyagokat ebből a régióból is. Gyakorlatilag így indult az egész.
Eleinte elég kevés városból dolgoztunk be, Arad azonban úttörő volt. A mi munkánk nem csak Arad megyére terjedt ki, hanem Temes, Hunyad megyét is bekapcsoltuk, sőt eleinte mi jártunk át Szalontára is. Emlékszem, még kölcsönautóval forgattunk Kolozsváron abban az időben, de Németországban is filmeztünk.
A tudósítói munka felelősségteljes és nagyon szerteágazó: a sporttól kezdve, a politikán át a művészetekig mindenhez kell egy picit érteni, mindent meg kell tudni közelíteni. Egy kicsit a hályogkovács munkájára emlékeztet…
Kezdetben nagyon sok nehézségbe ütköztünk, mert az államvédelmi szervektől kezdve az intézményekig, mindenki gyanakodva nézte a munkánkat, árgus szemekkel figyelték anyagainkat, bizonyos helyekre be se engedtek forgatni.
Az évek hosszú során objektivitásunknak, komolyságunknak köszönhetően el tudtuk fogadtatni magunkat. Szívesen hívnak mindenhová, úgy érzem, mára dicsőség az, ha valaki bekerül a Duna TV-be.
Sára Sándor filmrendező 7 évig irányította ezt a „nagy stúdiót” – tulajdonképpen az volt a mi iskolánk. A sokszínű nyelvi és kulturális közegből jövő munkatársakkal együtt rengeteg képzésen vettünk részt. Buglya Sándor, a Mafilm és Movi rendező-opertőre vezetésével sokat törődtek azzal, hogy minél magasabb szakmai színvonalon tudjunk dolgozni, mert óriási egyenlőtlenségek voltak a földrajzilag is színes területeken.
Operatőr kollegám, Sándor István, akivel a kezdetektől fogva 2000-ig együtt dolgoztam, esküvői filmezéseken „csiszolódott”, ez ma már elképzelhetetlen.
Az erdélyi csapat szakmailag helyt állt, mondhatnám azt is, hogy mi mindig a legképzettebbek voltunk, ha összehasonlítom magunk pl. Kárpátaljával.
– Hogyan látja a fejlődést a kezdetektől napjainkig?
– Szakmailag óriásit fejlődött, ég és föld a kezdetekhez viszonyítva, hogy milyen színvonalra jutott a Kárpát-medencei tudósítói hálózat. Most már van egy minimum, ami alatt nem is lehet dolgozni. Az elején bármilyen sok amatőr megoldást elfogadtak, most már szigorú technikai paramétereket szabnak meg, amelyekhez az elméleti tudáson kívül a legmodernebb technika is kell. Amikor HD-re (High Definition – a felbontási specifikációkból adódó előnyösebb megjelenítési lehetőség) áttértek, akkor elég sokan kiestek a stábból, hiszen nem tudták megteremteni a megfelelő feltételeket. A nagy stúdiókat ellátták, felszerelték, a kisebb csapatok – mint például a miénk – pályázatok útján próbálják beszerezni maguknak a technikát. Ebben a kamera fontos szerepet játszik, de az utómunkálatoknak legalább akkora a szerepe, ezt pedig nem lehet alacsony műszaki színvonalon megoldani. A televíziózás méregdrága, nem lehet csak úgy egyik napról a másikra lecserélni a technológiát. Emiatt napjainkban nagyjából 50 külföldi stáb látja el a napi feladatokat az MTVA megbízásából.
– Aradon az önkormányzatnak és az RMDSZ-nek köszönhetően ma már van egy stúdió, ahol együtt dolgozhat a csapat. Nem volt ez mindig így.
– Nagyon hosszú ideig rengeteg embernek otthon volt a saját „stúdiója”, mi is otthonról dolgoztunk. Kazettákon küldtük Budapestre a kész anyagot, nem volt más lehetőség. Mindig kerestünk valakit, aki éppen utazott Pestre, így oldottuk meg. Volt olyan, hogy egy hétig tartott, amíg az anyag lement adásba. Most már sokkal könnyebb. Ma már délben, ha van egy esemény, az esti hírekben benne tud lenni.
Itt Aradon a legnagyobb ügy a Szabadság-szobor kérdése volt, aminek minden pillanatát nyomon követtük, és tulajdonképpen ez volt a legnagyobb szakmai kihívásunk.
A férjemnek (Puskel Péter újságíró-helytörténész – szerk. megj.) gazdag aradi fotógyűjteménye van, amelynek a segítségével bemutattuk az egész szoborügyet már a kilencvenes évek közepén. Ez óriási szenzáció volt, mert ellenzői azt hangoztatták, hogy a szobor Nagy-Magyarország jelképe. Mi pedig a Duna TV segítségével meg tudtuk mutatni, hogyan is néz ki a Szabadság-szobor, amit addig senki nem látott. 1999-ben a kihozatalát is filmeztük kora délután, ami este – már szinte egyenesben – lement a Duna TV-ben. Mivel ez fantasztikusan gyors és profi munka volt, meg is kaptuk abban az évben a MÚRE Nívó-díját. Egyébként az évek során külföldi tévéfesztiválokról is hazahoztunk néhány díjat.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

2013. március 8.

Érdekfeszítő előadás, vita a Főgimnáziumban
Civil szerepek és a helyi világ
Szerdán a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában 15 órakor kezdődött a Magyar Civilszervezetek Erdélyi Szövetségének szervezésében az a vitával egybekötött előadás, amelyiken dr. Bodó Barna, a Sapientia Tudományegyetem tanára tartotta meg igen érdekes értekezését, Civil szerepek és a helyi világ címmel.
Bevezetőben az MCESZ eddigi munkáját ismertette: a 2005-ben történt megalapítása fordulópontot jelentett a magyar civilszervezetek életében, tekintve, hogy azok számára képzéseket, tréningeket, rendszeres tanácsadást szervezett, de közreműködött a munkájukhoz szükséges partnerkeresésben is. 2002-ben Erdély-szerte 2000 civilszervezet működött, a számuk azonban 2008-ra 1300-ra zsugorodott. A továbbiakban szakmai szempontból elemezte a civilszervezetek működésének hatékonyságát, a fejlett társadalmak életében betöltött, egyre hangsúlyosabb szerepét, de olyan alapkérdést is részeire boncolgatott, mint „ki vagyok én, a civilszervezet képviselője?” A megfogalmazott 8 lehetséges válaszban az egyéntől az interperszonális szint, a család, a kiscsoport, a helyi közösség, az adott kultúra, a nemzet és az állam lépcsőfokainak érintésével eljutott az egész táradalomig. Annak a felépítését, a típusait ismertetve, eljutott a szórványvidéki szolgálat lényegéhez, a képességmegtartó népesség, illetve a népességmegtartó képesség harmonikus működéséhez. Ami a civilszervezetek felértékelődését példázza, a szubszidiaritás elvét XIII. Leó pápa már 1883-ban megfogalmazta, amikor azt állította: a helyi közösségekre vonatkozó döntéseket a közelükben kell meghozni. Az Aartusi Egyezmény 1998-ban rögzíti, hogy a lényeges döntéseknek a meghozatalába a politikum mellett a civilszférát is be kell vonni. A civil lényege az önkéntesség alapelvből kiindulva ismertette a civilszervezetek sajátosságait, típusait, valamint tevékenységi területeit. A romániai civilszervezetek 70%-ának a tevékenységi területén előkelő helyet foglal el a kultúra, noha manapság eltűnőben van a jóléti állam fogalma, kialakult az új közmenedzsment. Vagyis a közszolgáltatásoktól is elvárják a hatékonyságot, amihez feltétlenül szükség van a felek közötti együttműködésre, a fejlesztésre, a működőképesség biztosítására. 47 perces előadását követően dr. Bodó Barna megköszönte a figyelmet.
Miután az előzetesen bejelentett két előadó kollégáját kimentette, felkérte előadásának megtartására Bognár Erzsébetet, akivel számos továbbképző tanfolyam, pályázat lebonyolításában közreműködött. Bognár Erzsébet előrebocsátotta: maga a moderátor szerepét vállalná, ezért felkérte a jelen lévő civilszervezeteknek a képviselőt, ismertessék a munkájukat.
Kocsik József az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének a húszéves tevékenységét, illetve a jövőbeli teveit; Matekovits Mihály az általa képviselt EMKE, valamint RMPSZ megyei szervezeteinek a munkáját; Puskel Emese a Gyöngyház Egyesület újraindításának a lehetőségeit; Nagy Etelka az Alma Mater Alapítvány diáktámogató tevékenységét; Tóth Piroska a tornyai Pro Pir Kult Egyesület hagyományőrző munkáját; Jankó András a Kölcsey Egyesület értékmentő törekvéseit; Regéczy Szabina Perle a Tóth Árpád Irodalmi Kör programjait; dr. Túsz Ferenc a Vállalkozói Központ vállalkozásserkentő törekvéseit; Nagy Zsolt és Pál Norbert az AMISZ ifjúságfoglalkoztató munkáját ismertette, de beszámoló hangzott el a Katalin Egyesület tevékenységéről is. Az előadók serkentésére, a hallgatóság között kialakult vita során számos, értékes, a civilszervezetek munkájának az összehangolására, a programok egyeztetésére, a közöttük szükséges állandó kapcsolat kiépítésére vonatkozó ötlet elhangzott. Reméljük, a hasznos előadásnak, az építő jellegű vitának folytatása is következik.
Nyugati Jelen (Arad),

2013. április 11.

Aradi személyiségek
Vidám történetek, szerelmek és sok-sok munka
Kicsinek bizonyult ma délben az Arad Megyei A. D. Xenopol Könyvtár Concordia Terme: a Puskel-házaspár előadására kíváncsi aradiak megtöltötték a helyiséget olyannyira, hogy pótszékekre is szükség volt.
A könyvtár a város személyiségeit bemutató sorozatának e havi meghívottjai Puskel Tünde Emese tanár, média-producer és Puskel Péter közíró, helytörténész voltak.
Florin Didilescu igazgató és Lucia Bibarţ könyvtáros szervezőkként röviden ismertették a Puskel-házaspár munkásságát – mely mindenki számára közismert –, és elmondták, hogy ennek a sorozatnak a célja, hogy a személyiség mögött az embert is megismertessék az aradiakkal.
Puskel Péter kezdésként elmondta, hogy a napokban lesz 60 éve annak, hogy beiratkozott a könyvtárba, melynek azóta is aktív és lelkes látogatója, ugyanakkor április 1-jén múlt 45 éve, hogy belépett az újságírók sorába.
Vidám történetekkel emlékezett egykori tanári állására: Kisiratoson négy évig tanított, majd ezt követően teljesedett be gyermekkori szerelme, az újságírás. Nagytatája, édesapja is nyomdász volt, így nem volt meglepő, hogy ez a pálya vonzotta már kiskorától kezdve.
A helytörténész másik nagy szerelme a színház, amiben nézőként aktívan részt vesz, bár egyszer jelentkezett irodalmi titkárnak a színházhoz, amit elutasítottak, de a színház iránt érzett szerelmét ez nem törte meg.
Az újságírás, majd később helytörténeti munkássága mellett belekóstolt a televíziós szerkesztésbe is, hiszen, aki média-producerrel köti össze az életét, annál ez a dolog elkerülhetetlen.
Puskel Tünde Emese egy vallomással kezdte, mely szerint Péter volt az, aki miatt Aradon maradt és nem költözött külföldre, majd elsütötte az örök igazságot is: minden sikeres férfi mögött egy sikeres nő áll.
Emese diák korában Szepesi György magyarországi rádiós, sportkommentátor zseniális kommentálásától felbuzdulva sportriporter szeretett volna lenni, ám akkor ez nem volt lehetséges, hiszen nem volt párttag, így nem engedték erre a pályára lépni.
Egyetemista korában egykori matematikatanára figyelt fel örökmozgóságára, mindent tudni akaró tulajdonságára, és ösztönözte, hogy végezzen el egy újságírói kurzust, talán majd egyszer hasznát veszi az életben. Így is lett.
Az akkor még Vörös Lobogó néven megjelenő újságnál gyakran szerveztek újságírói köröket, ahol a szakmabeliek összeültek, beszélgettek stb. Egy ilyen alkalommal ismerték meg egymást Emese és Péter, kezdetben azonban egyáltalán nem voltak szimpatikusak egymásnak. Aztán idővel a szakmai összekoccanásból egy kölcsönös, mély szimpátia lett, mely immár 30 éve tart kettejük között.
Puskel Tünde Emese indította el a magyar televíziózást Aradon, a sajtón kívül azonban két másik szerelme a gyermekek és az utazás. Bevallása szerint sosem tudott megszabadulni az iskolától, mai napig a Csiky Gergely Főgimnáziumban magyar nyelvet és irodalmat tanít.
A Puskel házaspár kifogyhatatlan a történetekből, elmondásuk szerint napokig lenne miről mesélniük, hiszen mindketten egy színes, változatos pályát választottak.
Puskel Péter „házi” statisztikája alapján felesége az elmúlt 20 év alatt közel kétezer riportot készített, ezen kívül híreket, rövidebb anyagokat, míg ő az elmúlt 45 évben (35 év hivatalosan, 10 év nyugdíjasként) több mint 10 ezer anyagot publikált, melyek közül leginkább a helytörténeti írásaira büszke.
Bár a megyei könyvtár által indított sorozat célja a személyiségek kevésbé ismert és tudott dolgainak a felszínre hozása, Puskel Tünde Emese és Puskel Péter munkássága a fennmaradó értékek élő bizonyítéka.
A találkozó második részében bemutatták Arad épített és kulturális örökségéről készült dokumentumfilmjüket.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad).

2014. január 24.

A magyar kultúra ünnepe, a Kölcsey-díj átadása
Lassan hagyománnyá válik, hogy az aradi Kölcsey Egyesület és az Arad megyei RMDSZ közösen ünnepli január 22-én a Magyar Kultúra Napját.
Ezért gyűltek össze szerda délután szép számban az aradi magyarok a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében, hogy méltóképpen áldozzanak a magyar kultúrának, és jelen legyenek az ünnepélyes keretek közt sorra kerülő 2013. évi Kölcsey-díjak átadásán.
Már egy ideje nyílt titok, hogy az idei Kölcsey-díjasok Sándor István építész (post mortem) és Horváth Tünde karnagy, az aradi kórusmozgalom kiemelkedő képviselője.
Ahogy az egy ilyen eseményhez méltó, az ünnepség a Himnusz közös éneklésével kezdődött, melyet a Vox Angelicus vonósnégyes rövid, ám igen nagy sikernek örvendő kis koncertje követett.
Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület elnökségi tagja elismerő szavakkal idézte fel Kölcsey emlékét, majd ünnepi köszöntőt mondott Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke, valamint Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöke. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Tóth Guttmann Emese, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke.
Az est sikeréhez és színvonalához hozzájárult Kis Zsuzsanna (Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas) és ifj. Tóthpál Béla (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz – részlet) – mindketten csikys diákok – szavalattal, valamint a főgimnázium diákkórusa is.
A Sándor István építésznek ítélt post mortem díjat családja vette át: édesanyja, Klára, fia, Szilárd, lánya, Andrea és élettársa, Mónika.
„István nem csak műépítészként, szakemberként töltötte napjait hosszú éveken keresztül a Szabadság-szobor árnyékában, hanem velem együtt arra is gondja volt és ideje, hogy megörökítsünk olyan felvételeket a szobor kiszabadításáról, annak visszahelyezéséről és a közbeni restaurálásáról, amelyeket az óta sem lehet megismételni. (…) Szeretném, ha most nosztalgiából megnéznénk ezt a kis filmet, ami pontosan tíz évvel ezelőtt készült el” – szólt az egybegyűltekhez Puskel Tünde Emese.
Laudációja előtt levetítették a Bronzba álmodott magyar Golgota című, a Szabadság-szobor kálváriájáról szóló dokumentumfilmet, melynek operatőre volt Sándor István és melyet több szempontból is Aradnak ajándékozott a tavaly hirtelen elhunyt építész.
„Nehéz beszélni olyan emberről, akihez évtizedes szakmai és baráti kapcsolat fűzött, és aki már nincs közöttünk. (…) Nyugodtan mondhatom, hogy István barátunk dolgos életében nem loholt a címek, kitüntetések után, csak egyszerűen tette a dolgát. Mindig önzetlenül megosztotta másokkal is kemény munkával szerzett tudását. (…) Életét harmonikusan kitöltötte a tervezés és a filmezés, a tettek embereként kerülte a nagy szavakat, a mellveregető politizálást, de tudta, hol a helye. Ha megbízták valamivel, abba apait, anyait beleadott” – hangzott el többek között Puskel Tünde Emese laudációjában.
Sándor István építészt megérdemelt szakmai megbecsülés övezte, több aradi köztéri alkotás – Szabadság-szobor, Szentháromság-szobor stb. – középületek, templomok, műemlékek, számos rendezési terv fűződik a nevéhez. Médiaszakemberként pedig ismerik nevét a Magyar Televízió, a Duna TV és mondhatni, hogy az egész Kárpát-medence tévénézői.
A Kölcsey Egyesület másik kitüntetettje Horváth Tünde marosvásárhelyi születésű nyugdíjas tanárnő, a Vox Iuventutis gyermekkórus karnagya, akiről Matekovits Mihály mondott laudációt. Horváth Tünde Erkel Ferenc dédunokájától, Erkel Sárától tanult zongorázni, majd a főiskola elvégzése után Aradra került, magyar és román osztályokban tanította énekelni a gyermekeket.
A jelenlévő kitüntetett meghatódva hallgatta végig Matekovits Mihály méltatását, majd könnyes szemekkel köszönte meg a szép szavakat.
„Nagyon sok mindenkinek meg kell köszönnöm, hogy a pályámon segítettek és eljutottam idáig, hogy a Kölcsey Egyesület érdemesnek talált Kölcsey-díjban részesíteni a Magyar Kultúra Napján. (…) Munkámat áldás kísérte, jó kedvvel énekeltük gyönyörű népdalainkat, egyházi és világi kórusműveinket, és bőséggel alkottuk a sikereket. Tehát Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel” – zárta köszönő szavait Horváth Tünde.
A Kölcsey Egyesület 11. alkalommal rendezte a Kölcsey-díjátadó ünnepségét, ahol az aradi magyarságért végzett munkájukért kapnak emlékérmet és díszoklevelet a jelölt személyek.
A szerda délutáni eseményt az aradi polgármesteri hivatal támogatta.
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad),

2015. február 28.

Beszélgetés Puskel Tünde Emese újságíróval
Az aradi magyar tévé- és rádióadás 25 éve
Aradon 25 évvel ezelőtt indult be a helyi tévé- és rádióadás, vele a magyar nyelvű is. Az adásoknak a kezdetektől oszlopos tagja Puskel Tünde Emese tévés újságíró, akivel megpróbálunk visszaemlékezni a helyi televíziózás és rádiózás őskorára.
– Negyed évszázad távlatából mi jut először eszébe az aradi tévé- és rádióadás kezdeteiről?
– Ha visszagondolok, mosolyognom kell, hiszen ma már nevetségesnek tűnik, hogy a forradalom napjaiban milyen szerény feltételek, műszaki adottságok közepette indult be az aradi tévé-, illetve rádióadás. Akkoriban a sajtó teljes megújulásával párhuzamosan egyre jobban felszínre kerültek a helyi tévézésben, rádiózásban rejlő lehetőségek.
– Kik hozták létre a helyi elektronikus sajtót?
– Természetesen csakis olyanok lehettek, akikben megbíztak, értettek is valamit a gépek kezeléséhez. Mert a rádiózásban és a tévézésben elsőrendű követelmény a technikai eszközök ismerete, a birtoklása. Hiába jó újságíró valaki, ha nem ismeri a technikai felszerelést. Ebből a szükségszerűségből fakadt, hogy ott összegyűltek olyan emberek, ma már régi jó barátok, akik 1990. január 16-án elindították a román nyelvű adásokat. Ekkor kezdeményeztem a magyar nyelvű műsorok beindítását is, amelyeknek szerkesztését minden előzetes szakmai ismeret nélkül elvállaltam. Eleinte nehezen ment, hiszen a szerkesztő által összeállított anyagokat lépésről lépésre a vágónak kellett végső formába öntenie. Ha megszületett az anyag, azt valahogyan sugározni is kellett. Rendszerint egy kazettára vettük fel a román, majd a magyar adást is hetente egy alkalommal. A sofőr kiszállította Világosra az átjátszó állomásra, innen került adásba a bukaresti főműsor végeztével, éjfél után. Akkoriban az aradiak nem arra voltak igazán kíváncsiak, mi történt éjfélig, hanem a helyi műsorokat várták izgalommal, hogy végre láthassák a környezetüket, az ismerőseiket, a rokonaikat. Ez volt a kommunikációéhség időszaka is, a több évtizedes bezárkózottság során az emberek nemcsak az elnyomó hatalmi gépezettől, hanem egymástól is féltek – 1990 elején végre felszabadultan kóstolgathatták a szabadság ízét. Annak az olyan kuriózumait is, hogy a közvetlen környezetét, sőt önmagát is láthassa a helyi tévéadásban.
Valósággá vált álom
– Hogyan került a helyi tévések szűk körébe?
– Mindig is a sajtó volt a nagy álmom, már harmadikos koromban szerepeltem a rádióban. Nagyon erősen hatott rám a marosvásárhelyi rádióstúdió, különösen Jászberényi Emese, akinek volt egy olyan adása, amelyben a beíró, tehetségesebb gyermekeket szólaltatta meg, köztük engem is. Később, amikor egyetemre, Kolozsvárra kerültem, a filológián egyéves újságíró kurzus is volt, ami nagyon érdekelt. Diákként a Fellegvár oldalon közöltünk, a helyi lapban is megjelentek bizonyos írásaim. Aradra kerülve nagyon háttérbe szorultam, mert nem voltam párttag, de rendszeresen látogattam az akkori Vörös Lobogó mellett működött Ifjú Riporterek Körét, miközben Majláthfalván tanítottam. Különösen a rádiósok hatottak rám, közülük is Szepesi György rádióriporter, aki ritka nagy egyénisége volt a Magyar Rádiónak. Sportszerető lévén, imádtam Szepesi közvetítéseit, akit utánozni próbáltam. Éppen ezért az aradi szabad sajtóban meg akartam írni, hogyan működik a helyi tévé, ugyanakkor élt bennem a vágy, hogy abban magam is dolgozzam. 1990. január végén megírtam a cikket, az akkori stúdióvezetőnek fel is vetettem: mit szólna, ha heti egy alkalommal egyórás magyar műsort indítanék be? Nagyon örült neki, hiszen az színesítené a programot, de megmondta: embereket nem tud adni, azokat nekem kell toboroznom. Ez volt a legnehezebb, mivel operatőröket nem képeztek. Akinek videokamerája volt, azt nagy titokban kellett tartania. Virgil Jireghienek volt videokamerája, de a férjem közreműködésével elkezdtünk magyar videós után is érdeklődni. Eljutottunk Cziszter Kálmánhoz is, aki nagyon segítőkésznek bizonyult, összehozott a szomszédjával, Sándor Istvánnal, akinek volt videokamerája. Felhívtam, azonnal beleegyezett, hozzáfogtunk az első adás megszerkesztéséhez. Az aradi magyar kultúra személyiségeiről forgattunk rövidfilmeket, az RMDSZ híreit is bevettük az adásba, intézményeket mutattunk be, eljártunk a magyar falvakba, ahol akkor kezdődtek a faluünnepségek, amelyek mind bekerültek a műsorba. Nagyon szép emlékeim vannak az Aradi Magyar Tévénél töltött bő három évről, temérdek érdekes, értékes embert ismertem meg, akik nagyon nyitottak voltak, szívesen nyilatkoztak. Örvendtek, ha felkereste őket tévéstábunk.
– Hogyan dolgoztak az akkori magyar adásban?
– Előrebocsátom: mindenki teljesen ingyen dolgozott, miközben egyesek külföldön csencseltek, megalapítva a vállalkozásaikat. Soha, egyetlen lejt sem kaptunk az Aradi Tévétől. Állandóan azzal takaróztak a vezetők, hogy itt nincs pénz, nincs, aki fizessen, főképpen a kisebbségi adásokra nincs költségvetés. Ezzel együtt rengeteget dolgoztunk, hiszen a főállásunk mellett néhány nap alatt el kellett készítenünk a riportokat.
Az ingyenmunkát is drágállták
– Értem a lelkesedést, de hát teljesen ingyen meddig dolgozhat az ember?
– A nagy politikai összeborulásból, testvériségből a pártok kialakulásával elég hamar bekövetkezett a feszültségkeltés is. A marosvásárhelyi események, majd a bányászjárások nagyban befolyásolták az aradi hangulatot is. De az Aradi Tévénél sem volt annyira szabad az élet, mint ahogyan a szabadság hajnalán ezt reméltük. 1994 elején behívtak a prefektúrára, ahol hazafiatlansággal vádolták meg a helyi tévé vezetőit, akik nem követik figyelemmel a PSD pártutasításokat. Akkoriban a stúdióvezető Niedermayer György volt. Tehát egy koncepciós beszélgetésen az aradi tévé- és rádióvezetőket keményen kioktatták, mi viszont annyira naivak voltunk, hogy nem rögzítettük az elhangzottakat. Mindennek az állt a hátterében, hogy a stúdiókba a maguk embereit akarták bevinni. Akkor a vezetőség, illetve a munkatársak 90%-a lemondott. Akkor szűnt meg a magyar adás is, mivel azt állították: tulajdonképpen nincs is rá szükség. Kitettek bennünket a helyi tévé épületéből is. Virgil Jireghie megreformálta a helyi tévét, majd Sandu Moţ vette át az Aradi Tévé és Rádió vezetését, ami később az Antenna tévécsatornának volt a fiókszerkesztősége.
– Hogyan folytatódott?
– 1994-ben jött az Intersat kábeltévé társaság, amely tévéadást is indított, és azt szerették volna, ha a magyar adást mi szerkesztjük. A licenchez szükséges vizsgaanyagot mi állítottuk össze számukra, a román anyagot is a kollégánk, Huppert Sándor vágta össze. Amikor azonban beindult az Intersat tévéadása, minket már nem hívtak. Nem is bántuk, mert akkor már a Duna Tévének dolgoztunk.
– Továbbképző tanfolyamokat szerveztek-e a tévéseknek, rádiósoknak?
– Természetesen, a Duna Tévé azzal kezdte, de azóta is rendszeresen szerveznek szakmai képzéseket, sőt mesterkurzusokat. 1994-ben kerestek meg először, amikor beindult a Duna Tévé kísérleti adása. Hatalmas körzetet látogattunk, hozzánk tartozott a Bánság és Hunyad is, Déváig, Petrozsényig. Az 1995-től eltelt húsz év alatt a régióban nincs olyan hely, ahova ne jutottam volna el. Amikor a Szabadság-szobor kihozataláról, újraállításáról forgattunk, a titkosszolgálat nagyon érdeklődött a munkánk iránt, de akkor is, amikor a magyar helytörténeti témákat kezdtük feltárni a kilencvenes évek közepén. A többségi sajtóban nacionalista felhangok jelentek meg velünk kapcsolatban, nagyon idegenkedtek a munkánktól.
Emlékezetes filmek, érdekes emberekről
– Az elmúlt 25 év alatt forgatott-e olyan anyagot, ami a legközelebb áll a szívéhez?
– Rengeteg ilyen filmanyag van. Ez olyan, mintha azt kérdeznék az embertől, hogy a tíz közül melyik gyermekét szereti a legjobban. Lehetőségem volt először forgatni a „Zöld nyílról”, a 48-as ereklyékről a megyei múzeum pincéjében, a Feszty körképről, az 1849-es világosi fegyverletételről, Krenner Miklós erdélyi újságíróról, Spectatorról. Egyébként van legnehezebb, leghumorosabb élményem is a filmezéssel kapcsolatban. Az egyik legforróbb pillanat az volt, amikor olyan nagy titokban hozták ki a Szabadság-szobrot a várból, hogy még a férjem sem szólt róla, aki a Nyugati Jelen újságírója volt. Másik emlékezetes forgatásom az volt, amikor a Szabadság-szobor kihozatala után Orbán Viktor Aradon járt, de nem lehetett vele riportot készíteni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy miközben a Szakszervezetek Házában folyt az ünnepi előadás, minket az egyik minorita atya bezárt a Szabadság-szobor elkerített őrzőhelyére. Amikor megérkeztek a vendégek, kigyúltak a fények, kinyílt a vaskapu, mi előbújtunk a szoborelemek mögül, és megszólaltattam Orbán Viktort a Híradó számára.
– Manapság milyen feltételek között dolgozik a Duna Tévé aradi stúdiója?
– 20 év után Király András jelenlegi államtitkár, valamint Bognár Levente alpolgármester úr közbenjárására sikerült kapnunk egy helyiséget, ahol jól működő tévéstúdiót sikerült berendeznünk. Addig otthonról dolgoztunk, naponta rohangáltam a kazettákkal a vasútállomásra vagy a buszpályaudvarra, hogy szórványéletünk is jelen legyen a Duna és MTV adásaiban. Közel egy évtizedig az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának voltam a romániai tudósítója. Már a kezdettektől együttműködtünk a bukaresti magyar tévéadással is.
Szakmai tevékenységem szorosan összefüggött az első aradi magyar diáklap, a Kópé szerkesztésével, amit közel 2000 példányban, Arad megyén kívül Bihar, Kolozs, Hunyad Maros és Temes megyékben is terjesztettünk. Rendkívül népszerű volt, mivel maguk a diákok írták, én csupán irányítottam őket. Innen nőtte ki magát Székely Csaba neves erdélyi drámaíró és Katona Mihály is. A diáklap műhelye a 12-es Számú Általános Iskola volt, a szerkesztéséhez a férjemtől nagyon sok hasznos tanácsot kaptam. Ezen kívül a helytörténeti ismereteivel rengeteget segítette tévés munkámat, de a Kisiratoson szervezett médiatáborokat is. Azokat azzal a céllal szerveztem, hogy a szórványban felkutassuk a tehetséges diákokat, akik utánpótlást képezhetnek majd a helyi magyar sajtó számára. A táborozásokon a média minden formájának a témakörében előadásokat szerveztünk, majd a táborozások végén Firka címmel lapot is kiadtunk, illetve rádió, valamint tévéadást szerkesztettünk. E kezdeményezéseket a MÚRE rendszeresen támogatta, ezért is kaptuk a Nívódíjat a Szabadság-szobor-filmünk elkészítésekor. Évekig jelen voltunk a tévések kassai filmfesztiválján, illetve más külföldi tévés seregszemléken, ahol egyik kisfilmünk szintén díjat nyert.
– Vannak-e jövőbeli tervei?
– Mivel az elmúlt 15 év alatt a tévés munka teljesen átalakult, egy könyv formájában szeretném megörökíteni a kezdeti időszak eseményeit, emlékeit. Azért, hogy megmaradjon a kollektív emlékezetben az aradi elektronikus sajtó hőskora. Ugyanakkor egy-két filmálmom is van, amihez már megvannak a szakemberek, csak az anyagiak hiányoznak. Abban reménykedem, egyszer az anyagiak is összejönnek.
– Sok sikert hozzá, köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)



lapozás: 1-15




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék