udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 14 találat lapozás: 1-14

Névmutató: Rostás Péter

2006. május 24.

A Kolozsvári Rádió a hallgatók szolgálatában címmel tartott előadást Orbán Katalin, a kolozsvári rádió magyar szerkesztőségének osztályvezetője a Római Katolikus Szent Mihály Caritas Szentegyház utcai székhelyén. Kiderült, hogy csak egy országos rádiótársaság létezik, amely frekvenciákat biztosít a különböző regionális vagy helyi rádióknak. Nem készülnek közvélemény-kutatások a hallgatók igényeit illetően, pedig szükség lenne erre. Május elseje óta a rádió alelnöke Rostás Péter István. Nagy változások történtek a rádió életében technikai téren is, hiszen a rádiózás digitalizálódott. Folyamatban van a szalagokról való hangfelvételek átvétele is. Nagyon sok gond van a nyelvhelyességgel. Rohamosan romlik a köznyelv és ez hat a kollégákra is, de sok a rosszul beszélő interjúalany is. /D. I.: Kolozsvári Rádió a hallgatók szolgálatában. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 24./

2006. szeptember 4.

Hétvégén Gyergyószárhegyen tartotta évente megrendezett szakmai táborát a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). A két napos rendezvényen az írott és elektronikus, a közszolgálati és kereskedelmi média egyaránt képviselve volt, ahol kiosztották a MÚRE-díjakat. Az újságírók maguk jelölik e díjakra kollégáikat. A Tomcsányi-emlékdíjat Sajó Norbert pályakezdő rádiós kapta, a marosvásárhelyi Gaga Rádió műsorvezetője, a Sebesi Imre emlékdíjat pedig Rostás Péter István vehette át, 16 éves rádiós munkája elismeréséül. A Gyergyószárhegyi Alkotóközpont díját Jancsó Katalin, a Brassói Lapok olvasószerkesztője kapta. A két legrangosabb elismerést, a MÚRE nívódíját írott sajtóban Bíró Béla publicista, elektronikus médiában pedig Schneider Tibor televíziós szerkesztő, a közszolgálati televízió munkatársa kapta. Idén a sajtónyelv volt az előadások, viták központi témája. Elsősorban az intézménynevek magyarra fordításával, idegen eredetű és jövevényszavakkal kapcsolatos hibákról, hiányosságokról volt szó. A tanácskozás végén az újságírók szakmai szervezete ajánlást szövegezett meg A magyar nyelv védelmében címmel, amelyben arra kéri a szerkesztőségekben dolgozó kollégákat, hogy fokozottan vigyázzanak a magyar nyelv tisztaságára. /F. I.: Kiosztották a MÚRE díjakat. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 4./ Ambrus Attila MÚRE-elnök A sajtó és a köznyelv címmel tartott bevezetője után Komoróczy György nyelvművelő a nyomtatott sajtó nyelvi hibáira irányította a figyelmet, majd Nagy Miklós Kund szerkesztő A közszereplők nyelvi hatásai című előadása következett. A nyelvi tisztaság mintapéldájaként Komoróczy a Krónikát említette. A továbbiakban Szól a rádió címmel Rostás-Péter István, a Kolozsvári Rádió felelős szerkesztője a rádiós nyelvhasználatról tartott előadást. /Jánossy Alíz: MÚRE-közgyűlés: mellőzni az idegen szavakat. = Krónika (Kolozsvár), szept. 4./

2008. március 14.

„Ha röviden jellemezni kéne a rádiót, akkor következetesség és megújulás lenne a jelszavunk” közölte Rostás Péter István, a Kolozsvári Rádióstúdió főszerkesztő-helyettese azon sajtótájékoztatón, amelyre a rádió 54. születésnapja alkalmából került sor. Három szakaszra osztható ez a történelem, fejtette ki Rostás Péter István: 1954 márciusától egészen 1985 január közepéig, az 1990-es újraindulás, valamint a ’90-től errefele tartó periódusra. A felmérések szerint hétfő és péntek között 80 000 hallgatót számlál a reggeli csúcs az adásbelépésnél, délután pedig a Napóra kezdetekor mintegy 26 200-an hallgatják őket. A szombat reggeli nyolc órás kezdéskor 149 000 hallgatójuk van. Maksay Magdolna, a magyar adás osztályvezetője elmondta, naponta nyereményjáték várja a hallgatókat. Maksay Magdolna az elmúlt év augusztusában vette át a magyar szerkesztőség irányítását. /Köllő Katalin: 54 éve szól a rádió Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14/

2008. július 25.

A törvényesség, a szabálytisztelet követelményére hivatkozva, a Román Rádiótársaság Szabad Szakszervezete már hosszabb ideje eljárást indított az Országos Rádiótársaság ellen, ezen belül a kolozsvári stúdió főszerkesztő helyettesét, Rostás Péter Istvánt is megtámadták. A pereskedés oka, hogy a Román Rádiótársaság elnöknője egy 2006. évi rendeletben Rostás Péter Istvánt nevezte ki főszerkesztő helyettesnek mindaddig, ameddig a tisztség betöltésére versenyvizsgát hirdetnek. Ez azóta sem történt meg. A szakszervezetisek szerint törvénytelenül halogatják a versenyvizsga megszervezését. Kétségbe vonták Rostás szakértelmét, emellett a tárgyalást lefolytató bírót is feljelentették. Rostásról azt állították: „képtelen összehangolni a kolozsvári területi stúdió román nyelvű adásait”. Rostás-Péter István elmondta: munkahelyén 2006. májusa óta érezteti hatását egy kisebbségi csoport hangulatkeltése, 120 kolléga közül 15 munkatárs ügyködése. Ők a versenyvizsga kiírását erőltetik, de ténykedésüknek etno-politikai kicsengése is van. Rostás-Péter István elődje román nemzetiségű volt, de beszélt magyarul is. /Szakszervezeti támadás a rádió főszerkesztő helyettese ellen. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 25./

2009. március 6.

A Kolozsvári Rádió fennállásának ötvenötödik évfordulójára emlékeznek: 1954. március 15-én délután 4 órakor szólalt meg először a területi stúdió egy órás magyar és egy órás román adással. Rostás-Péter István főszerkesztő-helyettes és Maksay Magdolna osztályvezető tájékoztatott az ünnepi rendezvényekről és terveikről. Nyílt napokat rendeznek felnőtteknek, bemutatkoznak a magyar szerkesztőség munkatársai. Pár napon belül megújul a rádió honlapja. A marosvásárhelyi stúdióval cserekapcsolat keretében magyar népzene-állományukat fogják bővíteni. Rostás Péter István elmondta, adáskörzetükben közel 650 000 magyar él, ennek több mint tíz százaléka, azaz legalább hatvanötezer ember hallgatja rendszeresen a rádió délelőtti műsorait. /Nagy-Hintós Diana: Fennállásának 55. évfordulóját ünnepli a Kolozsvári Rádió. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 6./

2012. június 27.

A közszolgálati rádió élén marad Demeter András
Megtarthatja a Román Rádiótársaság elnök-vezérigazgatói tisztségét Demeter András, akinek széles többséggel szavazott bizalmat tegnap a parlament. A közszolgálati televíziónál ugyanakkor vezetőségváltás történt, kiderült, hogy az ideiglenesen kinevezett Radu Călin Cristeának is mennie kell, helyét Claudiu Săftoiu volt hírszerzőfőnök veszi át.
Bizalmat szavazott a parlament Demeter Andrásnak, aki két éve elnök-vezérigazgatója a rádiónak. A törvényhozói testület elfogadta a rádió elmúlt hároméves tevékenységét értékelő jelentéseket, így helyén maradhat a rádió jelenlegi vezetősége.
Demeter mandátuma alatt a rádió nyereséggel zárta a 2010-es és a 2011-es évet, a televíziónál viszont jelentős veszteséget könyveltek el. A keddi szavazáson széles többség voksolt a jelentések elfogadása mellett, mindössze két ellenszavazatot és 18 tartózkodást számoltak.
Demeter András elmondta, hogy a médiában tapasztalt változások miatt az elmúlt öt évben vesztett hallgatókat a közszolgálati rádió, de olyan stratégiát dolgoztak ki, amellyel az országos csatornák által elvesztett hallgatókat nyernek vissza területi stúdiók. Demeter szerint ennek a stratégiának az eredményességét a felmérések is megerősítik.
Az egész napos magyar nyelvű rádióadás tervéről Demeter kifejtette, hogy a marosvásárhelyi és a kolozsvári területi stúdió román és magyar nyelvű adását szétválasztják, és így Marosvásárhelyen és Kolozsváron is lesz egész napos magyar nyelvű adás. Az adások szétválasztásáról szóló döntést a rádió igazgatótanácsa már elfogadta, de a telekommunikációt felügyelő hatóságnak (ANCOM) is engedélyeznie kell az ehhez szükséges frekvenciákat, és akkor elkezdődhet a sugárzás – magyarázta.
A parlament tegnap megválasztott a TVR új igazgatótanácsát is, amelynek az RMDSZ számára fenntartott helyet Nagy Zoltán, az RMDSZ elnökének kabinetigazgatója foglalja el. Amennyiben a rendes tagok nem tudják gyakorolni tagságukat, helyettesítőik veszik át helyüket. A helyettesek listájára Rostás Péter István, a Kolozsvári Rádió aligazgatója került. Az igazgatótanács tegnap soraiból Săftoiut javasolta a televízió elnök-vezérigazgatói posztjára, de a parlament nem volt döntőképes, így nem volt érvényes a szavazat. Alexandru Lăzescut a május eleji kormányváltás után cserélték le, ideiglenesen Radu Călin Cristea vette át helyét, aki viszont az igazgatótanácsba sem került be, így szóba sem jött lehetséges jelöltként.
B. T. Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 23.

Könyvek gyerekeknek, felnőtteknek (Húszéves a Koinónia Kiadó)
Főként gyerekes szülők tisztelték meg jelenlétükkel a székelyföldi könyvkaravánra indult, csütörtök délután a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatkozott kolozsvári Koinónia Kiadó könyvbemutatóját, melyen elsősorban gyerekkönyveket ismertetett a kiadót képviselő Zágoni Balázs igazgató és Rostás Péter Emese felelős szerkesztő.
A Horváth Zoltán zenész által írt Nyelvtörő ABC ritmus szerint gyűjtött szavakból összeállt verseket tartalmaz, a sepsiszentgyörgyi Moldován Mária készítette hozzá az illusztrációkat. A könyvbemutatón is részt vevő Cseh Katalin kiskamaszkori érzésekről, kérdésekről játékossággal, humorral megírt könyvéből olvasott fel, a kiadó másik szerzőjeként a sepsiszentgyörgyi Sikó-Barabási Eszter szólt arról, hogyan születnek meséi: ha egy, két, három gyereket nevelő anyák arra panaszkodnak, semmire nincs idejük, hát a gyerekekből sugárzó többlet minden anyát rávisz valamire: van, aki gyurmából ékszert készít, más jól rákiabál gyerekére – ő megírja meséit, mondta. És hogy milyeneket, abból ízelítőt is adott a közönségnek.
Akiadó újdonságai közül egy finn meseregényt és a Zágoni Balázs által magyarra fordított, az utóbbi évtized legjobb gyerekbibliájának tartott Jézus meséskönyve címűt ismertették még, a felnőtt olvasóknak több könyvet is ajánlottak, többek között Lucian Boia történész tavaly kiadott, Miért más Románia? című, sok vitát kiváltott esszékötetének fordítását.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. november 30.

Mítoszrombolás és önvizsgálat – Miért más Románia?
Bestsellernek mondható Lucian Boia történész Miért más Románia? című, a Koinónia Kiadó gondozásában magyarul is megjelent, Rostás-Péter István által fordított könyve – hangzott el a kötet bemutatóján a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban.
Az, hogy a román történelemszemlélet és -kutatás szempontjából az eddigi úzustól való egyértelmű eltávolodást jelző folyamat képviselőjének tavaly a Humanitas kiadásában megjelent könyve a második román nyelvű kiadást is megérte, már elég sokat elárul arról, hogy történelmi esszéként sikert aratott. Mint Stefano Bottoni történész írja, Boia új könyve a román társadalom torzulásait elemzi, és önvizsgálatra készteti egyre népesebb olvasótáborát: miért és mitől lett „más" Románia? „A számtalan vitát gerjesztő kötet több, mint eszmefuttatás: kiáltó szó egy útvesztett országért".
A magyar fordítást ismertető Horváth István szociológus, a kincses városi kisebbségkutató intézet vezetője úgy fogalmazott, újszerű szemléletű történelmi szintézis olvasható az emészthető stílusban írt, nemcsak a szakmának szóló könyvben. „A megjelenést követő néhány hónapban negyvenezer példány fogyott el a könyből, így valószínűsíthető, hogy nem jut a romániai szakkönyvek sorsára, amelyek esetében általában legfeljebb kétezres példányszámra lehet számítani. A kötet egyfajta reklámfogásnak is tekinthető, amely a megkérdőjelezés, mítoszrombolás eszközével élve ráirányítja a figyelmet a historiográfiai kurzusváltásra" – mondta a szociológus.
Esszé és tudománynépszerűsítés határán
Horváth István Nyáry Krisztián nagy sikerű, Így szerettek ők című irodalmi szerelmeskönyvéhez hasonlította Boia munkáját: előbbi az irodalomtörténet és a bulvársajtó, utóbbi az esszé és a tudománynépszerűsítő munka határán mozog. „Rostás Péter István fordítása nagyon jól tükrözi ezt: egyszerre érzékelhető a szövegben a szakmaiság és az esszészerűség, ugyanakkor az az igényesség, amely révén túlmutat a tudománynépszerűsítés szintjén. A szöveg azonban kerüli a szakszavakat, a túl sok adatot" – hangzott el a kötetbemutatón.
Horváth úgy fogalmazott: mint minden rendes bestseller, Boia könyve sem arról szól, mint amit a címe sejtet, hiszen szentenciaszerűen, egyértelműen nem mondja el, miért is más Románia. Különféleképpen értelmezi a másságot, elgondolkodik róla, új perspektívákat, új szempontokat vet fel – például a kommunizmus által dominált történelemszemlélethez képest. Érinti azt is, hogy Románia fejlődéstörténeti szempontból is sajátos: megkésett folyamatok, egyedi módon értelmezett történelmi helyzetek, ellentmondások, az elit sajátos reakciói jellemzik.
Annak ellenére azonban, hogy a szerző nem ad választ a címben feltett kérdésre, az olvasó nem marad a becsapottság érzésével. Boia azt a történelmi mítoszt kérdőjelezi meg, amit korábban több könyvében is: a Történelem és mítosz a román köztudatban, valamint a Románia Európa hátországa címűben már összefoglalta, szisztematikusan levezette, hogy miért is mítosz a román történelemszemlélet.
Új szemlélet a román történetírásban
Lucian Boia 1944. február 1-jén született Bukarestben. Egyetemi tanulmányait a Bukaresti Egyetem történelem szakán végezte. 1972-ben doktori címet szerzett Eugen Brote (1850–1912) erdélyi politikusról tartott disszertációjával. Oktatói karrierjét 1967-ben kezdte az egyetemen, 1990-től professzora, főtitkára (1980-1983) és alelnöke (1983–1990) a Történetírás Története Nemzetközi Bizottságának. Fő kutatási irányai: az erdélyi román nemzeti mozgalom viszonya a Habsburg Monarchia népeihez, egyetemes és román historiográfia, a történelmi képzetek kutatása, tudományos, politikai, és történelmi mítoszrendszerek. Külföldön jelenleg az egyik legismertebb román történész. Olyan új módszert és egyben új szemléletet próbál meghonosítani a mai román történetírásban, amely a nyugat-európai historiográfiában már régen használatos. Szívesen dolgozik a történelmi mítosz fogalmával, megmagyarázza egyes történelmi mítoszok keletkezését, fejlődését, rámutatva: sokszor a politika segít a mítoszok keletkezésében. Amikor pedig az egyik vagy másik mítosz már nem felel meg az éppen aktuális irányzatnak, úgynevezett ellen-mítoszok jönnek létre. A szerző szerint két fő típusa létezik a történelemnek: az egyik a reális történelem – a száraz tények és évszámok végtelen sora –, a másik a saját, egyénileg vagy kollektíven alakított képünk a történelemről. A „reális" történelem és a történelem mint „diskurzus" nem lehet azonos. Az első egy hatalmas és rendezetlen tár, ahonnan a történész – vagy általában aki történelemről beszél – adatokat gyűjt és rendez a saját belátása szerint, legtöbbször a felkészültsége és az érdeke függvényében. A mítosz a történelem vonzáskörében nem más, mint erőltetett egyszerűsítése a történelemnek, a funkciója pedig az, hogy mindig létrehoz egy vagy több „lényegbevágó igazságot". A mítoszok bevezetnek a történelemben egy bizonyos rend-elvet vagy irányt, amely összhangban van egy adott társadalom szükségleteivel és távlati céljaival.
Történelemírás igazságszolgáltatás nélkül
A kötetben mintegy kétezer éven „fut át" a szerző, 100 oldalon keresztül: „szöcskemódra" ugrál a különböző idősíkok között, miközben képes fenntartani az érvelés logikáját, a haladás kronológiáját. Ugyanakkor historiográfiai mítoszokat számol fel, különböző, asszimetrikus fejlődési folyamatokra mutat rá – ez pedig különleges teljesítmény, ezért sikerült bestsellerré válnia – fogalmazott Horváth István.
Szerinte Boia könyve a románok számára lehetőséget nyújt, hogy végre értelmezhessék önmagukat. „És mit mond nekünk, magyaroknak? Miért jó, hogy magyarul is olvasható?" – tette fel a kérdést a kötet ismertetője. Úgy fogalmazott, az erdélyi magyarok általában szeretik ezt a történelemértelmezési vonulatot, Lucian Boia munkáit, azokat az írásokat, amelyek megkérdőjelezik a létező historiográfiai mítoszokat.
A nacionalista történelemszemlélet egyik eleme például a feledés és a történelemhamisítás kohéziója, amelyet az erőszak kovácsolt össze – ez egy adott cél jegyében strukturálta ezt a történelemszemléletet. Az egzaktabb posztnacionalista történelemszemléletben pedig az összehasonlító történetiség, az alternatív történeti szemléletek dominálnak.
„Mi, magyarok valahogy úgy vagyunk, mintha szeretnénk az egzaktitást. És amiként a románok számára a saját identitásuk szempontjából fontos, meghatározó, reflexiókra lehetőséget adó kérdés, hogy miért más Románia, ugyanúgy számunkra is reflexiókra ad lehetőséget" – mondta a szociológus. Úgy vélekedett, a magyar olvasók számára Boia könyvének az is lehet az olvasata, hogy „na végre, létezik egy történetírás, amely elmondja az igazságot".
„Az én olvasatomban azonban – és Boia három-négy, a témában írt könyvét ismerem – a szerző azt mondja: a történelem nem szolgáltat igazságot, a történelemírásnak nem az a feladata, hogy igazságot szolgáltasson. Boia szerint a történelem nem morálisan értelmezhető folyamat – úgy kell megragadnunk, hogy zárójelbe tesszük morális elvárásainkat, frusztrációinkat, és megpróbálunk arra reflektálni, hogy a nagy időfolyamban miként értelmezhetőek az egyes kísérletek, különböző intézmények, döntési helyzetek, amelyek az ember életét meghatározzák" – állapította meg Horváth. Mint mondta, a könyv jelentősége abban rejlik, hogy a történelemszemléletet nem úgy értelmezi, mint „A" bennünket meghatározó történelmet, hanem felkínálja az értelmezés és tévedés lehetőségét.
Arra hívja fel a figyelmet, hogy nem az úgynevezett sérelmi történelemolvasással kellene viszonyulni a múlthoz – és ez jellemző sok esetben a magyarokra –, hanem inkább reflexív módon. Elhangzott az is, hogy az 1989 utáni társadalmat megalapozó mítoszokat Boia könyve mintegy átviszi a jelenkorba, úgy, hogy versenyre kel a meglehetősen sekélyes (újságírói) elemzői perspektívákkal – itt azokról a megközelítésekről van szó, amelyek általában mindenről véleményt, mégpedig határozott véleményt formálnak –, ugyanakkor sikerül összekapcsolnia a jelenkor különböző történéseit a múltbeliekkel is.
Kíméletlen kritika szükséges
Rostás Péter István, a könyv fordítója rámutatott, Boia szövegének fordításakor figyelembe kellett vennie azt a szempontot is, hogy a magyarországi olvasók számára is érthető legyen, ezért lábjegyzetekkel látta el egyes helyeken. Azonban nem terhelte túl jegyzetapparátussal, hiszen az ártott volna a szöveg lendületének. Elhangzott, érdekes figyelni arra is, hogy milyen a könyv fogadtatása a román sajtóban, illetve milyen lesz a magyar médiában, hiszen sokféle értelmezési lehetőség kínálkozik, és a magyarok számára nyilván más az olvasata, mint a románok számára.
Lucian Boia így összegez a könyv fülszövegében: „mi lehet aggasztóbb annál, hogy a fiatalok közül sokan és egyre többen, köztük a legígéretesebbek, kizárólag Románián kívül képzelik el a révbejutásukat? Mindenekelőtt kritikai, és a lehető legkíméletlenebb szemléletre van szükségünk, hogy egyszer s mindenkorra elkülönítsük az értéket a középszertől és a csalástól. Moslékba velük! – kiáltott fel Titu Maiorescu 1889-ban. Olyan próbálkozás ez, amelyet időszerűvé kell avatni. Romániának vajon sikerül-e megtennie? "
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

2015. január 24.

Lucian Boia: Miért más Románia
Románia modernizálásában a legnagyobb gondot a régi szocio-kulturális beidegződések és az importált intézmények, szabályok összehangolása jelentette. A románok továbbra is jobban bíztak az „informális” stratégiákban, mint a törvények absztrakt erejében. Felülmúlhatatlanok maradtak az elvek és szabályok árnyékában megbúvó, különféle „elintézések” terén. A korrupció és a klientelizmus jórészt a hagyományos társadalomból öröklődött át – nyilván nem így nevezték ezeket a jelenségeket, hiszen a dolgok természetes rendjébe illeszkedtek.
Ebben az összefüggésben a Vezér jelképes töltettel bíró, központi személyiség volt, és mindmáig az is maradt. Ő az igazságtevő, ő biztosítja az ország előrehaladását… Ilyen premisszák mellett bármikor számítani lehet az önkényes kilengésekre, hiszen maguk a vezetők is azt hiszik, hogy a közösség mindenben támogatja őket. Az első ilyen kisodródás az önkény irányába már az állami lét hajnalán bekövetkezett, mégpedig Alexandru Ioan Cuza uralkodó 1864-es államcsínyével. I. Károly eléggé kiegyensúlyozott volt ahhoz, hogy ne éljen vissza előjogaival: kimondottan arra használta ezeket, hogy megtanítsa a románoknak, milyen lehet egy szabályokra és nem személyekre vagy egyezségekre alapozó állam. Sajnos, saját unokaöccse, a leendő II. Károly volt az első, aki nem értette meg ezt a leckét. A behódolás szokása szintén a hagyomány része. Évszázadok alatt a románok tapasztalatot szereztek ebben: a bojár előtt porig alázkodó paraszttól a Magas Porta előtt földig hajló uralkodóig. „A lehajtott fejet nem vágja le a szablya” – egyike a leggyakrabban idézett román közmondásoknak. A behódolás ugyanakkor kompenzáló stratégiákat is kitermel: pontosabban szólva megoldásokat nyújt arra nézve, hogyan tudod „átverni” azt, akinek látszólag behódolsz. Egyfajta passzív ellenállás ez, ami a románoknál sokkal gyakoribb, mint a nyílt ellenszegülés. A feszültségek azonban időnként (ritkán) felgyülemlenek, és látványosan felszínre törnek. Így történt 1907-ben, amikor az elkeseredett parasztság felgyújtotta az országot – az uralkodó osztály meglepetésére, amely éppen csak a parasztok sorsával nem törődött, bár az ő munkájukból élt. (...)
Nagy-Románia. Egységes nemzetállam?
1918-ban létrehozták Nagy-Romániát. A „nemzeti” román értelmezések szerint ennek így kellett történnie. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Petre P. Carp (1837–1919; konzervatív párti politikus, diplomata, az első világháború idején támogatta Románia belépését a tengelyhatalmak oldalán) szavairól sem: „Romániának oly sok szerencséje van, hogy nincs szüksége még politikusokra is.” Az első világháború hozadékai nélkül nehéz lenne elképzelni, miként alakultak volna a nemzeti viszonyok Európának ebben a szegletében. Ha Ausztria-Magyarország nem szenved vereséget, Erdély „leválasztása” már nem lett volna olyannyira kézenfekvő, annál is inkább, hogy a többségi románok mellett itt jelentős magyar és német népesség élt (1910-ben, az utolsó magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 53,8 százaléka román ajkú, 31,6 százaléka magyar és 10,8 százaléka német ajkú volt. Lévén, hogy a bejegyzési kritérium a nyelv volt, és nem az etnikum, a magyarok jó néhány százalékkal felkerekíthették számarányukat, elsősorban a zsidók besorolásával; viszont az erdélyi zsidók végül is inkább magyarok voltak, mint románok). Az ideális megoldás talán a birodalom radikális átszervezése lett volna, hogy a dualista Osztrák–Magyar Monarchiából egyenrangú népek közössége váljék. Mihelyt ez az út járhatatlannak bizonyult, maradt az elkerülhetetlen végkifejlet: a „nemzetállamokra való széttördelés, államokra, amelyek valójában csak megközelítőleg vagy egyáltalán nem voltak nemzetiek. A román többségű területek esetében ez a Nagy-Romániában való egyesülést jelentette. A román történészek „eldöntötték”, hogy Nagy-Románia egységes nemzetállam volt. „Egységes”, nyilván, éspedig közigazgatási értelemben. Már Románia 1859-es megalakulásakor kizárták a föderális vagy autonomista képletet, pedig ez lett volna leginkább kézenfekvő. Tulajdonképpen éppen mivel annyira kézenfekvő volt, és mivel jelentkezett a széteséstől való félelem is, a hangsúly a különböző provinciák minél erősebb összekovácsolására került, amelyeket nem szabad az autonómia kénye-kedvének kiszolgáltatni. Közigazgatási modellként Franciaországét választották, Európa legcentralizáltabb államáét, amely autonóm régiók helyett a központból irányított, prefektusok vezette megyékből áll. Egységes állam, igenis, egységes. De nemzetállam-e? Az is, meg nem is. Ausztria-Magyarország utódállamai közül a „legnemzetibb” Románia volt, kivéve természetesen Ausztriát és Magyarországot, amelyek területét minimálisra csökkentették, és mindent „lekapartak” róluk, ami a szigorúan vett nemzeti területet meghaladta volna. Csehszlovákia, Jugoszlávia és Lengyelország nyilván többnemzetiségű államok voltak, ezért nem is maradtak fenn eredeti határaik között. Romániában az 1930-as népszámlálás szerint a lakosság 71,9 százaléka volt román etnikumú, ami korántsem elhanyagolható arányú – 28 százalékos – kisebbséget jelent. A hozzácsatolt provinciákban nem éppen nemzetinek nevezhető profil körvonalazódott. Egyes tartományokban a románok aránya csak kevéssel haladta meg az abszolút többség küszöbét: a történelmi Erdély: 57,6 százalék román (29,1 százalék magyar; 7,9 százalék német); Bánság: 54,3 százalék román (10,4 százalék magyar; 23,8 százalék német); Körös-vidék és Máramaros: 60,7 százalék román (23,1 százalék magyar, 4,8 százalék német); Besszarábia: 56,2 százalék román… Két tartományban a románok csak relatív többséggel bírtak: Bukovinában 44,5 százalékos, Dobrudzsában 44,2 százalékos arányban voltak jelen. A városi lakosságot tekintve ezek a százalékok még kedvezőtlenebbek a románok szempontjából. A korábban Ausztria-Magyarországhoz tartozó városokban a magyarok és a németek messze meghaladták a román lakosság számarányát: Erdélyben a románok mindössze 35,9 százalékát képezték az urbánus lakosságnak, a Bánságban 35 százalékát, a Körös-vidéken és Máramarosban 33,1 százalék, Bukovinában 33 százalék, Besszarábiában 31 százalékát. Még Moldvában is csupán kevéssel haladta meg a 70 százalékot a városi román lakosság aránya (a zsidók 23 százalékot képeztek). Hadd ne nyújtsuk a szót: nemzetállam vagy többnemzetiségű állam? Nemzeti is, meg multinacionális is, a választott perspektívától függően. Ha ez egy újabb ellentmondás, úgy akkor nem egyéb, mint – ismét – egy olyan ellentmondás, amely Románia sajátja… Valamit még meg kell állapítanunk a kisebbségekre vonatkozóan: rendkívüli változatosságukat. A két világháború közötti Románia a legszélesebb etnikai, kulturális és felekezeti palettát felmutató európai állam. Magyarok Erdélyben, németek Erdélyben és Bukovinában, ukránok Bukovinában és Besszarábiában, törökök, tatárok, bolgárok Dobrudzsában, zsidók nagyjából mindenütt... A románság körében pedig felerősödik a nacionalista és idegengyűlölő áramlat. Ha már létrejött Nagy-Románia, akkor ez a románoké kellett volna hogy legyen. Különösen a városok jórészt nem román jellege volt zavaró, és a kisebbségek túlreprezentáltságánál is jobban az a tény, hogy ők igen nagy mértékben űzték a városi közeg legfőbb tevékenységeit: kereskedelem, kézművesség, ipar, bankszféra, egyéb szabad foglalkozások. A román modernitásnak továbbra is inkább nemromán színezete volt.
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter Zoltán fordításában megjelent könyvből. ©Humanitas
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. január 31.

Lucian Boia: Miért más Románia
Egységes nemzetállam?
A gazdaság
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.
1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378).
Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt).
Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok
A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak.
A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.)
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni.
Többkulacsos értelmiségi
Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot.
Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. február 7.

Lucian Boia: Miért más Románia?
De mi lesz a becsülettel?
Nagy-Románia összeomlásával számos olyan vonás került előtérbe, amely már korábban is erőteljesen körvonalazódott. Az „alkalmazkodás” és a „következetesség” közül a románok rendszerint az előbbit választják, ami némileg indokolt, hiszen egy nem túl erős ország számára bölcsebb, ha a körülményekhez idomul, és ha szükséges, aláveti magát a történelemnek, mintsem megpróbáljon szembeszállni vele.
A heroizáló mitológiától (az ősök dicső tetteitől) függetlenül a románokra inkább a kompromisszum kultúrája jellemző, és nem az ellenállásé vagy a megingathatatlan elvszerűségé. Egyébként már a kezdetek kezdetétől is így maradt fenn ez a két kis fejedelemség a szomszédos nagyhatalmak között... Románia 1914-ben Ausztria-Magyarország és Németország szövetségese volt. 1916-ban hadat üzent nekik, majd 1918-ban különbékét kötött velük, és szintén 1918-ban, néhány hónappal később, újra ellenük szegült. A világháborúk közötti időszakban Franciaországgal és Angliával szövetkezett, 1941-ben meg Németország oldalán lépett háborúba. 1944-ben Németország ellen fordult... Mindegyik fordulat a nemzeti érdektől függő politikai lehetőségekkel indokolható. Viszont meg kellett adni az árát, mert semmi sincs ingyen ezen a világon: Románia szavahihetősége alaposan megkopott. Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek. Nagy-Románia széthullásának küszöbén a felelős tényezők kinyilvánították: a határokat bármilyen áron meg kell védeni. A próbatételre egy évig, 1940 nyaráig kellett várni, mikor a románok engedtek a szovjet ultimátumnak és a német–olasz döntőbíráskodásnak: feladták Besszarábiát és Bukovina északi részét, továbbá lemondtak Erdély feléről Magyarország javára – ezek után a Kvadriláter (Dél-dobrudzsai, sokat vitatott hovátartozású terület) visszaadása már szinte nem is számított. A legkisebb ellenállás híján Románia elvesztette területének egyharmadát. A helyzet, természetesen, kilátástalan volt, ám az emberek, amint a nemzetek is, éppen a kétségbeesett helyzetekben bizonyíthatnak. A hasonló ultimátummal szembesülő Finnország tétovázás nélkül a Szovjetunióval való háborút választotta, a két ország közötti hatalmas potenciálkülönbség dacára. Lengyelország sem hátrált meg a német nyomás elől, ennek következményeként robbant ki a második világháború. A maga módján érvényes román érv a román állam megmentése volt, akár megnyirbált határokkal is. De mi lesz a becsülettel?
Országbrand: egy zöld levél. Nemzet-e még a román?
Utat tör magának egy szokatlan, de jogos kérdés: nemzet-e még a román? Nem elegendő, hogy egyazon nyelvet beszélj, és időnként legorombítsd a magyarokat ahhoz, hogy nemzet legyél a szó legszorosabb értelmében. Ez a töredezett, atomizált ország nem képes saját arcélét beazonosítani –meglehet, azért, mert nincs is neki. Hosszas fontolgatás után, íme, megjelent a híres „országbrand”. Egy zöld levélnél nem találtak egyebet. Vagyis hát semmit! (A látványtervező nyilván tetemes összeget vágott zsebre; bőven meg is érdemli.)
Egy úriember valamikor dühtől forrongva mutatott nekem egy francia nyelvű könyvet az európai népekről és országokról. Romániáról két képet közöltek benne: az egyik egy cigányszállást, másik a segesvári várat ábrázolta. Az úriember felháborodása az első képre vonatkozott: hogy lehet így illusztrálni Romániát? Felhívtam rá a figyelmét, hogy a segesvári vár (amely egyáltalán nem zavarta, sőt) legalább annyira nem román, mint a cigányszállás. Elvégre nem a cigányok kiválasztása volt nyugtalanító (a kép nyilván egzotikuma miatt került be a kötetbe), hanem az, hogy Románia ábrázolására semmilyen sajátosan román elemet nem találtak. Való igaz, hogy a hagyományos falu kivételével alig léteznek jellegzetesen román civilizációs elemek. Az ország legszebb városai Erdélyben vannak, és mások keze nyomát viselik. A főváros jelképének tekintett Román Athenaeumot francia építész tervezte (és nem valamiféle „román” stílusban). Drakula – az idegenforgalom nemzeti hőse! – ír szerző tollából született. Románia mindenféle darabokból összeeszkabált ország – varázsa, már amennyi van, éppen ebben az eklektikusságban rejlik. A „kis Párizsként” emlegetett Bukarest építészeti összevisszaságával inkább Párizs ellenpólusaként hat. Meglehet, Románia legeredetibb „brandje” az, hogy egyetlen brandje sincs.
A románok nemrégiben kialakult obszessziói között különleges hely illeti meg a cigányokat. Először is ezek az emberek romáknak kezdték magukat nevezni, mivel a régi megnevezést sértőnek vélték. Mit tehettek volna a románok, változtatták volna meg ők is a nevüket? A 90-es évek elején Romániában felvetődött, hogy a két népnév minél jobb megkülönböztetése végett a roma lakosság nevét rom helyett a rrom szóval jelöljék. Bevezetése eléggé ostoba trükknek bizonyult, és nem tudta eloszlatni a nyugat-európaiak fejében uralkodó zűrzavart, már csak azért sem, mert a Nyugaton előforduló romák nagy része Romániából származik, tehát tulajdonképpen románok, legalábbis állampolgárként mindenképp azok.
A románokat nem ajánlatos ingerelni, ha a kisebbrendűségi komplexusaikról van szó, mert azok bármikor a felszínre törhetnek. Van, aki „szégyenkezik” amiatt, hogy román (bár, ha valami szégyenletes, akkor az éppen maga a „szégyenkezés”!). A dolgok egészen addig fajulnak, hogy egyes külföldön tartózkodó honfitársaink elrejtik származásukat, és más nemzetből valónak adják ki magukat. Túl sok a cigány a románok szerint, akik egy ideje arra is rádöbbentek, hogy németből és lehet, hogy zsidóból is túl kevés maradt. Ki ezért a hibás? Vajon nem a románok azok, akik „egységes nemzetállamként” akarták, illetve akarják magukat meghatározni? Akkor hát úgy legyen! Az igazság persze az, hogy e két kisebbség igencsak hiányzik Romániának, mert mindazon túl, amihez nagyon jól értettek, most kiváló hidakat képeznének az ország és a nyugati világ között. Napjainkban egyre jobban körvonalazódik az a mítosz, amelyet az ország „rendben tartásának” képtelensége táplál. A „németet” szervezettség, fegyelmezettség és hatékonyság jellemzi, ezek a román szellemre oly kevéssé ráillő sajátosságok. Figyelemre méltó I. Károly emlékének az utóbbi években tapasztalható redivivusa. A kommunisták majdhogynem kitörölték a történelemből, az első posztkommunista évtizedben még szerény népszerűségi indexszel rendelkezett, most pedig egyből a román Pantheon csúcsára lendül. Szobra (sajnos nem az eredeti Mestrovic-alkotás) újra elfoglalja helyét a Palota téren, és a „Nagy románok” témával indított, országos közvélemény-kutatásban III. István (Ştefan cel Mare) mögött a második helyre kerül. (Ám legyen, III. István sem tudta magáról, hogy román!) I. Károly után szintén a mítoszokban való gondolkodás hozott előtérbe egy mai szereplőt: Klaus Johannis nagyszebeni polgármestert (egyike azon kevés németnek, aki még az országban maradt)... Hogy rendbe hozza az országot. (S kinek országló karrierje mára mindenki számára ismert – szerk. megj.)
(Részletek a szerző azonos című, a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. április 2.

Az EME legújabb könyveit ismertették Kolozsváron
A tudósok általában tudósoknak írnak, fegyverük a szakterminológia és a mások számára elérhetetlen szakirodalom, az Emberek és kontextusok sorozat keretében megjelent legutóbbi öt kötet azonban éppen ezt a műhelyt kívánja megnyitni az olvasók számára – fejtette ki Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gondozásában megjelent kiadványok kolozsvári bemutatóján.
Mint részletezte: a néprajzi kiadványok általában vagy néprajzi gyűjtéseket közölnek, vagy értelmezik azt. A most megjelent kötetetekből azonban az is kiderül, hogy az ember hogyan „használja” a kultúrát.
„A kötetek a kultúrát használó embert akarták láthatóvá tenni, a tudós ember műhelyét nyitják meg a nagyközönség előtt” – magyarázta a professzor. Hozzáfűzte, a tudományos könyvsorozat hat éve indult és évente nagyjából két könyv jelent meg benne.
Az eseményen először Molnár Eszter mutatta be Vajda András Az írás és az írott szó hatalma. Az írás a mindennapokban egy Maros menti településen című kötetét. Ezt követően Vajda Andráson volt a sor, hogy bemutassa Szalma Anna-Mária A fénykép a mindennapi életben. Fényképkorpuszok antropológiai elemzése című könyvét. Czégényi Dóra A mágikus erejű pap. Szerepek és helyzetek című kötetét Tánczos Vilmos mutatta be, majd Jakab Albert Zsolt beszélt részletesen a Keszeg Vilmos által szerkesztett Lokális történelmek. A lokális történelem alakzatai című tanulmánykötetről.
Rostás Péter István Keszeg Vilmos Aranyos-vidék. Honismereti könyv című kötetét méltatta. Cégényi Dóra arra a kérdésre, hogy miért épp A mágikus erejű pap címet adta könyvének, elmondta: a könyv elsősorban azokat a hiedelmeket mutatja be, amelyek a magyar közösségben élnek a román papokról.
„Ha azt a címet adom, hogy: A román pap…, nehezebb lett volna támogatókat találni a könyv kiadásához” – ütötte el tréfával a kérdést a szerző. Hozzáfűzte, a kötet nem készülhetett volna el Keszeg Vilmos segítsége nélkül, összesen 107 ember gyűjtéséből szerepelnek szövegek a könyvben. A szerző eredetileg a szakmának szánta a kötetet, amelyet adatbázisként is használhatnak a kutatók.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

2017. január 11.

Az eléggé jó magyar
Andrei Pleşu legfrissebb dilemmatermelő írása – újra – a nemzeti értékek okos féltéséről arra késztet, hogy elmerengjek az elégséges, a jó, a nagyon jó és a kitűnően jó magyarról: mert ha románok közt ekkora választék van, ugyan mi sem maradhatunk le akár egy kisebb(ségnyi) arasszal.
Jó az a magyar, aki minden egyes március 15-én kokárdát ölt, s egyébként többségi iskolába járatja a gyereket, ő maga pedig tükörfordításokkal tarkított, romlott anyanyelvi állaggal kommunikál naponta. Jobb az a magyar, aki mesterséget tanul és kitűnik a munkahelyén, mert megbízható, precíz és fegyelmezett, immár kétnyelvű, de a társai mégis lejoskázzák, véletlenül sem joszifozzák. Ennél mennyivel jobb az, aki „odaátról” okít ittmaradottakat, és könnyez, gesztikulál, felelősségre von?  Esetleg dölyfösen végigparádézik Tusványos gyepén, hogy hadd lám, mire vitte tavaly óta e keleti provincia. Vagy éppen az, aki Kanadából egyenesen valamely erdélyi tánctáborban landol nyaranta, nyelvet és mozgást visszatanulni. A keresztény konzervatív jobb magyar mint a jobbközép, a centrista, a balos (balliberális), az anarchoökologista. S ha igen, akkor hány fokozattal magyarabb ugyan. Hol leng ki inkább a magyarságmutató?
Rostás Péter István
Szabadság (Kolozsvár)

2017. május 15.

Egy jelszó olvasatai
A sajtópáholyból jó rálátás adatik az eseményre, amely ezúttal a zilahi RMDSZ-kongresszus. A tizenharmadik. Bár a fórumon olykor sarkos kijelentések hangzottak el, frappáns videóklipek peregtek a kivetítőn, a terem előtt pedig tárogatózene és pogácsa+házigazdai mosoly járult hozzá a rendezvény show jellegéhez, én elakadtam a jelszónál: Nunquam retro. Nem csatakiáltásnak szánták a szervezők, görcsös tiltakozó lózungnak, de eltökéltséget, egyfajta rátartiságot sugall. Lehetőleg kerüljük a tagadást tartalmazó jelmondatokat – olvastam egykoron az idevágó szakirodalomban; a pozitív üzenet több eséllyel mozgósít, „jobban eladható”.
Esetünkben, tovább tágítva a kijelentés szemantikai-logikai holdudvarát, még az is belefér az értelmezésbe, hogy eddig visszavonulóban-szorulóban voltunk, de most már változik a történet, elérkezett a pillanat, hogy feladjuk a deffenzív magatartást, megvessük lábunkat, és ne engedjünk a további nyomásnak. Szerencsére a magyar nyelv megengedi, hogy másmilyen regiszterben is olvassuk újra a Nem hátrálunk meg! idézetet (melynek valós szövegkörnyezetére, hogy Wesselényi mikor és hogyan használta első ízben, még nem leltem rá). Nem hátrálunk ki a konfrontációt, kudarcokat, dilemmákat is feltételező kisebbségi jogérvényesítő küzdelem kihívásai elől. A romániai magyar közösséget is érintő oktatási-demográfiai-gazdasági-közegészségügyi gondok felismerése és az orvoslással járó fáradozás elől. A jogos belső kritikák és a méltatlan külső támadások elől sem térünk ki – üzeni a reformkori politikus szavaival a Szövetség. A kisebbségi jogállás uniós szintű kezelésének kilobbizásától sem tántorodik el, még akkor sem, ha ez hosszútávfutókra jellemző erőfeszítésbe kerül.
Wesselényi citátuma ugyanakkor arra is késztet, hogy tulajdonosa közéleti-politikai ténykedésének ma is érvényes olvasatát ne csak a tudományos értekezéseken nyújtsuk: színházpártolás, vívókör alapítása, saját nyomda fenntartása, korszerű mezőgazdaságra sarkalló tanfolyamok, szociális érzékenység (robot és dézsma nagy részének elengedése, jobbágyfelszabadítás), az újítás iránti fogékonyság (selyemhernyó-tenyésztés meghonosítása, kisdedóvó rendszer kiterjesztése), tolerancia és párbeszédkészség (a román és szláv népességek irányában), tevőleges önzetlenség (életmentő akciója az 1838-as pesti árvízben). Mindezekhez könnyűszerrel találni korszerű megfelelőt, de leginkább a zsibói arisztokrata egész habitusának példaértéke lehetne katalizátor-jellegű vektor: korának korlátait feszegető haladó gondolkodású közszereplő, aki megtapasztalta renitens-reformer szerepvállalásának árnyoldalait is.
Politikai alakulatként a Szövetség is modernizációs kihívásokkal szembesül: egyrészt a romániai közegben kell megtalálnia-kialakítania újra és újra sajátos szerepkörét, mozgásterét és az ehhez szükséges eszköztárat, másrészt befelé, a hazai magyar társadalom irányában kell megfogalmaznia a változó paradigmák diktálta problémákat, de főként a hatékony válaszokat. Amelyek nem kétéves fesztávban, de a napi cselekvés szintjén igazolhatják/szankcionálják a döntések helyességét.
Rostás Péter István / Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-14




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék