udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Névmutató: Robu Judit

2006. december 30.

A Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Matematika és Informatika Karának magyar oktatói tiltakozásukat fejezték ki Kovács Lehel kollégájuk munkaszerződésének felbontása miatt. Közleményük szerint a munkaszerződés felbontása előtt a rektor nem kérte ki a véleményüket, most pedig rájuk hárítja a felelősséget, hogy oldják meg a fiatal magyar tanársegéd elbocsátásának következtében előállt helyzetet, vagyis tartsák meg az óráit és vizsgáztassák le a diákokat. Hozzáteszik: kollégájuk munkájára a karnak szüksége van. Felháborítónak tartják, hogy az egyetemvezetés diktatórikus módon próbálja megoldani az egyetemen felmerülő problémákat. A tiltakozást aláírták: Balázs Márton, Bege Antal, Ionescu Klára, Kassay Gábor, Kása Zoltán, Kolumbán József, Oláh-Gál Róbert, Robu Judit, Ruff Laura, Somogyi Ildikó, Sándor József, Soós Anna, Szenkovits Ferenc. /Tiltakozás Kovács elbocsátása ellen. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 30./

2010. október 29.

Hogy került a csizma az asztalra? Avagy miért foglalkozik tankönyvekkel az RMDSZ Oktatási Főosztálya?
Jogosan vetődhetett fel a kérdés minden jóhiszemű olvasóban, midőn Péntek János professzor úr megnyilatkozásait olvasta a Krónika október 1-jei számában B. Kovács András tollából (Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek, Szempont).
Egy kis emlékeztető a nyilatkozatból: „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét. A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel”.
A fentiek alapján akár fel is háborodhatna a tisztelt olvasó, de a helyzet az, hogy a minden kétséget kizáróan igazolható események és kordokumentumok komolyan cáfolják az idézett állítások igazságtartalmát, megkérdőjelezve hitelességüket. Számomra fölöttébb bizarr, mi több, groteszkbe hajló, hogy a professzor úr annak az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsnak a kizárásával vádolja az RMDSZ-t, mely az Ügyvezető Elnökség kezdeményezésére jött létre 1993-ban és Péntek Jánost választotta kuratóriuma elnökének.
Az első időszakban (1993–1997 között) a Fiser Fülöp Ildikó és Cs. Gyímesi Éva (mindketten az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnökei voltak) által bejegyeztetett Collegium Transsylvanicum Alapítvány keretében tevékenykedett, majd ezt követően a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség szaktestületeként fejti ki tevékenységét. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács megalakulását követően az Ügyvezető Elnökség két munkatársat foglalkoztatott az anyanyelvű oktatásunkkal kapcsolatos problémák megoldása érdekében. Fóris-Ferenczi Rita a tanügyi reform, oktatási programok, míg Székely Győző a magyar nyelvű tankönyvkiadás kérdésköréért felelt.
De hagyjuk a korai előzményeket, térjünk vissza a közelmúlthoz. Kezdjük ott, hogy a Péntek professzor úr által említett miniszteri rendelet (OMEC nr. 3950) nem 1999-ben, hanem 2005. április 25-én jelent meg, az RMDSZ igen erélyes fellépésének köszönhetően. Ebben az időszakban az oktatási minisztériumot Mircea Miclea vezette, az RMDSZ képviseletében pedig Kötő József töltött be államtitkári funkciót. A 9 cikkelyt magában foglaló – ma is érvényben levő – rendelet szabályozza a kisebbségek nyelvén folyó oktatásban, a kötelező oktatás szintjén használható tankönyvek ügyét. Néhány fontosabb kitétel:
A kisebbségi oktatásban használhatóak az anyanyelven megírt és engedélyeztetett tankönyvek. • A magyar kisebbség számára minden tantárgyból legkevesebb 2 alternatív tankönyvet kell biztosítani. • Az anyanyelvű oktatásban – államközi protokoll alapján – lehet alkalmazni az anyaországban használatos tankönyveket. • A kisebbségi tankönyvkiadást a kötelező oktatás szintjén az állami költségvetésből finanszírozzák. • A román nyelvből fordított tankönyvek csak a minisztérium Kisebbségi Főosztálya jóváhagyását követően nyomtathatók ki.
Ez utóbbi rendelkezés befoglalását az RMDSZ pontosan azért szorgalmazta, hogy lehetőség nyíljon a silány minőségű fordítások kiiktatására. A rendelet mellékletében a fordítások szakmai ellenőrzésének lebonyolítására az RMDSZ-t és az RMPSZ-t (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) nevesíti. A rendelet megjelenését követően, mint az Ügyvezető Elnökség Oktatási Főosztályának vezetésével frissen megbízott ügyvezető alelnök megbízatást kaptam a szakmai szervezetek és a magyar érdekeltségű tankönyvkiadók vezetőivel folytatandó érdemi tárgyalásokra annak érdekében, hogy mihamarabb találjunk megoldást a rendeletben foglalt jogosítványok gyakorlatba ültetésére. Az első közös megbeszélésre 2005. május 28-án került sor Kolozsváron, az Ügyvezető Elnökség Majális utcai székházában.
Hogy milyen fontosságot tulajdonított az RMDSZ a tankönyv-problematikának, gondolom, egyértelműen jelzi, ha közlöm a tanácskozásra általam meghívott és ott megjelent személyek névjegyzékét: Markó Béla – szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes, Takács Csaba – ügyvezető elnök, Kötő József – oktatásügyi államtitkár, Asztalos Ferenc – képviselő, a parlament oktatási szakbizottságának elnöke, Lászlófy Pál – az RMPSZ elnöke, Péntek János – professzor, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, Gyenge Csaba – egyetemi professzor, P. Dombi Erzsébet – docens, Fóris-Ferenczi Rita – adjunktus, Veres Valér – adjunktus, Balla Júlia – középiskolai tanár, Székely Győző – tankönyvszerkesztő, Tőkés Elek – a Stúdium Kiadó igazgatója, Szikszai Ildikó – az Ábel Kiadó igazgatója, Varga Károly – a Corvin Kiadó igazgatója és Tulit Zsombor – a T3 Kiadó igazgatója.
A többórás tanácskozáson a jelenlevők egyhangúlag elfogadták Lászlófy Pálnak, a pedagógusszövetség elnökének javaslatát. „Az én javaslatom az, hogy a közoktatás általános problémáinak és ezen belül a tankönyvellátás gondjainak megoldására hozzuk létre a Romániai Magyar Közoktatási Tanácsot (RMKoT – a felsőoktatási Tanács mintájára), amely legyen egy hárompillérű testület: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletével. (Az idézet az ülésen készült jegyzőkönyvből származik.)
A tanácskozás végén Markó Béla szövetségi elnök megbízott, mint oktatásért felelős ügyvezető alelnököt, hogy egy héten belül dolgozzam ki az RMKoT szervezési és működési szabályzatát, és Lászlófy Pállal közösen készítsük elő a testület következő ülését. Folyamatos információcseréket és egyeztetéseket követően került sor az RMKoT az év július 9-i ülésére, ugyancsak a Majális utcai székházban.
Ez alkalommal közösen egyeztettünk a románból történő tankönyvfordítások minőségi ellenőrzésének procedúráját illetően. A 9 tagú testületből e sorok íróján kívül jelen voltak: Kötő József államtitkár, Asztalos Ferenc képviselő, Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó igazgatója, Lászlófy Pál RMPSZ-elnök, Székely Győző, az Erdélyi Tankönyvtanács képviselője és Tulit Zsombor a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletében. Döntések sorát hoztuk meg arra vonatkozóan, hogy kiket kérünk fel a már lefordított és a kiadók által lektoráltatott tankönyvek újralektorálására, milyen mértékű legyen az elvégzett munka honoráriuma, hogyan történjen a kapcsolattartás és információcsere a szerzők-kiadók-oktatási főosztály-szaklektorok-minisztériumi Kisebbségi Főosztály- láncolatban. Néhány név azon személyek közül, akiket az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács és a magyar tankönyvkiadók javaslatára kért fel az RMDSZ Oktatási Főosztálya a fordítások ellenőrzésére: dr. Gyenge Csaba – műszaki tudományok, dr. Kerekes Jenő – gazdaságtudományok, dr. Ágoston Katalin – műszaki tudományok, dr. Orbán Béla – matematika, dr. Lányi Szabolcs – ipari kémia, dr. Makkai Ferenc – kémia, dr. Csibi Vencel – mérnöki mechanika, Darvay Béla – fizika, dr. Ráduly-Zörgő Éva – pszichológia, dr. Péntek Imre – pszichológia, dr. Ionescu Klára – informatika, dr. Robu Judit – informatika, Vincze Zoltán – történelem. Kötelességem, hogy ez alkalommal is megköszönjem mindegyikük felelősségteljes és magas szakmai igényességgel végzett munkáját. Tekintettel arra, hogy az RMPSZ anyagiak hiányában nem tudta teljesíteni előzetesen vállalt pénzügyi kötelezettségeit, 2005. augusztus 30-i dátummal a Communitas Alapítvány együttműködési szerződést kötött az RMPSZ-szel, mely alapján átvállalta a költségtérítések 60 százalékát.
Nos, a fenti – egyértelműen dokumentálható – tények ismeretében úgy érzem, jogos a kérdésfelvetés: hogyan beszélhetett kizárásról Péntek professzor úr megnyilatkozása során? De azt hiszem, erre a választ nem nekem kell megadnom!
A történelmi hűség kedvéért kell megemlítenem, hogy a „pártirodának” titulált Oktatási Főosztály 2008-ban arra is mert vállalkozni, hogy a CENTA Közép-európai Tanárakadémia együttműködésében Tankönyveink megújításáért címmel továbbképzést indított romániai magyar tankönyvszerzők számára. Tavasszal a Kolozsváron megszervezett képzésen mintegy 200-an vettek részt, és többek között olyan szakmabeliek tartottak előadást, mint: dr. Hoffmann Rózsa – egyetemi docens, dr. Vass Vilmos – egyetemi docens, Csapó Benő – egyetemi tanár, Antalné Szabó Ágnes – egyetemi docens, Valaczka András – tankönyvszerző, a Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. vezetője, Kojanitz László – a Tankönyvkutató Intézet igazgatója, Horváth Zsuzsanna – az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főmunkatársa. A képzés folytatására ősszel került sor Budapesten azon 40 személy részvételével, akik teljesítették az előzetes megállapodás értelmében elfogadott feltételeket. A hallgatók két nap alatt külön csoportokban vettek részt a saját szakterületükre vonatkozó előadásokon és képzéseken. Az sem mellékes, hogy a két program lebonyolításához szükséges 160 ezer lejt (1,6 milliárd régi lej) szintén az Oktatási Főosztály „járta ki”, pályázva a Communitas Alapítványnál, a romániai és magyarországi oktatási minisztériumoknál.
Végezetül szinte félve merem leírni, hogy „pártirodaként” arra is volt bátorságunk, hogy magyar nyelvű tankönyvek megírására írjunk ki pályázatot a Communitas Alapítványon keresztül, és elkészülhetett hat olyan hiánypótló tankönyv, melyek elnyerték a szakemberek elismerését. Arról, hogy a folyamatosan megjelenő tanügyi törvénytervezetek elfogadtatására való hivatkozással az oktatási minisztérium évek óta nem ír ki pályázatot új tankönyvek megírására és ennek következtében az általunk megíratott tankönyvek nem kerülhettek a tanulók padjára, mi nem tehetünk. Amit viszont sikerült megtennünk, az, hogy az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) és az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány támogatásával az elmúlt kilenc évben – pályáztatási rendszerben lebonyolítva – több mint 92 ezer tankönyvet osztottunk ki ingyenesen 11. és 12. osztályos diákjainknak.
Hogy került tehát a csizma az asztalra? A legkézenfekvőbb válasz: odatették! Miért foglalkozik az RMDSZ tankönyvekkel és egyáltalán oktatással? Hát azért, mert egyrészt a választópolgárok szavazatokban kifejezett bizalma odatette és erre kötelezi, másrészt tudjuk, hogy helytálló a magyar közmondás, miszerint: segíts magadon, Isten is megsegít.
Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, gyakorló tanár, iskolaigazgató.
Előzmény:
Krónika (Kolozsvár), 2010 október 1.
Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek
A Krónika kiemelt helyen foglalkozott a román nyelv oktatásának évtizedek óta vajúdó kérdésével, lévén annak megoldatlansága a kisebbségi oktatás egyik legégetőbb gondja.
Kimutatta: nem egy esetben ideológiai elfogultság siklatta ki a pedagógiai meggondolásokat, a didaktikailag indokolt elvek érvényesítését, s amikor a helyzet jobbra fordulhatna, a soros tanügyi reform elakadt, a legújabb törvénytervezet politikai időhúzás áldozataként a szenátusban vesztegel. No de az adott jogi lehetőségek kihasználásával is adósok vagyunk, miként az kiderül Péntek János nyelvészprofesszornak, az MTA kolozsvári akadémiai bizottsága és az erdélyi tankönyvtanács elnökének megállapításaiból. Az egyetemi tanár a tankönyvkiadás és a nyelvtanítás elvi szempontjai, az aktuálpolitikai helyzet beható ismeretében pontos diagnózist tud felállítani, és a bajok orvoslásához megoldásokat is sugall.
Alternatív tankönyvválaszték
Az alábbiakban a professzor úrnak a Sapientia- egyetem csíkszeredai karán a kétnyelvűségnek szentelt konferenciáján elhangzott előadásából vett gondolatokat szerkesztettük egybe egy, a témában folytatott beszélgetéssel.
Péntek János azzal kezdi, hogy még Andrei Marga minisztersége idején, 1999-ben a magyar tankönyvek ügyét rendeletben rábízták az RMDSZ-re, hogy az a Romániai Magyar Pedagógusszövetséggel karöltve gondoskodjék az új tankönyvek megírása fölötti felügyeletről. Ez Péntek János szerint nem valósult meg, illetve ami megvalósult belőle, azt mutatja, hogy e törvény adta lehetőséggel egyáltalán nem éltünk, illetve egyesek visszaéltek vele. Súlyos a vád, íme az indoklás. „A pályázatokra valóban elkészültek az alternatív tankönyvek. Kötelező módon több tankönyvnek kell lennie minden tárgyból, így a román tantárgy számára is több készült. Nos, én úgy látom, hogy ami ezek közül a leggyengébbnek bizonyult, amit nem mertek bevinni a román iskolákba, arra ráütötték, hogy jó lesz a kisebbségi oktatásnak – magyarázza a kolozsvári egyetemi professzor –. Látnivaló, ezeknek a tankönyveknek a szerzői kizárólag román anyanyelvűek, a kisebbségi nyelvekről nem tudnak semmit, ezek a tankönyvek egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen kisebbségi nyelvhez.
Kiegészítették ugyan őket magyar szójegyzékkel, de abból is látni, fogalmuk sincs, kinek készült, ugyanis a főnév mellé oda van írva, milyen nemű az a főnév, holott az a magyarban képtelenség. Találtam benne olyan feladatot: adjál példát a te nyelvedből arra, hogy a hangsúly alapján jelentős különbség keletkezik a szavak között. A hazai kisebbségek közül a magyarban, a szlovákban, a lengyelben stb. kötött a hangsúly, a feladat tehát abszurd elvárással lép fel.”
Magam is tanúsíthatom, hogy általam ismert kisebbségi iskolában elutasították e könyv használatát, nem a kisebbségeknek szánt, hanem inkább a kimondottan románoknak írott tankönyvet választotta a romántanár, mert azt tartja didaktikailag jobbnak. „Könnyebb belőle oktatni a magyar tanulókat is” – indokolta döntését a pedagógus. Ma tehát Romániában nem igaz, hogy a kisebbségi gyerekek nyolcadikig számukra készült románkönyvekből tanulnak, illetve nem úgy igaz, ahogy gondolnók.
A szakembernek lesújtó a véleménye ezekről a tankönyvekről, szerzőiket több szarvashiba elkövetése miatt is elmarasztalja. Mindenekelőtt képtelenségnek tartja, hogy „a kisebbségeknek” mint olyanoknak készítsen valaki tankönyvet. Annak ugyanis anyanyelv-specifikusnak kellene lennie, azaz valamennyit a diákok anyanyelvéből kiindulva kellene megalkotni, ráépítve az anyanyelvi tudásra azt, amit a másik nyelvből neki meg akarunk tanítani. Tehát nem lehet egy kalap alá venni olyan különféle szerkezetű és szemléletű, eredetű nyelveket, mint például a szlovák, a török, az ukrán, a magyar vagy a szerb. E kérdés megoldásához tehát még csak hozzá sem láttak nálunk, bár az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának mindig magyar volt a vezetője, s bár a törvényes lehetőség már tíz éve adott lenne hozzá.
Esélyegyenlőtlenség
Péntek János professzor elmondja, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács elé került ügy hasonlóképpen fájó és újabb fonákságra vet fényt. „Hátrányos megkülönböztetés, ha ugyanolyan vizsgakövetelményeket támasztunk a román és nem román anyanyelvűekkel szemben. Mert bármilyen jók lesznek, ha javulnak majd a román oktatás tantervei és a könyvei, akkor sem fogadható el, hogy érettségi vizsgán ugyanazokat a tételeket kapják a magyarok, mint a többségiek, és ugyanazon pontozással bírálják el teljesítményüket – állapítja meg a neves nyelvész –. Ott vannak a parlamentben az idegen nyelveket beszélő képviselők.
Vajon mit szólnának hozzá azok, akik azt állítják magukról, jól beszélnek franciául, ha odaállítanák egy francia anyanyelvű mellé őket, hogy együtt vizsgázzanak vele? Helyt tudnának-e állni egy ilyen vizsgán? Képtelenség. Ezt nem lenne szabad megengedni! Ezzel nyilvánvaló, hogy hátrányos helyzetbe hozzuk a gyermekeket. És nem csupán a vizsgáról van szó. Évente kimutatják statisztikailag, hogy románból hány magyar iskolás bukik meg, hogy mindez mennyit nyom átlagos osztályzatukban. Az egyetemi bejutás ma sok helyt pontozás alapján folyik, az érettségieredményeket is beszámítják, és ettől függ az is, hogy tandíjas lesz-e, vagy sem a diák. Ha átment ugyan románból, de a jegye gyenge, akkor ez méltánytalan hátrányba taszítja… És ennek orvoslására nem kell semmilyen előkészítés, mert a tantervi és tankönyvreformhoz több idő szükségeltetik, ez viszont egyszerű politikai döntést kíván csupán. Azaz más tételeket kell kidolgozni a magyar iskolák számára és kész!”
Péntek professzor úgy véli, az alternatív tankönyvek meglétét előíró paragrafus máig sem működik Romániában. Szerinte legalább két nyelvi szituációból kiindulva kellene az alternatív tankönyveket kidolgozni. „Az egyik az, amikor a gyerek viszonylag jól tud románul már korábbról, mert környezeti nyelve a román, a másik pedig, amikor gyengén vagy egyáltalán nem tud. Mint például a Székelyföldön. Ezeket a helyzeteket külön kellene kezelni. A törvény pedig megengedi ezt, mivel úgy fogalmaz: legalább két tankönyvnek kell léteznie a kisebbségi oktatásban minden tárgy esetében.
Ez tehát megoldható, és akárcsak a magyar oktatásában, a román esetében is az lenne a célravezető, ha minden osztály számára legalább két tankönyvünk lenne. Nem abból kell kiindulni, hogy a tankönyvszerzőnek mi van a fejében, hanem abból, hogy a tanulónak milyen a nyelvi környezete. Szórványban, esetleg olyan vidéken él-e, mint például Kolozsvár, ahol már hoz tudást magával az iskolán kívüli világból, vagy tömbvidéken, a Székelyföldön, ahol nem hoz. Tudnunk kell, merre akarjuk irányítani a gyermeket akár magyarból, akár románból. A lényege ugyanis az, hogy a kétnyelvűség fontos ugyan, de a hangsúlyok külön figyelmet érdemelnek, arra kell ügyelnünk, hogy az anyanyelv maradjon az elsődleges.
A kétnyelvűségnek magas szintűnek és jól hasznosíthatónak kell lennie, de úgy, hogy a második nyelv ne szorítsa háttérbe az anyanyelvet, különben a dolog elcsúszik a nyelvcsere fele. A második nyelv dominanciája a kétnyelvűségben asszimilációhoz vezet” – figyelmeztet Péntek János. A professzor egyrészt külön tantervet tart szükségesnek minden kisebbségnek (az anyanyelv-specifikusság elve alapján), legalább két tankönyvet szorgalmaz románból úgy, hogy az egyik a szórványnak, a másik a tömbnek készülne (a területspecifikusság elve), és ennek megfelelően külön vizsgatételeket és elvárásokat javasol.
Az egyetemi tanár egyébként felhívja a figyelmet az ún. törpe kisebbségekre, amelyek között akad nem egy, amelynek nem anyanyelvén folyik az oktatása, csak anyanyelvi óráik vannak a különben román tannyelvű iskolákban. Nos, esetükben a mai rendszer nem alkalmas a nyelv megőrzésére, fontos lenne számukra a külön nyelvi revitalizációs programok kidolgozása. Ismerős a probléma: a csángók hasonló kezelést igényelnének, külön nyelvélesztő oktatásra lenne szükségük. Ennek ma a jogi keretei, taneszközei is hiányoznak. Bár a Moldvai Magyar Csángószövetség és az ottani magyar nyelvoktatásban részt vevők rendkívüli erőfeszítései minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek, ők sem az őket megillető szakmai segítséget, sem a jogi támogatást nem kapták meg eddig – miként még legalább tíz másik romániai kisebbség sem.
Vívmánnyá feltupírozott hamis megoldások
Péntek János úgy látja, a nyelvoktatásban nemcsak, hogy nem sikerült új jogi garanciákat hozni, de még az adott lehetőségek kiaknázása sem következett be, s miként az ún. „kisebbségieknek szánt” tankönyv mutatja, módszertanilag és színvonalát tekintve egyaránt elvétett „megoldás”. „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét.
A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel” – panaszolja Péntek János nyelvész.
B. Kovács András

2014. május 2.

Régimódi tanárképzés új problémákkal
A Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely és az Erdélyi Napló áprilisi vitafóruma a tanárképzés mai kérdéseire kereste a választ. Néhányat találtak, ám a kérdések többsége nyitott maradt.
A kolozsvári lutheránus püspökség Argay György termében ült össze a közönség, hogy a Tanár nélkül nincs iskola – A tanárképzés mai kérdései című vitafórum meghívottait – Péter Tünde Kolozs megyei főtanfelügyelő helyettest, dr. Soós Annát, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesét, dr. Kolumbán József matematika-professzort és Szőcs Domokost, az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium Kisebbségi Oktatási Főosztályának vezérigazgatóját – meghallgassák. A vitaest moderátora, dr. András Szilárd, a BBTE előadótanára azzal indította a beszélgetést, hogy a pedagógusnak minden időben nehéz dolga van, mert egyrészt megpróbálja átörökíteni a hagyományt, másrészt új kihívásoknak kell megfelelnie.
A Matematika és Informatika Karon oktató tanár a romániai oktatásrendszer történetét is felvillantotta, kiemelve, hogy 1930 és 1958 közt az volt a pedagógusok célja, hogy megszüntessék az írástudatlanságot, ám az akkor kialakult tanárképzési rendszer máig ható következményekkel bír, ma is hasonló struktúra szolgálja a jócskán megváltozott igényeket. Soós Anna is azt sérelmezte, hogy a tanárképzés nem nőtte ki magát, vagyis alapszinten és mesteri szinten nyújt kiegészítő pedagógiai és módszertani képzést, miközben egy bizonyos szakból a kutatókkal azonos elvárásokat támaszt. Ezt a helyzetet módosította volna a 2011-es tanügyi törvény, ám a célirányos, kifejezetten a majdani pedagógusoknak szánt didaktikai mesterik meghiúsultak, maradt a zömmel elméleti tudósképzés kiegészítve a pedagógiamodul lehetőségével. A BBTE rektorhelyettese további hátrányként említette, hogy a monoszakon végzett diákok tanárként nem tudnak megfelelő óraszámban tanítani, ezért támogatandóak a duplaszakok. Soós Anna rendszerszintű megújítást lát szükségesnek a tanárképzésben és az oktatási struktúrában is, reményt látott ugyanakkor a duplaszakok megvalósulására és arra, hogy a pedagóguspályát vállaló diákokat ösztöndíjprogrammal segítsék. „Így megérezhetik annak szépségét, hogy mekkora hatással lehetnek a diákokra, és talán kevesebben hagyják el az oktatói pályát” – összegzett Soós Anna.
Diák nélküli tanügy
Kolumbán József megállapította, hogy bizony a matematikatanár-képzés területén szorít leginkább a cipő, ott jelentkezik a legtöbb probléma. Egyrészt azért, mert a tehetséges fiatalok érthető okokból nem választják a tanári pályát, másrészt a didaktikai oktatás igényel sürgős változtatásokat. Szőcs Domokos szerint húsz éve folyamatosan csökken a gyereklétszám, míg a tanárok létszáma állandó. „Olyan oktatásunk van, hogy diákok nélkül is egész jól elvagyunk. Ám bárhogy is legyen, az egész oktatási folyamat legfontosabb eseménye az osztályteremben történik, amikor az ajtót becsukják. Beszélhetünk tanügyi törvényről, költségvetésről, szakszervezetről, metodológiáról, vizsgatételekről, de az, hogy mi történik az osztályteremben, csakis a pedagógustól függ, oda pedig csak olyan ember mehet be, aki szereti azt, amit csinál, és csakis akkor lesz olyan a pedagógus, ha ezt idejében felfedezik. Ezért úgy gondolom, hogy a tanárképzés az óvodában kezdődik, mert minden oktatási szint egyformán fontos” – vélekedett a szakpolitikus.
Péter Tünde feltette a hazai viszonyok közt szinte megválaszolhatatlannak számító kérdést: mivel lehetne a diákokat a tanári pályára vonzani? Hiszen ma már legfennebb nyomokban tapasztalható az a megbecsültség, ami valaha övezte a pedagóguspályát. Ráadásul a teljes katedrához 18 óra szükséges, ami a matematika, magyar és román tantárgyakon kívül egyes helyszíneken csak töredékórákat jelent. Ezért a Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettes azt javasolta, hogy megyénként gyűjtsék össze az egyes tantárgyak katedráit, így legalábbis Erdély tekintetében egységesebb képet nyernének s ezeket az adatokat egyetemi segítséggel a leendő pedagógusok számára is tegyék hozzáférhetővé.
Kolozsvártól nyugatra
Eklatáns példaként hivatkoztak többen a bánnfyhunyadi helyzetre, ahol nem találnak szakképzett matektanárt. Szőcs Domokos szerint arra, hogy hogyan lehet Kolozsvártól hatvan kilométerre odavonzani a megfelelő pedagógust, az illető településnek kellene megtalálni a választ, s abban többen egyetértettek, hogy a helyi közösségeknek nagy szerepe lehetne a tanárok megtalálásában és megtartásában. Az est házigazdája, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök szerint viszont a közösségeknek az az elsődleges feladata, hogy a politikai-társadalmi vezetést érzékennyé tegyék és kényszerítsék a megfelelő lépések megtételére olyan égető kérdések esetében, mint az oktatás vagy az egészségügy. Az egyházi vezető felrótta ugyanakkor azt is, hogy ahány miniszter, annyiszor változtattak egységes koncepció nélkül a hazai tanügyi rendszeren. A közönség soraiból Robu Judit egyetemi oktató elmondta: amíg hiányzik a társadalmi megbecsültség, kisebb egy kezdő tanár fizetése, mint egy utcaseprőé, a diáknak minden joga megvan, míg a tanárnak csak kötelezettségei. A diák azt látja, hogy az boldogul, aki nem tanul és a tantervek befejezhetetlenek, nincs mit várnunk a tanároktól.
Mennyiségi és minőségi problémák egyaránt felmerülnek a tanárképzésről szólva. A tanárok korfája ugyanis elég szomorú képet mutat – ötven év felettiek vannak túlsúlyban – és sajnos nálunk ma már nem az jellemző, hogy a legjobbakból lesznek pedagógusok. Mindez nemcsak a magyar kisebbség esetében van így, hanem Romániában általános érvényűnek mondható. Az nyilvánvaló, hogy olyan országokban, ahol a tanárok fizetése átlag fölötti, valóban a legjobbakból lesznek tanárok, ám az sehogy sem látszik, hogy nálunk hogyan lehetne legalább a normalitásig feltornászni a pedagógusok presztízsét és fizetését.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. október 14.

Közös találkozón vettek részt a romániai magyar felsőoktatási intézmények vezetői
A Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottsága (MTA KAB) ebben az évben is megszervezte a romániai magyar felsőoktatási intézmények vezetőinek találkozóját. A szeptember 26-i fórum célja a kölcsönös tájékoztatás, az intézmények törekvéseinek az összehangolása, egyeztetése volt.
Az Akadémiai Bizottság meghívásának a következők tettek eleget, és vettek részt a tanácskozáson: Soós Anna (a BBTE rektorhelyettese), Nagy László (a BBTE rektorhelyettese), Benedek József (a BBTE szenátusának alelnöke), Dávid László (a Sapientia EMTE rektora), Kása Zoltán (a Sapientia EMTE szenátusának elnöke), Szilágyi Pál (a Sapientia EMTE kuratóriumának tagja), Szabó Béla (a MOGYE képviselője), Balási András (a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektorhelyettese), Tonk Márton (a Sapientia EMTE Természettudomány és Művészet Karának dékánja), Robu Judit (a BBTE Matematika és Informatika Karának dékánhelyettese), Majdik Kornélia (a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Karának dékánhelyettese), Rüsz-Fogarasi Enikő (a BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese), Fazakas Emese (a BBTE Bölcsészettudományi Karának dékánhelyettese), Petru Petra (a BBTE Közgazdaság- és Gazdálkodástudomány Karának dékánhelyettese), Hatházi András (a BBTE Színház és Televízió Karának dékánhelyettese), Antal Sándor (a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatának igazgatója). A fórumon jelen volt a szervező MTA KAB elnöksége is: Salat Levente elnök, Péntek János, Csibi Vencel József és Gyéresi Árpád alelnökök.
A találkozó keretében a résztvevők a romániai magyar közoktatás és tanárképzés helyzetét emelték ki olyan problémaként, amely színvonalának és eredményességének a javításában valamennyi képviselőt intézmény érdekelt. A szükségesnek látszó intézkedések elősegítése érdekében a résztvevők megállapodtak, hogy első lépésként egy probléma-katalógus összeállításának az érdekében fognak együttműködni. Az erdélyi magyar felsőokatatás akut kérdéseként emelték ki az orvosképzés helyzetét is, ezzel kapcsolatban a MOGYE magyar tagozata intézményi állásának konszolidálását szorgalmazták, az érvényben levő törvény előírásainak megfelelően.
A felsőoktatási intézmények képviselői egyhangúlag foglaltak állást a kölcsönös tájékoztatás és az intézményközi dialógus fenntartásának a szükségessége mellett. Egyetértettek abban is, hogy a közössé vált magyar felsőoktatási térség és piac indokolttá teszi a szélesebb körű egyeztetést a magyarországi felsőoktatási intézményekkel is, különösen azokkal, amelyek kihelyezett tagozatokat működtetnek Erdélyben. (közlemény)
Transindex.ro



lapozás: 1-4




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék