udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 12 találat lapozás: 1-12

Névmutató: Ráduly Béla

2005. november 16.

Ráduly Béla /sz. Kézdiszentlélek, 1919/ tíz évvel ezelőtt írta meg a hadifogságát felidéző emlékiratát. 1945 és 1950 között volt szovjet hadifogolytáborban. Emlékiratát az Ambrózia Kiadó fogja megjelentetni a közeljövőben. Részlet az emlékezésből. Hazaérkezésekor a Szekuritáté titoktartásra kötelezte őt is – sorstársaihoz hasonlóan-, mielőtt a Ploiesti városához közeli börtönből 1951. április 6-án végleg szabadon bocsátotta volna. Ráduly Béla 1940. decemberében bevonult katonának a kézdivásárhelyi 24. önálló határvadász zászlóalj első századába, Bereckbe. 1943-ban a csendőrséghez mert, elméleti kiképzésben részesült. Az iskolát nem tudták elvégezni, századát felrendelték Budapestre, karhatalmi szolgálatteljesítésre. 1945. február 5-én hadnagyuk főbe lőtte magát, már lőszerük sem volt. Lőszer híján kitűzték a fehér lobogót. A szovjet katonák összeterelték a százhúsz csendőrt, ütlegelés és káromkodás közepette. Első dolguk az volt, hogy kifosszák őket. Elvették az órákat, a zsebkéseket, borotva­felsze­reléseket, még a jó csizmákat is lehúzatták. Egy hétig voltak Foksányban, a táborban, majd elindították őket a Szovjetunió felé. Az utazás rettenetes volt. Naponta megszámlálták őket, akkor verés következett. Megérkeztek Krematorszkba, egy lebombázott településre. 1946 aszály sújtotta esztendő volt, éheztek, ő már az öngyilkosságra gondolt. Azután arra gondolt, hogy Jézus értünk szenvedett, akkor nem szabad az életet eldobni magunktól. Harkovban a láger foglyaiként egy téglagyárba jártak dolgozni. A gyárban az orosz, brigádvezető megállás nélkül hajtotta őket. Állandóan a sarkukban volt, ütött-vágott azzal, ami a keze ügyébe került. Egy szép napon egy orosz mester kérdezte, van-e közöttük bádogos. Ráduly azonnal jelentkezett, hogy megszabaduljon a magyargyűlölő szörnyeteg brigádvezetőtől. Szerencséjére nem derült ki, hogy nem ért a bádogossághoz. Egyszer kihirdették, hogy a magyarok szabadulnak, felsorakoztatták a magyar foglyokat. Boldogan elindultak a lágerből, majd az úton hirtelen katonák vették körül őket, futniuk kellett, aki nem bírta, azt ütötték-verték. Így terelgették őket egyik lágerből a másikba. Végül marhavagonokba zárták őket, elindult velük a vonat. Három nap múlva megérkeztek Voronyezsbe, az itteni lágerbe. Az ottaniaknak elmondták, hogy a most érkezők vad emberek, kulturálatlanok, gyilkosok. Az egyik nap újra közölték velük, hogy most már hazamehetnek. Nem akarták elhinni, de ezúttal valóban elindulhattak haza, 1950 november végén. A román hatóságok átvették őket, majd egy másik szerelvényen vagonokba zárták őket, mint a foglyokat. Nagyon elkeseredtek. Ploiestibe vitték őket a szekustisztek. /Ráduly Béla: Hadifogoly voltam a Szovjetunióban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 15., folyt,: nov. 16./

2005. november 21.

November 18-án Kézdiszentléleken bemutatkozott dr. Borcsa János irodalomkritikus és kiadóvezető. Iochom István ismertette az idén megjelent Irodalmi horizontok című tanulmánykötetét, valamint az Ambrózia Kiadó /Kézdivásárhely/ eddig megjelent könyveit. A szerző elmondta: Kézdi­vásárhelyen született, de mindig kézdi­szent­lélekinek vallotta magát, itt éltek felmenői, ide kötik gyermekkori élményei. Borcsa Kézdiszent­lélekhez fűződő önélet­­­­rajzi töprengéseiből olvasott fel egy rövid részletet, majd azt javasolta, hogy a helyi könyvtár vegye fel Kemény Zsigmond nevét, hiszen az író Özvegy és leánya című regényének köszönhetően vált ismerté Kézdiszentlélek neve, és a Tarnócziak ma már romokban álló kastélya. Az Ambrózia Kiadó tizedik, a közeljövőben megjelenő kötete kézdiszentléleki kötődésű lesz, a 86 esztendős Ráduly Béla háborús visszaemlékezéseit jelenteti meg. /Iochom István: Találkozó Borcsa Jánossal (Kézdiszentlélek). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./

2006. január 7.

2005 végén hagyta el a nyomdát a kéz­divásárhelyi Ambrózia Kiadó tízedik könyveként a Kéz­diszentléleken született és ma is ott élő Ráduly Béla szovjetunióbeli hadifogságát megörökítő kötet Törhetetlen hittel címmel. Az 1919-ben született szerző 1945 és 1950 között volt hadifogságban. 1951. április 6-án engedték haza Ploiesti-ről, de előbb a hírhedt Szekuritáté emberei titoktartásra kötelezték volt hadifogoly társaival együtt. A rendszerváltás után Ráduly Béla elérkezettnek látta az időt, hogy megörökítse szenvedéseit és meghurcoltatását. /(Iochom): Törhetetlen hittel. Egy hadifogoly emlékei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 7./

2007. április 14.

A szovjet hadifogságról 1990-ig beszélni sem volt ajánlatos, ezért a hadifogsággal foglalkozó könyvek csak a rendszerváltást követően jelenthettek meg. Az utóbbi tizenhét esztendőben több tucat visszaemlékezés is napvilágot látott. Romániában a Szemtanú könyvek sorozat első kötete Ferencz Imre szerkesztésében jelent meg 1997-ben Történetek a fogságból címmel, és hatvan székely hadifogoly emlékeit tartalmazta. A kézdiszentléleki Ráduly Béla Törhetetlen hittel címet viselő visszaemlékezéseit az Ambrózia Kiadó /Kézdivásárhely/ jelentette meg 2005-ben. Ezt megelőzően Gocz József veterán sepsiszentgyörgyi frontharcos könyve a 3006 év hadifogságban (Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001) alapmunkának számít, háromszéki viszonylatban egyedülálló a maga nemében. A szerző Kovászna megye minden egyes településéről összesítette a második világháborúban frontot és hadifogságot megjárt háromszéki férfiak személyi adatait, mégpedig székenként, ezeken belül pedig helységenként. A magyar honvédség központi irattárának parancsnoka által közzétett adatok alapján összeállított munkájának eredeti iratanyagát a Székely Nemzeti Múzeumban helyezte letétbe. 108 helységben 1544 nevet talált, olyanokat, akik összesen 3006 év hadifogságot szenvedtek. Innen ered a kötet címe. Könyvében 770 kézdiszéki volt hadifogoly neve, születési éve, frontszolgálatának és hadifogságának időtartama is szerepel. Iochom István megjelenés előtt álló könyvében kizárólag kézdiszéki volt hadifoglyok visszaemlékezéseit gyűjtötte össze. A visszaemlékezők egytől egyig a nyolcvanadik életévüket is betöltötték, a legidősebb kilencvenhét éves. A Szovjetunióban raboskodó negyven volt hadifogoly visszaemlékezését rögzítette. /Iochom István: Élet a csipkésdrót mögött. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 14./

2007. augusztus 21.

Augusztus 19-én nagyszámú helybeli, kézdiszéki és távolabbról hazalátogató vendég, valamint az anyaországi testvértelepülések képviselőinek jelenlétében tartották a kézdiszéki írók, költők felolvasóestjét Kézdiszentlélek művelődési házában. A rendezvényt Borcsa István, a művelődési ház igazgatója nyitotta meg, ezt követően pedig Kanabé Erzsébet a falu közművelődési múltjáról szólt. Dr. Borcsa János irodalomkritikus bemutatta Áros Károly sportújságírót, a Háromszék belső munkatársát, Bakk Pál szentkatolnai nyugalmazott tanítót, helytörténészt, Beke Ernő kézdivásárhelyi képeslapgyűjtőt, Fekete Vince kézdivásárhelyi költőt, írót, a Székelyföld főszerkesztő-helyettesét, Gáll Attila Kolozsváron élő költőt és szerkesztőt, Muszka Sándor Kolozsváron élő költőt, Sántha Attila kézdivásárhelyi költőt, a Moldvai Magyarság felelős szerkesztőjét, valamint Ráduly Béla kézdiszentléleki népi emlékírót, valamennyien felolvastak munkáikból. Közreműködött a kantai egyházi kórus, fellépett a Gergely Zoltán vezette helybeli Perkő és Borsika népi táncegyüttes. A művelődési ház felvette Petőfi Sándor nevét, nagytermében alkalmi kiállítás nyílt népművészeti alkotásokból, régi képeslapokból és amatőr alkotók festményeiből. /Dévai István: Felolvasóest Kézdiszentléleken (Kistérségek Napja). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 21./

2011. január 27.

Kámforrá vált emléktáblák Nagyváradon
Két emléktáblának is nyoma veszett Nagyváradon. Eltűnt a Garasos hídon nemrég felavatott emléktábla bronzból készült része, valamint Ráduly Béla dobosnak, a legendás váradi Metropol Group rockegyüttes frontemberének az emléktáblája a Vámház (ma Sucevei) utcai szülői házának faláról. Az eredeti váradi Garasos hidat 1910. december 10-én adták át. A helyébe állított új híd pilléről eltűnt a tábla. Hogy az építményre – méltó mementóként – újra emléktábla kerülhessen, több mint egy évig gyűjtött, adakozott Biharország magyar közössége Gavrucza Tibor székelyhídi református lelkipásztor szorgalmazására. Az akciónak meg is lett az eredménye: tavaly december 17-én avatták föl Deák Árpád szobrászművész alkotását. Akkor – a zord, hideg idő ellenére is – mintegy százan gyűltek össze a táblaavató ünnepség alkalmából az eredeti átkelő nevét öröklő mostani Garasos híd Szacsvay-szobor felőli oldalán. Kedden azonban megdöbbentő és szomorú hírt közölt Deák Árpád Gavrucza Tiborral: a két emléktábla (mindkettő a művész alkotása) eltűnéséről tájékoztatta a lelkészt. Gavrucza elmondta: értesítette a Bihar megyei rendőrkapitányt az ügyről, és persze írásban is tesznek feljelentést annak rendje-módja szerint. Hozzáfűzte: „Profik voltak, könnyűszerrel leszedték a csavarokkal fölhelyezett táblákat, gyorsan dolgozhattak. Ezek a domborművek egyébként műalkotásoknak számítanak, megvan az értékük. A Garasos-híd emléktábláját újból ki fogjuk öntetni – ezúttal alumíniumból, hogy ne lopják el. Szívügyem volt ez a tábla. Márványból és bronzból kombináltuk, hogy ne legyen annyira értékes, mégis eltüntették. Aztán ha az alumíniumot is lelopják, az már nem a színesfém-gyűjtő maffia számlájára lesz írható. Az is benne van a pakliban, hogy valakiket zavarnak az emléktábláink.”
A Ráduly-féle emléktáblát 2004 októberében szerelték föl a Vámház (ma Sucevei) utca 61. szám alatti ház falára a rockzenész halálának tizedik évfordulója alkalmából. A Ráduly Bélát egész alakban ábrázoló domborművön ez a felirat állt: „Itt élt a legendás Metropol Group rockzenésze, Ráduly Béla – 1948-1994”. Alatta pedig csak magyarul volt olvasható: „... Legyen a zene mindig a legnagyobb vigaszod.” E mondatba annak idején belekötött a városi tanácsülésen a nagy-romániás Mihai Drecin, amikor jóvá kellett hagyniuk a városatyáknak a tábla fölhelyezését. Azt sérelmezte, hogy ezt az egyetlenegy mondatot nem fordították le román nyelvre. A demokrata–liberális Mircea Bradu viszont támogatta az ötletet, hiszen Ráduly Béla, egykori jó barátja, a váradi művészeti élet kiemelkedő egyénisége volt. Végül a helyi tanács jóváhagyta az emléktábla-állítás tervét, meglett minden szükséges engedély hozzá.
Trifán László zenész, képzőművész közölte: értesítette muzsikustársait, a Metropol Group külföldön élő tagjait a történtekről, s majd megbeszélik, mi legyen a teendő, készíttetnek-e másik táblát, mit lépjenek az elkövetkezendőkben.
Reggeli Újság. Erdély.ma

2011. április 27.

Emlékmûrongálások Nagyváradon is
Kamerákkal õriztetné Nagyvárad köztéri mûemlékeit, szobrait és emléktábláit Biró Rozália alpolgármester. Aradhoz hasonlóan a bihari megyeszékhelyen is jócskán megnövekedett az utóbbi hónapokban azoknak az eseteknek a száma, amikor magyar vonatkozású emlékmûveket rongáltak meg, loptak el vagy festettek le ismeretlenek - legutóbb Szacsvay Imre szobrán fújta le valaki fekete dukkófestékkel a vésett feliratot.
Sárközi Zoltán RMDSZ-es helyi tanácsos, aki egyben a Bihar Megyei Mûemlékvédelmi Alapítvány soros elnöke, szombaton a Nagyváradi Magyar Diákszövetség segítségével tisztította meg az Ezredévi emléktéren álló szobrot. A tanácsos azt mondja, 68 év alatt soha nem bántotta senki a szobrot, pedig idõközben világháború dúlt, és a kommunizmus is több emlékmûvet semmisített meg, most azonban erre is sor került. Az elmúlt hónapokban több ilyen eset is volt: a Garasos hídon elhelyezett emléktábláról a bronzdíszítést lopták el valószínûleg színesfémtolvajok, a Ráduly Béla-emléktábláról úgyszintén. Biró Rozália azt mondja, mivel román vonatkozású emlékeket nem rongál senki, egyértelmû, hogy a magyar közösség elleni támadásról van szó.
Az elöljáró azt ígéri, a tanács RMDSZ-frakciója kezdeményezni fogja, hogy az eltûnt vagy megrongált elemeket városi költségvetésbõl javítsák ki. A Szacsvay-szoborra fújt festéket például csak egy speciális oldószerrel lehetett eltávolítani, ami négyzetméterenként csaknem 200 euróba kerül. A mostani esetben ingyen kapott az RMDSZ ilyen szert egy magyar vállalkozótól, Köteles Dieter mérnöktõl, de a jövõben ezt kénytelenek lesznek az adófizetõk pénzébõl állni. Az alpolgármester szerint van rá esély, hogy az integrált városfejlesztési tervben, amelyet vissza nem térítendõ támogatásból finanszíroznak majd, jelenjen meg 10-20 térfigyelõ kamera megvásárlása és felszerelése is, amelyek az emlékhelyeket figyelnék. Eközben a Nagyváradi Várszövetség közleményben jelezte, hogy kifejezi csatlakozási szándékát az Emberi Méltóság Tanácsának felhívásához, amely - mint arról lapunkban beszámoltunk - kimondja: magyar emlékhelyeink, szobraink közös történelmünket, kultúránkat szimbolizálják. Múltunk, nemzeti méltóságunk megõrzése mellett a nemzetiségek közti együttmûködést is jelképezik. Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

2013. június 29.

Semmit Isten nélkül
Emléktábla a hitvalló tanárnőnek
Június 14-én Óradnán a templom búcsúünnepét ülték meg a Kiss Attila plébános által pasztorált hívek. A Szentháromság búcsúra a környékbeli papság is eljött ünnepelni: Geréb Péter besztercei plébánossal és kerületi főesperessel koncelebrált Fechete Jenő dési ferences, Ráduly Béla ferences, Claudiu Oltean görögkatolikus feldrui plébános, Vranau Pavel óradnai görögkatolikus plébános, meghívottak voltak: Nechiti Lazar és Ganea Gheorghe. Az ünnepélyes szentmise főcelebránsa és szónoka Geréb Péter volt. A szentmise után leplezték le és áldották meg azt az emléktáblát, amelyet a nagyváradi születésű Bauer Ilona tanárnő halálának egyéves évfordulóján a templomban helyeztek el. A tanárnőről Geréb Péter azt mondta: ő az angyalok között van, közbenjárását is lehet kérni, hiszen angyalként élt. Mivel szülőhelyére temették el, nem Óradnára, ahol munkás életét a helyi közösség megbecsülésének örvendve töltötte, s ahol a radnaiaknak hiányzik, ezért készült a tábla, ezzel a szöveggel: „Ez a tábla Bauerné Madarász Ilona (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott, a római katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldásos munkásságának elismeréseként”. A tanárnő a magyar–angol szak elvégzése után Óradnára követte férjét, és itt élte le munkás életét, nevelte a sajátjai mellett a gyermekeket az iskolában, tanította a nyelvét veszített nemzedékeket kultúrára, Isten- és emberszeretetre, anyanyelvük, nemzetük ismeretére. Már 1990 előtt is férjével együtt támasza volt a mindenkori római katolikus plébánosnak, a plébániának. Iskolai tevékenységén túl önkéntesen foglalkozott a ministránsokkal, s ha a kamasz fiúk közül bárkinek papi hivatás csírázott a lelkében, ő segített magyarul tanulni és felkészülni a kántoriskolai felvételire, az ott való helytállásra: Óradnán ugyanis nem működik magyar oktatás, még a családban sem a magyart használják az itteniek. Nihil sine Deo, hirdeti a tábla, Bauer Ilona életét, hitvallását jól kifejezve és összefoglalva: semmit Isten nélkül. Ebben követendő példa sokak számára, ahogyan egy Isten háta mögötti, eldugott helyen, ahol anyanyelvét alig használhatta, ő megtalálta az örömet, az életet szebbé tevő apróságokat, azt, ahol ő adhat és segíthet. Sosem panaszkodott, hogy magyar szakosként alig-alig tudott a rajongásig szeretett irodalommal foglalkozni, csupán hobbiként, hanem azt végezte mindig, amire szükség volt, ugyanakkor megtalálta azt a helyet is, ahol belophatta tanítványai, környezete szívébe mindazt, ami számára fontos volt. Istennel és Istenből élt, erős és bizakodó volt egészségesen és betegen egyaránt. Őrzik és őrizzük emlékét.
bm
Vasárnap (Kolozsvár)

2014. június 29.

Semmit Isten nélkül
Emléktábla a hitvalló tanárnőnek
Június 14-én Óradnán a templom búcsúünnepét ülték meg a Kiss Attila plébános által pasztorált hívek. A Szentháromság búcsúra a környékbeli papság is eljött ünnepelni: Geréb Péter besztercei plébánossal és kerületi főesperessel koncelebrált Fechete Jenő dési ferences, Ráduly Béla ferences, Claudiu Oltean görögkatolikus feldrui plébános, Vranau Pavel óradnai görögkatolikus plébános, meghívottak voltak: Nechiti Lazar és Ganea Gheorghe. Az ünnepélyes szentmise főcelebránsa és szónoka Geréb Péter volt. A szentmise után leplezték le és áldották meg azt az emléktáblát, amelyet a nagyváradi születésű Bauer Ilona tanárnő halálának egyéves évfordulóján a templomban helyeztek el. A tanárnőről Geréb Péter azt mondta: ő az angyalok között van, közbenjárását is lehet kérni, hiszen angyalként élt. Mivel szülőhelyére temették el, nem Óradnára, ahol munkás életét a helyi közösség megbecsülésének örvendve töltötte, s ahol a radnaiaknak hiányzik, ezért készült a tábla, ezzel a szöveggel: „Ez a tábla Bauerné Madarász Ilona (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott, a római katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldásos munkásságának elismeréseként”. A tanárnő a magyar–angol szak elvégzése után Óradnára követte férjét, és itt élte le munkás életét, nevelte a sajátjai mellett a gyermekeket az iskolában, tanította a nyelvét veszített nemzedékeket kultúrára, Isten- és emberszeretetre, anyanyelvük, nemzetük ismeretére. Már 1990 előtt is férjével együtt támasza volt a mindenkori római katolikus plébánosnak, a plébániának. Iskolai tevékenységén túl önkéntesen foglalkozott a ministránsokkal, s ha a kamasz fiúk közül bárkinek papi hivatás csírázott a lelkében, ő segített magyarul tanulni és felkészülni a kántoriskolai felvételire, az ott való helytállásra: Óradnán ugyanis nem működik magyar oktatás, még a családban sem a magyart használják az itteniek. Nihil sine Deo, hirdeti a tábla, Bauer Ilona életét, hitvallását jól kifejezve és összefoglalva: semmit Isten nélkül. Ebben követendő példa sokak számára, ahogyan egy Isten háta mögötti, eldugott helyen, ahol anyanyelvét alig használhatta, ő megtalálta az örömet, az életet szebbé tevő apróságokat, azt, ahol ő adhat és segíthet. Sosem panaszkodott, hogy magyar szakosként alig-alig tudott a rajongásig szeretett irodalommal foglalkozni, csupán hobbiként, hanem azt végezte mindig, amire szükség volt, ugyanakkor megtalálta azt a helyet is, ahol belophatta tanítványai, környezete szívébe mindazt, ami számára fontos volt. Istennel és Istenből élt, erős és bizakodó volt egészségesen és betegen egyaránt. Őrzik és őrizzük emlékét.
bm
Bauer Ilona /Nagyvárad, 1942. szept. 27. - Óradna, 2013. május26.- Nagyváradon temették el. Vasárnap (Kolozsvár)

2014. június 30.

Ezt azért csináltuk, mert a vérünkben volt
Szombaton délben a Moszkva Gardenben rendezték meg a Nagyváradról elszármazottak találkozóját.
A Szent László Napok keretében megrendezett találkozó a legendás Metropol együttesre való emlékezés jegyében telt, hiszen az együttes zenéje által közvetített, a szabadságot idéző életérzés meghatározó jelentőségű volt a hetvenes-myolcvanas években Nagyváradon élő fiatalok számára. Az esemény moderátora Boros Zoltán televíziós műsorvezető, a Román Televízió magyar adásának egykori szerkesztője volt, akinek köszönhetően a nagyközönség is megismerhette a nagyváradi fiatalokból álló, akkoriban még teljesen ismeretlen együttest. A találkozón részleteket vetítettek le a Metropol filmből, illetve Boros Zoltán megszólaltatta mindazokat, akiknek valamilyen formában közük volt a Metropol együtteshez. Felszólalt többek között Mátza Gyula, az együttes szövegírója, továbbá Trifán László, az együttes egyik meghatározó tagja, valamint AG Weinberger gitáros is, aki 1984-88 között volt a Metropol tagja. Megemlékeztek a Metropol tragikusan fiatalon, autóbalesetben meghalt dobosára, Ráduly Bélára is. Az együttes lelkületéről, motivációjáról Trifán László vallott az egybegyűlteknek: „Ezt azért csináltuk, mert a vérünkben volt. Ha nem csináltuk volna, úgy éreztük volna, hogy valami bennünk maradt” – fogalmazott. A beszélgetés végén a Metropol egykori, az eseményen jelen lévő tagjai kiálltak a közönség elé, és előadták a Rum bluest, majd Trifán László AG Weibergerrel közösen adott elő egy blues improvizációt. Az esemény zárásaképpen Zatykó Gyula a Szent László Napok főszervezője szólt a megjelentekhez, megköszönve a Metropolnak az évtizedek alatt kifejtett munkásságát. Mint mondta, már csak azért is hálásak kell lennünk, mert „a Metropol együttes egy-két szeget bevert a kommunizmus koporsójába.”
Pap István. erdon.ro

2014. november 16.

„A mi magyar adásunkat” ünnepelték
Marosvásárhelyi könyvbemutatóval és könnyűzene-koncerttel fűszerezve ünnepelte fennállásának 45. évfordulóját a Román Televízió magyar adása. A Tükörteremben rendezett rangos eseményen a tévénéző közönség az évtizedekkel ezelőtti kedvenceit láthatta viszont immár élőben – enyhén megőszülve és ráncosodva, de töretlenül derűlátóan és munkakedvvel megáldva.
A tévé három munkatársa és meghatározó egyénisége, Józsa Erika, Simonffy Katalin, Tomcsányi Mária szerkesztette vaskos kötet nem véletlenül viseli A mi magyar adásunk címet. Öt évvel ezelőtt, amikor nekiláttak a hatalmas feladatnak még munkacímnek szánták azt, ami később, a Kriterion Kiadó javaslatára véglegessé vált: elvégre 1969-es indulásától egészen az 1985-ös betiltásáig a bukaresti tévé magyar adása valamennyi székelyföldi, partiumi és szórványban élő magyar kedvenc műsorává nőtte ki magát. A nézők talán nem is sejtették, hogy a szerkesztők olykor vért izzadva próbálták vállalhatóvá és fogyaszthatóvá tenni a pártvezetés által kötelező házi feladattal „megspékelt” adásokat.
Magyarul szólni – csodával határosan
A legtöbb otthonban a hétfő délutáni tévézés valósággal családi programmá állandósult. Mire felcsendült a Szeretnék szántani / Hat ökröt hajtani… adásszignál, a család apraja-nagyja, de még a szomszédok is a képernyőre szegezett tekintettel sorakoztak. Amint az ünnepélyen is elhangzott: a magyar adás nem egyszerű hagyományőrző vagy szórakoztató funkciót töltött be, hanem a közösségi ügyek felvállalásával a romániai magyarság egyik legfontosabb fórumává fejlődött. Mindez elsősorban a hajdani főszerkesztőnek, a rendkívüli diplomáciai érzékkel, leleményességgel, fantáziával és széles látókörrel megáldott Bodor Pálnak köszönhetően – hangsúlyozták a felszólalók, akik egykori, ma már 84 esztendős főnöküknek dedikálták könyvüket.
„Nem volt könnyű dolog megemésztetni az illetékesekkel, hogy a romániai magyarságnak szüksége van a magyar adásra. Még akkor sem, ha 1968-ban lehetőség nyílt kívánságaink nagyobb nyomatékkal való kinyilvánítására. Göröngyös talajon próbáltunk valamit teremteni” – emlékezett vissza a kommunizmus akkoriban kevésbé magyarellenesen dübörgő korszakára Gálfalvi Zsolt író, aki Bukarestben élő értelmiségiként azok között volt, akik mindent megmozgattak az adás beindításáért. Az előkészületekről szólva, Gálfalvi felidézte azt a román kollégát, aki teljesen jóindulatúan és segítőkészen kölcsönben szerkesztőket és bemondókat ajánlott fel az induló magyar adásnak. „Amikor mondtam, hogy az általa felsorolt személyek nem is tudnak magyarul, az illető meglepődve kérdezett vissza: ti azt gondoljátok, hogy a magyar adásban magyarul fogtok beszélni? Igen, azt gondoltuk, és így is lett. Sokáig a magyar nézők számára is felért egy csodával, hogy magyarul szólhatunk a román tévé képernyőjéről” – idézte fel a múltat Gálfalvi Zsolt.
Akinek megadatott, hogy harmadjára is örüljön
A magyar adás múltjának felgöngyölítésének ötlete Józsa Erikában született meg. Az Ausztráliában élő egykori bemondónő akkor ébredt rá saját és kollégái rendkívül fontos szerepére, amikor egyik ’90 utáni látogatása során, Csíkszereda felé vonatkozva valaki felismerte a kupéban és arról beszélt, hogy milyen sokat jelentettek számára a tévékészülék előtt töltött valamikori hétfő délutánok. A társszerző, Simonffy Katalin Bodort idézte, aki szerint kétszer örül az, aki a tévénél megfordul: amikor alkalmazzák, illetve amikor továbbáll. „Nekem harmadjára is megadatott, hogy örüljek, amikor végre megtapinthattam a könyvet” – mondta el. A szerzőknek nem volt könnyű dolguk, hisz a ’85-ben, a zsilávai börtönbe került archív felvételek közül nagyon sok elvesztődött.
Az ünnepély utolsó momentumaként H. Szabó Gyula felelős kiadó mikrofont ragadott és arról „interjúvolta” a szerkesztőség egykori tagjait, hogy mivel töltik nyugdíjas éveiket. Vannak, akik most is riportfilmeket készítenek, mások újságot írnak-szerkesztenek vagy egyetemen oktatnak, de akad olyan is, aki vállalkozásba kezdett. A lényeg, hogy senki nem unatkozik, és korát meghazudtoló lendülettel alkot, dolgozik – lehetőleg a magyar nyelvterületen. Nem is csoda, hisz az a nemzedék, mint ahogy Mosoni Emőke mostani főszerkesztő fogalmazott, már évtizedekkel ezelőtt magasra tette a mércét.
Megzenésített nagy találkozás
Vasárnap este a Sörház utcai dzsesszklubban A nagy találkozás címet viselő műsor keretében fellép a magyar adás zenei szerkesztője és 1989 utáni főszerkesztője, Boros Zoltán zongorista, Józsa Erika egykori bemondónő és egyben zeneszerző, szövegíró és énekes, valamint a budapesti Ráduly Béla Tribute Band, a hetvenes-nyolcvanas évek legendás erdélyi rockegyüttes, a Metropol emlékzenekara.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

2017. október 10.

Módszer – műfaj – elhivatottság
Hogy hogyan is olvassuk? Mármint Gazda József A Golgota útján című könyvét. A cím szenvedéstörténetet ígér, ami – fellapozva a könyvet – könnyen helyhez és időhöz meg „főszereplőhöz” köthető: a Kárpát-medencei magyarság egy rövid és tragikus időszakára, az 1944–45-ös periódusra, valamint az ezt követő megtorlások éveire esik. Ezekre az évekre vonatkozik az a számtalan vallomás, amelyet a szerző egybeszerkesztett egy nagyformátumú, közel ötszáz oldalas könyvbe (Budapest, Hét Krajcár Kiadó, 2017). Huszadik századi történelmünk egy rövid időszakának bemutatása tehát nem egy klasszikusnak tekinthető történettudományi munkában történt ezúttal, hanem a szóban forgó időszakot átélt, úgymond egyszerű emberek szóbeli visszaemlékezéseinek összegyűjtése és megszerkesztése által.
A megtörtént események élményszerű megelevenítésével szembesülhet tehát az olvasó. Egy ilyen tárgyalásmód megengedi, hogy akár szépirodalomként is olvashatjuk A Golgota útján című könyvet, éspedig folyamatosan, a bevezetéstől a végkifejletig. A történet – ahogy a szerző nevezi, a magyar holokauszt – elbeszélésének nyelve is sokszínű, lévén hogy a megszólaltatott adatközlők mind-mind a saját nyelvjárásukon beszélik el a velük megesetteket. Ezek pedig csángó-magyarok, székelyföldiek, mezőségiek, dél-erdélyiek, kalotaszegiek, partiumiak, bánságiak, délvidékiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, őrségiek s így tovább. Az egyes történetek mondhatni láncszerűen kapcsolódnak egymáshoz, valamelyest követik az időrendet, s végülis összességük egy nagy társadalmi tablót eredményez.
Nem elképzelhetetlen ugyanakkor, hogy tudományos munkaként olvassuk Gazda József könyvét, úgy például, hogy az adott időkereten belül egy-egy téma vagy kérdéskör megismerésére összpontosít az olvasó, kiemel az egészből valamely, őt különösképpen érdeklő „kis elbeszélést”, amilyen ez esetben például az 1944. évi szovjet betörés, az erdélyi lakosság menekülése a közelgő front elől, a Maniu-gárdák székelyföldi, erdélyi magyarüldözése és az előre kitervelt kivégzések, a fogoly- és munkatáborok, a hazatérés.
Egy ilyen anyagot összegyűjteni – Kányádival szólva –, behordani, majd feldolgozni és az olvasó elé tárni, következetes és módszeres munkát s nem utolsósorban elhivatottságot feltételez. Tudjuk, Gazda József mintegy negyven éve kezdett bele a magnetofonos gyűjtésbe, de az összegyűlt forrásanyag feldolgozásához, megszerkesztéséhez, a töredékek egymáshoz illesztéséhez – ahogy írta első ilyen műfajú munkája, az Így tudom, így mondom előszavában 1980-ban – előpéldái nem voltak. Tulajdonképpen az oral historyt kezdte el művelni akkor, a történettudománynak egy új kutatási módszerét és műfaját, az elbeszélt történelmet választotta, azt, amely az egyszerű vagy kisember, vagyis az alulnézet perspektívájából mutatja be a történelmet.
Ha pedig elhelyezést nyer a sok-sok mozaikkocka egy nagy felületen, egy egész társadalomról nyújthat képet az olvasó számára. Jelen esetben a Kárpát-medencei magyarság huszadik századközépi üldözéséről, az elszenvedett veszteségekről kapunk egy keresztmetszetet. „A könyv megszenvedett sorsú emberek vallomásaira épül – hangzik el az előszóban. – A pár száznyi, a poklok poklát megjárt ember jaját kiáltja világgá. A magyar holokausztot, mely közel félmillió emberáldozatot követelt, életeket, sorsokat tett tönkre, s megnyomorította egész nemzetünket.”
Megmutatja a könyv viszont azt is, hogy a szenvedést elviselő ember meg tud bocsájtani. Egyik szereplője, a kézdiszentléleki Ráduly Béla (1919–2008) vallomásából tűnik ki ez, aki hazatért a szovjet hadifogságból, magas kort ért meg, s meg is írta emlékeit (Törhetetlen hittel. Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2005). Ő a következő vallomást tette a szerzőnek: „semmilyen néven nevezendő gyűlölet senki iránt nincs bennem – mondotta –. (…) Szeretettel kell közelíteni egymáshoz. Vigyázat, kemény beszéd! Ezt szinte lehetetlen megtenni. De ha Isten lakozik a szívünkben, és nem a bosszút forraló sátán, akkor meg tudjuk tenni. És meg kell tegyük annak érdekében, hogy békében és szeretetben éljünk egymás között.”
Röviden azt mondhatom, a Kovásznán élő műkritikus, művészettörténész és író új könyve fontos szociográfiai munka!
Gazda József: A Golgota útján című könyvét csütörtökön 17 órakor mutatják be az Erzsébet teremben, Kézdivásárhelyen. A könyvet értékeli és az íróval beszélget Borcsa János író, kritikus. Borcsa János / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-12




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék