udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Filipescu, Radu

2007. július 19.

A Társadalmi Párbeszéd Csoport Bukarestben szervezett összejövetelt a következő témakörrel: Az RMDSZ – az elvek és a politikai fejlemények között. „... az, hogy az RMDSZ felkínál egy helyet európai parlamenti választási listáján Tőkés Lászlónak, nem jelent doktrináris kompromisszumot... ” A vitát Radu Filipescu és Armand Gosu vezette, és arra Markó Béla, az RMDSZ elnöke mellett meghívást kapott Kelemen Hunor ügyvezető elnök, Borbély László fejlesztési, középítkezési és lakásügyi miniszter, Korodi Attila környezetvédelmi miniszter, illetve Anton Niculescu külügyi államtitkár. A megbeszélésen Markó Béla tisztázta: az, hogy az RMDSZ felkínál egy helyet európai parlamenti választási listáján Tőkés Lászlónak, nem jelent doktrináris kompromisszumot. Nem tagadta, hogy a magyar közösség „mérsékeltje” és radikálisai” közös célt követnek, csupán a kérdésfelvetés tekintetében vannak közöttük különbségek. Markónak azt is meg kellett magyaráznia, miért támogatta az RMDSZ a 2004-es választásokon Adrian Nastasét, illetve miért szavazott idén Traian Basescu államfő felfüggesztésére. A jelenlevők mindkét döntést meggondolatlannak minősítették. Markó az első kérdésre azzal érvelt, hogy az RMDSZ ily módon akarta biztosítani a kisebbségeket támogató, 2000–2004 között hozott intézkedések folytonosságát. A második problémára vonatkozóan hibának mondotta az államfő felfüggesztési folyamatának beindítását, de hozzátette, Basescut büntetni kellett alkotmánysértéseiért. A magyarok pedig azért maradtak távol a referendumról, mert egyrészt nem akartak az RMDSZ ajánlásával ellentétesen szavazni, másrészt pedig nem értettek egyet az RMDSZ álláspontjával. Az RMDSZ döntését azonban egyik esetben sem lehet hibásnak nevezni – tette hozzá. /B. T. : GDS-kérdésözön az RMDSZ-hez. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 19./

2011. december 31.

Szőcs Géza: Búcsú egy bajtárstól
Karácsonykor, nagyjából akkor, mint Havel elnököt, Borbély Ernőt is eltemették. A 20 fokos csíkszeredai hidegben a sír körül álló barátai és tisztelői tudták, hogy akit végtisztességben részesítenek, az erdélyi magyar ellenállás – divatos jelzővel élve – emblematikus alakjától búcsúznak. Borbély Ernő sorsléptéke nem a Havelé volt, de – ha szabad cinikus keserűséggel fogalmaznunk – lényegesen szerényebb politikai életművéért lényegesen többet szenvedett (és lényegesen kevesebb jóvátételben részesült), mint a csehszlovák, majd cseh államelnökké emelkedett prágai kolléga.
Igen, a nyolcvanas években kollégáknak számítottak, ők alkották Kelet-Európa morális felsőházát, a gdanski hegesztőtől a csíkszeredai filozófia-tanáron át addig a bukaresti mérnökig, aki teleröpcézte a román fóvárost Ceauşescu-ellenes kiáltványaival. Ez utóbbit történetesen Radu Filipescunak hívták, és ma ugyanolyan keveset emlegetjük, mint Borbély Ernőt. Kettejüknek egyébként volt alkalma közelről megismerkedniük és barátságot kötniük a nagyenyedi börtönben – nemcsak egymással, hanem a román ellenállók közül igen sokakkal. Ott a börtönben eltöprenghettek azon, vajon ha megtalálták volna egymást még odakint, szabadlábon, akkor eredményesebb lett volna-e a nyolcvanas évek körülményei közt valószínűtlen bátorságuk és kockázatvállalásuk, ha összeadódtak volna ezek az imponálóan elszánt, de egymástól elszigetelt rendszerkritikus akciók. Ha össze tudott volna adódni mindaz, amit (felforgatás, hazaárulás, államellenes összeesküvés, szubverzív tevékenység vádjával megbélyegezve) oly kegyetlenül megtorolt a diktátor titkosrendőrsége, amely lényegében román igazságszolgáltatásként is működött, hiszen lényegét tekintve azonos volt vele. A helyzet ugyanolyan abszurd volt, mint amilyen képtelen a szóhasználat – "igazság"szolgáltatás – hogy micsoda? Méghogy igazság?! Még ma is felforr az ember vére és ökölbe szorul a keze, miközben magában így mormog: ez már tényleg cseh szatirikusok tollára való. Borbély Ernő a nagyenyedi földalatti politikai főiskolán osztatlan megbecsülést szerzett magának is, az erdélyi magyar közösségnek is és általában a magyar névnek. A fordulat után az RMDSZ-en belüli konzekvens jogvédő érdekképviseleti vonulat egyik alapembere volt a parlamentben ugyanúgy, mint a helyi önkormányzati testületekben. Önkormányzatot írok, ahogyan Magyarországon nevezik a városi vagy megyei tanácsot. Írhatnék mondjuk kollektív öntanácsot is vagy tanácskormányzatot. Borbély Ernő onnan is kiszorult, mint az áldemokrácia minden bohózati megjelenési alakzatából, s mire nekifogott – már semminek a semmijeként, csak ugyanolyan magányos farkasként, amilyen mindig is volt – megírni élete nagy művét a Ceauşescu-kor börtönvalóságáról és annak főszereplőiről, akkor hónapok alatt sírba vitte egy elképesztően agresszív kór (ugyanaz, amely nemrégen sors- és börtöntársát, Buzás Lászlót is). Súlyos betegen, már a halálos ágyán még átvehetett egy magas kormánykitüntetést, amelyre a magyar külügyminisztérium terjesztette fel – majd munkája befejezését özvegyére bízva, visszaszállt a csíki földbe, amelyből vétetett. Csak kevesek tudták róla, hogy komor tekintete és önpusztító életmódja egy hibátlan moralitású, megvásárolhatatlan és megtörhetetlen jellemet takart. Nehéz idők nagy tanúját veszítettük el személyében. 
És akkor még meg sem kérdeztük: ki fogja előkeresni a nagyszerű fotókat, amelyeket Borbély Ernő készített – s hogy vajon utólag megmutatkozik-e rajtuk a balvégzet, amely ennek a kiváló embernek az életére folyamatos árnyékot vetett. 
Nyugati Jelen (Arad)

2017. október 4.

Sokan siratják a Securitate utolsó parancsnokát: nemzeti hős vagy véreskezű hóhér?
Megosztotta a román közvéleményt a Securitate utolsó parancsnokának halála. Iulian Vladot most sokan hősként tisztelik, aki megakadályozta a vérontást az 1989-es decemberi események idején, mások viszont a hírhedt román politikai rendőrség vaskezű vezetőjét látják benne, aki szolgalelkűen teljesítette Nicolae Ceauseșcu parancsait.
A Külső Hírszerző Szolgálat Tartalékos és Visszavonuló Katonai Kádereinek Egyesületét vezető Petru Neghiu tartalékos tábornok úgy véli, hogy Iulian Vlad mentette meg az országot, nélküle a mai Románia nem létezne, ezért nemzeti hőssé kellene nyilvánítani, legalább halála után. Cosmin Gusă politikai elemző szerint Iulian Vlad a kevesek között volt, akik tettek valamit Romániáért 1989 után – sajnos azonban „a románellenes erők győztek akkor”.
Az újságíró Dan Andronic kikelt a Iulian Vladot „becsmérlő újságírók” ellen. Azt elismerte, hogy Iulian Vlad „nem a világ legszelídebb titkosszolgálatát vezette”, ám fontosnak tartotta, hogy mérlegre tegyék az általa elkövetett rosszat és jót. Utóbbi pedig – Dan Andronic szerint – nagyobb súllyal esik a mérlegbe.
Iulian Vlad utasítására ugyanis a Securitate nem lépett fel a lázadókkal szemben, jóllehet Ceaușescu kivégzéssel fenyegette meg a parancs megtagadásáért. Iulian Vladot a szovjet és az izraeli titkosszolgálatok emberei tartóztatták le, vagy pedig a magyar titkosszolgálatnak dolgozó volt román honvédelmi miniszter, Victor Stănculescu, de mindebben szerepe volt a szovjet befolyás alatt álló Ion Iliescunak is – állítja az Evenimentul többségi tulajdonosa.
A volt kormányfő, Adrian Năstase meggyőződése, hogy Iulian Vlad mindvégig a román állam érdekeit védte, a kommunizmus évei alatt is. Lehet, hogy hibázott, de aki dolgozik, az hibázik is – fejtette ki blogján a volt miniszterelnök.
„Rossz családból” származott
Iulian Vlad már fiatal korában kezdve hithű kommunistaként, pártaktivistaként kezdte politikai pályafutását: 16 éves korában már különféle pártfunkciókat töltött be a belügyminisztériumban.
Buzgalmára nagy szüksége volt, hiszen „rossz családból” származott: apja templomi kántor volt. Iulian Vlad akkoriban számos beadványt intézett a munkáspárthoz, amelyben azt magyarázta, miként beszélte lebeszélni apját arról, hogy egyáltalán templomba járjon, és azzal érvelt, hogy már 14 éves kora óta a párt nevelte őt. Az Ifjúmunkás Szervezet Központi Bizottsága úgy értékelte, hogy Iulian Vlad „fokozott munkát fejtett ki már 1946-ban – azaz 15 évesen – a földbirtokosok kisajátításának, az 1946-os választások megszervezésének, az 1948-as államosítás előkészítésének érdekében és tevékenyen részt vett „a földesurak malmainak államosításában”.
A bukaresti pedagógiai líceumot jó eredménnyel végezte el, rövid ideig egy elemi iskolában volt tanító, 1952. május elsejétől azonban a belügyminisztérium tisztje lett, alhadnagyi rangban.
Ettől kezdve a kommunista hatalom megbízható embereként, hűséges kiszolgálójaként tartották számon. A romániai kommunizmus utolsó évtizedében, az 1980-as években mindvégig jelen volt a Securitate vetetőségében. 1983-tól belügyminiszter-helyettesi tisztséget töltött be, a Securitatéban pedig a „belbiztonsággal” foglalkozott, végül pedig a Securitate parancsnoka lett.
Attól a pillanattól kezdve, hogy vezetőségi tisztségeket töltött be a Securitatéban, a kommunista rendszer megtorló intézménye visszatért az ötvenes évek megtorló módszereihez. Így meggyilkolták a disszidenseket (Gheorghe Ursu esete), a zsilvölgyi bányászok 1977-es megmozdulását könyörtelenül leverték, a megtorló akciókat éppen Iulian Vlad tervezte meg. A temesvári ellenállók „autóbusz akció” néven ismert, 1981-es megmozdulásának résztvevőit rögtönzött konstrukciós perek során ítélték el, lemészárolták, az 1989-s temesvári forradalom hangadóit…
Az a tény, hogy Iulian Vlad helyet kapott a Mihai Pacepa szökését kivizsgáló bizottságban, jól jelzi, hogy mennyire megbízható embere volt Nicolae Ceaușescunak. Ebben nem kis szerepet kapott az is, hogy a belügyminisztérium államtitkárként a kémelhárításáért is felelt.
A Román Hírszerző Szolgálat is „felvállalta”
Mindennek ellenére a kétezres évektől kezdve a közvélemény jó része megfeledkezett Iulian Vlad szekus múltjáról, és hősként kezdte tisztelni a tábornokot, részben azért, mert 1989 decemberében parancsot adott a Securitaténak a visszavonulásra, másrészt pedig azért, mert megvédte Romániát a külföldi (főleg a magyar) kémektől.
A Securitate helyét átvevő Román Hírszerző Szolgálat csakhamar „felvállalta” Iulian Vladot. 2014-ben meghívást kapott az Antiterrorista Harcos Napjára, amelyet Románia legfontosabb hírszerző szolgálatának központi székházában rendeztek meg. Ezen az eseményen egyébként arról is megemlékeztek, hogy 40 évvel korábban jött létre Romániában az első terrorelhárító struktúra.
A Román Hírszerző Szolgálat igazgatója, George Maior és operatív vezetője, Florian Coldea, a Securitate volt vezetőjével közösen megemlékeztek „a terrorfenyegetés ellen harcoló valamennyi névtelen román harcosról”, és levetítettek egy filmet is, amely a terror elleni fellépéséért magasztalta fel a Securitatét. Holott a Securitate terrorellenes struktúrája, az USLA fontos szerepet töltött be az 1989-es események elfojtására irányuló kísérletekben.
A helyzet sajátos bája az, hogy éppen ezekben a napokban tisztelegtek Temesváron, Klaus Johannis részvételével az 1989-es forradalom ártatlan áldozatai előtt. A bukaresti Bookfest nemzetközi könyvkiállításon bemutatták a Román Hírszerző Szolgálat 25 éves tevékenységéről beszámoló monográfiát – amelyre meghívták Iulian Vladot is, jóllehet a kötetben szó sem esett a Securitatéról.
Megfejtetlen rejtélyek maradtak utána
Iulian Vlad már nyomban az 1989-es események után kidolgozta saját változatát a Securitate és saját szerepéről Romániában. A megtorlásokért elődjét, akiből a kommunista rendszer belügyminisztere lett, Tudor Postelnicut okolta, aki a diktátor szolgálatába állította a Securitátét.
Jómaga viszont – állította – sokat tett a romániai disszidensek védelméért, és itt például Doina Corneát, Radu Filipescut és Gabriel Andreescut említette. Mindketten azonban egészen másként emlékeznek meg Iulian Vlad szerepéről, és minderről másként ír a Securitate 1989-as egyik belső jelentése is, miszerint Doina Cornea és Radu Filipescu ellen a Securitate a szocialista rendszer elleni propaganda miatt indított vizsgálatot.
Iulian Vladról gyakran emlékezik meg a romániai kommunista diktatúrát elemző és Vladimir Tismăneanu által vezetett elnöki bizottság jelentése, amely például megállapítja, hogy 1989 után csupán az 1989-es forradalom elfojtására tett próbálkozásban való részvétele miatt ítélték el, holott fő bűne éppen az volt, hogy az emberi jogokat nyíltan sárba taposó intézményt, a Securitatét vezette.
„A nagy hóhérokat továbbra is kitüntetik, magas nyugdíjakban részesítik, az áldozatokat pedig továbbra is becsmérlik, vagy pedig egyszerűen elfelejtik” – hangzik a jelentés, amely így folytatja: Mivel a kommunista párt 1989 decemberében „gyakorlatilag megbénult, a pártfőtitkár csakis a Securitatétól remélhetett segítséget, amely Iulian Vlad vezetése alatt teljesítette Ceaușescu drákói utasításait is”.
Iulian Vladot végül is huszonöt év börtönre ítélték. Ebből négy évet töltött le – Ion Iliescu kegyelemben részesítette. A rettegett Securitate főnöke ezt követően hallgatásba burkolózott. Politikai megfigyelők szerint szabadságának feltétele éppen a hallgatás volt.
Iulian Vlad halálával viszont az 1989-as decemberi eseményekkel kapcsolatos sok rejtély marad megfejtetlen, és sok titkot vitt magával a Securitate „sajátos módszereiről” is. Bogdán Tibor / maszol.ro



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék