udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 16 találat lapozás: 1-16

Névmutató: Huntington, Samuel P.

1997. január 21.

Eva Maria Barkival Tófalvi Zoltán készített interjút. A bécsi ügyvédnő nem tartja megfelelőnek az RMDSZ kormányba lépését. Emlékeztetett arra, hogy nemrég megjelent német nyelven Jimmy Carter amerikai elnök tanácsadójának, Samuel P. Huntingtonnak, a Harvard Egyetem stratégiai tudományok tanszékvezető tanárának a könyve német nyelven /Kamf der Kulturen/. Azért fontos ez, mert Carter és Huntington a PER-tárgyalások mögött áll. Huntington szerint új világpolitikai helyzet előtt állunk. A következő konfliktusok nem politikai, hanem kulturális és vallási konfliktusok lesznek. A délszláv háború is a kulturális törésvonalak mentén robbant ki. Huntington szerint az etnikai tisztogatások jelentik az egyetlen lehetőséget a konfliktusok megelőzésére. Szerinte hiba volt az Egyesült Államok boszniai beavatkozása, s még nagyobb a bosnyákok támogatása. Barki szerint az RMDSZ kormányba lépése elzárja az utat az autonómiatörekvések előtt. "Nyitva kellett volna hagyni a lehetőséget a sérelmek megfogalmazására, esetleges orvoslására." Az RMDSZ kiszolgáltatottá válik. /Tófalvi Zoltán: A kormánypárti részvétel buktatói. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jan. 22./

1997. november 20.

Bakk Miklós tanulmányában kifejtette, hogy Huntington 1993-ban Civilizációk ütközése /The Clash of Civilizations/ címmel megjelent tanulmányával új paradigmát alkotott, amely szerint a konfliktusok alapvetően nem ideológiai vagy gazdasági természetűek, hanem "különböző civilizációkhoz tartozó csoportokat és nemzeteket állítanak szembe". A civilizációk között meglevő törésvonalak azok, amelyek megmagyarázzák a konfliktus- és elhúzódó válságzónák kialakulását és fennmaradását. Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés című tanulmányának /Magyar Kisebbség (Kolozsvár), 1997/3-4/ gondolatmenete a huntingtoni paradigmára épül. Huntington szerint 1989-et követően "az Európát elválasztó ideológiai vasfüggönyt kulturális bársonyfüggöny váltotta fel. Azaz: az a törésvonal, amely 1500 táján rögzült mint a nyugati kereszténység határvonala, ma is meghatározó a tartós konfliktusok vonatkozásában. Molnár Gusztáv szerint az Európai Unió bővítése lényegében meg fog állni a nyugati kereszténység keleti határvonalánál. A probléma csupán az, mondja Molnár Gusztáv, hogy mi fog történni azokkal a régiókkal, ahogyan ő nevezi: "közép-európai fragmentumokkal", amelyek hagyományai révén a nyugati kereszténység örökösei, azonban azok az országok, amelyekhez tartoznak, a keleti kereszténység vidékei. Tehát: mi történik Erdéllyel, ha az Európai Unió bővítése nem terjed ki Erdélyre. - Molnár Gusztáv radikálisan fogalmazza meg Erdély kérdését: "Románia vagy képes lesz Erdélyhez felemelkedni, vagy - Erdélyt is magával rántva - belesodródik a sikertelen vagy inkább sikerületlen fél és másfél államok /failed states/ Montenegrótól Szibériáig húzódó válságövezetébe". Molnár Gusztáv hozzátette, hogy "a nyugat expanzió lendülete kifulladóban van", a bővítés történelmi esélyei nem sokáig adottak, ezért Romániának meg kell találni az utat az ország föderatív alapon való átszervezésére. Bakk Miklós megjegyzi, hogy Molnár Gusztáv markáns álláspontjával szemben meg kell vizsgálni azokat az érveket, amelyeket Románia "nemzetállami európaiságának" projektje mellett szokás felhozni. Bakk Miklós Lucian Boia nemrég megjelent könyvére hivatkozik /Isorie si mit in constiinta romaneasca (magyarul: Történelem és mítosz a románság tudatában)/. /Bakk Miklós: Európa határai és határtalanságai. = A Hét (Bukarest), nov. 20./ Lucian Boia könyvéről: szept. 2.

1999. október 13.

Okt. 11-én kezdett kétnapos konferenciát a Román Akadémia, a hadsereg vezérkara és a határon túli románok hivatala szervezte "Civilizáció és geopolitika a Kárpát-medencében" címmel. A konferencián Teodor Melescanu volt külügyminiszter hangsúlyozta: Románia számára létfontosságú, hogy aktív szereplője legyen az európai geopolitikai átrendeződésnek, s ebben a folyamatban hatékonyan biztosítsa alapvető nemzeti érdekeit. Geopolitikai szempontból európai szinten új választóvonal jött létre: az ideológiák által megosztott Európa helyett az eltérő mértékben garantált biztonságú régiókra osztott Európa alakult ki. A jelenlegi határokon belül létező román állam közvetlen jövőjét veszély fenyegeti - jelentette ki, hozzátéve: "Csehország, Lengyelország és Magyarország felvétele a NATO-ba, illetve az egész jugoszláv terület feldarabolása annak a nyomvonalnak a megteremtését jelenti, amelyet Samuel Huntington írt le a Civilizációk ütközése című könyvében". Az amerikai történész szerint Európa nyugati és keleti fele között ott húzódik a határ, ahol véget ér a nyugati kereszténység és megkezdődik az ortodox kereszténység, illetve az iszlám. Nastase leszögezte, hogy Romániát azért nem vették fel a NATO-ba és azért halogatják felvételét, mert "az erdélyi probléma kirobbantásával" számolnak. (Samuel Huntington könyvében Erdélyt Európa nyugati feléhez sorolta.) "Az erdélyi probléma kirobbantása nem lehetséges egy NATO-tagállamon belül", s szerinte éppen ezért "Románia határai csak akkor lesznek sérthetetlenek, ha az ország a NATO tagja lesz." /"Civilizáció és geopolitika a Kárpát-medencében". Új választóvonal jött létre = Népújság (Marosvásárhely), okt. 13./

2001. január 25.

Tánczos Vilmos Keletnek megnyílt kapuja /Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000/ című néprajzi esszékötetében a magyar civilizációs ütközőzónák senkiföldjéről, a határzónákról írt. A bevezető írásokban a szerző meghúzta az első határokat: a magyarországi magyar - erdélyi magyar, az erdélyi magyar - budapesti magyar, a székely - magyarországi (pesti) magyar élettereket elválasztó vonalakat. Tánczos Vilmos már óvatosabb, tudományosabb a Búcsú Csíksomlyón - egy rituális dráma katarzisa című tanulmányában. A kötetben a moldvai csángók közötti trabantos kószálást megörökítő néprajzi riportsorozatban aztán újra felszínre kerülnek a magyar Huntington-vonalak, civilizációs ütközők, azaz clash-zónák. /Szabó Csaba: Könyvespolc. Tánc a magyar Huntington-határokon. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 25./

2002. július 6.

Hétfalut mutatta be Szabó Csaba. Kétnyelvű helységnévtábla: Sacele - Négyfalu. Négy egymáshoz nőtt: Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu és Hosszúfalu, közigazgatási szempontból egyetlen település. Négyfalu a hétfalusi csángók földjének nyugati tömbje. Jóval messzebb újabb egymáshoz tapadt település: Háromfalu /Tatrang, Pürkerecz és Zajzon/. Ez a településtömb a hétfalusi csángók földje, Brassó megye legnagyobb összefüggő magyar nyelvszigete. Mélyen gyökerezik a hét falu magyar lakosainak lelkében a közös eredet tudata. Szabó Csaba elcsángált honfoglalóknak nevezte őket. Itt találkozik a Huntington-világ a keleti kultúrkontinenssel. Dr. Magdó János orvos /Türkös/ már évtizedek óta kutatja szűkebb pátriája történelmét. A csángó elnevezés a székelyes elcsángálásból jön, de figyelemre méltó az az elmélet is, amely határőrvidéknek tekinti Hétfalut, ahol baj esetén riadót fújtak, harangot húztak, csengettek - csangettek. A hétfalusi minták mását keleten, távoli rokonaink múzeumaiban lehet fellelni. Például a sajátos női fejfedő, a csepesz kifejezetten keleti, tatár eredetű, és nemigen lehet sehol máshol fellelni. Idegen elem a térség népviseletében a hámosrokolya is. Ez is keleti eredetű. Vagy itt van a fehérruhás gyászuk. Még 1939-ben is éltek itt olyan öreg nénik, akik átok mellett hagyták meg gyerekeiknek, hogy fehérben temessék el őket. Fehér volt a konfirmálás, a menyegző, a temetés. - Sikerült újraindítani az egyik múlt századi lapot, a Hétfalut is. Havonta jelenik meg, a Brassói Lapok mellékleteként. /Szabó Csaba: Elcsángált honfoglalók. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 6./

2008. szeptember 19.

Antonela Capelle-Pogacean politológus, tudományos kutató a román–magyar politikai kapcsolatok kutatója otthonosan tájékozódik szakterületének magyar irodalmában. Elmondta, hogy vegyes családból származik, magyarul a családban tanult meg, Nagyváradon magyar óvodába járt, majd román iskolába. Egyetemista koráig végig kétnyelvű környezetben élt, román és magyar barátok közt. A nyolcvanas években csak a magyar televíziót nézték, Nagyváradon a román szomszédok is mind ezt nézték; értettek annyit magyarul, hogy kedvenc filmjeiket és sorozataikat követni tudják. Kolozsváron az egyetemen román–francia szakot végzett, a magyar tagozatos diákkollégákkal már ritkábban találkozott. Antonela Capelle-Pogacean a Francia Kulturális Központban kezdett dolgozni, melyet 1989 után hoztak létre Kolozsváron. 1993-ban beiratkozott egy mesterképzőre Párizsban, a Keleti Nyelvek és Civilizációk Intézetébe (Langues’O), megvédte doktori disszertációját a párizsi Politikatudományi Intézetben. Az identitás kérdése továbbra is központi téma maradt a számára. Kezdetben a romániai és magyarországi magyar és a román értelmiség nemzetről való, 1989 utáni gondolkodását próbálta összehasonlítani. Disszertációjának témája a román és magyar nemzeti diskurzus kialakulása volt a 19. században. 2003 januárja óta a párizsi CERI kutatóintézet tudományos munkatársa. Úgy látja, hogy a román és a magyar nemzetállami ideológia asszimilációs dimenziója közös, ezek a 19. század végén alakultak ki. Az etnicizáló nacionalizmus erősebb volt Ceausescu Romániájában, mint Kádár Magyarországán. A románoknál erőteljesebben jelentkezik az ortodoxia mozgósítása a nemzeti identitás kialakításában. A kilencvenes években Huntington törésvonal-elmélete az ortodox és katolikus Európa megkülönböztetésével az EU-bővítés határának a kérdését is felvetette. Capelle-Pogacean a kilencvenes évek végén részt vett egy Molnár Gusztáv által szervezett vitán a Huntington-elmélet érvényességéről, majd erre a Provincia folyóirat is visszatért. Capelle-Pogacean szkeptikus volt e tétellel szemben. Szerinte a román ortodoxia nem monolitikus. Néhány ellentét láthatóvá vált az új pátriárka megválasztásakor. Az ortodox egyház és a román állam, a román politikai elitek közötti viszony továbbra is szoros. Az ortodoxia cáfolhatatlanul jelen van a román társadalomban, inkább, mint Magyarországon az ottani egyházak. Nem zárható ki, hogy ne lehessen mobilizálni az ortodox egyházat valamelyik kisebbségi csoport ellen. A román–magyar viszony a két ország európai uniós tagságával jelentős mértékben „dedramatizálódott”, anélkül azonban, hogy áttörés következett volna be az erdélyi magyarság helyzetének rendezésében, vetette fel az interjút készítő Bakk Miklós. Antonela Capelle-Pogacean kifejtette, nincs Bolyai Egyetem, de a magyarul tanuló diákok száma, akik a különböző állami egyetemeken és a Sapientián tanulnak, jelentős. Ezenkívül, az önálló állami magyar egyetem létesítésének célja akkor, amikor az Európai Unió a mobilitást és a többnyelvűséget támogatja, a magyar közösségen belül is vitatott. A felső tisztviselői karban is vannak magyarok. Viszont a további intézményesülés tekintetében még mindig számottevő a román politikai elit félelme, ellenkezése. Nem csupán a székelység területi autonómiája, hanem a kulturális autonómia tekintetében is. A kisebbségi törvény még mindig a parlament asztalán hever, 2005 óta. /Bakk Miklós: Az önmagát ismétlő történelem csapdája. Interjú Antonela Capelle-Pogacean politológussal, tudományos kutatóval. = Krónika (Kolozsvár), szept. 19./

2014. június 25.

Ambrus Attila: Úgymond, hadd legyen PER?
Van, aki alapvetésnek tartja. Van, aki az RMDSZ bűnbeesési pillanatának.
1993. júliusában a kormányzó szociáldemokrata párt főideológusai és az RMDSZ vezető politikusai a tengerparti üdülőhelyen, Neptunon az amerikai Project on Ethnic Relation (PER) kezdeményezésére tárgyalóasztalhoz ültek. És megegyeztek. Hogy miről tárgyaltak és miben egyeztek meg, erre azóta sem derült fény – hangoztatják ma is azok, akik árulásnak tartják a PER-találkozókat. „A (…) Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt, visszájára fordítani” – írja a Neptun-ügyről szóló könyvében Borbély Zsolt Attila.
Huszonegy évvel a neptuni tárgyalások után Brassó Pojanán találkoztak annak főszereplői. Felelevenítették a két évtizeddel korábbi eseményeket, a szervezés körülményeit, a párbeszéd beindításának (kezdeti) nehézségeit, leltárt készítettek az egyezmények megvalósult és a meg nem valósult pontjairól.
Dr. Allen H. Kassof, a PER érdemes elnöke emlékeztetett arra, hogy a PEReskedése a román–magyar dialógus megkezdése és fenntartása érdekében nem 1993-ban és nem a tengerparton kezdődött. Allen H. Kassof 1968-ban járt először Romániában, majd két-három évente rendszeresen visszatért ide, így jól ismerte a hazai valóságot, a magyar kisebbség helyzetét is. 1990-ben Domokos Gézával, az RMDSZ akkori elnökével megállapították, hogy gyakorlatilag nincs párbeszéd a román és a romániai magyar politikusok közt. A hatalom minden kisebbségi kérést azonnal lesöpör az asztalról. Meg kellett tehát teremteni azt a miliőt, amelyben szabadon és barátian beszélgethetnek a többségi és kisebbségi politikusok a legkényesebb kérdésekről is. A nyilvánosság kizárása éppen a nyílt és megoldásokhoz vezető dialógus érdekében történt – mondta Allen H. Kassof.
Az az időszak a jugoszláv válság (háború), a cseh és szlovák önállósulási kísérletek, a bolgár–török konfliktus időszaka volt. Élt még a marosvásárhelyi fekete március emléke. Az amerikai fél számára a marosvásárhelyi események is bizonyították, hogy nincsenek kommunikációs csatornák a román és az erdélyi magyar politikusok között.
Arról már a biztonságpolitikai szakértő Larry Watts beszélt, hogy az USA 1993-ig komolyan számolt egy erdélyi etnikai háború lehetőségével. Abban az időben vált politikai bestsellerré Samuel Huntington civilizációk harcáról szóló jóslata, s az erdélyi helyzet tökéletesen alkalmas volt egy ilyen típusú konfliktus kirobbanására. Larry Watts visszaemlékezett, Budapest 3,5 millió erdélyi magyarról beszélt, Bukarest 1,5 millióról. A magyarok ellen irányuló etnikai diszkrimináció ténye nyilvánvaló volt. Mindkét félnek jó oka volt arra, hogy ne higgyen a másiknak. A románok a magyarok lojalitását kérdőjelezték meg, a magyarok a többség hajlandóságát, hogy jotányit is engedjen a kisebbségi jogok érvényesítésében.
Az erdélyi magyarok támogatása az Egyesült Államokban nem volt egyértelmű. Sőt. Az 1995-ben Atlantában megtartott újabb tanácskozásról – amelyen részt vett a Neptun-ügy bírálója, Tőkés László is – a tekintélyes és befolyásos New York Times újságírója, David Binder azt írta: megérkeztek Amerikába azoknak az erdélyi magyar terroristák, akik Erdély függetlenségét kívánják. Az RMDSZ küldöttség heves tiltakozására másnap David Binder helyesbített: nem erdélyi, hanem magyarországi terroristák érkeztek a tárgyalásokra.
Négy nevet említenek ma az amerikai szakértők azoké közül, akik ebben a helyzetben felismerték a párbeszéd szükségességét: román részről a Viorel Hrebenciuc, magyar részről Borbély László, Frunda György és Tokay György. Viorel Hrebenciuc volt az, aki kiötölte, hogyan lehetne intézményesíteni a többség és kisebbség viszonyát. Így jött létre a kormányszintű intézmény, a Nemzeti Kisebbségi Tanács. Akkor, amikor a szociáldemokraták kénytelenek voltak együtt kormányozni a Nagy-Románia Párttal, a Román Nemzeti Egységpárttal, a Szocialista Párttal, azaz Corneliu Vadim Tudorral és Adrian Păunescuval.
A neptuni tárgyalások magyar résztvevői ma úgy látják, a PER segítette az erdélyi magyar politikusokat, hogy elmondhassák a román politikusoknak: az erdélyi magyarság olyan mértékben lesz lojális a román államhoz, amilyen mértékben az biztosítja a kisebbségi jogokat, s amennyiben egyenlő partnernek tekinti a kisebbséget és annak képviselőit. A PER nyomán – az 1993–2004 közötti időszakban – történt előrelépés a kisebbségi jogok biztosításában, érvényesítésében: a nyelvhasználat, az oktatás terén.
Az utóbbi időben azonban ismét üzemzavar mutatkozik. Érthetetlen a közösségi szimbólumok ellen indított hatósági zaklatás, az anyanyelvhasználat tiltása a bíróságokon vagy az autonómia törekvések lesöprése a tárgyalóasztalról, noha ezek jól beilleszthetőek a lassan elódázhatatlan decentralizációs, régiósítási folyamatba.
A brassó-pojánai tanácskozás résztvevői szerint ismét szükség van a rendszeresített román–magyar párbeszédre, a szabad és baráti beszélgetésekre. Kérdés, hogy a fiatal politikusok így látják-e.
A fiatal generációhoz tartozó RMDSZ-politikus, aki 1993-ban a Neptun-ügy résztvevői ellen voksolt, amikor egyetlen szavazaton múlott, hogy a három politikust nem zárták ki a szövetségből, ma azt mondja, ő is a párbeszédet és nem az örökös és terméketlen konfrontációt támogatná. Látva a múltat és jelent.
A Neptun-ügy a konfrontáció hívei számára árulás. A párbeszédben bízók számára alapvetés. Megítélése hosszú ideig eltérő lesz. De az tagadhatatlan: a jelen akkor kezdődött újra. maszol.ro

2015. január 8.

A multikulti halála (2010)
A felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Az írás 2010. október 8-án jelent meg a Reflektóriumon. Újrapublikálását, úgy gondoljuk, aktuálissá tették az elmúlt napok párizsi eseményei.
Alig egy héttel az után, hogy Kolozsváron dicsérte a BBTE multikulturalitását, Angela Merkel azt mondja: „teljes kudarc a multikulturális társadalom modellje, a multikulti hitvallása – hogy immár egymás mellett élünk, és ez mennyire jó nekünk –, ez a felfogás megbukott, teljességgel megbukott”.
Nem lehet amellett csak úgy elmenni, ha Németország szövetségi kancellárja, az európai konstrukció egyik kulcsszereplője gyakorlatilag kidobja az ablakon a posztmodernitás egyik kulcstoposzát. Pedig csak a kimondás aktusa hat újszerűen, mivel
a multikulti rég halott – ha egyáltalán élt valaha.
Merkel nyilván konkrét helyzet kapcsán fogalmazta meg a régóta körvonalazódó, de ennyire markánsan még ki nem mondott megállapítást. Németországnak szüksége van a bevándorlókra, mivel a képzett munkaerő hiányával küzd, de a bevándorlóknak (értsd: az iszlám világból érkezőknek) be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit, mondta a kancellár.
Ezek a szavak pedig kontextusra találnak az utóbbi időszak történéseiben. Elég, ha csak az olaszországi és franciaországi cigány-kitoloncolásokra, Sarkozy francia elnök – újabb uniós kulcsfigura – ezzel kapcsolatos sarkos kijelentéseire gondolunk, de ugyanezt a kontextust erősítik az egységes európai pénznem megszűnését vizionáló megnyilvánulások is, valamint az, hogy az uniós tagállamokban és az Európai Parlament szintjén is erősödtek a jobboldali (sőt, radikális jobboldali) pártok.
De mi a gond a multikulturalitással?
Dióhéjban az, hogy ha a „különbözőséghez való jog” mentén próbáljuk a multikulturalitást a liberális demokrácia részévé tenni, két nehézséggel szembesülünk: egyrészt az emberi jogokra – mert mi másra – alapozott sokszínűség éppen önmagát kezdi ki, mivel kiszorulnak mindazok a formái, amelyek nem értelmezhetők a jogok síkján. Másrészt arról van szó, hogy – és ez ténykérdés – Európában csak nemzetállami keretek között beszélhetünk liberális demokráciáról, ez pedig szintén jelentősen beszűkíti a multikulturalitás gyakorlati lehetőségeit. Hogy is mondta Merkel? A bevándorlóknak be kell illeszkedniük, magukévá kell tenniük a német kultúrát és annak értékeit. Ez pedig vegytiszta nemzetállam-diskurzus.
A jobbára egyetemi tanszékeken és steril könyvtárszobákban kigondolt multikulturalitás természetébe eleve bele van kódolva
az önfelszámolás lehetősége.
A sokszínűség formális tényének keményvonalas ünneplői nem számolnak azzal – mert nem számolhatnak, elvileg tilos számukra –, hogy esetleg lényegileg különbözhetnek, sőt, összeférhetetlenek, egymás puszta létére nézve veszélyesek lehetnek a „multikulturálissá homogenizált sokszínűség” elemei.
Vajon a fejkendő-viták, a Mohamed-ábrázolások csökönyös ismétlődése nem éppen abból a felismerésből fakad-e, hogy a bevándorlók befogadásának szabadsága és a tolerancia jegyében éppen a szabadság elutasított korlátozása vagy megszüntetése, az intolerancia valósul meg, és válik paradox módon a befogadó társadalom értékévé, nyilvánvaló ellentmondásba keveredve annak kinyilvánított alapvetésével? Ez a felismerés pedig vajon nem arra vonatkozik-e, hogy a következetesen végigvitt liberális szabadságeszme végső soron önmagát számolja fel, hiszen semmilyen inherens eszköze nincs önnön puszta létének védelmére?
Ha viszont a szabadság nem univerzális, ha vannak szabadabbak a szabadoknál,
akkor mi a helyzet a liberális demokrácia eszméjével?
Mi a helyzet a multikultival? (következetesen végigveszi ezeket a problémákat Demeter M. Attila a Szabadság, Egyenlőség, Nemzetiség című remekbe szabott munkájában – Pro Philosophia, Kolozsvár, 2009).
És még mielőtt valaki felsikoltana, hogy Angela Merkel náci fordulatot tett, sietve leszögezném: nem, nem ő a hibás. Hanem az, hogy a felvilágosodás emancipatorikus ráció-központúságából a „kombatív tolerancia” elvét és gyakorlatát kialakító európai liberális multikulti nem számolt a totalitárius racionalizmus következményeivel.
Arról van szó, hogy az identitások előrevetülő veszélyeztetettség- és bizonytalanság-érzése olyan nem-racionális elem, amely azonnal és elnyomhatatlanul, ösztönösen felszínre nyomakszik, amikor az egyféle hagyományokból táplálkozó Mi testközelbe kerül a másféle tradíciókon alapuló Őkkel. Egy németországi város valamelyik negyedében élő protestáns ember akkor is összerezzen a néhány hónapja a szomszédos telken felépült mecsetből kihallatszó müezzin-ének hallatán, ha tudja, hogy politikailag inkorrekt gondolatai támadtak. És máris kilépett a multikultiból, amelyben tulajdonképpen soha nem is volt benne. Itt ugyanis eltérő identitások ütköznek, ezek pedig természetükből eredően még a liberális demokrácia keretei között sem képesek a vitára, pusztán amiatt, hogy egy identitás nem megerősítő vagy cáfolható érvek alapján létezik.
Amikor tehát Merkel kancellár beilleszkedésre szólítja fel a bevándorlókat – még egyszer: nem a csehekre vagy lengyelekre, hanem a törökökre gondolt –, akkor gyakorlatilag azt kéri tőlük, hogy mondjanak le identitásukról (mert csak két lehetősége van: vagy az előbbi, vagy pedig az, hogy megszünteti a nemzetállamot). Ezzel pedig tulajdonképpen elismeri, hogy az európai liberális demokrácia jelenlegi formájában nem képes kezelni a különbözőség-topikok legfontosabbikát: az interkulturális bevándorlást. Enélkül pedig – Merkel is megerősíti: szükség van a bevándorlókra – nem létezhet piacgazdaság, piacgazdaság nélkül pedig nem létezik liberális demokrácia.
Valahogy tovább kell lépni,
szem előtt tartva, hogy nincs multikulti, nincs univerzális szabadság, csak Mi és Ők, a történelem pedig nemhogy véget érne, hanem csak most kezdődik igazán. Talán újra kell olvasni Descartes-tól, Rousseau-ékon, Kanton, Hegelen és Heideggeren át Fukuyamáig és Huntingtonig a teljes nyugati eszmetörténetet. De az is lehet, hogy nem.
Fall Sándor
foter.ro/cikk

2016. március 2.

Európa védelemre szorul
2016. március 1-én, az Európai Parlament brüsszeli székhelyén Tunne Kelam és Tőkés László EP-képviselők irodáinak közös szervezésében és a londoni székhelyű Inter Cultural Center közreműködésével rendeztek konferenciát Iszlám, szélsőség és demokrácia címmel.
 Megnyitó beszédében Tunne Kelam észt néppárti képviselő arra hívta fel a figyelmet, hogy napjaink háborúi ideológiai alapúak, ezért, ha tisztán akarunk látni, fontos, hogy megszabaduljunk előítéleteinktől és a félreértelmezésektől, határozottan visszautasítva minden szélsőséges megnyilvánulást. Európa veszni hagyja saját identitását, hagyományos értékeit pedig az európaiak nagy része lenézi. Ezen összefüggésben rá kell ébrednünk az oktatás meghatározó szerepére, nem feledve, hogy még a Közel-Keleten is sokan vannak, akik, bár más felekezetűek, gyermekeiket mégis színvonalas keresztény iskolákban taníttatják.
Tőkés László az Európába hívatlanul és ellenőrizetlenül, százezer számra érkező bevándorlók okozta migrációs válság veszélyeire hívta fel a figyelmet. Megítélése szerint a kommunizmus összeomlása óta ez az újkori népvándorlás jelenti a legnagyobb kihívást az egységesülő Európa számára. „Nemcsak a bevándorlók és a menekültek, hanem maga Európa is védelemre szorul. Tudathasadásos állapot ez, hogy miközben a balliberális európai »mainstream« diszkriminációellenes hevülettel száll szembe az iszlamofóbiával – ezzel szemben az iszlám fundamentalizmus tűzzel-vassal üldözi a keresztényeket.  S miközben emezek irgalom nélkül kiűzik szülőhazájukból saját »nonkonformista« hittestvéreiket – mi tárt karokkal fogadjuk az általuk megvetett keresztény Európában a muszlim tömegeket. Egész multikulturális európai kultúránk és plurális politikai értékvilágunk kerül veszélybe a vallási és kulturális kizárólagosságon alapuló muszlim expanzió által, melynek – mondhatni – hitbeli hivatása az iszlám terjesztése és az európai világ muzulmánná való átalakítása. (...) A civilizációk huntingtoni konfrontációja fenyegeti a közeljövőben Európát. Ettől kell megvédenünk társadalmainkat: az iszlám intoleranciával szemben az európai toleranciát, a saria elvakult öntörvényűségétől az emberi alapjogokat és szabadságokat” – mondta az erdélyi képviselő.
Tőkés László meghívására a konferencia jeles vendégelőadójaként Maróth Miklós akadémikus, orientalista Demokrácia keleten és nyugaton címmel tartott előadást. Elmondta, hogy a muzulmán országok vezetőinek egyfelől a bizánci császárok, másfelől az arab törzsfőnökök voltak az „előképeik”. Nyugati szemszögből megítélve – éppen ezért – politikai berendezkedésükre a despotizmus jellemző. Muszlim oldalról nézve – ezzel szemben – az európai vezetők legitimitását biztosító választások csak korlátozott jogkörrel ruházzák fel a választott kormányokat, mert az egyes országokra vonatkozó döntések java részét anonim, felelősséggel nem rendelkező és elszámoltathatatlan hivatalnokok hozzák meg. Ezek után elfogadhatatlan, hogy az európai országok az iszlám világára rá akarják kényszeríteni saját politikai rendszerüket, és arab vezetőket próbálnak leváltani azon a címen, hogy azok az iszlám politikai hagyományainak megfelelően despotikusan vezetik országukat. Semmi helye nincs a nyugati demokrácia keleti exportjának – vonta le a következtetést Maróth professzor.
Seyed Mostafa Azmayesh, az iszlám – talán egyetlen – békés és toleráns közösségének, a szúfiknak a képviselője azt hangoztatta, hogy a Korán „lelke” a békesség, és amúgy a nőket sem tartja alsóbbrendűnek a férfiaknál. A szunnita és a síita hitoktatók, vagy éppen a muszlim törvénykezés (saria) hívei pedig olyan hamis értelmezést adnak a Koránnak, amelynek már nem sok köze van az igaz iszlámhoz. A Franciaország több neves egyetemét is megjárt vallástudós állítása szerint az arab országokban már az iszlám megjelenése előtt is általános volt a szélsőségesség, az iszlám pedig eredetileg éppen arra volt hivatott, hogy „civilizálja” az arab törzsi társadalmakat. Habár más iszlám áramlat követőit direkt módon nem támadta, de állítása szerint az iszlám szunnita, illetve síita értelmezése nem annyira a vallásról és a hitről, hanem sokkal inkább a hatalom gyakorlásáról szól. Jobb híján ezt nevezhetjük politikai iszlámnak. Arra kérdésre, mivel magyarázza, hogy a világ leginkább diktatórikus államai éppen az iszlámra épülő, ennek mindenhatóságát hirdető államok – erre azt válaszolta, ezen országok csupán hatalmi legitimációs eszközként használják a Korán tanítását. Az iszlám kereszténységhez való viszonyáról szólva a professzor szintén a Koránt idézte, amely arra tanítja híveit, hogy „legyenek olyanok, mint Jézus apostolai”.
Az egész Európát megrázó migrációs válság jelenlegi körülményei között a nyugaton élő iráni hittudós okfejtései aligha jelenhettek többet, mint egy tiszteletre méltó, de mégis csak szektásan marginális iszlám irányzatnak a súlytalan és irreleváns önigazolási törekvését. https://tokeslaszlo.eu

2016. május 13.

Ez a világ semmivel nem lesz békésebb…
A második világháború óta ezen a földön még egy békés nap nem volt, és egyelőre nem is lesz. Szerte a világban jelenleg húsz háború dúl. A legfrissebb adatok szerint jelenleg 244 millió migráns él a földön, 90 százalékuk a szomszédos országokba menekül. A szíriai háború miatt 20 millió ember menekült el a térségből, a többiek az éghajlati katasztrófa, vízhiány, vallási üldözés miatt hagyják el otthonukat. Jelenleg ott tartunk, hogy minden évben négyszer több migráns indul útnak – hangzott el Nógrádi György kolozsvári előadásán, a biztonságpolitikai szakértő a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely vendégeként Migráció egyházi és biztonságpolitikai szempontból témakörben fejtette ki nézeteit. A kedd esti rendezvény másik meghívottja Fischl Vilmos evangélikus lelkész, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára, külügyi szakértő volt.
Romániában él a térség legnagyobb muzulmán közössége
– Európa nyitott volt az iszlámot, az iszlám által képviselt értékeket, az általa teremtett lenyűgöző kultúrát illetően, de az utóbbi másfél évtized merényletei óta megváltozott ez a hozzáállás – ezekkel a gondolatokkal kezdte előadását Fischl Vilmos.
Úgy vélekedett: napjainkban jelentős mértékben felerősödött az a tendencia, amelyik egyre inkább bűnösnek kiáltja ki az iszlám vallást. George Bush az iszlámot a „rossz birodalmának” nevezte, ezzel szemben áll Amerika, amely nyilván a „jó birodalma”. Ez a gondolkodásmód csak megerősítette Samuel P. Huntington azon elméletét, miszerint a nyugati kultúra és az iszlám közötti konfliktus elkerülhetetlen.
Jelenleg az iszlám óriási erőre tett szert Európában is – vélekedett Fischl. Ma már ugyanannyi iszlám vallású él a világon – másfél milliárd –, mint keresztény, noha az iszlám 622 évvel fiatalabb a kereszténységnél. Az iszlám tehát behozta a számbeli lemaradást, ha tartja ezt az iramot, valószínű, hogy a muszlimok száma hamarosan meghaladja a keresztényekét, amennyiben a kereszténység nem lesz képes a megújulásra, ha Európa nem talál önmagára.
Nehéz kérdés, hogyan viszonyuljunk ma a muszlimokhoz. A szakértő szerint megértőnek és humánusnak kell lenni, de a megértő és befogadó hozzáállás nem jelentheti saját kultúránk feladását. Az iszlámon belül van egy fundamentalista, nyugat-ellenes radikalista irányzat, ennek tanításai rémisztően hatnak az európai és amerikai emberekre, de hiba ezeket a radikális mozgalmakat a muszlimok egészével azonosítani – figyelmeztetett a lelkész.
Európában 43 millió muszlim él, az adatok szerint ezek közül Közép és Kelet-Európában 126 000, többségük Romániában (73 000), míg Magyarországon 25 000. Fischl ironikusan megjegyezte: nem kell attól félnünk, hogy Európát elárasztják a muszlimok, mivel már itt vannak … Iszlám, zsidó és keresztény Európáról kell ma helyesen beszélnünk! – hangsúlyozta.
A közel-keleti helyzet egyik kiváló ismerőjeként számon tartott szakértő kifejtette: az iszlám fenyegetés az aszimmetrikus hadviselésben, azaz a terrorizmusban és nem az iszlám vallásban rejlik. A terror az állandó félelem állapotát jelenti, hogy nem ismerni, honnan érkezik támadás, hogy milyen ellenséggel állunk szemben.
N.H.-D., Sz. K.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)

2016. július 26.

Sokszemszögből a menekültválságról
Tanácskozás Székelyhodoson
Európa nem volt felkészülve a kontinenst elárasztó tömeges menekültáradat fogadására, ami a jelek szerint egyhamar nem fog megállni – hangzott el azon a háromórás értekezleten és megbeszélésen, amelyet Ne bántsátok a feketerigót! címmel a székelyhodosi művelődési házban tartottak az Európa országait és az országokon belüli lakosságot is megosztó válsághelyzetről, amit a migráció okoz.
A megbeszélés annak a találkozónak a programjában szerepelt, amelyen a vendéglátó Székelyhodos község hivatalos képviselői mellett részt vettek a magyarországi testvértelepülések, a Bács-Kiskun megyei Géderlak, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szegi és a dél-franciaországi Venerque küldöttségei. A megbeszélés meghívott előadója Smaranda Enache, a Pro Európa Liga elnöke, Szokoly Elek politológus, Szénégető István római katolikus lelkész volt. A tanácskozáson, amelyet Balássy András, az Európai Unió támogatását élvező projekt felelőse szervezett, Haller Béla tanár tolmácsolta magyar és francia nyelven az előadók és hozzászólók gondolatait.
Európa nem volt felkészülve a menekültáradat fogadására, ezért nehéz egyértelmű erkölcsi választ találni az új kihívásra – fogalmazta meg magyar és francia nyelven elmondott előadása kezdetén Smaranda Enache, aki bemutatta az általa vezetett Pro Európa Liga tevékenységét. Amikor Románia és Magyarország belépett az Európai Unióba, vállalta az európai értékeket. Ennek ellenére az országok között és az országokon belül kialakuló ellentétes vélemények olyan súlyos kérdéseket vetnek fel, amelyek megkérdőjelezik a kontinens jövőjét.
Nyugat-Európában sok évvel ezelőtt be kellett fogadni a gyarmatokról érkező és más kultúrát képviselő személyeket, ezért ezeknek az országoknak nagyobb gyakorlata van a másság elfogadásában. A jobbára diktatúrában élő kelet-európai országoknak nincsen tapasztalata ezen a téren, és a mobilitás kultúrája is más, hisz a diktatúra idején még a nagyvárosokban való letelepedést is lehetetlenné tették.
A válaszadást az is megnehezíti, hogy nem látunk tisztán a migránsválságban, nem lehet tudni, hogy mennyi a valódi menekült, hány terrorista érkezik a migránsokkal, mennyire veszélyes vagy sem a helyzet, s ebben sem a politika, sem a sajtó nem segít, mivel mindenik fél a saját érdekében próbálja bemutatni a történéseket.
Az igazság az, hogy félünk az iszlám vallás híveitől, akik másképpen gondolkoznak és viselkednek, mint a keresztények, de milyen kereszténység az, amely nem fogadja be a bajban levőket? – tette fel a kérdést az előadó, aki a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok, a másság elfogadása mellett foglalt állást.
Tavaly nyártól emberek tömege lepi el Európát. Mi és miért történik? Ennek így kell lennie, vagy egy veszélyes játék zajlik körülöttünk? – tette fel a kérdést és biztatott árnyalt gondolkodásra vitaindító szavaival Szénégető István római katolikus lelkész. Majd a Máté evangéliumából vett idézettel válaszolt is: "legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok". Aki bajban van, azzal együtt kell érezni, fel kell emelni, be kell fogadni, ahogy erre Ferenc pápa is példát mutatott, de az okosságot illetően Hunyadi Jánosra hivatkozott, aki az iszlám híveinek azt mondta, hogy gyertek be a kapun, de úgy, ahogy én mondom.
A nagyhatalmak bűnösek abban, ami a Közel-Keleten történt. Merkel asszony magatartásának mélyén a német bűntudat rejlik, ugyanakkor gazdasági megfontolások vezérelték, amikor utat nyitott a bevándorlóknak – mondta többek között Szokoly Elek. Bár az egyéni bevándorlást tudta kezelni, Európa nem volt felkészülve olyan tömegek érkezésére, amelyekben nehéz felfedezni, hogy ki a migráns és ki a menekült. A probléma az, hogy a tízparancsolaton alapuló értékrend a migránsok számára ismeretlen, ezért a nagy kérdés az, hogy Európa képes lesz-e őket integrálni. A menekültáradat ugyanis nem áll le, a nagy gazdasági, környezeti válságok újabb tömegeket fognak eredeti lakhelyükről kimozdítani. Feltevődik tehát a kérdés, hogy a humanitárius jellegen túl gazdasági, politikai szempontból hogyan lehet kezelni a nagy népvándorlást, amely a jövőben folytatódni fog. Szokoly Elek úgy ítélte meg, hogy a sokak által megmosolygott Huntington-elmélet, amely szerint a nyugati demokrácia elterjedése és térhódítása helyett a különböző kultúrák és civilizációk összecsapásaira kell számítanunk, működőképessé válik, és a történelemben megismétlődhet, ami a görög- római civilizációval a vandálok térfoglalása nyomán történt.
Hozzászólásában Jacques Breton nyugalmazott francia mérnök, a venerque-i küldöttség tagja azt hangsúlyozta, hogy országa mindig befogadta a különböző nemzetek, a spanyol köztársaságiak, az 56-os magyarok, a vietnami háború menekültjeit. Mivel a globális felmelegedés következtében feltehetően 80 millió lakost kell elköltöztetni ahhoz, hogy a hatmilliós Franciaország helyet adhasson a menekülteknek, hosszú távú politikai előkészítő akcióra van szükség.
Európa meg kell erősítse határait, ezért támogatni kell a határországokat, de a szolidaritásról nem lehet lemondani, a háborús menekülteken minden országnak a saját lehetőségei szerint segítenie kell, s egyéni felelősség, hogy a félretájékoztatás mögött meglássuk a valóságot – mondta többek között Hélene Breton, Venerque volt polgármestere.
Fontos a különböző kultúrák találkozása, ezért fogad rendszeresen fiatalokat a világ különböző országaiból Francoise Grebille, a Venerque–Hodos Baráti Társaság vezetője, aki szerint azok a fiatalok, akik megismerik egymást, nem fognak a másikra lőni.
Elhangzott, hogy különbséget kell tenni a gazdasági bevándorlók és a valós menekültek között, továbbá, hogy az utóbbi idő terrorakcióit elkövetők már Franciaországban születtek és nevelkedtek.
A magyar fél képviselői kritikusabban fogalmazva azt hangsúlyozták, hogy érvényes iratok nélkül nem kellene beengedni senkit az unió országaiba. Európában 150 évig török, 400 évig osztrák gyarmat volt Magyarország. Annak ellenére, hogy évszázadokon át védte Európa határait, Nyugat-Európa, amely sohasem támogatta, most azt várná el, hogy egy magyar lakos háromhavi keresetét, azaz 1.500 eurót költsenek azokra a migránsokra, akiket az országra akarnak kényszeríteni.
Elhangzott, hogy a belpolitika terén is ütköznek a vélemények, ugyanis a baloldal, amelynek képviselői a 2004-es népszavazást megelőzően a határon túli magyaroktól féltették a magyarországi munkahelyeket, most a más kultúrát képviselő migránsok befogadása mellett kardoskodnak.
Ami ma Európában történik, annak a világ különböző övezeteiben gerjesztett háborúk az okozói, ami jó üzletet jelent egyes országoknak. Azt kellene elérni, hogy a háborúk megszűnjenek, s a menekültek hazatérhessenek újra felépíteni a hazájukat – hangzott el két hozzászólásban is.
A rendezvényt szervező Balássy András egy 1992-es történettel zárta a vitát. Amikor hosszas és nehézkes utánajárás nyomán végre kijutott Franciaországba, az első éjszaka az állomáson ellopták a pénzét és iratait. A francia rendőrség pedig, amelyhez segítségért fordult, a menekültválság kapcsán sokat emlegetett segítőkészség helyett kiutasította az országból, iratok nélkül feltette az első vonatra, és hazaküldte. Ehhez képest jó tudni, hogy ma már sokkal nyitottabbá vált Európa.
A megbeszélés célja az volt, hogy kiderüljön, mennyire másképpen gondolkodunk. A különböző szempontokat megismerve tudunk közeledni, jobban megérteni egymást – fogalmazott Balássy András, amit Barabási Ottó polgármester azzal egészített ki, hogy akár a megoldást is meg lehetne találni.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2016. szeptember 25.

A plakátokról tanulnak olvasni és gyűlölni a magyar gyerekek
Amint azt egy réges-régi slágerből is tudjuk: „ma lesz a holnap tegnapja”. Közállapotaink változását tekintve nekem a tegnap a kilencvenes éveket jelenti, amikor szívszakadva készültünk arra, hogy mi lesz ma. Nemcsak szívszakadva persze, hanem gondolkodva is folyamatosan egy élhető jövőről, latolgatva a lehetséges politikai megoldásokat Európa újkeletű demokratikus társadalmai és ezen belül az erdélyi magyarság számára. Húsz-huszonöt esztendővel számoltunk, amíg sikerül sajátos mintákat kidolgozni a nemzetek határok nélküli, méltányos együttélésére is.
Hát most itt van ez a holnap, nézhetjük, tapogathatjuk, borzadhatunk tőle: a miénk!
Pedig micsoda romantikus lelkesedés, micsoda lenyűgöző intellektuális erőfeszítés előzte meg ezt a sokáig ígéretesnek tűnő holnapot. Ki emlékszik még arra, amikor az EBEÉ átalakult EBESZ-szé? A gyengébbek kedvéért: az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet állandó intézménnyé vált, Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek nevezték, és a nyílt vagy lappangó konfliktusok kezelésére, tehát elsősorban Európa keleti részének és a Balkánnak a pacifikálására szolgált. Vagy hol van már az akkori francia miniszterelnökről röviden csak Balladur-tervnek hívott európai stabilitási egyezmény, amelytől olyan sokat reméltünk mi is, kötelező normákat, nem csupán egyéni, hanem kollektív jogokat is.
Vajmi kevés valósult meg mindebből. Sokat haladtunk mégis előre egy ideig, ám ez főként belső erőfeszítéseinknek, a magyar érdekvédelmi szervezet és a román politikai pártok megegyezésének köszönhető. De tagadhatatlan, hogy számított a külső nyomás is. Külön kisebbségügyi főbiztosa volt az EBESZ-nek, Max van der Stoel, akinek a nevét a Kárpát-medenceében a kisiskolástól a nagymamáig mindenki ismerte, mindenféle jelentéstevők járták a régiót, hosszan készültünk a velük való találkozásra, sokáig emlegettük egy-egy biztató félmondatukat.
Közben meg itthon is zajlott a közelmúlt történetének feltárása, a tanulságok megfogalmazása, és az akkor született nemzetpolitikai tanulmányokkal, kisebbségjogi traktátusokkal, autonómiatervezetekkel Dunát lehetne rekeszteni. Meg aztán jöttek „pacifikálni” az amerikaiak is, diplomaták, szenátorok, képviselők, szakértők, és végig úgy éreztük, a várva várt nyugati demokráciát hozzák nekünk, tanulás kérdése az egész. A magyar–román viszonyban is velünk együtt keresték a legjobb megoldást. Nyilván nem mi voltunk a legfontosabbak, hanem a széteső Jugoszlávia, ahol Koszovó 2008-as függetlenné válása volt talán az utolsó olyan döntés, amikor úgy éreztük, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk az Egyesült Államokkal. A román parlament elítélte Koszovó állam létrehozását, egyedül az RMDSZ szavazott az elítélő határozat ellen.
Amerika természetesen továbbra is nagyon figyel Romániára. Csakhogy régóta az az érzésem, ma már a stabilitás kulcsát nem az emberi jogokban és az etnikai problémák megoldásában látja Washington, hanem valamiféle centralizált, autoritárius rendszer kialakításában. Valahányszor például nyilvánosan kifogásolja az amerikai nagykövet, ha a parlament neki-nekirugaszkodik, hogy átláthatóbbá tegye az igazságszolgáltatás munkáját, sem a sajtó, sem a politikusok nem furcsállják ezt a beleszólást, egyesek bólogatnak, mások hallgatnak.
Érthető, hiszen az óceánon túlról jön ma a remény, vagyis a biztonság Románia számára.
De úgy látszik, mégsem vonatkozik mindenre ez a szolgálatkészség. Augusztus végén a kisinyovi amerikai nagykövet egy televíziós interjúban többek közt a következőket mondta: „...az a mi politikánk, hogy a Moldovai Köztársaság szuverén és független állam mAradjon (...) A Romániával való egyesülés például, akár azért, hogy ily módon belépjen az Európai Unióba, akár bármely más okból, nem lenne praktikus választás, és nem javítana a helyzeten itt, a Moldovai Köztársaságban.” Egyszerre csak megtört a hallgatás Romániában, pártelnökök tiltakoztak, egyébként indokoltan, hiszen ma csak „a holnap tegnapja” van, nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Mintha beintésre tenné, a sajtó is hisztérikus kampányba fogott, és ha tényleg beintett valaki, jó érzékkel tette: figyelmeztetni kellett a Nagy Testvért, hogy életünket és vérünket – és a rakétatámaszpontokat – ugyan felajánlottuk, de cserében van egy olyan érzékeny pont, amihez nem kellene hozzányúlni, a nemzeti kérdés.
Hogy ez mennyire így van, bizonyítja egy újabb eset, a minap ugyanis a Bukaresti amerikai nagykövet fogott mellé Székelyföldi látogatásán. Kovászna megyében, vagyis Háromszéken az ottani magyar vezetőkkel úgy fényképezkedett, hogy egy nagy székely zászló volt előttük kifeszítve. Lett is ebből újabb pánik, a külügyminisztérium bekérette az amerikai nagykövetet, ilyen sem volt mostanában. Ahogy Moldova esetében, itt is jelezni kellett valamiképpen, hogy a magyar ügy a románokra tartozik, nem másra, és ezt a jelzést akkor kell megadni, amikor még az amerikaiaknak nem vált ismét szokásukká, hogy akárcsak – üsse kő! – a korrupciós perekben, a magyarkérdésben is véleményt mondjanak. Vaklárma persze, legalábbis a Székelyföldi zászlós fotózás, sajnos, tényleg csak zavart „udvariasság” lehetett, ahogy a nagykövetség utólagos közleménye is fogalmazott. Kétlem, hogy szemléletváltásra készülne Washington, bár igazán ránk férne, ráférne erre az egész régióra, hogy az etnikai problémákkal megint foglalkozzék az Egyesült Államok is, Európa is.
Viszont az eset arra jó volt, hogy
a román hírtelevíziókból fröcsögjön a gyűlölet ránk, magyarokra,
mintha semmi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban, el egészen addig, hogy nehezen kiküzdött, nagyrészt már régóta működő jogainkat is megkérdőjelezték, a kétnyelvű feliratoktól az anyanyelvű oktatásig. Érzékeny a többség! Erre hivatkozott a román külügyminisztérium is, az érzékenységre. Hogy egy regionális, kisebbségi szimbólum és az amerikai nagykövet találkozása egy Facebookra feltett fotón érzékenységet sért. Mennyit hallottunk erről az érzékenységről innen is, onnan is 1989 előtt. Most aztán megint. Amúgy is az a benyomásom, hogy ez az éppen megvalósuló holnap, ez bizony nem a tegnap, hanem a tegnapelőtt valójában. Amikor még élt Ceausescu.
Vagy lehet, másfajta kor ez mégis, új történetekkel, új érzésekkel? Példának okáért a gyűlölet mindenki iránt, aki más! Mekkora tévedés az is, hogy csak a migránsokat lehet gyűlölni, és hogy ez a gyűlölet nem terelhető bármikor bárki másra. Hol gyűlölet van, ott gyűlölet van, parafrazálhatnánk a költőt. Romániában ma felelőtlen vezetők és véleményformálók engedik szabadjára az indulatokat, valós problémákra – mondjuk, a román–magyar együttélésre – hamis és veszedelmes választ kínálva, a nacionalizmust. Ha nem vigyázunk, ez a nacionalizmus rövid idő alatt szétverhet mindent, amit eddig építettünk. Meg aztán a gyűlölet a bevándorlók ellen Magyarországon, de itt-ott már a migránsokat sem látott Erdélyben is, sőt, máshol is Romániában! Ki tagadná, hogy a menekültkérdés napjaink legsúlyosabb európai problémája?
Még azt is készséggel elfogadom, hogy a kötelező kvóta inkább csak pillanatnyi toldozás-foldozás, a probléma szőnyeg alá söprése, Brüsszel gyengeségét és naivságát mutatja, és leginkább az derült ki belőle, amire csapongó eszmefuttatásom elején utaltam: a kilencvenes években legalább gondolkodtunk, elemeztünk, vitáztunk hasonló súlyú ügyeinkről, próbáltunk hosszú távú megoldásokat találni, szidtuk Fukuyamát vagy Huntingtont, de tudni véltük, hogy a világnak haladnia kell előre, bár nem mindig értettünk egyet abban, hogy merre van az előre.
Most viszont csak „struccpolitikát” látni Európa-szerte. Hogyha nem is homokba, de kerítések mögé bújunk mindannyian,
hátha elvonul az ár. Nem fog elvonulni, megvannak az okai, és ez Európa bűne is. Mi, magyarok azt mondjuk ilyenkor: „homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc”. A románok nem ennyire egzotikumkedvelők, ugyanilyen értelmű szólásmondásuk így hangzik: „Ne bújjunk az ujjaink mögé”, ne higgyük, mint a kisgyerek, hogy amennyiben eltakarjuk a kezünkkel az arcunkat, nem látnak minket.
Szerintem a kerítés ilyesmi Magyarország számára: az arcunk elé vont ujjak rácsa. De mindegy, hogy mit gondolok én erről, volt egy probléma, és azt kezelni kellett valahogy, jól-rosszul. Ennek viszont mi köze a gyűlölethez, kérdem én. Mit segít ezen a gyűlölet?
Miért kellett nekem odajutnom, hogy egykori büszkeségemet szégyenné alázza valaki ostoba plakátokkal? Büszke voltam mindig, amikor átléptem a határt Románia felől. Hogy Magyarországon simább az aszfalt, egyenesebb a járda, dúsabb a fű, jobb a halászlé. És a házak milyen rendezettek. És a feliratok mind-mind magyarul vannak.
Én még óvodásként Kézdivásárhelyen a cégtáblákról tanultam magyarul olvasni. Aztán a gyermekeim Marosvásárhelyen a hetvenes-nyolcvanas években legfeljebb románul tanulhattak volna ily módon, sehol egyetlen magyar felirat nem volt már. Magyarországi ember nem tudhatja, milyen érzés volt annak idején, ha nagy ritkán utazhattunk, úgy járni-kelni Ártándtól Sopronig, hogy csupa magyar szó vett körül írásban is, üzletek, hivatalok homlokzatán. Még az a csinált szó, hogy Közért, az is milyen szép volt! Most meg ezekről a népszavazásplakátokról tanul a gyermek olvasni? Tanul gyűlölni?
Nem a népszavazásról akarok most elmélkedni, megtették mások, azt sem részletezem ismét, kell-e például erdélyi embernek arról szavaznia, hogy kit fogad be Magyarország és kit nem. Ezt is elmondtam már máskor. Azt sem hiszem, hogy ennek eldöntéséhez népszavazásra van szüksége egy felelős kormánynak, de ez is az én bajom. Viszont miért kellenek ehhez a gyűlöletkeltő plakátok? Miért kell szégyenkeznünk a bugyuta feliratok miatt? Miért kell a gyűlölet Magyarországnak? És miért kell Romániának, hogyha nem a menekültek, akkor a magyarok ellen? Ideje lenne rájönni, hogy hiába bújunk el az „ujjaink mögé”, mert továbbra is látni fog a világ, mi viszont sötétben leszünk.
Markó Béla
nol.hu

2016. október 5.

Az elfelejtett múlt
 Nem érdekes, hanem szomorú, hogy a román értelmiségi elit időről időre (szerintem örökké, de a nemzetközi helyzet miatt olykor elhallgat) nagynemzeti szólamokat ereget. Már-már fasisztoid elméleteket hangoztat. Nem is csoda, mert a valahai légiós gárda – Emil Cioran, Mircea Eliade, Petre Ţuţea – emlőin növekedtek –, olyannyira, hogy az egyik tanítvány, Gabriel Liiceanu doktori dolgozata sokak szerint Ţuţea-plágium. Olykor hallhatjuk azt, hogy az említettek fiatalkori botlásait, sőt, egész életüket kritikai elemzésnek kell alávetni, de ez évről évre, évtizedről évtizedre elmarad. Vissza-visszaköszön azonban egy-egy nacionalista felhangú szólamuk, mint aranymondás.
A napokban Ana Blandiana költőnő a kolozsvári egyetemen mondott „hazafiságtól” igencsak túlfűtött beszédet. A Temesváron született, de Maroskarna nevét felvevő Otilia Doina Coman a román nemzet mindenekfelettiségét hangoztatta, hangsúlyozva az ortodoxiával való személyes kapcsolatát. Mircea Toma, a sajtómonitorizálási ügynökség elnöke szerint is kijelentéseit nyugodtan nevezhetjük legionárisnak. Maroskarna a Blandiana nevet csak 1920-tól viseli, azelőtt Cârna volt. Akkor kezdték sűrűbben emlegetni, hogy itt római légiók állomásoztak, jól jött írói álnévnek. De nem is itt a bibi, hanem abban, amit Ana Blandiana a nemzetről és a nacionalizmusról állít. 
Nem akarok megint Lucian Boia történésszel előhozakodni, hogy az első világégés után milyen – a mai migránsokhoz hasonló – utat tett meg a románság. Mi, erdélyi magyarok tudjuk, mit jelent, ha egy nép lassan egy másikra telepszik, és nem veszi át se életmódját, se vallását, se nyelvét. Nem kell nagyon éles szemmel körbenézzünk Erdélyben, hogy észrevegyük: ami értéket a múltban építettek, létrehoztak, az nem a román néphez kötődik.
Samuel P. Huntington a Kárpátok mentén húzta meg a katolicizmus és az ortodoxia közötti határvonalat a civilizációk összecsapásáról szóló művében. Valahonnan távolabbról jönnek a muzulmánok. Ezért furcsa a múltra, az örökségre hivatkozni, amint Ana Blandiana tette.  Ideje már a legendákat, hazugságokat félretenni, és az emberek mai érdekeiről beszélni, az életminőségét javítani. Ez a közös ügy, amiről tárgyalni nem csak lehet, hanem kell is.
Román Győző Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. február 2.

A történelem kezdete
Diktatúrából jöttem én is, akárcsak egész nemzedékem. Nem is egyszerűen a kelet-európai kommunista rendszerek valamelyikéből, hanem a kivételesen kegyetlen Ceaușescu-féle román nacionálkommunizmusból.
Zsarnoki korban születtünk, így nőttünk föl, és így telt el fél életünk. Biztonságosan megszervezett, biztonságosan irányított államban, ahol nem a mi gondunk volt, hogy mi lesz holnap. 
Aztán 1989 decemberében összeomlott ez a diktatúra, és bár azelőtt jónéhány évvel már a szó szoros értelmében fázott és éhezett az egész ország, a népfelkelés napjaiban nem húst, fűtést és melegvizet követeltek az utcára vonuló tömegek, hanem szabadságot. Ezt skandálták városomban, Marosvásárhelyen, ezt kiabálták Erdély-szerte és Románia-szerte: „szabadságot”. Biztonságnak bővében voltunk azelőtt, hiszen minden lépésünket figyelte valaki, még a hálószobában sem voltunk magunkban, de a szabadság mellett követelhettük volna például az igazságot is egy velejéig romlott és hazug rendszerben. Csakhogy tulajdonképpen mindvégig ismertük az igazságot, ám ezzel a tudással nem nagyon kezdhettünk semmit. Mit értünk azzal, hogy tudtuk, mert széltében-hosszában suttogták: valahol Moldvában éppen egy gyümölcsösbe látogatott a diktátor, és mivel az almafák egy része nem termett abban az évben, cérnával kötözték fel az ágakra a máshonnan hozott almát, mert a rövidlátó vendég úgysem veszi észre a csalást. Igaz volt-e mindez, fogalmam sincs, de mindenképpen igaz lehetett volna. Egyébként tényleg rövidlátó volt a pártfőtitkár, és hiú is, vagy talán nem akart túlságosan entellektüelnek látszani, ezért nem viselt soha szemüveget, beszéde felolvasásakor sem a pártkongresszusokon. Éppen ezért a fontosabb hivatalokat olyan írógépekkel látták el, amelyeken a betűk a szokásosnál jóval nagyobbak, majdnem egycentisek voltak, és ilyen írógéppel írtak minden olyan beadványt, amely esetleg a diktátor szeme elé kerülhetett. Nem legenda ez, mindannyian láttunk akkoriban ilyen iratokat. (Később olvastam valahol, hogy talán Hitlernek is ilyen megnagyobbított betűkkel gépelték a jelentéseket, hasonló okokból. Hiába, tele van népmesei szörnyűségekkel a huszadik század!) Meg aztán, ha nem is láttunk mindent, közszájon forgott a festékszóróval zöldebbre festett fű, amerre a magasrangú látogató elhaladt, valahol Háromszéken, vagy a sietősen, krumplistól, mindenestől lehengerelt és leaszfaltozott krumpliföld egy segesvári nagyüzem bejáratánál, netán a Felső-Marosmentén az egyik farmról a másikra teherautóval ide-oda hordozott tenyészmarhák, mivel egyik tehén olyan, mint a másik, hadd lássa a bőséget a Kárpátok Géniusza. Mint ahogy kollektív emlékezetünk máig megőrizte a diktátornak virágcsokrot átnyújtó kisfiúk és kislányok fogorvosi vizsgálatát, nehogy rossz leheletükkel megfertőzzék az ország első emberének és asszonyának rózsaszínű álmait. És nem feledhetjük a főúri vadászatokat sem, a hónapokkal azelőtt beetetett medvéket, az elaltatott és helikopterrel az egyik erdőből a másikba szállított szarvasokat. Nem folytatom. 
Onnan jöttünk, ahol ez mind-mind megtörtént, és ennél sokkal több is. De hova megyünk? Eljutottunk-e, eljutunk-e valaha a szabadság országába, ami számunkra az ígéret földjét jelentette a diktatúra széthullásakor? 1989 végén, az euforikus decemberi napokban azt mondtam volna – mondtam is valójában, többször is –, hogy igen, célba érünk. Ma már keserűen nézem, hogy éppen olyan gyorsan múlt el ez az optimizmus, mint az 1992-ben villámsebesen elhíresült Francis Fukuyama-könyv (A történelem vége és az utolsó ember) igazsága. Miben is hittünk volna mi, egy zsarnoki kor megalázott, kiéheztetett, hallgatásra ítélt fiai, lányai, hogyha nem Francis Fukuyama azóta naivnak bizonyult jóslatában: „A történelem végén a liberális demokráciának már nincsenek komoly versenytársai. A múltban az emberek elutasították a liberális demokráciát, mert kevesebbre tartották a monarchiánál, az arisztokrácia uralmánál, a teokráciánál, fasizmusnál, kommunizmusnál, totalitarizmusnál vagy bármely egyéb ideológiánál, amelyben éppen hittek. Most azonban mintha általános egyetértés fogadná – az iszlám világon kívül – a liberális demokráciának azt az állítását, hogy rendszere a legészszerűbb kormányzati forma, vagyis az a fajta állam, amelyben a legteljesebben valósul meg az észszerű vágy és az észszerű elismerés” (Somogyi Pál László fordítása). Mi lehetett volna fontosabb érték számunkra egy már-már tökéletesen ellenőrzött rendszerből szabadulva, mint a szabadság és tolerancia? Ráadásul mi, erdélyi magyarok halmozottan hátrányos helyzetből léptünk ki a napvilágra: az általános elnyomáson innen és túl megtapasztaltuk a román kommunizmus sajátosságát, a nacionalizmust is, ahogy nyelvünket, kultúránkat fokozatosan kiszorították a nyilvános életből. Többet reméltünk, és meglehet, nagyobbat is csalódtunk emiatt. 2001. szeptember 11., az ikertornyok lerombolása után úgy tűnhetett, hogy a történelmi fejlődés Fukuyama által jósolt vége, vagyis a liberális demokrácia általános diadala azért nem következett be, azért kezdődött ismét elölről a történelem, mert a terrorveszély háttérbe szorította az egyéni szabadságjogokat, és mindenki számára a biztonság lett a prioritás. Micsoda drámai visszatérés ez oda, ahonnan elindultunk: a tökéletesen ellenőrzött társadalomba. És milyen keserves fintora a történelemnek, hogy időnként az az érzésem, a fiatalabb generációk valami különös exhibicionizmussal – Facebook-exhibicionizmusnak nevezném – még szinte vágynak is arra, hogy életük „nyitott könyv” legyen. Vagy stílszerűen: nyitott okostelefon. Azt mondhatnám, hogy a világháló, amely látszólag maga a megtestesült szabadság, egyenlőség, testvériség, és amely mindannyiunk nyilvánossághoz való jogának legékesebb példája, legyőzte azt az ideológiát, amely létrehozta: a liberális demokráciát, hiszen egyúttal ellenőrzésünk, ellenőrizhetőségünk legfőbb eszköze is ma már. Ilyen értelemben nem az Al-Kaida, nem az Isis, nem a terrorizmustól való indokolt rettegés, hanem mi magunk akadályoztuk meg, hogy bevégződjék a történelmi fejlődés, ha egyáltalán volt esély erre. Nem mérföldkő vagy törésvonal hát szeptember 11, hanem legfeljebb csak ürügy annak felerősítésére, ami már egy ideje azelőtt is működött újra: szabadságunk korlátozása, életünk folyamatos átvilágítása, vagyis mindaz, amit mi Romániában sommásan „szekus világnak” neveztünk hajdanában. Számomra már a kilencvenes évek elején nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy van itt egy ellentmondás, egy rés az érvelésben, amelyet a Fukuyamát cáfoló Samuel P. Huntington (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) olyan messzehangzóan kihasznált. Ez az ellentmondás a hagyományosan nyelvek, kultúrák vagy akár fajok olvasztótégelyének tekintett Amerikai Egyesült Államokban csak mostanában kezd felszínre törni, legutóbb az elnökválasztáskor, de nálunk már rögtön 1989 után hangsúlyosan megjelent, bár akkor még azt hihettük – hittük is –, hogy ez csak a friss balkáni és kelet-közép-európai demokráciák gyermekbetegsége. Ha a liberális programok gazdasági fejezetétől eltekintünk – többek közt azért is, mert ez minket akkoriban, mi tagadás, nem nagyon érdekelt –, azt kell mondanom, hogy a kisebbségi sorsot megtapasztalt értelmiségi nem lehetne más, mint liberális. A minél teljesebb egyéni szabadság, a korlátlan véleménymondás, a magánélet sérthetetlensége, és persze a centrumában gyenge, önkormányzataiban erős állam mind-mind fontos célunk volt. Az viszont hamar gondolkodóba ejtett, hogy inkább elfogadják a liberális demokrácia hirdetői akár a – nem etnikai, hanem politikai kritériumok szerint szervezett – nemzetállamot is, mint az államon belüli kollektív jogokat a különböző nemzeti vagy regionális közösségek számára. Hányszor hallottam én azokban az években az érvet: várjunk türelemmel, mert az általános jogegyenlőség megteremtésével automatikusan megoldódnak a nemzeti identitáshoz kötődő nyelvi vagy oktatási problémák is. Jobb esetben azzal édesítették a keserű pirulát, hogy előbb alakítsuk ki a demokratikus feltételeket, egy mindenki számára egyforma jogrendet, és aztán később hozzátehetjük ehhez a sajátos jogokat is. Tulajdonképpen ezt a halogató érvet volt könnyebb visszaverni, mert ilyenkor mindig azt válaszoltuk, hogy nem lehet elképzelni egy általános demokráciát, ha azon belül egyik-másik csoportnak nincsenek egyenlő jogai. Ám azzal a szembenállással, hogy egyéni jogok versus kollektív identitás, azt hiszem, máig nem tudtunk mit kezdeni. Ez viszont már akkor sem volt csupán a mi romániai dilemmánk, hanem meggyőződésem szerint a magyarországi közélet is akkor, rögtön a rendszerváltás után szakadt szinte végzetesen ketté az úgynevezett nemzetpolitikai problémák mentén. Azóta is kétféle, egymással látszólag ellentétes demagógia határozza meg a magyar politikát, egyrészt jobboldalon a nemzeti elfogultságok folyamatos felszítása és az ehhez társuló gyűlöletkeltés, másrészt baloldalon a makacs bizalom abban, hogy egy jól működő demokrácia megoldja a szomszédos országokban is az ottani magyarok helyzetét, illetve hogy a határok nélküli, közös Európa mindannyiunk egyenlő otthona lehet akkor is, ha nem kalandozunk el a kollektív jogok aláaknázott területére. De tényleg aknamező-e az autonómia például? Tényleg összebékíthetetlen-e Fukuyama világhódító liberalizmusa Huntington civilizációk konfrontációját vizionáló térképével? És különben is nekünk, magyaroknak mit kellene választanunk? Marginális kérdés ez, mondhatná valaki. Pedig nem, éppenhogy ez a lényeg. Hiszen a mai Európa – ezt látom, erről merek igazán beszélni -, pontosabban az Európai Unió azért szorul korrekcióra, mert akár beismerjük, akár nem, kimondatlanul is egy olyan Európai Egyesült Államok létrehozását tűzte ki célul, amely szintén olvasztótégelyként egyneműsíti majd az európai nemzeteket, etnikumokat, régiókat. Liberális oldalon, úgy érzem, továbbra is makacsul ragaszkodnak egy ilyen elképzeléshez, jobboldalon meg a valóban létező működési zavarokat kihasználva, lassan-lassan kiöntenék a fürdővízzel együtt a gyermeket is. Való igaz, a huszadik század bebizonyította, hogy irtóznunk kell minden olyan kísérlettől, amely az állítólagos kollektív jogok – a nemzeti, etnikai vagy akár osztályszempontok – nevében lábbal tiporja az egyéni szabadságot. Volt fasizmus, volt kommunizmus, volt minden a múlt században, legyen már elég, mondhatnánk mi is. Annál is inkább, mert a kollektív identitás, a valamely közösséghez való tartozás könnyen felmentést jelent bárkinek az egyéni felelősség alól. Csakhogy valóban nem fér-e össze a liberális demokrácia eszméjével egy kollektivitás tagjának lenni? Ne tudnánk különbséget tenni a vérségi, származási, születési összetartozás önfelmentő ideológiája, a mindenkori genocídiumok alsóbb- és felsőbbrendűségi teóriái, és a szabadon vállalt – vagy akár választott – identitások között? Ma már nemcsak az az általánosan elfogadott, hogy elsősorban saját nyilatkozatunktól függ nemzeti hovatartozásunk, hanem elég sokan vannak, akik még nemükről, sőt bőrük színéről is maguk döntenek, akár műtéti beavatkozással is, ha szükséges. Állítólag ugyan mégsem plasztikai vagy másfajta beavatkozással lett az énekes Michael Jacksonból majdnem „fehér” ember, hanem egy súlyos bőrbetegség következtében, de egyébként arcberendezését ő is, mint sokan mások, szabad akaratából változtatta meg többször is. A történelem természetesen nem ért véget. De alapjában véve nem a demokrácia eszméje bukott meg azáltal, hogy kezdünk beletörődni: ellenőrizzenek minket, nézzenek bele a levesünkbe vagy a ruhásszekrényünkbe is, csak legyünk biztonságban. Csupán Fukuyama vallott kudarcot. Az az elképzelés, amelyről érzésem szerint az amerikaiak még mindig nem mondtak le, hogy egyfajta liberalizmus egyenruhájába – liberalizmus és egyenruha: minő ellentmondás – lehet bújtatni az egész világot. Persze hogy nem lehet. Valószínűleg még a biztonság és szabadság libikókáját sem lehet egyszer s mindenkorra megállítani, hol az egyik lesz felül, hol a másik. Egy olyan ország esetében, mint Magyarország, amelynek jelentős magyar közösségekkel kell számolnia a környező országokban, ebben a pillanatban két nemzetpolitikai tévút lehetséges. Az egyik a határok nélküli, eszméket, kulturális értékeket ide-oda áramoltató, polgárainak szabad közlekedését biztosító Európai Unió tagadása, a nemzetállami határok közé való bezárkózás tragikomédiája. A másik, a szörnyű történelmi előzményekre hivatkozva, a kollektív jogoktól való babonás félelem, annak az egyszerű igazságnak a meg nem értése, hogy lehetünk mindannyian szabadságunkhoz ragaszkodó, a másságot nem csak toleráló, de természetesnek tekintő egyének, miközben úgy tartozunk egy bizonyos közösséghez, hogy ennek a hovatartozásnak jogi kifejezést is akarunk adni. Tehát egyénként is, közösségként is szeretnénk egyenlők lenni más egyénekkel, illetve más közösségekkel. Mindaddig, amíg a nemzetpolitikát, vagyis a mi esetünkben a kárpát-medencei magyar közösségekkel kapcsolatos stratégia kidolgozását és alkalmazását egy magát liberálisként meghatározó értelmiség átengedi az úgynevezett (végül is ebben a térségben egyelőre minden csak „úgynevezett”) jobboldalnak, és nem próbálja saját programjába így vagy úgy beépíteni, számolnunk kell azzal, hogy – horribile dictu – éppen a nemzetállami elképzelések továbbélését támogatja akaratlanul. Azáltal is, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”, hiszen kétségtelenül baj van mifelénk a magyar nemzet jövőképével, és a megoldáshoz ma is az kellene, ami tíz-húsz-száz esztendővel ezelőtt is kellett volna: az együttgondolkodás. Hogy miért is nő a baj, ha nem beszélünk róla? Romániai példával tudok élni. Ezelőtt két évvel erdélyi szász államelnököt választott magának az alkotmányában még mindig nemzetállamként meghatározott, félig balkáni, félig kelet-közép-európai ország. Nyilvánvalóan éppen azért választották meg, mert német, és másfajta magatartást reméltek tőle, mint egy román politikustól. Úgy tűnik, ennek viszont Nagyszeben egykori sikeres polgármestere, Klaus Johannis nincsen tudatában, mert szász származását nem tagadja le ugyan, de igyekszik megnyilatkozásaiban a román nemzetállami szemlélettel azonosulni, vagyis azzal, hogy aki román állampolgár, az román. Eddigi tevékenységének eredményeit és kudarcait nem sorolom (a mérleg nem igazán biztató), a lényeg az, hogy egy német államfő megválasztása akár liberális gondolkodásra is utalhat, tehát a legteljesebb toleranciára (ráadásul a Nemzeti Liberális Párt jelölte annak idején államfőnek), de közben ennek az égvilágon semmi hatása nem volt az országon belüli román-magyar viszonyra, amely inkább romlott, mint javult ebben az időszakban. Ki vádolhatná nemzeti türelmetlenséggel azt a román társadalmat, amely német politikust választ államelnöknek? Igen ám, csakhogy nem a romániai német közösség képviselőjeként, hanem vélt vagy valós egyéni képességeiért választották meg, azt a látszatot teremtve, hogy egyéni jogok tekintetében, legalábbis ami a megválaszthatóságot illeti, Romániában minden rendben van. Képtelenségnek tűnik, mégis igaz: a kollektív jogoktól rettegő, azokat integrálni képtelen liberális eszmeiség is hozzájárulhat a nemzetállam továbbéléséhez, ha másképpen nem, hát azáltal, hogy nem próbálja befolyásolni a nemzetről való gondolkodást. Holott a liberális értékekre nagy szükségünk lenne továbbra is, és bár nem hiszek a történelem végében, azt is jó lenne elkerülni, hogy tényleg elölről kezdődjék minden. Egyébként az esetleges félreértések eloszlatása végett: egyáltalán nem állunk jól az egyéni jogokkal sem Romániában, ismét időszerű itt is József Attila verse, a Levegőt!: „aktákba írják, miről álmodoztam”. Csak reménykedhetünk hát, hogy nem kell minden nemzedéknek azt sem saját bőrén megtapasztalnia, milyen a kizárólag „kollektív jogokon” (etnikum, osztály stb.) alapuló diktatúra, ahol zöldre festett fűben vagy leaszfaltozott krumpliföldön lépkedhet a zsarnok. Végtére is miért ne lehetne az egyén és a közösség szabadságjogait egyszerre érvényesíteni? És miért kell újra meg újra elfelejteni, hogy mindezeknek csakis együtt van értelmük?
Markó Béla
(a szöveg a Mozgó Világ 2017. januári számában jelent meg)
Transindex.ro

2017. április 24.

Közvélemény és „metapolitika”
A közép- és kelet-európai országok polgárai nagyjából négy évtizeden keresztül kimaradtak a világon zajló politikai és társadalmi eszmék megismeréséből.
A szovjet rendszer csatlós államaiként nekünk nem jutott más, mint a nagybetűs Párt szent és sérthetetlen politikai ideológiájával és egy olyan társadalmi berendezkedés, amely lényegében – legalábbis a kezdetben – az osztályharcra, később a „velünk vagy ellenünk" logikájára korlátozódott. A kilencvenes évek politikai átalakulása után a helyzet változott. A hidegháború leállt, legalábbis szünetelt, a rendszer, melyben több generáció is felnőtt, megszűnt, és egy olyan rendszerváltoztatás következett, ahol a társadalmi és gazdasági élet gyakorlata 180 fokos szögben elkanyarodott a régitől. A politikai és eszmei világ összes, számunkra eddig ismeretlen „vívmánya" elérhető lett.
Izmusok Bábele
A szocializmus szűk kereteiből beléptünk a korlátlan lehetőségek kapitalista világába, és hamarosan a fogyasztói társadalom színes világában találtuk magunkat. Új eszmék is sorakoztak, a náci és kommunista diktatúrákat már csak szitokszók kíséretében emlegettük, helyettük jött a liberalizmus és fejlettebb változata, a „neoliberalizmus", a szocializmust pedig visszakereszteltük a jobb hangzású szociáldemokráciára. A környezetvédők csapatából születtek a zöldek, a hagyományhoz ragaszkodók és vallásosak pedig konzervatívak lettek. Adott pillanatban már azt hallottuk, hogy a világot globalizálták, most már nem lesznek határok, és a gyümölcs nemcsak a szomszédos faluból, de a spanyoloktól is jöhet.
Teljesen új volt a multikulturalizmus elterjedése, mely elsősorban a nyugat-európai nagyvárosok bábeli nyelvzavarával jelentkezett, és ha nálunk nem is, de Németországban például új templomépítési tendenciák mutatkoztak: evangélikus templomokat már nem, de gyönyörű mecseteket építettek. Az utóbbi időben a „nyitott társadalom" felépítése körül folynak a viták, erről egyelőre csak keveset tudunk, de az új elképzelés egyik jeles szószólóját, Soros György magyar származású üzletembert már fél Európa szidalmazza.
Panaszkodni tehát most nincs okunk, az ideológiák és politikai irányzatok gazdag világában élünk. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a világ népei általában nem szép szavak, dicső eszmék után áhítoznak, hanem nyugodt, békés életre vágynak, ahol munkájuk eredményeképpen boldogulni tudnak. A múlt századok híres „uralkodó eszméi" inkább felfordulást, zűrzavart és háborúskodást, mint megnyugvást, biztonságot és jólétet hoztak. A múlt század nem a nemes, emberszerető, hanem a „vérengző eszmék" százada volt, és ha egy teória, ideológia nem győzedelmeskedett a „szép szó", „rábeszélés" vagy a tömegmanipuláció eszközeivel, akkor következett a megfélemlítés, a terror, a megsemmisítés.
Milyen esélye van világunknak, hogy végre nyugalomban, békében és egy általános, mindenki számára elérhető jólétben élhessünk? A kérdés természetesen szónoki, mert választ úgysem találunk. A megoldásokat sokan keresik, de a hatalmi központok szinte láthatatlanok, mindig arrébb és feljebb csúsznak. Annak a demokráciának, amiben most élünk, van egy óriási ellentmondása, éspedig, hogy egyáltalán nem illeszkedik a többség akaratához, hanem látszólag láthatatlan erők parancsainak engedelmeskedik. Ha azonban a dolgokat alaposan megpiszkáljuk, akkor a láthatatlan erők a felszínre kerülnek, és látni, hogy bizonyos módszerek alkalmazásával miként menetelt a nyugati civilizáció a többség elképzeléseivel pontosan ellentétes irányba.
Kifordultak magukból Európa eszméi
A politikai hatalom megszerzésére már régen nem a forradalmi, vagy más erőszakos utat választják. A nyugati kultúrkörben egy új taktika, módszer alkalmazása vált ismerté: a „metapolitika". Lényege, hogy a politikai hatalom megszerzését a társadalmi normák és szokások átalakítása, ezzel párhuzamosan a mentalitás, és világnézet megváltoztatása kell megelőzze. (A metapolitika kifejezést a meta és politika szavak összetételeként úgy értelmezhetjük, mint ami a politika mögötti vagy azon túli, azt kiegészítő.)
A metapolitika tehát a parlamenten és a politikai pártokon kívül működik, a véleményeket formálja, a kultúrát és oktatást is befolyásolja. A liberális baloldal már régóta jól megtervezett, sikeres stratégiát alkalmazott ezen a téren, hiszen az ötvenes évektől kezdve a nyugat-európai társadalom mentalitása lényegében megváltozott, modernizálódott, amerikanizálódott, eltávolodott a konzervatív értékektől. A folyamat természetesen Nyugat-Európára volt jellemző, Kelet-Európa ez időben a kommunista ideológia „agymosását" szenvedte, de a kilencvenes évek politikai változásai ide is betelepítették az új ideológiát.
Ma, évtizedek távlatából jól látni, hogy Európa kétezer éves eszméi teljesen kifordultak önmagukból. Mikor és hol lehetett a bölcsője ennek a dekadens eszmei folyamatnak, mely a Nyugat mai válságának a valószínű okozója? Az egyik legelfogadottabb nézet szerint az új eszme a múlt század húszas éveiben a Frankfurti Egyetem Társadalomkutatási Intézete köré csoportosult neomarxista értelmiségiek szüleménye, mely filozófiai nézőpontként, „kritikai elméletként" vált ismertté, és az eszme hirdetőit Frankfurti Iskolaként ismerjük. A nácik uralomra jutása után az iskola jeles képviselőinek nagy része az Egyesült Államokban telepedett le, és kicsit felhígítva, felfrissítve az amerikanizmussal, része lett egy kulturális (marxista) imperializmusnak.
A kritikai elmélet arra kereste a választ, hogy miért nem következett be a kapitalista társadalom Marx által megjósolt felbomlása, átalakulása. A válasz „jó fejű" baloldali gondolkodók szerint az, hogy nem forradalmak vagy osztályharc a megoldás, hanem a burzsoá társadalom kulturális fensőbbségét, vezető uralmát kell megtörni, és akkor győzhet az új eszme. Magyarán: az emberek mentalitását, a szemléletmódot, a világnézetet kell átalakítani. Ennek alapján fogalmazták meg bírálatukat, mely a nyugati társadalom hagyományos gondolkodásmódja, kultúrája és társadalmi alapja ellen irányult, és a destruktív módszerekkel igyekezett a Nyugat kétezer éves keresztény világrendjét aláásni.
Visszatérve a fent említett két, egymással szemben álló világszemléletre: a máig sikeres, a politikában és a médiában korlátlan hegemóniára törő neoliberális baloldal egy nyitott, minden értelemben globalizált társadalmat képzel el, ahol a beidegződött, hagyományos konzervatív értékek már nem számítanak, a zsidó-keresztény kultúra ápolása és tisztelete eltűnik, teljes szexuális szabadságot hirdet, a társadalom eddigi alapjának tekinthető család jelentősége minimálisra csökken, a nemzet fogalma pedig egyenesen veszélyt jelenthet. Van ennek az elképzelésnek alternatívája? Igen, az a felnövekvő, ma populistának megbélyegzett ún. új jobboldal, amely ennek a liberális, szerinte az egész világ békéjére és nyugalmára veszélyes világnézetnek az ellenkezőjét képzeli el.
Olyan új mozgalomra volna szükség, ami ne legyen túlságosan radikális vagy végletekig nacionalista, se nem idegengyűlölő vagy antiszemita. Európa népei egységben szeretnének élni, békében, közösen rendezni gazdasági, társadalmi és politikai ügyeiket, de nemzeti szuverenitásuk megtartásával. Nem akarnak „felsőbb" érdekek kiszolgáltatottjai lenni és állandó utasításokat kapni idegenektől. A nemzeti érdekeket nem akarják a nemzetközi pénzelit érdekeinek alárendelni, és nem hajlandók multikulturális társadalomban élni, hanem megtartani és megbecsülni kétezer éves keresztény kultúrájukat, mert csak ebben a közegben tudnak szellemileg zavartalanul kibontakozni.
Bajban a nyugati civilizáció
A sikeres metapolitika célja, hogy az embereket meggyőzzük a helyes út megválasztására. A baloldal eddig sikeresen alkalmazta a módszert, most az újraszületett, megerősödő konzervatív jobboldal feladata, hogy helyes irányba terelje az emberek figyelmét, tájékoztasson és tiszta vizet öntsön a pohárba a jelenlegi politikai és társadalmi problémák területén. Ha ez sikerül, akkor Európa felszabadulhat jelenlegi lidércnyomása alól. A magyar konzervatív kormányoldal a jó oldalon áll, de módszereiben a propagandisztikus eszközök helyett többet kell fordítson a felvilágosítás és a meggyőzés stratégiájára.
A román politikában is megmozdult valami. Victor Ponta minapi interjúja a magyar köztévében meglepetésként hatott, hiszen a volt román kormányfő nyíltan a mai magyar külpolitikai irány mellett tört lándzsát. Soros György és szervezeteinek politikai aknamunkáját károsnak és nemzetellenesnek bélyegezte, kihangsúlyozva: „Kelet-Európában a döntéseket nekünk kell meghoznunk, és ne kényszerüljünk arra, hogy a mások által meghozott döntéseket kell végrehajtanunk." Reméljük, ezúttal őszintén beszélt. A Nyugat hanyatlását, pusztulását, sőt biztos halálát a német Spenglertől az amerikai Huntingtonig, valamint Buchananig tucatnyi író, filozófus megjósolta már különböző előjellel. Persze sokan nevetnek, és az előrejelzéseket nem veszik komolyan, vannak, akik kétségbeesve, fűhöz-fához kapkodva keresik a kivezető utat. A középúton kell maradni, látni a valóságot. Hogy nagy bajok vannak, azt mindenki látja, nem kell hozzá politikusnak, tudósnak vagy filozófusnak lenni. Demográfiailag katasztrofálisan állunk. Ideje felébredni, és folytatni, illetve felerősíteni az Európáért, az egész nyugati civilizációért folytatott harcot.
Hollai Hehs Ottó
A szerző Németországban élő publicista / Krónika (Kolozsvár)

2017. július 7.

Az erdélyi kérdés magyar szempontból
A Magyar Kisebbség nevű nemzetpolitikai szakfolyóirat 1995-ös újraindulásától kezdve egy-egy téma köré építi lapszámait. 1998-ban az első lapszám az erdélyi kérdéssel foglalkozott, a vitaindítót Molnár Gusztáv írta. Erre reflektált Borbély Imre alább olvasható, sok ponton ma is aktuális szövege.
A fontos az, hogy tudjuk, mi liberálisok és nem liberálisok: ameddig az erdélyi kérdés az ott élő népek önrendelkezési jogának érvényesítésével megnyugtatóan nem rendeződik, a magyar állam igen, de a magyar nemzet nem tekintheti és főként nem érezheti magát szuverénnek.
(Molnár Gusztáv: „Nemzeti liberalizmus”. Limes 1. évf. 1. szám)
A Magyar Kisebbség olvasói számára Erdély kérdése két okból is fontos lehet. Az egyik az univerzalista szempont. Érdekes végiggondolni, merre halad a világ és Európa. E szempontból Erdély sorsa, mint történelmileg kialakult kulturális és gazdasági entitásé ugyanannyira fontos, mint Padániáé, Skóciáé, Walesé vagy éppenséggel Korzikáé vagy Bretagne-é.
Molnár Gusztáv nagyívű tanulmánya (Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4) tetszetős módon helyezi el az erdélyi kérdést a római és bizánci kultúrkör feszültségterébe, és helyes következtetésekre jut, amikor a devolúciót jelöli meg az Erdély-kérdésre adott válaszként. A másik ok, amiért „az erdélyi kérdés” fontos lehet a Magyar Kisebbség olvasói számára, az a közvetlen érintettség, hiszen az olvasótábor jelentős hányada erdélyi és/vagy magyar. Az olvasóknak ez utóbbi minősége talán bír akkora súllyal, hogy érdemes e kérdéskomplexumot ebből a specifikusan etnikai nézőpontból is végiggondolni.
Erdély ősidőktől fogva lakott terület, melyet az utóbbi két évezredben sorra különböző kultúrájú népesség lakott, rövidebb-hosszabb ideig. Egyesek jelenléte a mai napig meghatározó, mások nem hagytak maguk után nyomot.
Valószínűleg a kelta vándorlásokat követő időszakban állandósult itt és a környező régiókban a trák jelenlét. Ezeknek a Dunától északra letelepült törzseit dákoknak nevezték. A dákokat Erdély területéről a római invázió és 160 éves uralom, valamint a rá következő harcos barbár hódítások nyomtalanul elseperték. A fegyverrel hódító és általuk tovaűzött törzsek mellett egy csendes szláv betelepedés is végbement, melynek emlékét számos földrajzi elnevezés mai napig őrzi.
A magyarok bejövetelét megelőzően Erdély avar, frank, majd bolgár fennhatóság alatt állt. A magyar hódítást követően létrejött egy, az egész Kárpát-medencét politikailag egyesítő apostoli királyság. A 12. században magyar királyok szászokat telepítettek Erdélybe. A tatárjárást követően, az elnéptelenedett királyságban, így Erdélyben is, az újabb germán telepítésekkel párhuzamban megjelenik a román etnosz is. A románok etnogenezise vitatott. Létrejöttük kulturális gyökereivel kapcsolatosan a kizárólag római és a kizárólag dák eredet között számtalan hipotézis van. Hasonló a helyzet az etnogenezis helyével kapcsolatosan is, amelyet egyesek a Dunától északra, mások a Dunától délre helyeznek, a kompromisszumos hipotézis szerint a Dunától délre és északra fekvő területek egyszerre is szóba jöhetnek. Az érvek elfogulatlan elemzése a roesleri tézisekhez közeli következtetésre vezetnek.[1] Ezek szerint a románság az i.e. 140-ben kezdődő, Thesszáliát és Macedóniát célzó több évszázadon át folytatott római betelepítések és a helyi lakosság latinizálódásának a terméke, amely magán hordozza a hosszas illír (mai albán) és szláv kohabitáció nyelvi jegyeit. A 12. században még a Dunától délre alakítottak a bolgárokkal együtt közös carátust, de lassú északra vándorlásuk a 13. században elérte Erdélyt.
A románság bevándorlása a következő évszázadokban folyamatos volt. E beszüremlés legfőképpen gazdasági motivációjú lehetett, a bevándorlók zömmel nincstelenekből állottak. Így az Erdélyben feldúsult románság csak nagyon gyér elittel rendelkezett, amely éppen kis számánál fogva, folyamatosan asszimilálódott a magyar vagy szász elithez. Ez a magyarázata annak, hogy nem létezett román elit, amely a később létrejött nemesi nemzetek uniójában részt vehetett volna. Le kell szögezni azt a tényt is, hogy a magyar, székely és szász elem nem pusztán a politikai elitet (nációt) adta, hanem döntően ők határozták meg az erdélyi civilizáció arculatát, mely ennél fogva szerves része maradt a nyugati (katolikus és protestáns) civilizációnak azután is, hogy a 18. és 19. században az ortodox románság az országban számbeli többséget ért el. A román nemzetmitológia alapját, a tényeken alapuló, imént vázolt történelmi úttal szemben, Románia mai területére vonatkoztatott, abszolút autochtónia és töretlen kontinuitás hite képezi.
A trianoni, majd párizsi békediktátumok Erdélyt és Magyarország keleti részeit az óromán királysághoz csatolta. 102 000 négyzetkilométernyi terület és csaknem kétmilliónyi magyar került a mondvacsinált történelmi jog ürügyén délromán fennhatóság alá. A békefeltételeket diktáló nagyhatalmak sok esetben figyelmen kívül hagytak saját fennen hirdetett elveik szempontjából felettébb releváns tényeket, például azt, hogy az erdélyi magyarság az önrendelkezési jog alapján 1918 decemberében a kolozsvári népgyűlésen kinyilvánította azon követelését, hogy Magyarországhoz csatoltassék. Figyelmen kívül maradt az etnikai proporcionalitás elve is.
A történelem kevés olyan szerencsés fordulatot ismer, mint amilyennel az elmaradott Ó-Romániából Nagy-Románia lett. A 80%-os analfabetizmussal, akkut korrupcióval és archaikus mezőgazdasággal küszködő balkáni országocska a területtel együtt nyugati civilizációt is nyert, olyan szász, magyar és (a 19. század második felében létrejött) erdélyi román teljesítmény-eliteket (Leistungseliten) és szakembergárdát, amelyek a világszínvonalat képviselték. A szinte hihetetlen méretű nem remélt szerencseélmény talán a mélyebb indoka annak, hogy a román politikai elitben az önfegyelmező viselkedésformák vékony rétege alatt a mai napig ott lappang az olykor hisztériába torkolló magyarellenesség. Racionális okát ennek kár is keresni, minden jel arra utal, hogy Lucian Boiának van igaza, aki a következőket írja a történelmi félelmekből fakadó s a történelmet átrajzolni igyekvő román nemzetideológiákról:
„Amennyiben nem az erő – amely mindig talál magyarázatot, beleértve a történelmieket –, hanem a jog hivatott arra, hogy döntsön, annyiban a múlt szerepének hátrálnia kell a jelen tényeivel és a választás szabad kinyilvánításával szemben. Erdélyben a román jogokat csak látszólag támasztják alá a dákok vagy a dáko-rómaiak. Viszont ténylegesen alátámasztja ezeket az a helyzet, hogy a lakosság döntő többsége román és akármikor, ha szükség lenne rá, a régió legtöbb lakosa határozottan kinyilvánítaná a Romániához való tartozás igényét. Ha Erdélyben megtörtént volna egy etnikai számaránycsere – egy olyan jelenség, amely a világ különböző részein megtörtént –, akkor a dolgok másképp állnának. Kinek lehet az az igénye, hogy több száz évvel ezelőtti határokhoz és etnikai arányokhoz térjünk vissza? Kosovo esete tanulságos: itt a szerb ősiség és kontinuitás ténye ma abba a sokkal meggyőzőbb érvbe ütközik, hogy itt egy hatalmas albán többség él. Ebből a szempontból Erdély kérdése le van tárgyalva. A magyar vagy román mitológiai gyakorlatok semmit sem változtatnak: Erdély kétségkívül román, mint ahogy megkérdőjelezhetetlen az is, hogy itt él egy magyar kisebbség, amelynek az őt illető specifikus jogait illik elismerni. Sem a kontinuitás, sem a bevándorlás nem változtathat egy fikarcnyit a probléma adatain!”[2]
Boia téziseit az igazság kedvéért azért annyiból árnyalni kell, hogy az Izrael felének megfelelő erdélyi és partiumi tömbmagyar területekre ugyanaz vonatkoztatható, mint Koszovóra. Le kell szögezni, hogy a román politikai teljesítmény- és szellemi elitek történelmi tudata, világképe (Weltanschaung) éppen azoktól a mítoszoktól van áthatva, amelyeket Boia leleplez. Az erdélyi kérdés megértéséhez éppen ezért a történelmi háttér, annak elferdült tudata a román társadalmon belül és ennek politikai-lélektani ismerete elengedhetetlenül fontos. Lucian Boia „Történelem és mítosz a román tudatban” című könyve eddig az egyedüli komoly, pártatlan, valóban tudományos munka, melynek célja a román történetírás demitizálása, nyugati alapokra helyezése. Míg Patapievici a román mitológiával itt-ott szembeszálló és azzal a szerelem-gyűlölet hangján polemizáló könyvét intenzív médiabotrány kísérte, addig Boiát agyonhallgatják.[16]
Boia felnőtt álláspontjához képest sajnos a Helsinki Bizottság bukaresti elnökének, Gabriel Andreescunak Molnár Gusztáv által idézett ajánlása az erdélyi magyarság számára nem nevezhető annak. Szerinte: „Ha az erdélyi magyarság az önrendelkezés és a különböző autonómiaformák fetisizálása helyett a versenyszellemre, a multikulturalitásra, a román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítésére helyezné a hangsúlyt, mozgásba lendíthetné Erdély egészének polgári öntudatát. Óriási fényűzés, megbocsáthatatlan mulasztás volna nem kihasználni e társadalmi mélyszerkezetben a régi Mitteleuropa civilizatórikus erejét még mindig őrző csodálatos tartomány előnyeit. Erdély ily módon modernizációs lokomotív-szerephez jutna.”
Ez sajnos felelősségáthárítás, melyet semmiféleképpen sem lehet felnőtt magatartásnak tekinteni. Milyen versenyszellemre helyezze a magyarság a hangsúlyt? (Netán a román–magyar versenyére?) A román–magyar határ mentén elhelyezkedő területek közötti kapcsolatok maximális elmélyítését hogyan szorgalmazza a magyarság anélkül, hogy szecessziós iszonyt ébresszen a románságban? (például a szatmári magyar tömb esetében) és milyen eszközökkel? Amikor 7 évi posztkommunista és egyévi demokratikus román liberalizálás még a tömbmagyar területeken is (tehát ott, ahol a magyarok számaránya meghaladja a 75%-ot), a privatizált vagyon mindössze 15–18%-át juttatta magyar vállalkozók kezébe? Mit ért Andreescu multikulturalizmuson? Netán a magyar kultúra megőrzését, minthogy egyik hordozója a „régi Mitteleuropa civilizatórikus erejének”? Az RMDSZ egész autonómiaprogramjának nincs is más célja, sem értelme, mint éppen ez. Az autonómia az egyetlen megvalósítható, non-konfrontatív, toleráns, kompromisszumos, liberális és demokratikus, a modern integrálódó Európa paradigmájából egyenesen következtethető eszköze annak a kultúramegőrzésnek, melyből e multikulturalizmus felépülhet. Akkor miért helyezi Andreescu (s vele együtt Molnár Gusztáv) szembe az eszközt a céllal? Hogyan igényelhet az elnök a Helsinki Bizottság liberális pódiumáról egy egész közösség részéről altruizmust?! Altruizmust igényelni egyenértékű a másik eszközzé tételének szándékával, és ezért mélységesen antiliberális. A romániai politikai realitások vajon milyen magyar szerepet tesznek lehetővé a modernizációs erdélyi lokomotívon? A mozdonyvezetőét, a fűtőét, netán a fűtőanyagét?!
Nem világos, hogy Molnár Gusztáv ezt a „figyelmeztetést” miért tartja jól időzítettnek. Talán azért, hogy felhívja figyelmünket arra, hogy igenis lehetne szerepünk az erdélyi kérdés megoldásában? Ez esetben még kevésbé értelmezhető a vitaindító politológus azon megállapítása, hogy „Erdély kérdése nem magyar, hanem román kérdés.” Vajon hogyan és mennyire? Olyan mértékben, amint a többségi hatalomhoz viszonyítva nagyságrenddel kisebb Csecsenföld kérdése nem csecsenkérdés, hanem orosz, vagy amennyire Kosovo nem albán-, hanem szerbkérdés? E retorikus kérdésekre adott empirikus válasz a látszat ellenére is Molnár Gusztávnak ad igazat, hiszen Erdély kérdésében és azon belül az erdélyi magyarság kérdésében ‘89 előtt és után, az erdélyi politikai elit öngáncsoltsága és az anyaország beteg, autoimmun reflexei miatt mind a mai napig valóban csak a román nemzetstratégia érvényesült.
De a vitaindító tanulmány érvelése, felépítése és következtetései nem empirikusak, hanem elvi alapúak. Az egyik elvi premissza a Romániát átszelő kultúrhatár devolúciós ereje. Nehéz lenne elvileg vagy empirikusan ezt az erőt tagadni.
Románia északnyugati fele valóban hordozza mindazon kultúrértékeket, melyekről Andreescu vagy (az ugyancsak említett) Hurezeanu beszél. Max Weber (akit egyébként szemellenzős doktrinerek vagy kultúrvaksággal vert elrugaszkodottak éppen úgy támadnak, mint Huntingtont1) már a század elején meggyőző érvrendszerrel bizonyította, hogy a modern nyugati civilizáció előfeltétele, kovásza a protestáns etika létrejötte volt [3]. A protestáns és katolikus magyarok eleve nyugati mentalitásúak. Az erdélyi románság, habár manapság, a kommunista diktatúra erőszakos valláspolitikája következtében, zömében ortodox, valóban nyugatiasabb gondolkodású a regátinál; ez nemcsak a politikai opciókban testesül meg, hanem a munkamorálban is és olyan fontos „apróságokban”, mint az adott szó súlya, a pontosság vagy az igazmondás. A mentalitás eme építőkockái, ha nem is akkorák, mint a protestáns etikára jellemzőek, de ugyanolyan "formájúak" és ugyanúgy épülnek egymásra. Dél-Romániában más formájúak és mást eredményeznek [4, 5, 6]. Így hát a transzszilvanizmus nem pusztán a modernizáció, hanem a nyugatosítás hajtóerejévé válhat.2
Erdély pozitív szerepe viszont feltételekhez van kötve. Ahhoz, hogy a civilizációs mozdony elinduljon, először létre kell jönnie. Erdélynek el kell jutni az öndefiniálódáshoz és önrendelkezéshez. Ezt Molnár pontosan le is írja, de a megoldást – „mert Erdély román kérdés” – Romániától várja. Romániának nyújtja az alternatív jövőképet: devolúció, illetve föderáció – és akkor majd az Erdély-mozdony kihúzza az egész ország-szerelvényt a balkáni megfeneklettségéből és Nyugat felé vontatja. Vagy pedig a centralista etatizmus folytatódik, minek következtében az egész ország lecsúszik a Montenegrótól Kamcsatkáig húzódó válságövezetbe.
Nem világos Molnár Gusztáv elképzelése a devolúciós vagy föderatív modell „felajánlásáról”. Elsősorban ki az, aki a devolúció „felajánlását” megteheti? A román nép egésze? Hogyan? Plebiszcitum által? Ha félre is tennénk az ez irányú népszavazás kiírásának jogi (sőt alkotmányjogi) buktatóit – vajon eljuthatunk a kollektív bölcsesség ama fokára, hogy a horizontális transzfer (kizsákmányolás) dél- és keletromán haszonélvező tömegei a kényelmes forrásról önként lemondjanak, hogy majd a gazdaságilag önállósuló provinciák konkurenciaharcában kevesebbért többet kelljen dolgozniuk?
Ha Mancur Olson [7] fejtegetései a kollektív cselekvést illetően igazak (és annak látszanak), nem várható el, hogy a közvetlen önérdekkel szemben magasabb szintű, méghozzá hipotetikus jövőbeli haszon reményében a regáti többség "történelmileg helyesen" a devolúcióra szavazzon.
Sajnos nem tapasztalható az elsődlegesen érdekelt erdélyi románságon belül sem devolúciós tömegnyomás.
A gondolat itt-ott felbukkan, sokan helyeslik, de nem nyíltan. Vadim Tudort viszont mind többen követik, teljes nyíltsággal. Lehet, hogy a devolúciós paradigma csak egy unionista paroxizmus törvényszerű bukása után nyer majd kontúrt és tömegbázist Erdélyben.
De a tömegbázis magában nem elég. Curzio Malaparte [9] többek között az 1920-as varsói eseményeket elemezvén bizonyítja, hogy világos céllal és a megvalósítás koncepciójával felvértezett elit híján még az akut forradalmi helyzet (tehát a tömegek maximális tettrekészsége esetén) sem vezet politikai cselekedethez. 3
Erdély devolúciója tehát elsődlegesen az autochton, a decentralizációban és annak devolúciós hatalmi (államstrukturális) biztosításában érdekelt, érdekét felismerő, vállaló és önreflexióra képes elit akaratához van kötve. Sajnos e sorok írója az egyetlen erdélyi politikus, aki (parlamenti képviselőként) nyíltan síkra szállt Románia föderalizálása mellett. [11] A Parlament folyosóin folytatott magánbeszélgetések alkalmával nem egy erdélyi román képviselő jelezte egyetértését. Ezzel viszont ki is merült föderációtámogató potenciálja. Ennek a passzivitásnak nincs racionális magyarázata. Forrása a történelmileg kialakult, zsigerekben hordozott félelmekben, előítéletekben és ellenérzésekben keresendő, amelyeket a románságban az önazonosságához ragaszkodó erdélyi magyarság ébreszt.
Vilfredo Pareto [10] a történelmet kétféle politikai elit – oroszlánok és rókák – hatalmi körforgásával (cirkulációjával) magyarázza. Az oroszlánok a civilizáció értékrendjét hordozzák magukban (reziduumként), és annak megfelelően akarják a társadalmat és berendezkedéseít módosítani. Autoritásuk morális radikalizmusuknak köszönhető, és nem utolsósorban hajlamuknak az erőszak alkalmazására. Tevékenységük rendközpontú, tehát fellépnek a korrupció, spekuláció, csalás és anarchia (libertinizmus) ellen. A rókáknak nincsenek a közjóval kapcsolatos törekvéseik, igyekezetük a hatalom birtoklására és öncélú kihasználására korlátozódik. Hatalmukat éppen az oroszlánok által megvetett és üldözött módszerek bevetésére alapozzák (korrupció, libertinizmus, hedonizmus, spekuláció, csalás stb.).
Molnár is jelzi, hogy a Maniu-intermezzótól eltekintve, Nagy-Romániában a kezdetektől máig délromán érdekeltségű (és többnyire eredetű) politikai elit uralkodik. Ez az elit viszont, az első számú haszonélvezője az erős központosításnak, hiszen ez garantálja a „saját zsebre menő” újraelosztást. A kommunista hatalomgyakorlás (az ellentétes szlogenek dacára) mindenütt kontraszelekciós mechanizmusokat indított be. Ceaușescu Romániájában még inkább, mint máshol. 1989 után, Kelet-Németország és Csehország kivételével, az összes rendszerváltó országban a korábbi politikai elit átmentette hatalmát. Romániában eredményesebben, mint máshol. Ennek köszönhetően a romániai (román és magyar) politikai elitben túlsúlyba kerültek a rókák, és immáron ők diktálják az iramot. Egy olyan délromán Atatürk színrelépése, aki (a török szekularizáció kardcsapásához hasonló módon) átvágja a centralista, etatista érdekcsomót, az ország szubszidiáris, föderális alapokra helyezésével, egyelőre még várat magára.
Ha munkahipotézisként elfogadjuk Molnár Gusztáv vitaindítóban képviselt premisszáját, hogy Erdély kérdése román kérdés, akkor erre a kérdésre a következő válaszok lehetségesek:
– Erdély szecessziója
– Románia föderalizálása
– benne Erdély külön politikai entitás [11]
– Erdély feldarabolása más provinciák között
– Devolució – Erdély területére vonatkoztatott külön státus
– Egységes központosított nemzetállam
Erdély és a történelmi Magyarország egyéb Romániához csatolt területén viszont nagyszámú magyar nemzeti közösség él.4Így hát Erdély kérdése nem pusztán román kérdés – legfennebb a délromán uralkodó politikai elitet terhelő felelősség. De még e felelősség sem kizárólagos, hiszen a születő romániai demokrácia valós felelősséget ró az érintett magyar közösség politikai elitjére is (a magyarországi politikai elitnek pedig e felelősség jegyében való cselekvés egyenesen alkotmányos kötelessége).
Az Erdély körüli román–magyar disputára elvileg a következő megoldások kínálkoznak:
– a vitatott terület etnikumarányos felosztása (lakosságcserével stb.) a két ország között;
– a szecessziós megoldás (független Erdély létrejötte és a Partium visszacsatolása az anyaországhoz, ami a visszakerült területeken élő magyarság problémáját megoldaná, tehát magyar szempontból megoldást jelentene);
– a magyar nemzeti közösségek strukturális (szubszidiáris) beemelése a magyar „politikai nemzetbe”, határmódosítás nélkül (egy határokon átnyúló magyar „konföderáció” az integrált Európa paradigmáján belül);
– a magyar nemzeti közösség önkormányzatát szavatoló autonómiaformák életbeléptetése (ezen belül tömbmagyar területek devolúciós különstátusa);
– egész Erdély területére vonatkoztatott különstátus és azon belül a tömbmagyar területek önigazgatása (dél-tiroli modell);
– lassú elrománosítás, a valós megoldásokat lebegtető román politikum halogató taktikájával párhuzamban a tömbmagyar területek etnikai adottságainak mesterséges megváltoztatása és a szórvány lassú elcsángósítása (ez a megoldás van most folyamatban);
– az anyaországi magyarság fogyásával lépést tartó szervezett áttelepítés;
– a magyarok elűzése és/vagy kiirtása (az ethnic cleansing délszláv mintájára).
Ezen megoldások közül a szubszidiaritás elvén alapulók (föderáció, devolúció – a magyar közösség önkormányzatának életbeléptetésével) azok, amelyek mind magyar, mind román szempontból racionálisak és kielégítőek.5
Modernizációs szempontból (életszínvonal-növekedés) a devolúciós megoldás mind az erdélyi román, mind pedig a magyar közösség számára tagadhatatlan előnyt jelentene, hiszen az Andreescu által is jelzett kultúrértékek szabadon kibontakozhatnának és gazdasági szempontból gyümölcsözhetnének. Ennek áttételesen az óromán rész is haszonélvezője lehetne (mozdonyszerep).
Ó-Románia rövid távon a horizontális transzfer megszűntének gazdaságilag kellemetlen következményeit lenne kénytelen viselni. Közép- és hosszútávon viszont know-how átáramlás és a gazdasági kényszer hatására ott is erőteljesebbé válna a modernizáció. Következtetésképpen leszögezhető, hogy hosszútávon valamely szubszidiáris megoldás egész Románia számára előnyös: belpolitikailag gazdasági következményei folytán, külpolitikai szinten pedig az ország integrációs esélyeinek megnövelésével.
Az, hogy az erdélyi magyar kérdés megoldása a román devolúciós folyamat puszta körülménye marad-e vagy pedig egy, a magyarság számára kielégítő megoldás e devolúció feltételévé válik – már nem a román, hanem a magyar politikai elit akaratától függ.
A tranzíció éveiben meghozott döntések hosszú évtizedekre nézve meghatározóak lehetnek. A magyarság most olyan európai paradigmának megfelelő megoldást kell, hogy találjon specifikus problémájára, amely a határmódosítás kikerülésével a szubszidiaritás elvén nyugszik.
„Három és fél millió magyar, a Kárpát-medencében élő magyarság egynegyede nem integrálható sem a magyar nemzetállam, sem a környező nemzetállamok politikai rendszerébe”[12] – írja Molnár Gusztáv. Egyértelmű, hogy az ez irányú politikai cselekvés nem román, hanem magyar feladat. A nemzet sorsa iránt felelősséget érző bármilyen politikai irányzat követői számára is megszívlelendő Molnár Gusztáv nemzeti liberálisoknak szánt intelme: „Nemzeti liberális az, aki a magyar nemzet egészének, annak a bizonyos 15 milliónak a kérdésére akar liberális választ adni. Nemzeti liberális az, aki tudja, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének megteremtése, valamint állami szuverenitásunk helyreállítása önmagában nem elegendő ahhoz, hogy nemzetünk életében a liberalizmus teljes és végleges győzelméről beszélhessünk. Ehhez ugyanis a teljes magyar nemzet önrendelkezési jogának maradéktalanul érvényesülnie kell.”[13]
„A nemzet […] nem lehet szabad emberek közössége, nem lehet civil társadalom, ha nem szuverén. Ez a szuverenitás nem ruházható át senkire és semmire. Ha egy állam betársul valamilyen konföderációba, vagy más államokkal együtt létrehoz egy konföderációt, a kölcsönösség és önkéntesség elve alapján lemondhat szuverenitása bizonyos ismérveiről. A nemzetre ez nem vonatkozik, a nemzet ezt semmilyen körülmények között nem teheti meg, éppen úgy, ahogy az emberi személy sem mondhat le feltétlenségéről és a civil társadalom sem a maga autonómiájáról. Ahogy a személy nem rendelhető alá semmilyen külső instanciának, és a társadalom sem a kormányzatnak, éppen úgy a nemzet sem rendelhető alá egy másik nemzetnek. Ez a nemzetek önrendelkezési jogának mélyebb – liberális – értelme.”[14]
„A liberális értelemben, tehát szabad emberek közösségeként felfogott magyar nemzet szempontjából másodlagos kérdés, hogy a nemzettestet alkotó egyes részek milyen államkeretben élnek önrendelkezési jogukkal, de életbevágó, hogy élhessenek vele, hogy az egyes nemzetrészek ne legyenek kiszolgáltatva más nemzeteknek.” [15]
Molnár Gusztávnak e régebbi okfejtéseivel maradéktalanul egyetérthetünk. Meggyőzően bizonyítják, hogy az itt élő magyarság ragaszkodása önazonosságához, valamint ősi szülőföldjéhez Erdély kérdését kiemeli az egyéb román kérdések közül és nemzetközivé teszi azt.
Az integrálódó Európa paradigmájának megfelelő választ e kérdés csak a szubszidiaritás elvének alkalmazásával nyerhet, de nem pusztán territoriális vonatkozásban, hanem etnikaiban is.
Könyvészet
[1] Robert Roesler: Romanische Studien, Untersuchungen zur elteren Geschichte Romaniens. Verlag von Duncker & Humbolt Leipzig 1871.
[2] Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta româneascã. Humanitas, Bucuresti 1997.
[3] Max Weber: Etica protestantã si spiritul capitalismului. Humanitas, Bucuresti 1993.
[4] Borbély Imre: Merre vigyük végzetünk? Az RMDSZ II. Kongresszusán (1991. május) szétosztott anyag, megjelent a Hitel 1991/13, 14-es számában.
[5] Gelu Pãteanu: Amit Romániáról tudni kell. Világszövetség I/1–2, 1992. aug. 15.
[6] Kozma Szilárd: Kultúrzóna. Beszélgetés Borbély Imrével, az RMDSZ elnökségi tagjával, Hitel 1992/8.
[7] Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája. Osiris, Budapest 1997.
[8] Fernand Braudel: Gramatica civilizatiilor. Meridiane, Bucuresti 1994.
[9] Curzio Malaparte: Tehnica loviturii de stat. Nemira, Bucuresti 1996.
[10] Vilfredo Pareto: Traité de sociologie generale. 1933.
[11] Horia Alexandrescu: Scopul final al minorității maghiare din România este dobândirea statului de natiune-partener – în viziunea radicalului Borbély Imre, candidat la presedentia Uniunii. Cronica românã 1995. május 12.
Az interjú föderációs vonatkozású része:
– Ebben az értelemben támogatta ön Románia föderalizálásának ötletét Bruxelles-ben?
– Én elválasztanám a föderalizálás ötletét a társnemzetétől, mivel Romániában a magyar diaszpóra nagy területeken él. Csak Székelyföldön és Biharban élnek tömbben. Egy etnikai alapú föderáció csak ez utóbbiakat érintené. Én nem hiszem, hogy a föderalizáció egyik módozata lenne az etnikai problémák megközelítésének.
– És mégis beszélt a föderalizációról; milyen értelemben?
– Olyan értelemben, hogy én azt hiszem, hogy a föderalizáció megoldás lehetne a romániai románoknak. Különben az a véleményem, hogy mindannyiunknak jobb lenne a román országok föderizációjában élni.
– Miért ?
– Bebizonyosodott, hogy a szubszidiaritás elve nagyon jó hatással van.
– Hol?
- Mindenhol. Ez azt jelenti, hogy a megoldásokat azon a szinten kell megtalálni, ahol a probléma megjelenik. A gyakorlat bebizonyította, hogy a problémák megjelenhetnek helyi szinten, gazdasági, földrajzi, történelmi régiókban, a mentalitások szintjén és országos szinten. A föderáció, úgy, ahogyan az Ausztriában, Németországban létezik, és ahogyan Spanyolországban körvonalazódik, pontosan megfelel ezeknek a szinteknek. Én azt hiszem, hogy a bánsági jelleg például nagyon jól kialakult a történelem folyamatában, eljutva az autochton mentalitás szintjére. Ugyanez a helyzet a munténiaiakkal, olténiaiakkal, moldovaiakkal is. Egyidejűleg ezek a régiók gazdasági entitások is. És a problémákat, amelyekkel szembesülnek, meg lehetne oldani helyi szinten. Egy ilyen felosztásnak feszültségoldó hatása lenne, továbbá felszabadítana bizonyos helyi energiákat, amelyek máskülönben nem érvényesülhetnek, mivel szisztematikusan vannak elhelyezve. Mindezek mellett a régiók fejlesztése a helyi sajátosságok jegyében történne.
– És, hogyan látja ön ennek a tervnek a megvalósulását?
– Romániában én a népművészetből indulnék ki e régiók körvonalazásában.
– Tehát térjünk vissza Munténiához, Moldovához…
– …Olténia, Bánság, Crisana, Belső-Erdély, Bukovina. Ha a zene a lélek tükre, akkor a helyi népművészet, amely nagyon jól elhatárolódik, egy nagyon jó vezető volna. Ez támogatná a helyiek politikai preferenciáit is. A bánsági parlament teljesen más struktúrájú lehetne, mint mondjuk a moldovai.
– Azaz minden vidék a saját parlamentjével!
– Igen, úgy, mint Németországban vagy Ausztriában. Ezeknek a parlamenteknek nem kell méretben megegyezniük a bukarestivel.
– De Németországban létezik a Bundestag is.
– Természetesen, itt is létezne egy kapcsolat. Én azonban szigorúan csak a helyi törvényhozásra és végrehajtásra gondoltam, amely csak helyi problémákkal foglalkozna.
– Igen, de kinek tartoznának ezek elszámolni?
– A helységek a régiónak vagy a tartománynak számolnának el. Például Lugos Temesvárnak számolna el, és Temesvár Bukarestnek. A szövetségi törvényeket Bukarestben hoznák. A tanügyről, honvédelemről, egészségügyről stb. van szó, amelyek általános jelleggel bírnak. A gazdasági jellegű problémákkal viszont az úgynevezett landok foglalkoznának, ahol az adókat is be lehetne szedni, melyeknek 1/3-a az illető landnál maradna, egy-egy jutna a helységeknek és a szövetségnek.
– És ha a régiót külső támadás éri, akkor ki biztosítja a védelmét?
– Hadsereg csak egy van, mint ahogy csak egy szövetségi rendőrség és egy szövetségi polgárőrség van.
– Tehát ön azt állítja, hogy ha egy vállalat sztrájkba lépne, az már nem a központban reklamálna, hanem helyi szinten.
– Igen.
– És milyen hatalmuk legyen a helyi vezetőknek? Vannak régiók és régiók?
– Leszűkítve a problémákat egy történelmileg és gazdaságilag egységes régióra könnyebben lehet megoldásokat találni. Látja, létezik két szemléletmód: liberális és egalitarista szocialista. Egyes régiók választhatnák az utóbbit anélkül, hogy ezzel más régiók fejlődését gátolnák.
– Mi történne a moldvai csángókkal? Mit csinálnának ők, mint kisebbség?
– Azt csinálnának, amit akarnak. Alávetnék magukat a helyi hatalomnak.
– Mint az erdélyi románok, nem? Már azokra a vidékekre gondolok, ahol kisebbségben vannak.
– Ott spontán módon területi autonómiák jönnének létre Erdély belsejében. Ez az én feltételezésem. A Mócok országa pl. egy egészében román entitás a maga jellegzetességeivel. Ugyanígy a Tara Momarlanilor és a Fogaras. Én azt hiszem, hogy ezen az úton logikusan eljuthatunk a múlt újraelevenítéséhez.
[12] Molnár Gusztáv: Miért kell a konfederáció? Limes 1992/7–8. 57.
[13] Molnár Gusztáv: Az igen és nem határán – a liberalizmus esélyei Közép-Európában és környékén. Limes 1991/nov.–dec. 3.
[14] Molnár Gusztáv: Nemzeti liberalizmus., Limes 1991/okt. 20.
[15] Uo. 22.
[16] H.R. Patapievici: Cine suntem. = Politice. Humanitas, Buc. 1996.
—————————————
1 Samuel P. Huntington az Eatoni Egyetem Kormányzástudományi Karának professzora és a Harvard Egyetem John M. Olin Stratégiai Kutatási Intézetének igazgatója, az ominózus „Clash of civilizations?” című tanulmányát az általa vezetett intézet „A változó biztonsági környezet és az amerikai nemzeti érdek” elnevezésű projektje keretében dolgozta ki, és a Foreign Affairs 1993 nyarán megjelent számában publikálta. A tanulmány születési körülményei már jelzik, hogy célja a valóság megközelítése, nem pedig a rózsaszínű univerzalista-liberális mainstream-konformitás támogatása volt.
2 Au faux de mieu átveszem a vitaindító terminológiáját, habár tulajdonképpen a nyugati civilizáció két síkjáról, az anyagiról („modernitás”) és szellemiről („nyugatosodás”) van szó Fernand Braudel jól megalapozott civilizációfelfogásában [8].
3 A politikai elit nélkülözhetetlenségére már korábban Vilfredo Pareto [10] is rámutatott.
4 Az 1991-es népszámlálás szerint 1,67 millió – ez a szám viszont, ha a történelmi helyzet úgy alakul, hogy egzisztenciális előnyt jelent magyarnak lenni, nagy valószínűséggel drasztikusan növekedne. Példa erre a lengyelországi és oroszországi németek számának a természetes szaporulatot nagyságrendekkel meghaladó gyarapodási üteme, amióta megnyílt számukra a németországi letelepedés lehetősége.
5 Magyar értékkonzervatív (önazonosság-őrző) szempontból a devolúciós megoldás csak az etnikai önkormányzat kíséretében nyújt hasznot, hiszen egy föderációban a liberális demokrácia és jogállamiság keretein belül is lehet "eredményesen" nemzeti asszimilációs politikát folytatni. Ez ellen csak strukturális és szubszidiáris (szuverenitástranszferrel járó) megoldások nyújtanak megnyugtató garanciát.
Megjelent a Magyar Kisebbség 1998/1-es számában. borbelyimre.blogspot.hu



lapozás: 1-16




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék