udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Száraz Miklós György

2005. február 16.

A Hitel folyóirat februári számának lap címoldalán ez olvasható: Nem, az nem lehet. Vallomások és elemzések 2004. december 5-éről. Csoóri Sándor, Vasadi Péter, Pozsgay Imre, Duray Miklós, Pap Géza, Sütő András, Gál Sándor, Lászlóffy Aladár, Dobos László, Dudás Károly, Vári Fábián László, György Attila, Zsidó Ferenc, Sepsiszéki Nagy Balázs, Csata Ernő, Magyari Lajos, Koncsol László, Fekete Gyula, Kodolányi Gyula, Tőkéczki László, Ablonczy László, Czakó Gábor, Tornai József, Tamás Menyhért, Domokos Mátyás, Nagy Gáspár, Ács Margit, Alföldy Jenő, Márkus Béla, Görömbei András, Bertha Zoltán, Cs. Nagy Ibolya, N. Pál József, Elek Tibor, Rott József, Száraz Miklós György, Sturm László, Prágai Tamás, Brém Nagy Ferenc, Mórocz Zsolt és Szabó István. A folyóirat kevés példányban jut el Erdélybe, Felvidékre, Kárpátaljára, Szabadka környékére, Lendvára. „Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött áthelyezték az államhatárokat.” – írta Duray Miklós. „Egy néptől, mely évtizedeken át határain belül bambán tűri pusztítását, sőt besegít önpusztítással, nehogy nacionalistának pellengérezze ki a sajtó, nem várható el, hogy a határain kívül rekedt sorstársaiért ébredjen fel évszázada alvó lelkiismerete.” – állapította meg Fekete Gyula. Csoóri Sándor pedig arról írt, hogy a mai divatos és sikeres íróinknak egyetlen szavuk sincs arról, hogy miért sorvad, miért fogyatkozik ez a nép. „Magasban járó elmélkedésekből már régóta arra tudok következtetni, hogy saját esztétikájukat, gondolataikat, előítéletüket ismerik csupán. De azt a valóságot, amelyben maga az istenadta nép él idehaza vagy a határainkon kívül, egyáltalán nem ismerik, legfeljebb hallomásból, mint a hutukat.” /Nagy Pál: Mi történt velünk? = Népújság (Marosvásárhely), febr. 16./

2005. március 11.

A Budapesten megjelenő Hitel című folyóirat – a nemzeti gondolat leghívebb anyaországi őrhelye – idei februári számát a múlt év december 5-ei népszavazás kérdéskörének szentelte a következő címmel: Nem az nem lehet – Vallomások és elemzések 2004. december 5-éről. „Anyaországi és az elcsatolt területek magyarságának prominens képviselői, a nemzet egységének következetes és elkötelezett szellemi munkásai szólalnak meg”, írta beszámolójában Máriás József. Ez a folyóirat Erdélybe csak igen szórványosan juthat el, ezért Máriás részletes ismertetést adott az írásokból. Duray Miklós írta:. „A hivatalban levő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnökök – Károlyi–Kun–Szamuely eszmei örököseiként hadat üzentek a nemzetnek.” Fekete Gyula: „Már maga az nemzetgyalázás, ha szavazással kell eldöntenünk, hogy véreinket, testvéreinket, akiket a világpolitika főgazemberei kirekesztettek szülőhazájukból, elnyomásba, megaláztatásba, teljes kiszolgáltatottságba taszítottak, ezeket a magyarságukért sokat szenvedett testvéreinket öleljük-e most már magunkhoz, vagy verjük inkább pofon.” „1990 óta hittünk a változásban. Abban, hogy a rosszat fölváltja a jó” – összegezte tapasztalatát Csoóri Sándor. Megállapította: „a többség egyre szegényedik”, „eltömegesedett körülöttünk a hazugság”, „a nemzetet földbe kell taposni”. Fekete Gyula: a népirtás nemcsak a születések szabályozásában ölt testet, hanem annak korszerűbb változatában is: „a nacionalizmus elleni harc formájában és ürügyén, képtelen túlhajtásával elroncsolni, kiirtani a nemzeti érzést, a nemzettudatot, a nemzeti szolidaritást, végső soron az identitást”. Tőkéczki László: „hazugság volt, de hazugság lett itt minden más érték és a közösség is! Balekoknak való hülyeségek a hit, a haza, a nemzet (magyarság), az erkölcs és a rend.” Domokos Mátyás arra hívta fel a figyelmet, hogy nemcsak a nemzeti tudat gyökereire vettetett a fejsze, csapásai a nemzeti irodalmat sem kímélik: „a társadalom agyán lobotómiát végző civilizátoroknak sikerült elhitetni, hogy ideje lejárt, szerepe véget ért, hogy nemzeti sorskérdéseinket »a dolgot magát nézve« elemző irodalmunk arany öntudata és üzenete ma már nem »trendi«, és az értékeit, önbecsülését oly könnyedén elhajító, feledékeny magyar világ boldogan elhitte a posztmodern bűvigéket, mert ezáltal egy kényelmetlen lelkiismereti nyomás alól is felszabadult”. „Mintha a jóslásokban időnként fel-felbukkanó sárga veszedelem előtt itt volna »a határon túlról jövő magyar veszedelem« ideje! – figyelmeztet Márkus Béla. – Más szempontból a »bevándorlóellenes hangulatkeltésé« – ám csak abban az esetben, ha a képzelt bevándorlók: magyarok.” A felvidéki Koncsol László keserűen tette fel a kérdést: „Mi folyik ebben az országban, miféle nemzet vagyunk mi, az élet vagy a halál népe, az önépítés vagy az önpusztítás, a leépülés vagy a növekedés, az Isten művébe simuló teremtés vagy a Sátánéba szerződött rombolás nyelvközössége?” Pap Géza erdélyi református püspök bibliai példára hivatkozva hirdette december 5-én: „amikor egy népből kihal az egészséges nemzettudat, az egymáshoz való tartozás vágya és igénye, az a nép egészen biztosan pusztulásra van ítélve”. „Ez hát a helyzet, ennyien vagyunk!” „Ebben a szellemi zsarnokságban, megzsaroltatásban Magyarország jobbik fele, a velünk sorsközösséget és szolidaritást vállaló anyaországi magyarok is kisebbségbe kerültek, kisebbségi sorsba kényszerültek – a saját országukban…” (Dudás Károly, Szabadka) Reményeinket „a történelem egyetlen pillanat alatt semmissé változtatta. És ezt a történelmi pillanatot nem lehet soha többé tudatunkból kitörölni. Mert ami megtörtént, az Trianont véglegesítette!” (Gál Sándor, Kassa) „Ennek az országnak a lakói ilyen nemzeti önismerettel, ilyen nemzeti öntudattal élnek?” (Görömbei András, Debrecen) „2004. december 5., »fekete adventje« csakugyan történelmet írt; de az emelkedés történelme helyett az önmegszüntetés eddig elképzelhetetlenül példátlan kísérletének történelmét. (…) Mintha népszámlálás történt volna – a magyarországi magyar kisebbségé, a lelki magyarságé.” (Bertha Zoltán, Debrecen) „Ez hát a helyzet, ennyien vagyunk!” (N. Pál József, Budapest) „Az anyaországi magyarság mindenekelőtt magamagát hagyta cserben, már a kimondott nem előtt. Hogyan ölelje magához a kisebbségben élő nemzetrészeket, ha önmagával is meghasonlott, gyűlölt viszonyban van?” (Rott József, Magyaregregy) „A cserbenhagyott kisebbségek iránti többségi lenézés, megvetés, gúny pedig eddig nem ismert árnyalattal is sötétíti majd a nemzetiségi képet.” (Cs, Nagy Ibolya, Debrecen) „Homlokunkon ott a jel: Káin bélyege. Mindannyiunkén. Azokén is, akik igennel szavaztak.” (Száraz Miklós György, Budapest) „Kedves Nem-párti Testvéreim, milyen érzés Magyarországon magyarnak lenni?” (Vári Fábián László, Kárpátalja) „Úgy érezzük, hogy a magyar állampolgárok többsége elárult bennünket, megtagadta a nemzetet.” (Sepsiszéki Nagy Balázs, Sepsiszentgyörgy) Sütő András: „Permanens döbbenetben nyilván nem lehet élni.” Hasonló gondolatot fogalmazott meg a Gyulán élő Elek Tibor is: „…felállni pedig, mint tudjuk, muszáj, mert földre ütötten élni nem lehet”. „Ez a döntés gyorsítani fogja az erdélyi magyarság (újbóli) felnőtté válását. (…) Azt is mondhatnám, köszönjük, hogy felébresztettetek!” (Zsidó Ferenc, Székelykeresztúr) Magyari Lajos az Erdélyben, a Székelyföldön szórványosan megnyilvánult magyarellenes jelenségek ellenére, arra int, hogy „nemzettársainkat, magyarországi testvéreinket mégsincs jogunk megtagadni”, hogy a történtek dacára „komoly és felelős párbeszédre van szükség”. /Máriás József: Nem, az nem lehet! = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 11./

2015. május 5.

Miért a szemlesütés?
Száraz Miklós György Fájó Trianon című könyve ürügyén
„Azt mondjuk, Trianon, és lesütjük a szemünket. Vajon miért? Hiszen a békekötés megszületésének, törvénybe cikkelyezésének pillanatától tudjuk, hogy Trianon igazságtalan béke volt. Tudták azok is, akik tető alá hozták. Tudták az angol, a francia, az amerikai diplomácia vezetői: George Lloyd, a francia Foch tábornok, Wilson vagy Chamberlaine. Tudta, leírta Lenin. Tudta Churchill. Tudta és ki is használta ezt Mussolini és Hitler. De tudta Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János is. Tudta Bartók és Kodály, tudta 1956 államminisztere, Bibó István. Tudta mindenki, még a béke haszonélvezői, csehek, szlovákok, románok és szerbek is tudták” – írja Száraz Miklós György Fájó Trianon című, immár második kiadást megért könyvében. Elsősorban azoknak üzenve, akik – a Szózattal ellentétben – a magyarságnak nem rendületlen hívei, hanem rendületlen ellenségei és rosszakarói; azoknak, akik sajtójukban és könyveikben rendületlenül és gyalázatos módon azt üzengetik a Kárpát-medence határon túlra rekesztett magyar nemzeti közösségeinek, hogy üdvös lenne feladniuk magyarságukat, kultúrájukat és történelmüket.
Pedig valóban tudta és tudja mindenki, köztük a fenti, népünk idegenlelkű rosszakarói is, hogy 1920-ban a konok rövidlátás és a szájaló propaganda robbantott fel gazdasági, kulturális és etnikai közösségeket, figyelmen kívül hagyva a népek önrendelkezési jogát, az utódállamoknak ajándékozva olyan színmagyar területeket, melyeket maguk a megajándékozottak remélni sem mertek.
S valóban. Ha mi, magyarok is tudtuk és tudjuk, hogy Trianon igazságtalan, akkor miért hallgattunk és hallgatunk? És főleg: miért a szemlesütés? Miért a mi szégyenünk ez a rajtunk esett erőszak? Vajon nem olyan ez, mint a megerőszakolt nő szégyene: a megbecstelenítést végrehajtó dúvad helyett a megbecstelenített áldozatnak kell szégyellnie magát!!?? Igen: mire ez a sunyítás, maszatolás, szemérmeskedés? Miért van az, hogy azt, aki erről beszél, tüstént a nacionalista, fasiszta, antiszemita, irredenta, szélsőséges, felforgató, békétlenkedő jelzőkkel illetik?
És ismét csak és főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákok vagy románok csak ugyanazt a „rosszat” tudják rólunk, mint mi – meghamisított történelemtudatunk miatt – saját magunkról: szégyenszemre ezeréves magyar elnyomásról, nacionalizmusról, arisztokratikus gőgről, kakastollas csendőrökről és nyilasokról, deportált zsidókról tudnak és tudunk? És miért nem tudnak például a szlovákok és mi, magyarok sem, a „jóról” is, arról, hogy kezdetektől más az igazság, mint ma „hirdetik”; hogy a honfoglaló Árpád a meghódolt népeket nem gyilkoltatta le, nem tette rabokká, hanem alkotmánya jogkörébe vonva szabadokká tette őket, ezért nem félelmet, hanem tiszteletet ébresztett bennük; s ha a honszerző Árpád kibékítette népével a magyar honban élő, Kárpát-medencei népeket, akkor Szent István kibékítette e gyönyörű térséggel Európát; ha Árpád megszerezte e gazdag térség népeinek becsülését nemzetének, akkor Szent István a keresztény európai népekét; és később is: miért nem tudják szomszédaink, és miért nem tudjuk mi, magyarok, hogy Magyarország ódzkodott belépni az első világháborúba, és Trianon sebeit százszor is angol, francia és amerikai segítséggel kívánta gyógyítani, nem pedig olasszal és némettel? És miért nem tudnak és tudunk Bajcsy-Zsilinszky Endrékről, Esterházy Jánosokról, Márton Áronokról? És főleg: miért van az, hogy a velünk ezer éve együtt élő szlovákság mai átlagembere a mi bűneinket felnagyítva ismeri, de semmit sem tud – vagy nem akar tudni – az övéi viselt dolgairól, a magyar szabadságharccal szemben az elnyomó Habsburgok támogatásáról, a fasiszta szlovák államról, a szlovák zsidók szolgálatkész meghurcolásáról, a magyar iskolák bezárásáról, a magyar nyelv betiltásáról, a Csehországba hurcolt felvidéki magyar rabszolgákról, az áttelepítésekről? Látható, a múltról beszélni kell, hogy tisztában legyünk vele: addig egy tapodtat sem lépünk előre, míg tabunak tüntetjük fel a közös történelmet, míg késik a Beneš-dekrétumok felülvizsgálata, míg csak az egyik fél a vádlott, míg nem egyenrangú partnerek ülnek a tárgyalóasztalnál bárhol és bármikor, mondjuk a szlovák parlamentben. Az együttműködés nem azt jelenti, hogy ne vállaljuk a konfliktusokat: a fűben lapulás, az örökös meghátrálás, a rossz kompromisszum egyenlő az önfeladással; olyan ez, mintha feltartott kézzel indulnánk csatába. Pedig: nem merni, amit merni kell, gyalázat – tudhatjuk ezt már Kazinczy Ferenc óta. Bízz Istenben, de tartsd szárazon a puskaport – tanácsolja Oliver Cromwell is, azt sugallva, hogy a szép eszmék és a hamis ígérgetések helyett józanságra és határozottságra van szükség. Nem kell hát Trianon hallatán lesütni a szemünket! Ellenkezőleg: számon kell kérnünk, amit ott, Trianonban törvénybe cikkelyeztek: a teljes egyenrangúságot. A magyarságnak joga van ehhez, mert miután elvégezte az önvizsgálatot, nyugodtan nézhet szomszédai szemébe, képviselheti álláspontját, mely befogadó és pozitív, éppen a megbékélés és egy közös, erős Európa okán.
A szlovák, a román, a magyar, a Kárpát-medencei történelem mi magunk vagyunk! A múlt – általunk – a jelenünk is! „És ostoba az, aki nem tanul a történelemből, aki nem tanul legalább a saját kárán. Aki a »piacon« a mindig a saját hasznukra tévedő, nagyhangú és arcátlan »kofák« közt szemérmesen hallgat.” De amíg némelyek – köztük „magyarok” is! – az elszakított nemzetrészeknek szájkosarat és meghunyászkodást ajánlanak, nehéz lesz az 1920-ban papírra rögzített egyenrangúságot kivívni. Nekik Száraz Miklós Györggyel ezt üzenhetjük: „Trianon valóban történelem, de amíg a határokon túl összegyűlik csak tíz magyar gyermek az óvodában, tíz férfi a kocsmában vagy a faluházban, tíz hívő lélek az imaházban, addig élő valóság is”, melyet illik tiszteletben tartani.
Kulcsár Ferenc
Felvidék.ma



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék