udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 8 találat lapozás: 1-8

Névmutató: Rab János

1993. augusztus 26.

A Vatikán minden évben kiadja a pápai évkönyvet, amely a főpapok adatait közli. Ioan Robu bukaresti érsek hamis adatokat juttatott el a Szentszéknek. Az érsek ugyanis Kézdivásárhelyen született, 1944 novemberében, Rab János néven anyakönyvezték. Később, amint emelkedett az egyházi hierarchiában, kellemetlenné vált számára a magyar név és - a titkosrendőrség segítségével - kikapartatta az eredeti anyakönyvi bejegyzést. Egy idős szerzetes meg akarta akadályozni a hamisítást, ezért őt a Securitate emberei félholtra verték. Az okirat-hamisító főpap ellen eljárást kezdeményeznek a Vatikán püspöki kongregációjánál. Robu tiltotta meg a magyar imádságot és szentmisét a moldvai csángóknak, ez ellentmond a II. vatikáni zsinat rendelkezéseinek. /A "román" érsek félrevezette a Szentszéket. = Magyar Fórum, aug. 26./

1995. november 21.

Kovászna megye volt első titkára, Rab János A rágalom és a középszerűség nem helyettesítheti az igazságot címmel a Vocea Romaniei kormánylap nov. 20-i számában nyílt levéllel fordult Farkas Árpádhoz, a Háromszék (Sepsiszentgyörgy) napilap főszerkesztőjéhez, amelyben védelmében vette a Harmónia Alapítványt. /Távirati stílusban rovat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 21./ Harmónia Alapítványt a kormány által támogatja: 823. sz. jegyzet ? ápr. 12.

2001. június 9.

Megjelent Rab János biológus Népi növényismeret a Gyergyói-medencében /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve. Rab János az etnogeobotanikának elnevezett elemzési módszert német nyelven is ismertette és közölte (Linz, 1994). A szerző az 1970-es évek végén kezdett érdeklődni a népi növényismeret - az etnobotanika - iránt. Gyűjtésének részleteit a Gyógyszerészet, a Népismereti Dolgozatok, valamint a Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények hasábjain közölte. 1993-ban Pécsen megvédett doktori értekezése is ebben a témában született: Etnobotanikai vizsgálatok Gyergyóban. A szerző most megjelent, Népi növényismeret a Gyergyói-medencében című könyve csaknem húsz év kutató- és gyűjtőmunkájának eredménye. A földrajzi táj és a Gyergyói-medence népi növényismeretének részletes leírását - a vadon termő és termesztett növények lelőhelyei, társulásai, étkezési kultúrában, állattartásban, dísznövényként és gyógynövényként való hasznosításuk - átfogó adattár egészíti ki. /Kozma Mária: Pallas-Akadémia sarok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./

2001. szeptember 17.

Szept. 17-én Csíkszeredán bemutatják a Pallas-Akadémia Kiadó /Csíkszereda/ gondozásában megjelent köteteket: Kozma Mária: Csillala mester; Benedek Elek: Selyemrét; Veress Dániel: "Benned róvom erdélyi adómat" - Németh László és Veress Dániel levélváltása 1959-1975; Rab János: Népi növényismeret a Gyergyói-medencében; dr. Veress Albert: Komisz kamasz - Serdülőkről serdülőknek, de nem csak... /Könyvbemutató a Kriterion Házban. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 17./

2004. január 22.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint jelenleg Romániában 1.4 millió magyar él, a tíz évvel ezelőtti népszámláláshoz viszonyítva 200 ezerrel kevesebb. Dr. Puskás György professzor ezeket az adatokat csak részben tudja elfogadni, tekintettel arra, hogy a román sajtó számos terméke szerint is a közintézmények és hivatalok számadatai nem valósak. Egy közvélemény-kutatás szerint – román forrás – az itt élő magyarok 20-25%-a ki akar vándorolni az anyaországba. Egy másik megállapítás szerint a romániai magyaroknak több tízezres száma tavasztól késő őszig hivatalosan vagy nem, az anyaországban dolgozik. Puskás szerint az említett magyar csoportok az utolsó népszámláláson nem voltak itthon és így nem is kerültek be kimutatásba. A csángó népcsoportból vajon hányan vallották magukat románnak a félelem miatt? A janicsár neveléssel lett Rab Jánosból Robu Ioan katolikus püspök. Az RMDSZ egyezkedései, úgynevezett "protokollumai" és látványos kézfogásai nem sok eredménnyel járnak. A professzor így fejezte be eszmefuttatását: „Fogjunk össze úgy, hogy becsületes, tisztakezű magyarok maradjunk, és bizonyítsuk be, hogy nem revíziót akarunk, hanem önrendelkezést, emberi, egyéni és kollektív jogokat.” /Prof. dr. Puskás György: Gondolatok a romániai magyarság számának csökkenéséről és ennek következményeiről. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 22./

2006. február 8.

A legmostohább sorsú moldvai magyar közösség lélekszáma enyhe gyarapodást, a magyarul tanulni akaró csángó gyermekeké pedig rohamos növekedést mutat. Pontosabban mutatna, ha akadna még vagy harminc tanító, magyar tanár, aki felvállalná az anyanyelvi oktatást. A ma Moldvában élő majdnem 300 ezer, magát római katolikusnak valló ember többsége román anyanyelvű, kisebb része, mintegy 60–70 ezer fő magyar anyanyelvű, illetve ért magyarul. A csángók román voltát hangsúlyozza az elrománosodott csángók 2001-ben alakult Moldvai Római Katolikusok Dumitru Martinas Egyesülete. Legutóbb pedig január 27-én a Román Tudományos Akadémia kolozsvári Folklórintézetében mutatták be Ion H. Ciubotaru Catolicii din Moldova. Universul culturii populare (’A moldvai katolikusok. A népi kultúra világa’) című, a moldvai csángók román származása mellett kardoskodó könyvének harmadik kötetét. Ezzel szemben a román történészek más része és általában minden más szakértő arra az eredményre jutott, hogy a moldvai csángók magyar eredetűek. Kevesen tudják, hogy a Pruton túli Moldovai Köztársaság római katolikus püspöke, a chisinaui Anton Cosa (Kósa Antal) egy Iasi megyei csángó falu szülöttje, és nemrég nyilvánosan és többször is megszólalt anyanyelvén – azaz magyarul. Nem így tesz azonban Petru Gergheli (Gergely Péter) jászvásári (iasi) római katolikus püspök és Ioan Robu (Rab János) bukaresti római katolikus érsek. Mindketten moldvai születésűek, a jelek szerint értenek magyarul, mégis a moldvai csángók magyar misézésének legelszántabb ellenzői. 2001 májusában az Európa Tanács elfogadta Strasburgban Tytti Isohookana-Asunmaa finn képviselő és jelentéstevő javaslatát a csángó kérdésben. Az 1521-es számú Ajánlás, amelyet ugyanaz év novemberében megerősített az ET miniszteri határozata, nem kért egyebet Romániától, csupán hogy tartsa tiszteletben saját törvényeit: „az anyanyelvi oktatás lehetőségét biztosítani kell Románia alkotmánya és az oktatási törvénykezés értelmében. Ugyanakkor osztálytermeket kell hozzáférhetővé tenni a helyi iskolákban, és a falvakban a csángó nyelvet oktató pedagógusokat meg kell fizetni”. Az oktatáshoz a szükséges pénzt hosszabb távra a Magyar Kulturális Örökség Minisztériuma ajánlotta meg, vállalva, hogy évente 13 millió forintot költ az elemisták és általános iskolások helyi és 16-ot a középiskolások Moldván kívüli magyar nyelvű oktatásáért. – Az utóbbi időben többször elkeseredtünk, mert úgy éreztük, hogy Magyarországon olykor keresztbe tesznek a programunknak – jelentette ki Hegyeli Attila. – 2005 júniusa és decembere között öt hónapon keresztül teljesen támogatás nélkül maradt a program, pedig már huszonhét főállású oktató munkájáról volt szó. Az ideiglenes pénzhiány lépésre kényszerítette a csángóföldi magyar oktatás elkötelezettjeit. Beindították a Keresztszülő-programot. Ennek során bárki, aki magára vállalja egy magyarul tanuló csángó gyerek évi taníttatási költségét, jelképesen a keresztszülőjévé válik. A keresztapa-keresztanya programba 99 százalékban magyarországiak, a fennmaradó 1 százalékban pedig nyugat-európaiak kapcsolódtak be. Az erdélyi magyarság közömbös maradt – jegyezte meg Hegyeli. A Rekecsin falu határában felépítendő líceumért a Böjte Csaba testvér vezette Dévai Szent Ferenc Alapítvány és a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége fogott össze. A csángók körében a jelenlegi huszonhét fős tanári gárda kétharmada erdélyi magyar, a többi felsőfokú tanulmányait elvégzett, és a szülőföldjére visszatért magyar csángó. /Balló Áron: Magyar tanárok kerestetnek Csángóföldre. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 8./

2010. október 16.

Gyergyó az irodalomban
Gyergyószentmiklós szellemi életét 1945 után a városi művelődési ház tevékenysége határozta meg. A szépirodalmi élet egy ideig önképzőköri tevékenységre korlátozódott, ott képződött alap a későbbi irodalmi kör számára. 1968 őszétől folyamatos és szervezett köri munka kezdődött Váli József, majd 1969-től Nyisztor Miklós, 1972–73-ban Csata Ambrus vezetésével. Átmeneti hanyatlás után az irodalmi kört 1976-ban Bajna György szervezte újjá; ez alkalommal veszi fel a város jeles költő szülöttje után a Salamon Ernő Irodalmi Kör nevet. Salamon Ernő a város szülötte, 1912. május 15-én jött a világra. Az 1915-ben átadott gimnáziumban érettségizett, 1937-től Marosvásárhelyen élt. 1942 májusában munkaszolgálatra hívták be, Ukrajnában tífuszt kapott, és 1943. február 27-én egy olasz (?) katona agyonlőtte. Iskolája 1968. február 25-én vette fel a Salamon Ernő nevet, akkor avatták fel Izsák Márton Salamon Ernő-szobrát is.
Az irodalmi kör tevékenységét felélénkítette Györffi Kálmán és Szávai Géza jelenléte. Új alkotók kapcsolódtak a közösségbe, köztük Burján Gál Emil, Gál Éva Emese és Kercsó Attila. A kör élén sokáig Kercsó Attila állt. Rendszeressé vált az újonnan megjelenő könyvek szerzőinek előadói meghívása, beillesztve a kör működését az országos szellemi vérkeringésbe. Kiadták az irodalmi kör Találkozások antológiáit, az elsőt 2000-ben, a másodikat a várossá nyilvánítás centenáriumán, 2007-ben. "A nyolcvanas évek második felétől a kör vezetését a legaktívabb, leglelkesebb tagok látták el, mint Gálné Esztegár Ildikó, Gál Éva Emese és Bajna György. Taglétszámunk 20 és 40 között váltakozott. Gelu Pateanut és Szilveszter Lászlót a műfordítás titkairól faggattuk, de Rab János etnobotanikai előadására is szép számmal gyűltünk össze. A Garda Dezső vezette történelmi kör diákjainak dolgozatai mindnyájunk figyelmét lekötötték." (Az előszóból)
Az antológia huszonkét szerző írásait ölelte fel. (András Szabolcs, Bajna György, Bábics István, Biró László, Bőjte Balázs, Burján Gál Enikő, Burján G. Emil, Cseke Péter, Czirják Edit, Csata Ambrus, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Gálné Esztegár Ildikó, Gergely Edit, Kedves Tamás Gyopár, Kercsó Attila, Nap Katalin, Panigay Róbert, Papp Attila Zsolt, Raffy Lajos, T. Szabó Edit, Váli József.) Érdekes módon, az 1989-es fordulat után, amikor már nem kellett tartani a "hallgatózóktól", az irodalmi kör iránti érdeklődés alábbhagyott, jegyezte meg egy interjúban Kercsó Attila. Ennek ellenére kéthetenként üléseztek, és 2007 októberében megjelent a második gyűjtemény is, a Találkozások II. A körösök megadták a módját az ünneplésnek. Mintha lakodalom lett volna, úgy megtelt a Szilágyi vendéglő, írta tudósításában Balázs Katalin (Hargita Népe, 2007. október 30.). "A jelen lévő költők és prózaírók (András Szabolcs, Bajna György, Bákai Magdolna, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Eperjessy Kinga, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, dr. Kercsó Attila, Bíró László, Györffi Kálmán és a kör tiszteletbeli tagja, a borszéki Kamenitzky Antal) a kötetben megjelent írásaikból olvastak fel, röviden szólva önmagukról is, melyből kiderült, különböző foglalkozású és látásmódú embereket köt össze Gyergyóban az irodalom, az irodalmi kör". A második gyűjtemény előszavában az alapítók egyike, Bajna György, aki Kercsó Attila halála (2008. március 20.) óta ismét körvezető, megjegyzi: "szerény gyűjteményes kötet ez mindössze, amellyel egy 1962 októbere óta, 45 éve hosszabb megszakítások nélkül működő önképzőkör tagjai próbálnak a 100 éves város előtt tisztelegni. Gyergyószentmiklósi születésű, illetve Gyergyószentmiklóson élő, helyiekké avult tollforgatók. Van ellenben olyan alkotó is, aki nem él városunkban, de a kötet szerkesztői úgy vélték, kimaradhatatlanok: Váli József mint a kör egykori elnöke, Bereczki Károly mint alapító tag, Csata Ernő, illetve Kamenitzky Antal és László Péter Sándor mint a kör tiszteletbeli tagjai".
Idén október hetedikén a Súrlott Grádics irodalmi kör és a Baricz Lajos irányította Kolping Család vendégeiként találkozott az olvasókkal két régi "Salamon Ernő-s": Bajna György (1947) és Györffi Kálmán (1945). Számos gyergyói gyökerű olvasó, helybeliek, városiak várták érdeklődéssel őket. (Társaik, Gál Éva Emese, Burján Emil, Panigay Róbert, Bákai Magdolna kényszerű okok miatt nem jöhettek el.) Szó esett a húszezres városka irodalmáról, a kör történetéről. A Grádics vezetője Kercsó Attilára emlékezett, ízelítőt nyújtva költészetéből. Felolvasta a szerző 2005-ben megjelent, Gerlék a lármafán című könyvének kötetzáró Sírversét is: "Én csupán önzésből féltem a haláltól, / Azért nem bántottam, hogy senkit ne bántson, / és az elmúlást is addig dédelgettem, / Amíg bölcsőjébe ő fektetett engem." Ismertették röviden Panigay Róbert vadásztörténet-író és a képzőművész-költő házaspár, Burján Emil és Burján Gál Emese munkásságát. Gál Éva Emese verseiből Szabó Mária és Bölöni Domokos olvasott fel. Idézzük az Ima a Székelyföldért záró sorait: "Uram! Űzd ki magadból azt az árnyat, / ami gátat vet a székely hazának, / hogy otthonunk maradjon ez a föld, // s ne hatalmaskodjanak sarlatánok / itt, ahol menteni kell a világot, / hogy lelkünk örökzöldjét örököld!"
Bajna György tekintettel volt a fiatal nemzedékre, gyermekverssel kezdett, majd szép karácsonyi költeményekkel előlegezte meg a szeretet ünnepét, és egyik karcolatát is felolvasta. Sokoldalú ember Bajna, nem hiába próbált ki féltucatnál is több foglalkozást, míg az újságírás lett a kenyere, mára pedig "ha újságíró lehet ilyen, akkor nyugdíjas vagyok". Szülővárosát úgy ismeri, mint a tenyerét, legújabb könyve egy kiskalauz, Utcáim – Gyergyószentmiklós utcáinak rövid története: tévés munkálkodásának csöppet sem mellékes "terméke"; megszületését a helyi tévében sugárzott sorozat iránti fokozott érdeklődés ösztönözte.
Györffi Kálmánt vásárhelyiként ismerték olvasói és barátai, kevesebben tudják, hogy magyar szakos tanárként gyergyói iskolákban tanított, ott le is telepedett. 1980-tól újságíróskodott, míg el nem lehetetlenítették. Erről Szőcs István mesélt Karácsonyi Zsoltnak a Helikon 2008. augusztus 10-i számában megjelent interjújában: "Emlékszem, hogy nálunk, az Előre szerkesztőségében, amikor mindenki kis nyögdicséléssel intézte el azt, hogy a főnök, Szilágyi Dezső beleír a kéziratokba, Györffi felállt és felolvasott egy nyilatkozatot. Mondtam neki: – Kálmán, ülj le a seggedre! –, és húztuk vissza a székre. De ő felugrott és elolvasta a tiltakozást, aztán lemondott az állásáról, és elkezdett éhezni, amit azóta is folytat. Bár aztán az Előre még egy darabig visszavette azzal, hogy ne írjon semmit, csak vegye fel a fizetést és fogja be a száját."
Györffi rövid magyarországi "kitérő" után visszaköltözött Gyergyóba, ismét tanár, eljárogat az irodalmi körre is, és a toll sem esett ki a kezéből. A közönség nagy élvezettel hallgatta a Székelyföld októberi számában megjelent, Az öreg pincér balladája című ironikus novelláját, hatalmas tapssal jutalmazva a felolvasást.
A kolpingosok versmondói Muresán Kilyén Emma irányításával rövid összeállítással emlékeztek az aradi vértanúkra, a Simon Kinga vezette Szent Cecília együttes az őszhöz, szürethez illő énekeket adott elő, Szántó Árpád daltulajdonos pedig ezúttal sem hagyta ki az alkalmat, és általános derültség közepette elzengte a Súrlott Grádics kör (Nagy Miklós Kund szövegére komponált) "himnuszát".
Damján B. Sándor, Népújság (Marosvásárhely)

2015. március 12.

Csángók – A csángók a román nemzetállamban
A csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra.
A román állam megalakulásától 1920-ig
1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult.
Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek.
Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk.
Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű.
Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig
Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni.
Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül.
A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült.
Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák.
Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták.
A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást.
Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején
Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is.
Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt.
A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt.
Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott.
Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004.
Sándor Klára nyest.hu
Erdély.ma



lapozás: 1-8




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék