udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 5 találat lapozás: 1-5

Névmutató: Gheorghiu, Stefan

2003. április 26.

Tőkés László püspök Észrevételek a Márciusi Fórummal kapcsolatban címmel tette közzé megjegyzéseit. A március 14-i, kolozsvári Márciusi Fórum mind román, mind magyar részről súlyos elmarasztalásban részesült. Román részről Mircea Geoana külügyminiszter szerint: "Egyre csökken a szélsőségesek száma, már csak ezren maradtak." Sajnálatos, hogy a Markó-féle RMDSZ-es vezetőség nem látta szükségesnek elhatárolódni ettől a durva támadástól. Magyarországi részről Alföldi László főkonzult letiltották nemzeti ünnepünknek a kolozsvári Szent Mihály-templomban megtartott központi rendezvényéről. A Határon Túli Magyarok Hivatala a Fórum Farkas-utcai megrendezését próbálta - közvetett módon - akadályozni. Az RMDSZ mind Bukarestet, mind Budapestet a Márciusi Fórum ellehetetlenítésére igyekezett felhasználni. A román Kultuszminisztérium révén az Erdélyi Református Egyházkerületre gyakorolt nyomást a fórum betiltása végett. Eckstein-Kovács Péter révén pedig kolozsvári magyar iskoláink részvételét próbálta megakadályozni a Szent Mihály-templomi ünnepségén. Mircea Geoana külügyminiszter találóan mondotta, hogy a román és a magyar miniszterelnökök a román nemzeti ünnepen Budapesten - a Kempinski szállóban -, a külügyminiszterek viszont a magyar nemzeti ünnepen Marosvásárhelyen koccintottak a két nemzet jó viszonyára. Valójában a román Gyulafehérvári Nemzetgyűlés, valamint a magyar március 15-e közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Elítéljük a hivatalos RMDSZ-vezetőséget nemzeti ünnepünk előbbiek szerinti eltorzításáért. Tisztességtelennek tartjuk Március 15-e politikai célokra történő ilyetén felhasználását. Sajnálatos, hogy ezen politikai kisajátítási törekvések miatt Erdély több településén alternatív ünnepi rendezvények megtartása vált szükségessé. - A hazai magyar sajtó egy része a Márciusi Fórum kárhoztatása terén még a román testvérlapoknál is messzebb ment. /Erdélyi Riport , márc. 20., ápr. 10. és 15-16., valamint az Romániai Magyar Szó márc. 28. Tőkés László felvázolta az inkriminált cikkek szerzőinek életrajzát. Stanik István (sz. 1954. dec. 17.) a Stefan Gheorghiu Akadémia újságíró szakán végzett 1985-ben, és ettől kezdve a nagyváradi Fáklya ifjúsági rovatának vezetője volt. Jelenleg az Erdélyi Riport című "bérlap" főszerkesztője. Barabás István (sz. 1939. febr. 26-án) 1963-83 között az Előre riportere, rovatvezetője, főszerkesztő helyettese és főmunkatársa volt. 1983-1990-ben magyar nyelvet és irodalmat tanított a Stefan Gheorghiu Akadémia újságíró szakán. Az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsa méltán jelezte ápr. 8-i nyilatkozatában, hogy az Erdélyi Riport és az RMSZ hivatkozott cikkei "részét képezik egy olyan egyházellenes hangulatkeltésnek, rosszindulatú lejáratásnak, amely egyházi elöljáróink személyén keresztül is a református egyházat veszi célba" (RMSZ, 2003. április 11.). Tőkés László különösképpen elítélésre méltónak találta Markó Béla RMDSZ-elnök, illetve Stanik István Pap Géza erdélyi református püspök elleni minősíthetetlen megnyilatkozásait, amelyekben nevezettek attól sem riadnak vissza, hogy a református egyházon belül gerjesszenek megoszlást (lásd: Erdélyi Riport, 2003. márc. 20.). /Tőkés László, püspök: Észrevételek a Márciusi Fórummal kapcsolatban. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 26./

2006. március 22.

Lassan halad az átvilágítási törvénytervezet tárgyalása. Több mint tizenöt évi kivizsgálás, tárgyalás, felderítés ellenére sem mondták még ki, hogy kik a felelősek az 1989. decemberi ártatlan emberáldozatokért. Az átvilágítási törvény megtiltaná, hogy közméltósági tisztséget töltsenek be olyanok, akik a kommunizmus alatt élvezték a pártvezetőségnek kijáró előnyöket, és kommunista elveket vallottak. Egyesek már elkészítették a volt kormánypárt feketelistáját azok névsorával, akik az új átvilágítási törvény szerint „tisztátalanoknak” bizonyulhatnak. Az első helyre Ion Iliescu került, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori tagja, propaganda titkár, ifjúságügyi miniszter, megyei pártbizottsági első titkár. Őt követné Nicolae Vacaroiu, aki az állami tervbizottságban volt igazgató. Octav Cozmanca a miniszteri tanácsban töltött be vezető tisztséget. Doru Ioan Taracila és Ion Solcanu jelentős állásokat foglaltak el a kommunista pártbizottságban. Ioan Talpes tiszt volt a Védelmi Minisztériumban, és egy katonai kiadvány főszerkesztője. Viorel Hrebenciuc megyei párttitkári tisztséget töltött be, Dan Ioan Popescu felügyelő volt a kommunista minisztertanácsban, Mircea Pascu volt védelmi miniszter a pártaktivistákat felkészítő akadémián (Stefan Gheorghiu) volt kutató és lektor, Vasile Puscas a kommunista egyetemisták szövetségében töltött be tisztséget, Ovidiu Banzan volt egészségügyi miniszter pedig ugyanitt az oktatási, művelődési osztály alelnöke volt. /Újvári T. Ildikó: Átvilágítás. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 22./

2006. március 29.

A szenátus jogi, illetve emberjogi bizottsága döntése értelmében azok a személyek, akik az egykori Szekuritátéban, illetve annak keretében, dolgoztak, tíz évig nem tölthetnek be semmiféle köztisztséget. A szenátorok megvitatták az átvilágítási törvényt, amely bizonyos időre korlátozza a köztisztségekhez való hozzáférést azon személyek számára, akik tagjai voltak a kommunista hatalmi struktúrának, az elnyomó apparátusának. Teodor Melescanu (NLP) javaslatára a szenátorok ebbe a kategóriába sorolták a román diplomácia egykori képviselőit is: a nagyköveteket, a minisztereket és a külügyminisztérium központi apparátusának tagjait. Azok a személyek, akik a pártoktatásban vettek részt, a Stefan Gheorghiu pártakadémia rektorai és dékánjai voltak, valamint a megyei pártiskolákban vezető tisztségeket töltöttek be, nem választhatók, vagy nevezhetők ki köztisztségekbe. Az átvilágítási törvénytervezet szerint azok sem nevezhetők ki köztisztségekbe, akik a Román Kommunista Párt, a Román Munkáspárt, a Kommunista Ifjak Szövetsége, az Ifjúmunkás Szövetség keretében vezető posztokat töltöttek be, továbbá ha az Államtanács tagja, miniszterek, államtitkárok, a megyei, városi, regionális és kerületi néptanácsok végrehajtó bizottságainak elnökei, alelnökei és titkárai voltak. /Elkészült az átvilágítási törvény jelentése. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 29./

2009. december 12.

A Háromszék napilap december 12-én megjelent számától kezdődően részleteket közöl Höncz László magánkiadásban frissen megjelent, Bűnösként is győztes című könyvéből. A szerző 1952-ben született Sepsiszentgyörgyön, itt végezte általános és középiskolai tanulmányait, Aradon technikusi diplomát szerzett. A Stefan Gheorghiu káderképző akadémia közgazdaság-tudományi karán szerzett pénzügyi, könyvelői diplomát. A fordulat után a gyógyszerésztechnikumot is elvégezte. A rendszerváltás előtt a KISZ- és pártapparátus tagja volt, 1982–84 között Bölön, 1986–92 között Uzon polgármestere. 1992-től 1999-ig a prefektúra, majd a megyei tanács vagyoni és pénzügyi ellenőrző irodájának munkatársa. 1999-től magánvállalkozó. Könyvében a kommunista rendszert és az azt követő átmenetet a maga ellentmondásaiban mutatja be. /Bűnösként is győztes (Ilyen a történelem kereke). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 12./

2011. szeptember 3.

„Hosszú az út a felismeréstől a kinyilatkoztatásig”
Dr. Németi János régész–történész pályafutásának küzdelmeiről, kutatási eredményeiről, a régészi munkáról és az azzal járó nehézségekről, valamint az őszinteség és a kitartás miatt őt ért hátrányos helyzetekről is beszélt lapunknak adott interjújában.
Mivel a nagykárolyi kastély felújítás alatt van, a múzeum régészeti anyaga ideiglenesen a volt 4–es iskolában van elhelyezve. Németi János régész–történész már rég nyugdíjas, de naponta több órát tölt itt, hogy az eddig összegyűjtött anyagait feldolgozza. Az alábbiakban vele beszélgettünk.
— Hogyan tölti hétköznapjait egy nyugdíjas régész?
— 2003 februárjában menten nyugdíjba, de azóta is folyton dolgozom. Ezt a szakmát nem lehet abbahagyni. Amit az ember 40–45 éven át nem azért csinál, hogy legyen egy megélhetési lehetősége, hanem azért, mert szereti, azt nem tudja abba hagyni. Nekem ez volt a munkám és a hobbim. Nagyon sok anyagot összegyűjtöttem, amit nem sikerült feldolgozni. Annak, ami a feltárásokból, az ásatásokból, a leletásatásokból, a tervezett ásatásokból és minden terepmunkából összegyűlt, ha csak a nagyobb részét lenne időm feldolgozni, elégedett lennék. Ezeknek a megfigyeléseit is én végeztem. Bizonyos dolgokat, a megfelelő dokumentációkkal át lehet adni a kollégáknak, de van néhány olyan téma, amihez ragaszkodom. Ilyenek a kelta anyagok, amelyekkel nagyon sokat foglalkoztam, vagy a bronzkor.
— Mióta foglalkozik régészettel?
— Boldádon 1966-ban kezdtem el az ásást. Kimaradt egy időszak, amíg a Trák Intézetnek dolgoztam. 1986–ban kezdtük újra, 1990–től egyedül dolgoztam. Ezt követően kötöttünk egy egyezséget a Babes–Bolyai Tudományegyetemmel, amikor ott megalakult a régészeti szak. Nem kaptak egy olyan embert, aki járatos az ősrégészetben. Egy–egy magyarországi meghívott tartott néha előadást, de gyakorlatilag nem irányították a diákokat a régészet szakmai megismerésére. Úgy döntöttünk, hogy ezeket a diákokat elhozzuk Boldádra, ahol részt vesznek a régészeti ásatásokon, így lehetőségük van megismerni egy olyan bronzkori települést, amelyik az egész bronzkort átfogja. Itt a kora bronzkortól a késő bronzkorig mindent meg lehet találni. Mivel itt található Boldád középkori temetője, a diák megtanulhat feltárni egy sírt, megismerheti a kerámiákat, a rétegtani problémákat, megtanulhat rajzolni és sok olyan dolgot, amit az egyetemen nem lehet megtanulni, bármilyen jó képzést is kap. Ehhez a szakmához gyakorlat, terepmunka kell. Hogy ez a tevékenység mennyire hasznos volt, azt az bizonyítja, hogy a végzősök hatvan százaléka erdélyi múzeumokban dolgozik. Ezzel hozzájárultunk a magyar régészek képzéséhez. Romániában sokáig nem volt régészképzés, a változás után indult be néhány kar, de kevés volt a magyar jelentkező. Így sikerült olyan régészeket képezni, akik nem csak az őskornál maradnak, hanem szakosodnak a népvándorlás korára és az Árpád–korra.
Komplex munka
— Miből áll a régészeti munka?
— A régész munkája sokkal komplexebb, sokkal összetettebb, mint a levéltárosé, az ásatással és a megfigyeléssel kezdődik. A régészeti anyag, ami évszázadokon át a földben volt, felszínre kerül, azt rendszerezzük restauráljuk, megkeressük a hozzá hasonló régészeti leleteket, tanulmányozzuk a korabeli szakirodalmat, és csak ezek után írjuk meg a szakcikket. Én folyamatosan ástam — kivéve azt az időszakot, amikor a Trák Intézetnek dolgoztam —, de soha nem volt restaurátorom, fényképészem, rajzolóm. Mindent egyedül csináltam végig. Én csak akkor tudok leközölni egy anyagot, ha kiállításra alkalmassá teszem. Egy kerámia restaurálásra négy–öt évet is várni kellene, hiszen a megyei múzeumnak csak egy restaurátora van. Annak, hogy én restaurálom a leleteimet, megvannak a hátrányai és előnyei is. Az előnye az, hogy ma már úgy ismerem a kerámiát, mint a tenyeremet. Ma már a régészetben nagyon sok a szakosodás. Nem csak bizonyos régészeti korokra, hanem bizonyos régészeti problémákra is lehet szakosodni. Ennek az a hátránya, hogy az, aki csak egy szakon indul el, a terepen nem tudja mivel találkozik. Aki nem ismeri a kerámiát, az el van veszve. Én mindig arra figyelmeztetem a fiatal kollégákat, hogy sokat menjenek terepre, sok anyagot nézzenek meg, dolgozzanak a kerámiával, mert különben annyira egyoldalúvá válnak, hogy csak egy bizonyos kor, bizonyos részét ismerik meg. Nagyon sok munka van addig, amíg egy régészeti anyagot, hozzáolvasva a megfelelő bibliográfiát össze lehet állítani úgy, hogy az, ha szakemberek elé kerül, nem mondják rá, hogy félcmunka.
A diktatúra idején
— A múlt rendszerben a politika keményen rátette súlyát a történelemkutatásra. Az elvtársak azt is megparancsolták, hogy milyen évfordulókra, milyen leletekre kell bukkanni. Hogyan tudtak ilyen körülmények között dolgozni a régészek?
— Itt van egy másik dolog, hogy a szakmai feldolgozáson kívül, nekünk közel kell vinni a régészetet a közönséghez. Kiállításokat kell szervezni, gyakran kell írni róluk cikkeket közérthető nyelven, hogy azt az emberek megértsék. Mindez nem könnyű dolog. Volt időszak, amikor nem lehetett leírni, amit valóban tudtunk az anyagról. Megvoltak a politikai beállítottságok, a dákó-román elmélet, amiből nem lehetett kilépni. Én merem állítani, hogy soha nem írtam le olyan dolgot, amiről nem voltam meggyőződve, hogy az úgy van. Inkább ott maradt az anyag a fiókban egy–két évtizeden át, de közönség elé nem vittem olyan anyagot, ami nem felelt meg a valóságnak. Például ott volt a drákológia kérdése, ami egy nagyon érdekes dolog. Olyan sokat beszéltek róla az iskolában, előadásokon, állandó téma volt a sajtóban, hogy annyira ismert lett, mint az Anyám tyúkja. Kötelező volt dák leletekre bukkanni. Nagyon sokszor megkérdezték ismerőseim, hogy találtam dákokat? Volt, amikor azt válaszoltam, hogy igen. Ilyenkor furán néztek rám és találgatták, hogy én is behódoltam? Ezeket a dolgokat megírtam a 2009–ben megjelent Barangolásom Szatmárban című visszaemlékezéseimben, amire nagyon büszke vagyok. Ebben az írásban igyekeztem összegyűjteni azokat a problémákat, amelyek foglalkoztatják az embereket, és érthető nyelven választ adni a nyitott kérdésekre úgy, hogy megmaradjak tudományos szinten. Ebben a kötetben is felvetődött a dák kérdés. Nem az a probléma, hogy voltak–e dákok vagy sem. Mivel a román nemzetpolitika túllicitálta ezt a témát, és a dákó–román elmélet dákó–román vallássá vált, a politika mindent ezzel próbált igazolni, az embereknek pedig kezdett elegük lenni belőle. A politikusok nem vették észre, hogy a kutatók és a tudósok célja és feladata nem az, hogy a politikát kiszolgálja, hanem az, hogy azt ami van, reálisan tárja fel.
— Nézeteltérései miatt került nehéz és hátrányos helyzetekbe?
— Corneanu elvtár, Nagykároly akkori párttitkára történelem szakot végzett a Stefan Gheorghiun, és mai nap is nagy történésznek tartja magát. Mivel én kelta kutatással foglalkoztam és abból is doktoráltam, nem voltam közkedvelt a pártvezetésnek, ezért mindent megtettek, hogy eltávolítsanak a kutatástól. Erre hamarosan két okuk is adódott. Az egyik az, hogy Székesfehérváron megrendezték a kelta világkongresszust, melyre egy bukaresti és egy kolozsvári kelta kutató mellett engem is meghívtak. Egy nagyon érdekes anyagot készítettem a piskolti kelta temetőről, ami kiegészítette mindazt, amit addig tudtunk a keltákról. Ezt elküldtem Bukarestbe, ahol lefordították francia nyelvre, de útlevelet nem kaptam, hogy elmehessek a kongresszusra. A kollégák kivitték az anyagot, ami megjelent egy kötetben, amiből több példányt küldtek Romániába is. A szekuritáté azonnal lefoglalta, és elkezdett nyomozni, hogy ki juttatta ki az anyagot. A bukaresti kolléga beismerte, hogy ő fordította le és vitte ki, így megmenekültem a nagyobb büntetéstől, de jó ok volt arra, hogy eltávolítsanak a múzeumtól. Ekkor helyeztek át az 1–es iskolába aligazgatónak, ahol tíz évig dolgoztam. Gyakorlatilag nem veszett el ez a tíz év. Nem dolgoztam ugyan a szakmában napi tíz–tizenkét órát, hanem elvégeztem a dolgom az iskolába — megjegyzem az aligazgatói munka nem kis feladat — utána, vagy szombaton és vasárnap elmentem ásni. Ekkor is olyan dolgokkal foglalkoztam, amivel senki más. Ilyen volt a Kraszna–menti megfigyelés Domahida és Börvely között. A töltés bal oldalán rengeteg anyag került a felszínre, de se a szatmárnémeti, se a nagykárolyi múzeum nem érdeklődött. Én akkor annyi anyagot gyűjtöttem össze, hogy a mai napig is dolgozom velük.
— Corneanunak voltak még zseniálisnak tűnő felső utasításai?
— Volt egy érdekes esetem, amikor egy magyarországi (nyíregyházi) küldöttség járt Nagykárolyban. Akkor is, mint mindig, én mutattam be a várost és a kastélyt. A találkozó végén Corneanu elvtárs szűkebb körben megjegyezte, hogy aránylag jól bemutatom én a kastélyt, de csak övtől fölfelé, a lényeget elhallgatom. Mi az, amit elhallgatok — kérdeztem. Azt, hogy a kastély alatt van egy dák vár — felelte. Megdöbbenve kezdtem magyarázni, hogy a küldöttségbe benne van Németh Péter, a nyíregyházi múzeum igazgatója, aki nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz. De én ilyet amúgy se mondanék, mert nem engedi meg a szakma, és én sem engedem meg magamnak. Nem mondhatok olyat, ami nincs. Corneanu elvtárs azt válaszolta: lehet, hogy nincs, de neked ezt kell mondani, mert ezt követeli a román nép és a román politika. Voltak, akik beálltak a sorba, és hangoztatták a dák elméletet, lehettek múzeumigazgatók, vagy más magas beosztásúak, de ezeket a szakma sohasem fogja elismerni. Az a baj, hogy még mindig folytatódik a félretájékoztatás. Az iskolai könyvekből kivették a Ceausescu idézeteket, de a koncepció maradt. Pártiskola már nincs, de szerveznek tanfolyamokat, amelyek tovább terhelik az agyakat a hamis ismeretekkel. Nagyon sok kiadvány jelenik meg, amelyek olyan anyagokat tartalmaznak, hogy óvni kell tőlük az olvasókat, főként a fiatalokat. Ezekkel szembe lehet szállni, de nem lehet meggyőzni vagy legyőzni őket, mert befolyásos emberek állnak mögöttük.
Nagy kérdés
— Hogyan tett eleget az elvárásoknak? Például, ha dák leletekre kellett bukkanni?
— Megkövetelték, hogy találjunk dák leleteket is. Én megtaláltam egy őskori elemet, csak az volt a gond, hogy az nem dák anyag volt, hanem korábbi, még a szkíta korszakból. Nálunk a kelták a Krisztus előtti és utáni első században éltek. Számomra nagy kérdés volt az, hogy ezek a települések az első század végétől eltűntek. Akkor itt valaminek történnie kellett. Valami történelmi fordulat lehetett, mert a kelták nem mentek el innen maguktól. Valami oka volt, hogy visszavonultak a Duna vonaláig. Utánanéztem az ókori forrásokban és rájöttem, hogyan alakult a géta–dák kultúra, és milyen hatást váltott ki később. Számomra fontos volt, hogy ezen a környéken találjak olyan anyagot, ami beékelődik a Krisztus utáni és előtti századba. Minden anyagot megnéztem, és a végén teljesen a véletlen hozta ki, hogy Bobáldon sikerült megtalálni egy teljesen értékes dák klasszikus anyagot, amelyen van egy római kori figura. Ez annak a bizonyítéka, hogy a géta–dák előretörés eljutott eddig. Tehát nem az a kérdés, hogy voltak–e dákok vagy sem, hanem az, hogy a dák vaskori kultúrának semmi köze nincs a román nép kialakulásához. Ezt nehéz volt megmagyarázni, miután évtizedekig ezt sulykolták a diákok fejébe, erről beszéltek minden előadáson, erről írt a sajtó. A dák nemzet pontosan egy olyan színfoltja az európai kultúrának, mint bármelyik akkori nép, csak nem lehet kötni egy később kialakult néphez, és nem lehet vissza vinni egy nép gyökereit a dákokig.
Magyar délibábok
— A magyarságkutatásban is vannak olyan elméletek, amelyeket nem lehet bizonyítani. Ezek tisztázódni fognak valaha?
— A magyar régészetben is vannak különböző irányzatok. Ilyen a székely–magyar kérdés. Vannak, akik azt állítják, hogy a székelyek itt vannak Attila korától, a magyarok a honfoglaláskor már itt találták őket. Attila korát nem tudjuk elvezetni a honfoglalásig, hogy bizonyítani tudjuk a folytonosságot. Vannak hasonlóságok a hun, az avar és a magyar kultúra között, hiszen mindhárom nép keletről jött, de nincsenek nyelvemlékeink. A régészetben sohasem lehet határozottan azt mondani, hogy etnikailag egy bizonyos néphez tartozik. A népvándorlás korában sok volt a keveredés. Nem lehet úgy venni, hogy az első honfoglalás a hunok, a második az avarok, a harmadik a magyaroké volt, és ezeket visszavinni az őskorba.
A nemzetállamok gyökerei
— Mi az oka annak, hogy több száz, akár ezer év is el kell teljen ahhoz, hogy tisztázódjanak bizonyos történelmi események? Nemrég hallottam egy francia történész szájából, hogy még nem telt el elegendő idő ahhoz, hogy tisztán láthassuk a nagy francia forradalom eseményeit.
— A nagy francia forradalomnak vannak olyan eseményei, amelyek valóban még mindig tisztázatlanok. Ennek a forradalomnak vannak pozitív és negatív hatásai. Negatív hatása például a nemzetállamok kialakulása. Erőltette, hogy minden nép próbálja megtalálnia gyökereit. Ahhoz, hogy ki tudjuk mutatni a nemzetállamot, szükség van az etnikai egységre. A franciák forradalom után kezdték bebizonyítani, hogy ők a kelták egyenes leszármazottai. III. Napóleon, pontosan a francia nemzetállam érdekében hatalmas összegekkel támogatta azokat az ásatásokat, amelyek a kelta településekhez kötődtek. Amelyik országnak nem voltak gyökereik, azok kreáltak maguknak. Az, hogy ma már nagyon sokan foglalkoznak magyarságkutatással, nem egy jó dolog. Főként azok részéről, akik Amerikából akarják megváltoztatni a magyarság történetét. Ezek a kutatások bizonyára célszerűen történnek, de rossz hatást keltenek. Én bízom abban, hogy a Szatmár Megyei Múzeumban mindig lesznek olyan szakemberek, akik a szakma tiszteletével végzik majd tevékenységüket. erdon.ro



lapozás: 1-5




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék