udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 2 találat lapozás: 1-2

Névmutató: Sükösd Mihály

2007. június 16.

A könyvhétre megjelenő erdélyi könyvek között van az Azrael árnyékában /Mentor/ című Dsida Jenő kötet Kovács András Ferenc válogatásában. Új kiadásban jelent meg Szabó T. Attila először 1970-ben kiadott, Haja, haja, virágom című virágének-gyűjteménye, bővítve, CD-melléklettel, Gy. Szabó Béla illusztrációival (Kriterion). Páll Lajos A csodák házában (Pallas-Akadémia) című gyűjteményében a költő-festő nagy témái jelennek meg újra. Iancu Laura Karmaiból kihullajt című második kötete (Magyar Napló) ott folytatja, ahol az első abbahagyta, a csángó mélyvilágból kiszakadó költőnő vallomásaival. Három kisregényével van jelen Bánffy Miklós (Balassi Kiadó). Az eddig csak a Helikon folyóiratban folytatásokban megjelent öregkori krimi, a Milolu (1948-49) mellett olvasható a Reggeltől estig (1927) és a Bűvös éjszaka (1946). Hiányzol-e magadnak címmel jelent meg Lászlóffy Csaba két önvallomásos kisregénye (Napkút). A Nyírő-sorozat az emigrációban megjelent A zöld csillag című regénnyel folytatódik (Pallas-Akadémia). A fáradhatatlan Pomogáts Béla az erdélyi irodalommal foglalkozó, A szellem stratégiája című tanulmányaival is jelen van (Mentor). Láng Zsolt A kripta című drámakötete (Koinónia) válasz ad arra, hogy van-e új erdélyi magyar dráma. Demény Péter válogatásában jelent meg a Bálint Tibor emlékezete című kötet. A Nap Kiadó In memoriam című népszerű sorozatában jelent meg a tavaly elhunyt Sütő Andrásról egy gyűjtemény Görömbei András válogatásában, ugyanitt Dávid Gyula válogatásában a sorozat 60. köteteként adták ki a Reményik Sándor emlékezete című antológiát. Sas Péter válogatta és rendezte sajtó alá Kelemen Lajos Művelődéstörténeti tanulmányok című kötetét (Kriterion), végre ismét hozzáférhetővé válnak izgalmas írásai. Napvilágot látott Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, évtizedek óta kiadásra váró munkája (Pallas Akadémia). A monográfiát Szőcs János egészítette ki újabb adatokkal. A Mentor Erdély emlékezte című sorozatának új darabja Pál-Antal Sándor Marosszék a XVIII. század elején című monográfiája. Az idő vaskalapja címmel jelent meg Kántor Lajos és Sükösd Mihály negyedszázadot átívelő levelezése (Kalligram). Megjelent Széles Klára régóta készülő Lászlóffy Aladár-monográfiája Mit látsz egy íróasztalon? címmel (Napkút). /Bogdán László: Könyvheti újdonságok. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 16./

2015. január 25.

– 2. szám
Erdélyről, de kinek, minek s hogyan?
Megkésett reflexiók György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című kötetéhez
Több mint egy évig szemeztem György Péter kötetével a könyvespolcomon, de a sürgető, önként vállalt és rendre kapott, kényszerű feladataim sokáig megakadályozták, hogy el is olvassam (néha azért bele-belelapoztam). Pedig a több évtizedes érdeklődésem és az aktuális élethelyzeteim következtében, már a megjelenéséről értesülve, úgy éreztem, hogy mostanában kevés érdekesebb, izgalmasabb témájú, illetve tartalmú könyv lehet számomra a Képzelt Erdélynél. Erről részben meg is bizonyosodtam, amikor aztán végre sikerült egészében, elejétől végig elolvasnom, különböző okok miatt (alább talán majd kiderülnek) mégsem gondoltam, hogy írnom kellene róla. A kolozsvári Helikon szerkesztője kitartó, szelíd erőszakának azért engedek végül mégis, mert tagadhatatlanul érintve érzem magam azóta is. Meg sem kísérlek azonban módszeres, alapos és szakszerű kritikát írni a könyvről (jóllehet még egyszer elolvastam), véleményemet megpróbálom a kezemre egyre inkább álló, esszéisztikus formában előadni. Ezúttal talán azért is, mert a mű maga is leginkább erre kínál lehetőséget.
György Péter könyve egymáshoz hol lazábban, hol szervesebben kapcsolódó 16 esszé sorozata, közel 450 oldalon keresztül. A szerző, megfogalmazott szándéka szerint, ebben a könyvében egy hosszú évek óta zajló, a közelmúltban felgyorsult folyamatot követ nyomon: „a monokulturális, xenofób, történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását.” (20.) Melynek következtében „kialakult az a százezrek, majd milliók számára érvényes, értelmezhető és elfogadott kulturális tér, mentális térkép, tehát a Trianon kulturális-szimbolikus restitúcióját ígérő, a Székelyfölddel határos virtuális Nagy-Magyarország.” (20.) A kötet előszava és négy záró esszéje járja körül konkrétabban ezt a folyamatot, illetve annak elmúlt évtizedekbeli felgyorsulását, és teremti meg azt az ideologikus-politikus értelmezési, fogalmi hálót, amelyben a Trianon-mítosz használattörténetében a 2010-es Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény és a 2012-ben elfogadott Alaptörvény olyan fordulópontként csúcsosodik ki, amely egyrészt az 1989 utáni „radikális nemzeti politika” következménye, másrészt további „metamorfózisok” kiváltója. S amelyek eredményeként „az igazi Erdély” (393.) helyén egy „képzelt Erdély” teremtődött, „Erdély, de különösen a Székelyföld, új politikai kontextusba került, jelentésváltozások során ment át” (383.), „autentikus hazává” (387.) neveztetett ki, „a nyomasztó kortárs Magyarország ellenében a szenvedéstől megtisztult megváltás földjévé, a magyar jövő laboratóriumává” (388.) vált stb. A szerző, természetesen, kritikusan és elutasítóan kezeli ezt a folyamatot és jelenséget, mert igen veszélyesnek látja, mivel „teljes kulturális és történeti amnéziával jár együtt” (34.), s „ha a mitikus vízió győz a történelem felett, az kérlelhetetlenül átrajzolja Magyarország önképét is” – olvashatjuk a kötet hátsó borítóján. Ezért is, nyilván, a teljes amnéziát elkerülendő, próbálja a keretesszék közötti írásokban Trianon előzményeit, a Kommün időszakát, a Trianonra való húszas-harmincas évekbeli magyarországi válaszreakciók egy részét (a főként a Vérző Magyarország kötet, Kosztolányi- és Karinthy-művek elemzésével) és az 1945 utáni magyarországi, de főként erdélyi Erdély-kép egy részét, az erdélyiséghez, illetve a kisebbségi problematikához viszonyuló írói magatartások egy részét (Szabédi László, Bretter György, Szilágyi Domokos sorsát) bemutatni.
György Péter a kortárs magyar közélet egyik legvirtuózabb gondolkodója és írója, véleményformálója, aki számos jeles művet tett már le az asztalra az elmúlt években. Könyve közírói teljesítményként ezúttal is figyelemre méltó – de vitatható értékű. Imponáló a szerző széles körű, szerteágazó kortörténeti, kultusztörténeti, emlékmű-történeti, kultúraantropológiai, építészeti, politológiai, irodalomtörténeti, kortárs irodalmi stb. ismeretanyaga, a mindezekből táplálkozó, fent vázolt, nagy ívű gondolati konstrukciója, számtalan továbbgondolásra ösztönző felismerése, igazsága, miként az olvasmányos előadásmódja, többnyire közérthető, nyelvi megfogalmazásaiban időnként kifejezetten brillírozó, szórakoztató stílusa is. Például amikor a trianoni területvesztések utáni Pilis földrajzi, illetve mentális térképének radikális átváltozását, illetve Dobogókőnek a kortárs politikai okkultizmusban játszott szerepét (mint aminek a „mítosza egyes pontokon azonos az autentikus magyarság érintetlen területeként megjelenített Székelyföld átírásának, újraértelmezésének aktuális programjával” – 52.) mutatja be: „Megváltásra, bizonyosságra váró mélységesen tudatlan és izgatott hibbantak, eszelős csalódottak hajolnak a térkép fölé, hogy azon észrevegyék, meglássák, majd bejárják s megjelöljék a megrendíthetetlen ősi és igaz tudás félreismerhetetlen jeleit” (48.), vagy amikor a 90-es évek közepén indult erdélyi írónemzedék bizonyos törekvéseit jellemzi: „Ami engem illet, én egyszerűen túlkoros, rosszkedvű kamaszgyerekek bizonykodásának látom az Előretolt Helyőrség erekciókultuszát, s különösen infantilisnek a szinte kizárólagosan tematizált fellációmániát, illetve provinciálisnak a nők kielégülése iránti vak közönyét. Ha szerep, ha őszinte beszéd, de mindez végtelenül nevetséges” (413.). Ugyanakkor ez az egész gondolati konstrukció, ez az egész riasztó építmény igen ingatag, mert számos eleme könnyen kihúzható és számos megfogalmazása nemcsak vitatható, megkérdőjelezhető, de egymással is ellentmondásokba kerülő, többek között a nyilvánvaló túlzások miatt (csak a már idézettek: „uralkodóvá válását”, „százezrek, majd milliók számára érvényes”, „teljes amnéziával jár együtt”). György Péter létező, de talán mégsem teljes körű és mindenre, mindenkire kiterjedő jelenségeket fokozatosan, talán önmaga számára sem észrevehetően, szétterít, túldimenzionál (nyilván a konstrukciója megépítése érdekében), már-már mitizál (a mítoszrombolás szellemében). Könyve kezdetén például még a radikális jobboldali ideológia törekvéseiről beszél, de mindjárt az előszóból kiderül, az utolsó fejezetek pedig szinte másról sem szólnak, hogy a „képzelt Erdély” jelenség együttese végeredményben az éppen regnáló kormányzati politika eredménye (miközben korábbi szövegeiben számtalan, évtizedekkel korábbi példákat, adalékokat említett, amelyekből az legalább annyira építkezhetett). Előbb azt írja, hogy a 2010-es Nemzeti Összetartozásról szóló „törvény létrehozóinak szándéka szerint, a mai magyar társadalom egységes és historikus nemzeti traumaközösségként létezik” (355.), de a kötet végére érve már e traumaközösség részének tekinti magát (is), sőt a mai magyarokat általában. Értem én, hogy a kétharmados többséggel hatalomra került kormányzat nemzetpolitikájának és emlékezetpolitikájának kritikusaként fogalmazza mindezt, de mi a bizonyíték arra, hogy a törvény létrehozóinak valóban ez volt a szándéka, vagy arra, hogy mi, magyarok, mindannyian annak a virtuális traumaközösségnek a tagjai lennénk, amelynek a lezárásáért hadakozik? György Péter gyakran tetszetős állításai (amelyekből a konstrukciója is épül) gyakran tűnnek légből kapottaknak, mert hiányzik mögülük az argumentáció. Csak két beszédes példa: az említett törvény (az államhatárok feletti összetartozásról szóló) szövegének idézése után kijelenti (de semmivel nem támasztja alá, miért is gondolja úgy), hogy „a törvény a (létrehozandó) nemzeti közösség alapjaként az 1920-as határváltozások előtti, idealizált állapotból indul ki. A fenti mondat nem kíván tudomást venni sem a dualizmus valóságáról, sem a majd száz év alatt történtekről.” (338.) Szintén az említett törvény és az Alaptörvény előzményei kapcsán fogalmazza meg: „Az 1989. október 23-a óta érvényes felelősségvállalás a vélt kulturális nemzet – amúgy üres – egységét jelenítette meg…” (350.) Nehéz az ilyen alapokon nyugvó konstrukcióval olyan olvasóknak mit kezdeni, akik számára a kulturális nemzet nem vélt, hanem létező valóság, s akik számára az egysége nem üres, mert éppen a nyelv és a történelmi, irodalmi, kulturális tradíciók olyan minimális közössége telíti, amely a nemzet minden tagja számára ismert, elfogadott és érvényes létező. De nem is igazán világos, hogy kinek írta könyvét a szerző és az ideológiai-politikai kritikán túl mi célból. Nem szívesen tételezem fel róla, hogy a nemzeti összetartozás felemelő élményét nem ismeri, nem élte át az elmúlt évtizedekben, de az esszék azt a látszatot keltik, mintha a nemzeti összetartozás valóságos élményének rendszerváltozás körüli, utáni felerősödésével, egyéni és közösségi, spontán és szervezett szép példáival, józan nemzeti öntudattal és reális Erdély-képpel nem is találkozott volna, csak a könyvében emlegetett otrombaságokkal.
A jobboldali, nemzeti radikalizmus ideológiájának és főként retorikájának térnyerése az elmúlt években valóban megtörtént, de korántsem vált uralkodóvá sem a magyar politikában, sem a magyar társadalomban. S bár sajnálatosan létező körülmény, hogy a szélsőjobb irányából esetenként van átjárás a jobbközép kormányzat egyes személyiségei, egyes lépései felé, de a kettőnek az összemosása mégiscsak inkorrekt eljárás egy felelős gondolkodó részéről. Az is igaz, hogy a nemzeti vajákosok, a Trianon-bohócok (és kereskedők), az Erdély-mitomániákusok és társaik létező alakjai a magyarországi világnak, sőt, a hasonmásaik Erdélyben is fel-felbukkannak már, György Péter gyilkos iróniája velük szemben teljességgel indokolt, de azt a látszatot kelteni, mintha rajtuk kívül normálisan már senki nem tudna viszonyulni ezekhez a kérdésekhez, mégiscsak drabális túlzás.
A szerző maga is tisztában van azzal, hogy egy általa tételezett, az államszocializmus korában és az elmúlt évtizedekben, években kiteljesedett „teljes kulturális és történeti amnézia” rekonstrukciója számos embert követelő munka („nagyobb léptékű kultúrtörténeti leírás” – 34.) kellene, hogy legyen – a saját könyvét csupán egyetlen szerény lépésnek tekinti a határon. Ráadásul, vélhetően, számos tudomány, illetve művészeti ág területéről kellene érkezniük ezeknek a munkásoknak, épp ezért őrajta kár lenne számon kérni, hogy mi mindennel nem foglalkozik a néprajztól a képzőművészeteken át a színházig például, főként, hogy így is annyi más területről származó információt próbál szintetizálni. Azt viszont már számon lehet kérni, hogy ezt igen szelektíven teszi, az igen gazdag szaktudományos (történeti, szociológiai, irodalmi) kutatási eredményekből, felismerésekből, illetve szépirodalmi törekvésekből számára csak azok szolgálnak hivatkozási pontokként, amelyeket fel tud használni a maga gondolati konstrukciójának építéséhez, az általa tételezett Trianon-trauma és képzelt Erdély-kép („populáris Erdély-téboly” – 304.) megrajzolásához, s az ezekkel kapcsolatos ideológiai, politikai üzenetének megfogalmazásához – miközben vállaltan Trianonnak és Erdélynek jórészt a szövegekben való megképződését vizsgálja. Így lesz aztán problematikus, minimum hiányos, ha nem féloldalas például nemcsak a Trianon-elemzés, de a hozzá való irodalmi viszony elemzése is (az erdélyiek viszonyulásáról például sajátos módon egy szót sem ejt), nem is beszélve a második világháború utáni erdélyi irodalomról, annak a kisebbségi problematikához különbözőképpen viszonyuló szereplőiről mutatott sokszorosan hiányos, pontatlan, torz képéről. A következetlenségeknek, az esetlegességeknek, a szerzői szubjektivizmusnak és önkénynek erre a szintjére már az sem magyarázat, hogy nem szaktudományos munkát, hanem esszésorozatot olvasunk. A pontatlanságok, elírások, nyilvánvaló csúsztatások, sőt hamis állítások sem menthetők azzal, hogy kicsire nem adott a szerző, a pontosságnál fontosabb volt számára a gondolati frissesség, a kifejezésmód intenzitása, a mondanivalója lényegének átadása. A kötet viszonylag gazdag recepciójában számos „hiba” korrigálása megtörtént már, de a Képzelt Erdély utóéletét leginkább Pomogáts Béla szintén egyszemélyes és szintén nagyigényű vállalásának, a Trianon utáni erdélyi magyar irodalom történeti szintézisének (Magyar irodalom Erdélyben I-VI.) fogadtatásához tudnám leginkább hasonlítani: a maga szakterületének ahány tudósa, szakembere nyilvánít róla, egyébként a vállalkozás grandiózusságát és jelentőségét elismerő véleményt, annyi újabb probléma- és konkrét hibajegyzék (miközben többnyire a György Péter személyével és munkásságával szimpatizáló szerzők szólaltak meg eddig), amelyek között ráadásul alig van átfedés, s amelyek arról tanúskodnak, hogy a kötet igen-igen alapos kritikával, korrekcióval kezelhető csak. Nem csupán egy retorikus túlzás lehetett az Bárdi Nándor történész részéről, amikor egy nyilvános vitában úgy foglalt állást: „Felállhatnék és elmondhatnám egy 26 oldalas hibajegyzékben, hogy mi a baj ezzel a könyvvel.” Én is úgy gondolom, hogy nem egy kritikában, de egy egész korrekciós- és vitakönyvben lehetne csak igazán elmondani azt. De mi értelme lenne?
Ha mégis elkészülne, abban a könyvben az afféle (másoknál még nem olvasott) apróságoknak is helyet kellene kapniuk, mint például, hogy a „helikoni triásznak” nem Remenyik Zsigmond (32.), hanem Reményik Sándor volt a tagja, vagy hogy Deák Tamás Sükösd Mihály által plagizált művének nem Honfoglalás (218.), hanem A hadgyakorlat volt a címe, s hogy Szilágyi Domokos öngyilkossága helyszínének neve nem Kányafa (327.), hanem Kányafő, miként az olyan összetettebb kérdéseknek is, amelyek közül csak néhányat tudok itt már felvillantani.
Az erdélyi Deák Tamás és a vajdasági Gion Nándor története például sokféle interpretációra alkalmas lehet, de arra legkevésbé, amire György Péter próbálja felhasználni, annak szemléltetésére, hogy a Kádár-korszakban a budapesti politikai és kulturális elitnek szüksége volt a szülőföldjén kitartó, „ama bizonyos megtartó autentikus létet megjelenítő” (218.) kisebbségi magyar írókra. Gion Nándort ráadásul a Véres Patkányirtás idomított görénnyel című, 1971-es naplója miatt nem tiltották ki hosszabb időre Magyarországról (esetleg egy évre), és nem igaz, hogy a mű „igencsak szomorúan befolyásolta egész élettörténetét, irodalmi karrierjét.” (221.) Ugyanakkor Gion maga is gyönge, felületes, ostobaságokat tartalmazó munkájának tartotta később, ezért is nem jelentette meg életében. (Állítom mindezt Gion Nándor műveinek egyik monográfusaként.) Ha jól értem, György Péter azért emeli ki Szabédi László, Bretter György és Szilágyi Domokos sorsát, mert példamutatónak tartja munkásságukat az 1989 előtti kisebbségi lét kulturális önreflexiója, transzszilvanizmus-kritikája szempontjából. Ez sem olyan egyszerű képlet azonban, miként azt a szerző interpretálja, de semmiképpen nem következik belőle az írói teljesítményük, jelentőségük mérhetetlen megemelése. Az például, hogy Szabédi „poétikája máig érvényes versbeszéd” lenne, s „lírája igazi kihívást jelenthet például Szabó Lőrinc híveinek” (246.), vagy hogy Szilágyi Domokos „vitathatatlanul kulturális hérosz volt.” (305.) Hát, nem, sajnos vagy nem sajnos, egyik állítás sem helytálló. S főként nem kellene, hogy következzen a fentiekből más írók teljesítményének, például a Sütő Andrásénak a teljes anulálása. Az még érthető, hogy az 1970 előtti írói és politikusi szerepvállalásáról nincs egy jó szava sem György Péternek, de hogy a későbbiekről sincs, az már kevésbé. Még kevésbé az, hogy az életműben fordulatot jelentő vallomásos, szociografikus esszéregényről egy szinte minden elemében hamis mozzanatokat tartalmazó, s végeredményben a mű valóságos ismeretének hiányáról árulkodó megállapítást tesz: „Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című, 1970-ben megjelent naplójegyzeteinek példátlan sikertörténete nyilvánvalóan előre láthatatlan volt, hiszen az eddigi életművet ismerők, követők számára nem tért el radikálisan a korábbi művektől. Abszurd vagy sem, a tradicionális falu szocialista átalakításának szükségszerűségét egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó Sütő dokumentum-naplója a magyarországi olvasótábor számára a »balladás Erdélyt« idézte fel, s a honi kritika és olvasóközönség egyetlen pillanatra sem olvasta ki a szövegből a változás szükségességét, ellenben az adott pillanatban boldogan olvasta bele a székely falu mítoszát.” Valóban „nem tért el radikálisan”?; „valóban „egyetlen pillanatra soha kétségbe nem vonó”?; valóban csupán „dokumentum-napló”?; valóban a „»balladás Erdélyt« idézte” volna fel?; a honi olvasó valóban „egyetlen pillanatra sem olvasta ki a változás szükségességét”?; valóban a „székely falu mítoszát” olvasta bele a mezőségi szórvány sorsába?
Ha jól értem György Péter szavait, gondolatmenetét, akkor Bretter György szerepét azért is emeli ki a korból (s talán az Éneklő Borz elnevezésű irodalmi csoportosulást is később), mert szövegei(k) azzal szembesítenek, hogy a kisebbségi sors diktálta etikai kényszerhelyzet, a szolidaritás kényszere lehetetlenné teszi az individualitás megélését és az esztétikai szabadságot. S mintha egész kötetével szeretne a szerző valami efféle tanulságot közvetíteni. Ez azonban Bretter munkásságának is csak egyfajta, jellegzetesen túlzó, szélsőséges olvasata, abból akár a kettő összeegyeztethetőségének példája is kiolvasható, mint ahogy olyan kortárs alkotók művészetéből is, mint a Kányádi Sándoré, Székely Jánosé, Szilágyi Istváné, Markó Béláé, Kovács András Ferencé, hogy csak az ismertebbek közül említsek néhányat.
ELEK TIBOR
György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
Helikon (Kolozsvár)



lapozás: 1-2




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék