udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 12 találat lapozás: 1-12

Névmutató: Rákosi Zoltán

1996. február 20.

Rákosi Zoltán Kovászna megyei főtanfelügyelő lehallgató készüléket talált irodájában. /Távirati stílusban rovat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 20./

1996. április 24.

Horia Rusu, a Liberális Párt '93 egyik pártvezére kijelentette, hogy Csíkszeredában Bíró Imre mérnök-vállalkozó a párt polgármester-jelöltje. Jelentkezett a város szakembereinek Tömörülés Csíkszeredáért elnevezésû csoportja. Közleményük szerint közös programmal épnek fel a választásokon, elsõsorban az RMDSZ-szel szeretnének együttmûködni. Az RMDSZ még nem nevezte meg jelöltjét. Rákosi Zoltán mérnök pedig függetlenként indul. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 24./

1996. április 30.

Csíkszeredában ápr. 30-án hajnalig tartott a vita arról, hogy ki legyen az RMDSZ polgármester-jelöltje. Először holtversenyben Buzás Lászlót és dr. Csedő Csaba jelenlegi polgármestert jelölték , végül Buzás László lett az RMDSZ jelöltje. Buzás László közgazdász, 1983. febr. 28-án államellenes összeesküvés vádjával letartóztatták, a vád az volt, hogy az előzőleg letartóztatott Borbély Ernővel együtt kisebbségi jogvédelmi szerveztet akartak létrehozni. Buzás 1987. febr. 25-én szabadult, majd 1989-ben - Borbély Ernőt követve - Magyarországra települt. Mindketten 1990 tavaszán tértek vissza. A városban más magyar jelöltek is vannak: Rákosi Zoltán a Tömörülés Csíkszeredáért jelöltje. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 1./

1996. május 7.

Csíkszeredában a polgármesteri címért hatan indulnak, Buzás László az RMDSZ jelöltje a kormánypárté Bogdan Iulia, függetlenként dr. Csedő Csaba /jelenlegi polgármester/, Rákosi Zoltán és György Béla Zsolt. A legtöbb támogatóval dr. Csedő Csaba jelentkezett /1332/, őt követi Rákosi Zoltán /1183/ és György Béla Zsolt /364/. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 7./

1996. június 6.

Csíkszeredában 1992-ben a lakosság 75 százaléka ment el szavazni, most viszont csak az 57,3 százaléka. A választás első fordulójának eredménye szerint Csíkszeredában a sorrend: dr. Csedő Csaba független jelölt /39,03 %/, Rákosi Zoltán független jelölt /27,99 %/, Buzás László, az RMDSZ jelöltje /18,78 %/, Bogdan Júlia kormánypárti jelölt /7,14 %/, György Béla Zsolt független jelölt /5,59 %6, Bíró Imre ifjúliberális jelölt /1,48 %/. Dr. Csedő Csaba jelezte, hogy nem ért egyet az RMDSZ jelöltkiválasztási módszereivel, de maradéktalanul felvállalja az RMDSZ elveit.Tusnádfürdőn szintén két független előzte meg az RMDSZ jelöltjét, Balánbányán pedig - az alacsony részvételi arány miatt - megismétlik a választást. Csíkszeredában az RMDSZ tanácsosi listája viszont megkapta a szükséges támogatást. /11 314 szavazat/, így 13 tagot juttat be a 21 tagú városi tanácsba. Függetlenként Borsodi Zoltán, Benkő Sándor és dr. Szatmári Sebestyén szintén bekerült. Arad megyében elsöprő győzelmet arattak az ellenzéki pártok, az RMDSZ a negyedik a megyében a magyarság 30 %-ának a szavazástól távolmaradása ellenére. Besztercén 1992-höz képest fele annyi magyar ment el szavazni, ezért csupán egy tanácsosi helye lesz a város magyarságának, holott összefogással három helyet szerezhettek volna. Gyergyószentmiklóson jó eredmény született, az eddigi polgármestert, György Gábort újraválasztották, a 15 tagú tanácsból 14 az RMDSZ jelöltje, egy a Roma Párté. Gyergyócsomafalván újraválasztották az eddigi, függetlenként induló Borsos Zsigmondot, a tanácsba az RMDSZ három, a függetlenként induló magyarok 9, a romák egy helyet szereztek. Gyergyószárhegyen a független Len Emil lett a polgármester, Gyergyóalfaluban újra Ilyés Béla Károly /RMDSZ/ a polgármester, a tanács összetétele: 14 RMDSZ-tag, egy roma párti, Gyergyóújfaluban ugyanez az arány. Gyergyóditróban a 4600 szavazóból az RMDSZ jelöltjére mindössze 967-en szavaztak, itt lesz második forduló. Az RMDSZ jelölte győzött Háromszék sok településén /Sepsiszentgyörgy, Barót, Kovászna, Bodok, Vargyas, Zágon, stb./, a megyének minimálisan 25 RMDSZ-polgármestere van. Nagyváradon Csapó I. József lett az első az első fordulóban /24 %/, Mihai Studza /23 %, Demokratikus Konvenció/, Petru Filip /20,5 %, jelenlegi polgármester, Demokrata Párt/. Érmihályfalván és Nagyszalontán az RMDSZ-jelölt győzött, Bihar megyében további 11 községben RMDSZ-es a polgármester. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 6./

1996. június 13.

A Háromszék (Sepsiszentgyörgy) jún. 12-i száma adta hírül, hogy a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége hivatalosan tiltakozni fog több Kovászna megyei iskolaigazgató és tanfelügyelő felmentés ellen, amelyet a napokban írt alá a minisztériumi döntés nyomán Rákosi Zoltán megyei főtanfelügyelő. Előzőleg egy minisztériumi csoport ellenőrzést végzett Kovászna megye több iskolájában. Kifogásolták, hogy a tanulók nem tudnak jól románul, nagyon sok iskolát magyar személyről neveztek el. Korodi Hajnalka főtanfelügyelő-helyettes, Baka Mátyás, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző igazgatója, Demeter Miklós váradi iskolaigazgató és Szeibert József tanfelügyelő szerepel a felmentendők listáján. A pedagógusok tiltakoztak a döntés ellen. /Új Magyarország, jún. 13./

1996. június 26.

A tanügyminisztériumi ellenőrző csoportjának Kovászna megyében végzett vizsgálatának eredményét tartalmazza a június 17-én keltezett 32 030-as és 33 129-es számú leirata, melyet megküldtek a minisztériumból a megyének. Ez a leirat tipikus nemzetikommunista vádirat, módszere a tények önkényes értelmezése, a valóság elferdítése. Mindez előkészíti az újabb románosítási hullámot. A dokumentum sok helyen valós tényekre épül, ismertette a helyzetet Márton Árpád képviselő, például valóban nincs elég képesített tanár a megyében. Ebből azonban nem azt a következtetést vonták le, hogy 1989 előtt korlátozták a magyar tanárképzést, ez az eredménye, hanem azt, hogy sürgősen román tanárokat kell telepíteni a megyébe. A leirat magyarul beszélő románokról beszél, mint Ceausescu idejében. Az ellenőrök sokallták azt, hogy a megyében a tanulók 70 %-a magyarul tanul, holott ezt a magyarok aránya indokolja. Kifogásolták a magyarországi továbbképzést, de arról hallgattak, hogy a román tanügy nem biztosítja a magyar pedagógusok továbbképzését. Az ellenőrök felelősségre vonták Tulit Ilonát, amiért saját maga alkotta tankönyvből tanítja a magyart. Rákosi Zoltán főtanfelügyelő az ellenőrző csoport bírálatát fogadta el, egy követ fújt velük. Az ellenőrök megállapították még, hogy túl sok a magyar igazgató, nagyon sok magyar személyiségről neveztek el tanintézetet, ezen változtatni kell, végre kell hajtani a román nyelven folyó oktatás általánosítását a megyében. Elmarasztalták Korodi Hajnal főtanfelügyelő-helyettest is. /Zsehránszky István: Beszélgetés a megkülönböztetésről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 24, 26./

1996. június 29.

Kozsokár Gábor szenátorújabb részleteket ismertetett a tanügyminisztériumi brigád Kovászna megyei ellenőrzéséről. A megyei tanfelügyelőségen hagyott jegyzőkönyvben határozott utasítások szerepeltek leváltásokra, büntetésekre. A tanügyiek és Kozsokár Gábor is tiltakozott, a minisztériumhoz fordultak. Ezután már azt mondták, hogy a jegyzőkönyv nem végleges. Kiderült, hogy Rákosi Zoltán tanfelügyelő elsiette a dolgot, ő már több leváltásról és szankcióról intézkedett /Fekete Miklós (Kézdivásárhelyi Pedagógiai Líceum), Budai István aligazgató (Kézidvásárhelyi Mezőgazdasági Líceum), Korodi Hajnal főtanfelügyelő-helyettes, akit azzal vádoltak, hogy jogtalanul vette fel fizetését/. A szankciókra nem kerül sor. Az ellenőrző brigád kifogásolta, hogy a vegyes iskolákban kevés a román aligazgató, szerintük az igazgatók felének románnak kellene lenni. A tanügyiek összetétele valójában megfelel Kovászna megye összetételének: 76 % magyar, 24 % román. /Zsehránszky István: "Fő szempont: a nemzeti!" Beszélgetés a megkülönböztetésről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 29-30./

1996. szeptember 13.

Rákosi Zoltán, Háromszék főtanfelügyelője - akinek tevékenységét már többször bírálták -, szept. 13-án megjelent a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben és bejelentette: leváltja Baka Mátyás igazgatót, a helyébe Csatlós Istvánt nevezi ki. Rákosinak ez már a második kísérlete, hogy eltávolítsa Baka Mátyást. Csatlós István bejelentette, hogy nem fogadja el az igazgatói kinevezést. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./

1997. március 6.

Márc. 7-én beiktatták hivatalába Keresztény Irma fizika szakos tanárt, Kovászna megye oktatási vezetőjének, ő az új megyei főtanfelügyelő. Keresztély Lászlóné Orbán Irma /sz. 1954. okt. 29./ 1993 óta szakfelügyelő. Tatu Gheorghe prefektus elmondta, hogy febr. 24-i hatállyal felmentette tisztségéből Rákosi Zoltán főtanfelügyelőt és négy hónapra Keresztély Irmát nevezte ki. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 8./

2008. január 17.

1997. október elsején megkezdte működését a kolozsvári Babes―Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi főiskolai tagozata. A 2004-től egyetemi kihelyezett tagozati rangra emelkedett intézet tanszékvezető főigazgatója, dr. Fazakas József egyetemi tanár elmondta, jelenleg a Babes―Bolyai Tudományegyetemnek több mint 50 000 hallgatója van 21 karon, 19 városban. Sepsiszentgyörgyön a kihelyezett tagozat első igazgatója dr. Domokos Ernő egyetemi tanár volt. A tagozat gyors fejlődését a kolozsvári központ anyagi támogatása mellett segítették a helyi hatóságok. A megyei főtanfelügyelő, Keresztély Irma, a Székely Mikó Kollégium igazgatója, Bíró Béla, a Tanulók Házának akkori igazgatója, Rákosi Zoltán, a Kós Károly Szakközépiskola akkori igazgatónője, Sike Vera, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum igazgatói ― Pál Ferenc és Jancsó Árpád ― is értékes segítséget nyújtottak. E tanintézetek osztálytermeket bocsátottak a rendelkezésükre. 1998-ban beköltöztek a Gámán János Mezőgazdasági Szakközépiskola főépületének földszintjére és második emeletére. 2006-ban megkapták az egész épületet. Az elmúlt tíz év alatt 500 közgazdász, 375 közigazgatási szakember és 276 tanító végzett itt. Az elhelyezkedők aránya kilencven százalék, a tovább tanulóké pedig tíz százalék. Szintén eredménynek számít, hogy a 2006-os és 2007-es végzősök már itt, helyben tették le a kiegészítő, negyedik évet, és nem kellett Kolozsvárra menniük. Fontos újdonság, hogy az elkövetkező időszakban a kizáró jellegű idegennyelv-vizsgát (angol, német és francia) a végzősök helyben tehetik le. Az 2007―2008-as egyetemi tanévben már három kar kihelyezett tagozata működik, összesen 1083 hallgatóval, román és magyar tanulmányi vonalon, nappali és távoktatási rendszerben. A mostani egyetemi évben beindult a négyéves környezetmérnöki képzés is. A tanszéken 18 címzetes egyetemi oktató tanít, közülük tizenkettő doktori fokozattal rendelkezik, négy doktorandusz. Az intézmény jövőképében fő szerepet játszik az egyetemi telep (campus) felépítése. /Czompó János: Tízéves a sepsiszentgyörgyi Babes–Bolyai. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 17./

2016. június 10.

Rendhagyó születésnapi beszélgetés János Pál múzeumigazgatóval
A vár megszerzésétől a kapukulcs átadásáig
Kilencvenöt évet töltött június 4-én János Pál tanár, muzeológus, néprajzkutató és csíkszeredai múzeumigazgató. Rendhagyó módon a most közölt beszélgetés korábban készült – az egyébként idős kora ellenére is igen jó memóriával rendelkező – Pali bácsival, töredéke egy hosszú beszélgetésfolyamnak. Ez az oka annak, hogy az eseménydús életútból és gazdag életműből most, a születésnap környékén csak az egyik, de talán legfontosabb momentumot ragadjuk ki, abban bízva, hogy egyszer majd a teljes beszélgetés – ami tulajdonképpen János Pálnak egyféle tollba mondott önéletrajza is egyben – az olvasók elé kerülhet. A szerkesztés során ezért többnyire a kérdéseket sem őriztem meg. Úgy, hogy ezúttal is, a Pali bácsié a szó.
Kilencvenöt éves János Pál
János Pál 1921. június 4-én született Csíkdánfalván. Az elemi iskolát szülőfalujában, majd Málnáson, gimnáziumi tanulmányait Csíkszeredában, a tanítóképzőt Marosvásárhelyen végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos oklevelet. 1959-től a csíkszeredai Múzeum munkatársa, 1964-től igazgatója 1981-es nyugdíjba vonulásáig. Muzeológiai munkássága mellett sokrétű tudományos, publicisztikai tevékenységet fejtett ki.
– Amikor múzeumigazgatóvá kineveztek, a Zakariás-házban, a későbbi Pionírházban működött a múzeum, de úgy gyűltek a tárgyak, hogy adott pillanatban már nem fértünk a régi helyen, és raktározásra nem volt lehetőség. Írtam egy akkor vakmerőnek számító cikket, hogy jobb sorsot érdemelne a Mikó-vár. Addig sok minden volt a várban, cukorraktár, traktoriskola, cipőgyárat is akartak létesíteni, így nem nagy lelkesedéssel fogadták az ötletet, főleg azok, akik akkor ott dolgoztak, az oktatómesterek, a tanárok, a traktoriskola igazgatója…. Aztán ráharaptak a gondolatra mások is, maga Fazakas János is, aki akkor a minisztertanács alelnöke volt, majd támogatója lett ennek az ügynek Fazakas Lajos, a megyei tanács elnöke, a Pártbizottság első titkára és sokan mások. Így sikerült elérni, hogy megkapjuk a várat olyan állapotban, amilyenben volt... siralmas állapotban. Azzal kezdtük, hogy elkészíttettünk egy négy és fél milliós restaurálási tervet. Hát az 1969-ben akkora összeg volt, hogy ép ésszel talán fel sem tudtuk mérni, s aztán pénz csak nem jött, se a minisztérium nem tudott adni, se a megye. (…)
A Nagy Imre-hagyaték
Amiután megszereztük a várat, megszerveztem a tisztelgő csoportot, amelyik Fazakas Lajosnak és a társainak köszönetet tolmácsolt azért, hogy a vár átkerült a múzeumhoz. Ennek a bizottságnak a tagja volt Nagy Imre, Koszti Pista alelnök, Hajdú Ingeborg rajoni alelnök, Pataki Imre, a gazdasági hivatal főnöke, valamint én magam, János Pál, a múzeum igazgatója.
Fazakas elnök 11 órára rendelt, hogy akkor fogad. Közben a guvernamentális telefonon a nagyfőnök jelentkezett és egy óra lett, de mi még mindig az előszobában mértük a lépéssel a szoba hosszát és keresztjét, Fazakast pedig a nagyfőnök faggatta vagy oktatta, nem tudom. Aztán egyszer jött a titkára Fazakasnak, mondja, hogy befejeződött a telefonbeszélgetés, nyílt is az ajtó, Fazakas megjelent, és olyan enyhe bocsánatkéréssel azt mondta, hogy saját hibáján kívül csúszott el az idő, de most kerüljünk bennebb. Bevonultunk az elnöki nagy irodába, s leültettek. Az első kérdése Imre bácsihoz szólt. Azt kérdezte: Imre bácsi, hogy tetszik az irodám? Imre bácsi zabos volt, kékült, zöldült, pirosult, ott akart hagyni minket, nem volt hozzászokva az ilyen kényszervárakozáshoz, eléggé összevont szemöldökkel és szúrós tekintettel azt mondja Fazakasnak: „Úgy lenyomtak ide, azt sem tudom, hogy hol vagyok! Körül se nézhettem!” Erre Fazakas biztatja, hogy nézzen körül. Feláll Imre bácsi, körülhordja a tekintetét, s azt mondja: „Tudja mit? Nem vagyok elbűvölve! A busmanoknak is elmenne ez az iroda. Itt semmi sem mutatja, hogy Hargita megye népének az elnöke itt székel. Hol van egy csíki festékes szőnyeg? Keletről hoztuk magunkkal, drága kincs, fél Európa ráhangolódott, szállítják innen, s Hargita megye elnökének egy rongy sincs belőle!” Erre Fazakas magyarázta, hogy faltól falig nagy szőnyeg van, de Imre bácsit nem érdekelte. „Hol van egy korondi cserép, amilyen az amerikai világkiállításon az amerikaiak szeme is felakadt, hogy lábbal hajtott korongon ekkora fazekat készítenek?” Fazakas rámutatott egy kisebb hamutartóra. Imre bácsi nem volt megszédítve. „Uram, köpőcsészének is kicsike!” „Még van-e valami?”– kérdi Fazekas. „Van! Megjelentettek egy turisztikai kézikönyvet, zsebkönyvet, abban azt merik írni, hogy hegyi patakjaink pisztrángban gazdagok. Én hivatásos halász vagyok. Törvényes módon tisztelem a rendet, a szabályokat. Nem mutatnák meg nekem is, hogy hol vannak ezek a pisztrángos patakok, mert én eleget járom a hegyi patakokat, de pisztrángot nagyon ritkán fogok. Az orvhalászok helyettem elvégzik ezt!” – „Van-e még valami, uram?” – „Van – mondja Nagy Imre. – Nincs a vadaknak, azoknak a híres vadaknak, amelyeket Európa-szerte irigyelnek tőlünk, a 23-24 ágú agancsos szarvasbikáknak, a kárpárti medvéknek, nincs egy védett hely, ahol csak ők lehetnének és biztosított életkörülmények között élnének. Az Udvarhely felé átvezető út a nagyerdőn vitt keresztül. Nagyerdő? Maholnap fenyő sincs! Úgy kezdett kinézni, mint a Szahara. Mert önök megtanultak erdőt irtani, de még nem tanultak meg erdőt ültetni! Ezt is meg kell tanulni!” Azt mondja erre Fazakas: „Imre bácsi, engedje meg, nekem is van egy kérdésem: mi lesz a Nagy Imre-i hagyatékkal?” Mintha robbanni készült volna Imre bácsi, a fejét elöntötte a tűz. Az ujját felemeli, és ilyenformán, hangsúlyosan ütemez: „Idefigyeljen, uram! Építsenek egy olyan képtárat, ahol én azokat a műveket kiállíthatom, amiket erről a vidékről s ennek a vidéknek az embereiről festettem, alkottam, és én a teljes megmaradt készletemet, vázlatokkal együtt szülővárosomra hagyom. Ez a beszéd, uram! – az orra előtt egy centivel elütött az ujjával. – Nem az, amit ön mond!” Azt mondja erre Fazakas: – „Kezet rá, Imre bácsi! Én vállalom, hogy ebben az évben a képtár felépül az Imre bácsi hozzájárulásával és utasítása szerint.” Kezet fogtak, s Fazakas mondta csendben: „Igyekszem megtartani a szavamat!” Az a nagy harc, ami a Nagy Imre-hagyatékért folyt Budapest, Kolozsvár és Marosvásárhely között, s amiben mi meg sem vakkanhattunk eddig, ezzel eldőlt. Ezzel a tisztelgő látogatással olyan alkalom született, ahol két igen fontos személyiség összemérte az erejét, és egyik sem veszített. De nyert Csíkszereda! Mintegy hatezer vagy annál is több alkotás került a város kezére. A Nagy Imre 75 éves születésnapjára a galéria elkészült, s a galériát berendeztük, képekkel, olyan kiállítással, amilyen addig csak Szeredában nyílt meg. A megnyitó előtti este öcsémmel a grafikai anyagot rámáztuk. Imre bácsi megjelent, és azt mondja: „Na, uraim, ebből holnap nehezen lesz megnyitó! Mindjárt leszentül a nap, s még a grafikák sehol!” Mondtam neki: „Imre bácsi, mielőtt az új nap felkel, minden rendben lesz!” Rendben is lett.
A múzeum támogatói és a neszkávésdobozok
Én azt tudom, hogy mikor eljöttem a múzeumtól, vagy 84 neszkávésdobozt hoztam el, vöröset. A múzeum költségvetéséből sose vettünk kávét, mert arra nem adtak pénzt soha, de én ma is vallom, hogy egy feketekávéval kétszer annyit el lehet intézni, mint egy hivatalos megrendelőlappal, mert a megrendelőlapra ráírták: „nincsenek feltételek”, vagy „zsúfoltak vagyunk”, vagy „nincs szakemberünk”, vagy anyagi dolgok miatt visszautasították, de amikor a feketekávét megitta egy direktor velem együtt a múzeumban, s két szót szólhattam, mindig megértettük egymást. A múzeum akkor is székely múzeum volt (csak a neve nem lehetett az), mindannyiunk közös ügye, azt akartuk életben tartani, gyámolítani, szeretgetni.
Általában újévre szép köszöntőt nyomtattunk és abból vagy kétszáz darabot elküldtem a segítőtársaknak, a múzeumbarátoknak. Két-három napig hordták a munkatársak, én magam is, s egyszer rájöttem arra, hogy akik a legtöbbet segítenek, azoknak többet kellene adni, ezért elmegyek személyesen is újévet köszönteni, így kerültem el többek között az IPICCF-hez, Rákosi Zoltánhoz. Meglepődött, de főzetett egy kávét, s rámkérdezett, hogy tulajdonképpen miért mentem? Erre elmondtam: „Azért jöttem, hogy neked és a családodnak, a munkaközösség minden egyes tagjának szívből kívánjak boldog új esztendőt, erőt, egészséget, jó munkát és sok sikert az új évben!” S akkor kérdezi, hogy „na, de tulajdonképpen miért jöttél?” Mondtam, hogy „a gyengébbek kedvéért elismétlem”. Felálltam, s ugyanazt elmondtam szóról szóra. Hát nem éppen nyomdafestéket tűrő szavakkal mondta: „Menj a ’kutyagumiba’, te ezért nem jössz ide…!” Mondom, „Zoli, most következik a történelmi lecke. Tudod, én egy intézmény igazgatója vagyok, aminek nagy feladatai vannak, de jóformán semmi pénze. Nekem az a feladatom, hogy egy 365 napos normális esztendőből 364 nap hajlongjak, hol itt kérjek, hol ott köszönjek valamit. Rájöttem arra, hogy egyszer én is jöhetek úgy, hogy nem kérek, hanem egyszerűen megjelenek, személyes tiszteletből boldog új évet kívánni. Ha Te lennél a múzeumigazgató, aki hajlongasz, bizonyára megértenéd!” Erre azt mondja: „Én most is megértettem! Többet itt az ajtót úgy ki nem nyitod, hogy én ne segítsek!” Én nem is nyitottam ki úgy soha. Akármire szükség volt, segítettek, nem egyszer, sokszor. Hát ilyen segítő sok volt a legelősöktől, a vízügyesektől, az erdőgépesítési vállalattól, a házgyártól, a bányavállalattól, a geológusoktól, kutatóktól, a kereskedelmi igazgatóságtól, mindenütt találtak egy módot, egy lehetőséget, az egyik nyomdaköltséget fizetett, a másik papírt adott, a harmadik szállítóeszközt, a negyedik kaput állított föl. Úgy költöztünk fel 50-70 ezer tárggyal a Zakariás-házból a múzeumba, hogy sehol egy lej szállítási költséget, munkadíjat senkinek ki nem kellett fizetnünk. Horváth Csaba, Nagy Benci egy-egy láda könyvvel vonultak, nem volt könnyű egy ilyen, mert az 50 kilós ládát lexikonokkal megtömtük, ott 2 ember markolhatta, amíg a körme leszakadt, hogy vigye fel az emeletre. Lehet, hogy a ruha leszakadt, vagy a köpeny, de a becsületbe hiba nem esett! Az altisztek is csinálták, nem kellett parancsolni senkinek, ott mindenki melléállt. Hatalmas munka volt! Régi faházakat állíttattunk úgy fel a múzeumkertben, hogy éhbérnek is kevés, amit ki tudtunk fizetni. Volt olyan nagy természetrajzi kiállítás, hogy Gál András, Márton Árpád festette a diórámákhoz a hátteret. Porfestéket vettünk, mert abból kellett, 17 lejbe került az egész nagyterem kiállításainak a berendezése. A semmiből kellett építkezni, a hőskorszaknak ez volt a hősiessége. Leküzdeni a nyomorúságot, a tehetetlenséget, a nincstelenséget.
Én tiszteltem, becsültem mindazokat, akik egy ujjal is támogattak. Például nagyon jóleső volt számomra, hogy Bálint Lajos, a későbbi érsek külön levélben köszönte meg, hogy támogattuk az egyházi műemlékek javítását, karbantartását, megóvását. Ha mást nem tudtunk csinálni, akkor Bukarestben közbenjártam és is, hogy engedélyezzenek egy kapitális javítást, amire az egyháznak sok pénze nem volt, s nekünk sem lett volna, hiszen emlékszem, hogy egész esztendőre költségvetési tételként 8000 lej szerepelt, s ebből vagy 150 műemlék épületet kellett volna rendben tartani... Legfeljebb örvendtünk, ha valaki valamit mozdítani tudott, mert akkor még a külföldi források nem működtek. A minisztérium jóindulatának megszerzése is gondot jelentett. Tamara Dobrin volt az alelnök az állami művelődési tanácsnál, gyimesi születésű, a somlyói barátok rendkívül úri módon fogadták, meg is hívták családjával, férjével, gyermekeivel egy fényes ebédre Somlyóra. Akkor megnyílt egy kapu a központi országos alapból, tudtak csúsztatni a somlyói kisbazilikának, a templomnak. De már például a Szent Antal-kápolna teljes javítási munkálatát a ferences János atya vállalta és az ő diplomáciai felkészültsége olyan magas volt, a városi tanáccsal is olyan kapcsolatot tudott tartani, a megyei főnökkel is, amilyen kapcsolatot mások nemigen tudtak biztosítani maguknak. A piactéren felszedtek valami kőlapokat, vagy inkább termésköveket, és azt ingyen és bérmentve a Szent Antal-kápolnához adták, és ki is szállították. A zsögödi Nagy Imre-lakásba ugyancsak a néptanács segítségével, személyesen Bokor Mózes alelnöki beosztásban, saját szolgálati kocsijával hordta le a kockaköveket. Hogy miért? Mert Imre bácsinak az volt az utolsó kívánsága, hogy egy ún. domokosi márványt, mészkövet hozzanak be, ne faragjanak semmit rajta, tegyenek egy kicsi táblát rá, vagy véssék rá a két évszámot, a születést és az elhalálozást, és a kettő között húzzanak egy vízszintes vonalat, ami azt jelenti, hogy végigdolgozta attól az időtől, ahogy megszületett a haláláig az életét. És hogy ezt meg tudjuk valósítani, Mózsi maga rakta fel a kockaköveket, amit kicseréltek, s azok felhasználásával aztán bent a kapubejárattól a ház elejéig kiköveztük a járdát, s a nagy követ is a ház tetején keresztül kellett a ház mellé lehelyezni, mert a gép nem tudott bemenni. Kívülről, a kocsiról a házon keresztül emelték át a követ és tették le oda, ahol ma is van. A sírkamrát, amibe bekerült az ezüst urna, amelyben voltak a hamvai, a tárolót kockakőből raktuk meg, ma is úgy van. A temetést, vagyis az urna elhelyezését én végeztem. Sokan megjelentek. Kénytelenek voltunk eltemetni, mert kezdték lopni az urna tartalmát. Jöttek az emberek, kérték, hogy mutassák meg az urnát, Veronka néni semmit sem sejtve, odaadta az urnát, fogták a csontok színesre égett darabkáit, s került olyan személy is, hogy emlékbe vitt magának. Ezt meg kellett szüntetni, s mielőtt az urna kiürült volna, így lezártuk, s egy előre meghatározott időpontban el is helyeztük a kőkamrába. Ma is ott van.
Amikor a múzeumot átadtam
a kulcsokat letettem, azt mondtam, hogy cimborák – én mindenkivel jól voltam, vagy majdnem mindenkivel, ez az igazsághoz tartozik –, azt mondtam, nézzétek, én az ablakokat betettem, az ajtókat is bezártam, hogy a huzat semmit ki ne vigyen! Jól nézzetek körül, most itt vagyok, bármilyen kérdésre válaszolok, de amikor átadtam mindent s elmentem, többet nálam nincs mit keressetek! Én magammal nem viszek semmit! Elhoztam a 84 üres neszkávésdobozt, amit én vásároltam, és ma is tudom, hogy az, hogy a múzeumnak annyi barátja volt, és annyi vállalat segített rajtunk, és mindenki igyekezett valahol beírni a nevét a becsületkönyvbe, annak is köszönhető, ahogy fogadtuk őket. Persze a nesszkávé csak ürügy volt arra, hogy melléje ülve sok jó ember szót értsen a közös cél érdekében. (…) Ha elölről kezdhetném? Akkor sem csinálnám másként. Úgy érzem, az én egész tevékenységem végeredményben szolgálat volt, igaz fogamzású, nagyon tisztességes szolgálat. Hány tanítványom volt? Nem tudom, de azt tudom, hogy sokan visszaemlékeznek olyan dolgokra, amiket nálam már a feledékenység mohája belepett. Már sok minden kikopott az agyamból, én magamat sem tudom meggyőzni, hogy miként kellene még a hátralévő nehéz perceket átélni és átértékelni. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy újrakezdeném-e? Újra. Újrakezdeném, változatlanul.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)



lapozás: 1-12




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék