udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 21 találat lapozás: 1-21

Névmutató: Szabó Géza

1995. október 25.

Az Erdélyi Napló újabb részletet közölt a Román Hírszerző Szolgálat, az SRI Fehér könyvéből. Az egyik egy 1959-es jelentés kolozsvári magyar értelmiségiekről. Megemlítik a nacionalista elemek között Xantus Jánost, Márton Gyula és Csehi Gyula, Jagamas János és Faragó József professzorokat, Szabó Géza gimnáziumi tanárt, Bencze Zoltán és Nagy Béla színművészeket, továbbá a kolozsvári magyar művészeket, így Benczédi Sándort, Vetró Artúrt, Kós Károlyt, Erdős Tibort, Darkó Lászlót, Nagy Albertet. Nagyváradon az 1960-as jelentés a letartóztatott 48 magyar diák és tanár kihallgatási anyagaiból vont le következtetéseket. Azt javasolta Zambeti securitate ezredes, hogy a vizsgálat eredményeit ismertessék a nacionalisták kérdéseivel foglalkozó igazgatóságokkal. A Fehér könyvben, teszi hozzá Vajnovszki Kázmér, nyoma sincs a Bolyai Tudományegyetem lefejezésének, Balogh Edgár rektor, Csőgör Lajos marosvásárhelyi rektor, Demeter János rektor-helyettes meghurcolásának, ugyanúgy hallgat a Fehér könyv a magyar 1956 utáni erdélyi megtorlásokról. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 25./

1997. július 16.

Bensőséges ünnepség keretében tartották Beregszászon a speciális kárpátaljai magyar tanárképzés első diplomaosztását. Az összegyűlteket Breznovits László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség /KMKSZ/ alelnöke, a Kárpátaljai Magyar Főiskoláért Alapítvány soros ügyvezető elnöke köszöntötte. Ott volt dr. Szabó Géza, a speciális kárpátaljai magyar tanárképzés vezetője, Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusok Szövetsége elnöke, Pataki István, Beregszász polgármestere, Gulácsy Lajos református püspök. Három évvel ezelőtt a Bessenyei György Tanárképző Főiskola /Nyíregyháza/ vállalta Kárpátalján a magyar iskolák számára szükséges tanárok képzését. A főiskola alapítóinak - KMKSZ, Kárpátaljai Református Egyház, Beregszászi Városi Tanács - rengeteg nehézséggel, rosszindulattal kellett megküzdenie. Idén a főiskola hosszas küzdelem után megkapta a működési engedélyt a minisztériumtól. Az ünnepségen 16 tanító és 8 óvónő kapott diplomát. Az intézet a jövőben már mint Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola folytathatja tevékenységét. /Új Magyarország, júl. 16./

2000. szeptember 11.

Szeptember 10-én felavatták Szentjobbon Szent István király bronz mellszobrát, a magyar Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma ajándékát, Török Richárd székesfehérvári szobrának mását. A katolikus templomban Tempfli József megyés püspök köszöntötte dr. Rockenbauer Zoltánt, a magyar kulturális tárca miniszterét, megköszönve segítségét, a partiumi magyarságnak tett gesztusát. A debrecen-nyíregyházi egyházmegye püspöke, Bosák Nándor szentbeszéde után Rockenbauer Zoltán biztatott megmaradásra, mondván: "Szentjobbra jöttem, tudtam, hogy szent helyre jövök, hiszen az itt élők felmenői Szent István jobbját őrizték." Dávid Ibolya üdvözlő szavait levélben küldte el. A miniszter asszony szerint István király mai nagy csodája, hogy Rómát és Bizáncot képes volt közelebb hozni. Lezsák Sándor költő-politikus kifejtette, hogy két talapzaton nyugszik a Kárpát-medencében a magyarság léte: templomon és iskolán. Majd Szent István oltalmába ajánlotta a nemzetet megtartó édesanyákat. Tőkés László püspök üzenetével Csűry István generális direktor érkezett. Szentmise után hosszú sorokban kígyózott a tömeg a templom külső falába süllyesztett szobor köré, ahol a Szent Jobb őre, dr. Szabó Géza kanonok áldotta meg István király mellszobrát. /Balla Tünde: Királyszobrot avatott Szentjobb. = Bihari Napló (Nagyvárad), szept. 11./

2003. szeptember 11.

Székesfehérváron idén immár harmadik alkalommal rendezik meg a határon túli irodalom hetét, szeptember 23. és 28. között. A rendezvénysorozaton mintegy harminc-harmincöt anyaországi és határon túli író, irodalomtörténész és szerkesztő vesz részt. A rendezvényt Kalász Márton, az Írószövetség elnöke, valamint Spányi Antal megyés püspök és Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke - a konferencia védnökei - nyitják meg. A konferencia visszatérő erdélyi vendégei: a Látó folyóirat helyettes főszerkesztője, Gálfalvi György Illúziók és önámítás, Kántor Lajos, a kolozsvári Korunk főszerkesztője Van-e magyar jövő Kolozsváron?, Sebestyén Mihály író Egy romániai magyar író románságképe címmel tartanak előadást. A meghívottak író-olvasó találkozókon, könyvbemutatókon vesznek részt a megye településein. A konferencia második vitaindítója Balla D. Károly ungvári költő, az UngParty virtuálé "építője". Az információs társadalom és a nemzeti identitás. Hozzájárulhat-e a Világháló a határon túli magyar kultúrák (re)integrációjához? Internetes irodalom - kisebbségben is? témakör erdélyi előadói Gergely Edit költő és Szabó Géza Korunk-szerkesztő. A tanácskozás további erdélyi meghívottjai: Ferenczes István költő, a Székelyföld főszerkesztője, Gál Éva Emese költő, grafikusművész és Antal Erika újságíró, a Krónika munkatársa. Az előző években felvetett témakörök: Az irodalom szerepe a nemzeti önazonosság megtartásában; Hagyomány és újítás a határon túli magyar irodalmakban; Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli magyar irodalmakban; A történelem mint metafora a határon túli magyar irodalmakban. /Illúzió és virtuália. A határon túli irodalom hete Székesfehérváron. = Krónika (Kolozsvár), szept. 11./

2003. szeptember 26.

A Határon Túli Magyar Irodalom Hete keretében rendhagyó irodalomórát tartott tegnap Székesfehérváron több anyaországi és határon túli író, irodalomtörténész. Gál Sándor kassai József Attila-díjas költő, publicista Elsüllyedt híd - a humánum kudarca címmel tartott előadást, Toldi Éva újvidéki irodalomtörténész A nemzetek együttműködéséről alkotott kép a vajdasági irodalomban, Kontra Ferenc újvidéki költő és műfordító A magyar irodalom mint identitás, Péntek Imre zalaegerszegi József Attila-díjas költő Pokolraszállások és megtisztulások a kortárs nyugati irodalomban című előadásával mutatkozott be a hallgatóságnak. Demény Péter /Kolozsvár/ Ha ütnek, ordíts legalább? Címmel a kisebbség és többség viszonyáról értekezett. Sebestyén Mihály szintén a kisebbség és a többség viszonyát taglalta. Hozzájárulhat-e a világháló a határon túli magyar irodalom (re)integrációjához? Internetes irodalom - kisebbségben is? -a kérdésekre reflektál Balla D. Károly, Hizsnyai Zoltán, Moldován István, Horváth Csaba, Beszédes István, S. Benedek András, Andrassew Iván, Szabó Géza, Gergely Edit és Onagy Zoltán. /Antal Erika, Székesfehérvár: Ha ütnek, ordíts legalább? Rendhagyó irodalomórák Székesfehérváron. = Krónika (Kolozsvár), szept. 26./

2003. október 16.

Okt. 23-án Marosvásárhelyen indul újra A Hét hetilap, várhatóan 1500 példányban. Bukarestből átteszi székhelyét Marosvásárhelyre, mivel ott biztosított a megfelelő infrastrukturális és szellemi háttér. A Hétnek Kelemen Hunor a lapigazgatója, viszont nem lesz főszerkesztője, hanem két vezető szerkesztő áll majd az élén, Papp Sándor Zsigmond és Parászka Boróka. A régi gárdából egyetlen ember marad: Ágoston Hugó. Az irodalmi rovatot Jánk Károly és Szabó Géza szerkeszti; Könczey Elemér és Irsai Zsolt pedig a látványtervért, a grafikai arculatért felel. A lapnak egyfajta vitafórumjellege lesz. Kelemen Hunor gyakorló politikus, nem jelent veszélyt a lap függetlenségére. Kelemen Hunor nem szól bele a folyóirat belügyeibe, nem is közöl a lap hasábjain. A hetilap továbbra is a művelődési minisztérium kötelékébe tartozik, bár távlatilag gondolkodnak a tulajdonosváltáson. /Papp Attila Zsolt: Független lapot szeretnének. = Krónika (Kolozsvár), okt. 16./

2006. március 16.

A Párizsban élő Méray Tibor író, az Irodalmi Újság főszerkesztője által alapított, erdélyi fiatal magyar újságírók három hónapos magyarországi továbbtanulását elősegítő, 2006. március 15-én tizenegyedik alkalommal kiosztott díjat az alapító által kijelölt – Kántor Lajos, Lászlóffy Csaba és Tibori Szabó Zoltán összetételű – bizottság Szabó Géza újságírónak, A Hét hetilap és az Erdélyi Terasz irodalmi portál szerkesztőjének ítélte oda. /Méray-díj 2006. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 16./

2006. november 4.

Kolozsváron kettős kiállítás színhelye volt a Fehér Galéria. Gy. Szabó Béla metszeteit és Andor Gabriella kerámiáit állították ki. A Gy. Szabó Béla-hagyaték gondozója, Ferenczy Miklós lelkész újabb tematikus tárlattal lepte meg a művészetkedvelőket: most jobbára a kortársakról, barátokról és nagy elődökről készített portrékat mutatta be. A kortárs kerámia legújabb vonulatát képviselő, Nagyváradról Spanyolországba áttelepült Andor Gabriella műalkotásai, a hagyaték egy része is látható volt, férje, Szabó Géza gondoskodása folytán. /Németh Júlia: Korrajzok grafikában és kerámiában. Gy. Szabó Béla és Andor Gabriella munkái a Fehér Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./

2006. december 14.

Ifjú alkotókat ültet strófák fabrikálásának iskolapadjába a Másnapos Irodalmi Kör (MIK) és az Erdélyi Terasz (ErTe) Hétpróbás ALMA irodalmi pályázata. A Le a szabadverssel! című Aktuális Líra Másnapos Alkalomra díj játék, mely több, mint játék. Nem is a szabadverssel van gondunk, hanem a szabadossággal – fogalmazott Szabó Géza, az Erdélyi Terasz főszerkesztője. Fiatal költőzsenikkel tele a padlás (határon innen és túl), de kevesen tanulják meg tisztességesen a versformákat, a kötöttséget. A kiírók arra buzdítják a költőjelölteket, hogy „bizonyítsák rátermettségüket a forma szorító mezében is. Utána bárki könnyebben igazodik el a szabadabb világban”. Február 20-ig lehet hét verssel jelentkezni. Hét vers, de hét különböző versforma: szapphói strófák, klasszikus epigramma, petrarcai szonett, Shakespeare-szonett, stanzák, hangsúlyos-magyaros strófák, szimultán verselésű strófák (szabadon választott mértékkel). /G. E.: Pelyhes költők próbája. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 14./

2006. december 21.

Az Erdélyi Riport hetilapban Szabó Géza ironikusan írt a Bolyai Kezdeményező Bizottság tevékenységéről: jött „a csinnadrattás táblázkodás. A világraszóló cirkusz. És újabban: a lanyha kíváncsiság. Hogy mi lesz ebből. Kolozsvár, anno domini szivilizácijó. Kulturált hangnem helyett: kultizás.” A lap szerint „a kívülről jövő BKB-impulzus belső erjedést indított el, és szinte példátlan egységbe kovácsolta a hazai magyar elitet”, Már-már félelmetes egység. „Ejsze immár nem magyarok volnánk? A széthúzás nagymesterei…?” /Szabó Géza: Minimultikulti. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), dec. 21./

2007. június 11.

Budapesten a Szent István-bazilika előtt fogadták június 10-én a csángó ügy támogatói a 4000 kilométeres kerékpáros zarándokútjáról visszatért Ferkó Zoltánt. A csángókért misézett dr. Szabó Géza kanonok, a misén és az ünnepségen részt vett Nyisztor Tinka, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének vallási felelőse is. A 31 éves budapesti fiatalember sikeresnek tartja zarándoklatát, hiszen Európa több országában sok százezer ember figyelmét hívta fel a csángók anyanyelvi miséjének hiányára. Ferkó Zoltán elmondta: a zarándoklat ugyan véget ért, de a küzdelem folytatódik. /A zarándoklatnak vége, a küzdelem folytatódik. Ferkó Zoltán hazaért = Nyugati Jelen (Arad), jún. 11./

2007. augusztus 18.

A Magyar Televízió idén is élőben közvetíti a legfontosabb magyarországi állami és egyházi ünnepségeket augusztus 20-án. Este indul A Társulat című új zenés műsor is az egyes csatornán. Augusztus 19-én az ötvenéves Sebestyén Mártát meglepetésműsorral köszönti a televízió. A Szent István – Egy ország születése című látványos történelmi gálát ugyanezen a napon 21 órától közvetítik a Hősök teréről. A Magyar Televízió augusztus 20-án 17 órától közvetíti Budapest belvárosából a Szent Jobb körmenetet. Az m1-en délelőtt az István, az apostoli király című ismeretterjesztő film a kereszténység megszilárdítójaként ábrázolja első királyunkat. Az m2-n Nemzeti ereklyénk: a Szent Jobb című ismeretterjesztő filmben Szabó Géza kanonok, a Szent Jobb őre kalauzolja a nézőt. Az esti órákban a már klasszikussá vált István, a király filmváltozata látható. A Társulat című szereplőválogató show-ra a határon túlról is sokan jelentkeztek. /Államalapító királyunkra emlékezik az MTV. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 18./

2008. május 29.

Szász Jenőt és az MPP-t gúnyolta a lap humoros cikke, néhány kifejezés az írásból: „importutálkozás”, „gyűlölködés”, „anyaszervezetből kigolyózott gengszterkék”, „vátesz politikusunk”… /Szabó Géza: Polgárjenő újabb kalandjai. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./

2008. november 15.

Márciustól Balázs Imre József vette át a Korunk folyóirat főszerkesztői teendőit. Azért merte elvállalni, mert 1999 óta dolgozik a lapnál. A tematikus szerkesztés megmarad, de a témát sok szempontból, és alaposan fogják körüljárni. Jelenleg nincs olyan lapterjesztői hálózat Romániában, amelyik minden magyarlakta városba elvinné a folyóiratot. Az internetes változattal azokhoz az olvasókhoz tud eljutni a Korunk, akik másként nem olvashatnák el. A májusi számtól jelen vannak a magyarországi országos lapterjesztői hálózatban. 1990-től, amikor Kántor Lajos vette át a főszerkesztői teendőket, időről időre változott a szerkesztői csapat. A változás után Salat Levente, Visky András dolgozott itt, aztán Selyem Zsuzsa, később Demeter Szilárd, Szabó Géza és mások. A mai szerkesztők között pedig már vannak olyanok, akik a nyolcvanas években születtek. Két új szerkesztőségi tag van, Keszeg Anna, aki a társadalomtudományi, antropológiai jellegű írásokért felel, Zakariás Ágota pedig egyrészt a Korunk Galéria szervezését vette át, másrészt a lap képanyagát és művészeti írásait szerkeszti. A Korunk nemcsak folyóirat, hanem könyvkiadó, képzőművészeti galéria is, és egyfajta képzési központtá is vált /Korunk Akadémia néven futó programok/. Szabadegyetemi jellegű előadásokra is sor kerül. Balázs Imre József emellett a BBTE magyar irodalomtudományi tanszékén 20. századi irodalmat tanít. -A mai erdélyi magyar irodalom minden generációjában vannak olyan szerzők, akik jelentős munkákat hoznak létre, Szilágyi Istvántól Király Lászlóig és Kovács András Ferenctől Láng Zsoltig, Visky Andrásig, vagy a legfiatalabbakig. Kiegyensúlyozott irodalmi élet van. /Köllő Katalin: Mindenkinek ajánlom: merjen és tudjon egyedül lenni önmagával. Beszélgetés Balázs Imre Józseffel, a Korunk főszerkesztőjével. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 15./

2009. november 13.

Rendhagyó kamaraest volt Kolozsváron november 11-én a Zeneakadémián: a kolozsvári gyökerekkel rendelkező, jelenleg Spanyolországban élő és tevékenykedő Tomosvary Szabo Geza Segismundo gordonkaművész állított emléket zongoraművész édesapjának, Szabó Gézának, aki 1947-től a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet tanársegédeként, majd ennek utódintézményében, a Gheorghe Dima Zeneakadémián tanított zongorát, orgonát, partitúraolvasást és zongorakíséretet. A hangverseny műsorán a zeneszerző nagyapa, Delly Szabó Géza egy műve is helyet kapott. Szabó Géza zongoraművész idén töltötte volna be századik életévét. Az évforduló kapcsán László V. Ferenc zenetudós elevenítette fel a zongoraművész életútjának és zenei pályájának főbb elemeit. /Nagy-Hintós Diana: Zenész-dinasztiák Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 13./

2009. november 21.

Puskel Péter ismert aradi helytörténész az Aradon, illetve Arad megyében született nagy magyarokat vette számba. Klebelsberg Kunó gróf érdemeit néhány sorban kockázatos összefoglalni, mert minden, amit létrehozott, rendkívüli fontosságú volt. A magyar közoktatás talán legnagyobb reformátora Magyarpécskán látta meg a napvilágot, Budapesten szerzett jogi doktorátust. 1922-től kilenc éven át kultusz- és közoktatásügyi miniszter. Alapcéljának tartotta a népoktatás korszerűsítését, a széles néptömegek kulturális szintjének felemelkedését. Könyvtárral ellátott iskolákat, tanítólakásokat építtetett falun, népiskolákat a szétszórt és elszigetelt tanyákon; főiskolákat, egyetemeket (szegedi, pécsi, debreceni) és a felsőfokú oktatáshoz szükséges kutatóintézeteket hozott létre, a magyarság szellemi építkezésének szükségességét hirdette. Az ő nevéhez fűződik a római Collegium Hungaricum létrehozása. Klebelsberg Kunó 1932-ben halt meg. Pécskán a római katolikus templom falán a rendszerváltozás után elhelyezett emléktábla, majd 2000-től a templomkertben mellszobor (Jecza Péter munkája) emlékeztet a városka kiválóságára. A magyar filmművészet múltja elképzelhetetlen Jávor Pál nélkül. Jermann Pálként 1902. január 31-én szerelemgyerekként született Aradon, ahol 17 évet élt. Vidéki színházakban kapott szereplehetőséget, de fegyelmi vétség miatt hamar szerződés nélkül maradt. A Csak egy kislány van a világon című némafilm hozta meg számára a kiugrás lehetőségét 1929-ben. Több mint hetven magyar filmben játszott. És majd mindegyikben főszerepet! 1946-ban Groza Péter miniszterelnök meghívására erdélyi turnéja során járt ismét szülővárosában. Az internálás poklából kikerülő Jávor akkoriban már csak árnyéka volt egykori önmagának. Amerikába ment, de ott nem volt sikeres. 1957-ben hazatért, 1959. augusztus 14-én halt meg Budapesten. Inke László színművész 1925-ben Aradon született, ahol édesapja, Rezső, két évig a színházigazgatói tisztet is betöltötte. Inke László 1947-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát és vidéki színházakban kezdte el a pályát. Tíz év múlva került fel Budapestre és a fővárosban több társulatnál megfordult. Elsősorban karakterszínészként nyújtott kiemelkedőt. Raffy Ádám (Kuppfert Miksa) orvos és regényíró két fia, Ádám kritikus és műfordító, Pál pedig irodalomtörténész, -kritikus és műfordító. Ádám 1926-ban, Pál 1930-ban született Aradon, nem sokkal édesapjuk Nagyváradra költözése előtt. Raffy Ádám többek között az Akadémiai, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként az angol, francia, német irodalom egyik legavatottabb tolmácsolója volt, 1978-ban hunyt el. Raffy Pált származása miatt a vészkorszakban internálták. A háború után magyar–francia szakos diplomával a Szépirodalmi Kiadóban dolgozott. Műfordításai mellett Kosztolányi Dezső összes műveinek a szerkesztését is elvégezte. Aradi Zsigmondról viszonylag keveset tudunk. Aradon született 1839-ben, kezdetben mérnöki tanulmányokat folytatott Németországban, majd Bécsben szobrászatot. Milánóban és Velencében élt és dolgozott, de kapcsolatban állt szülővárosával. Így kapta meg a megbízatást a Búsuló Arad (honvédemlékmű) elkészítésére, amelyet 1873-ban állítottak fel. Innen azután átszállították a mai Tisztviselőtelep helyén állt régi honvédtemetőbe, majd 1932-ben sérült állapotban a múzeum raktárába. Ma is ott áll a 48-as ereklyék között. Megmintázta még az aradi színház számára Laborfalvi Róza és Szerdahelyi Kálmán mellszobrát. A Laborfalvi-szobornak az évek folyamán nyoma veszett. Szerdahelyi Kálmán mellszobra a Sarbut-féle színházi múzeum leltárában volt. Pár évvel ezelőtt a Csiky Gergely Líceum padlásán találtak egy összetört Petőfi-domborművet. Az A. Zs monogram alapján minden bizonnyal a neves aradi művész alkotása. Ez most restaurálva az intézet folyosóján látható. Ormós Zsigmond (1813–1894) Pécskán született. Életpályája azonban a szomszéd vármegyében, Temesben teljesedett ki. Ormós főszolgabíróként és képviselőként ‘48-as részvételéért hónapokig a temesvári börtön lakója, majd szabadulása után évekig rendőrségi zaklatást szenvedett el. A kiegyezés után Temes vármegye főispánja, a művészetek és a művészek nagy mecénása, kiállítások szervezője, a kultúra támogatója, a Dél-magyarországi Történeti és Régészeti Társaság megalapítója, az MTA levelező tagja. Kezdeményezésére látott napvilágot a vármegye közlönyeként a Temesi Lapok. A Pankotán 1891-ben született Asbóth Oszkár az első világháborúban a központi hatalmak repülőseinek egyik kísérleti telepén végzett mérnöki kutatásokat. Az 1920-as évek végén Asbóth maga is számos felszállást hajtott végre két, ellentétes irányban mozgó légcsavarral felszerelt gépen. Asbóth kutatásainak eredményét alkalmazták a helikopter elkészítésénél. Ezért sokáig őt tartották e légi jármű feltalálójának. Újaradon született két másik Asbóth. A szintén Oszkár (1852) névre keresztelt fivér nyelvészként vált ismertté. A szlavisztika szakértője volt, egyetemi tanár Budapesten, majd 1907-től akadémikus. Két évvel fiatalabb öccse hosszabb külföldi karrier után Budapesten a Műegyetem professzoraként ment nyugdíjba. Kotsis Iván (1889–1980) és öccse, Endre (1897–1954) Aradról indultak, és mindketten ragyogó egyetemi és épülettervezői pályát futottak be Budapesten. Ivánt tagjává választotta az MTA. Endre tervei alapján épült fel a Vörösmarty téri egykori IBUSZ-palota. Laczó Gusztáv Kisjenőn született, túl korán ragadta el a halál. Aradon a Magyar Vegyes Líceumban érettségizett. Marosvásárhelyen 1959-ben végezte el a színiakadémiát, és Nagyváradon, Temesváron és Sepsiszentgyörgyön számos szerepet játszott. Baász Imre Aradon született, az Aradi 3-as számú Középiskolában (a mai Csiky) érettségizett 1959-ben. Kolozsváron végezte a művészeti főiskolát, később meghívták Bukarestbe tanítani. Sepsiszentgyörgyön korszerűsítette a helyi múzeum szépművészeti részlegét. 1985-ben ő volt az év grafikusa, a Kalevala-illusztrációjáért. Grafikái, kollázsai tovább öregbítették hírnevét. Atzél Béla, a borosjenői Atzél család egyik „fekete báránya” volt. Atzél Béla angliai mintára Budapesten, a Stefánia úton megnyitotta a Park Klubot, amelyet ízlésesen antik bútorokkal rendezett be. Maga Erzsébet királyné is ellátogatott az arisztokrácia és a nagypolgárság e mondén szórakozóhelyére. Később az Országos Kaszinót is igazgatta. ő lett a Vígszínház első intendánsa. Mindössze 49 éves volt, amikor 1900-ban meghalt. Hunyad megyéből meg kell említeni Szamossy Elek festőművészt. Paál László a zámi Nopcsa-kastélyban látott napvilágot. Fiatalon az aradi rajziskolában tanult, itt ismerkedett meg Munkácsy Mihállyal, akihez élete végéig szoros barátság fűzte. Élete nagy részét Barbizonban töltötte. A szentgyörgyvályai születésű Szőts István a magyar filmvilág egyik legjelentősebb rendezője /emlékezetes az Emberek a havason című filmje/. Az 1914-ben Déván napvilágot látó Baróti, eredeti nevén Szabó Géza több újság neves publicistája, Budapesten a Magyar Nemzet napilapnak haláláig volt a munkatársa. A Bánság legnagyobb szülötte, Bartók Béla, Nagyszentmiklósról indult. Kurtág György zeneszerző, zongoraművész Lugoson látta meg a napvilágot, Acél Ervin karmester Temesvár szülötte. Gertenyesről lépett a világhír útjára Hollósy Kornélia operaénekesnő. A sokféle művészi tehetséggel megáldott Gyertyánfi Berta, Nákó Kálmán nagyszentmiklósi gróf felesége festő- és zeneművész volt. Temesvárról indult Brocky Károly festőművész. Kevesen tudnak Burghardt Rezsőről szülővárosában, Zsombolyán. Munkácsy-díjas portré-, csendélet-, akt- és városképfestő volt. Sok kiváló építész mondhatta szülőföldjének a Bánságot, így Aigner Sándor, Árkay Aladár. Több művész szintén bánsági: Hermann Lipót, Uitz Béla, Farkas André, André François grafikusművész, aki a francia plakátművészet meghatározó egyénisége lett és Kállai Ernő. A színművészek közül Lázár Mária és Tábori Nóra. A lugosi születésű Lugosi Bélát és a temesvár-szabadfalui Johnny Weissmüllert (János) Amerikában emelte szárnyára a világhír, a film. Temesváron látta meg a napvilágot az egyik legsikeresebb sportoló, Balázs Jolán atléta, világbajnok magasugró. /Gáspár-Barra Réka, Puskel Péter, Szerenyés Irén: Elszármazott nagyjaink II. Aradon ringatták bölcsőjüket. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 21. / Előző: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/

2015. november 14.

Mikó Imréről – értékei mentén
A Mikó Imre személye körüli szenzációhajhász vita csak addig tartható, amíg e neves kolozsvári személyiség által ránk hagyott örökség értékei nem szenvednek csorbát, és amíg ez a vita nem sérti azok érzéseit, akik ezt az örökségét ismerik és ápolják, s akik az erdélyi magyar irodalomtörténetünk igaz szereplőinek védelmét a magyarság fennmaradása zálogaként tekintik.
Inkább fordítsunk tehát figyelmet azokra az értékekre Mikó máig is világító múltjából, amelyeket nem kellene feledni, esetleges kényszergyarlósága, amibe akarata ellenére beleerőszakolták, legyen történelmi idejét múlta sötét árnyék. Tekintsük át a közgazdász szemével a Mikó-értékeket.
Röviden életrajzából idézve, Mikó Imre Bánffyhunyadon született 1911. március 23-án, ahol édesapja járásbíró volt. Köznemesi családból származott, elemi és középiskoláit a kolozsvári Unitárius Kollégiumban végezte (1929). Bár a jogi szakmát választotta, hajlama inkább az irodalom felé sodorta.
Egyetemi évei alatt megalakították a Székely Társaság ifjúsági szakosztályát, majd vezetője lett a magyar egyetemi hallgatók elismert egyesületéért folytatott többéves mozgalomnak. Közéleti érdeklődése nyomán 1932-ben a Magyar Párttal került kapcsolatba. Leköltözött Bukarestbe, ahol szigorló jogászként a parlamenti csoport jogvédő irodájában dolgozott egy évig. Visszatérve még abban az évben Kolozsvárra, megjelentette Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés című könyvét, amelyet a román Dimitrie Gusti professzor munkásságából ihletődve, kettejük kapcsolatának hatására írt. Faluszemináriumot szerveztek a falusi népművelés és a falu tudományos megismerése céljából. Az első falukutatás alkalmával báró Bánffy Ferenc kolozsborsai birtokán főiskolai hallgatók (Demeter Béla, Miklós András, Mikó Imre, Pálffy Zoltán és ifj. Szabó Géza), kilenc vegyes lakosságú község magyarságának helyzetét vizsgálták meg. Ennek eredményeként születtek meg az Erdélyi Fiatalok falu-füzetei, Demeter Béla: Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok (Cluj-Kolozsvár, 1932), és Mikó Imre: Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés (Cluj-Kolozsvár, 1932) című írások – adattáraik, a bennük megfogalmazott értékeléseik ma is nagy jelentőséggel bírnak.
SOMAI JÓZSEF
Szabadság (Kolozsvár)

2016. február 10.

Román–magyar együttműködés az építőipar területén
A Temes megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara meghívja az érdekelt bánsági vállalkozókat a „Román–magyar együttműködési lehetőségek az építőipar területén” című szemináriumra, amelyre 2016. február 17-én délelőtt 11 órától kerül sor az aradi Jelen Házban. A rendezvény szervezői a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Közép-Európai Kereskedelmi Fejlesztési Hálózat aradi Regionális Irodája és a Temes megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara (CCIAT).
A találkozó keretében Rák János Zoltán és Kranovszky Nagy Andrea A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Román–Magyar tagozatának a szerepe a kétoldalú gazdasági kapcsolatok fejlesztése címmel tartanak előadást.
A Románia–Magyarország Interreg Programot Paul Lazarov (Aradi BRECO) mutatja be.
Szabó Géza (OTP Bank regionális igazgató) az OTP Bank és a romániai KKV-k kapcsolatáról tart előadást.
Karina Cistelecan szakértő a romániai közbeszerzési rendszert és az ajánlattevési folyamat lehetséges hibáit mutatja be.
Az eseményt követően kerül sor a román és a magyar vállalkozók üzleti találkozójára. A szervezők biztosítják a román–magyar fordítást.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

2017. június 15.

Születésnapi beszélgetés – Nagy Benedekkel Megcsúfolása mindannak, amiben hittem…
Nyolcvan évet töltött május 29-én Nagy Benedek tanár, közíró, történész, volt politikai elítélt. A kolozsvári születésű, Csík­sze­re­dá­ban élő emlékiratíró többször vallott életéről, meghurcoltatásairól – ezúttal az általa gyakorolt szakmákról, foglalkozásairól kérdeztük.
– Oly fiatalos, akár le is tagadhatna a korából… Mi ennek a titka?
– Nem az én érdemem, lehet, a gének teszik, lehet, a szerencse, s lehet, hogy sokan imádkoznak értem. Reggelenként százévesnek érzem magam, a diszkosz, a csigolyák, a reuma – amit a börtönben felszedtem – kínoznak, aztán mint egy rossz motor, ha fel tudtam kelni, meg tudtam inni a kávémat, le tudtam zuhanyozni, akkor megyek egész nap.
– Hogyan ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját?
– Elég nehéz volt összehozni az egész famíliát. Végül is június 1-jén gyűltünk össze Szentkirályon, felszereltünk a kerti asztal fölé egy árnyékolót, alája beültünk, jól éreztük magunkat és örültünk egymásnak.
– Hány személyből áll a család?
– Tizenhárman voltunk, a három gyermekem: Imola, Anna, Benedek, a gyermekeik is és a társaik. Nem vagyok babonás, nem tartom szerencsétlen számnak. Most már többet éltem, mint édesapám, édesanyám, a négy testvérem közül három és a négy nagyszülőm. A két nagyapám 64-64 évet élt, cigaretta vitte el őket, én tíz éve elhagytam, de ötven évet szívtam. Tivai Nagy Imre dédapám 82 évet élt. Én a nyomába sem léphetek sem neki, sem apámnak, Nagy Andrásnak, én egy nagyon nehéz korszakot meglábalt, sok irányú érdeklődésű, elvetélt történész, elvetélt író, zsurnaliszta vagyok. Nagyot egyikben sem alkottam, mindegyikbe belekapdostam, úgy, ahogy az élet engedte.
– Az életrajzában közel tucatnyi foglalkozás szerepel, amelyet ideig-óráig, olykor kénytelen-kelletlen folytatott. Melyikből mit tart fontosnak? Kezdjük a faipari munkással…
– Amikor a börtönből kijöttem ’61 novemberében, egyszerűen nem volt, amihez kezdjek. Két hónapi pihenés és házi koszt után az apám „megbótolta” Szabó Gézával, a volt gyárigazgatóval, hogy vegyenek fel segédmunkásnak a csíkszentkirályi dongagyárba. Így lettem faipari munkás 1962. február 1-jétől májusig. Májusban egy volt osztálytársam, a taplocai András Gyárfás, akit politikai okokból kidobtak a gimnáziumból, és ekkor főmester volt, átvitt a villanyszerelő műhelybe. Az első három nap csak vinklivasat vágtam. Ez volt a tűzkeresztség, és éjjel nem tudtam aludni, úgy begyulladt a karom, addig húztam egész nap a vasvágó fűrészt. Utána szenzációs életünk volt, összeforrott csapat lettünk, hétvégén mentünk a madarasi pisztrángoshoz, vittünk egy-egy bárányt András Jakabtól, Taplocáról, s megsütöttük. Gyafi szenzációs ember volt, rajta kívül ott volt az öccse, Csaba, András Antika, aki most Svédországban van, Szőcs János, aki meghalt, Bilibók Szilvia, a szép csángó leány, akit küldtünk sörért és szivarért… Tartott egy pár hónapig, aztán meghallottuk, hogy van egy technikum Bukarestben, ahol nem kérnek önéletrajzot, s az ilyen rossz dossziéval rendelkezők, mint mi, oda gyúródnak az országból. Én hároméves posztliceális technikumba felvételiztem, és el is végeztem 1962–65 között, megszerezve a magasfeszültségű energetikus technikusi diplomát. Ez az alapszakmám. Három évig dolgoztam, hogy megszerezzem, és kevesebb mint három évet dolgoztam benne, mert ahogy visszavettek az egyetemre, 1968-ban, azonnal otthagytam a bányatrösztöt.
– Mi volt a feladata bányaipari technikusként?
– A 100 lejes voltmérőtől a több millió lejes aggregátokig, amit a bányában használtak, mindenhez kellett értenem. Nemcsak a villamossági, hanem a bányaberendezéseket is meg kellett tanulnom a csillétől a legbonyolultabb gépekig. Mindezek beszerzése, követése volt a munkám.
– Volt muzeológus is…
– 1968-ban, amikor visszavettek az egyetemre, levelezési tagozatra, akkor a megyei kultúrbizottság elnökénél, Becze Antal volt osztálytársamnál jeleztem, hogy vágyom vissza a humán pályára a gépek közül. Az ő javaslatára kerültem a múzeumhoz, és ott voltam két évet, éppen amikor a Zakariás-házból átköltöztünk a Mikó-várba, csakhogy épp amiatt leállt akkoriban minden tudományos munka, s én 1970-ben átmentem a mozivállalathoz.
– A múzeumnál egyébként mi volt a feladata?
– Minden, csak nem régészet. Főleg néprajzzal foglalkoztam, mert azt szabadott, ásni nem nagyon lehetett. Írtam egy-két tanulmányt a társadalmi mozgalmakról a Csíki-medencében 1849–1918 között, de János Pál mellett inkább néprajzos voltam. Például megjelent a Művelődésben egy ötrészes tanulmányom a felcsíki kerítésekről, nemcsak lefényképezve, hanem lerajzolva, lemérve az összes kerítésmintát. Vagy a csíki székely rokolya történetéről is készítettünk közösen tanulmányt.
– A mozivállalatnál?
– Filmműsorszerkesztő voltam az egész megyében. Havonta kellett menni Kolozsvárra, el kellett végezni az összes megyebeli mozi, falusi filmszínház és filmkaraván programjának összeállítását. Sokan kritizáltak, hogy a szakmámat otthagytam egy ilyen link dologért… De abban az időben kezdtek behozni nagyon jó filmeket Nyugat-Európából, Amerikából, nagyon sok értékes alkotás bejött. Ez volt az első nyitás 1948 után, kulturális nyitás, ez a Ceaușescu-féle enyhülésnek volt a csúcsa…
– Az életrajzban a történész megnevezés is szerepel.
– Inkább elvetélt történész… Nyolcéves koromtól készültem történelem szakra és mindig a magyar őstörténet, illetve a székelység eredete érdekelt. 1954-ben, amikor láttam, hogy merre alakul a történelem szak, elkezdtem a biológiát tanulni, hogy felvételizzek orvosira, ugyanis az ideggyógyászat is érdekelt. Egyik nap tanultam a történelmet, másik nap a biológiát, de édesapám javasolta, hogy végezzek el két évet a történelmen, s ha úgy látom akkor is, hogy az orvosi vonz inkább, akkor folytassam az orvosin. De persze nem volt rá szükség. Amúgy mint történész sohasem tudtam működni, a múzeumnál néprajzzal foglalkoztam,…
– Laptudósító is volt...
– Nagyon érdekes epizód, már az enyhülés végén történt, és a beszigorodás elején, amikor Kínát és Koreát megjárta Ceaușescu, s utána meghirdette a nagy kulturális forradalmat. Behúzták a féket. A mozivállalatnál dolgoztam és egyre többet publikáltam az Előrében, az Utunk évkönyvben, a Korunkban, az Ifjúmunkásban, a helyi lapokról nem is beszélve. Többen mondták – Barabás Pista s még Fodor Sanyi is –, hogy legyek újságíró. De nem voltam párttag. Ennek ellenére felvettek az Előréhez Hargita megyei tudósítónak, és ez egy nagy tisztesség volt abban az időben. Így dolgoztam 1973. április 1-jétől 1974. augusztus 31-ig, még másfél évet sem. Közben Ceaușescu kiadott egy nyilvánosságra nem hozott elnöki rendeletet, amely kimondta, hogy a központi sajtóban csak párttagok lehetnek. Én nem voltam párttag, nem volt mit tenni. Ott álltam munkanélküliként másfél év után.
– Mit jelentett akkoriban a tudósítói munka?
– Híreket kellett közölni. Antal András volt a szerkesztőségi főtitkár, mindig kellett legyen neki „lesilózva” 15-20 hír, hogy tudjon válogatni, turkálni benne. Ma is megvan a kimutatásom az összes leközölt cikkemről: riportok, kis jegyzetek, szösszenetek, nagy riportok, ritkán kértek ún. vonalas anyagot. Sohasem felejtem el: egy augusztus 23-i lapszámhoz elmentem Bükklokára, s írtam egy riportot a Póra Lívia apjáról, akinek egy lába volt, s özvegyen felnevelt több gyereket… Rövid volt ez az időszak, s maradtam munkanélküliként két gyerekkel, már második családommal, gyerektartással. Akkorra már az egyetemet befejeztem, államvizsgáztam, és véletlenül találkoztam Nicu Vrabievel, aki a későbbi Goga középiskola igazgatója lett, kiváló romántanár. Azelőtt készítettem vele két kis interjút… Mondtam, hogy egy katedrára lenne szükségem. Karon fogott, felvitt az iskolába és negyed óra alatt összevakarták azt a 18 órát. Három évig tanítottam ott. 1977. július 31-én telefonált Orbán Zoltán tanfelügyelő, hogy másnap versenyvizsga van a 2-es ipari líceum történelemtanári állására. Sikerült a versenyvizsgám és a 2-es ipariban töltöttem el másfél évtizedet, 1990-ig, amíg be kellett vonulni Bukarestbe a május 20-i választások után. Nagyon érdekes esztendők voltak, sok jó, értékes tanítvánnyal: katolikus papok, mérnökök, szociológusok is kerültek ki az iskolából.
– Miért lett képviselő?
– Lehet, titkos vágyam volt, hogy hozzájáruljak a romániai magyar közösség helyzetének javításához, jogainak elismeréséhez a többség által, és ezért vetettem bele magam a politikába 1990 tavaszán. A listának a farkán kerültem be, és a legnehezebb helyre állítottak, a tanügyi bizottságba, amelynek titkára voltam. Agyagbirkózást folytattunk egy elfogadható tanügyi törvényért, amelybe sikerült bevinni a kisebbségi történelem oktatását. Ma is működik, és életem egyik legnagyobb eredményének tartom azt, hogy magyar történelmet tanítanak a magyar iskolák 6–7. osztályaiban, illetve választható a román osztályokban is a magyar nyelv mellett, külön tantárgyként a kisebbségek történelme. Megszületett a tankönyv is, Erdélyre fókuszál, nagyon jó kicsi tankönyv, nagyon jó térképekkel, jó idézetekkel.
– Lassan már nyugdíjas, de még mindig van egy-két foglalkozás. Pl. a vallásügyi államtitkárság tanácsosa…
– Az történt, hogy 1996-ban az előválasztásokon Ráduly Róbert nagyon ránk vert: kapott vagy 13 000 szavazatot, s mi többiek, négyen szereztünk összesen 13 000-et. Úgy gondoltam, világos a dolog: fiatal, dinamikus, jár az esze, mögé álltam, támogattam, átadtam neki titkárnőt, irodát, autót, bevittem Bukarestbe, bemutattam mindenütt, sínre állítottam. Én pedig hirtelen felindulásból nyugdíjaztattam magamat 59 évesen. Hazajöttem, elkezdtem írogatni, s másfél év után Markó Béla és Jakubinyi érsek úr felkérésére bementem – két-három évre – a vallásügyhöz, a magyar egyházak képviselőjeként 1998. július 1-jétől. Előbb Tőkés Elekkel, majd kilenc évig egyedül vittem ezt a funkciót, végül tíz és fél év lett a két-három évből. Mióta elmentem nyugdíjba, kétszer voltam Bukarestben, egyszer a legfelsőbb bíróságon kihallgattak a Ficior-ügyben, és egyszer Hajdú Gáborral jártunk meghívásra a parlamentben. Az államtitkárságnál töltött éveimből azt tartom a legfontosabbnak, hogy Székelyföld kulcsgimnáziumait sikerült visszaszolgáltatni történelmi egyházainknak.
– A foglalkozások közül már csak egy maradt a listámon: emlékiratíró.
– Nekem ez az egy lehetőségem maradt, miután nyugdíjba mentem: a krónikás szerepe. Tudom, Erdélyben az emlékirat-irodalom mindig kedvelt műfaj volt, sok művelője akadt. Ha szabad, a sor legvégére magam is beálltam, és igyekeztem úgy írni meg az Erdélyi kötéltáncot, hogy ne magamat sajnáltassam, hanem az legyen benne, ami megerősíti, megmaradásra készteti a következő generációkat. Utána parlamenti küzdelmeink krónikájának a megírásához láttam hozzá. Szeretném legalább azt a hat és fél évet, amit a parlamentben töltöttem, de ha lehet, a tíz és fél évet, a vallásügyi minisztériumban töltött éveket is rögzíteni. Ebből sikerült az első három évet megírnom az Ellenzékben és ellenszélben első kötetében. A második kötetet sajnos még nem írtam meg, amióta a lányom, Horváth Anna kolozsvári alpolgármester meghurcoltatása megkezdődött, azóta nem tudok leülni az íróasztal mellé… Ez emberileg is megvisel, a lányomat abszolút tiszta embernek és olyan társadalmi lénynek, közéleti embernek tartom, aki mindent szívből és legmélyebb belső indításból tesz. Ez a meghurcoltatás most egy nagyon nagy kereszt, és abszolút megcsúfolása mindannak, amiben hittem valaha, amikor itt maradtam ebben az országban. Megcsúfolása mindannak, amiben hittem és hiszek. S ez lehetne a végszó is…
Daczó Katalin Hargita Népe (Csíkszereda)

2017. június 23.

Vita Zsigmond egykori tanítványa emlékezetében
Sebestyén József egykori enyedi diák nevével még volt alkalmuk találkozni a Szabadság olvasóinak, akinek Aradi nyugdíjas tanítóként 2003–2004-ben (sajnos azóta már elhunyt) hozzám intézett, mintegy 270 gépelt oldalt kitevő leveleiből, diákkori legátusként átélt drámai eseményeit, továbbá Márton Áronnak iránta tanúsított segítőkész cselekedeteit ragadtam ki és közöltem napilapunk hasábjain.
Ezúttal egykori tanára és osztályfőnöke, Vita Zsigmond (1906–1998) emléke elevenedik föl az idézett levelekből, amelyeket az irodalom- és művelődéstörténész, bibliográfus születésének 111. évfordulóján bocsátunk az olvasók elé.
Sebestyén József 2003. február 4-én keltezett levelében így emlékezik:
„1940 május hó egyik napján történt, ha jól emlékszem csütörtöki nap volt. Aznap az első óránk Vita Zsigmond tanár úrral, magyar óránk volt. Osztálytársaim, óra előtt, felmentek a tornakertbe, a fákról leveregették az éjjeli hidegben megmerevedett cserebogarakat, zsebükbe, üres gyufásskatulyákba tették, csengetés után berohantak az osztályba. Vita tanár urat felállva köszöntöttük:
Jó reggelt tanár úr! – Ő is visszaköszönt.
Benkő Andris [Benkő András, a későbbi zenetörténész] már jól játszott a harmóniumon. Elénekeltük a kijelölt Zsoltárt, én mint »hetes«, felolvastam a Bibliából az előírt textust, meg a kijelölt imádságot (ez kb. 5-6 percet jelentett), majd leültünk. Vita tanár úr az osztálynaplóba beírta az óra anyagát. A katedráról elénk lépett s megkezdte a feleltetést. Abban az évben (IV. oszt. tanítóképzősök voltunk), hosszú ideig Arany János, Toldiját tanulmányoztuk stilisztikai szempontból, versrészleteket kellett kívülről megtanulnunk, vitákat szervezett, véleményünket kérte, házifeladatként le kellett írnunk költői kifejezéseit, fordulatait stb. stb., tehát volt mit dolgoznunk 16 éves fejjel...
Közben a fránya cserebogarak a zsebekben feléledtek, a padlóra estek, rövid séta után szárnyra keltek s nagy búgással nekirepültek az ablakoknak. Tanár úr is felfigyelt, nézegetett jobbra-balra, fel a levegőbe...
Ki a hetes?
Tanár úr, én vagyok! – álltam fel.
Nyisd ki az ablakokat! – Szigorúan nézett rám.
Tanár úr kérem. Az éjjel nyitva voltak az ablakok, s egy »csomó« cserebogár jött be! Már reggeltől sokat »kihánytam« belőlük! (a családban nálunk, úgy mondtuk: hányd ki a szemetet! Hányd ki a földet a gödörből! a »dobd ki« helyett!) Közben osztálytársaim nagy igyekezettel, nevetgélve szaladgáltak le-fel az osztályban, elfogni a repkedő cserebogarakat s kidobni az ablakon. Tanár úr is mosolygott, ide-oda mutogatva: itt repül egy, ott is, ott is! Közben mosolyogva megszólalt:
Mi az te, Kis-Sebestyén! Ma hreggel csehre-bogarakat hreggeliztél? (A tanár úr az »r« hangot »hr«-ként ejtette ki. Én azért voltam Kis-Sebestyén, mert Béla bátyám, VIII-os képzős, volt a Nagy-Sebestyén).
Az osztály hatalmas hahotázással fogadta Vita tanár úr humoros megjegyzését; ő is jót nevetett, vidáman szemlélte az »ingyen cirkuszt«... A cserebogarakat összeszedtük, kidobáltuk, de a magyar óra is eltelt. Az osztálynapló jobb oldalára, a megjegyzések rovatba beírta a nevemet. Kicsengettek, hóna alá vette a katalógust, kezébe a Toldit s még mindig derűs arccal a tanáriba ment... A szünetben mi is vidáman meséltük a többi gyermeknek a történteket. Eltelt a második óra, a számtan, Demény Zoltán tanár úrral. A harmadik óra francia – Vita Zsigmond tanár úrral... Feleltetés, jegyadás, új lecke, minden úgy, mint rendesen, semmi jele a reggel történteknek... Az óra végén, a kicsengetés után, Vita tanár úr az ajtóból vissza szólt:
Ma délután milyen óráitok vannak?
Vallás, ének, öt órától harmónium gyakorlás a beosztás szerint, egy-egy fél óra este fél 7-ig.
S holnap?
3-tól 4-ig kézimunka, 4-től szabad óra, majd öttől harmónium gyakorlás –  jelentettem én, mint hetes...
Na jó! Úgyis csak fot­ballozni fogtok! Holnap délután 4 órától itt találkozunk. Megtartjuk a mai magyar órát! – S ezzel elment a tanáriba.
Másnap du. 4 órakor bizony szorongva vártuk a tanár urat. Katalógussal a hóna alatt, Toldival a kezében; feleltetés... szavalás... dicséret... dorgálás, kinek mi járt, új lecke... házi feladat...kicsengetés...
Jó napot, tanár úr!
Jó napot, fiúk!...
Nagy üdvrivalgással elő a labdát, fel a tornakertbe, rúgtuk a labdát majdnem 6 óráig. A harmónium gyakorlásra beosztottak félórát gyakoroltak, majd vissza a tornakertbe.
Szombaton az utolsó óra osztályvezetői Becsey Pál osztályvezetővel. Bejön az órára, végigsétál előttünk, ellenőrzi a tisztaságot, öltözetünket, majd leül a katedrán, előveszi a katalógust, végiglapozza, ellenőrzi a jegyeket: dicséret, megróvás, dorgálás, kinek mi járt a kapott jegyek szerint. Én mint hetes, nagyon féltem: mi lesz, ha meglátja nevemet a naplóban? ... Azt is végiglapozza, ellenőrzi a tanárok által megtartott órákat, a csütörtök napi bejegyzéseknél meglátja a nevemet:
Mi a csudát csináltál, te haszontalan?
Tanár úr kérem! – Dadogtam, a szívemet a torkomban éreztem... a földön egy-egy... pár...
Becsey Pál tanár úr szigorúan rám szólt:
Tu-dom! Tu-dom fiam! – Mondta szótagolva, hangsúlyozva s a kezével intve...
Csak egy pár papír darabka itt, egy kis szemét ott... A jövő héten is hetes leszel! Tanuld meg a kötelességedet!
... Majd elsírtam magam örömömben... Istenem, hogy megcsókoltam volna a jóságos, csupa szív, de szigorú tanár úr kezét!...
A Bethlen-kollégiumban ugyanis szigorú, következetes rend, fegyelem volt. Minden hónap végén összeült a tanári kar. Az osztélyvezetők beszámoltak a havi munkáról, tevékenységekről, jelentették a tanulók kihágásait, fegyelmi vétségeit, amelyek mind-mind magaviseleti jegy levonásával jártak. A hirdető táblán megjelent a névsor a magaviseleti jegyekkel. Aki az év végéig nem javította ki a levont magaviseleti jegyet, ha tandíjkedvezménye volt, azt elvesztette. Nekem mint kint­lakónak is volt e kedvezményem, tanulásomért pedig 1940. június 14-i évzáró ünnepélyen R. Berde Mária: Télutó c. kötetét kaptam jutalomként”.
Ugyanazon levelében, egyéb események mellett, ismételten egykori tanárára emlékezik:
„1942. május 2-a, Zsigmond-nap. Vita Zsiga (így neveztük magunk között) kedves magyar–francia szakos s most már mint osztályvezető tanárunkat is köszöntöttük fel. Mi, VI-osok különben máskor is felköszöntöttük. Első óránk magyar óra volt. Az osztály már kora reggel a tornakert s a temető orgonabokrairól fehér és kék virágszálakat, zöld ágakat (tuja, fenyő), előtte való nap a piacról tulipánokat szerzett s feldíszítettük az osztályt. Még a tanári asztalt is feldíszítettük. A tulipánok szépen kinyíltak. Én is hoztam öt szál különböző színűt, Feri bátyám saját virágkertészetéből vágta le (fehér, sárga, piros, kék, lila színűt, melyek akkor kezdtek divatba jönni a fodros – úgynevezett papagály, holland tulipánok). Társaim közül az egyik megjegyezte:
Te Jóska, milyen tulipánokat hoztál, még ki sincsenek nyílva, a bimbók még félig zöldek? Alul helyezték el, rájuk a többi kinyíltakat… Tanár úr bejött, elolvastuk a Bibliából előírt textust, majd a rövid ima után, következett Horváth Berci, ő lévén a legbátrabb, köszöntője.
Tanár úr megköszönte, levezette a magyar órát. Kicsengetés után kiválasztott egy szép, fehér dupla, lila orgonaágat, egy fenyő, egy tuja ágat. A tulipánok között válogatva, kezébe vette az én öt tulipánomat, ezt mondva:
Fiaim, köszönöm a megemlékezést! A többi virágot, ágacskákat vigyétek a tanári sírokra!
Másnap május 3.… Nagyszünet. Szaladok a folyóson ki az udvarra. Szembe jön velem Vita tanár úr. Megfogja a galléromat, behúz az ablakmélyedésbe, szemembe néz:
Te csavargó! Hol voltál a tegnap este? – Hű, ebből nagy baj lehet, villant át az eszemen…
Tanár úr kérem, a sétatéren labdáztunk.
Azután hova mentél, hol voltál?
Be kellett vallanom az igazat.
Tanár úr!... Este felé, úgy 6-7 óra körül lementem a várba, majd elsétáltam a várfal előtti kiskert előtt… (közben állandóan noszogatott). Az emléktábla felé bedobtam egy fehér tulipán virágot…
Te szerencsétlen! Tudod-e mit csináltál? Az iskolánkat nagyon nagy bajba sodorhattad volna! Ide figyelj: felejtsd el, mit csináltál! Senkinek egy szót se szólj! Halgass, mint a sír!
Igenis, tanár úr!
A nézése megenyhült. Kopasz fejemre egy barackot nyomott. Elengedte a galléromat, gyengéden hátba vágott…
– Futás az udvarra! – szólt rám…
Na, ezt jól megúsztam. Azokban a háborús években ugyanis minden tiltva volt: este 6 óra után csak szülői kísérettel lehetett, különösen a főutcán járni; tilos volt a csoportosulás, a hangos beszéd, a magyar beszéd (Vorbiţi numai româneşte! hirdették a kifüggesztett táblák) és még sok egyéb tiltások... Mi, diákok, a kihágásokat magaviseleti jegylevonással, súlyosabb esetekben tandíjkedvezmény elvesztésével szenvedtük meg. Özvegy édesanyám kevés nyugdíjjal; Feri bátyám mint kertész, ő volt a családfenntartó, 1938-tól viszont többet volt Concentrarén, mint itthon. Nagyon nehéz anyagi helyzetünk volt. A tandíjkedvezmény elvesztése, iskoláztatásom megszüntetésével járt volna...
Elteltek az évek... Tanító lettem... A téli, tavaszi, nyári vakációk idején mindig meglátogattam Enyeden Édesanyámat, 1954. augusztus 25-én bekövetkezett haláláig.
Az egyik tavaszi vakációban, nem emlékszem melyik évben, 1950–54 között, egy csokor tulipánnal felsétáltam édesapám sírjához... A Magyar utcán felfele menve, kb. a közepe táján, egy kinyílt ablakban megláttam Csefó Sándort, volt igazgatónkat. A felenyedi utcából költöztek le. Másnap, késő délután, egy tulipáncsokorral meglátogattam, elbeszélgettünk. Kikérdezett addigi életemről, majdnem 2-2,5 órát beszélgettünk. A tulipánokat nézve a vázában, rámutatott egy fehér tulipánra:
Édes fiam! Emlékszel-e arra a napra, amikor Vita tanár urat névnapján felköszöntöttétek? (Mire célozgat igazgató urunk, fordult meg az eszemben)
I-i-gen! – Dadogtam...
Este, te egy fehér tulipánt dobtál az emléktábla felé. A többi virágot – fehér és lila orgonát – ki dobta be?
Igazgató úr, igazán nem tudom! Felsiettem (már sötét volt) az utcán a temetőig, fel az Őrhegy aljáig, a sétatérre, s onnan haza.
Nem tudtam elképzelni, miért hozta fel az esetet...
Tovább folytatta:
Másnap reggel (május 3-án, mint minden reggel) már 6-7 óra között az irodámban voltam. A nyitott ablakból a kiskert felé néztem. Észrevettem két civilruhás férfit, akik a kerítés mellett álltak, nagy beszélgetés közben az iskolaablak felé mutogattak, majd elsiettek. Kinéztem... Hát az emléktáblától nem messze, a füves, eléggé bozótos kertben észrevettem egy fehér tulipánt, egy elég nagy szép fehér, és két-három lila orgona ágacskát... Gyorsan a pedellus után:– Kimenni azonnal! A kiskertből összeszedni, eltüntetni a virágokat!
Egy kis idő múlva megjelent az előző két civil a Siguranţa főnökkel. A kerítés előtt nézelődtek ide-oda járkálva, majd a kiskertbe is bemenve keresgéltek, de semmit sem találtak... Elmentek... Képzeld el, mi következett volna, ha megtalálják a virágokat!
Kedves Dénes, bevallom, a virágesetet igazán elfelejtettem, akkor inkább a csavargásért járó büntetés foglalkoztatott egy pár napig. Nem történt semmi, feledésbe ment... De íme, szeretett, volt igazgatónk, Csefó Sándor igazi, szigorú, de azonnal megbocsátó, a diákjaival együttérző, igazi pedagógus, felelevenítette... Kb. tíz év elteltével értettem meg, az akkori tudatlanságomban elkövetett tettem, hogy milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha az igazgató úr nem figyel fel. A fehér tulipán (a fehér orgonavirág) elárult engem. Vita tanár úr azért szorított a sarokba (az ablakmélyedésbe), vallatott ki s rám parancsolt: – Felejtsd el!!!... A többi virág bedobása, társaim neve, számomra ma is titok maradt”.  
Sebestyén József 2003. március 21-i levelében alábbi visszaemlékezését közölte a nekem írt levelében:
„1942. május havának egyik szombatján Vita Zsigmond osztályvezető tanárunk azt mondja Bartalus Sanyinak (ő is kintlakó volt, a Felenyedi utcában lakott):
Sanyi fiam! A jövő héten ellátogatsz a Felenyedi út végén, a téglagyár után letelepedett cigánycsaládhoz. Megbeszéled velük, hogy a jövő hét szombatján, délben meglátogatjuk, talán még vásárolunk tőlük valamit a néprajzi múzeum számára!
Meg is történt… Sanyi az egyik magyarórán jelenti, beszélt a cigányokkal, szombaton délben várnak minket!
Vita tanár úr előzőleg, osztályvezetői órákon többször érdekes, figyelmünket lekötő órákat tartott a székely népművészetről, kézügyességről, népmesékről, azok szépségeiről, változatosságáról…
Szombaton, 12 órakor, hárman kintlakók, a tanár úrral elindultunk. A bentlakók az iskolában maradtak, nekik az ebédre, a vityire is kellett menniök. Az úton tanár urunk székely szavakkal szórakoztatott minket. Például: hogyan nevezik a székelyek a fenyőfa lehullott, száraz tűleveleit? Az egyik szó kimondva olyan szépen zengve szólt, de sajnos 60 év óta egyszer sem hallottam, és bizony elfelejtettem.
Kiértünk a Felenyedi út végére, a Muzsina-féle útról letértünk, megérkeztünk a késeket készítő cigány családhoz. Már vártak. Ki voltak már költözve a szabadba; ott volt a lábbal hajtott fa-és kőszéntüzelésű gép, ahol a vasmegmunkálást végezték; arrébb pedig a cigányné a háromlábon felfüggesztett kis üstöcskében főzöcskélt. A falécekből, deszkadarabokból összeállított asztalon edények, használt kések, fakanalak, csodálatos rendetlenségben. Oldalt, ugyancsak egy asztal két X lábon; azon szépen, nagyság szerint elrendezve, szebbnél szebb, csillogó, változatos nagyságú és formájú kések. Vita tanár úr egyenként megnézegette őket, a mesterrel hosszasan elbeszélgetve állandóan jegyzetelt; a családtagok nevét, életkorát, honnan jöttek stb. Egy kis baj akkor történt, amikor a gyermekek nevét is fel akarta jegyezni; egy szempillantás alatt eltűntek. A család tagjai vitába keveredtek. A mester dicsérte, magyarázta késeit, tanár úr jegyzetelt... Még a lécekből, deszkadarabokból összeállított asztalt is jól megszemlélte alulról-felülről. Miután végignéztük a kések sorozatát, tanár urunk átment a cigányasszonyhoz, megnézte a háromlábon  álló kis üstöcskét, az asztalról felvett három késecskét: egy kacorszerűt, egy kb. 10 cm-es kést és egy hosszabb, szélesebb pengéjűt, de a sok fenéstől, használattól már régen elkoptatott kést. Odaadta az aszonynak, mossa meg, a nyelét súrolja le, száradjon meg: ezeket meg fogja venni. A mester megfogta a tanár úr karját, visszavitte a másik asztalhoz, hangos szóval, szóáradattal dicsérte újból a késeit; válogasson és vegyen, ne azokat a már agyonköszörült késeket. Sanyi, látva, hogy a tanár úr elég kellemetlen helyzetbe került, a tanár úr háta mögé került, integetett a cigánynak, majd a tenyerét a szeme előtt mozgatva mutatta, jelezte: a tanár úr egy kissé zavarodott; diáknyelven meg van „süsülve”... Megtörtént a csoda: a mester cigányul odaszólt a feleségéhez, s egyszerre elhallgattak, csend lett... Az asszony az elmosott, megszáradt késeket a tanár úr elé tette. A tanár úr megköszönte, az asszony kezébe adott 5 lejt (akkor 5 lej volt egy pakli dohány cigarettapapírral). A cigányasszony nagy alázattal, többször hajlongva megköszönte, visszament az asztalához. Mi elköszöntünk, a tanár úr a három kést és a jegyzetfüzetét a táskájába tette, s hazaindultunk. Leérve az útra, a tanár úr körül menve beszélgettünk, nevetgéltünk, tárgyaltuk a látottakat. A tanár úr előáll:
Nem tudom mi lelte ezeket a cigányokat, olyan kínálásba voltak! Már érezni lehetett a hangjukon a bosszúságot, hogy nem akarok a szép késeikből vásárolni, s egyszerre olyan csendesek, alázatosak lettek!
Mi már nem bírtunk magunkkal! Kitört belőlünk a nevetés!
Tanár úr, ne tessék megharagudni... Bocsánatot kell kérnem... Elmondhatom a titok nyitját? – kérdezte Sanyi.
Mondjad fiam! – Látva, hogy mi, hogy nevetünk, sejtette, itt valami turpisság van!
Tanár úr! Amikor a cigánnyal nagy vitatkozásban volt, a háta mögött álltam, s azt mutattam a cigánynak, hogy a tanár úr egy kissé »lökött«! A cigányok azért hallgattak el s lettek olyan alázatosak!
A tanár úr hangosan, jóízűen felkacagott.
Nahát, te Sanyi, dicsérem az eszedet, hogy tudtál olyan gyorsan ilyesmit kitalálni? Megmentettél! A cigány nem engedett volna el addig, míg kései közül meg nem vásárolok legalább egyet!
Megborzolta Sanyi fején lévő világosbarna, sörte haját. A nagy nevetés közben én is előállok:
Tanár úr, tessék elhinni, mi is féltünk egy kicsit!
Mitől, te?
Attól tanár úr, hogy olyan nagy szakértelemmel vizsgálta a cigánymester deszka- és lécdarabokból összetákolt asztalát... Attól féltünk, azt is megvásárolja... S most cipelnénk a hátunkon az iskolába, a néprajzi múzeumba!
Erre újból nagy nevetés, viccelődés! A tanár úr jókedvében vicceket mondott az ő diákkorából (1920 körül), az akkori diákok emlékeiből. Jékely (Áprily) Lajosról, a magyar nyelv tanáráról, az emlékezetes enyedi diákkirándulásokról mesélgetett. Elmondtuk mi is, osztálytársak, egymást hogyan neveztük el, s tanárainkat is milyen névvel említettük magunk között: Tanár urat csak Zsigának; Erdélyi Gyula tanár urat Spencerről, a híres pedagogusról: Spencinek; Juhász Albert internátusi felügyelő urat: Te, te kisfiam; Kónya Árpád tanár urat: Loapinak; Fülöp doktor urat: Muszulynak; Horváth Jenő lelkész-tanár urat: Pápuának; Horváth Zoltán tanár urat, mi is mint kollégái: Tutukának, feleségét, Elekes Ida kedves tanító nénit, a mindenki által szeretett tanító nénit férje után csak Tutukánénak; Zalányi Istvánt: Zatyinak; Delly Szabó Géza zenetanárunkat: Piskotának... Ezekre emlékszem, ezen kedves, igazi, igazán szeretett tanárainkra, és még a többiekre, akik tanítottak, neveltek, ha szükséges volt, megbüntettek, de mindig éreztük szeretetüket, érettünk való küszködésüket.
Igy értünk az iskolába Vita Zsigmond osztályvezetőnkkel 2 és félórás emlékezetes séta után a néprajzi múzeumnak gyűjtött három késecskével.  
Kedves Dénes Öcsém! Hatvan év távlatából: akkor én 18 éves voltam… ma a 79-ikhez közeledem! Vajon elhihető-e? Vajon nem egy mese, egy öreg enyedi véndiák meséje-e? Te döntsd el, mennyit ér ezen iromány!... Lehet, hogy ha valaki 20-50 év múlva elolvassa, megmosolyogja! Ilyen volt valamikor az élet a Bethlen Kollégiumban? Ez is elég lesz, hiszen ez is újabb emlékeket ébreszt majd fel, ha még lesz Nagyenyeden élő magyar ember!”
Győrfi Dénes Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-21




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék