udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7 találat lapozás: 1-7

Névmutató: Reisz T. Csaba

2001. október 31.

Okt. 30-án Szatmárnémetiben, a Scheffler János Lelkipásztori Központban ülésezett a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága. "Az internetet nekünk, szétszórtságban élo magyaroknak találták ki..." - ez a mondat lehetne a mottója a találkozónak. A konferencia magyarországi kezdeményezői meghívták erre az alkalomra mindazokat a szervezeteket, közintézmények, újságok képviselőit, honlapszerkesztőket, akik az internetes magyar-magyar kapcsolattartásban már egy ideje közreműködnek. Jelen voltak kulturális vagy érdekvédelmi nonprofit szervezetek képviselői Magyarországról és a környező országokból, olyanok, akik a magyar anyanyelvű internethasználók művelődési igényeit kielégíteni szándékozó honlapokkal foglalkoznak. A nemzetközi társaság ügyvezető elnöke, Komlós Attila mellett a Magyar Elektronikus Könyvtárt Moldován István, a Neumann János Digitális Könyvtárt Reisz T. Csaba, a New York-i székhelyű HHRF Magyar Emberijogi Alapítványt budapesti munkatársa, Kott Ferenc képviselte. A HHRF érdekvédelmi szervezet által biztosított ingyenes webhelyen olvasható 1999 márciusa óta a Szatmári Friss Újság internetes változata. Eddig több mint 142 ezer látogatója volt ennek az oldalnak. A Határon Túli Magyarok Hivatalát Bátai Tibor, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát pedig Kálóczy Katalin képviselte. Meghívták a konferenciára az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági szakembereket, olyan újságok, elektronikus folyóiratok, portálok készítőit, amelyekkel az interneten találkozhat a magyarul böngésző olvasó, így a Transindex vagy a Világhírnév nevű, Kolozsváron készülő portálok szerkesztői is jelen voltak. A megbeszélések témái közt szerepelt: a magyar irodalom feldolgozása az interneten, elektronikus könyvtárépítés, irodalmi folyóiratok, multifunkcionális portálok szerkesztése és működése. Megfogalmazódott egy összefogó nyilvántartás, a magyar nyelvű közösségi honlapok regisztrálásának igénye is. /Debreczeni Éva: Virtuális kapcsolataink az interneten. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 31./

2014. május 24.

Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro

2015. november 11.

Konferencia a Székelyföld történetéről
Tudományos ismeretterjesztő konferenciára kerül sor Székelyudvarhelyen a Magyar Tudomány Napra alkalmából 2015. november 14-én. Szervezők: Polgármesteri Hivatal, Areopolisz Egyesület, Haáz Rezső Múzeum. A program keretében a most készülő háromkötetes Székelyföld története kiadványhoz kapcsolódva hangzanak el előadások.
Székelyföld története (a készülő kiadvány ismertetése és tudományos ismeretterjesztő konferencia)
Helyszín: Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, Szent István terem
1. rész: A készülő kiadvány tartalmi, szerkezeti ismertetése
Ülésvezető: Reisz T. Csaba (Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, címzetes főigazgató)
10.00 – Megnyitó
10.15 – 10.30 – Egyed Ákos (Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, nyugalmazott elnök)
A Székelyföld története három kötetben: célok, nehézségek, eredmények
10.30 – 10.45 – Sófalvi András (Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum)
Székelyföld középkori történetének főbb kérdései
10.45 – 11.00 – Oborni Teréz (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet)
Székelyföld a fejedelemség korában
11.00 – 11.15 – Hermann Gusztáv Mihály (Székelyudvarhely, Babeș-Bolyai Tudományegyetem)
Az abszolutizmus alkonyától 1849-ig
11.15 – 11.30 – Pál Judit (Kolozsvár, Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Magyar Történeti Intézet)
A neoabszolutizmus és a kiegyezés kora
11.30 – 11.45 – Bárdi Nándor (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Kisebbségkutató Intézet)
Székelyföld története az első világháborútól 1989-ig
11.45 – 12.00 – Szünet
2. rész: A székelység történetének egyes kérdései (tudományos ismeretterjesztő konferencia)
Ülésvezető: Egyed Ákos (Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, nyugalmazott elnök)
12.00 – 12.25 – Kordé Zoltán
(Szegedi Tudományegyetem, Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék)
A székely ispáni méltóság 1467 előtt
12.25 – 12.50 – Oborni Teréz
(Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet)
A székelyek országrendisége és szabadságjogai a fejedelemség korában
12.50 – 13.15 – Hermann Gusztáv Mihály (Székelyudvarhely, Babeș-Bolyai Tudományegyetem)
A székely anyaváros: mítosz és történelem
13.15 – 13.40 – Balaton Petra (Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem)
Székely kivándorlás és munkavállalás a dualizmus korában
13.40 – 14.05 – Bárdi Nándor (Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Kisebbségkutató Intézet)
Erdély etnikai átrétegződése és a Székelyföld (1910-1941)
14.05– 14.25 – Miklós Zoltán (Székelyudvarhely, Haáz Rezső Múzeum)
Tudnivalók a kötetek megjelenése, beszerzése kapcsán
17.00 óra – Záróünnepség
Helyszín: Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala, Szent István terem
Zenés köszöntő: Cantuale énekegyüttes (Marosvásárhely)
Az Udvarhelyszéki Tudományért Díj átadása.
tudomanyhaza.wordpress.com

2016. június 1.

Bemutatják a Székelyföld történetét
Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala és a Haáz Rezső Múzeum könyvbemutatóra invitálja a széles publikumot a városháza Szent István termébe, június 2-án, csütörtökön este 7 órára.
A Székelyföld története című háromkötetes monografikus jellegű tudományos munka megírása 2012-ben kezdődött el. Az Egyed Ákos akadémikus vezetésével lezajlott szerzői, szerkesztői tevékenység szakmai hitelességét számos magyarországi és erdélyi történész szentesítette. Megjelenését Székelyudvarhely önkormányzata finanszírozta, a kiadók: Magyar Tudományos Akadémia, Bölcsészettudományi Kutatóközpont ( Budapest), Erdélyi Múzeum-Egyesület ( Kolozsvár), Haáz Rezső Múzeum (Székelyudvarhely), a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő), a szerkesztők: I. kötet: Benkő Elek, Oborni Teréz, II. kötet: Egyed Ákos, Hermann Gusztáv Mihály, Oborni Teréz, III. kötet: Bárdi Nándor, Pál Judit.
Kizárólag a könyvbemutató időpontjáig van lehetőség a monográfia kedvezményes megrendelésére. A Haáz Rezső Múzeum honlapján (www.hrmuzeum.ro) regisztrálás esetén 150 lejért jegyezhető elő a monográfia, ezt követően pedig a háromkötetes munka eladási ára 250 lej lesz – adta hírül a múzeum.
itthon.ma

2016. július 5.

Monumentális kiadvány készült a Székelyföld történetéről
Mítoszok, tévhitek, téves történeti elképzelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatok, valamint értékelő, elemző megközelítés. Ez a lényege a most megjelent Székelyföld története című háromkötetes történettudományi műnek. A nagymonográfia 22 szerző összefogásával készült; közérthető stílusával a szakemberek mellett a székelység iránt érdeklődő nagyközönséget szándékozik megszólítani. A munka egyik társkiadója az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja.
Az erdélyi magyarság, azon belül pedig a szorosan vett Székelyföld múltja nem csupán a történészszakma és más társadalomtudományok számára kiemelkedően érdekes. Az 1986-ban megjelent, a jelen kötethez hasonlóan ugyancsak háromkötetes Erdély története a maga idejében komoly visszhangot váltott ki mind szakmai körökben, mind pedig a nagyközönség soraiban.
Ennek nyomdokain jelen kiadvány szerzőinek és szerkesztőinek szándéka elsődlegesen az volt, hogy a mítoszok, az elterjedt tévhitek, téves történeti elképzelések, továbbá a mindenkori politikai törekvéseket legitimálni szándékozó értékelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatokra, valamint a leíró jelleg helyett az értékelő, elemző megközelítésre helyezzék a hangsúlyt. A történészek munkáját megnehezítette a forrásanyagok – főleg a székelység korai történeti időszakára jellemző – hiányos, töredékes volta. Az ezekben rejlő információk kibontása eltérő értelmezéseket eredményezett, amelyek – a kutatás szabadsága jegyében – a kötetben egyaránt helyet kaptak. Ugyanakkor az egyértelműen a legendák körébe sorolandó, szélsőséges értelmezések természetszerűleg kimAradtak.
Hogyan született meg a Székelyföld története?
Mivel 1986 óta több évtized telt el, és ez az időszak magába foglalta a rendszerváltás folyamatát is, egy új székely történet megírásának igénye mind sürgetőbbé vált. Végül 2008-ban vetette fel Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere egy, az új kutatási eredményeket összegző kiadvány ötletét, amelynek nyomán, sok egyeztetést követően, 2011-ben a munka tényleges előkészítése is elkezdődött. Ezt az a szakmai bizottság koordinálta, amely később szerkesztőbizottságként az elkészült köteteket is jegyezte, élén Egyed Ákos történésszel, az MTA külső tagjával. Kutatók, egyetemi oktatók és a Székelyföldi múzeumok szakemberei fogtak össze; a 22 szerző munkáját a szerkesztőbizottság, a Haáz Rezső Múzeum és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja koordinálta, a kiadást pedig az Erdélyi Múzeum- Egyesület segítette.
A most megjelent háromkötetes, több mint 2200 oldalas munka hangsúlyosan kezeli azt a tényt, hogy a téma tudományos megközelítése messze túlmutat a kutatói érdeklődésen. Az első kötet a kezdetektől az 1562. évi székely felkelésig tárgyalja a régió történetét. Az írott források hiánya miatt e kötet a régészeti és az építészettörténeti kutatások fokozott mértékű felhasználásával készült. A második kötet az Erdélyi Fejedelemség korától 1867-ig, tehát Erdély és Magyarország uniójáig dolgozza fel a Székelyföldi viszonyokat. A harmadik pedig az 1990. májusi parlamenti választásokig foglalja össze a Székelyföldnek tekintett terület történetét.
A mítoszokat tisztelő, de azokat a történelemtől élesen elválasztó, a múltat is magába foglaló helyes önismeret kulcsszerepet kaphat egy sokat próbált közösség szellemi összetartozásának megőrzésében. Ennek szellemében a címválasztás nem teszi kétségessé, hogy jelen munka egy sajátos jogállású népesség régióját, annak sajátos arculatú közösségi és intézményesülési viszonyait mutatja be oly módon, hogy a szerzők a helyi történéseket, a lokális ismereteket a tágabb erdélyi, magyarországi/romániai, de az ezeken is túlmutató nemzetközi folyamatok kontextusában tárgyalják. A háromkötetes mű így alapvetően azon intézmények, viszonyok, külső és belső folyamatok gazdag múltjának ismertetését tűzte ki célul, amelyek a székelyek földjét Székelyfölddé tették, illetve azt – változó keretek között ugyan – máig fenntartották.
Egy nagyon sajátos régió
Székelyföld a középkorban a Magyar Királyság része volt. A Mohács utáni országszakadás idején viszont az önállóvá váló Erdélyi Fejedelemség államalkotó rendi nemzetei közé került, majd a fejedelemség megszűnése után a Habsburg uralkodók jogán csatolták ismét az ország egészéhez. Az Osztrák– Magyar Monarchia bukását követően, a 20. század elején Romániához került, amint az közismert, majd 1940–1944 között, néhány falut leszámítva, újból Magyarországhoz tartozott.
Fontos kiemelni, hogy a Székelyföld fogalma, valamint területi kiterjedése szükségszerűen változott az Árpád-kori dél-erdélyi szállásterületektől az 1330-as évek egyházi közigazgatásán át a 16. századi Erdélyi Fejedelemségig, amikor a székely székek területe más volt, mint pl. a 18. század végi, 19. századi régió. Az 1876. évi megyerendszer, az egységességet szem előtt tartó, modernizáló közigazgatás, de főleg az 1918. évi és az 1940. évi impériumváltás után Aranyosszék így már csak a "történeti Székelyföld" része volt. Az 1950-es évektől a "jelenkori Székelyföld" alatt a Magyar Autonóm Tartományt, az utóbbi évtizedekben pedig valójában immár főként Hargita és Kovászna megyét értik.
Van még elvégzendő kutatói feladat
A szerzők tehát a fent felvázolt irányvonalak mentén Székelyföld történetét az újabb kutatási eredményeket összegezve, ugyanakkor a még bőséggel adódó további elvégzendő feladatokat szem előtt tartva mutatják be. Az alapkutatások jelen pontján nem adható még minden kérdésre részletes válasz. Vagy azért, mert nem állnak rendelkezésre releváns forrásadatok, vagy azért, mert egyszerűen komoly kutatómunka vár még a történészekre. Ezzel együtt a szintetizáló kötet szerzői részben saját, részben más kutatók által folytatott forrásfeltárásra és kutatásra támaszkodhattak, és támaszkodtak is. Ezt egészítették ki a célzott kutatások, például a két világháború közötti közigazgatatás esetében.
A Székelyföld története nyilván különösen érdekes a Székelyföldön élőknek, de tudott, hogy a térség története jóval szélesebb körű érdeklődésre tart számot. Ám az érdeklődők kérdéseikre a meglevő, de régebbi szakirodalomból és a hiedelmek egyvelegéből gyakran töredékes választ kapnak csupán.
Mint látható, a rendszerváltás utáni szabadabb légkör lehetőséget teremtett az érdemi kutatómunka megújulására: a könyvtárak, a levéltárak és a különféle közgyűjtemények nyitottabbak lettek, új kutatási módszerek terjedtek el, és felnőtt egy új szakembergárda is. A régebbi, gyakran már elavultnak tekinthető munkák sokszor szinte hozzáférhetetlenek, a történeti forrásokat pedig eredeti nyelvükön nagyon kevesek képesek olvasni és főleg értelmezni. A modern, valóban tudományos munkák hiányának is köszönhető, hogy sok tudománytalan téveszme kering szabadon. Mindezeket figyelembe véve aligha kétséges, hogy hiánypótló alapmunka született meg.
A Székelyföld története I–III. című nagymonográfia az MTA BTK, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadványa. Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő). A három kötet ára 13.500 forint, kereskedelmi forgalomba nem kerül. Megvásárolható a 2016. július 5-én nyíló Penna Bölcsész Könyvesboltban, az MTA BTK új könyvesboltjában (1053 Budapest, Magyar utca 40., munkanapokon 13 és 17 óra között).
Népújság (Marosvásárhely

2016. szeptember 9.

Új Lustra
A Székelyudvarhelyi múzeum új székhelye, a Haberstumpf-villa gazdag tevékenységgel és színvonalas programokkal való megtöltésére tett ígéretével indítja a Lustra harmadik évfolyamát a múzeum igazgatója, dr. Miklós Zoltán.
A folyóiratot ismét változatos tartalom jellemzi: Salló Szilárd, az Udvarhelyi Forrásközpont néprajzosa az énlaki juhászat 20–21. századi változásairól közli újabb kutatási eredményeit, Mihály János történész 16–17. századi Székelyföldi tánctörténeti adalékokat ad közzé, Bicsok Zoltán levéltáros folytatja a Csíkszeredai levéltár fondjait ismertető sorozatát, ez alkalommal a csíksomlyói-Csíkszeredai római katolikus gimnázium iratait ismertetve. Gidó Csaba és Kápolnási Zsolt történészek az 1916. évi román megszállás dokumentumaiból közölnek, Veres Péter muzeológus Sikó Miklós iklándi-vadadi Filep Lászlóról készült rajzát hozza közelebb az olvasókhoz. Tóth Boglárka, Sófalvi András, Botár István és Grynaeus András folytatják az udvarhelyszéki templomtornyok dendrokronológiai keltezéséről 2015-ben indított cikküket, Nyárádi Zsolt régész-történész Székelyudvarhely régi piacteréről közöl nem csak ásatási eredményeket.
Két kötet is bemutatásra kerül: Róth András Lajos könyvtáros-történész a Székelyföldi jelképkutatás újabb kötetét, a Székely jelképek pecséten, címerben című 2015-ben megjelent tanulmánykötetet, Bernád Rita, a Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár főlevéltárosa Bicsok Zoltán Koronák, hat tyúk, liliomok – Crini, coroane, lebede című kétnyelvű kötetét ismerteti. A folyóiratban rövid felvezető és részlet található a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Haáz Rezső Múzeum közös kiadásában 2016-ban megjelent Székelyföld története háromkötetes monográfia bevezetőjéből.
Külön figyelmet érdemel Reisz T. Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára címzetes igazgatójának írása Székelyudvarhely címeréről a Magyar Nemzeti Levéltár Budapesti palotájában.
A cikkeket forrásértékkel bíró illusztrációk kísérik. A kiváló nyomdai kivitelezésben megjelenő, 64 oldalas folyóirat harmadik évfolyamának kiadási költségeit a Bethlen Gábor Alap támogatja.
Élő Székelyföld Munkacsoport
eloszekelyfold.wordpress.com

2017. június 15.

Székely haza
Magyarok, besenyők, románok, szászok
A háromkötetes históriában Hegyi Géza ír arról, hogy a betelepülő székelyek szlávok mellett magyarokat is kellett, hogy találjanak mai lakhelyükön. Az Erdélyi-medence központi részét megszálló magyarságnak itt is voltak települései, ezt régészeti (lásd Székely Zoltán ásatásait), nyelvjárási bizonyítékok is igazolnák, a Maros megyeiek egy része pl. ma is mezőségi, tehát nem székely tájszólásban beszél. De erre vallanak olyan összetett helységnevek is, melyekben a Székely kitétel éppen arra vall, hogy nem székely közegben jöttek létre. A szerző úgy véli, az uralkodó kiüríthette itteni birtokait, amikor a területet átadta a székelyeknek, a földesúri tulajdonban lévő falvak azonban népességükkel együtt itt maradhattak, több példa szerint utóbb beolvadtak jogilag is a székely társadalomba (Vécke, Zsákod).
A török eredetű besenyőkről is van adat, néptöredékként még Szászsebes vidékén szomszédjai voltak a székelyeknek, utóbb velük sodródhattak az áttelepedéskor, de együtt fordultak elő még a Dunántúlon is. Feladatuk a csatlakozó népekéhez hasonlóan az volt, hogy katonailag kiszolgálják a királyt. Feltehetően dél-erdélyiek voltak azok a székelyek, besenyők és románok, akik szász társaikkal együtt 1210-ben a szász ispán vezérlete alatt vonultak be a magyar királyi seregbe, hogy részt vegyenek a Vidin alatti hadjáratban. Háromszéken a Besenyő falunév utal jelenlétükre például, Kézdiszéken pedig a Jenő nemzetség Besenyő ága egyúttal azt is bizonyítja, hamar beilleszkedtek a székely vérségi szervezetbe.
A románokat először a vidini hadjáratban említik együtt a székelyekkel, a szerző szerint egy évszázadon át ők veszik át a besenyők helyét a közös hadi vállalkozásokban. Akkor még a király szabad jogállású népe voltak, harcos lovas pásztornépként elsősorban a havasok őrzése volt a feladatuk, utóbb a 14. században magyar várnépekkel együtt betagolódtak a jobbágyosztályba és elveszítették kiváltságaikat. A Székelyföldön a 16. századtól kezdődik meg tömeges betelepedésük, első falvaik akkor alakulnak. Érdekes korábbi kivétel az aranyosszéki öt román falué, ők nem jobbágysorban éltek, hanem székely jog szerint, de vallásukat és népiségüket megtartották.
B. Kovács András
A Székelyföld története I–III. című nagymonográfia az MTA BTK, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadványa. Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő). Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)



lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék