udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 15 találat lapozás: 1-15

Névmutató: Mitu, Sorin

1999. december 10.

A Polirom kiadónál megjelent Problema transilvana című tanulmánykötet azokat az esszéket foglalja magába, amelyeket magyar és neves román értelmiségiek (Gabriel Andreescu, Sorin Mitu, Liviu Andreescu, Antonela Capelle-Pogacean, Liviu Antonesei) írtak a közelmúltban, válaszképpen Molnár Gusztáv politológus Az erdélyi kérdés (Problema transilvana) című vitaindító szaktanulmányára. Molnár Gusztáv és Gabriel között zajló civilizált érvpárbaj adja a tanulmánykötet gerincét. Molnár Gusztáv szerint az erdélyiek nagy része lényegében nem a két alternatíva (a Román Demokratikus Konvenció és a nacionalista ellenzék) között akar választani, hanem egy harmadik politikai tömb felbukkanását várja: a regionális érdekeket képviselő politikai alakulatét. Gabriel Andreescu is eljutott a regionális párt gondolatköréhez. Számára viszont nem mérvadó Sabin Gherman politikai látásmódja. - Jelentős eredmény, hogy az "autonómia-fóbiában" szenvedő Romániában sikerült megjelentetni ezt a román nyelven megjelent kötetet. /Szabó Csaba: Román értelmiségiek Erdély jövőjéről. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./

2006. július 8.

Sorin Mitu történész, kolozsvári egyetemi tanár legújabb könyvében /Transilvania mea (Az én Erdélyem), Polirom Kiadó, Iasi/ részrehajlás nélkül, csak írott forrásokra támaszkodva, azt bizonyítja, hogy Erdély azoké, akik lakják, ahogy őseik is együtt éltek e tájakon. A Barátok és ellenségek című fejezet példákkal mutatja be, románok és magyarok hogyan vélekedtek egymásról a múltban. A román és magyar nemzetkép-kutatásnak hatalmas irodalma van, a szerző állításait Makkai László, Köpeczi Béla, Lucian Boia, Alina Mungiu, Mitu Melinda, Makó Mária, Miskolczy Ambrus, Magyari-Vincze Enikő és mások munkáira alapozza. Bemutatta, hogy a sovinizmus mérge nem erdélyi találmány, hanem jelen van egész Európa múltjában: török és görög, orosz és lengyel, német és francia, angol és ír épp úgy szapulta egymást az idők folyamán, mint román és magyar. A maga idején magyargyűlöletben senki sem múlta felül Alexandru Papiu-Ilariant (Marosvásárhelyen líceum viseli nevét). A mai Vatra Romaneasca egyesület ideológiája alighanem az ő munkáiból ihletődött, ugyanis ilyeneket írt le: igazi román hazafi csak magyarellenes lehet; a magyarok barbárságának az az oka, hogy jövevények Erdélyben, tehát nem európaiak, mint a románok, hanem mongol leszármazottak, míg a románokban tiszta római vér csörgedez. Az 1830-as években, tehát béke idején magyar szerzők műveiben a románok barbár jövevények voltak, akik juhaikkal a Balkán-félszigetről szivárogtak be Erdélybe, hogy itt a magyarok európai civilizációjának jótéteményeiben részesüljenek. Dóczy József 1830-ban egy bécsi tanulmányában megállapította, hogy a vlachok lusták, babonásak, műveletlenek. 1848 tavaszán, amikor a Habsburg-ház ellen szükség volna az erdélyi románok segítségére, Pálffy Albert a Márczius Tizenötödike hasábjain már így lelkesedett a románokért: „Csendes, békés, szelíd, hálás nép... Zöme a hegyekben él, a magyarság iránt semmifajta ellenséges érzelmeket nem táplál.” /Barabás István: Egymásra mutatva. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 8./

2006. július 26.

Sorin Mitu legújabb könyvét – Transilvania mea (Polirom Kiadó. Iasi) (A mi Erdélyünk) – fél évvel megjelenése után is vihar előtti csend övezi. 1999 őszén Sorin Mitu XII. osztályos történelemkönyvének bűnéül a román nacionalisták azt rótták fel, hogy lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket. A valóságban kizárólag levéltári források alapján szertefoszlatta a román nacionalizmus rögeszméit. Végképp felháborította őket, hogy Sorin Mitu a nemzeti kisebbségeket nem jövevényeknek, hanem a románsággal egyenrangú sorstársaknak mutatta be. A lejárató kampányban maga Adrian Nastase, akkor az ellenzéki szocdemek első alelnöke készített vádiratnak beillő szintézist: a Cotidianul 1999. október 18-i számában háborgott a tankönyv ellen: „A tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a Román Állam megcsonkítása. A fiatal nemzedék nem ismeri a magyar revizionizmus historiográfiai agresszióját, ezért a tankönyv téves eszméi könnyen befolyásolhatják.” Különösen veszélyesnek tartotta a roesleri tézist, miszerint a római uralom alatt és a népvándorlások során a dák nép kihalt, így az Ázsiából érkező honfoglaló magyarok a IX. században üres területre érkeztek, a románok csak azután vándoroltak be a Balkán-félszigetről. Adrian Nastase egyébként 1999. október 11-én Bukarestben, az európai geopolitikai nemzetközi szemináriumon kijelentette: Erdélyben rövidesen súlyos etnikai konfliktusok következnek be. Sorin Mitu történész, kolozsvári egyetemi tanár 1965-ben született. Mitu egyik őse 1628-ban Bethlen Gábor fejedelemtől nemesi oklevelet kapott, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért, mintegy bizonyságául, hogy az erdélyi román családok sorsa egybefonódott a magyarságéval. Sorin Mitu megemlíti, hogy ilyen példák nyomán tudott mentes maradni a nacionalizmustól, de ebben döntő szerepet játszott házassága is Melindával, aki most pályatársa is: Mitu Melinda számos tanulmányt közölt a román-magyar művelődési kölcsönhatásokról. Sorin Mitunak meglepően sok műve jelent meg, például olyan alapvető munkák is, mint az Istoria modernizarii Romaniei (1800-1918); Geneza identitatii nationale la romanii ardeleni; Introducere in istoria Europei moderne stb. Mostani könyvében a szerző köszönetet mondott barátjának, Mihai Razvan Ungureanunak, a Polirom Kiadó Historia sorozata szintén történész szerkesztőjének (jelenleg külügyminiszter), valamint Silviu Lupescu igazgatónak azért, hogy könyve megjelenését lehetővé tették „nem Erdélyben, hanem Moldvában!” – tette hozzá a szerző, talán arra célozva, hogy ilyen könyv Kolozsváron, az ottani román környezetben nem láthatott volna napvilágot. Sorin Mitu már bevezetőjében rögzítette célját, eloszlatni az Erdéllyel kapcsolatos, eddigi rögeszmés ködösítéseket. Utalt Ion Lancranjanra, Stefan Pascura, Ilie Ceausescura, akiknek művei már címükkel is sugallják tartalmukat (Erdély, az ősi román föld), hogy szembeállítsa velük az új történész-nemzedék (Lucian Boia és társai) tárgyilagos szemléletét. Sorin Mitu szertefoszlatja a legismertebb közhelyeket, előítéleteket; ízelítőül csak néhány példa. Erdély története mintha 1918. december 1-jével kezdődne, a román történészek többsége vagy démonizálja mindazt, ami előtte volt, vagy egyszerűen nem vesz tudomást róla. Így történik többek között a kolozsvári egyetemmel. Sorin Mitu ezért külön fejezetet szentelt az egyetem történetének Az itteni felsőoktatás kezdetei 1581-ig nyúlnak vissza, mikor Kincses Kolozsváron (a szerző ezt így, magyarul írja) Báthory István jezsuita intézetet létesített. 1872-ben indult be Kolozsváron a magyar tudományegyetem, amely 1897-től Ferenc József nevét viselte. A román történetírás erről a korszakról nem akar tudomást venni – írta Sorin Mitu -, mintha Kolozsváron a felsőoktatás 1919-ben, a román egyetem megalapításával kezdődött volna. El kell mondani, hogy Kolozsváron létezett a Ferenc József Tudományegyetem, amelynek román utódja csak 1919-ben indult be, és 1927-ben kapta a Regele Ferdinand I nevet. Történetéhez hozzátartozik 1959 is, amikor a kommunista rendszer egyetlen tollvonással egyesítette a Babes és Bolyai egyetemeket, hogy engedményt tegyen a román nacionalizmusnak. Tudomásul kell venni azt is, hogy Románia mint országnév, csak 1833-tól létezik, míg Erdélyt első ízben 1190-ben említik források, írta. Ennek ellenére, némelyek fesztelenül emlegetik Románia első vonatját, első futballcsapatát, első villanyvilágítású városát, noha mindez Ausztria-Magyarország területén létezett. A Monarchia hatása nélkül Erdély ma a török és orosz befolyás nyomán úgy festene, mint Moldávia Köztársaság, azzal a különbséggel, hogy itt a román sovén-nacionalizmus nem az oroszok, hanem a magyarok ellen irányul. A regáti szellem és különösen a kommunista rendszer romboló hatása következtében a mai Erdély tökéletesen hasonult Románia többi részéhez. Sorin Mitu ebből az alapállásból vizsgálta az autonómia, illetve Erdély föderalizációjának „szép illúzióját”. Az előfutárok bemutatása után eljut a teoretikusok mai nemzedékéhez: Alexandru Cristelecan és Sabin Gherman után Molnár Gusztávhoz. A föderalizáció kérdésében Sorin Mitu nem ért egyet Molnár Gusztávval. Szerinte már az elképzelés kiindulópontja téves, miszerint Erdély különbözne Románia többi tartományától, mert ez csak 1918 előtt volt így, ma már Bukarest balkáni szelleme, a felületesség uralja Erdélyt is. A történetírással kapcsolatban Sorin Mitu a Köpeczi Béla nevével fémjelzett, Erdély története című háromkötetes monográfiát (1986) tartja legjobbnak. Ez a monumentális vállalkozás mutatja be legteljesebben és legkiegyensúlyozottabban Erdély román, magyar és szász közösségeinek múltját. /Barabás István: A mi Erdélyünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 26./

2006. december 4.

Közös román–magyar történelemkönyv kiadását tervezi a román és a magyar kormány. A modellt a francia–német közös történelemkönyvről vennék. A bukaresti Adevarul lap szerint Románia és Magyarország újraírja Erdély történelmét, hogy a diákok mindkét szemszögből megismerjék a múltat. A Cotidianul című lap neves román és magyar történészeket szólaltatott meg az ügyben, akiknek véleményét úgy foglalta össze: a feszültséggel terhes múlt, az érdemi tudományos vita hiánya, akárcsak a tökéletlen kommunikáció egyaránt megnehezíti a tervezett tankönyv megalkotását. Szász Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézetének igazgatója elmondta, Trianon fájdalmas és tragikus eseményként maradt meg minden magyar ember tudatában. Ezt az érzést egy közös tankönyvvel megszüntetni nem lehet. Csucsuja István, a BBTE Történelem és Filozófia Tanszékének dékán-helyettese emlékeztetett az Európa Tanács által megfogalmazott ajánlásokra, miszerint a történelemírás és -oktatás elsődleges feladata az egymás iránti tolerancia terjesztése. Pál Judit, a BBTE professzora szerint még nem érett meg az idő egy ilyen tankönyv elkészítésére. Példaként említette a Sorin Mitu történész nevéhez fűződő néhány évvel ezelőtti történelemkönyv körüli botrányt, a vitatott kiadvány a megszokotthoz képest csak kissé mutatta be más fényben Románia történelmét. Egész sor olyan kérdés létezik, például a dákó–római kontinuitás elmélete, Pál Judit nem látja, hogyan ezekben hogyan juthatnának közös nevezőre. A megkérdezett román történészek pozitívan fogadták a közös román–magyar történelemkönyv elkészítésének a gondolatát. /Papp Annamária: Román–magyar történelemkönyv kiadását tervezik. Komoly előkészítést igényel egy ilyen könyv összeállítása. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./

2007. június 22.

Felbolygatta a kedélyeket Neagu Djuvara Thocomerius – Negru Voda. Un voivod cuman la inceputurile Tarii Romanesti című legújabb könyve. Ebben a 90 éves történész leszögezte: a havasalföldi vajdaság alapítója, a román nemzet „atyja”, a legendás Negru Voda-ként ismert Basarab egyáltalán nem volt román, hanem kun. Ráadásul a párizsi Sorbonne egyetemen tanult Djuvara nemcsak a honalapító uralkodót, hanem a korai havasalföldi arisztokrácia zömét is etnikailag kunnak, kisebb részben pedig szlávnak határozta meg. Sőt, a dákoromán eredet kapcsán is felvetett kérdéseket: a rómaiakkal szemben elvesztett háború után a dákok további sorsa homályos, távolról sem olyan egyértelmű. A rómaiak által behozott katonák és telepesek nem voltak színtiszta itáliai latinok, hanem a többnemzetiségű birodalom balkáni, illetve közel-keleti részéről származnak. A nép a könyvet nemzetrombolásnak tekinti, mert a „kizárólagos dákoromán eredet”, s a „kontinuitás minden négyzetcentiméteren” című mítoszokat sulykolták beléjük. A kommunizmus nacionalista agymosásának nyomai nem tűnnek el. Különösen azoknál, akik a mai napig meg vannak győződve arról, hogy például Kolozsvár vagy Nagyszeben történelmi hagyatéka kizárólag román, amelyhez a magyaroknak vagy szászoknak semmi köze sem lehet. A visszajelzések azonban nem olyan visszautasítóak, mint tíz évvel ezelőtt, amikor megjelent Lucian Boia „Istorie si mit in constiinta romaneasca” című híres műve. A történelmi mítoszok akkori rombolását még egyértelműen nemzetárulásnak tekintették, akárcsak az ifjú kolozsvári történész, Sorin Mitu 1999-es tárgyilagos tankönyvét. /Chirmiciu András: Történelmi forradalom. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 22./

2007. november 13.

Az elmúlt évtizedek hivatalos román politikájának magyarellenessége sokakban erős nyomokat hagyott. Sokan mondják, hogy minden baj forrása az etnocentrikus román történetírás, amely gyűlölködő nemzettudatot terjeszt. Horváth Andor szerint a román történetírás változik, a folyamat elkezdődött, „és van okunk rá, hogy bizalommal szemléljük. ” A fiatal kolozsvári történész, Sorin Mitu már könyve címével jelzi (Transilvania mea. Istorii, mentalitati, identitati/ Az én Erdélyem. Történelmek, mentalitások, azonosságok. Polirom, 2006), hogy a történelmek többeséről értekezik. 19. századi szerzők – Ürmösy Sándor, Kőváry László, Jókai Mór – szövegeit elemezve nemcsak megismerteti olvasóját a magyar irodalom románságképével, hanem tévhiteket is oszlat. /Horváth Andor: Erdély, történelmek. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 13./

2008. január 23.

Nem tudom, képes volnék-e értelmiségiként élni, ha képtelen lennék kritikailag elhatárolódni a sajátjaim múltjától, írta Sorin Mitu Transilvania mea (Az én Erdélyem) Editura Polirom, Iasi, 2006 című könyvének bevezetőjében. A szöveg magyarul a Korunk 2008. januári számában jelent meg. Erdély a román nacionalizmus kreációja volt, fejtette ki Sorin Mitu. Ő maga is lelkesen énekelte az Ébredj, román!-t, amelyet nagyapjától tanult. Egy-egy kiránduláson a magyarok bosszantására kiáltotta: „zsarnok barbárok”. Így tanulta az iskolában, az utcán, a történelem- és irodalomkönyvekből. A szerző nacionalizmustól való elszakadásában meghatározó volt a hivatalos nacionalista, éles magyarellenesség, a Ceausescu-rezsim utolsó évtizedének gyakorlata. Megértette, hogy Ceausescu beszédeinek magyarellenes támadásai nem egyebek manipulációnál és diverziónál. Kádár Magyarországában az embereknek jobb volt a soruk. Ceausescu nacionalizmusa csupán felújította a háború előttit. Sok polgártársa bedőlt ennek a primitív manipulációnak. A mai mérsékelt nacionalisták úgy vélik, a nacionalizmust nem kellene szigorúan elítélni, a Ceausescu-korszak idején gyakorolt túlzásai miatt. A látszólag nemes nemzeti eszme bármikor átalakítható uralmat szolgáló eszközzé. A szerző célja a hazugság leleplezése. /Sorin Mitu: Szakítás a nacionalizmussal. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 23./

2015. április 10.

KISEBBSÉGBEN: Ez lenne a jó!
A románok közül egyre többen kérdőjelezik meg a román nemzetről kialakított hivatalos képet. Azt, amit a történészek, a politikusok és a sajtó – egyszóval a hivatalos mesemondók terjesztenek a több ezeréves múltról, folytonosságról, eleget nem dicsérhető nemzeti nagyszerűségről és kiválóságról. Egyre több román kívánja ma azt, hogy szálljunk le egy kicsit a földre, a magas lóról, és nézzünk bele a tükörbe – mert nagy bajba kerülhetünk, ha tovább álltatjuk magunkat. Ezt a célt szolgálja a iaşi-i Polirom Kiadó Magyarok a románokról című könyve is – Melinda Mitu és Sorin Mitu 424 oldalas tanulmánya.
A könyv címe nem sok jót sejtet – de a címlapja azért előrevetít valamit. Egy híres festmény reprodukciója látható ott, a Molnár József festményéé, amelynek a címe: Dezső vitéz feláldozza magát királyáért – vagyis Károly Róbert királyért, akinek a hős saját élete árán megmenti az életét a posadai csatában, amelyet a magyarok, ugye, elvesztettek. A románok más nevet adtak ennek a képnek, nevezetesen azt, hogy: Károly Róbert futása Posadáról. Így akarták emlékezetbe vésni a nagy eseményt – a románok katonai győzelmét a magyarok felett.
Szerencsére az idézett könyv mentes az ilyen szándékoktól. Nem kíván a magyarokat szidalmazó szócső lenni, de ennek az ellentéte sem. Végre egy normális hang! Távol áll tőle az immár közhellyé vált megnyugtató válasz is, mely szerint az egyszerű románok és az egyszerű magyarok mindig békében éltek egymással. Mert ez nagyszerű lenne, csakhogy nem igaz, nem jött össze mindig... Pontosan ezeknek az egyszerű embereknek a tömege volt állandóan a célpont – őket akarták mindig egymás ellen uszítani a nagyszájú nacionalisták. És sajnos ez néha sikerült is nekik.
Melinda Mitu és Sorin Mitu könyve pontosan azért jó, mert eljut eddig a pontig – amikor tiszta vizet önthetünk a pohárba. Amikor végre higgadtan számot vethetünk azzal, hogy kik és miért akartak – és akarnak ma is! – összeháborítani bennünket, kinek áll érdekében az, hogy mi egymásra acsarkodjunk. Hát például azoknak, akiknek szellemi, erkölcsi vagy egyéb fogyatékosságuk folytán egyébre sem telik, mint a nemzeti mesemondásra, vagy egyéb hiány ennek köszönhetően akarják megtömni a zsebüket – és itt visszatérhetünk a már említett kiválóságokra: a nagyszájú nemzeti történészekre, politikusokra és az olcsó szenzációból élő sajtóra. Nagy az ő bűnük! Le kellene építeni őket! – Hol vagy DNA?! - Hogy beszéljünk már végre egymásról előítéletek és piszkos kis anyagi számítások nélkül. Ez lenne a jó!
Zsehránszky István 
maszol.ro

2015. május 19.

Negyedszerre lesz román-magyar vitafórum Sepsiszentgyörgyön
Sorin Mitu, kolozsvári történész lesz a Vox populi akadémiai vitafórum negyedik kiadásának meghívottja, aki az Én Erdélyem címmel tart értekezést az említett régióban és Romániában élő románság és magyarság mindennapjait taglalva, kedden.
Cziprián-Kovács Loránd, a Vox populi egyik ötletgazdája a meghívott előadóval kapcsolatban elmondta, hogy a Babeș-Bolyai Tudományegyetem történelemben jártas professzora. Két könyvét is kiemelhetjük, egyikben a magyarok nézőpontjából a románságról kialakult képekről beszél az osztrák-magyar monarchia idején, illetve az Én Erdélyem című kötete rövid történetekkel ábrázolja a nemzetiségi kérdéseket, mentalitást és viszonyokat – fejtegette az ötletgazda. A meghívott előadó felesége különben magyar származású, több alkalommal is férje könyveinek szerzőtársa. Mădălin Guruianu, a Vox populi másik szervezője elárulta, Sorin Mitu könyvei nagyban befolyásolták jelenlegi gondolkodásmódjának kialakulását, illetve új nézőpontokat ismerhetett meg a könyvekből az erdélyi román-magyar viszonyokat illetően, az előadást pedig úgy a magyarság, mint a románság számára ajánlja.
A vitafórum felépítése a korábbi elképzeléseknek megfelelően fog maradni, ezek alapján tehát mindkét előadónak 15–15 perc áll rendelkezésére, hogy kifejtse véleményét az adott témával kapcsolatban, majd az eseményen résztvevő közönség teheti fel kérdéseit legfeljebb egy percben. Az esemény zárásaként a meghívott előadók néhány percben összegezhetik véleményüket az elhangzottakról. A vita ezúttal is két nyelven zajlik majd, csakúgy, mint az előző kiadások alkalmával. Mădălin Guruianu, ismét hangsúlyozta, bár mindketten a liberális párt színeiben politizálnak, ugyanakkor a megyei, valamint helyi önkormányzat képviselő-testületének tagjai, ezt a fórumot civilként kezdeményezték. Szándékuk szerint ugyanakkor bármilyen téma megvitatható, így tabuk sincsenek, viszont a civilizált vitaformát igyekeznek támogatni, és úgy a személyeskedést, mint egymás megszégyenítését is ki fogják zárni. A május 26-án kedden 18 órától sorra kerülő esemény helyszíne a Babeş–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi tagozatának Bibó István terme lesz, a belépés pedig ezúttal is ingyenes.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

2015. május 27.

A románok, a magyarok és a németek Erdélye
Sem a románok, sem a magyarok nem okosabbak, vagy jobbak, mint a másik nemzet tagja – jelentette ki Sorin Mitu történész a Vox Populi vitafórum ötödik kiadása alkalmával. Az előadó az autonómiáról, transzilvanizmusról, illetve erdélyi egységről is beszélt kedd este.
Az embereknek szükségük van ellenségekre ahhoz, hogy behatárolhassák saját identitásukat – magyarázta Sorin Mitu, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem történelem professzora kedd este Sepsiszentgyörgyön. Kifejtette, mindenki igyekszik magát valamihez hasonlítani, ahogy a románok vagy a magyarok is teszik, pedig valaki nem a nemzetiségétől lesz okosabb vagy jobb társainál. Olyan eseményeket keresünk, amelyek zavarnak, így például az említett esetben a történelem szemetesládájában kutatunk valami után, mert az tűnik a legkézenfekvőbbnek – mondta a történész, aki hozzátette, a napjainkban élő nacionalisták egy része kulturálatlan, és csak annyit tudnak a magyarságról, hogy ellenségesek és „rosszak”.
Cziprián-Kovács Loránd, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatának egyetemi docense, és a Vox populi egyik ötletgazdája elmondta, az ő olvasatában három, Erdélyről kialakult kép létezik: első ízben a magyarok Erdélye, a románoké, valamint az eltűnőben levő német származásúaké. „Más az én Erdélyem, ugyanis román többségű közegben születtem, és ott többnyelvűség uralta a helyzetet, hisz míg egyik szomszédunk román volt, addig a másik szerb, vagy szlovák, ugyanakkor az utcán mindenki románul beszélt, a kapun belül pedig mi magyarul” – ecsetelte Cziprián-Kovács. Hozzátette, a román nyelvvel nem volt problémája, ám amikor az első osztályt Csíkszeredában elkezdte, meglepődött, hogy az utcán is magyarul folytatnak párbeszédet a járókelők. „Bár Erdélyre gyakran tekintünk úgy, mint egy egységes, multikulturális régió, ez még sincs így” – jegyezte meg, rámutatva: a transzilvanista mozgalom kialakulásának épp ez lehet az oka, mivel nagy valószínűséggel nem Erdély, hanem nemzeti központú világot képzelünk el magunknak.
Sorin Mitu erre reagálva elmondta: valóban létezik több, az említett régióról kialakult kép, a gondot azonban az okozza, hogy földrajzilag csupán egy Erdély van. A három az egyben kávéhoz hasonlította a régiót: van benne kávé, cukor és tejszín, így lesz teljes az íz, azonban, ha valami hiányozna belőle, akkor keserű lenne. A jelenleg kialakult helyzetet a történelmi események formálták, annak eredményeként történhetett, hogy a helyiek több nézőpontból tekintsenek Románia ezen darabkájára. A középkorban nem létezett ez a több Erdély-kép, a 18. században érkezett a köztudatba a nacionalizmus, mint fogalom a németek, illetve franciák részéről, majd Erdélyt, illetve Romániát sem kerülhette el, így a trianoni békediktátum aláírását követően ezen a területen is kialakult a nemzetgyűlölet – fejtegette a történész, aki rámutatott: a külső hatások következtében született meg az igény az itt élő etnikumok jövőjének külön-külön utakon való építkezésére.
Azzal, hogy a 21. században folyó globalizációs hullámok változtatnának és egységessé tehetnék Erdélyt, nem ért egyet Sorin Mitu. Az emberek számára fontossá vált, hogy megtalálják saját identitásukat, ezt pedig most már nem harcmezőkön, hanem önmagukban próbálják elérni. A szeparatizmust egy lehetőségként értékeli az együttélésre, sőt kollektivizmusként, míg az autonómiát a szabadság körvonalazódásaként emlegette a történész. Az autonómiát ugyanakkor veszélyforrásként is elemezte. „Az emberek mindig többet akarnak azt követőn, hogy elérték céljukat, jól kell érezniük magukat, és mindig változtatnia kell egy adott országnak a nézőpontjain, hiszen fent kell tartani az állandóságot” – magyarázta Sorin Mitu, aki a legideálisabb megoldásnak a békés együttélést találná.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

2016. április 2.

Sorin Mitu: Románok és magyarok: rémálomba illő páros?
A költő és újságíró Corneliu Vadim Tudor 1985-ben a következőképpen vélekedett egyik versében a románok és magyarok közötti történelmi kapcsolatokról:
„Noi n-o să ne-nţelegem niciodată / şi casă bună n-am făcut prin ani / căci mâna voastră veşnic e pătată / de sângele românilor sărmani. / Trufaşi şi cruzi, şi fără de măsură / nici fiarele pădurii nu-s ca voi / cu ochii tulburi, injectaţi de ură / visând la un mileniu de noroi.” („Sohasem fogjuk egymást megérteni / és az idők folyamán nem tudtunk együtt sem élni, / hisz kezetekre örökre rátapadt / a szegény románok vére. / Dölyfösek és kegyetlenek és mértéktelenek vagytok, / még az erdő vadállatai sem hasonlítanak rátok / zavaros, gyűlölettel átitatott szemekkel / álmodoztok egy évezrednyi mocsokról.”) Elképzelhető, hogy e sorok olvasói közül sokan, különböző okokból, nem szimpatizálnak az idézett szerzővel. Ennek ellenére számos román – talán éppenséggel nemzettársaink többsége – azt mondhatná, hogy a versszak által közvetített kép, néhány költői túlzástól eltekintve, általánosságban mégiscsak helyes. A románok sohasem tudnak majd egyetértésre jutni a magyarokkal, mert utóbbiak a történelem folyamán elnyomták őket, ma pedig folyamatosan jogtalan követeléseket hangoztatnak, melyek mintha egyfajta velük született gonoszságból fakadnának.
Mi az igazság ez ügyben? A magyarok vajon tényleg annyira gonoszok, ahogy azt a románok gondolják? Vagy e témával kapcsolatosan vannak más, árnyaltabb román vélemények is? De vajon a magyarok miként vélekednek a románokról? És, végül, mit jelentenek ezek a kérdések a magas politikában vagy a Romániában és Magyarországon élők mindennapi életében? A történelem és az imagológia néhány válasszal tud szolgálni.
Minden a történelemből fakad… De melyik történelemből?
A románok és a magyarok nagyjából ezer éve szomszédok és élnek együtt Erdélyben. Ha komolyan vetjük fel azt a kérdést, hogy miként boldogult ebben az időszakban egymással a két etnikum, hogy megértsük, milyen kölcsönös érzéseik vannak egymással szemben manapság, akkor két választ fogalmazhatunk meg. Egyrészt a románok és magyarok közötti kapcsolatok története csaták megszakítás nélküli sorozatából állt. Gyaluval és Ménmaróttal kezdve, akik megküzdöttek a térségbe érkezett első Árpád-kori lovasokkal, a középkori parasztlázadásokkal és a román fejedelmekkel folytatva, akiknek – ahogy azt az iskolában tanultuk – szokásuk volt, minden további nélkül, „kicsinálni” Magyarország királyait és az utóbbi két évszázad forradalmaival, világháborúival és politikai konfliktusaival befejezve – az egész mintha egy véget nem érő harcias krónikába illeszkedne. De van egy másik álláspont is, melynek talán nincs akkora hatása, de amelyet többek között az egyszerű emberek, főleg az erdélyiek, magukénak vallanak: hogy mégiscsak sikerült ennyi évszázadon át együtt élniük egy többetnikumú Erdélyben az őket szétválasztó megannyi konfliktus és ellentétes érdek ellenére, azt jelenti, hogy a románok és a magyarok nagy teljesítményt tudnak felmutatni a Másikkal való együttélésben. Végül is a két nemzet mégsem irtotta ki vagy kergette el kölcsönösen egymást, ahogy azt oly sok etnikai csoport tette Európában és az egész világon. Azon emlékezetes pillanatok jelentése pedig, amikor mégis fejbe kólintottuk egymást (mint például az 1848-as forradalom vagy a második világháború idején), attól függ, miként értelmezzük ezek gyakoriságát és jelentőségét. Drámai kivételeknek tekintjük őket az elfogadható ezredéves együttélés során, vagy ellenkezőleg, két egymással kijönni sohasem tudó közösség elkerülhetetlen és mindig újra megismétlődő összecsapásaiként?
A fent említett két elképzelést, bár a belőlük leszűrhető tanulság szempontjából tökéletesen ellentétesek, ugyanazon elfogadott történelmi tények segítségével építették fel. Ez mutatja, hogy a múlt elmesélése, tehát a történelem miként manipulálható egy bizonyos álláspont alátámasztása érdekében. A románok és a magyarok történelmét „keményen” ki is használták ilyenfajta indokló célokra, bizonyos (ellenséges vagy ellenkezőleg, jóindulatú) szubjektív és mélységesen eltorzított imázsok gyártására. A széles világból származó más hasonló helyzetekkel való összehasonlítás megmutatja, mennyire tévesek lehetnek ezek az értelmezések. Függetlenül attól, hogy az áldozatok, a fegyveres konfliktusok napjainak számát vesszük alapul vagy az egy főre eső sovén gyalázkodásokat, nem tudunk nagyobb eredményre jutni, mint amilyen a németek és a franciák, az angolok és az írek, az oroszok és a lengyelek, a törökök és az örmények között tapasztalható…
Ellenkezőleg! A középkorban például, a túlzó módon „etnikainak” vagy „román–magyarnak” tekintett konfliktusok főszereplői valójában a parasztjaikat röghöz kötő nemesek (ahogy Mihai Viteazul is tette a „rumánjaival”) vagy a feudális uralkodók voltak, akik a hatalomért harcoltak. (A munténiai és moldvai vajdák legalább olyan gyakran hadakoztak egymással, mint a magyar királyokkal vagy az erdélyi fejedelmekkel.) Az említett küzdők elsősorban nem román és magyar minőségükben harcoltak, hanem nemesekként, parasztokként, fejedelmekként vagy a hit védelmezőiként. Az a körülmény pedig, hogy eltérő nyelvet beszéltek, csak a közöttük meglévő, alapvető társadalmi, politikai vagy felekezeti rivalizálások újabb, de nem legfontosabb oka volt. Az már más kérdés, hogy ezeket a konfliktusokat – később – a román–magyar ezredéves konfliktus tagadhatatlan bizonyítékainak tartották, de ennek nem az emberek által megélt, hanem a történészek által megírt történelemhez van köze.
A román–magyar százéves háború
Egy sajátos román–magyar konfliktus valójában történelmi léptékben hozzánk sokkal közelebb, a modern korszakban kezdődött el. A két nemzet politikai és értelmiségi elitjei a XIX. században, mint Európában mindenhol, elindították a maguk nemzeti projektjét, mely az emancipálást, a haladást és a modernizálást foglalta magában. De Erdély földrajzi térségében mindkét nemzeti projekt megjelent. A magyarok részéről elsősorban politikai és történelmi okokból (hiszen része volt a középkori királyi Magyarországnak), a románok részéről pedig szintén politikai (a hajdanán a rómaiak által meghódított Dacia részeként), de demográfiai okokból is, tekintettel arra, hogy ők voltak a tartomány legnagyobb számú lakói.
Így kezdődött el egy hangsúlyos konfliktus, mely nagyjából száz évig tartott, az 1848-as forradalomtól az erdélyi román közigazgatás 1945. márciusi visszaállításáig. Zárójelben legyen mondva, ez nagyjából ugyanakkor zajlott, amikor a franciák és a németek, hasonló okokból, három megsemmisítő háborúban csaptak össze (1870–1871, 1914–1918 és 1939–1945) az úgynevezett „európai polgárháború” folyamán. A százéves román–magyar konfliktus a legnagyobb részében csak „hidegháború” volt, melyet három nyílt, erőszakos intervallum szakított meg. Az 1848 októbere és 1849 augusztusa közötti erdélyi polgárháború, amelynek során a Magyarország függetlenségét akaró kossuthista magyarok összecsaptak a Habsburg-párti erdélyi románokkal. Az 1916–1918-as katonai konfliktus Románia és Ausztria-Magyarország között az első világháború közepette, mely aztán a magyarországi bolsevik rezsim elleni 1919-es román beavatkozással folytatódott. És az 1940 és 1944 közötti északnyugat-erdélyi horthysta magyar megszállás, aminek a szovjet és a román csapatok 1944. augusztus 23-a utáni offenzívája vetett véget.
És nagyjából ennyi… Sok, kevés?
A második világháború után Románia és Magyarország bekényszerítése a „testvéri” kommunista országok karámjába, hogy ezzel „jegeljék” az európai államok határait és megakadályozzák a destabilizáló területi követeléseket, a két állam közötti nyílt politikai konfliktusnak is véget vetett. Néhány feszültebb, robbanásveszélyes epizód képez kivételt az 1989–1990-es rezsimváltások cseppfolyós időszakában, mint amilyen az 1990. márciusi marosvásárhelyi, etnikumok közötti erőszakos tettek esete, vagy a Magyarország által a Ceauşescu-rezsim 1989. decemberi megdöntésében a titkosszolgálatai és a dezinformációs műveletei segítségével játszott (biztos történelmi bizonyítékokkal egyelőre meg nem erősített) esetleges szerep. A kommunizmus bukása után Magyarország és Románia bekerülése a NATO-ba és az Európai Unióba újra megakadályoz bármilyen valódi konfliktust a két állam között. Következésképpen a viták továbbra is csak szimbolikusan, szavak és magyarázkodások háborújaként folytatódnak majd, különösen a romániai magyar kisebbség státusza témájában.
Román etnikai imagológia…
Ha a dolgok annyira rózsásak, ahogy az a fenti történelmi összefoglalóból leszűrhető, a román–magyar rémálom pedig ugyanezen értelmezés szerint csak egy kicsit nyugtalanabb álom, akkor mégis mi magyarázza a román–magyar ellenségesség akut érzését, mely sokunkban benne van, és melyet oly jól kifejeznek Corneliu Vadim Tudor sorai?
Függetlenül attól, hogy „igazi” vagy „manipulált”, régebbi vagy újabb történelemből fakad, a románok magyarokról alkotott képe számos kritikus aspektust tartalmaz. A románok által a magyaroknak tulajdonított legnagyobb hiba a gonoszság, mely dölyfösséggel párosul. A főleg történelmi előzmények által „bizonyított” kegyetlenség, a románok meglátásban, Árpád utódainak primitivizmusával és vérmérsékleti jellemével társul, és ezt a magyarok ázsiai eredete magyarázza, akiknek ősei „nyereg alatt puhított húst ettek”. A románok a magyarok negatív jellemvonásait gyakran a sajátjaikkal szembeállítva határozzák meg: a magyarok gonoszok, kegyetlenek és intoleránsak, mi szelídek (sőt túl szelídek, hiszen a románok is elismerik, hogy a „puliszka nem robban”), toleránsak és vendégszeretők vagyunk; a magyarok Ázsiából érkezett „nomád barbárok”, míg a románok „európaiak”, per defitionem őshonosak és egy ősi letelepedett civilizáció örökösei. Mivel a románok önképe számos öndicsérő aspektus mellett jelentős adag önbírálatot is tartalmaz, a magyarokkal szembeni román klisék is ezen az ambivalens önképen alapulnak. „Isten őrizzen a gonosz magyartól és az ostoba romántól”, így szól egy erdélyi román közmondás. A magyar gonosz, vagyis agresszív, míg a románnak, aki szintén nem tökéletes, nincs esze, ami egybecseng a románoknak tulajdonított passzivitással. A románok sokszor negatívan értékelik magukat, a magyarokat pedig – a románok – felsőbbrendűségi pozícióba helyezik. A magyar gonoszsága kétségtelenül ellenszenvesebb a román ostobaságánál, ez a jellemvonás pedig jól kiemeli az ellenség jellegét. Ezzel szemben a románnak tulajdonított ostobaság egyértelműen a magyarnál alsóbbrendű helyzetbe hozza.
A románok magyarokkal szembeni viselkedését statisztikai módszerekkel mérő szociológiai felmérések az etnikai imagológia által hangoztatott negatív képeknél és gyalázásoknál általában sokkal jóindulatúbb aspektusokról árulkodnak. Az idegengyűlölő beütésű vicceket félretéve, magas azoknak a románoknak az aránya, akik a felmérésekben azt állítják, hogy elfogadnának egy magyar szomszédot, munkatársat, barátot vagy akár élettársat is. A leginkább bírált aspektusok a történelmi kapcsolatok, melyeket a válaszolók többsége rossznak minősít, valamint mindkét etnikum politikusainak a teljesítménye, akik választási célokból generálják vagy fokozzák a feszültségeket, míg a felelősség ezen elosztásával némiképp felmentik az egyszerű magyarok tömegét. Ezzel szemben, ha az interneten például az érzékeny aspektusokra vonatkozó sajtócikkek kapcsán megjelenő kommentárokat nézzük, rendkívül erőszakos véleményekkel találkozunk. Szexuális jellegű gyalázkodásokkal, főleg a nőkkel szemben, a „román kenyeret evő” hálátlanok Magyarországra toloncolására vonatkozó felhívásokkal vagy ilyenfajta viccekkel: „– Hogyan szedsz le a fáról egy magyart? – Levágod a kötélről!” Persze, a hasonló, sok más téma környékén fellelhető megnyilvánulásokat egy bizonyos pontig akár marginálisaknak is lehet tekinteni. De ugyanakkor csak a jéghegy csúcsát jelentik. Az emberek szemtől szemben képmutatóbbak, de a névtelenség védelmében könnyebben kimondják azokat a dolgokat, amikben hisznek és amelyek részei a kollektív elképzelésünknek.
…és a magyar
Talán ez „csalódást” okoz a románoknak, de a velük szembeni gyalázkodások és negatív képek magyar repertoárja szegényesebb a román megfelelőjénél. Ezt történelmileg az magyarázza, hogy a magyarok sokáig sokkal fontosabbak voltak a románoknak, mint a románok a magyaroknak. A XVIII–XIX. században, amikor a két nemzet közötti politikai konfliktus elkezdődött, a magyarok fő történelmi riválisa a bécsi császár volt, külpolitikai téren az orosz veszélytől féltek (az oroszok aztán 1849-ben és 1945-ben is ellátták a bajukat), belpolitikai téren pedig az egy kalap alá vett magyarországi nemzetiségek követeléseibe ütköztek. Következésképpen a románok csak egy többfejű nemzeti ellenség egyik megnyilvánulási formája voltak, melyek közül a román nem volt annyira rémisztő. Ezért a magyarok románokhoz való viszonyát gyakran az érdektelenség vagy éppenséggel a közömbösség jellemezte.
A magyarok románokhoz való viszonyulásának a határozott felsőbbrendűségi érzés volt a domináns jellemzője, primitív parasztokból és civilizálatlan pásztorokból álló népnek tartották őket. A románok másságát kiegészítette még az ortodoxizmushoz vagy görög katolicizmushoz való tartozásuk, mely geopolitikai szempontból egy keleti, eltérő, ellenséges és kimondottan alacsonyabb rendű világba helyezte őket. Az erdélyi románokat a városi magyarok gyakran „jó vadaknak”, eléggé elmaradott, de jóindulatú lelki tulajdonságokkal rendelkező pikareszk parasztoknak tartották, akik nevelhetők és a magyarok oldalára állíthatók.
A dolgok azonban 1920., a magyar nemzeti projekt keresztre feszítésének éve után radikálisan megváltoztak. A trianoni tragédiát követően, amikor a magyarok arra ébredtek, hogy elveszítették annak a hazának a kétharmadát, melyet örökre a magukénak hittek, nyomasztó a legyőzöttségi, frusztrációs és aztán a revánsérzéssel töltötték el. Ilyen körülmények között az addig nem igazán fontos románok nemzeti drámájuk legnagyobb haszonélvezőjévé váltak a magyarok szemében. Ők kapták meg Erdélyt, mely a legfájdalmasabb vereség volt, mind területileg (102 000 km2, ami több mint a Magyarországnak maradt 93 000 km2!), az elvesztett nemzettársaik számát illetően (1 700 000 lélek), mind pedig szimbolikus jelentősége miatt. A magyarok számára Erdély mindig is a magyar haza része marad, még ha „elidegenített” formában is, magyar katedrálisaival, kastélyaival, temetőivel és harcmezőivel.
Ma is, minden alkalommal, amikor a Kolozsvári Magyar Operában előadják a Marica grófnőt, a kórus pedig a Szamos menti városról szóló vidám refrént énekli, ahol minden piros-fehér-zöld, a közönség frenetikusan tapsol, a végtelenségig. Ezek a dolgok feltételezhetően csak akkor fognak megváltozni, ha a globalizáció végleg elsöpri az összes jelenlegi identitást, vagy ha az erdélyi magyarokat az Urálok nyugati lejtőire telepítik vissza, ahogy azt a másik trikolór radikális hordozói követelik az interneten. Ilyen körülmények között a legerősebb negatív sztereotípia, mely a románokat meghatározza a magyarok szemében (főleg, ha FIDESZ-szavazók vagy észak-amerikai állampolgárok), az a visszaélő román, aki semmibe veszi és elnyomja a magyarokat, aki semmibe veszi a magyar kisebbség nemzeti jogait, eltorzítja történelmüket és csak azért sem hajlandó beszélni a nyelvüket, holott Erdélyben mindenkinek tudnia kellene magyarul. És ezt annak ellenére, hogy – az Erdélyt is megfojtó – balkáni státuszuk elég gyanús és szervezetlen.
És mit tegyünk mi, erdélyiek?
Az erdélyi magyarok számára, a budapestiekkel ellentétben, a románok mindig egyértelműbb jelenlétet képviseltek. Olyan honfitársaknak, szomszédoknak tekintették őket, akiket, hibáiktól függetlenül, figyelembe kell venni, mert együtt élsz velük. Ugyanez a helyzet az erdélyi románokkal is, akiknek a felmérések szerint jobb véleményük van a magyarokról, mint a regátiaknak. Paradox módon még a székely zászlót is, mely azokat kellene jobban idegesítenie (bár nem értem, miért), akiknek az orra előtt lobogtatják, Erdélyben több román kész elfogadni, mint Giurgiuban, ahol a bozgorbajszot soha életükben nem látott Mitikák képtelenek eltűrni a magyar ellenszegülés ilyen elítélendő megnyilvánulásait.
Az erdélyi románok és magyarok rendelkeznek néhány közös, tartományuk történelmi-kulturális jellegzetességéből származó viselkedéssel és értékkel, melyeket nem tudnak megosztani bukaresti vagy budapesti nemzettársaikkal. A közösen birtokolt szimbolikus javak egyike épp az „ellenséghez” való hozzászokás. Ez az együttélés realista tudománya, mely azon az érzésen alapul, hogy csakis együtt élhetünk, még akkor is, ha elég okunk lenne birokra kelni. Végső soron hozzászoktunk mindezekhez a dolgokhoz, sőt, regionális identitásunk összetéveszthetetlen részének tartjuk őket. Ha nem lennének, hiányoznának! Nagyapámnak, aki legionárius és nagy erdélyi román nacionalista volt, és akit a szükség átkényszerített a Regátba, mindig könnybe lábadt a szeme, amikor a vonat Brassóba érkezett és magyar szót hallott. Végre otthon érezte magát! Zárójelben legyen mondva, ugyanez a helyzet számos Romániában letelepedett fiatal besszarábiaival is, akiknek egy része nagyon is románul érez, de akik extázisba esnek, amikor a Zdob şi Zdub Bukarestben vagy Kolozsváron oroszul kezd énekelni. Eszükbe jut a Moldovájuk!
Az ilyenfajta közös javak alapot nyújthatnak az erdélyi identitás felépítéséhez, amit sokan hangoztatnak, de nagyon eltérő értelmezéssel. Lokálpatriotizmusból, nosztalgiából és ideológiai-kulturális bovarizmusból, dartstáblaként a román radikális nacionalizmus számára és ennek tükörképeként átmeneti szakaszként a magyar irredenta elképzelések számára, erdélyieket mozgósító választási eszközként cinikus és pragmatikus politikusok számára, vagy forrásként egy egészséges regionalizmus felépítéséhez az idealisták számára (itt említem meg Vasile Dâncu kollégát, ha már az ő folyóiratába írok).
De ez nagyon nehéz projekt, mert a románok és a magyarok jelenleg párhuzamos szimbolikus univerzumban élnek. A románoknak is van egy Erdélyük, a magyaroknak is (valamikor volt egy szász is), mindenki a saját elképzelésével a történelemről, a saját utcaneveivel, a saját jelképtárával és ünnepeivel, ha lehet, akkor a másik teljes távolmaradásával. Ha Gyulafehérváron járnak, a romániai vagy magyarországi magyar turisták csak a római katolikus katedrálisba mennek be, Hunyadi János sírjához, akit a „saját hősüknek” tartanak és teljesen figyelmen kívül hagyják a román katedrálist, vagy – horribile dictu – az Egyesülés Termét. A román turisták, miután mindenekelőtt felkeresik az Újraegyesítés Katedrálisát és az Egyesülés Múzeumát, bemennek a római katedrálisba is, úgy vélve, hogy Romániában minden az övék és a saját történelmüket tükrözi, de – természetesen – Hunyadit nem a magyar történelem szereplőjének fogják tekinteni, hanem a románok hősének. A sors iróniája, hogy mindezekre egy osztrák vár szűk falai között kerül sor, mely mégsem képes igazán összehozni a császár volt alattvalóit.
A románok és a magyarok nemcsak nem vesznek részt a másik nyilvános ünnepein, de ha netán mégis, akkor ezt erőszakosan teszik. Az Új Jobboldalos ifjak a Gheorghe Funar által kezdeményezett hagyományt követve, március 15-én, a magyarok nemzeti ünnepére válaszul megszervezik a maguk román rendezvényeit, amit a magyarok provokációnak tartanak. A székely magyarok sem adják alább, és a gyász jelképeit tűzik ki december 1-jén (ha éppen nem egy Avram Iancut ábrázoló bábut akasztanak fel, mint tette azt Csibi Barna polgártársunk). Ennek következtében pedig a román diákok román trikolórjelképeket tűznek ki március 15-én, ami kiváltja a tanárok reakcióját, s ezt követi a hatóságok reakciója… Vajon mi lenne, ha a saját nemzeti jelképek esetleges mindennapos kitűzése mellett a magyar fiatalok december 1-jén a román zászlót lobogtatnák, a románok pedig a magyart március 15-én? Akkor valószínűleg egy másik bolygón élnénk, nem Erdélyben, mert itt, akárcsak Mekkában, a hitetlenek nem léphetnek be a többiek szentélyébe, melyet azonban csak a saját gátlásaik és előítéleteik jelölnek ki.
Útmutatások a nacionalizmusok (megfelelő) használatára
Minden bizonnyal sokan vannak mindkét oldalon, akik elhatárolódnak a radikális elemektől. Könnyű azt mondani, hogy a románok és a magyarok többsége nem szavaz sem a Nagy-Romániára, sem a Jobbikra. Sokszor azonban elég kicsinek tűnik a különbség köztük és a kormánybeli „mérsékeltek” között. Elég Orbán Viktort megemlíteni, hogy ezúttal csak a szomszéd szemében lévő szálkát (vagy gerendát?) emeljük ki. Az a gond, hogy a szélsőségesek olyan nemzeti jelképeket, történelmi emlékeket és etnikai képeket használnak fel nyersanyagként, melyek egy egész nemzet kulturális örökségét képezik. Mindnyájan értjük őket és rezonálunk az üzenetükre, akár elragadtatnak, akár megijesztenek vagy feldühítenek. Ez a kollektív identitárius készlet nagyon értékes forrás bárkinek, aki a saját személyére akarja irányítani a figyelmet. A politikusok tudják vagy legalábbis sejtik a legjobban ezt, néha egyes profi szociológusok vagy politológusok segítségével. Ilyen körülmények között a kölcsönös román–magyar képek áruvá válnak, a piaci kereslet szerint kereskednek ezekkel politikusok, újságírók, kommunikátorok, imázsközvetítők, néha pedig éppenséggel hamisítványkereskedők, akik történészek vagy publicisták társaságában árulnak Avram Iancu-s mellszobrokat, trikolór zászlócskákat vagy Nagy-Magyarországos képeslapokat. Ezt az árut, akárcsak a dinamitot, a használói akár fel is robbanthatják, véletlenül vagy szándékosan. Tőlünk alig néhány száz kilométerre kevesebb mint két évtizede a szerbek, a horvátok, a bosnyákok vagy a koszovóiak a saját bőrükön tapasztalták meg az ellenséges képek és etnikai viszonyok romboló hatását. Ehhez a nagyon kézenfekvő példához képest azt az együttélést, amire a történelem az erdélyi románokat és magyarokat kényszerítette, semmiképpen sem lehet Európa rémálmának tekinteni, sokkal inkább sikertörténetnek. Közös történelmünk zaklatott adatait figyelembe véve, eddig főleg azért gratulálhatunk egymásnak, mert sikerült túltennünk magunkat vagy elkerülnünk a rosszabbat. Szép lenne, ha ezentúl építenénk is valamit közösen, valamit, ami jobbat jelenthetne. Nem hiszem, hogy a két közösség elfelejtené a – jó vagy rossz – múltat. Már csak a jövőt kell megálmodni és felépíteni…
Forrás: Főtér.ro, revistasinteza.ro
Szerző a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Modernkori Történelem Tanszékének tanára és igazgatója, az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus-tanulmányozás szakértője.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. május 24.

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

2017. december 1.

Ami a románnak fehér, az fekete a magyarnak
Magyar illúziónak tartja a román történész a feltevést, miszerint az erdélyi románság 99 évvel ezelőtt megelégedett volna kevesebbel is, mégpedig az autonómiával a Romániával való egyesülés helyett. „Annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása ez, hogy bizonyos »jóravaló« románok segítségével meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból” – állapította meg lapunknak Sorin Mitu, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára.
A Lucian Boiához és Neagu Djuvarához hasonlóan a „mítoszromboló” történetírók közé tartozó szakértőt arról faggattuk, miként él a román társadalom emlékezetében az 1918. december elsején rendezett gyulafehérvári nagygyűlésen kinyilvánított egyesülés, valamint hogy meddig marad románok és magyarok együttélésének egyik neuralgikus pontja a másik nemzeti ünnepe. A kérdés már csak azért is aktuális, mert bukaresti nacionalista körök részéről heves támadások érik azokat a magyarokat, akik kinyilvánítják, hogy számukra december elseje nem ünnep. A Románia Csillaga érdemrend becsületbírósága nemrég méltatlannak találta Kelemen Hunort a kitüntetésre, amiért az RMDSZ elnöke kijelentette: az erdélyi magyarok nem fogják és nem is akarják megünnepelni az Erdély Romániához csatolását kimondó 1918-as Gyulafehérvári határozat centenáriumát. Mások a közelgő román nemzeti ünnep „megszentségtelenítésének” tartják a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeumban a napokban magyar királyok koronázási érmeiből és a Szent Korona másolatából nyílt kiállítást.
Felvetésünkre, miszerint a romániai magyarság alapvető követeléseit – beleértve az önrendelkezést – éppen a kilencvenkilenc évvel ezelőtt tett ígéretekre alapozza, Sorin Mitu úgy vélekedett: a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári határozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Az erdélyi történelem és a nacionalizmus tanulmányozásának szakértője elmondta, az a gond, hogy miközben a románok meggyőződése szerint Románia paradicsom a magyar kisebbségek számára, a magyarok úgy látják, nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Mitu szerint a két nép a mai napig nem igyekszik megértetni magát a másikkal, ugyanakkor nem teremtette meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzen fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete. A kincses városi tudományegyetem modern kori történelmi tanszékének igazgatója elmondta, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. „Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét és hasonlóképpen képes vagyok örülni március tizenötödikének is. Emlékszem, az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista Románia augusztus huszonharmadikája után, 1990-ben részt vettem, éppen Ópusztaszeren volt, a magyar államalapítás ünnepén, augusztus huszadikán. És csodálatosan éreztem magam!” – jelentette ki az aradi származású történész, aki bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől kapott nemesi oklevelet.
Mitu szerint a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk „ugrabugrálni örömükben”, amikor Trianonra vagy 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Hozzátette ugyanakkor: a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek ilyenkor, ami fontos számukra, ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni vagy bojkottálni. „Egy primitív román nacionalista számára, amilyenből elegendőt találni a magyarok soraiban is, 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető, olyan pillanatként, amikor bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből viszont a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok” – szögezte le lapunknak a történész. Rostás Szabolcs / Magyar Nemzet; Erdély.ma

2017. december 1.

Sorin Mitu történész: megünneplem december elsejét, örülök március 15-ének
Toleráns, európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára – állapította meg a Krónikának adott interjúban Sorin Mitu kolozsvári történész. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára úgy véli, a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nem jelent örömet 1918-ra vagy Trianonra emlékezni, szerinte ugyanakkor a magyarok részéről is szép volna, ha felfognák, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra.
– Közeledik Románia nemzeti ünnepe, ennek apropóján arra kérem, idézzük fel kicsit a Románia és Erdély egyesülését kimondó 1918. december elsejei gyulafehérvári román nagygyűlést. Milyen mértékben sikerült teljeskörűen tisztáznia a román történetírásnak a 99 évvel ezelőtt történt eseményt megelőző társadalmi-politikai folyamatokat? Vagy esetleg maradtak „fehér foltok” Románia modern kori történelmében?
– Annak ellenére, hogy ebben az értelemben mindig előrelépésre törekszenek, a történészeknek soha nem áll módjukban tisztázni valamennyi társadalmi-politikai folyamatot egy adott történelmi időszakban. Fehér foltok mindig létezni fognak bármilyen tudományban, hiszen az igazság keresése sohasem szűnik meg. Ami az 1918-as egyesülést illeti, a legjelentősebb tények és események meglehetősen ismertek. Történészek közötti viták elsősorban ezeknek a tényeknek az értelmezése mentén alakulhatnak ki. De léteznek a történelmi ismeretnek olyan területei is, amelyeken még lehetséges igazán fontos előrelépéseket tenni, mint például megérteni az adott korban, az első világháború és az egyesülés idején élő egyszerű emberek gondolkodásmódját, érzelmeit és magatartását. Engem például lenyűgöz az egyéni lelkiismeret szintjén egy forradalmi időszakban végbemenő lojalitásváltás jelenségének megértése. Meg is próbáltam írni arról, vajon miként volt lehetséges, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején élő, ahhoz hűséges, a császárért harcoló emberek rövid idő leforgása alatt átruházzák a lojalitásukat az 1918 után született nemzetállamok irányába.
– Miközben a román történészek többsége szerint a románok lakta területek egyesítésének igénye a középkorból eredeztethető, akadnak olyan szakemberek is, akik amondók, hogy az első világháború után az erdélyi románok tulajdonképpen megelégedtek volna a régió autonómiájával is, illetve azzal, ha egyenlő jogokat kapnak Magyarország területén. Ön szerint mi a történelmi igazság?
– Nem hiszem, hogy a komoly történészek többsége képes azt állítani, hogy a románok egyesülésre törekedtek (vajon mivel?) a középkorban. Természetesen a középkorban is léteztek etnikai érzékenységek, ezek azonban politikai viszonylatban kevésbé voltak jelentősek a Moldvát és Havasalföldet irányító bojárok és vajdák számára. Az egyesülés nemzeti projektje csupán a modern korban, a 19. században – a „nemzetiségek századában” – nyilvánult meg, és mindez egyaránt érvényes a románokra, az olaszokra vagy a németekre. Ami az erdélyi románokat illeti, 1918-ig közülük a legtöbben minél szélesebb autonómiát akartak elérni a Habsburg-birodalom keretében, és azért mindössze ennyit, mert egész egyszerűen nem hitték, hogy a birodalom belátható időn belül összeomolhat. 1918 után a helyzet megváltozott. Igaz, hogy az erdélyi románok egy része a két világháború között időnként bírálta Bukarestet, de a nemzeti, a „saját” állam eszméje sokkal jobban vonzotta őket, mintsem hogy ezzel az eszmével szemben komoly kihívást jelentett volna egyfajta erdélyi autonómia. Az az elképzelés, miszerint az új feltételek között a románok „megelégedtek” volna kevesebbel is, magyar illúzió csupán, annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása, hogy – bizonyos „jóravaló” románok segítségével – meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból.
– Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Ilyen körülmények között miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban?
– Egy történelmi esemény jelentőségét mindazok építik, akik felidézik. Minthogy ők meglehetősen különbözőek lehetnek, annak módozata is többféle lehet, ahogy megértik az egyesülés centenáriumát. Egy primitív nacionalista számára (amilyenből elegendőt találni a románok és a magyarok soraiban egyaránt) 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető. Olyan pillanatként, amikor „mi, románok” bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok. Lehet vitatkozni arról, hogy mennyit sikerült cselekednünk ennek érdekében. De az emberek ilyenkor, ünnep idején különösen szeretnek reménykedni, hinni valami jóban. Kétségtelenül ezt fogják tenni a románok is a századik évfordulón.
– Az amerikaiak büszkék július 4-ei nemzeti ünnepükre, a franciák július 14-ére, a magyarok március 15-ére. Miként jellemezhető a románok nemzeti érzülete, büszkesége, amikor a saját nemzeti ünnepükről van szó, miként tekintenek december elsejére? Véleménye szerint miként zajlik majd a nemzeti ünnep és az egyesülést fémjelző centenáriumi év, vajon többre is futja majd a hagyományos katonai parádénál és a nacionalista töltetű politikai díszbeszédeknél?
– Abban a korban, amelyben élünk, amikor a globalizáció folyamata ellentétes előjelű identitásbeli reakciókat eredményez, nem annyira a nemzeti büszkeség érzése hiányzik mindannyiunknak, főleg, amikor a politikusok szónoklatait hallgatjuk. A nemzeti büszkeség arra ösztönzi a katalánokat és a kurdokat, hogy autonómiáról és elszakadásról álmodjanak, a nemzeti büszkeség mondatja Donald Trumppal, hogy „Amerika ismét nagy lesz”, Vlagyimir Putyin pedig ennek okán annektálja a Krím félszigetet, a nemzeti büszkeség veszi rá Orbán Viktort, hogy ellenálljon Brüsszelnek és Soros konspirációjának, Liviu Dragneát pedig ugyanez ösztönzi arra, hogy megkíséreljen a magyar kollégája nyomdokaiba lépni. Mint bármely más dolog ezen a világon, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. Az ünnepek – még a nemzetiek is – akkor válnak sikeressé, amikor az utca embere is hitelesen éli meg őket. Sajnos a politikusok nagyon sokszor csak arra használják fel az ünnepeket, hogy némi szavazatra tegyenek szert.
– A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek hát a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt?
– Véleményem szerint a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári nyilatkozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Ha ad litteram alkalmaznánk mindazt, amit 1918-ban megígértek, egy időben jelentene túl keveset és túl sokat. A világ megváltozott azóta. Márpedig a románok teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy – legalábbis napjainkban – Románia egy paradicsom a magyar kisebbségek számára, miközben a magyarok úgy látják, hogy nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Amit viszont nem ígértek meg a románok és a magyarok 1918-ban, és nem is tehették meg egy évszázadnyi nemzeti összetűzés után, az az, hogy igazából megpróbálják megértetni magukat a másikkal. Nemcsak hogy „tolerálják”, „megóvják”, elfogadják, hogy nekik is jogukban áll élni a föld színén, legfőképpen itt Erdélyben; ezeket a dolgokat jól, rosszul, de képességeink szerint megvalósítottuk. Egy valamit azonban szinte egyáltalán nem sikerült megtennünk: nem teremtettük meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzünk fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete; hogy a románok a Duna déli részéről érkeztek, miközben a többiek azt mondják, Decebaltól származnak; hogy december elsején gyászszalagot kell tűznünk, amikor a többiek pezsgőt bontanak, hogy aztán március 15-én felcseréljük a szerepeket. Beszéljük meg ezeket a dolgokat őszintén, de a másik iránti empátiával is, józanul, ugyanakkor jóindulattal, tisztázzuk végre ezeket, és értsük meg egymást civilizált módon. Persze a magyaroknak is, a románoknak is jogukban áll védeni és őrizni identitásukat, ha ezt kívánják ebben az egyre inkább globalizált világban. De legalább ugyanilyen fontos, hogy megértsék egymást emberként vagy európaiként, szomszédként vagy erdélyiként, környezetvédőként vagy liberálisként. Vagy tudom is én, illiberálisként – ha már ennyira dívik manapság ez a politikai identitástudat – az oroszokkal és a szingapúriakkal együtt.
– Ahogy az elmúlt időszakban is megtapasztaltuk, a nemzeti ünnepek problematikája roppant kényes és érzékeny kérdés Romániában. A magyarok a pokolba kívánják Trianont, szerintük nincs mit ünnepeljenek december elsején, eközben a románok erős fenntartásokkal viseltetnek március 15. iránt. Képes lesz megszabadulni valaha a két nép a történelmi előítéletektől? Miként juthatnánk közös nevezőre annak érdekében, hogy a román és a magyar ne váljék – amint egy korábbi értekezésében fogalmazott – rémálomba illő párossá?
– Történészként tudom, miként jutottunk el idáig, de nem tudom, miként lehetne túllépni ezen a helyzeten. Prófétaként és mágusként fognám a varázspálcámat, és addig fenekelném vele a két szomszédos és baráti népet, amíg megtanulnák szeretni és értékelni egymást. A nacionalista politikusok szerencséjére nem rendelkezem ezzel a két tulajdonsággal. Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét, és hasonlóképpen képes vagyok örülni március 15-ének is.
Emlékszem, hogy az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista augusztus 23-a után 1990-ben részt vettem, az éppen Magyarországon, Ópusztaszeren volt a magyar államalapítás ünnepén, augusztus 20-án. És csodálatosan éreztem magam! Románként miért ne ünnepelhetném meg egy szomszédos, ma szövetséges, az Európai Unió tagállamának számító ország hivatalos ünnepét? Miért ne érzékenyülhetnék el én is egy kicsit, ha megtörténik, hogy egy magyar templom vasárnapi istentiszteletén azt hallom énekelni a hívektől, hogy Isten, áldd meg a magyart! Vajon leszárad a nyelvem, ha velük együtt dúdolok valamit, és én is átélek egyfajta érzést még akkor is, ha nem az én himnuszom, és Isten nem magyarnak teremtett, hanem románnak? A románoknak kétség kívül meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk ugrabugrálni örömükben, amikor Trianonra vagy akár 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Ez nem volt más, mint történelmi tragédia. De a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy romániai szomszédjuk, erdélyi honfitársaik valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra. Ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni, vagy ami még rosszabb: bojkottálni! Elhangzott néhányszor: nekünk, magyaroknak nincs mit ünnepelnünk december elsején! Ami igaz is, én sem tartom méltányosnak, hogy egy magyar megünnepelje Erdély elvesztését. De nem erről kell megemlékezni ilyenkor, hanem a románok nemzeti ünnepéről, mint ahogy július 4-én vagy 14-én és március 15-én a szomszédok és barátok ünnepére. Nem hallottam arról, hogy az angolok haragosak lennének július 4-én, habár mintha ők is veszteséget szenvedtek volna abból az alkalomból. Mindez viszont nem akadályozza meg őket abban, hogy az amerikaiak legközelebbi szövetségesei legyenek. Ha más nem is, legalább az illendőség arra int, hogy megszorítsd valakinek a kezét, ha kinyújtja feléd, és hogy koccints, ha megkínál egy pohár itallal (annál inkább, ha az nem sör). Ennek megfelelően megkérhetem arra a tisztelt magyar olvasókat, hogy legalább egy pillanat erejéig örvendjenek december elsején, a románok örömének? Itt, a „Kárpát szent bércén”, ahol a magyarok és románok istene együttélésre teremtett bennünket!
Sorin Mitu 1965. április 2-án született Aradon, szülővárosában érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán évfolyamelsőként szerzett diplomát 1989-ben, ugyanitt doktorált 1996-ban. Az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus tanulmányozásának szakértője, a BBTE modernkori történelem tanszékének tanára és igazgatója. Számos kötet, tanulmány, szakcikk, továbbá egyetemi és iskolai tankönyv szerzője. 1998-ban megjelent, a romániai nemzeti kisebbségeket nem jövevényekként, hanem a románsággal egyenrangú sorstársakként bemutató XII. osztályos történelemkönyve rengeteg bírálatot kapott román körökben, többen azzal vádolták, hogy „lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket”. Adrian Năstase volt kormányfő a szemére vetette, hogy „a tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a román állam megcsonkítása”. Sorin Mitu bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője, Oprea Cornea 1628-ban nemesi oklevelet kapott Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért. Felesége, Mitu Melinda a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum muzeológusa. Rostás Szabolcs / kronika.ro

2017. december 11.

Az igazságosság éve
Múlt hét végén az RMDSZ vezérkara Marosvásárhelyen tanácskozásra gyűlt. Az elnök, Kelemen Hunor úgy biztatta a magyarokat, mint a papagáj saját magát a macska szájában, hogy tudniillik nem kell be…ijedni. Kérte ugyanis, hogy: „2018-ban ne bátortalanodjanak el, ne ijedjenek meg a kihívásoktól...” Azt is megpendítette, hogy az erdélyi magyarság Románia értékteremtő közössége, és ekként szeretne megmaradni. „Ehhez a gyulafehérvári ígéretek betartásán keresztül vezet az út” – mondta.
De azt nem, hogy az utóbbi időben úgy néz ki, Romániában a kollektív értékek teremtése utolsó a sorban, következésképp magyarokra nincs is szükség, amire minduntalan fel is hívják figyelmünket. Az RMDSZ azt szeretné, ha 2018 az igazságosság éve lenne, és olyan programsorozatot képzel el, melynek címe Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Persze számíthatnak rá, hogy megkapják a méltó feleletet az igazságosság nevében: Kétezer év Romániában, amiből ezer év magyar elnyomás alatt titulussal. A magyarok előszeretettel idéznek olyan történészeket, akik hajlamosak sirámaik megértésére, mint például Lucian Boia vagy Sorin Mitu. Jobb lenne, ha szembenéznének a tényekkel, és a gyulafehérvári nyilatkozatok idézgetése kapcsán inkább nem reklamálnának, hanem olyan iskolázott történészekre is figyelnének, mint Marius Diaconescu, aki a budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetemen doktorált történelemből, és most kerek perec megmondta a magyarok által állandóan felhánytorgatott gyulafehérvári nyilatkozatról: „a magyar politikai vezetők szándékosan tévesen értelmezik a gyulafehérvári egyesülési nyilatkozatot, ami a magyarok számára kedves mítosz”. És azt is ajánlja, hogy tanulmányozzák a nyilatkozat magyar nyelvű változatait a korabeli magyar sajtóban, és „sehol nem találják majd nyomát autonómiának vagy önrendelkezésnek”. Szerinte a magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit (nekik) Gyulafehérváron ígértek (Krónika, 2017. dec. 8.). Azt is megemlítette, hogy mielőtt kérnék március 15-e ünneppé nyilvánítását, azelőtt elsősorban tiszteletet kellene tanúsítaniuk december elseje iránt. Ott lett volna a nagy alkalom most is, hisz az Új Jobboldal együtt akart ünnepelni bár a székelyekkel Sepsiszentgyörgyön, de azok nem hallgattak a jó szóra, nem válaszoltak ama felkérésére, hogy: „Gyertek, örvendjünk együtt Erdélynek a román anyaországgal való egyesülése 99. évfordulóján!” Ez mind annak az eredménye, hogy rosszul ismerik saját történelmüket. Az Új Jobboldal megmondta a tutit a december elsejei ünnep kapcsán: „a székelyek őseit évszázadokon át sanyargatták a magyarok, akik az elmagyarosítás révén akarták felszámolni ezt az etnikumot”. És sajnos, úgy néz ki, ez sikerült is nekik. Ezért most a székelyek azt állítják, hogy ők tulajdonképpen magyarok, sőt, még egy kicsit többre is tartják magukat. Pedig – miként a jobbosok állítják – több alkalommal is szövetségesei voltak Ştefan cel Marénak, Petru Rareşnek és Mihai Viteazulnak is. Az is lehet, hogy amikor oldalukon harcoltak, még tudtak románul, hiszen a román uralkodóktól nem volt elvárható, hogy a katonai vezényszavakat magyarul kiabálják a székely vitézeknek. A felhívás végén felemlegették: „Dózsa Györgyöt nem a románok ültették tüzes trónra és végezték ki. Nem a románok magyarosították el!”. Hát ezek után a székelyeknek vállvetve kellene ünnepelniük az Új Jobboldallal, s a Dinamo és a Steaua szurkolóival együtt szívből ordibálhatnák, hogy ki a magyarokkal az országból! Ezúttal nem hangoztatták az Új Jobbosok, amit a román politikusok is szoktak, hogy végeredményben a kisebbségek jogait a gyulafehérvári ígéretekhez képest Románia jóval túlteljesítette, és ezért például teljesen felesleges lenne, ha az unió a kisebbségek védelmével foglalkozna. Románia ismét pert indított a bizottság és az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) ilyen irányú kezdeményezése ellen, sőt, a FUEN regionális tanácskozásának betiltását is kérték. Bizonyosan attól félnek, hogy mivel Románia európai átlagon felüli jogokat biztosít a kisebbségeknek, esetleg arra fogják kényszeríteni, hogy vegyen vissza az eddig megadott pluszjogokból is. Végül is minden félreértés a történelem félreértelmezéséből ered. A marosvásárhelyi SZKT tartsa magát saját felhívásához: legyen 2018 az igazságosság éve. A magyarok legyenek igazságosak, és ismerjék be, hogy nincs igazuk, mikor követelőznek, hintsenek hamut fejükre, ünnepeljenek december elsején, s járják csak az egyesülés hóráját, és akkor minden rendben lesz ebben a csodálatos országban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-15




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék