udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 6 találat lapozás: 1-6

Névmutató: Slachta Margit

2003. március 27.

Márc. 25-én dr. Jakubinyi György érsek felszentelte a Szociális Testvérek Társasága romániai kerületének kolozsvári központi székházát. Idén ünnepelik a társaság alapításának 80 éves jubileumát, jelezte Bíró Mária kerületi elöljáró testvér. A közismertebben "szürke nővérek" új otthonuknak és kápolnájuknak a Domus Spiritus Sanctus (Szentlélek Háza) nevet adták. A Szociális Testvérek Társaságát Slachta Margit - a magyar országgyűlés első női képviselője - alapította 1923. máj. 12-én. Az első jóváhagyást Serédy Jusztinián bíboros-hercegprímástól, a véglegeset pedig Mindszenty József bíborosprímástól kapták 1948-ban. A romániai kerületnek 32 tagja van, akik Kolozsváron, Csíkszeredában, Gyulafehérváron, Temesváron és a Neamt megyei Romanban fejtik ki tevékenységüket. /Fodor György: Felszentelték a Szociális testvérek székházát. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 27./

2013. január 13.

Kilencven év a szeretet szolgálatában
Jubileumi évet ünnepel idén a Szociális Testvérek Társaságának erdélyi kerülete. A jubileumi év megnyitóját Csíkszeredában, a Millenniumi templomban, a Tamás József püspök által bemutatott szentmise keretében tartották pontosan vízkereszt ünnepén, mert 90 évvel ezelőtt ezen a napon költözött az örök hazába a szerzetesi közösség alapítója, Slachta Margit. Az erdélyi közösségben jelenleg összesen 19 tag és két novícia tevékenykedik.
„Hálát kell adni Istennek, hogy ezen szerzetesi közösség karizmáján keresztül ajándékokkal halmozott el Isten bennünket” – mondta Tamás József püspök az ünnepi szentmise bevezetőjében. Az egyházi elöljáró arra kérte a híveket, imádkozzanak a közösség tagjaiért, hogy Isten segítse őket hivatásuk teljesítésében, és újabb hivatásokkal ajándékozza meg őket.
A jelenlévőket köszöntő Farmati Anna kerületi elöljáró szerint korunk világnézeti- szellemi-lelki és politikai válsága idején, és különösen a hit évében „Margit testvér világnézeti krédójának felettébb nagy aktualitása van”, ezért az ünneplés lelki-szellemi tartalmát a közösség alapítójának ma is aktuális lelki öröksége képezi.
Tamás József püspök homíliájában hangsúlyozta: 90 évvel ezelőtt, a háború, illetve a Trianon utáni nehéz időkben, amikor az ország sorsa mélypontra jutott, a Szociális Testvérek Társaságának tagjai felismerték tennivalójukat. Úgy érezték, a szociális problémák megoldásában részt kell vállalniuk, ezért nem az elvonult kolostori életet választották, hanem a világban élők sorsát. Munkájuk széles körű, a Szentlélek vezetésével és imádságos lelkülettel vállalják a karitatív, a szociális, az egészségügyi, a népnevelő vagy éppen a kulturális tevékenységet. Csíkban nekik köszönhető a székely öntudatra ébresztés céljával és a hagyományok, illetve a székelyruha megbecsülésére, őrzésére biztató Ezer székely leány találkozó megszervezése is
A II. világháború és az ateista korszak őket is illegalitásba söpörte, akárcsak a többi szerzetesi közösséget, tizenöten a kommunista börtönök poklát is megjárták. A testvérek mégis vállalták, élték fogadalmukat, és helyt álltak a nehéz időkben. Az 1989-es fordulat után újabb tagok csatlakoztak hozzájuk, és azóta is munkájukkal támogatják népünket, mondta Tamás József püspök.
A szentmise felajánló részénél az ünneplő szociális testvérek helyezték az oltárra a kenyeret és bort, hálaadásuk jeléül közösségük alapítójának fényképét, alapszabályzatukat, valamint a 90 éve tevékenykedő közösségüket, életüket és törekvéseiket jelképező égő gyertyát. A jubileumi év keretében a szociális testvérek több településen tervezik rendezvények szervezését.
Csúcs Mária
Vasárnap (Kolozsvár),

2013. május 10.

Hitélet – Kilencven esztendő a megszentelő szeretet szolgálatában
Kicsoda az öt országban, több mint 170 tagot számláló Szociális Testvérek Társasága?
90 év nem nagy kor a történelemben, de jelentős időszak a Szociális Missziótársulat gyökeréből 1923-ban kihajtott Szociális Testvérek Társasága (SZTT) – Societas Sororum Socialium (SSS) számára. Erre a magyar alapítású intézményre méltán lehet büszke a magyar katolicizmus – és nem csak. A jubileum kapcsán beszélgettünk Farmati Anna SSS kerületi elöljáróval, „civilben” magyar–francia szakos tanárral, aki jelenleg a bölcsészettudomány doktoraként a BBTE Bölcsészkarának adjunktusa, valamint a Vasárnap katolikus hetilap és a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat szerkesztője. 1995 óta tagja a társaságnak, 2011 augusztusában választották meg kerületi elöljárónak.
– Kérem, beszéljen a kezdetekről, az alapítás körülményeiről! Mi tette ezt időszerűvé 90 esztendeje?
– Annyi női szerzetesrend van a világon, hogy – a vicc szerint – még maga a jó Isten sem tudja, pontosan hány... Miért volt szükség tehát egy újabbra? Nyilván azért, mert új, sajátos feladatok mutatkoztak, sajátos karizmára volt szükség. És azt hiszem, emellett az is fontos, hogy a magyar társadalom és egyház ínségeit a magyar katolikus úri kisasszonyok és polgárlányok tudták akkor érzékenyebben észrevenni, nem az idegenek. Közülük sokan hivatást éreztek arra, hogy a Szentléleknek való teljes önátadásban, tehát szerzetesi életformában, de nem kolostorban, hanem modern keretek között válaszolhassanak a 20. század eleji társadalmi és spirituális kihívásokra. Említette a Szociális Missziótársulatot. Valójában valahol itt vannak a gyökereink, az időszerűségre legelőször az ő alapítójuk, Farkas Edit érzett rá. Az első szociális enciklikák megjelenése után (Rerum novarum 1891-ben) pár évvel a helyi egyházakban is felébredt a szociális felelősségvállalás vágya. Az akkori társadalmi viszonyok hatására indult el az a kezdetben inkább csak nőmozgalminak és szociálisnak nevezhető lelkiség és munka, amelyből aztán kinőtt a Szociális Missziótársulat (1908), majd ebből az SZTT. Olyan gazdátlan munkaterületekre figyeltek fel, mint a nagyvárosi dolgozó nők helyzete, a vidéki leányifjúság több rendbéli műveltséghiánya, az igazságtalan törvényhozás, a kallódó fiatalok (főleg munkásnők). Ezeken a munkaterületeken viszont nem lehetett hagyományos, klauzúrás apácákként dolgozni. Szervezeti formájukkal, öltözetükkel, lelkiségükkel, hitbeli és szakmai tájékozottságukkal, világ- és egyházszemléletükkel megelőlegezték a II. Vatikáni Zsinat sok irányelvét. Teljesen új szemlélet volt például, hogy nem az addig ismert palliatív módszereket látták célravezetőnek, mint pl. a szegénygondozás, hanem a megelőzést. A megelőző munkára nyilván fel kellett készülni. A szociális testvérek indították el ennek érdekében a szociális munkás képzést.
– Ha jól tudom, az alapító, Slachta Margit elismert közéleti személyiségnek számított, többek között a női szociális mozgalom vezéregyénisége is volt…
– Valóban, Slachta Margit volt a magyar képviselőház első női tagja (1920–1922, majd 1945–1948 között), ugyanakkor „az egyetlen férfi a parlamentben” – ahogy képviselőtársai egy-egy határozott beszéde nyomán nevezték. 1918-ban, még missziós nővérként szervezte meg és vezette a Keresztény Női Tábort, amelynek sokáig az élén állt. A nők választójogáért, a keresztény szellemű tanügyi törvényért küzdött – egyáltalán próbálta bevinni „a női szempontot” és a keresztény szemléletmódot a törvényhozásba, a szervezetépítésbe, a társadalmi életbe.
– Milyen tevékenységet fejtettek ki a szociális testvérek Erdélyben?
– Az erdélyi missziós nővérek 1923-ban testületileg csatlakoztak az SZTT-hez. Ikrich Auguszta testvér az alapítója ennek a kerületnek. Ekkor még Temesváron működtek, de pár év leforgása alatt Nagyváradon, Kolozsváron, a Székelyföld több helységében dolgoztak a legkülönbözőbb területeken: népnevelő tanfolyamokat tartottak (ebben a népi hímzéstől az egészségügyi tudnivalókig minden benne volt), nők számára lapot szerkesztettek (A Nap), hitoktattak, napközi otthonokat és szülőotthonokat vezettek, de liturgikus kurzusokat is szerveztek. Mindezt természetesen munkatársakkal végezték, és nem saját intézményekben, hanem ott, ahol szükséges volt. Megszervezték az Ezer székely leány napját, valamint a bukaresti cselédmunkára vállalkozó székely leányok lelki és kulturális gondozását. Az 1948-as államhatósági feloszlatás után nem folytathatták ezt a nyilvános tevékenységet. Sokan börtönbe kerültek hitük és egyházért való kiállásuk miatt. Az élet viszont nem állt meg: éppen a közösség korszerű jellegének köszönhetően a testvérek képesek voltak „föld alatt”, titokban, teljesen jeltelenül, teljesen „profán” munkahelyeken is egész szívvel élni a hivatásukat. Néhányan plébánián vagy a gyulafehérvári püspökségen dolgoztak.
– Hogyan történt az újraindulás 1990 után a megújuló romániai társadalom keretében?
– Örömmel, mondhatni eufóriával, de nyilván nehézségekkel küszködve is. Pozitívum volt, hogy a többi renddel ellentétben itt volt utánpótlás, mert Ikrich Auguszta az illegalitásban is, a börtön lehetőségével is számolva vállalta az új tagok titokban való felvételét. Tehát nem kellett ún. középgeneráció nélkül indulni. Az ingatlanjainkat azonban máig nem kaptuk vissza. Fontos ugyan az anyagi alap, ugyanolyan fontos azonban a struktúra, a kor követelményeihez igazodó szellemiség. A társadalom időközben megváltozott, volt közben egy II. Vatikáni Zsinat is – fel kellett ismerni az új igényeket, a karizma új, a jelenre szabott színeit –, és ez bizony egy hosszabb folyamat volt, hiszen az illegalitásban a tagok minden erőfeszítés ellenére nem láthatták élőben a valódi „működést”, a képzésük sem terjedhetett ki mindenre. Csíkszeredában, majd Kolozsváron fokozatosan mégis elindult az együtt lakó közösségek élete is. Azok a testvérek, akik a diktatúra idején kényszerből puszta létfenntartó munkát vállalhattak, próbáltak olyan szolgálatot keresni, amelyben közvetlenebb módon megélhették a karizmát.
– Mit jelent földrajzilag a kerület, melynek elöljárója, és miben áll szolgálatuk ma?
– Ma az előbb is említett két városban van nagyobb közösségünk. De van egy testvérünk Désen, ahol jelentős kültagcsoport is van, Iaşi-ban egy csángó testvérünk, aki plébánián dolgozik, egy idős testvérünk Marosvásárhelyen – ez még a szétszóratás öröksége. Ma a társaság egésze kicsit másban ismeri fel önmagát, mint a feloszlatás előtti években, hiszen a társadalom azóta megváltozott. Márpedig nevünkben a szociális elsősorban társadalmiságot, az egyház társadalmi tanítása szellemében történő munkát jelent. A legtöbb szolgálatot, amit a testvérek régen végeztek, átvette az állam, vagy más humanitárius és egyházi szervezetek. Nekünk ez nem jelent nehézséget, hiszen nem a mi intézményeink voltak (szabályzatunk értelmében nem is lehetnek intézményeink). Most inkább azt látjuk feladatunknak, hogy ehhez hozzáadjuk a lelkiséget, ott, ahol lehet, ahol ezt igénylik. Ma is nyitottak vagyunk egyházi és világi intézmények felé egyaránt. Itt Erdélyben van közöttünk tanár, hitoktató, pszichológus, szociális munkás, irodalomtörténész, de dolgozik testvér az evangelizációban, a kórházpasztorációban, a katolikus egyetemista ifjúsággal, egyházi mozgalmakban, kültagjaink közül pedig sokan az idősgondozásból veszik ki a részüket. Olyan szakmákban dolgozunk, amelyeknek valamilyen köze van az ember boldogulásához, szellemi-lelki jólétéhez, az értékmentéshez – legyenek ezek evangéliumi-erkölcsi, kulturális vagy nemzeti értékek. Igyekszünk a saját plébániánk és egyházmegyénk életébe is bekapcsolódni. Szívesen tartunk lelkinapokat, lelkiségi vagy szakmai előadásokat, műhelyeket. Fontosnak tartjuk a szakszerűséget, de ehhez sajátos hivatásunknál fogva mindig diszkréten „bónuszként csatoljuk” a megszentelő szeretetet, a Szentlélek jelenlétének lehetőségét – és ami a legfontosabb: nem csak küzdünk az ügyekért, a ránk bízott emberekért, hanem imádkozunk is. Ez az, amit más szakember talán nem tesz meg... Szent Benedek lelkiségét követjük: ő mondja, hogy a zsolozsma (zsoltározás) opus Dei – tehát szolgálat, Istennek a szolgálata, de a dicséret mellett vállaljuk a közbenjárást is – a nagyvilág és kis környezetünk problémáiért.
– Ad valamilyen különlegességet az, hogy a hármas évfordulóra éppen a Hit Évében kerül sor?
– Számunkra ez az év jubileumi év is, ami azt jelenti, hogy nem csak az alapítás napján, május 12-én ünnepelünk, hanem egész évben. Ez az emlékezés, a megújulás, a karizmánkban való elmélyülés ideje is. Ez mindenképpen kapcsolatban van a hittel... Alapítónk éppen a szlovákiai zsidók menekítésének ügyében járt Rómában és várakozott a pápára, amikor várakozás közben megírta a saját és a Társaság Credóját – ennek vezérfonala természetesen megegyezik a hivataloséval. De ott vannak a hittikok mellett/helyett a mi sajátos misztériumaink. A Hit Éve arra ösztönöz minket, hogy hitünket minden szinten megújítsuk.
Slachta Margit: Credo (részlet)
„HISZEK TEREMTŐ ATYÁNKBAN: Aki az embert társul veszi a teremtésben, Aki őt részelteti a szülői méltóságban, Aki vele osztozik a birtoklásban, Aki neki részt enged a hatalomban, Aki őt felemeli a jognak hordozására, Aki őt képesíti törvényhozásra, Aki hatalmat ád bíráskodásra, Aki őt bevonja kormányzására, Aki őt felkeni uralkodásra, De mindenben kötelezi számadásra.
VALLOM, HOGY:
embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa, ember, embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona, Isten ellen nincs érvényes törvényhozás, Az Ő szent akaratával szemben bűn a jogfosztás, Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar, földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged, nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett! Hiszek Teremtő Atyánkban, Mindenek Urában!”
Emlékező-hálaadó jubileumi ünnepség hétvégén Kolozsváron
Salkaházi Sára SSS testvér, vértanú boldoggá avatása 2006. szeptember 17-én volt Budapesten, amelyen több tízezer hívő és véráldozatát tisztelője vett részt. 1944. december 27-én nyilasok hurcolták el hatodmagával a Szociális Testvérek Társasága Bokréta utcai otthonából. A vád a szociális munka, a zsidórejtegetés és -mentés. Még aznap a Duna-parton agyonlőtték az elhurcoltakkal együtt, testüket a Dunába dobták. Amint Ft. Jakubinyi György érsek A szentek nyomában Erdélyben című könyvében hangsúlyozza: Boldog Sára testvér az első magyar polgári boldog, sőt maga is dolgozó nő volt.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)

2014. november 11.

Embermentés a vészkorszakban
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól. 
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította.  Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat.  A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő –   hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…”  címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később  Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen  kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték. 
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai  író  a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között  a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
 
irodalmijelen.hu

2015. február 20.

Egyházi embermentők emlékére nyílt kiállítás
Rendhagyó kiállítás nyílt tegnap délután Kolozsváron a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében, amellyel a holokauszt áldozataira és igaz embereire, legfőképpen pedig az egyházi embermentőkre emlékeztek.
A budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány kuratóriumának elnöke, Haraszti György az intézmény tevékenységének bemutatása után a kiállítás létrejöttét ismertette, amelyet korábban már Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen is láthattak. Adataik szerint több mint 70 egyházi személy volt, akik dokumentáltan embermentő tevékenységet folytattak 1944-ben, a valóságban azonban jóval többen lehettek. A román–magyar nyelvű kiállítás olyan személyiségeknek állít emléket, mint Márton Áron, Járosi Andor, Slachta Margit, Angelo Rotta stb. Előadásában Tibori Szabó Zoltán újságíró elsősorban Márton Áron erdélyi katolikus püspök emberi kiállását emelte ki, amely mindenkoron és mindenkinek örök tanulságként szolgálhat.
(P. A. M.)
Szabadság (Kolozsvár)

2016. augusztus 13.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 22. Részletek
A Bukaresti szociális-karitatív tevékenység kezdeményezője a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt, amelyet 1923-ban Slachta Margit alapított Magyarországon. A Bukaresti katolikus érsekség hívására érkező társaság 1931-ben nagy nehezen megkapta az engedélyt, hogy a román fővárosban segítsen a katolikus fiatalságon. Az általuk nyitott otthonban nemcsak magyarokat, hanem bukovinai és bánsági németeket és minden bizonnyal románokat is elszállásoltak.
Munkájukat az Angolkisasszonyok Intézetének főnővére és Horváth Árpád György, a Barátok templomának kanonokja irányította. Az olasz Tomasini adományának köszönhetően a nővérek leányszállást rendeztek be a Petru Poni utca 3. szám alatt, az Északi pályaudvar (Gara de Nord) közelében; a szállás három szobából állt, összesen 14 ággyal. 1932-ben megalapították a szolgálólányok egyletét. 1933-ban a misszió ugyanettől az olasz családtól még egy épületet kapott öt szobával és egy tágasabb teremmel. Egy apácának az volt a feladata, hogy az állomáson várja a Székelyföldi vagy bánsági vonatokat, és 15 lejért éjszakánként szállást ajánljon az érkező lányoknak, amíg munkát találnak. Ugyanekkor nyílt a Barátok templománál egy munkaerő-közvetítő iroda, amely később a Petru Poni utcába költözött. 1938-ban egy 12 férőhelyes diáklányotthont is létesítettek. Az 1931. május 14-én átadott munkaerő-közvetítő iroda nem működött sokáig, tudjuk meg a Sziguránca levéltárából. Miután évente mintegy 2000 fiatalt juttatott álláshoz „nemzetiségre való tekintet nélkül”, egy munkaügyi minisztériumi felügyelő jelentése miatt 1937 végén bevonták működési engedélyét. A jelentésben szereplő indoklás: az iroda „a magyar irredentizmus és katolikus prozelitizmus fészke”, „súlyosan sértette a román népet és a román tulajdonosokat”, szállásdíjat és önkéntes felajánlásokat szedett, ami az 1921-es lakhatási törvény szerint jogtalan volt. 1939-ben Ottilia Schannen, a Szociális Testvérek főnővére a Bukaresti érsekség pápai nunciusához fordult segítségért, de a román hatóságok elutasították a katolikusok kérelmét, az állambiztonságra túlságosan veszélyesnek találták ezt a főleg cselédek által megrohant irodát.
A magyar reformátusok munkaerő-közvetítő irodája, mely valamivel a katolikus után létesült, tovább működhetett, és az evangélikus német fiatalok elhelyezésére is alakulhatott egy iroda. A Bukaresti eklézsia erre a célra 75 000 lej támogatást kapott a Kolozsvári református püspökségtől. A Th. Aman utcai épület minden bizonnyal a katolikus magyarok háború után elkobzott ingatlanja volt, ám a reformátusoknak bért kellett fizetniük érte a román államnak. (...)
A református leányszállás 1935. évi tevékenységéről szóló jelentés szerint 3394 fiatal nő fordult hozzájuk segítségért, de csak 318-nak sikerült elhelyezkednie. A szálláson ideiglenesen 180 nő lakott, 27-en több, mint egy hónapig mAradtak, 15-en közülük ingyen szállást kaptak. A 180 nőnél nem számított a felekezeti hovatartozás, közülük csak 124 volt református. A reformátusok egy mentőakciót is szerveztek a prostitúció megelőzéséért. Mintegy száz fiatal nőt kerestek fel a bátrabb hívek; a református parókiára hívták őket, és apróhirdetések által szereztek munkát számukra, általában szolgálólányként. Az állás bizonyos fokú anyagi függetlenséget jelentett, jobb esetben a szállást és a kosztot is.
Nem tudjuk, más kisebbségek hogyan oldották meg a tisztességes munkahely biztosítását nemzettársaik számára. Összetartásra és szervezőképességre volt szükség, és a közösség gazdagabb tagjainak adományára. 1931-ben az egyik magyar lap felsorolta a három legfontosabb Bukaresti magyar intézmény, a Magyar Társulat, a Magyar Párt és a református eklézsia fő feladatait. A címzettek közül hiányoztak a gazdag magyarok, a szabadfoglalkozásúak, a katolikus érsekség és a munkásszakszervezetek. Az újságíró szerint ezek volnának a fő feladatok: egy munkaerő-közvetítő iroda megnyitása, a cselédek jogvédelme, a munkanélküliek és szegény családok segélyezése, valamint egy patronátus létrehozása a magyar iskolák számára. A kitűzött célokból vajmi kevés valósult meg. Más közösségek talán összetartóbbak és gazdagabbak voltak. A németek és zsidók kétségkívül jobb anyagi háttérrel rendelkeztek.
Az 1932-es Bukaresti Magyarság Naptára felhívta a figyelmet a középosztálybeliekre, a műhelytulajdonos kisiparosokra, kocsmárosokra, a kisvállalkozókra és szabadúszó értelmiségiekre: orvosokra, ügyvédekre, mérnökökre, gyógyszerészekre, vagyis mindazokra, akik a kis- vagy középpolgársághoz sorolhatóak.
Egy listát is közöltek, felsorolva mintegy 180 mestert: 33 cipészt, 21 szabót, 17 fodrászt és borbélyt, 11 asztalost, 10 mészárost stb. A kocsigyártók és kocsisok már nem voltak keresettek. Csak két kocsigyártót említ a lista, a háború előtti kocsisok átalakultak taxisofőrökké, akik a Budapesti rádiót hallgatták; utasaikkal románul, franciául vagy magyarul beszéltek. Ez a lista minden bizonnyal hiányos, Osváth Jenő mérnöktől tudtuk meg, hogy egyik székely származású nagybátyja, Gáspár János jónevű asztalos és bútorfaragó volt azokban az években, több divatos háznak is dolgozott Bukarestben. Románia Enciklopédiája feljegyezte az aktív népesség 16,4 százalékát kitevő, iparban dolgozók, beleértve a magánipart űzők és kisiparosok számát is, de nem adta meg a magyarok részarányát. A gazdasági válság nagymértékben sújtotta a kisiparosokat: jövedelmük csökkent, sokan elveszítették műhelyeiket. Míg a válság előtt egy szobafestő heti 2500–3500 lejt keresett, ekkor jövedelme alig érte el az 1000 lejt.
A hirdetésekből tudjuk, hogy 1926-ban több magyar vendéglőt is nyitottak a főváros központjában: az Astoria az Erzsébet sugárúton, a Transilvania és a Metropol a Victoriei út 35., illetve 85. szám alatt, az Amiciţia a Magyar Társulat épületében és egy másik vendéglő a Smârdan utcában. A magyarok tulajdonában azonban ennél jóval több kocsma lehetett, egy szemtanú például Klein magyar vendégfogadóját említi a Popa Tatu utcában. Volt még néhány magyar panzió is. Románia Enciklopédiája utalt a viszonylag nagyszámú magyar, német és zsidó származású szabadfoglalkozásúra, orvosokra, ügyvédekre és műépítészekre, anélkül, hogy számadatokkal szolgálna. A magyar források nagyon ritkán említik őket, a magyar gazdasági és pénzügyi elitről pedig még kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy néhány magyar nyelvű szaklap – a búza, a vas vagy az autók tőzsdéjéről, a textil- vagy a nyomdaiparról – kimondottan nekik szólt. Az 1938-as Magyar Vicces Naptár eléggé kimerítő listával szolgált az orvosokról (33 névvel), román források egybevetésével a harmincas években mintegy 70 Bukaresti magyar orvosról tudunk. Legtöbb adatunk és információnk dr. Bakk Elek orvosról (1899–1972) van, hála felesége, Bakk-Takács Sára és lányai, köztük a Marosvásárhelyi orvos Bakk Éva könyveinek és cikkeinek. Tizenegy gyermekes székely családból származott, és Tamási Áron rokona volt. Miután Budapesten belgyógyász orvosként lediplomázott, Párizsban képezte tovább magát. 1927-ben jött Bukarestbe, Tőkés esperes felvette mindenesnek négy gyermeke mellé. A román nyelv megtanulása után honosíttatta diplomáját, és 1930–1940 között a Neurológiai, Elme- és Endokrinológiai Betegségek Intézeténél dolgozott. Az általa kezelt hírességek között volt Arghezi felesége is. A szegényeket, de a magyar egyetemistákat, tanítókat és papokat is ingyen vizsgálta, ugyanakkor napi szállást és kosztot biztosított a rászoruló magyaroknak. A református iskola és templom tevékenységében is részt vállalt. 1941 nyarán behívót kapott, és elhagyta a várost; a háború után Székelyudvarhelyen telepedett le. Egy másik orvos, Papp Béla, aki ismert volt a református közösségben vállalt szerepéről, Budapestről érkezett és az Occidentului (Nyugati) utcában nyitott rendelőt. A Bukaresti Magyarság oldalain több írása is megjelent a barcasági csángókról.
A magyar forrásokat románok is kiegészítik, elsősorban a harmincas évek Bukaresti címmutató évkönyvei. Ezek hátránya, hogy legtöbb esetben nem azonosíthatóak a magyar nevek, ugyanis a keresztneveket mindig románosítva írták. Összegezve kutatásaink eredményeit, azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük Bukaresti: Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868–1946) Budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett Budapesti után.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-6




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék