udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7 találat lapozás: 1-7

Névmutató: Schumann, Robert

2006. április 14.

W. A. Mozart és Bartók Béla születésének 250., illetve 125., valamint Robert Schumann halálának 150. évfordulójára emlékeztek képekkel és zenével április 12-én, Kolozsváron, az Apáczai Galériában. A szervező, Székely Géza képzőművész tanár utalt a 18 erdélyi képzőművész alkotásait tartalmazó tárlat jelentőségére. Olyan jeles művészek küldtek munkákat a kiállításra, mint például a szebeni Orth István és a brassói Ábrahám Jakab. Németh Júlia műkritikus értékelte a tárlatot, elemezte a kiállított munkákat, rámutatott a zenei és a képi megjelenítés közös gyökereire. /(-h): Kép és zene az Apáczai Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 14./

2010. március 26.

MIÉRT Brüsszel – EU-Tábor: a helyszín változik, a koncepció marad
Winkler Gyula meghívására Brüsszelben tartotta elnökségi ülését a MIÉRT. A cél: közös erővel tudatosítani az erdélyiekben az Európa 2020 stratégia ifjúsági összetevőjét.
A Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöksége és Winkler Gyula európai parlamenti képviselő 2010. március 23-i brüsszeli találkozójukon áttekintették az elmúlt évek együttműködésének eredményeit, és megvizsgálták a készülő Európa 2020 stratégia ifjúsági összetevőjét. Ezt követően sor került a MIÉRT kihelyezett elnökségi ülésére, amelynek házigazdája Winkler Gyula volt.
Az elnökségi ülés kezdetén megtartott sajtótájékoztató alkalmával a felszólalók, Winkler Gyula EP képviselő, Bodor László MIÉRT elnök, Sógor Csaba EP képviselő, Korodi Attila MIÉRT társelnök, valamint Széll Lőrincz, az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság alelnöke az Európa 2020 stratégia romániai gyakorlatba ültetésének fontosságáról, ennek megvalósítási módszereiről, illetve a MIÉRT Szórvány évének célkitűzéseiről beszélgettek.
Az Európa 2020 stratégia és a Youth in Action helyét átvevő Youth on the Move kezdeményezés ismertetése érdekében a MIÉRT és Winkler Gyula összehangolja tevékenységét. Ennek első jeleként az EP-képviselő erdélyi konferenciasorozatot szervez a stratégia ismertetése érdekében, ennek első állomásai Székelyudvarhely (március 26.) és Szatmárnémeti (március 27.) lesznek. A MIÉRT abban érdekelt, hogy a Youth on the Move a célcsoport minden tagja - így az elszigetelt helyzetben élő fiatalok - számára is érthető és elérhető legyen.
Az Európa 2020 stratégia három alap-prioritása (tudásalapú társadalom; energiahatékony gazdaság; emberközpontúság, a kohézió növelése) közül a sajtótájékoztatón értelemszerűen a fiatalokat leginkább érintő elem, a tudáson és innováción alapuló gazdaság kifejlesztése került előtérbe, melynek keretén belül Bodor László, a MIÉRT elnöke a Youth on the Move ifjúsági kezdeményezést részletezte.
Elmondása szerint: „ A MIÉRT üdvözli a stratégia ifjúsági összetevőjét, mely az oktatás minőségének emelését, a diákok mobilitását, valamint a fiatalok munkapiaci elhelyezkedésének segítését célozza meg. A MIÉRT a fiataloknak szervezett képzései, rendezvényei tematikája által támogatja a kezdeményezés romániai megvalósulását, továbbá szorgalmazza az ifjúság megfelelő tájékoztatását.”
Ezt követően Bodor bejelentette: a MIÉRT által szervezett EU-Táborra új helyszínen kerül sor, június 29. és július 4. közt, Marosfőn szervezik meg. A Youth on the Move kezdeményezés irányvonalai mentén haladva a MIÉRT elnöksége a tábor tematikájaként a fiatalok munkavállalását és munkalehetőségeit határozta meg.
A Hunyad megyei EP-képviselő és a MIÉRT közti együttműködés másik fontos eleme a szórványban élő magyar fiatalok kiemelt támogatása. Ennek jegyében szervezte meg az ifjúsági szervezet a Szórványkonferenciát, és ezért rendezik a szórványban a szervezet éves küldöttgyűlését is, illetve keretet biztosítanak a székely és szórvány szervezetek közti csereprogramhoz is.
A MIÉRT elnökségi ülésén részt vett Hölvényi György, a Robert Schumann Alapítvány főtitkára, aki az alapítvány által felkínált lehetőségekről beszélgetett az elnökség tagjaival.
A délután további részében a MIÉRT elnöksége több tárgyaláson vett részt a YEPP tagjaival, melyek során a MIÉRT státusa került megvitatásra. A megbeszélések kapcsán a MIÉRT elnöke kifejtette, hogy reményei szerint a MIÉRT, mely jelenleg megfigyelői státussal rendelkezik, az idei év folyamán a YEPP hivatalos tagszervezetévé válik. Forrás: Transindex.ro

2010. április 20.

Könyv, vers, festmény és zene az Áprily-esteken
A nagyenyedi Áprily-estek ünnepi rendezvényén könyvbemutatóval és festészeti kiállítással emlékeztek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megalakulásának 125. évfordulójára.
A rendezvény központi témája Adamovits Sándor Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig című, a szerző életében megjelent utolsó könyvének bemutatása volt.
Király László, az író egykori magyartanára felidézte a jeles tanítvány alakját, munkásságának lényeges vonásait. Adamovits Sándor életének legfogékonyabb éveit "… az erdélyi hagyománysűrűség városá"-ban, "a dús hagyományú és dús gyümölcstermésű" Maros-parti kisvárosban, Nagyenyeden töltötte. Az Őrhegy lábánál fekvő sétatéri villából, Áprily Lajos első enyedi lakásának, Jékely Zoltán szülői házának szomszédságából a kápolnadombi diákemlékmű mellett elhaladva jár be naponta a kollégiumba. Az akkor még a hajdani Enyed hangulatát árasztó Bethlen utcán Áprily Lajos második otthona és Vita Zsigmond lakása előtt halad el, szemben vele a Vártemplom vaskos tornya, jobbra a kollégium neoklasszikus épülete. Ez a sajátos hangulatú környezet és a kollégiumi tanulmányi évek szerettették meg vele a természetet és a transzszilván irodalmat, amelynek bűvöletében élt haláláig. Ez határozta meg irodalmi munkásságának jellegzetes témavilágát: az Erdélyi Helikon írói csoportosulás történetének kutatását. Ezt a célt szolgálta irodalomszervezői munkássága is. Mint a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke, életének utolsó évtizedét e nemes ügynek szentelte.
A nyugdíjazásáig kereskedelmi szakemberként dolgozó Adamovits már a hetvenes évek végétől rendszeresen jelentkezett a hazai magyar sajtóban, főleg irodalmi, művelődési jellegű olvasmányos írásaival. A bemutatott kötet a három évtizedes, több mint négyszáz írást felölelő termésből készült válogatás, Bögözi Attila szerkesztői munkáját dicséri.
Király László közvetlen, meleg hangon mutatta be az egykori tanítványt, a későbbi barátot. Érdekfeszítő, színes előadásával a nagyszámú hallgatóság elé idézte a hajdani Nagyenyedet, annak varázslatos természeti szépségeit, szellemi gazdagságát.
A kötetet bemutató, egy életen át az enyedi kollégiumot szolgáló professzor az öt fejezetre tagolt, félszáz kisebb-nagyobb írást mesterien szemlézi. Komplex képet ad a szerző témavilágáról, finom érzékkel emeli ki a legérdekesebb, a legjellemzőbb írásokat, különös tekintettel az enyedi vonatkozásúakra, amelyeket találó, frappáns szemelvényekkel mutat be. Remek párhuzamaiban virtuális hidat épít az enyedi helikonisták, Áprily Lajos, Kemény János, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Sipos Domokos, Vita Zsigmond és Adamovits Sándor közt.
Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznő, aki mindig nagy szeretettel jön Enyedre, Adamovits Sándor két kedvenc versének elmondásával és a kötet két remek kis írásának felolvasásával tette még emlékezetesebbé a tartalmas délutánt.
Bögözi Attila, a könyv szerkesztője, betekintést engedett a szerkesztés műhelytitkaiba, a különös cím megválasztásának körülményeire, a válogatás szempontjaira. Enyedre varázsolta a "gróf urat" (így nevezték a szerzőt legjobb barátai), akinek lételeme az írás volt és aki nyugdíjazásával új életet nyert, ugyanis ekkor kezd behatóbban foglalkozni dédelgetett témájával és a marosvásárhelyi Vártemplom Új Kezdet című gyülekezeti lapjának szerkesztésével.
A könyvbemutató méltó keretét a harasztosi származású, Székelyudvarhelyen élő Török Albert enyedi véndiák realisztikus táj- és faluképei biztosították. A szülőföldjétől térben elszakadt Török Albert szabadidejének egy részét a festészetnek szenteli. Képeinek témavilága a bölcsőhelyéhez és a székely faluhoz való erős ragaszkodását, szeretetét igazolja. A Szülőföld című kiállítás képeihez, amelyekből mintegy negyven olajfestményt állított ki a festő egykori iskolavárosában, jól illett a Sütő András írásaiból ő maga összeállította szöveg, amelyet Turzai Melánia magyar szakos tanárnő olvasott fel.
Az ünnepi Áprily-est befejező részében Fodor László nyugalmazott zenetanár Robert Schumannra emlékezett születésének 200. évfordulója alkalmából. A zeneszerző műveiből elhangzott részletek után könyvvásárral, a tárlat megtekintésével és Adamovits Sándorné szeretetvendégségével zárult a tartalmas délután.
Az április 15-i ünnepi délután sikere is beszédesen bizonyítja, hogy a Fehér megyei RMDSZ és a Dr. Szász Pál Egyesület rendezvényei iránti érdeklődés fokozatosan nő. Ez is igazolja, hogy él a magyar Nagyenyed. A hajdan oly híres Maros-parti kisváros emléke nem megy és nem mehet feledésbe!
Józsa Miklós
Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 2.

Trend és bajok: mind több az autista nálunk is
Hatalmassá kezd válni az autizmusban szenvedők aránya a világon, de növekszik nálunk az országban, sőt, a megyében is. Romániában öt éve van törvény, amely legalább segítséget garantálna nekik, de nem alkalmazzák, mert azóta sincsenek meg a végrehajtási utasítások.
Nem az a lényeg, hogy ma van az Autizmus Világnapja (bár persze ezt a világnapot is az ENSZ jelölte ki, azzal a céllal, hogy felhívja a világ figyelmét az autizmus zavarra, amely tízmilliókat érint a Földön), hanem az, hogy egészen megdöbbentő mértékben növekszik azok száma, akiket sújt ez az állapot. Globálisan 160 emberből egy volt autista még három éve, ami önmagában is óriási szám, illetve durva arány – ráadásul ez mára villámgyorsan súlyosbodott is: ma már 80 személyből küzd egy ezzel az állapottal. Romániában persze erről sincs pontos, országos kimutatás. Biró Rozália szenátor tegnap csütörtöki tájékoztatóján tért ki a témára, és jelezte: Bihar megyében 100–150 nyilvántartott autista van jelenleg. Tegnap az ő, illetve a Down-kórosok egyesületeivel, szervezeteivel egyeztetett Biró – az ilyen találkozók évente ismétlődnek. A felek kifogásolták az állami segítség hiányát, a politikus pedig jelezte: 2010-ben alkották meg a 151-es számú törvényt, amelynek alapján programok indíthatóak és anyagi segítség nyújtható az e két tünetegyüttesben szenvedőknek – ám nem alkalmazzák, mert azóta sincsenek meg a vérgehajtási utasítások. Azaz a jogszabály öt éve stagnál.
A lényegről
És, hogy mi az autizmus? Az Autisták Országos Szövetsége meghatározása szerint „Olyan állapot vagy másképpen fogyatékosság, mely eltérő fejlődéshez vezet. A napjainkban használt hivatalos kifejezés: autizmus spektrumzavar. A kifejezésben a spektrum szó arra utal, hogy az autizmusnak számtalan megjelenési formája van. Az autista emberek agya másképpen dolgozza fel a külvilágból érkező hatásokat, mint a többieké. Ez az eltérő fejlődés az oka annak, hogy érzékszerveik sokszor túlságosan kifinomultak, vagy éppen ellenkezőleg: nem elég érzékenyek, hogy befogadják a környezet ingereit. Ez az eltérő működés ráadásul megnehezíti a társas kapcsolataikat is. Gyakran előfordul, hogy egy autista ember olyannyira érzékeny a hangokra, hogy számára a nagyvárosi közlekedés elviselhetetlen. Előfordulhat az is, hogy bőre fokozottan reagál az érintésre, ezért neki egy ölelés, vagy akár egy szimpla kézfogás is kellemetlen lehet. Ugyanakkor vannak olyan autizmussal élők is, akik olyan ízeket is megéreznek, amiket mi nem, vagy olyan részletekre is felfigyelnek, melyek fölött az átlagos szem elsiklik. Egy autista emberre az is jellemző lehet, hogy leplezetlenül kimutatja érzelmeit, vagy hogy őszintén megmondja a véleményét másokról”.
Mi van most?
Nos, mivel a vonatkozó, fennebb említett törvényt máig sem lehet alkalmazni, Biró többször kérte, hogy dolgozzák már ki a végrehajtási utasításokat – mindeddig eredménytelenül. Pedig sürgős lenne. Mivel ha 5 éves korig észreveszik az autizmust, és elkezdik a terápiát, akkor 50%, hogy az érintett teljesen meggyógyul. A nagyváradi Pași Spre Cunoaştere Egyesület Nagyvárad majdnem összes óvodájában megfigyelte a gyermekeket, 13 intézményben 400 gyereknél végezték el az úgynevezett screeninget, és arra jutottak, hogy közülük 70 autizmusgyanús, és további orvosi megfigyelés szükséges, netán terápia elindítása is. Biró Rozália szerint épp ez is mutatja, hogy az önkormányzatnak pénzzel is támogatnia kellene az ilyen szűréseket. Később már csökken a gyógyíthatóság esélye, de amúgy az autistákat nem speciális iskolába kell íratni, hanem pont, hogy normálba, ahol viszont nagyobb odafigyelés szükséges. Biharban még nem működik, de például Nagybányán már van olyan iskola, ahol minden autista gyereket folyamatosan egy-egy mellé rendelt felnőtt felügyel, tanórák alatt és a szünetekben is. Felnőttként aztán javallott folyamatos foglalkozást, rendszeres munkát biztosítani nekik. E tekintetben már nálunk is van valami: Nagyváradon a Wilhelmina központ fogadja őket, munkanapokon 8–16 óra között. Egy autista megfelelő ellátása, kezelése havonta legalább 1000 lejbe kerül egy érintett családnak, és ezt a pluszkiadást jelenleg ők maguk kénytelenek megfizetni. Ezért is sürgős lenne a törvényi keret alkalmazhatóvá tétele és az állami programok elindítása – már öt éve. És az Autizmus Világnapján külön sürgetni is szokták ezt. Mindeddig a vázolt „eredménnyel”…
Gyenge védelem
A tájékoztató más témái között Biró Rozália elmondta: szeptember óta végre – sok unszolás után – a kormány megteremtette annak keretét, hogy megpróbálják visszaszorítani a börtönökben, menhelyeken, nevelési központokban, menekülttáborokban és egyéb kötelező ott-tartózkodásra épülő intézményekben zajló erőszakot. Márpedig az EU-ban épp Románia harmadik helyezett, ami az ilyen helyeken zajló erőszakos cselekmény, kínzás gyakoriságát illeti. Csakhogy végül nem külön felügyeleti szervet hoztak létre, hanem az ombudsman hivatala bővült egy ilyen ügyekkel foglalkozó részleggel. Victor Ciorbea ombudsman pár napja egy konferencián mutatta be, mit végzetek eddig, és ott volt Biró is. Utóbbi elmondta: az ügyosztály ellenőrzéseket végez, ám sajnos csak ajánlásokat fogalmazhat meg, azaz „a javaslatainak mondjuk 10%-át ha gyakorlatba fogják ültetni az intézményekben”. További gond, hogy a területi kirendeltségeiken még fel sem vették az alkalmazottakat eddig. Minden esetre jó tudniuk az érintetteknek, hogy Bihar megye a Fehér megyében működő területi kirendeltséghez tartozik, ott lehet panaszt tenni. A politikus további témaként elmondta: az RMDSZ nőszervezetének képviseletében pár napja Budapesten vett részt a Robert Schumann Intézet konferenciáján, amelynek célja a nők politikai képviseletének erősítése. Ott a Fidesz nőszervezetével, illetve az EPP nőszervezetének alelnökével erősítették kapcsolataikat, illetve kaptak tanácsokat. Biró elmondta: minden romániai pártban nagyobb szerepet kapnak a nők a döntéshozatalban, mint az RMDSZ-ben, úgyhogy sok még a munkájuk. Nem akarnak az RMDSZ-en belül kötelező kvótát a nőknek, viszont úgy véli, pár év alatt nőni fog a képviseletük. Az ő nőszervezetük a következő időszakban arra helyezi a hangsúlyt, hogy képzéseket biztosítson a közéleti szerepet vállaló hölgyeknek.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

2015. május 9.

Ne várd a májust…
Amióta az eszemet tudom, csupa ünnep volt május első fele nálunk Romániában is. Kezdődött május elsejével, a munka ünnepével, amelyet akkoriban inkább a munkásosztály ünnepének hívtak. Aztán másodikán az ifjúság napja volt, és rá egy hétre, május kilencedikén legalább három évfordulót kellett ünnepelni, emlékeim szerint a következő fontossági sorrendben: a Kommunisták Romániai Pártjának 1921-es megalakulása, Románia függetlenségének kikiáltása 1877-ben és a győzelem napja 1945-ben, amelyet leginkább a Szovjetunió győzelmeként, a Reichstag elfoglalásaként emlegettek, és nem nagyon került szóba a többi szövetséges hatalom.
Folytatni lehetett volna ezt a hosszú majálist tizedikén is, az volt ugyanis azelőtt a nemzeti ünnep, a monarchia napja, mivel 1866-ban ezen a napon érkezett meg Bukarestbe Németországból a dinasztiaalapító Hohenzollern-Sigmaringen Károly. Erről persze gyermekkoromban nem sok szó esett, hiszen akkor már augusztus huszonharmadika volt a legnagyobb román ünnep, az 1944-es úgynevezett fegyveres felkelés, vagyis tulajdonképpen az átállás napja. Amit a románok szinte egyetlen puskalövés nélkül hajtottak végre, csak a fővárosban volt némi csetepaté a meglepett németekkel. Nekünk magyaroknak viszont később, októberben nem sikerült ugyanez.
Joggal tartották ezt a románok történelmük egyik legfontosabb – vagy talán a legfontosabb! – pillanatának, némileg vörösebbre festve a valóságosnál, hiszen mégiscsak a rá néhány évre kipenderített királynak volt ebben a legfőbb érdeme. Ráadásul az elején még nem is a felszabadulás, inkább a felszabadítás napja volt ez. Hamar megtanulhattam én is, talán még kisiskolásként, hogy
ünnepkor felénk semmi sem pontosan az, aminek mondják. Egymásra torlódik pártalakítás, függetlenségi kiáltvány és a fasizmus fölötti győzelem, lehet válogatni tetszésünk szerint. Illetve a hatalom tetszése szerint.
Az ünnep nem az, ami látszik belőle: fehér ing, vörös nyakkendő, mosolygós arcok, főemberek a tribünön, az Internacionálé mindent túlharsogó jóslata, hogy „a győzelem napjai jönnek”, majd hatalmas sertésflekken – fatányéros – három lejért valahol a zöldben. Meg sör is a felnőtteknek, természetesen. Egy pillanatig úgy érezhették sokan, hogy mégis megérte, de számomra bizony csupa szorongás már idestova hat évtizede minden ünnepnap, és nem is hiszem, hogy másképpen lesz ez valaha. Azzal kezdődött talán, hogy november hetedikén évről évre kötelezően felvonultunk szülővároskám, Kézdivásárhely főterén, kicsutakolva, felöltözve annak rendje-módja szerint, és éltettük a nagy októberi szocialista forradalmat.
Novemberben októbert. Tudtuk természetesen, hogy itt a régi pravoszláv naptár és a később Oroszországban is elfogadott európai időszámítás közti különbségről van szó, de akkor is nevetséges volt ez az egész. Csak éppen nevetni nem volt tanácsos rajta. Utólag úgy látom, az oroszok egyébként is szívesen élnek saját idő szerint, hiszen győzelem napja is azért van kettő, mert a német hadvezetésnek a szövetségesekkel aláírt kapitulációja május nyolcadikán, a közép-európai időzónában este tizenegykor lépett érvénybe, de akkor már Moszkvában május kilencedike volt. Így aztán a nyugatiak nyolcadikán, mi pedig kilencedikén ünnepeltünk. Addig, ameddig. Mert lassan-lassan kikopott ez is, meg a novemberi októberezés is, amikor a Ceausescu-rendszer eltávolodott a szovjetektől.
Értetlenséget és ellenkezést váltott ki belőlünk Romániában minden állami ünnep, ami inkább munka volt, mint pihenés, inkább kötelesség, mint jog, hiszen fegyelmezetten fel kellett vonulnunk, nem volt apelláta. Ha rossz idő lesz, nem kell, mondta a tanító néni, és reggel kétségbeesetten próbáltam eldönteni, hogy a csepergés rossz idő-e. Mindig csepergett az ilyen ünnepek reggelén, mindig úgy ébredtem, hogy hátha nem lesz, aztán mégis lett felvonulás. Ezért nem tudok ma sem tiszta szívből kacagni azon az anekdotán, amelyet Marosvásárhelyen a majálishoz szokás kötni, de valószínűleg máshol is megvan a helyi változata, miszerint így plakátolták ki a soros ünnepet hajdanában: ,,Vasárnap a Somostetőn majális lesz. Ha eső nem lesz. Ha lesz, nem lesz.
Ünnepek jöttek, ünnepek mentek, nyolcadika kilencedikén volt, október novemberben, semmi sem úgy volt, ahogy volt.
És főleg: nem volt felhőtlen ünnepünk, mindig ,,csepergett” az ég. Igaz, lett volna nekünk magyaroknak március tizenötödike, de kokárdát tűzni még a felöltő alatt sem lehetett, börtön járt volna azért is. Aztán úgy adódott, hogy 1990-ben, ha jól emlékszem, valamikor ősszel, a román parlamentben mi is véleményt mondhattunk arról, mikor legyen Románia új nemzeti ünnepe. Nincs ebben semmi meglepő errefelé, új rendszer, új szimbólumok, mindig így volt. Szerencsés népnek kell ahhoz lenni, hogy kétszáz év múltán is ugyanaz legyen az ünnep, mondjuk, a Bastille lerombolása.
Mi nem vagyunk ilyen szerencsések. Bár magyarokként, ha képesek lennénk meglátni a jót is, nemcsak a rosszat, összeköthetne minket akár az az elégtétel is, hogy legalább a himnuszunk nem változott már régóta. Én viszont Erdélyben eddig három állami himnuszt ,,fogyasztottam el”, illetve a legutóbbit még hallgatjuk most is türelmesen, úgy kezdődik, hogy: ,,Ébredj, román...” Az is igaz, hogy az ötvenes években az akkori román himnusz, amelyből egyébként nem hiányzott a felszabadító szovjet népre való utalás sem, még magyar fordításban szerepelt az olvasókönyvek első oldalán. Máig nem felejtem el: ,,Áldunk, büszke Románia, szép honi föld”. Hát igen…
Szóval nem francia, nem is amerikai a mi tájainkon a múlt: gyorsan változik, hogy mi a fontos, mi nem. Az új nemzeti ünnepről való szavazáskor is foggal-körömmel próbáltunk ragaszkodni ahhoz a javaslathoz, hogy 1989. december huszonegyedikét, esetleg huszonkettedikét, tehát a diktatúra bukásának évfordulóját válasszuk, mert mindenki magáénak vallhatta volna, senkinek sem volt kétsége, hogy a forradalmakban egyébként nem bővelkedő román történelemnek kiemelkedően fontos momentuma ez. Később már erről is viták voltak – államcsíny versus népfelkelés –, de állítom, ettől függetlenül egy olyan társadalmi szolidaritást lehetett volna ezáltal biztosítani, amely – az én életemben mindenképpen első alkalommal – tényleg ünneppé tett volna egy hivatalos munkaszüneti napot.
Aztán végül is lett ilyen, a karácsony és a húsvét, de ezek vallásos ünnepek. Summa summarum: voltak még hívei a javaslatnak, nem is mi találtuk ki tulajdonképpen, de végül is alulmaradtak, akik erre szavaztak. A parlamenti többség 1918. december elsejét, az Erdély egyesülését kimondó gyulafehérvári román népgyűlés napját nyilvánította nemzeti ünneppé. Azt a napot, amelyet nemhogy nem tudnak ünnepnek tekinteni a Romániában élő magyarok, de a piros-sárga-kék trikolórok csattogása közepette minden évben újraélik a trianoni drámát. Akkor már jobb lett volna meghagyni nemzeti ünnepnek augusztus huszonharmadikát, a németekkel való szembefordulás napját, ami mellesleg Erdély hovatartozása szempontjából is jelentősebb esemény volt, mint a gyulafehérvári népgyűlés.
Ha pedig 1989. december huszonegyedike vagy huszonkettedike lett volna a román nemzeti ünnep, talán ma egy szolidárisabb Romániában élhetnénk.
Így viszont legfeljebb csak arra volt ez a „nemzeti ünnep” alkalom, hogy ünnepi beszéd helyett én magam is szinte minden évben elmondjam a román parlamentben: nekünk ez nem ünnep, minket ez a nap többek közt a románok akkori, máig be nem váltott autonómiaígéreteire emlékeztet, de ennek ellenére tiszteletben tartjuk az érzelmeiket, és cserében mi is elvárjuk ugyanezt. Görcs, szorongás, félelem, harag, meghasonlás, ennyi volt nekünk az, amit mások ünnepnek neveznek. Ilyen volt a március tizenötödike is, igen.
Mert óriási fordulatot jelentett, hogy 1997 tavaszán meggyőztük az akkori román miniszterelnököt, Victor Ciorbeát, akivel egy kormánykoalícióban voltunk már fél esztendeje, intézzen üzenetet a szabadságharc évfordulóján a romániai magyarokhoz, de máig szégyellem a meghökkenésemet, amikor kezembe adta az üzenet fogalmazványát, és nem akartam hinni a szememnek, hogy azzal fejezte be: „kedves magyar honfitársaim, boldog ünnepeket kívánok”. Boldog ünnep? Mitől boldog? Soha nem jutott eszembe, hogy az ünnep valamiféle boldogságról szól. Nekem csak küzdelmet jelentett, kokárdáért, himnuszért, lobogóért, valójában a boldogság jogáért is, de a boldog ünneplésig még nem jutottam el. Victor Ciorbea jobban tudta, mint én, hogy mire való az ünnep.
Akkor megtudtam, vagy megtudhattam volna én is végre valahára, de már késő volt: Magyarországon a politikai pártok évek óta külön-külön utcasarkokon szónokoltak, Petőfit tűzték mind a zászlójukra, de más-más Petőfi volt az, más-más szabadságharc.
Az egyetlen napon, amely arról szól, hogy eleink hajdanában legalább ideig-óráig összefogtak mindannyian, még ezen a napon is hátat fordítanak a mai magyarok egymásnak. Ki kezdte? Ma már szinte mindegy. A kérdés: ki fogja befejezni?
Itt van ez a május nyolc. Vagy kilenc. A győzelem napja. Robert Schumann, egykori francia külügyminiszter 1950-ben május kilencedikét választotta, nyilván nem véletlenül, hogy felhívást tegyen közzé egy európai szén- és acélközösség megalakítására, amit aztán 1951-ben a párizsi szerződés szentesített, és ebből lett az Európai Unió. Ma már Európa-napként ünnepeljük ezt a napot, amikor az európai összefogás gondolata fontosabbnak bizonyult a nemzetállami rögeszméknél, mivel egy közös Európában talán a nemzetek is szabadabban létezhetnek majd, mint saját hübriszükbe zárva. Így lesz-e? Nem tudhatom. De így kellene lennie.
Markó Béla
Népszabadság

2015. december 2.

Ruzitska György műveiből készült CD-felvétel
Ruzitska György (1789–1869) Erdélyben tevékenykedő orgonaművész és zeneszerző összes orgonaművét tartalmazó kottát és CD-felvételt mutattak be Szent András napján a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Orgonán közreműködött Potyó István, a Szent Mihály-templom karnagya és Erich Türk orgona- és csembalóművész, zeneakadémiai oktató.
Potyó István először négy Ruzitska-művet, illetve Beethoven Holdfény szonátájának Ruzitska által készített, orgonára írt változatát játszotta el. A népes számú jelenlévőknek elmondta: a Ruzitska-kotta és CD-bemutató a Musica Transilvanica című projekt keretében valósult meg, amelynek célja az erdélyi zene népszerűsítése, majd ismertette Ruzitska életét és munkásságát. Megtudtuk: a CD-felvételen szereplő művek egyikét-másikát azon az orgonán játszották el, amelyen Ruzitska egykor játszott. Az esemény második részében Erich Türk öt Ruzitska-művet tolmácsolt, majd Ruzitska érdemére is rávilágított. – A barokk korban rengeteg, orgonára írt művet komponáltak. A klasszicizmusban viszont sokkal kevesebbet. A barokk szerzőket, így J. S. Bachot is csak a 19. század második felében fedezhette fel újra a hangversenyszínpadok közönsége. Ruzitska érdeme abban áll, hogy klasszikus stílusú műveket komponált orgonára, és az ilyen jellegű művek hiányzanak az orgonairodalomból. Meg kell említenem azt is, hogy Ruzitska húsz évvel korábban komponált J. S. Bach barokk zeneszerzőnek emléket állító B-A-C-H fúgát, mint Robert Schumann és Liszt Ferenc – magyarázta Erich Türk.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

2017. április 10.

Levél-féle a 65 éves Tőkés Lászlóhoz
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)



lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék