udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 11 találat lapozás: 1-11

Névmutató: Simó Ferenc

2002. október 4.

Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala közleményben tudatta a város lakosaival, hogy a Ladányi László vezette RMDSZ-frakció tagjai, akik 2001-ben megszavazták, hogy nyolc UPE-képviselőnek menni kell, nem nyugodtak bele az alapfokon hozott döntésbe, a Marosvásárhelyi Táblabíróságra vitték az ügyet. Ezek az emberek nem vette figyelembe ötezer székelyudvarhelyi akaratát, az RMDSZ-frakció, vagyis tizenegy ember döntött úgy, hogy az UPE képviselőinek nincs helye az önkormányzati testületben. Feltehető a kérdés, áll a közleményben, hogy miért érzi többnek önmagát Bondor István tanfelügyelő, Ványolós István tanár Máthé András iskolaigazgatónál, mivel adott többet Borbáth István vállalkozó Székelyudvarhelynek, mint Páll Dénes üzletember? A nagyvállalkozó Albert András miként ítélkezhet az ugyancsak nagyvállalkozó László János felett? Nyugodt lelkiismerettel mondhatja-e Simon Károly Incze Bélának, aki felépített egy bútorgyárat és negyven évig szolgálta a közérdeket, hogy neked többé nincs helyed itt? Netán ígéretesebb ifjú utánpótlás Ladányi László Szabó Attilánál, vagy megállapíthatja-e Incze Zoltán, hogy tőle mérföldekkel lemaradva kullog Simó Ferenc, s ezért nem méltó tanácsosnak? Bálint Miklós, Magyari Dénes és Csáki Jenő hárman elégnek érezték magukat, hogy megmutassák a gyűlésterem ajtaját dr. Lőrinczi Csaba belgyógyász főorvosnak? Erre szeretne választ kapni a polgármester mellett a város lakossága is. Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatalának Sajtóosztálya: Közlemény. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 4./

2002. október 15.

Székelyudvarhelyen addig-addig áskálódott a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amíg sikerült peres úton kialakítani a pártállami időket idéző egypártrendszert a helyi hatalomban, szögezte le Szász Jenő polgármester. 2000-es helyhatósági választásokon nyolc magyar képviselőt demokratikus úton a városi tanácsba bejuttató Udvarhelyért Polgári Egyesületet a román bíróságokon addig perelte az RMDSZ, amíg megfosztatta őket mandátumuktól. Így ezentúl a 21 fős képviselőtestület helyett egy 11 fősre zsugorodott csonka tanács fog a székely anyaváros fölött uralkodni, a román kormánypárt csatlósául szegődött RMDSZ nevében. Az UPE által jelölt alpolgármestert is megfúrta a tulipános többség, egy ideje pedig őellene, a polgármester ellen folyik a városban - az RMDSZ-nek alárendelt helyi média segítségével - kíméletlen politikai harc. Szász Jenő a város lakosságához fordult, kifejtve, hogy mi történt: a Borbáth István és Ladányi László vezette RMDSZ-frakció a bírósághoz fordult, hogy nyolc képviselőt kizárjanak a városi tanácsból. Nem a táblabíróság nem vette figyelembe ötezer székelyudvarhelyi akaratát, hanem ez a tizenegy ember döntött úgy, hogy képviselőiknek nincs helye az önkormányzati testületben. Szász Jenő feltette a kérdést: miért érzi többnek önmagát Bondor István tanfelügyelő, Ványolós István tanár Máthé András iskolaigazgatónál, mivel adott többet Borbáth István vállalkozó Székelyudvarhelynek, mint Páll Dénes üzletember? A nagyvállalkozó Albert András miként ítélkezhet az ugyancsak nagyvállalkozó László János felett, Simon Károly Incze Béla felett? Ígéretesebb ifjú utánpótlás Ladányi László Szabó Attilánál, vagy különb-e Incze Zoltán Simó Ferencnél? Bálint Miklós, Magyari Dénes és Csáki Jenő ajtót mutathatnak dr. Lőrinczi Csaba belgyógyász főorvosnak? /Szász Jenő, Székelyudvarhely megyei jogú város polgármestere: Udvarhelyi egypártrendszer. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 15./

2006. március 18.

Dr. Darkó Zsigmond, dr. Simó Ferenc, dr. Koczka György, dr. Bálint Jenő, dr. Pálmai Gyula, dr. Blénesi István, a régi orvosok után elhunyt dr. Székely Balázs is. Ezek az orvosok teljes életet éltek, a művészet is érdekelte őket az élet és az irodalom mellett: Székely Balázs a nehéz időben is támogatta azokat (például Visky Árpádot), akik a diktatúra kegyvesztettjeivé váltak. /Bogdán László: Dr. Székely Balázs is elment. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 18./

2014. november 25.

Erdélyi művészeti kalauz
A székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott, negyedévenként megjelenő művészeti folyóirat /Erdélyi Művészet/ idei 2. számának arcélét a Bánffy-év határozta meg.
Gy. Dávid Gyula Adalékok a Bánffy arcképcsarnok kutatásának 70 éves történetéhez – Bánffy-családi portré festmények adattára című összeállítása a lap súlypontos anyaga. A szakszerű számbavétel többek között olyan neves festők munkáit tartalmazza, mint Barabás Miklós, Bánffy Miklós, Biasini Mária, Glatter Gyula, Kőváry Endre, Márk Lajos, Simó Ferenc, Vastagh György, Wieland Károly.
(n)
Szabadság (Kolozsvár)

2015. április 30.

A megvalósuló autonómia
Ki mondja azt, hogy nincs autonómia Erdélyben, Székelyföldön? Igenis van, s annak a legfőbb központja, animátora az egykori székely főváros, Marosvásárhely, s fő-fő harcosai Dorin Florea polgármester, Bretfelean rendőrparancsnok és Zamfirafia (Azamfirei) orvosdoktor, a MOGYE rektora. Nem tudom én azt, hogy az ugyancsak orvos képzettségű Floreát honnan, merről, miféle szél fútta Vásárhelyre, a rendőrparancsnokról kiderült, hogy szépreményű, nagy dolgokra hivatott szekustiszt vala, rektorunk neve pedig nagyon beszédes, hiszen csak Moldvában szokás a gyermekeket anyjuk leányneve, ráadásul keresztneve szerint elnevezni.
Ha valamin fennakadunk, akkor nem ez, hanem ahogyan ezek az emberek először bekérezkedtek az addig színmagyar orvosi és gyógyszerészeti intézménybe, aztán megszaporodván mellékvágányra tették a magyarokat, s legújabban teljesen megpróbálják kitúrni őket. A többségre vergődött jövevények azt tesznek, amit csak akarnak, ahogyan akarnak, el egészen odáig, hogy az ígéretét betartó Răzvan Ungureanu miniszterelnököt egyszerűen megbuktatták, kicenzúrázták a hatalomból, mégpedig a híres román parlament, s így ő lett alighanem a legrövidebb életű román kormányfő. S jöhetett helyébe Victor Ponta, minden miniszterelnökök gyöngye.
Ami a MOGYE mostani állapotát illeti, hát bizonyosan forognak-foroghatnak sírjaikban az alapító atyák, Csőgör Lajos, Miskolci Dezső, Mátyás Mátyás, Mülfai professzor, s olyan kiebrudalt kiváló tanársegédek, adjunktusok is, mint a mi Darkó Zsigmond doktorunk, aztán Simó Ferenc idegsebész és ideggyógyász, Bálint Jenő urológus, kik a semmiből teremtettek magyar nyelvű orvosegyetemet, s most nézhetik, hogyan költöztek be a kész fészekbe a kakukkfiókák, a készbe, amely európai rangot, elismertséget vívott ki magának, joggal. S nézheti Kisgyörgy Árpád földink, az ország legjobb agysebésze, s neki ráadásul tovább kellett tűrnie a szégyent. A „szégyent”, hogy azért nem lehet magyar képzés, mert nincsenek előléptetett professzorok, tanársegédek…
Erről ennyit, de Dorin Florea és Bretfelean is önkormányzati autonómiát épít, hiszen az ország törvényeire fittyet hányva tiltják meg a garantált kétnyelvű utcanevek kihelyezését. Hogy tudjuk: Novum Forum Siculorum fórumán már megtűrt nyelvnek számít a magyar.
Na, ugye, hogy van autonómia!? Az övék.
Székely Hírmondó
Erdély.ma

2016. február 27.

Vári Attila: A közeli. Távol
„A távolság megmérhetetlen, / csak a közelség mérhető”, írtam valaha, s most az öregedés arra kényszerít, hogy igazat adjak annak a kamasz-embernek, aki voltam. Első álmomból felébresztve meg tudnám mondani, természetesen, időjárásfüggő, hogy ha beülök az autóba, akkor esőben, fagyos úton, szikrázó napfényben hány óra alatt lehetek Lemhényben, Marosvásárhelyen vagy éppen Sepsiszentgyörgyön. Mert ezek az én közelségeim.
Emlékeim között lapozgatva, nem tudom pontosan, hány éves voltam akkor, amikor először jártam Háromszéken. Talán óvodás lehettem. Nagyapám katonatársát látogattuk meg akkor. A kertjének érett szilvaillata volt, tömtem magamba a szilvát, szinte kék árnyékuk volt a fáknak a hullott gyümölcstől. Katlanon, rézüstben fortyogott a lekvár, így hát nekem Háromszék (lett légyen szó buja tavaszról, burjánzó nyárról, élveteg őszről), máig azonos azzal az illatozó képpel. Következő emlékem is távolibb múltból való, kisgyermekkoromhoz jóval közelebbi, mint mai életkorom (lám-lám, a közel és a távol fogalma, milyen viszonylagos). 1963. Tizenhét éves vagyok, egyetemista a színiakadémián, s az éjszakai vacogtató utazás végcélja a fűtetlen vonaton Sepsiszentgyörgy. A kislány. Barátom, Visky Árpád vár, aki a Színház Kalauz, Opera Kalauz mintájára, szóbeli szerzője a Bodega Kalauznak, így hát, az állomási becsületsüllyesztővel kezdve a napot, a főtér környéki (ma már lebontott) Őrkőben folytatjuk tagjaim és kedélyem oldását.  – Kettőig van órája – mondta, aztán elmagyarázta, merre van a gimnázium, mert ő próbára sietett. Rengeteg idő, reménykedtem, hogy az órák közti szünetben meglátom az udvaron a Madonna-arcú kislányt, de nem, s felfedeztem a közeli melegedőt, a Múzeumot. Kályháiból a távoli múlt fagyot lehelt. Inkább kint sétáltam a zúzmarától recsegő hóban, aztán végre megláttam Őt. Kamaszkorú félszeg vagyok, egyáltalán nem tolakodó. Ő belém karol, egészen felnőttes, s már nem is érzem a csontomig ható hideget. A főtéri park fái között térdig ér a hó, aztán felkanyarodunk egy meredek utcán. A kapuban búcsúzkodnék, de behív, olyan természetesen, hogy szabadkozni is elfelejtek. A lakásban antik bútorok, rengeteg festmény a falakon. Édesapja végigmér.  – Te a Sanyi fia vagy? – kérdi, s a felesége rátromfol. – Hát persze, hogy a Sanyikáé, a szeme állása, az orra…
Megebédeltetnek, aztán magunkra maradunk. Elmondom a verset, amit neki írtam, Áprilyt olvasunk, Szabó Lőrincet, aztán amikor már annyira oldott a hangulat, hogy megcsókolnánk egymást, indiánüvöltéssel a húga vonalzóval támadja a fejemet, s a kamaszkorú cselédlány az ajtóban vihog.  – Vá-rri-kata – kiáltja minden suhintásnál, jól megnyomva az R-eket. – Ata –, javítja ki a nővére, de még több mint harminc évvel később is úgy szólít az édesanyja, hogy „várri-kata”. Este későn Őrkő, Zsoldos Árpi jön Viskyvel és Bíró Iván Géza is, a díszlettervező. Részegség hajnalig. A színházi portást nem lehet felkölteni, nem alhatok Zsoldos öltözőjében, s marad Visky. Földszintes kis utcákon támolygunk, az a gyanúm, már megkerültük a várost, aztán végre célhoz érünk. Hideg albérlet, talán hidegebb is, mint a kinti szibériai idő. Árpi kinyitja a csempekályhát, a tűztérben karvastagságú gyertya, meggyújtja, s csak a kályharostélyt csukja vissza, villanyt olt. Mintha tűz lobogna a kályhában. A falon reszkető tűztánc-vetület.
 – Az illúzió – mondja. Valahogy elalszunk.
Ugorjunk. 1968. február. 
Sepsiszentgyörgy. Tavaly megjelent az első könyvem, januárban Budapesten jártam, s könyveket küldtek Farkas Árpádnak, azokat hozom.
Készülőben az első száma a Megyei Tükörnek. Névsor, hogy Dali, a főszerkesztő, kiket akar még a laphoz. Harmadéves vagyok ekkor Kolozsváron, s irigykedve hallgatom a neveket. Szabályos kétségbeesés fog el. Egyedül maradok nélkülük az általam sosem szeretett egyetemen. Egy hét múlva újra Sepsi, a szerkesztők a Fogolyán-szanatórium épületében működő pártszállóban laknak, nekem is jut egy ágy. Már éppen a második lapszám érkezik a brassói nyomdából. Az ideiglenes szerkesztőségben mindenki röhögőgörcsöt kap az egyetlen apróhirdetéstől. „Csak kapitális szarvasagancsokat vásárolok magam és barátaim részére. Érdeklődni titkáromnál…”  Ez valójában a szarvas-klub, a felszarvazott férjek klubjának születésnapja, ahol minden férjnek kijár a megelőlegezett zászlósi rang, s fennebb léptetheti felesége vérmessége, de a legmagasabb rendfokozat örökre Simó Ferenc ideggyógyászé. Ő a vezérezredes.
Este Bíró Iván Géza műtermében, s ha a korábban említett sepsiszentgyörgyi utam egy Madonna-arcú barna kislány miatt esett, most találkozom azzal a szőke kislánnyal, akiért aztán tavasszal, nyáron, visszajárok. Kolozsvár. Mintha izzó parázson járnék. Király Laci még Felsőbányán tanít, s az egyetlen ember, aki megért, aki miatt mégis élhető a város, az Kányádi. Többes számban. Kányádiék. Magdi és Sándor. Hallani sem akarnak arról, hogy az egyetem befejezése előtt Brassóba szegődjek az Új Idő című hetilaphoz, ahová Balogh Edgár nagyvonalúan beajánlott.
Brassó. A főszerkesztő nem rossz ember, de nem érintette meg az 1968-as esztendő szele. Itt még az ötvenes évek parazsa szunnyad a hamu alatt. Alatta, mert valóban hamuszürke a lap. De arra jó, hogy átjárjak udvarolni Sepsire, s mert közben Farkas lakást kap, Erzsébet olyan természetességgel veti esténként az ágyamat (aztán még évekig), mint aki biztosan tudja, hogy megint itt maradok... A késő ősz hazarepít Vásárhelyre, de a Vörös Zászló főszerkesztője hintáztat. Sütő szerint nem mer felvenni. Éppen Andrásnál vagyok, amikor betoppan Komáromi Misi, ő Kovásznán kórházigazgató, együtt megyünk haza a szüleimhez, ebédre hívták, s az ebéd végén azt mondja: 
– Viszlek a Tükörhöz.
1968. december. Mikulás előtti hangulat a szerkesztőségben, Dali örömmel fogad, átküldenek a megyéhez, alá kell írnom valamit, s mert éppen fizetésnap van, kiderül, hogy már rajta vagyok a listán, megkapom a szerkesztőségtől a havi fizetésemet.
Maradok. Farkasné tavasszal beköltözik Brassóba, ott van a nyomda. Ő korrektor a lapnál, babát vár, megterhelő lenne az ide-oda utazgatás. Árpáddal bitoroljuk az új lakást. Főzünk, mindenen hajba kapunk. Előzőleg hűlni tettük a teraszra a palackokat, s azok a fagyban szilánkká törtek, ezért mindegyre ellenőrzés, hogy oda ne égjen az étel. Hol én, hol pedig Cini szakácskodik. Szárazborsó-főzelék sült-füstölt kolbásszal, de a végeredmény vaddisznó-ölő golyókeménységű csapágysörét lett. – Te öntöttél rá hideg vizet, attól edződött meg – vádoljuk egymást évekig, ha jobb dolgunk nem akad. Két és fél év a Tükörnél, s amikor elszegődök Bodor Pálhoz, a tévé magyar-adásához, már nős vagyok. A feleségem Marosvásárhelyen színész, de berecki születésű, hatalmas rokonsága itt él. Lemhényben, Szentkatolnán, Kézdivásárhelyen, Kovásznán is sok a rokon. Sok értelmiségivel barátkoztam össze csavargásaim közben a megyében, s egy írásom miatt a megyei pártbizottságnál azzal jelentenek fel, hogy „minden papnál, orvosnál van fogkeféje” (sic!). Munkahelyem Bukarest. Ingázom marosvásárhelyi lakásunk és a főváros között. Ez átlagban két út hetenként. Ha nem repülök, akkor marad a vonat, s emiatt születik a „megpihenős” találékonyságom. Munkám végeztével felülök (pontosan délben) a nagyváradi gyorsvonatra, Brassóban átszállok, irány Sepsi, a Sugás vendéglő. Itt, Szentgyörgyön, a Farkas családot boldogítva bevárom az éjfél után érkező, Vásárhely felé menő vonatot, s mert ezek között nincs tizenkét órás különbség, nem számít megszakításnak, így a tévénél nem is tudják, hogy havonta többször is Sepsin van a házam-hazám. Ideköt Bogdán Laci (szigorúan titkos társaságunk), neki is félelmetes a memóriája, s feleselő játékainkban olyanokon röhögünk többek között, hogy nem hiszik, hogy létező erdélyi magyar költőről beszélünk, idézve Széfeddin Sefket bey viselt dolgait. Aztán kirúgnak a tévétől, egyre több időt töltök Farkasnál s a Sugás törzsasztalánál. Aztán ismét négy év Bukarest, filmrendezőszakos egyetemistaként a hétvégeket rendszeresen újra itt töltöm. Aztán ’83-tól végleg Magyarország…
2001–2006. Öt év diplomáciai szolgálat Bukarestben, minden hétvége: Sepsiszentgyörgy.  Távolság? Közelség? Gyermekkoromban a nővérem lovagolt, s az edző odarakott, hogy járassak egy lovat, s amikor az kitépte kezemből a kötelet, az öreg rám rivallt. – Ne engedd el a pányvát – aztán később: – Ne csavard rá a csuklódra, mert magával ránt.
Barátommal hegymászó túrán, elmagyarázza, hogy soha ne használjak teljes kötélhosszt, kell tartalék, s ugyanezt mondja egy halász, a Deltából kihajózva a tengerre. Filmeznék, s azt szeretném, ha horgonyt vetnénk. – Nem lehet, a lánc teljes hosszát kellene használni, s ha hirtelen feltámadna a szél, megfeszülne, mint egy hegedűhúr, nem lehetne lazítani a csörlőzéshez. Ez az én Háromszékem. Pányva, hegymászókötél, horgonylánc, amely azt a biztonságot jelenti számomra, hogy kötve vagyok megkötözetlenül.
Sorsom  Élhettem volna  Korondon.  lehettem vón agyag  korongon,  égettek volna,  lennék váza,  magam,  kinek hittem,  vagyok csupán  váza. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 26.

Könyvbemutató baráti körben
Barátok, ismerősök előtt, szűk körben mutatták be nemrég Czegő Zoltán két verseskötetét: a Tinta Kiadó gondozásában megjelent Szószék a Hargitán című új verseket tartalmazó kötetet és az ARTprinter Kiadónál megjelent Hetvenhét című bibliofil kiadványt, amely címét onnan kapta, hogy a szerző hetvenhét éves korában – pár nappal a hetvennyolcadik életéve betöltése előtt – adták ki, korábban megjelent kötetekből válogatott hetvenhét verset tartalmaz, és hetvenhét példányban jelent meg, amelyből az 1-es számú a szerzőé, a 77-es a kiadóé, a többi közül pedig sokat megvásároltak a könyvbemutatón.
Az esemény helyszínéül azért választották a Sugás vendéglőt – indította a szerző a könyvbemutatót –, hogy a könyvekből befolyó pénzt legyen ahol és amikor elkölteni. „Ez nem igaz, de ez a mAradék humorom” – fűzte hozzá Czegő, aki később azt is megjegyezte: azért az ovális asztalnál tartják az eseményt, mert a kerekasztalokból mindenkinek elege van már.
A téma kapcsán emlékeztetett: minden jelentősebb kultúrvárosban voltak valamikor kávéházi törzsasztalok, ilyen mellett dolgozott például Rejtő Jenő, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Ady Endre. Sepsiszentgyörgyön is volt a hatvanas években egy bizonyos törzsasztal a Sugás vendéglőben, amely Czegő szerint dr. Darkó Zsigmond, dr. Simó Ferenc, később pedig dr. Bálint Jenő ideérkezése után alakult, s amelyet a Megyei Tükör írói is előszeretettel látogattak, akkor is, ha emiatt időnként behívatták őket „a párthoz”.
A könyvbemutatón rögtönzött beszédében az író több témát is érintett, és néha személyesen is megszólította a résztvevőket. Elmondta, hogy az általános szemlélettől eltérően van, amit csak epikában, cselekményben lehet megírni, ezért őszre egy novelláskötete is megjelenik, s jelezte, hogy más jellegű írásokat is publikál, hisz szülővárosa, Bukarest naponta szolgáltat témát az íráshoz. Végezetül egy versét is felolvasta.
Ezt követően Kopacz Attila, az ARTprinter Kiadó vezetője is felszólalt, megosztva a hallgatósággal egy személyes élményét az egykori törzsasztallal kapcsolatosan, és elmesélte a kötet születésének körülményeit. A beszélgetés koccintások után még kötetlenebb hangnemben folytatódott, Albert Ernő és a szerző barátai közül mások is megszólaltak, szó esett a Czegő Zoltán által írt mikós himnuszról, más versekről, és röpke vita is kialakult a magyar e hang többféle kiejtéséről.
Nagy B. Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. augusztus 25.

Román mise Magyarbékásban, egyetlen magyar Damukon
Magyarbékás és Damuk a szórványok szórványa, a Szent Miklós egyházközség legtávolabbi fíliája. Ide tartozik Háromkút is, ott kéthetente van szentmise, a két messzebbre eső közösséghez havonta egyszer jár a lelkipásztor. Simó Ferenc kisegítő lelkész a szórványszolgálatos, hozzá csatlakoztunk.
Ha Gyergyószentmiklósról nézzük, hátborzongató, hogy van két olyan, egyházilag hozzá tartozó település, ahová csak havonta jut el a pap. Rettenetesnek keresztelhető az a tény is, hogy a magyar emberek ott románul hallgatják Isten igéjét. De ha közelebb megy hozzájuk a szentmiklósi, rádöbben, a legkisebb jelentősége annak van, hogy a Mi Atyánk vagy a Tatăl nostru csendül-e fel a templomban.
Vasárnap reggel kilenckor már ott álltunk a damuki templom előtt, miután a Gyilkostó és szoros kanyarjain túljutottunk, a főútról letértünk, majd autónkat elhagyva a hegytetői istenházához harántolva fellihegtünk. Igen, itt a templom közel van az éghez, kész zarándoklat egy-egy szentmisére menés, temetés.
Mindössze pár hívőre várunk, megfogyatkoztak. Ide járnak a görög-katolikusok is egy páran, de még így is, pappal, sofőrrel alig érjük el a tizenegy fős létszámot. Csoda-e, ha a lelkipásztornak van ideje mise közben mindenkivel kezet fogni, béke veledet kívánni, mégsem húzódik többórásra a szertartás. Az egykori hívek közül sokan a másvilágra, sokan külföldre költöztek, olyan sem egy van, aki baptistának állt át. Úgy tudják a „mAradékok” azért, mert őket nem fenyegeti a halál. Akik ide jönnek, az élettel vannak elfoglalva.
Egy család érkezik felfelé a hegyen. Idősebb házaspár három gyerekkel. Öt kilométerről jönnek. A férfi le-lemArad, benne van a korban, s a hamarabb odaérkező élete párja tudatja is velünk, megrendezte egészségét a sok kaszálás. Ő Bara Béla, az egyetlen magyar.
„Én ott születtem Gyimesközéplokon, Farkaspallónál nőttem fel. Megnősültem, s még hét évet Pallónál laktunk, de amikor apósom itt Damukon elhalt, lejöttünk ide. 1975-ben. Azóta itt lakunk. Még van egy magyar a faluban, Rakottyásból jött, itt lent, a gödörben lakik, de más nincs. Én vagyok az egyetlen római katolikus. Egyedül nekem nem misézhet a pap magyarul, megszoktam a románt. Mit csináljunk, a többiek nem értenek magyarul.”
Gyóntatással kezdődik a szertartás. A hét elsőáldozott hívő kivétel nélkül igényt tart erre. Simó Ferenc azt mondja, ez minden hónapban így történik. Az idősebb asszonyok a sekrestyei gyóntatószék felé igyekezve papírcetlit szorongatnak kezükbe. Az összetűrt füzetlapból kikandikálnak az egylejesek. Misét akarnak mondatni, annak árát viszik a papnak. Egészségért, gyógyulásért, a gazdaságért kérnek ilyenkor közbenjárást. Jó lelkek, más káráért „feketemisét” itt nem szoktak kérni.
Bara Béla felesége is megy, meggyónik, majd mise közben el-elmorzsol egy-egy könnycseppet. Áldozás után nem bírja fékezni magát, hiába próbál tekintettel lenni az arcát simogató kislánykára, kitör belőle a zokogás. A kis templomban, ahol a jobboldali padsorokban a férfiak ülnek, balról pedig a fehérnépek, sűrűn hullanak a könnycseppek, nincs ember, ki könnyeivel ne küszködne, ne szipogna. Együttérzés jele ez.
A házaspár két fiúgyermeknek adott életet. Mára mindkettő halott. Egyik betegségben, másik balesetben vesztette életét. Egyik fiú után egy unoka van, édesanyjával idegenbe költözött. A másikat felesége még éltében elhagyta, s hagyta a három gyermeket is. A két nagyobb fiút, és az akkor másfél éves kislányt. Aztán megtörtént a tragédia, a kicsik apa nélkül, a nagyszülőkre mAradtak. Bara Béla és felesége tisztességgel nevelte a gyerkőcöket, a kicsike nyugdíjt gazdálkodásból pótolva. Nemrég megérkezett az anya. Visszaköveteli a gyermekeit, vinné magával mind a hármat jelenlegi életébe, Spanyolországba.
Bírósági ügy lett az igényből, és nem nyomott a latban, hogy az anya elhagyta egykor kicsinyeit, az sem, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz ragaszkodnak, hogy az egyik fiú olyan ügyes focista, hogy ingyen kapott kosztot, kvártélyt Piatra Neamțon. Döntés, fellebbezés, majd újabb döntés erősíti: az anya viheti gyermekeit. „Hogy vehetnék el őket tőlem? Erőszakkal? Nem adom. Ilyen nem létezhet” - mondja Bara Béla, és bízik Istenben-emberben, hogy megmAradhat kicsike családja egy fedél alatt.
Továbbindulunk, Magyarbékás irányába. Hajdanán Damuk Magyarbékásnak volt a filiája, nagy plébánia is van ott, s bár régen nincs helyben lakó pap, nem áll üresen az ingatlan. Bérbe adta az egyház, kvártély fejében a lakók csinosítják az épületet. Hiba nincs az egyezségben – így tűnik kívülről, hisz új cserepek a tetőn, néhány nyílászárót is termopánra cseréltek már.
Egy udvaron van a plébánia, templom és temető. Délben kezdődik a mise, a templom búcsúünnepe ez, Szent István napja. Hogy kevesen vagyunk-e vagy sokan, nézőpont kérdése. Szám szerint huszonnyolcan, görög- és római katolikusok együtt hallgatjuk: „Szfântul Ștefan, regele Ungariei...”, azaz Szent István, Magyarország királya.
Simó Ferenc lelkipásztor prédikációjában a történelmi tények mellé fűzi a szentség fogalmának ismertetését is. A szent élet, mint mondja, nem egy történelem ködébe veszett, pár személy által birtokolható előjog, hanem a mai valóság része.
Pisszenés nélkül hallgatták lelkipásztorukat a hívek, mint mondták, egymás között csak mosolygós papként emlegetik. Mert ugyan ritkán jön, de akkor kedélyesen szóba áll velük, leül asztalukhoz, meghallgatja bajaikat. Hozzám pártol egy asszony, és be is mutatkozik: csángó-féle vagyok. Nem gyimesi, nem is moldvai. Hargitában született, csak így jelöli meg világra jöttének helyét. Aztán olyan férjet kapott, aki az italt nála többre értékelte. RámAradt a bú s a sok kapálás. Elment Bukarestbe, „servitoare” lett. Férjet is kapott, mint mondja, olyant, amilyent ott kaphatott: románt. Harminc év együttélés feledtette a múltat és a magyar nyelvet. Annak is története van, miért él Magyarbékásban. Itt van a lányának egy lakása. „Leányom kiment Olaszországba. Hiúba aludt, most háza van. Az itthoni lakása üres, én kócsolom.”
Megértik egymást? – kérdez ránk egy idős asszony tiszta magyarsággal. Ő itt az egyetlen személy, aki színtiszta magyar származásában és nyelvében egyaránt. Kilencven esztendős, s mint mondja, kicsit nehezére esik a menés újabban, eddig semmi baj nem volt a „szerkezettel”. Simon Rozália ő, aki a legtöbbet tud az egyházközségről, hiszen fél évszázadon át kántor és mindenes volt, nemrég adta át öccsének az orgonálást.
„Itt születtem magyar családban. Kilencen voltunk testvérek. Háború előtt még olyan sokan voltunk itt magyarok, hogy a templompadok tele voltak. Akkoriban volt még helyben lakó lelkipásztor is, a katonapap, Ambrus Szaniszló” – sorolja a tényeket, mint akinek az idő nem kezdte ki a memóriáját.
A háború romlást hozott. A katolikus templomot is kiürítették. Nagy szerencse, hogy egy román pap amit összeszedhetett, megőrizte, az ortodox templomban tartotta, tőle vehette át a javakat a '60-as években Dani Gergely plébános és Bodó Péter lelkipásztor. Bodó Péter segített a templom újra-berendezésében, ő járt vissza rendszeresen a magyarbékásiakhoz, damukiakhoz is. Három napba is beletelt az utazása az akkori közlekedési feltételek mellett, s ha megérkezett, a plébánián hált meg egy-két éjszakát.
Ma már a görökkatolikusokkal együtt sem sikerül megtölteni a templomot, még a búcsús szentmisén sem. De ennek is van előnye, legalább mindenkit meg lehet hívni utána ebédre. Mert a plébániaudvarban hosszú, terített asztal várt mindannyiunkat.
Rózsika néni csak mesélte a templom múltját, aztán rátért a sajátjára is. Gyereke neki nem született. De a szomszédban volt egy többgyerekes család, s köztük egy ügyes kislány, aki a többieknél is szívesebben volt Simonéknál. Tizenegy éves volt Lenuța, amikor Rózsika néni férjétől őt kapta születésnapi ajándékba: örökbe fogadták. „Olyan jól süt és főz, érzéke van hozzá. Azt mondják, én tanítottam, de nem kellett őt tanítani. Azt is mondják, hasonlít hozzám. Hát ezt a csodát” – lelkendezik a kilencven éves néni, és jön is fogadott lánya, nem másért, csak hogy az anya arcát megsimogassa, kívánságát kitudakolja.
Lenuța nem beszél magyarul, azt mondja, hibásan ejtené a szót, s restellné miatta magát. Mint ahogy románul kínálja a csorbát Laci is, ő főzte nagy izgalommal, mert ekkora adagot még sosem készített. Jóllakatnak aztán töltött káposztával, többféle süteménnyel, és a kávé mellett annyira oldódik a hangulat, hogy még a cölibátus kérdését is megpendítik lelkipásztoruknak. Ragasztott nevéhez híven csak mosolyog Simó Ferenc, majd búcsúzáskor mindenkihez szól egy jó szót. Hogy meglátja, jobb lesz, bízzon Istenben, legyen lelkében béke, imádkozzon, mi is imádkozunk érte. És ha kicsi időre is, de az emberek mosolyra váltanak, törpül a bánat. Mert az örömnek és gyásznak, a léleknek, ha közelről nézzük, nincs nemzetisége.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

2016. szeptember 8.

Az 1944-ben elesettekre emlékeztek Gyergyószentmiklóson
Amikor a menekülésből visszatértek, a Szájvánon felül egy ház sem volt, mind leégett, csak a kémények csupaszon meredeztek az ég felé – emlékszik vissza 1944-re egy gyergyószentmiklósi. És azok voltak a szerencsésebbek, akik ezt láthatták. A felszegi tűzvészben ugyanis sokan vesztették életüket. Rájuk emlékeztek csütörtökön a felszegi csengettyűnél, Gyergyószentmiklóson.
„Emlékeztető az 1944. szeptember 7-ét követő gyászos eseményekre, 384 család földönfutóvá válására, Felszeg II. és III. tízesének tűzvészben történt pusztulására, illetve azon ártatlan gyergyószentmiklósiakra, akik fegyvertelenül estek áldozatokká” – ez szerepel az emléktáblán, szemközt a felszegi csengettyűvel.
A márványtáblán a következő nevek olvashatók: Blénesi Tamás, György Péter, Hideg Pál Péter, Hosszú István, Kémenes Gyuláné, Kolumbán Vencel, Kopacz Sándor, Kovács Péter, Madaras Anna, Nagy István, Sólyom Erzsébet, Szász Félix, Szóra István, Tamás László, Tamás Rozália Mária, Tamás Vencike 3 éves, …. János, Benedek József, György F. Balázs, Sólyom Ignác 6 éves. „Isten legyen irgalmas gyilkosaikhoz” – olvasható a legalsó sorban.
A háború borzalmait gyerekként átélők ma idős emberként járnak vissza évről évre emlékezni. Csütörtökön a Munkás Szent József-templomban gyűltek össze az emlékezők. Kisboldogasszony, Szűz Mária születésének ünnepén Simó Ferenc lelkipásztor szólt a hívekhez. A családi ünnepekhez hasonlította Szűz Mária születésnapját, amikor az ünnepelt is kérhet valami csekélységet. „Tegyétek meg, amit a fiam kér, mondta a kánai menyegzőn, és megtörtént a csoda. Ma is ezt kéri, tegyük meg, amit Jézus kér. Legyen szívünk és szemünk, hogy meglássuk, mit akar tőlünk Isten, és legyen erőnk, hogy azt véghezvigyük” – fogalmazott a lelkipásztor.
A templomból az emlékhelyre mentek a felszegiek és vendégek. A közös ima után a gyergyószentmiklósi önkormányzat képviselői helyezték el a kegyelet koszorúját, fejet hajtva az ártatlan áldozatok, Felszeg nagy tragédiája emléke előtt.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

2017. április 28.

Orvosok életútja a huszadik században (Bemutatták dr. Nagy Lajos könyvét)
A kisebbségbe rekedt erdélyi magyarság történelmének egy szeletét, a huszadik század teljes keresztmetszetét mutatja be sepsiszentgyörgyi orvosok életútján keresztül dr. Nagy Lajos Emlékezés orvosainkra című könyvében – fogalmazott Farkas Réka, a könyv szerkesztője a kötet szerdai bemutatóján. A Bod Péter Megyei Könyvtárban nagy érdeklődés mellett tartott eseményen a jelenlévők közül többen ismerték a könyv szereplőit, velük együtt maguk is átélték a múlt század második felének korántsem viharmentes időszakát.
Farkas Réka kérdésére, hogy a falumonográfia és önéletrajz után a szerző miért vállalkozott kollégái, a nagy elődök életútjának összegyűjtésére, dr. Nagy Lajos több szempontot sorakoztatott fel. Ezek az életrajzok tartalmazzák a XX. században Székelyföldnek ezen a részén élő orvosok reményét, törekvését, célkitűzését, kudarcait, megvalósításait, mindazt, amit megszereztek, megvalósítottak, amit elvettek tőlük, vagy amiről önként mondtak le – mondotta. Úgy érezte, tartozik azoknak, akikkel fél évszázadot dolgozott együtt – hisz a könyvben szereplő ötvenhat orvos közül csak dr. Fogolyán Kristófot és dr. Csulak Samut nem ismerte személyesen –, akik mindig készségesen segítették, ha tanácsot kért, akiket atyai jóbarátainak tartott. És adni akart Sepsiszentgyörgynek, annak a városnak, ahová rétyi körorvosként gyűlésekbe járt, ahol művelődött, ahol barátai éltek és élnek, ahol jelenleg van az otthona.
A szerző felidézte az 1900-as évek eleji békeidőket, amikor dr. Fogolyán Kristóf kórházigazgató és a város vezetésével megindult Kós Károly tervei alapján a pavilonrendszerű kórház kiépítése. Volt, ami fel sem épült, és volt, amit később lebontottak. A világháború kitörése után behívták az orvosokat és orvostanhallgatókat frontszolgálatra, a trianoni békeszerződés után megszüntették a Ferenc József Tudományegyetemet és Regele Ferdinánd Tudományegyetem lett belőle, ahová a románul nem tudó fiatalok nem igazán tudtak bekerülni. Ezért többen Magyarországra mentek tanulni, és miután hazajöttek, a jászvásári egyetemen még egy évet tanultak, hogy el tudják ismertetni diplomájukat. Aztán jött a második világháború, újabb behívások, menekülés, visszatérés, államosítás, a teljes rendszer átrendeződése, az ötvenes évek kiszorító politikája, amikor orvosokat, orvostanhallgatókat tettek ki az egyetemről, és a tisztogatás erősödött 1956 után – ismertette történelmi visszapillantójában a szerző. Dr. Simó Ferencet, dr. Darkó Zsigmondot, dr. Kocka Györgyöt említette, akik már befutott orvosok voltak az egyetemen, és áthelyezték őket Sepsiszentgyörgyre, de rajtuk kívül még sok orvos került akkor Háromszékre, akiket kitettek az egyetemről, és itt próbáltak új életet kezdeni.
Farkas Réka szerint az Emlékezés orvosainkra a kivándorlások könyve is. Több hullámban hagyták el orvosok tömegesen Erdélyt, Székelyföldet, Sepsiszentgyörgyöt, és a kivándorlás máig sem állt meg. 1989 után ötezer magyar orvos ment el Erdélyből – ismertette. A kötet szerkesztője elmondta: Nagy Lajos könyve képet nyújt a huszadik századi egészségügyi rendszer alakulásáról, az intézmények alapításáról, sorsokon keresztül mutat be érdekes szeleteket a kor orvoslásáról. A szerző nem rangsorol, nem minősíti az orvosokat, és csak azok szerepelnek a könyvben, akik a helyi kórház orvosai voltak, közülük is csak azok, akik már nincsenek közöttünk.
A lapunk mellett működő Háromszéki Magyar Sajtó Alapítvány (Hármas Alapítvány) Kaláka könyvek sorozatában megjelent orvoskönyv bemutatója zárásaként dr. Nagy Lajos saját sorait idézte a kötet hátoldaláról: „Különböző rendű-rangú, eltérő életutat járó, más-más korú és teljesítményt nyújtó orvosok kerültek itt egymás mellé. Mindezek ellenére volt bennük valami közös, amiben nagyon hasonlítottak egymáshoz: az orvosi magatartás, a morális elkötelezettség, az empátiakészség, és ebben igen magasra állított mércét hagytak maguk után.”
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. szeptember 16.

Kötet az újrafelfedezett művészről
„Egyike a legnagyobb magyar festőknek”
A Nagyenyeden született és Marosvásárhelyen tragikusan korán elhunyt Dósa Géza korának, a tizenkilencedik századnak egyik legjelentősebb magyar festőművésze. Ezt ma már tudjuk. Kortársai azonban nem ismerték föl zsenialitását, végül ez is okozta, hogy az alkotó az öngyilkosságba menekült. Jelentőségére jóval később eszméltek föl, ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria és a Maros Megyei Múzeum képzőművészeti galériája őrzi legtöbb, fennmaradt alkotását. Az alkotóról dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa írt könyvet, amelyet szeptember 6-án a Kultúrpalota Tükörtermében mutattak be, a könyvbemutatót követően a művészettörténész Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel tartott vetített képes előadást. Az eseményről rövid beszámolót már olvashattak az előző Múzsa-lapszámban: felszólaltak Oniga Erika és Cora Fodor művészettörténészek, a kötet szerkesztője, a marosvásárhelyi Lector Kiadó munkatársa, Gálfalvi Ágnes pedig a könyv struktúrájáról szólt:
– Kétnyelvű kiadványról van szó, ezt nagyon fontos kiemelni. A Maros Megyei Múzeum kezdte a többnyelvű kötetek kiadását pár évvel ezelőtt, ezáltal a román anyanyelvű festőművészeknek, érdeklődőknek is alkalmuk nyílik megismerni az erdélyi magyar festőket. A kötet alapos bibliográfiával, adatokkal rendelkezik, a szöveget Csortán Ferenc ültette át románra. Szabó Zoltán előszavát követi a Szinyei Merse Anna monográfiája, a szerző összehasonlító módszerrel helyezte el Dósa művészetét a kortárs művészeti életben. Ezután következik a galéria, majd a jegyzetek. A kötet létrejötte meghatározó módon Szőcs Katalin és Szabó Zoltán érdeme, ők harcoltak érte leginkább. Ioan Şulea és Cora Fodor szakmai szempontból rengeteget segített a kötet létrehozásában, köszönöm nekik.
Szinyei Merse Anna elmondta:
– 1975-től kezdődően álltam rá a magyar festészet 1860 és 1910 közötti, csodálatos korszakának kutatására, akkor a legelsők között figyeltem fel arra, hogy van egy méltatlanul elfeledett művészünk. Ki az, aki merészelt 1871-ben modernebbül festeni, mint Szinyei Merse Pál? Amikor egy müncheni festőnövendék úgy fest meg egy anyát és gyermekeit ábrázoló életnagyságú kompzíciót, hogy szó sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásról, az olyan bátorságra vall, amire méltán figyelt fel 2010 körül néhány külföldi kolléga. 1983-ban már erősen kezdtem kutatni Dósát és felkereshettem Olariu Györgyöt, nagyszerű segítsége azokban a nagyon nehéz években igen sokat jelentett. Viorica Herbean cerberusként őrizte a képeket, Török Gáspár segítségével mégis elkészíthettem a fotókat, amelyeket monografikus tanulmányomban mellékeltem – így loptuk ki Marosvásárhelyről Budapest számára a Dósa-képeket. Plájás István, Bordy András és mások is sokat segítettek Dósa megismertetésében. Erdélyben Dósa-művekkel nagyon nehezen tudta gyarapítani gyűjteményét a képtár, Budapesten számos magángyűjtő tulajdonában vannak alkotásai. 2001-ben szerveztem egy tanulmányutat, és megismerhettem Szabó Zoltán Judókát – ma nem ülnénk itt, ha ő nem dolgozott volna a legönfeláldozóbb módon Dósa megismertetésének szolgálatában. Köszönöm Szőcs Katalinnak, Gálfalvi Ágnesnek, Oniga Erikának, Soós Zoltánnak, Cora Fodornak és Ioan Şulea osztályvezetőnek ezt a könyvet. Amikor a magyar művészet kvalitásairól van szó, nem ismerek tréfát, mégis csodálatos barátsággal fejeztük be a közös munkát, és elkészülhetett ez a kötet. Kérem, látogassák a marosvásárhelyi képtárat és a budapesti Magyar Nemzeti Galériát, ott eredeti csodálatos színeikben láthatók az alkotások. A két galériának össze kellene fogni és a teljes Dósa-életművet közösen bemutatni, mert ő egyike a legnagyobb magyar festőknek. Hiszen olyan, hogy legnagyobb magyar festő, nincsen – mondta a szerző.
Amint azt az interneten is olvashatjuk, Dósa Géza elszegényedett erdélyi nemesi családba született, apja Dózsa György ügyvéd, anyja Gyarmathy Róza. Apja az 1848-1849-es szabadságharcban hadbíróként tevékenykedett, ezért bujdosni kényszerült, először álnéven szappangyáros lett Kolozsváron, majd életét Marosvásárhelyen állatorvosként fejezte be. Dósa Géza már tízévesen Simó Ferenc kolozsvári rajziskoláját látogatta. Tanulmányait 1862-től a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol rajztanára Péterffy Károly volt, majd 1864-től beiratkozott a budapesti református főgimnáziumba és egyúttal Székely Bertalan magántanítványa lett. 1865-ben részt vett az Eötvös József miniszter által történelmi festményre kiírt pályázaton, ahol Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert. Az ösztöndíj segítségével 1866-ban beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ahol Karl Wurzinger tanítványa lett. Itt kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal, aki ekkor – szintén állami ösztöndíjjal – az akadémia hallgatója volt. 1869-től a müncheni akadémián Wagner Sándor tanítványa lett, de még ugyanebben az évben – Gustave Courbet Kőtörők című művének hatására – kilépett és önálló műtermet nyitott. Megrendelésre arcképeket és történelmi képeket is festett, többek között ekkor festette meg Az ónodi országgyűlés című képét. 1870-ben apja kérésére visszatért Marosvásárhelyre, ahol arcképfestésből próbált megélni. Sikertelensége, rossz anyagi helyzete is közrejátszhatott abban, hogy 1871 tavaszán egy szerelmi ügy miatt öngyilkos lett. Művészetét csak évtizedekkel halála után kezdték értékelni. 1941-ben Kolozsvárott, 1944-ben Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban tartottak műveiből emlékkiállítást.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-11




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék