udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 2 találat lapozás: 1-2

Névmutató: Szabados Árpád

2002. július 9.

Nagyvárad kulturális-tudományos- társadalmi-művészeti folyóirata, a Várad második száma hamarosan kapható lesz. Szűcs László főszerkesztő közlése szerint a szám képzőművésze Szabados Árpád, a Budapesti Képzőművészeti Főiskola korábbi rektora. Interjút közöl majd a lap Sánta Attilával, az EMIL ügyvezető elnökével. Egy tanulmány a rogériusi magyar templombajárási szokások vizsgálatával foglalkozik. /(Balla Tünde): Nyomdában a második szám. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 9./

2016. február 22.

Hetvenöt éve született Baász Imre (Kereplő és Tükörút)
(...) Baász Imre nagy művész volt, emellett pedig – és távolról sem törvényszerű, hogy ez így legyen – nagyformátumú ember, toronymagasan kiemelkedő személyiség. Elmosódott, szürke arcokkal teli világunkban hallatlanul ritkának számít az olyan markáns, az olyan összetéveszthetetlen, az olyan sugárzó megjelenés, fellépés és életstílus, mint amilyen az övé volt. Komplex, nyughatatlan lényéből fakadt, hogy nemcsak művészként élt és alkotott, hanem mint művészetszervező, mint elméleti szerző, mint kovász, közügyek ügynöke, mint démon, nonkonform fenegyerek és katalizátor, egyszóval mint olyan hajtómotor, amilyenből nincs még egy. SZŐCS GÉZA
Próbálom megérteni, ki volt Baász Imre. Számomra ez elsősorban műfaji probléma: ha rájövök, hogy milyen műfajban kell írnom, máris könnyebb megoldani ezt a – szinte lehetetlennek látszó – feladatot. (...) Teoretikus esszé volna jó, vagy művészettörténeti összefoglalás, mely kijelölné Baász helyét, jelentőségét a késő újkori közép-kelet-európai művészetben, de ezt ő maga mindenkinél pontosabban fogalmazta meg maga számára – feladatként: „...önálló értékeket kell teremtenünk, és ezt nem erdélyi magyarként, hanem romániai magyarként és európai románként és európai magyarként hirdetném, szeretném hirdetni”. Ezt a tömör ars poeticát monográfusa, Chikán Bálint idézi, aki – úgy tűnik – minden lényegeset megírt már a művészről, aztán maga is meghalt.
Nekem tehát az a lehetőség maradt, hogy reprodukciók és a kevés megmaradt írás alapján összegyúrjak egy olyan személyiségképet, amely lehetőség szerint hiteles és még inkább: érvényes. Ez annyit jelent, hogy halála után is segít életben tartani és továbbvinni az életművét meg a szellemiségét. Nem tudom, végül is ez milyen műfaj...
Hogy ennek a lehetetlen feladatnak elvégzésébe mégis belevágtam, köszönhetem Baász Szigeti Pálma fáradhatatlan unszolásának, és még inkább egy Apám, Baász című döbbenetes írásnak, amelynek szerzője Baász Orsolya. Ezt a vallomást nem akarom kommentálni, de aki olvasta (sokszorosítva volt!), egyet fog érteni velem, hogy erről a művészről csak úgy lehet írni, hogy megküzd vele.  Mégis megtaláltam volna a műfajt: küzdelem. Vagy inkább küszködés?
Baász Imre a jelek szerint – a reprodukciók, az írások, az elmondások alapján – óriási energiákat vetett be az erdélyi/romániai/magyar/román művészet, a saját művészete és élete megszervezésébe, azaz időnként helyesebb a kézbevételét mondani.
Megszervezte maga körül a művészeti életet (kísérletek fesztiválja, a Médium és a Médium2 című kiállítás, 1981, 1991), 1990-ben beindította az AnnART performanszfesztiválokat a Szent Anna-tónál, megpróbált performanszaival utat mutatni. Mindezek a törekvések reprezentálhatóak egy sereg művével: a Rácstörő című linómetszeten (1976) valóban látható egy rács, mely egy zsaníros ajtófélfára van erősítve, e mögött egy ülő királyfigura kehellyel vagy még inkább szócsővel, s ami a leglátványosabb: balra egy szeszélyesen szögletes kontúrú, absztrakt alakzat. Hogy miről is van szó, értelmezi egy fotó (Cím nélkül, évszám nélkül): két összekötött kéz egy kereplőt markol, a kötelék – ha jól látom – gyújtózsinór. Ezzel a két képpel az írást akár abba is lehetne hagyni, a metafora vagy még inkább parabola annyira tömény.
Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy Baász jelképei meghatározott rendszert alkotnak, melyhez grafikai jelek és háromdimenziós tárgyak mint jelek egyaránt tartoznak. Egyszerűbbnek látszanak ebből a szempontból a 70-es évekbeli grafikák, főleg, ha alig többek, mint zaklatott firkák vagy faktúrák, melyek között időnként számok bukkannak fel, vagy grafikonszerű képződmények, sőt, a grafikai jelek helyébe lépő, árnyékot vető grafikai ál-jelek. A konceptualizmussal és a fotóhasználattal kacérkodó kísérleti grafikai biennálék virágkorát éljük (lásd még Magyarországról Kondor Béla, Maurer Dóra vagy Szabados Árpád ekkori munkásságát), és ebben a szellemben nyílik meg 1974-ben a szárhegyi alkotótelep, melynek létrehívásában Baász kezdettől fogva részt vesz!
De menjünk tovább: a grafikák igen gyakran tárgyak képét mutatják fel, melyek eredeti formájukban environmentek vagy performanszok részei. Folytassuk felsorolásukat: a kereplőn, a kötélen és szögesdróton túl, az összekötözött, használhatatlanná tett olló, a járom, a kerék, a kocsi, a szék (utóbbi három kombinációinak és variációinak jelentéseit a monográfus Chikán Bálint elemzi szépen), a kulcs, a kard, a trombita, a (felhúzós) madár, a biztosítótű, a vaskampók. Nyilvánvaló itt a pop art, majd a punk Kelet-Európát meghódító hatása, de még fontosabb számunkra a Hajas Tiborral, Altorjai Sándorral és más hiperexpresszív, olykor öndestruktív művészekkel öntudatlanul létesített – s mindeddig regisztrálatlan – szellemi rokonság. „Egy motívumrendszerben építkezem, ezt bele lehet építeni hagyományosba, performanszba, videóba… A jelképeim? Agresszívek. Kötél, biztosítótű, szögesdrót” – állapítja meg tárgyilagosan Baász Imre. De mond még valamit, ami radikalizmusával akár a szemiotika arculcsapásaként is felfogható. Ha legalább Wittgenstein óta tudjuk, hogy a jelentés a kontextustól függ, Baász felforgatja a közhellyé váló összefüggést, mondván: „A jel pusztítója mindig a közeg, megszokott közegéből kell kivonni tehát, s egészen friss jelentéstartalommal feltölteni.” Gúlát építeni ágakból a réten, s még mielőtt sátorrá válna, szekér tetején újra felépíteni – a műveletet ő Házi feladatnak nevezi –, s még mielőtt a jelentés rögződnék, a felaprított faágakat egy Tükörúton egy tükrös szekér hátoldalán tükröztetni.
 Persze az első és az utolsó állomás között a valóságban nyolc év telt el, jelenlétbeli összefüggéseket pedig én állapítottam meg önkényesen, hozzákapcsolva őket ahhoz a sorshoz, mely Munkácsy rőzsehordó asszonyától Ady „rőzsedalain”, Erdély Miklós rőzséből „összeszerelt” költeményein át vezet. A Tükörút a művész halálának évében készült –, egyelőre nem világos, hogy merre vezet.
BEKE LÁSZLÓ
Budapest, 2003. október
(1941. február 22., Arad – 1991. július 16., Sepsiszentgyörgy) grafikus, képzőművész, művészetszervező. 1972-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, számos díjat nyert grafikáival, többek közt Kalevala-illusztrációiért. 1976 és 1982 között a sepsiszentgyörgyi képtárat vezeti, ő kezdeményezi a Zenélő Képek sorozatot, 1981-ben megszervezi a Médium1 országos, 1991-ben a Médium2 nemzetközi kísérleti kortárs művészeti kiállítást Sepsiszentgyörgyön. A Médium1 után kirúgják, 1983 és 1990 között hivatalosan munkanélküli. 1990-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színház díszlettervezője, attól az évtől haláláig a bukaresti Képzőművészeti Főiskola tanára. 1990-ben ő szervezi meg az akkor még egynapos AnnART performansznapot, amely később nemzetközi élőművészeti fesztivállá fejlődik Ütő Gusztáv és társai gondozásában. 1991-ben, nem sokkal a második AnnART előtt, szerencsétlen baleset (sterilizálatlan fecskendőtől kapott vérmérgezés) következtében hunyt el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-2




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék