udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 2 találat lapozás: 1-2

Névmutató: Regéczy-Nagy László

2008. március 26.

Ötven évvel ezelőtt, 1958. március 17-én, 25. születésnapján ítélik életfogytiglani börtönbüntetésre „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetése” miatt. Életfogytiglani büntetés, amelyet hét évnyi börtön után harminc évig tartó kommunista rabsággá, majd közel húsz éve tartó mellőzöttséggé változtatnak a történelem alakítói. Életre ítélve, ez Rácz Sándor életútjának tömör foglalata. A Don-kanyarban hősi halált halt édesapja után a hadiárvák nehéz sorsát élte Izsákon. Huszonhárom évesen, 1956. november 16-án a Nagy-budapesti Központi Munkástanács elnöke lett, és egy hónapon át gyakorlatilag Magyarország első számú vezetője, mindaddig, amíg a szovjet harckocsikkal az Országházba szállított Kádár János tőrbe nem csalja, és le nem tartóztatja. Életfogytiglani ítélet következett. Börtönévek Bibó István, Donáth Ferenc, Mérei Ferenc, Regéczy Nagy László, Nyugati László, Faddi Ottmár egyéniségformáló társaságában. Harminc évesen „szabadult”. Gyári munkás lett. Negyvenedik életévében titkosszolgálati merénylet áldozata, de életben maradt, életre szóló gerincsérüléssel. Negyven évesen, 1973. október 23-án a zsúfolásig megtelt Mátyás templomban Faddi Ottmár ferences szerzetes eskette. Határozott fellépésével elérte, hogy Nagy Imre miniszterelnök és vértanútársainak újratemetését ne a temető valamely útkereszteződésében, hanem a nemzet legfőbb terén, a millió embert is befogadó Hősök terén rendezzék meg. Mint az újratemetés egyik szónoka, 1986. június 16-án meglepte a műsor összeállítóit: előzetes egyeztetés nélkül, maga mellé szólított két fiatal énekest, és beszéde kellős közepén felcsendült Magyarország közel fél évszázada nem hallott, régi himnusza: Boldogasszony Anyánk... Erről a napról a sokaság egy fiatalemberre, Orbán Viktorra emlékezik, aki akkor a médiákba kiáltotta azt, amit Rácz Sándorék már harminchárom évvel korábban, és életük kockáztatásával tettek meg: Ruszkik haza! Rácz Sándor az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára nagyon készült. Egy évvel korábban már kiadta visszaemlékező kötetét, Parázsló szándék címmel. Élete mélypontját jelentette 2006. október 23-a, amikor a fennkölt megemlékezés helyett újból vér folyt Budapest utcáin. Rácz Sándor számára az sem jelenthetett vigaszt, hogy pár hónappal korábban, amikor jó néhány egykori ötvenhatos bajtársa elfogadni készült Gyurcsány Ferenc vacsorameghívását, ekként óvta őket: Egy percig se feledjétek, hogy holnap ezek ugyanúgy belénk lövetnek, mint tették őseik ötven évvel ezelőtt! A hetvenöt éves Rácz Sándor írja készülő új könyvét. /Rácz Sándor 75. születésnapjára. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), 2008. márc. 26./

2013. november 4.

„Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – hangzik Krisztus szava az úrvacsora szereztetési igéjében. (1.Kor.11,24)
Isten szent Fiának értünk vállalt áldozatáról sokan, a fél világ megfeledkezett. Már ott, a kereszt alatt megköpdösték és kigúnyolták. Közönséges gonosztevők közé feszítették, és éppen Őt, „az Isten Bárányát” istenkáromlónak bélyegezték.
Az eltiport magyar szabadságharcok istenes felfogásában Arad nem más, mint „a magyar Golgota” (Kossuth Lajos), az 1956-os forradalom és szabadságharc nemzeti krisztológiája szerint pedig a „Népek Krisztusa”: Magyarország (Márai Sándor).
Az emlékezés napján a krisztusi szentségnek ezzel a vallásos érzületével idézzük fel azoknak az emlékét, akik az istentelen kommunista hatalommal és a megszállókkal vívott harcokban vesztették és áldozták életüket a hazáért és a szabadságért.
Krisztusi az ő haláluk abban az értelemben is, hogy életüket nem csupán „elvették” tőlük, hanem ők maguk áldozták oda érettünk, másokért. A „helyettes áldozat” teológiai fogalma értelmében vérük árán váltottak ki a szolgaságból, egyetemes érvénnyel járulva hozzá ezáltal a babiloni szovjet világrendszer megdöntéséhez. Reájuk illik tehát a vértanúságban előttük járó Petőfi Sándorunk hódolata: ők azok, „kik érted haltak, szent világszabadság!”.
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – visszhangzik bennünk a lelkiismeret-ébresztő isteni szózat. Ezt cselekedjétek az élő emlékezet „beszélő köveinek” a felemelésével és megszólaltatásával: hadd szólaljon meg Csömör és Csúrog, hogy „Európa fogja be a fülét” (Dsida Jenő), és hadd tanúskodjanak Bauer Sándor, Tóth Ilonka és Mansfeld Péter mártíriumáról… És az emlékezés napján hadd szólaljanak meg a kádári „történelmi amnézia” korszakában második halálra – örök felejtésre – ítéltek beszélő nevei a Hargita-téren, hogy végre megértsük, mit jelent, amikor a „holt betű” megelevenedik, és „kétélű éles kardként” vág sűrű rendet a társadalmunkra és nemzetünkre idegen megszállók módjára rátelepedő, őszödi árulók és hazudozók soraiban…
Ma, 1956-os tüneményes szabadságharcunk vérbefojtásának évfordulóján azonban nem csupán a kárhozatos felejtés, hanem a múltat sanda célzatossággal megmásító történelemhamisítás ellen is föl kell emelnünk a szavunkat. „Bizonyos erők semlegesíteni igyekeznek a forradalom szellemi és eszmei hagyatékát. Azt próbálják most az emberek fejébe verni, hogy ’56 a szocializmus megújításának vállalkozása volt” – mutat rá a szabadságharcos Regéczy-Nagy László. „Főleg az egykori gyilkosok, ávéhások utódpártja ezek, akik most az akkori ‹‹reform-kommunisták›› utódainak hirdetik magukat” – teszi hozzá az igazmondó Csapó Endre. Más szóval, az a díszes társaság, mely Október 23-ika ürügyén legutóbb, az „egyesült baloldal” nevében, a Műegyetem rakparton randalírozott… Azok, akik Ötvenhat örököseinek pózában tetszelegve, a forradalom félévszázados évfordulóján, ’56 hősei tiszteletére egyazon időben avattak emlékművet, és valódi mivoltukat meg nem hazudtolva „rontottak reá” – ki tudja hányadszorra – a Budapesten békésen felvonuló nemzetre…
Méltó és elengedhetetlenül szükséges, hogy az Emlékezés hőseink vérével megszentelt, életével és halálával hitelesített napján egyszer s mindenkorra szakítsunk az intézményes felejtés és hazugság kegyeletsértő és nemzetellenes gyakorlatával, és 1989 után egy negyed századdal, végre véget vessünk az 1956 óta mindmáig folytatódó ellenforradalmi politikai kurzusnak. Az Emlékezés gyásznapján – éppen ezért – ne a nemzeti gyásznak áldozzunk, és ne a magyar történelem tragikumának hagyományos életérzését éltessük, hanem inkább azok példáját kövessük, akik – Fekete István szavaival szólva: „megfordították a történelmet, és győztesen élve maradtak, Élve maradtak elsősorban azok, akiknek a testük meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban, és a nemzet szívében…”
„Aki magyar, velünk tart” – hangzott ötvenhét évvel ezelőtt. Ezenképpen vagyok ma én is Veletek, azoknak az erdélyieknek a nyomába lépve, akik odaátról éltették a magyar és a világszabadságot. 1956 hősi halottjainak budapesti emlékművénél ezért Erdély szabadságharcosainak, a romániai megtorlások áldozatainak az emlékét is megidézem – hiszen, miként a szabadság, azonképpen a nemzet is egy, és oszthatatlan.
A Világ örök Világossága fényeskedjék Nékik!
Budapest, 2013. november 4.
Tőkés László
Tőkés László EP-képviselőnek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökének Budapesten, a XVIII. kerületben felavatott Hargita téri 1956-os emlékműnél elmondott beszéde.
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája
Mementó – 1956. november 4.



lapozás: 1-2




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék