udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 8 találat lapozás: 1-8

Névmutató: Szent Norbert

2003. február 23.

Nagyvárad ezeréves múltja elképzelhetetlen a premontrei kanonokrend nélkül, hiszen magyar nyelvterületen ebben a városban telepedtek meg elsőként a fehér ruhás szerzetesek, a rendalapító Szent Norbert pedig Szent László királyunk rokona volt. Fejes Rudolf Anzelm prépost, váradhegyfoki apát hozzálátott az újjászervezés munkájához. Mára négy novícius él a megszentelt falak között. Fejes Rudolfot vonzotta a képzőművészet. A váradi egyházmegye számos templomában láthatók művészi kivitelezésű kelyhei, szentségtartói. /Tüzes Bálint: Feltámadt szerzetesrend. = Vasárnap (Kolozsvár), febr. 23./

2012. november 28.

AD INFINITUM
Varga Andrea: erős túlzás restitúcióról beszélni Romániában
Kérdezett: Sólyom István
A harcot nem az utcán, hanem a bíróságokon kell megvívni – mondja a történész, akinek a külügyi archívum igazgatójától pecsétes igazolása van arról, hogy a román állam 1878-ig nem létezett.
A romániai restitúciós folyamat mocsarából időnként felszínre bukkan néhány nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó ügy. Ezek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy a román állam mindent elkövet az eljárás megakadályozásáért, míg a restitúcióért küzdő politikusok, civil szféra és egyházak erejükön felül teljesítve küzdenek a visszaszolgáltatásért. Az ügyek sorából mindenképp kiemelkedik a Mikó-ügy, amely a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az azt övező széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletei a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Az Igazság Napja tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a demonstráció a román média ingerküszöbét nem érte el.
Közel két hónapra rá, október 22-én egy hírt közölt az MTI: magyarországi történészt bántalmaztak Romániában. A tudósításból kiderült, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanjainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Bukarestben egy ismeretlen személy. Egész pontosan egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, arcul vágta, és szó nélkül távozott. Varga Andrea feljelentést tett az ügyben. Ugyanakkor elmondta, 2011-ben már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták - mondta a történész, aki a nagyváradi premontrei rendet képviseli egy telekönyvi perben, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. A 16 éve Bukarestben élő és kutató szakember védelmében Tőkés László felszólalt az EP-ben, de különösebb visszhangot eddig nem kapott az ügy.
Mindkét eset elgondolkodtató. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű témával, mint a restitúció, tényfeltárás szintjén foglalkozzon a romániai magyar sajtó vagy szaktudomány? Miért csupán sajtóközleményekből és néhány politikusi nyilatkozatból van tudomásunk az ügyek felszínes menetéről? Miért nem tartották fontosnak a restitúciót zászlajukra tűző szervezetek, hogy Varga Andrea ügyében megszólaljanak? És egyáltalán, mi folyik itt egyházi restitúció címen, hogy egyeseket letöltendő börtönre ítélnek, másoknak meg az utcán húznak be egyet?
Támpontokat, új megközelítésmódokat az érintettől, Varga Andreától reméltünk. A beszélgetésre Nagyváradon került sor, ahol az interjút megelőzően alkalmunk nyílt bepillantani a romániai bíróságok hatékony, ügyfélbarát működésébe. Varga Andrea a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. A nagyváradi bíróságon egy telekkönyvi törlési ügyben mint megbízott jár el. A váradi telekkönyvi perben 2012 szeptember 27-én a SRI mint alperesi beavatkozó kérte a telekkönyvi törlési per elutasítását.
Hogy zajlik egy egyházi restitúciós eljárás, milyen törvények szabályozzák a visszaszolgáltatást?
– Az egyházi restitutio in integrumra vonatkozóan voltak mindenféle határidők, amikor az egyházak leadhatták vonatkozó kérvényeiket, a törvény által előírt hat hónapos intervallumban. Aki lemaradt, az már csak polgári úton pereskedhetett.
A procedúrát a 2000-es évek elején a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat szabályozta, majd az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását az 501/2001 számú törvénnyel rendezték. 2005-ben aztán a 247/2005-ös restitúciós törvény az 1945. március 6 – 1989. december 22 között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását az uniós követelményeknek megfelelően rendezte. (a szabályozásról bővebben itt olvashat - szerk.)
A restitúciós törvény 60 napot ír elő a kérvények elbírálására, amelyek esetén a restitúciós bizottság igennel vagy nemmel dönthet a hatályos törvények értelmében. Ugyanakkor sok esetben még döntést sem hoztak az elmúlt 9-10 évben. Ráadásul az utóbbi időszakban a strasbourgi emberi jogi bíróságon (CEDO) feltorlódott majd' kétszázezer ingatlanrestitúcióra vonatkozó kérvény, így a CEDO a sok kérvény kapcsán stopot hirdetett.
Ugyanakkor ún. pilot-pereket választott ki azzal a céllal, hogy a román államnak a 18 hónapos moratórium alatt kötelezően módosítania kell az államosított ingatlanok után járó kártérítésekre vonatkozó törvénykezést. A CEDO bírái azért döntöttek így, mert úgy vélték, nem hatékony az a mód, ahogyan a volt tulajdonosokat kártérítésben részesítik. A hasonló ügyekben indított pereket addig felfüggesztették. (Az érintettek nagy száma miatt a bíróság nem egyedileg bírálja el a kérelmeket, hanem egy ügyet, általában a legelső kérelmet tárgyalja végig. Ez a pilot eljárás. Ha a bíróság egyezménysértést állapít meg, és kártérítést is megítél, úgy a pervesztes államot arra kötelezi, hogy minden panaszossal egyezzen meg a bíróság ítélete alapján. A pilot-perekről bővebben itt olvashat - szerk.)
Miért éppen a premontrei ügy volt az, amelybe a szokásosnál is jobban beleásta magát?
– Magyar állampolgárként az egész restitúciós folyamatban kívülálló vagyok, akinek szüntelenül azt mondják mind magyar, mind román oldalon, hogy miért szól bele az itteni dolgokba. Magyarországiként hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Tudomásom szerint 1989 után a romániai magyar történelmi egyházak 1995-1996-ig még közösen léptek fel az elkobzott egyházi ingatlanokért, aztán valami miatt a közös fellépés megszakadt. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy addigra vette át a vezérhangot a történelmi egyházakon belül is a posztkommunista, kollaboráns csapat. Halkan jegyzem meg: Románia NATO-tagságát, illetve jóval előtte az ET-be való felvételét is mind a kommunista önkényuralmi, mind az azt követő időszak eseti kárvallottjainak kártérítésétől tették függővé. Külön fejezet tartozott ezen belül az egyházi vagyonok visszaszolgáltatására.
2010-ben kezdtem el levelezgetni a premontrei rend ügyében, minisztériumokkal, állami levéltárral, hivatalosságok körével, dokumentumok után kutatva. Ahogy az lenni szokott, a rendszer hárított. „Nincs meg”, „nem tudom”, „leadtam a levéltárnak”, „betüzelték az elődeim”, stb. ment, s persze nehogy valaki azt gondolja, ez másutt máshogy működne. Az intézmények az Elbától keletre szimplán és kitartóan hárítanak. Ez megvolt a kommunizmusban is, sőt előtte is. Minél erősebbnek érzi, képzeli magát az egyik intézmény, annál erőszakosabban hárít a másikkal szemben is, s még erősebben a kérdező, számon kérő, forrásismereti tényanyaggal, morális víziókkal vagy legális kérdezőkkel szemben. Senki nem vállalja, hogy „így van ez jól”, vagy „minek egy egyháznak vagyon”, csak egyszerű tétova tétlenség a válasz, s a kérdés idővel elhal magától. A haszon meg nyilvánvaló, több marad „nekünk.”
A jogszabályok alapján viszont sok ingatlant mégis visszaadtak.
– Igen, de azok értéktelenek. S nem csupán az érték a mérce, hanem inkább az elv, a normatív eljárás, az európai értékelv. Vagy egyszerűen csak a jogszerűség, jogbiztonság, vagy ennek sok száz éves tradíciója, európai presztízse, és emberi jogi, tulajdonjogi rangja, normája.
Miért van az, hogy egyes esetekben alkalmazzák a törvényt, más esetekben nem?
– Hadd kérdezzek vissza. Miért van az, hogy egyes esetekben visszaadják az ingatlant, majd kiötlik, hogy együttműködő sunyisággal időközben mégis szépen lemond a tulajdonos róla? Tényleg azt gondolja, hogy ami igazán értékes, azt visszaadták, vagy visszaadják? Az államnak indulásból nem érdeke, mert ami értékes volt, azt már rég szétosztották a mutyis társak között. A premontrei rend félixfürdői ingatlanait például anno a 423/2000-es kormányhatározattal privatizálták, érdekes módon hetekkel a restitúciós törvény kihirdetése előtt.
A lényegre térve: hogy miért alkalmaznak egyes törvényi tételeket éppen most és máskor nem, vagy tételes jog szerint igen, gyakorlatban nem, ez részben eseti kérdés, részben sajnos közvetlenül politikai, kiegyező időszakban egyházpolitikai és egyházfinanszírozási is. Ami biztos: egyházi vagyon nem sorolható be az állam javai közé, sem aktuális rendeletek, sem múltra vonatkozó jogi esetkezelés terén, csakis akkor, ha ennek ideológiai, materiális vagy érdekeltségi ürügyei fennállnak. De ezek ürügyek és nem jogosultságok, érdekek és nem értékelvek.
Az állami javak jogi védelmét az állam törvényekkel, jogszabályi és intézményi védelemmel, fiskális garanciákkal szavatolja, míg érdekes módon arra már nem fordított gondot megannyi évszázadon át, hogy mi van akkor, ha maga a gondoskodó, kivételező, szavatoló és szankcionáló állam válik éhessé a „láthatatlan közösség” vagyonának konfiskálására.
Ön a premontrei ügyben jogtörténészként képviseli a rendet?
– Ha most éppen nem a jogi képviselet lenne sürgetőbb feladat, lehet, valójában egyháztörténész volnék leginkább. Ez nem jelenti, hogy ne tudnék megannyi érvet és vádat, ellenérvet és sok évszázados vitát arról, mit birtokolhat s milyen egyház, kit reprezentál és milyen módon, vagy hogy a birtoklás, illetve maga a természetjogi feltétel adott, kapott, visszaváltható, elorozható vagy felszámolható, s ha igen, ki által, milyen legitimitás szerint eljárva. De ezektől függetlenül is a lényeg a tiszta eljárás és korrekt bírósági döntés, kárpótlás vagy vagyon-visszaszolgáltatás lenne, ez pedig a szaktörténeti kutatás nélkül ténylegesen esélytelen.
Miről szól a premontrei ingatlanper, milyen előzményei vannak az ügynek?
– A kérdésére hadd válaszoljak messzebbről. A peranyagokat áttekintve, sőt a velük kapcsolatos viták és huzakodások láttán röviden azt az ellentmondást lehet megvilágítani, amit a közgondolkodásban vagy bizonyos hatalompolitikai aspektusban úgy szoktak megfogalmazni: mi az, hogy egyházi vagyon, minek egy egyháznak, pláne rendnek vagyon. Fogalmilag egyházi vagyon alá tartozónak vehetjük mindazon anyagi vagy szellemi javakat, amelyek az egyház tulajdonában voltak, vannak, és még szűkebben azokat, melyek egyházi célok szolgálatára vannak szentelve. Általános névvel az egyházi vagyont res ecclesiasticae kifejezéssel is szokták jelölni. Nem mintha az elnevezés eleve szakrifikálna, de ami ott volt, onnan való, egyházi szférából konfiskálták el, az szinte csak mondvacsináltan szorul magyarázkodásra, miért nem adható vissza a tulajdonosának.
Ugyanakkor az egyházjogi tradíció és szabályozás alapján, amihez az embernek természetes joga van, az a jog vagy jogosultság már megvan benne, mielőtt még társulásba szegődne a többiekkel, vagyis a (köz-, vagyon-, hit-)társulatba lépéskor csak átviszi az intézményi működésbe ezt a jogát, ahogyan a jog ezt kifejezi: in actum. Tehát nem a társult viszony adja csupán ezt a jogot, de még kevésbé maga az állam mint intézmény. Sőt, maga a jog is intézmény, nemcsak egyházi kánonjogi értelemben, hanem a leghétköznapibb joggyakorlat alapján is. Az pedig eleve kizárt, hogy ezzel együtt vagy éppen ezért az államot kelljen minden jog egyedüli forrásának és jóváhagyójának, szavatolójának tekinteni. Az egyháznak továbbá közösségi-szakrális, vagy kulturális társasági jellegéből eredően a természetjog elvén is joga van valamilyen tulajdonhoz, ősidőkből eredően és évszázadok óta konstans módon. És minthogy a mai civilizált társadalmak a magántulajdon elvére épültek, az egyházaknak pusztán már emberi jogon is joga van magántulajdonra.
A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az erdélyi római katolikus status ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése mellett nyílt állásfoglalásra tudta rábírni a román kormányt. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak a legjelentősebb lépése az volt, hogy az erdélyi katolikus status ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”.
Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy az erdélyi katolikus status a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, és így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus status, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken.
A piarista pereknél Ghibu és társai érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (és ezzel a piarista rend) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ilyen elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ezek ingatlanokat sem birtokolhatnak.
1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936 illetve 6611/1936, augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét román államra írta át önkényesen, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Szentmártonban (Félixfürdőn), az 1855. december 15-ei telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával. Ezt követően e bejegyzések ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben, 1937-ben, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él legfőbb rendfőnökük. 1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre.
A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend szentmártoni barokk műemlék kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el rektifikációval az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a belügyminisztérium kutyáit.
Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rendből”, rektifikációval a szó etimológiai jelentésében „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis kik voltak, mint román állam a premontreiek előtt 1130-ban, amikor őket az akkori magyar király a Laon melletti Prémontréből Váradhegyfokra idehívta? Mert ha a premontrei rend nevét egy szimpla gesztussal töröljük rektifikáció útján, akkor az 1130-as évszámból kiindulva semmi esetre sem jön össze a „román állam” mint tulajdonos. Már csak azért sem, mert nekem pecsétes papírom van a román külügyi archívum vezetőjétől, hogy Románia mint ország 1878-ig nem létezett, ebből következően nem lehetett tulajdonos 1130-ban.
Mi történt a rendszerváltás után?
- A tulajdonhoz való jog az egyike az alapjogoknak. Ezt a felfogást tükrözi a román alkotmány is, illetve a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta jogilag is kötelezővé vált Alapjogi Charta, amely magában foglalja az Emberi Jogok Európai Egyezményébe beemelt valamennyi jogot, így annak 17. cikkében a tulajdonhoz való jogot is. Egyébként aki napi szinten foglalkozik a 18/1991-es, a 112/1995-ös, a 10/2001-es és a 247/2005-ös törvényekkel, az tudja, hogy csak erős túlzással lehet mindazt, ami Romániában visszaszolgáltatás jogcímen zajlik, valóban visszaszolgáltatásnak nevezni. A premontrei rend ügyén keresztül jól meg lehet nézni, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. Csak 1940-ben a rendnek Félixfürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek, stb., Szentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora, stb. Van tehát tét, és van persze „igénylő” is. Félixfürdőt 2000-ben a Florin Serac volt Bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg. Nem vagyok alamuszi vádaskodó, ha azt mondom, hogy valószínűleg a Kelet-Európában már oly megszokott mutyista módszerekkel. A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm S.A. ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyertem a rendnek 349 négyzetméternyi területet Félixfürdőn.
A kisebb befolyással bíró mutyista csapattal szemben lehet jogerősen, megfellebbezhetetlenül pert nyerni, az viszont látható, hogy a Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Április 4-én a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tettem büntetőfeljelentést 3 bíró ellen, hatalommal, joggal visszaélés tényállásban. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral a számítógép sorsolja, mégis a legfelsőbb bíróságon 7 ügyből 5-öt ugyanaz a bíró tárgyalt. Noha a polgári perrendtartás mindezt jól leszabályozza, s ez eleve kizárásra adna okot, mégsem történik jogérvényes eljárás. Az is igaz, nem ez az egyetlen eset, ahol a bírók korruptak, és nem is ez lesz az utolsó eset. Azon sem csodálkozom, hogy nyomozás nélkül dobják vissza a feljelentéseimet, az ügyészek lakonikusan rábélyegzik a dossziéra, végzésre, hogy nincs bűntett. Nincs új a nap alatt, de kérdezem akkor, milyen nap ez mégis?
Miként viszonyul a politikum a tulajdonjoghoz, illetve ezen belül is az ingatlan-restitúcióhoz?
– Vegyük a 891/2007-es törvénytervezetet, melyet Dan Voiculescu és négy párttársa nyújtott be, melynek deklarált célja volt a totalitárius rezsim ideje alatt különböző jogcímekkel, vagy jogcím nélkül államosított ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállítása. A törvénytervezet többek között tartalmazta egyes államosított ingatlanok természetben történő visszaszolgáltatásának leállítását, és ezek helyében kártérítés nyújtását a volt tulajdonosoknak, illetve azon szerződések „jóhiszeműségének” abszolút vélelmét, melyeknek tárgyai visszaigényelhető ingatlanok voltak.
A szenátusban az RMDSZ frakcióból egyedül Eckstein-Kovács Péter tiltakozott a tervezet ellen, az RMDSZ képviselőházi frakció pedig két képviselő igen szavazata mellett, tartózkodott a szavazáson, néma beleegyezését adta a már egyszer államosított ingatlanok “újraállamosításához”. A Voiculescu féle törvénytervezetből lett később a 10/2001-es törvény 1/2009-es módosítása és kiegészítése. Ha tehát leállítják a visszaszolgáltatást, akkor a politikum a tulajdonjog csorbításával a restitúciós folyamat egészét markolja vissza, lenullázva mindazt, ami addig közjogi rangra emelt vállalása volt. De ezen túl is, alapjogot sért maga a kártalanítás károsítása és konvenció-ellenes európai jogot, normát sért ugyancsak.
A húszas-harmincas években, a status vagyon ügyében, Gyárfás Elemér idejében hatalmas lobbitevékenységet fejtettek ki Nyugat-Európában, meg tudták fogni a közvéleményt, valamit el tudtak érni, a Vatikán is beszállt az ügyekbe. Manapság utcai megmozdulások vannak, amik semmire sem jók. Nem az utcán kell megvívni a folyamatban lévő ügyeket, hanem a bíróságokon, felkészült emberekkel.
Hogy kerül képbe a SRI?
– 2011 májusában kezdődött a nagyváradi közigazgatási bíróságon egy per, amelyben a restitúciós bizottság egy 2010. december 20-i döntését támadta meg a rend. Ebben a perben volt alperes a SRI. A per tárgya egy ingatlan-együttes (telek plusz 9-es villa) Félixfürdőn. Az ingatlan-együttest anno 1996-ban a SRI egy titkos kormányhatározattal kapta meg használatra.
A restitúciós bizottság 2010. decemberében hozott egy döntést, a szokásos szöveggel, hogy „nem fér bele a restitúciós időhatárba a rend kérvénye”, mert nem 1945–1989 között, hanem 1937-ben vették el az ingatlan-együttest a rendtől. A restitúciós törvény szerint a rendnek 30 napja volt megtámadni a döntést a területileg illetékes – ez jelen esetben a váradi – közigazgatási bíróság előtt. Az első tárgyalás kitűzött időpontja volt 2011. május 13.
És ekkor történt egy érdekes időbeli egybeesés. Előtte két héttel két férfi kopogtatott be bukaresti lakásomba, akik azzal jöttek, hogy a bukaresti Rendőrtiszti Főiskola hallgatói és közvélemény-kutatást készítenek Bukarest közbiztonságáról. Kértem, mutassanak igazolványt, illetve megbízólevelet, de ez nem volt nekik. A kérdések sorában olyan is volt: mennyire érzem magam biztonságban? Erre határozottan pozitív választ adtam, mire a kérdező nem túl empátiásan felvilágosított, hogy talán nem kéne biztonságban éreznem magam, mert sok ember fél Bukarestben, és rákérdeztek, voltam-e már megerőszakolva? Visszakérdeztem, mit sugallnak ilyen kérdéssel, de kioktattak, hogy egy nővel sok mindent lehet csinálni, nem kéne ennyire biztonságban éreznem magam.
Kérdéseik megválaszolása után rájuk csuktam az ajtót, és fölhívtam tényfeltáró újságíró ismerősömet, aki kapcsolatai révén szólt az SRI szóvivőjének, hogy megfélemlítésem talán nem illeszkedik az európai konvenciókhoz. A SRI szóvivője jelezte, hogy ők – mármint a bukaresti központ – ilyet nem tesz, hogy házhoz menve zaklassa a felpereseket, ugyanakkor nem zárta ki, hogy a SRI-től még a NATO csatlakozás miatt leépített régi, még az ún. Securitatéban dolgozó operatív tisztek elgondolása lehetett a „közvéleményként”való megszólaltatásom.
A SRI szóvivője ugyanakkor javasolta, hogy ismeretlen tettes ellen tegyek zaklatás miatt büntetőfeljelentést, majd kiderült, hogy valóban rendőrtanoncokról van szó. A rendőrtiszt, aki az ügyemben eljárt, lezártnak tekintette az ügyet, mondván, hogy mivel rendőrtanoncokról van szó, azoktól nem kell félni, nekem pedig nem volt hajlandó kiadni vagy betekintést engedni a kezdeményezett belső kivizsgálás aktáiba, mondván hogy nyomozati anyagok, és nem tartoznak rám.
Mi a SRI álláspontja a perben?
– Úgy gondoltam, hogy úgy lehet a SRI-től megszabadulni, ha a pert felfüggesztem a telekkönyvi törlési perre való tekintettel. Ez, ha nehezen is, de sikerült, aztán kaptam egy értesítést 2012. október 16-án a nagyváradi bíróságtól, hogy a SRI be akar lépni a perbe. A rend önálló jogi személyisége állandó gondként jelentkezik e téren. Az ellenérdekelt román fél állandóan azt mondja, hogy a rendnek, illetve magának a katolikus egyháznak sincs önálló jogi személyisége. Sem a magyar királyság idején, sem azután nem bírt tulajdonnal, mindenét, amije volt, csak használatba kapta a magyar államtól. Ebből explicite az is következik e logika szerint, hogy 1920 után, a magyar állam hatósága után a román állam a tulajdon evidens jogörököse. De megül ez az érvelés nemcsak román oldalon is: tavaly beszéltem egy RMDSZ-es politikussal, neki is pont ugyanez volt az álláspontja.
Abszurd, amikor egy magyar politikus így nyilvánul meg, hisz ezek az emberek egytől egyig azzal marketingelik magukat, hogy foggal és körömmel küzdenek az erdélyi magyarságért. Nemcsak jogi, morális képtelenség is, ha ugyanazt mondja egy magyar, mint amit kvázi a román titkosszolgálat, miszerint az egyház alapítványként működik és ezért a bíróságon kell bejegyeztetni az alapító okirattal és az alapítványokra érvényes jogi folyamatban.
Az a bizonyos magyar ember azt is mondta anno, hogy maga a Vatikán a hibás ezekért az áldatlan állapotokért, mert nem küldi el Vatikánból az alapító okiratot. Ez részben igaz is, a vatikáni álláspont sem látszik sem eléggé harcosnak, sem interaktívnak. Persze az is kérdéses, hogy a premontreieknél ki jöjjön elő mint felperes, és hozza az alapító okiratot: Jézus Krisztus vagy Szent Péter, vagy esetleg Szent Norbert?
A nyílt utcai támadás ellenére is folytatja? Meddig?
– A restitúció ügye nyilvános, európai szinten is a figyelem előterében álló kérdés, így a háttérben zajló eljárások, történések is. Nem ér annyit az ügy nekik, hogy európai közbotrány és uniós fenyítés legyen belőle. Európai országok közötti konvenció alapján külföldi állampolgár konzuli védelem alatt áll, országok közötti konfliktust nem érdemes belőlem csinálni, ezt ők is tudják. Nem hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy gépkocsi csomagtartójában fogom végezni, ahogy már nagyon sokan megjósolták. Persze kutatóként azt is tudom, hogy sem a rendszer, sem a módszer nem változott az elmúlt 23 évben. Mindenki átláthatja ugyanakkor, hogy nem ártalmára vagyok egy országnak, hanem tisztázó segítője a magyar és nemcsak magyar, egyházi és polgári jogi korrekt érdektisztázásnak. Valójában kár engem démonizálni, mert fölöttébb ártalmatlan kutató vagyok, leginkább olvasgatni, kutatgatni szeretek. Vagyis amúgy magamnak való “tudományos lélek” vagyok, mert semmiért nem adnám azt az érzést, amikor elsőnek szippanthatom be a levéltári port, tapinthatom meg egy irattári doboz, dosszié fedelét, amit, mióta ad actába tették, nem nyitott ki senki, néhány levéltári kezelőt leszámítva.
Az egész életem arról szól itt Romániában, hogy küzdeni kényszerítenek: ha nem akadályoznak anno a levéltári kutatásaimban, akkor nagy valószínűséggel nem is csináltam volna meg az elmúlt évek munkáit, filmeket, kutatásokat, könyveket, cikkeket, kiállításokat. Nekem folyamatosan arra van szükségem, hogy saját magammal versenyezzek, be tudjam magamnak bizonyítani, hogy igen, meg tudtam csinálni. Ha egyszer csináltál valamit, akkor a mércét mindig magasabbra rakod saját magad előtt, de csak azért, hogy teszteld az erődet.
Tizenhat éve él Romániában. Mit nyújtott ön számára az ország? Megérte idejönni és itt kutatni?
– Románia egy folyamatos túlélőtábor. Akárhová dobnának le ejtőernyővel ezután, megállnám a helyem. Hisz túléltem Romániát, Bukarestet. Ha idejöttél kis nyusziként, és elmész harcos tigrisként, az már eredmény. A rendszer kényszerített arra, hogy talpraesetté váljak. Budapesti barátaim fogadtak a hátam mögött, hogy sírva fogok hazamenni, hogy a románok majd nem fogják hagyni, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Mindent, amit elértem, saját magam munkájából értem el. Senki semmit nem adott ingyen. Ha azt nézed, hogy képes vagy utánajárni a járhatatlan dolgoknak – egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélted még 16 évvel ezelőtt, magyar állampolgárként, végig idegenként képes vagy a közegellenállás dacára is eredményeket elérni, akkor azt mondom, hogy nagyon megérte.
Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, hisz máshol, egy normálisabb világban ugyanezt a dolgot nem 16 év alatt, hanem mondjuk 4 év alatt meg tudtam volna csinálni, én mégis azt mondom, hogy megérte. Mert közben rengeteget tanultam, fejlődtem. Amúgy sem vagyok egy „normális” ember, a vágyaim sem normálisak. Soha nem érdekeltek normális, szabadon csinálható dolgok. Engem mindig csak a tilos dolgok vonzanak. Amit nem szabad csinálni, ami tabu, és idegesek tőle az emberek. Ez az igazi szellemi kihívás, ilyen dolgokkal foglalkozni.
Meddig tervezi folytatni? Van-e olyan pont, ahonnan nincs tovább?
– Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jelenleg már csak előre van út. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mi van velem, mi van az életemmel, hogy tulajdonképpen nincs is életem, hogy kénytelen voltam átlépni a régi barátaimon is, akik anno mellettem voltak. Amíg tudom, csinálom. De ha nem fogom csinálni, az is az én döntésem lesz, és nem azért, mert mások úgy gondolják, hogy különböző nyomásgyakorlásoktól majd észhez térek, és gyorsan abbahagyom a dolgokat.
Amúgy meg annyira jól látszott az elmúlt hetekben, hogy még a minimális emberi érzékenység sincs meg, vagy nagyon lecsökkent az elmúlt időkben. Persze, a minimális emberi érzékenység megléte még sosem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető szükségképpen jó ember is. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket embervoltunk okán nem teszünk. Nem verünk nőt, nem szolgálunk ócska erőszakot, nem tulajdonítjuk el, ami a másé, más eredménye, más tulajdona. És mégis, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor egy nőt bántalmaznak, és a környezete milyen álnok, susturgó, rosszindulatú, korlátolt tud lenni a reflexióival, egy csöppet sem gondolva bele, milyen az, amikor mindez vele történik, vagy közeli hozzátartozójával.
Varga Andrea
1995 óta Bukarestben él és kutat, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagok között. Filmet forgatott egyebek mellett a Nagy Imre csoport romániai életéről 1997-1998-ban (Ma két hete vagyunk Romániában, 1997), társrendezője volt Ember Judittal közösen A misszió című dokumentumfilmnek), experimentális dokumentumfilmet készített 1995-1996-ban a Transznisztriába deportált romániai zsidók és romák holokauszt-traumájáról (Ros Hasana 5072, Gilgul Neshamot, Poraimos címmel), egy másikat a romániai utcagyerekekről (1997), továbbá a román-magyar focirangadó diplomáciai titkairól, háttéreseményeiről is. 2006-2008 között kiállításokat szervezett (illetve kezdeményezett a román kormánnyal és más román vagy magyar közintézményekkel közösen) az 1956-os magyar forradalmat példaként értékelő románokról és romániai magyarokról (Sor/s/ok között), valamint az európai bizottság romániai kirendeltségének megbízásából 2009-ben a rendszerváltások 1945 és 1991 közötti időszakáról hat kelet-európai ország történetében, levéltári és fotótörténeti források alapján (www.freedomstory.eu, 1989-2009 Romania si libertatea altora, A Story of Freedom). 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta.
Transindex.ro

2013. szeptember 28.

Fehér barátok kálváriája
Az első hazai premontrei monostort Váradhegyfokon, a mai Nagyváradon alapították még Szent Norbert életében. Ő 1080 körül született az északnémet-holland határ közelében, Genep várura fiaként. Életrajza látványos, pálfordulás-szerű megtérésről tudósít, amely után felszentelt papként szeretett volna élni xanteni kanonoktársaival, akiket azonban nem sikerült visszafordítani az eredeti szigorú kanonoki életformához. Ezért a pappá szentelése előtti napon minden vagyonát szétosztotta, majd a pápa engedélyével mezítlábas, darócruhás vándorprédikátor lett. Hat év után első követőjére, Hugóra bízta Prémontrét, mert magdeburgi érsekké választották, a rendje pedig rohamosan elterjedt Európában.
Az Árpád-korban a „fehér barátok” 40 monostorban szolgálták a magyar népet imádságukkal, lelkipásztori és hiteleshelyi (közjegyzői) tevékenységükkel. A 18. században, II. József rendeleteit követően a magyar premontreiek rendjük fennmaradása érdekében a ciszterekhez és a bencésekhez hasonlóan iskolák fenntartását is vállalták, jelentős pedagógiai tevékenységet folytattak. Trianon után a Nagyváradhegyfoki Premontrei kanonokrend egyházi vagyona is Romániához került.
Ghibutól a felfüggesztésig
A kanonokrend egyházivagyon-restitúciós pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibu egyetemi tanárral kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Gyakorlati sikereket azonban csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor programjához híven az erdélyi római katolikus egyház státus ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése melletti nyílt állásfoglalásra bírta rá a román kormányt.
Az 1855. december 15-i magyar telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén a kolozsvári hatóságoknál ingatlanokat írtak át a román állam javára. A piarista épülettömb a közoktatásügyi minisztériumhoz került, egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig atanulmányi alap javára játszottak át, a bejegyzés szerint „a román állam kezelésében.” Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy a román törvények értelmében az erdélyi katolikus státus „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, így Romániában ingatlanok tulajdonosa sem lehet.
Az 1866-ban rögzített eredeti beírás szerint a váradszentmártoni telekkönyv lapján „Szent István első vértanúról címzett Nagyváradhegyfoki premontrei rendi prépostság” került bejegyzésre eredeti tulajdonosként. Onisifor Ghibu 1936-ban, csendőri kísérettel, a premontrei rend Nagyváradi Gimnáziumának épülettömbjét és telkét az augusztus 22-én kelt 1936/7818., illetve a 1936/6611-os végzés alapján a román államra testálta. Az önkényes bejegyzések ellen a váradhegyfoki és a jászóvári premontrei rend, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében három fellebbezés történt. A nagyváradi bíróság 1937. március 31-én jóváhagyta Onisifor Ghibu „javítását”, és a telekkönyvi bejegyzéseket. A nagyváradi törvényszék második fokú végzésében (1937) már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek. A román bírósági szerint a világegyház szerzetesrendjének nem ismerhető el a jogi személyisége, mivel Románia határain kívül is vannak szervezetei, és legtöbb rendfőnökük külföldön él.
A Szentszék 1938-ban erélyesen tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött 1927-es konkordátum értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön is jogi személyek, és a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen, el nem kobozható, ugyanakkor meg kell őrizni eredeti rendeltetésének megfelelően. A román külügyminisztérium kérésére 1939-ben a bukaresti semmítőszéken a máig be nem fejezett jogi eljárást felfüggesztették. A Szentszék és a román kormány tárgyalásai nem zárultak le, ugyanakkor megjelent egy rendelet, amelyben kimondták, hogy valamennyi ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztenek, és egyenként vizsgálják meg azokat.
Újraállamosítás
A második bécsi döntés után a magyar kormány miniszteri rendelkezésben kimondta, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta. 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés után a Szatmár-nagyváradi Egyházmegye a régi egyházmegyei határok keretében kettévált: ismét teljesen különálló, a püspökök személyében is elkülönített egyházmegyét alkotott, amelyekhez a bécsi döntés előtti, Trianon utáni magyarországi apostoli adminisztratúrákat is visszacsatolták. A Nagyváradi Egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi kollíziós magánjog követelményét alkalmazta. A magyar országgyűlés október elején fogadta el az 1940. évi XXVI. törvényt, amely „A román uralom alól felszabadult keleti és erdélyi országrészeknek a Magyar Szent Koronához való visszacsatolásáról és az országgal történő egyesítéséről” rendelkezett.
Az észak-erdélyi területek visszacsatolásával kapcsolatosan a magyar kormányzat a törvényhozás további rendezéséig megtehette mindazokat az intézkedéseket, amelyek a visszacsatolt terület közigazgatásának, törvénykezésének, közgazdaságának és általában egész jogrendszerének az ország fennálló jogrendszerébe való beillesztése érdekében szükségesek voltak. Mindaddig, amíg a törvényhozás vagy a visszacsatolási törvényben kapott felhatalmazás alapján erről a miniszterelnök másként nem rendelkezett, Észak-Erdélyben az 1940. augusztus 30-án érvényes jogszabályok maradtak hatályban, kivéve azokat, amelyek az állami főhatalom változása következtében nem voltak alkalmazhatók.
A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenítette a magyar kormány által hozott valamennyi, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. A nagyváradi premontrei gimnáziumot – ma Mihai Eminescu Főgimnázium – az 1948/ 176-os dekrétummal államosították. A Premontrei Rend tulajdonában lévő Félixfürdőt 1948. november 28-án államosították újra.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. szeptember 7.

Ötszáz éves a Csíksomlyói Szűzanya szobra
A csíksomlyói kegytemplom – pápai kisbazilika legdrágább kincse, az oltáriszentség után, a Szűzanya kegyszobra. A körülbelül ötszáz éves, reneszánsz stílusú kegyszobor hársfából készült. Alkotója ismeretlen. Magassága 2,27 m, a világon ismert kegyszobrok közül a legnagyobb. A napba öltözött asszonyt ábrázolja, akinek lába alatt van a hold, fején a tizenkét csillagból álló koszorú. Királynőként is ábrázolja Szűz Máriát: fején korona, jobb kezében jogar, bal karján tartja Szent Fiát, a világ Megváltóját. 1798-ban, Batthányi Ignác erdélyi püspök idején az egyház Csodatevő, segítő szent Szűznek nevezte el.
A szobor alkotásának ötszáz éves évfordulója alkalmából jubileumi Mária-évet hirdetnek a kegyhelyen szeptember 14-től 2015. szeptember 15-ig. A jubileumi év minden egyes napjára teljes búcsút engedélyezett Ferenc pápa a szokott feltételekkel. Szeptember 14-én, a fél 11 órakor kezdődő szentmisén Jakubinyi György érsek megnyitja a jubileumi Mária-évet. Szeptember 12. pedig Szűz Mária neve ünnepe, a kegyhely őszi búcsúja. Szentmisék 8-kor, fél 11-kor és este 7 órakor lesznek.
A jubileum kapcsán Urbán Erik ferencest, a kegytemplom igazgatóját kérdezte Fábián Róbert.
A csíksomlyói kegytemplom – pápai kisbazilika kincse a napba öltözött Asszony. A kegyszobor készítését a 16. század elejére teszik, de megalkotásának pontos dátuma valójában ismeretlen. Honnan a kezdeményezés, hogy folyó év szeptember 14. és 2015. szeptember 15. között legyen a jubileumi Mária-év?
A kegyszobrot a szakemberek véleménye szerint az 1500-as évek elején faragták. Mivel a pontos időpontot nem tudjuk, ezért kijelölt év a jubileumi év. Volt már ilyenre példa egyházunkban: gondoljunk csak arra, amikor XVI. Benedek pápa Szent Pál-évet hirdetett az apostol születésének 2000. évfordulója alkalmából. A Mária-év meghirdetése már több éve foglalkoztatta a csíksomlyói kegyhelyen szolgáló ferences közösséget. Szakemberekkel egyeztettünk, míg végül megszületett a döntés, hogy az idei őszi búcsún, amely Mária neve ünnepéhez kötődik, főegyházmegyénk főpásztorával egyetértésben meghirdetjük a jubileumi évet. A jubileumi év kiemelkedő, ünnepi szentmiséje a 2015-ös pünkösdi búcsús mise lesz a Kis- és Nagy-Somlyó hegyek közötti nyeregben, a Hármashalom-oltárnál.
Csíksomlyó szerepe a rendszerváltás utáni években valamilyen szinten átértékelődött. Nemcsak a székelység búcsújáró helye és központja a gyulafehérvári egyházmegye hitéletének fontos bástyája, hanem az összmagyarság nemzeti öntudatának egyik meghatározó pillére is. Ennek tudatában hogyan néz elébe a szeptember 14-én megnyitandó jubileumi Mária-évnek?
Nagy tekintélye van a csíksomlyói kegyhelynek a székely nép és a világon szétszóródott magyarok életében. A Boldogságos Szűz Máriába vetett bizalom a kegyhelyen erőt és reményt adott és ad a zarándokoknak: népünknek a csíksomlyói kegyhely lett a hit, a szellemi élet és a kultúra védőbástyája, oltalmazója és továbbörökítője mindannak, ami a nemzeti öntudatot meghatározza. Természetesen a Mária-év lelki oldalát emelem ki. Jó lenne szervezett zarándoklatokat szervezni a jubileumi évben: egyházközségi vagy főesperesi kerületi zarándoklatokat is. Szép ajándék a kegyhely számára, hogy az Apostoli Penitenciária – folyó év május 14-én kelt dekrétumával – a csíksomlyói kegyhelyen jubileumi Mária-évre teljes búcsúk elnyerését engedélyezte.
A búcsú révén – tanította VI. Pál – az egyház meghirdeti a hívek számára a Krisztus és a szentek közössége teljességében való részvétel lehetőségét, bőven kínálva számukra alkalmat az üdvösség elérésére. Biztatom zarándok testvéreimet, hogy teljesítve a teljes búcsú elnyerésének feltételeit (elvégezni az előírt bűnbánati cselekményt vagy imát, szentgyónást végezni akár a búcsúnyerés napja előtt is, szentáldozáshoz járulni, és a szentatya szándékára imádkozni egy Miatyánkot, Üdvözlégyet és/vagy Hiszekegyet), újuljanak meg lelkiekben és akár elhunyt szeretteikért ajánlják fel a búcsút.
A pünkösdi búcsún és a kegytemplom szokásos liturgikus programjain túl terveznek-e más rendkívüli eseményeket Csíksomlyón a jubileumi évre?
Mindjárt a Mária-év megnyitása után, szeptember 16–19. között a csíksomlyói kegyhelyen tartják az Európai Máriás Kegyhelyek Hálójának találkozóját, egy olyan nemzetközi konferenciát, amelyen Európa 20 országa 21 nemzeti kegyhellyel képviselteti magát. Ennek keretében, szeptember 17-én 19 órától ünnepi szentmise lesz, amelyet a főegyházmegye érseke mutat be, és amelyre várjuk zarándok testvéreinket is.
További terveink a jubileumi évre orgonakoncertek szervezése, valamint a budapesti Zeneakadémia Egyházzenei Tanszéke és a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnázium, az Egyházzenei Szakközépiskola és Diákotthon közös szervezésében egyetemista és középiskolás egyházzenészek, kántorok, népzenészek és tanárok számára ötnapos kurzus keretében a Csíksomlyói Szűzanyához kötődő énekek tanítása és a kegyszoborhoz kötődő iskoladrámák bemutatása. Jövő tavasszal a kegyszoborról szóló konferenciát tartanak, és tanulmánykötetet is terveznek. Tervben van egy időszakos kiállítás létrehozása is a Csíki Székely Múzeummal közösen olyan tárgyakból, amelyek a kegyszoborhoz kötődnek. Így például közszemlére tennék azt a püspöki levelet, amivel csodatevővé nyilvánították a kegyszobrot, néhány fogadalmi tárgyat, köztük azt az ezüst koronát, amelyet Batthyány Ignác erdélyi püspök adományozott, kelyheket, miseruhákat, illetve olyan ruhadarabokat, amelyekbe öltöztették a kegyszobrot.
Fél évezredig a napba öltözött Asszony a bizalom, a hit, a remény, az oltalom hirdetője volt, s ma is ezek aktualitásáról tanúskodik az a sok-sok ember, ki Csíksomlyóra elzarándokol. Hogyan látja, mit üzen az ötszáz éves kegyszobor a ma emberének?
Biztos vagyok abban, hogy aki a Szűzanya közbenjárását bízó lelkülettel kéri, annak égi édesanyánk nem tagadja meg a kéréseire és kérdéseire adott válaszokat. Ő segíthet megújulni abban, hogy az ünnepeken megvallott hitünk a hétköznapokon a tetteinkben tükröződjék. Ferenc pápa többször idézi névadóját, Assisi szentjét, aki ezt tanácsolta testvéreinek: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, még a szavakkal is”. Hirdessük mi is az evangéliumot életünkkel, tanúságtételünkkel! Legyünk következetesek mindannyian, hívek és a lelkipásztorok, abban, amit mondunk és teszünk! A szó és az életmód közötti összhang mutatja hitelességünket, az egyház hitelességét.
Vasárnap (Kolozsvár)

2015. január 18.

A szerzetesélet kezdete és alapjai
Nagyvárad - A szerzetesség kezdeteiről tartott előadást Fejes Anzelm Rudolf premontrei apát péntek délután, az egyházmegye oktató hittanárai számára szervezett tanulmányi est keretében.
Fejes Anzelm Rudolf köszöntötte Böcskei László megyés püspököt, a hittanárokat és az érdeklődőket, majd előrebocsátotta, nem tudományos előadást kíván tartani, csupán történelmi tényekkel hozzájárulni egy nézőpont kialakításához. Úgy tűnik, a világ szembehalad a szerzetesek által képviselt értékekkel, hiszen míg a szerzetesélet fő jellemvonása az önmegtagadás, addig például sok szülő van azon az állásponton, miszerint „a gyerekemnek mindent megadok” – ez pedig nem helyénvaló. Az is gond, hogy a gyermekek nagy része az édesanyákkal él, nincs apaképük, s amint azt Ferenc pápa is kifejtette, a családok széthullása a szerzetesélet rovására fog menni, hiszen az ilyen gyermekből lett felnőtt vajon az apátját hogyan fogja tisztelni? – tette fel a kérdést a premontrei apát.
A szegénység
A szerzetesség fő jellemzői az engedelmesség, a szegénység és a tisztaság. Ószövetségi gyökerei is vannak – Illéshez hasonlították a szerzeteseket – mégis Jézus tanításai azok, amelyek nyomán szélesebb körben elterjedt. A krisztusi tanítás: oszd szét a szegényeknek amid van és kövess engem. Ebben két dolog körvonalazódik: a jó cselekedetek következtében megélt szegénység és Krisztus követése, ami egyúttal a házastárstalanságot is feltételezi. Az ősi premontrei fogadalom is az elöljáróknak való engedelmességről és a kolostor szabályainak a megtartásáról szól. A szerzetesi fogadalom a cölibátusra, az erkölcs állandó javítására és a teljes átadásra vonatkozik. Maga Szent Pál apostol is nőtlen életet élt, és azon a véleményen volt – amint az a leveleiből kiderül – hogy jó, ha a férfi és a nő nem él házasságban, ugyanis akkor az Úrra van gondja. Szent Norbertet pedig a hagyomány a második Szent Pálnak tekinti, ő is egy erős élmény nyomán tér meg, és úgy tartják, hogy senki nem térített meg annyi lelket, mint ő. Ő is, akárcsak Ferenc pápa, megértette, hogy a jelenkori és az akkori világot átszövő keresztényellenes erők ellen csak szegényen lehet harcolni.
Az ima
Az Apostolok cselekedeteiben szereplő Zafira és férje esete alapján a szerzetesek szerint ha mindent a közösbe tesznek, akkor a közösségben egy túlvilági erő lesz jelen. De ez az erő nem tud hatni, ha valaki közülük megszegi ezt a fogadalmat. A teljes megosztás következményeként a szegénység nemcsak megnyitja a mennyország kapuit de erővel tölti el a közösséget. Tudjuk, hogy fontos a szerzetesi életmódban megélt imádság is, a zsolozsma, hiszen amikor ez egyház imádkozott, Péterről lehulltak a bilincsek. A szerzetesség az egyház egyik tartópillére, a szerzetesek zsolozsmáinak ilyen hatása kell legyen! Nem véletlen, hogy Ferenc pápa sokszor kéri meg a szerzeteseket, hogy imádkozzanak érte.
Szó esett a későbbiekben arról, hogy hogyan alakult a szerzetesélet Egyiptomban, Európában és Nyugaton, s kik voltak az első, példamutató szerzetesek. A premontrei apát érintette a vértanúság kérdését is – ez az aszkézis csúcspontja, de csak akkor, ha az ember elérte az aszketikus tisztaságot, azaz a lélek megszabadult az érzékek ostorától.
Program
Az egyházüldözés során a papság és a szerzetesség harmóniában volt, de miután ennek vége szakadt, a dolgok megváltoztak. A püspökök a császár tanácsnokai lettek, hatalom és vagyon megszerzésére törekedtek, a klérus elvilágiasodott. A szerzetesek nem akartak ezen az úton járni, emiatt feszültség alakult ki.
Miután a jelenlévőket megvendégelték a templom sekrestyéjében, Fejes Anzelm Rudolf arról tartott előadást, hogyan nyilvánulnak meg a szerzetes lelkiségek templomainkban. A nagyváradi premontrei templomban zajló rendezvény a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság idei első lelki programjának a része volt, mely a Megszentelt Élet Évének jegyében zajlott.
Neumann Andrea
erdon.ro

2015. május 10.

Hazahozott misztériumjátékok
Kétszázötven év után érkeztek haza Csíksomlyóra a Szűzanya életéről szóló misztériumjátékok. Az eredeti csíksomlyói ferences iskoladrámák alapján összeállított, magyar nyelvű liturgikus előadásokat gödöllői és piliscsabai előadók a kegytemplomban mutatták be április 26-án, húsvét negyedik vasárnapján.
Amikor meghirdették az 500 éves kegyszobor előtt tisztelgő jubileumi évet, akkor ötletként felmerült: újra elhívják a piliscsabai színtársulatot, hogy bemutassanak egy-egy részletet azokból a kincsekből, amelyek ott lapulnak a csíksomlyói ferences kolostor könyvtárában. „Csíksomlyó nemcsak a hitnek, hanem a kultúrának is az őrzője volt, és ezeket a kincseket közkinccsé kell tenni. Így kelt életre ezen az ünnepen a történelemnek egy kis részlete” – válaszolta kérdésünkre Urbán Erik ferences szerzetes, a csíksomlyói kegytemplom igazgatója.
Az Angyali üdvözletről, illetve Szűz Mária és Erzsébet találkozásáról szóló, középkori magyar nyelvű misztériumjátékot a gödöllői premontrei Szent Norbert Gimnázium egyházzenészei és a gödöllői Kántorátus tagjai vitték színre.
„Ez a liturgikus játék az angyali üdvözletnek és Mária Erzsébetnél való látogatásának az evangéliumi történetét meséli el. Könnyű gregorián dallamokat fűztünk egymás után, így kerekedett ki egy kis negyedórás misztériumjáték. Egy pici dramatizált mozgással adtuk elő, hogy érthetőbbek legyenek a szerepek” – mondta Kocsis Csaba kórusvezető, gödöllői egyházzenész az előadással kapcsolatosan. A kórusvezető azt is kiemelte: nagy jelentőségű az egész Kárpát-medencei magyarság számára a csíksomlyói kegyhely. Azért is hozzák el ide diákjaikat, hogy ők is átérezzék azt az élményt, ami megtapasztalható ezen a helyszínen, ahogyan az egyházzenei képzésben tanult népi énekek, gregorián tételek, többszólamú darabok, orgonaművek itt „kézzelfogható módon jelennek meg”. A gödöllői középiskolai, ötéves egyházzenés képzés diákjai „ebben a korban a legfogékonyabbak mindenféle lelki élményre” – mondta Kocsis Csaba.
Az előadókat a gödöllői egyházzenei képzés vezetője, Balogh Piusz premontrei perjel is elkísérte, és az előadást megelőzően szentmisét celebrált a kegytemplomban. „A gregorián énekek, valamint azok a népénekek, amelyek a Boldogságos Szűz Máriáról vagy éppen most a húsvét öröméről szólnak, nemes hagyományai az egész Magyarországnak, magyar kincsünknek. Bár háromszáz, ötszáz vagy ezeréves énekekről van szó, ezeknek az éneklése nem ódon dolog, hiszen ifjak és frissek ezek a dalok, és ezt mutatja az is, hogy nem csak öregek, hanem ifjak és minden korosztály ezeket zengi és énekli. S az, hogy magyar nyelven tudunk gregoriánt énekelni, nemes népénekeket zengeni, iskoláinknak, például a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumnak és az egyházzenei képzésének is köszönhető. Tananyagunk, és liturgiai gyakorlatként ezt használjuk és visszük mindenfelé, s lám az egykori régi magyar területeknek az egyik végétől a másikig mindenhol zengeni tud és mindenhol a hitnek a teljességét tudja közvetíteni” – mondta a premontrei perjel.
Az előadás második részében a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészeti és Társadalomtudományi Karának Boldog Özséb Színtársulata tartott előadást. Ők immár a harmadik iskoladrámát „hozták haza” Csíksomlyóra. 2009-ben 18. századi passiójátékot, 2013-ban pedig a csíksomlyói ferences úrnapi játékot mutatták be a kegytemplomban. Ezúttal a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének növendékeivel együtt, az első pünkösd után történteket és a Szűz Mária mennybevételéről szóló liturgikus előadást mutatták be. Ez a misztériumjáték egyetlen a magyar irodalom lelkiség-zenetörténetben, a 18. században egy ferences szerzetes paptanár írta, akinek egyelőre nem tudni a nevét. Az iskoladrámát annak idején Nagyboldogasszony ünnepén mutathatták be a ferences gimnázium diákjai. „Az 1990-es évek közepén Kedves Csaba irodalomtörténész foglalkozott vele. Ő készítette az első leiratát, a kézirat alapján gépelt formát, és abból egy-két versszak kiemelésével gyakorlatilag 99 százalékban, szövegében, dallamaiban, énekeiben az eredeti Csíksomlyói Mária mennybevétele misztériumjátékot hozta haza a Boldog Özséb színtársulat Csíksomlyóra” – mondta Medgyesy S. Norbert, az előadás szövegének összeállítója. Az egyetemi adjunktus szerint a csíksomlyói misztériumjátékoknak az a titkuk, hogy a legmélyebb, legfontosabb teológiai tényeket és üdvtörténeti eseményeket népi módon, hétköznapi módon, de emelkedett stílusban mondja ki. Szent térben, szent időben való szent szövegek ezek, olyan módon, hogy ezt mindenki mind a mai napig megértse. Benne volt a Szentháromság teológiája, a Szűz Mária mennybevételének dogmája, a végén pedig himnikus és litániázó részek foglaltak helyet, amelyek nyelvezete Kájoni János működésére, a 17. századra vezethetők vissza. Az elhangzott énekeket is kivétel nélkül a Csíksomlyón 1676-ban kiadott Kájoni Cantionaléból vettük, és láthatjuk, milyen könnyen megeleveníthetők ezek az ősi szép kincsek: elég hozzá egy orgonakíséret és egy kivetítő, és az egész ünneplő közösség együtt énekelte a szereplőkkel. Izgalmas volt még a darab első jelenete, amikor pünkösd után a tizenkét apostol elmegy a világ tizenkét tájára, felveszi ennek a cikkelyét és közben tizenkét részre osztva elmondja a Credót, a Hiszekegyet, korabeli nyelvezettel. Ennek az előképe Domokos Pál Péter szerint egy dramatikus Credo, amit a 15. században a Kárpátokon túl, Moldvában, a szereti püspök, Nicolas Renato, Vadász Miklós udvarában, az ő iskolájában mutattak be. Ez a dramatikus Credo a középkorból származik, barokk jelmezekkel és barokk nyelvezettel himnikus magasságokban jár, és mind a mai napig érthető” – hangsúlyozta az előadás végén készített interjúban Medgyesy Norbert egyetemi adjunktus. Az elhangzott énekeket Farkas Domokos orgonajátéka kísérte, az előadást pedig Barta Árpád rendezte, a nyelvészeti tanácsadó Huszthy Bálint volt. A Boldogasszony szerepét Kucséberné Farkas Mirtill játszotta.
„Nehéz szavakba foglalni azt, hogy milyen érzés, élmény volt számomra – mondta a főszereplő. – Már évekkel ezelőtt befejeztem az egyetemet, és ebben a színjátszóban is már nagyon sok szép évet töltöttem el, de befejeződött számomra ez a korszak és iskolában tanítok. Kislányom született tavaly, és azt hittem, hogy nekem már nem adatik meg újra visszatérni a színjátszóba. Ennek ellenére megkerestek, és nagyon-nagyon örültem, hogy még egyszer eljuthattam ide. Két évvel ezelőtt jártam itt utoljára, amikor itt, a Szűzanyánál kértem, hogy édesanya lehessek. És ez megadatott egy évvel ezelőtt, úgyhogy ezért is volt nekem nagyon fontos, hogy visszajöhettem, és itt lehetett a kislányom is. Ez különösen nagy töltetet adott nekem ahhoz, hogy átéljem ezt a szerepet.”
A csíkszeredai hívek ezúttal is örömmel és meghatódva fogadták a „hazahozott” iskoladrámákat. Mindkét előadást vastapssal jutalmazta a közönség. Csíksomlyót a magyar nyelvű diákszínjátszás bölcsőjének is tekintik a műfaj szakértői. Az 1980-as években a kegyszobor alatt, elrejtve találták meg a 104 magyar nyelvű középkori iskoladráma szövegét tartalmazó könyvet. Ezeket a misztériumjátékokat több száz évvel ezelőtt a neves csíksomlyói gimnázium tanárai írták, és a diákok egy-egy ünnep keretében mutatták be.
Csúcs Mária
Vasárnap (Kolozsvár)

2016. szeptember 18.

Fejlődjenek az élő kövek is
Szeptember 18-án volt a 78. évfordulója annak, hogy Fiedler István akkori római katolikus püspök 1938-ban felszentelte a várad-hegyfoki premontrei prépost széktemplomát.
Az évforduló tiszteletére vasárnap délelőtt ünnepi szentmisét mutatott be Fejes Rudolf Anzelm apát, prépost-prelátus, melynek kezdetén megtömjénezte azt a tizenkét, falra festett keresztet, melyek helyeit annak idején a főpásztor bekente krizmával.
Az evangéliumi részlet Szent János Könyvéből szólt. Elmélkedésében a főpap arra hívta fel a figyelmet: ezen a különleges ünnepen gondolniuk kell a pálos vagyis arra az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendre is, amely „rokona” a premontreieknek, hiszen mindketten Szent Ágoston reguláját követik, csak másik keretben, hiszen a pálosok remete életet élnek, míg a premontreiek a papok kanonoki életét választották. Köztudott, hogy az Úri utcai, jelenleg premontrei széktemplom korábban a pálosoké volt, és a rendtag Vépi Máté tervei alapján készült. II. József, a „kalapos király” azonban a felvilágosodásnak hódolva megszüntette a szerzetesrendeket, arra is hivatkozva, hogy az ima felesleges, nincs közhasznú jellege, és ezt a rendeletét még a halálos ágyán se vonta vissza. Csupán 16 év elteltével történt ez meg, I. Ferenc császár idején, de ez alatt a szünet alatt sok minden tönkrement, így az egyházi vagyon újraelosztásakor méltányossági alapon a premontreiek kapták meg az Úri utcai templomot, egykori pálos rezidenciát, hogy működjeni tudjanak.
Tiszteletben tartották azt, hogy művészetileg a Székesegyház után a legértékesebb, és a titulusát sem változtatták meg, csak bevittek oda olyan szenteket, akik a premontrei rend jellegzetességét adják: a rendalapító Szent Norbert, a regulát adó Szent Ágoston, a tanítórendek védőszentjének számító Szent Anna, valamint Szent Jakab (az anyamonostor közel esik a Compostelába vezető zarándokúthoz). „Az anyagi kövek meg vannak szentelve, de jó lenne továbbfejlődni az élő kövek szempontjából is”- hangsúlyozta Fejes Rudolf Anzelm.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

2017. augusztus 4.

Nyolcvannyolc esztendő a közjó szolgálatában
Nemrég ünnepelte 88. születésnapját Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke. Aki ismeri őt, tudja: egy olyan személyiség, akinek polihisztori sokoldalúsága már a diákéveiben megmutatkozott, hogy aztán később egyre inkább kibontakozzék
A nyolcvannyolc ugyan nem egy kerek szám, de azért tiszteletre méltó, különösen ha életévekben számítjuk, és egy olyan gazdag életút, pályafutás van mögötte, mint a Pásztai Ottóé. Olyannyira változatos és sokrétű tevékenység, hogy szinte bajban van e sorok szerzője, hogy akkor mit is emeljen ki ezek közül: beszéljek arról, hogy már a diákéveiben a Premontrei Gimnázium számos egyesületében jeleskedett, mint jegyző a Mária Kongregációban, őrsvezető-helyettes a cserkészeknél, vidéki Regös-táborok aktív résztvevője (felejthetetlen előadásokkal, tábortűzzel, énektanulási lehetőségekkel), többszőrös aranyjelvényes a Diákkaptárban, az iskolai énekkar lelkes tagja, számtalan ünnepély s több színházi szereplés fellépője? Vagy inkább azt domborítsam ki, hogy 1945-1948 között az Önképzőkör elnöke és a Sportkör (kosárlabda, foci, kardvívás, úszás, pingpong, céllövészet, röplabda, korcsolya, úszás, futás stb.- összesen 18 sportágat próbált ki, még ojna-bajnokságot is nyert) igen eredményes versenyzője volt? És a felsorolásban még csak a múlt század negyvenes éveiben tartunk…
– Az édesanyám jószerivel már az első pillanatól kezdve, vagyis amikor még csak elemi iskolás lettem, kijelentette, hogy te márpedig a premontreibe fogsz gimnáziumba járni. Ez történt valamikor 1936 tájékán. Mit ad Isten, Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és 1940 októberében elkezdtem tanulmányaimat az újraindult Premontrei Gimnáziumban, melynek aztán végig, vagyis 1948-ig a növendéke voltam. Mindig mi nyitottunk meg egy újabb évfolyamot, és voltunk az elsők, akik leérettségiztünk. Jóformán azonban meg se száradt a diplomán a tinta, amikor megszületett az a törvény, mellyel megszüntették az egyházi iskolákat is.
Az elemi osztályok tiszta tízessel való elvégzése némiképp előrevetítette a sikeres folytatást: ahogyan várható volt, a premontrei gimnáziumban töltött évei eredményei miatt sem kell szégyenkeznie. Megfogadva az igazgató tanácsát, még nagyobb energiát fektetett a tanulásba, de azért némiképp csalódásként vagy traumaként élte meg, hogy ezt az érintett kevésbé értékelte. Különösen ha arra gondolunk, hogy az évek folyamán amúgy körülbelül tíz tanítványa is volt, így fogalmat lehet alkotni arról, hogy mennyire ismerte a tananyagot.
Iskolai évek
– Az 1944/45-ös tanévben, tekintettel arra, hogy a gimnáziumot előbb német, majd orosz hadikórháznak foglalták le, az Orsolya-gimnázium befogadott bennünket. Először történt meg, hogy koedukált oktatásban vettünk részt. Boldog dr. Bogdánffy Szilárd volt az osztályfőnökünk. Ami szépet és jót fel lehet sorolni, ővele kapcsolatban elmondható. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, szégyenlős volt még a jónép. Azt mondja Bogdánffy: az úgy nincs rendben, hogy külön a fiúk és külön a lányok, úgy kell, hogy egy fiú- egy lány a padokban. Erre fel, volt egy osztálytársam, olyan volt mint egy filmsztár, jóképű, hullámos hajjal, tizenhárom lány rohant mellé. El lehet képzelni, végül sorsolni kellett…
Persze nem csak humoros dolgok történtek. A premontrei paptanárokkal nem is volt különösebb baj, inkább az apácáknak volt szokatlan az új helyzet. A fiúk természetükből eredően hangosabbak, így nem nagyon nyerték el a szerzetesnővérek tetszését. Az oroszok elvonulása után aztán visszaadták a premontrei gimnáziumot, leírhatatlanul rossz, leromlott állapotban. A körülbelül 37-38 ezer kötetes, több őspéldányt is tartalmazó komoly könyvtárnak nyomát se találták, a bőrkötéses kiadványok az ócskapiacon képezték adásvétel tárgyát.
– Már akkor kezdődött a térhódítása a kommunistáknak, akiknek nagyon csípte az orrát az egyházi iskola. Diáktanácsok kellett alakuljanak, én a második csoportban voltam, a sportkapcsolatok, az önkéntesmunkák koordinálása tartozott a feladataink közé. A plakátolás egy eléggé úgymond pikáns dolog volt, általában mindig balhé volt abból, hogy ha az utca egyik végében mi magyarok voltunk vagy öten-hatan, az utca másik végében pedig tíz-tizenkét román diák.
Ezzel együtt a sportban normális volt a viszonyuk. Akkor már működött a Gojdu, a Kolozsvári úton az Alexandria, a Gépipari, a Kereskedelmi és az Állami Gimnázium, a Premontreivel együtt tehát körülbelül hat középiskolának a diákjai vettek részt a sportmegmérettetéseken.
– Egy vasárnap délelőtt a színházban Mécs László tartott egy körülbelül másfél órás előadást, ő mondta a verseket. Másnap, hétfőn bemutatta nekünk őt az igazgató. Mécs megkérdezte: ki hallott rólam? Voltunk vagy tizenöt-tizenhatan. Ki olvasott tőlem legalább egy verset? Maradtunk nyolcan. Ki tud egy verset elmondani? Maradtam én. Végül nem egy, hanem három költeményt szavaltam el. Mivel elhozta magával azt a számozott példányt, melyből egy nappal korábban felolvasott, ezt az osztálynak adta ajándékba.
Van miről tehát mesélni, amire emlékezni. Egy érdekes történet a Kapucinus utcában egykor üzemelt vendéglőhöz, a Kék Macskához kötődik, ahol egy cigány prímás közreműködésével született meg a diákinduló. Vagy egy másik sztori: hetedikesek lehettek, huszonketten voltak egy osztályban, amikor valaki javasolta: mivel különböző vérmérsékletűek, sorsolás útján mindenki tartson úgymond egy rövid beszédet, hogy akik esetleg izgulnak, idővel számukra se okozzon ez gondot. Mondanunk se kell, másfél év múltával, mikor az érettségire került sor, még a legstresszesebbeknek se okozott problémát a nyilvános szereplés, illetve szövegelmondás.
– Az érettségi után édesapám kijelentette: tudom, hogy egyetemre akarsz menni, de előtte inkább menj el dolgozni egy évet, hogy biztosítsd magadnak az anyagi hátteret, tudjál felöltözni rendesen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagy hozsannázással, lelkesedéssel fogadtam ezt a hírt, de hát tökéletesen igazat kellett, hogy adjak neki, mert alacsony fizetések voltak akkor is. Bekerültem a szőrmegyárba lévén, hogy ott is kosaraztam, ahol előbb a gépi kasszánál voltam köszörűs.
Vegyipar
1949-ben aztán következhettek az egyetemi évek. 1954-ben szerzett diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetem kémia karán. Vegyészi diplomával a kezében a váradi Transilvania festékgyárban nyert állást, ahol 1954-1969 között részlegvezető, később a minőségi ellenőrző osztály vezetője, majd az üzem termelési felelőse. A váradi vegyipari gyárak összevonása után, 1969-1988 között a Sinteza vegyipari kombináltban dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Itt volt a tervosztály vezetője, főmérnök helyettes, valamint technikai szaktanácsadó. A számok ezekben az évtizedekben is önmagukért beszélnek: 1963-ban létrehozta az üzem kitűnően felszerelt szakkönyvtárát körülbelül 3600 kötettel, hatnyelvű folyóiratokkal. Hét szabadalma s közel 100 elfogadott újítási javaslata volt. 1971-ben a romániai vegyipar részéről mint szerződéskötő és piacfelmérő járt olyan közel-keleti országokban, mint Libanon, Szíria és Irak.
E szakmai tevékenység mellett, aktívan részt vett a város társadalmi életében. Többek közt 34 évig volt a Kémiai Sportkör elnöke. Nagy hozzáértéssel és szeretettel foglalkozott a fiatal sportolókkal. Atlétikában több városi bajnokot nevelt, köztük válogatott kerettagokat is. Asztaliteniszezőket, súlyemelőket, tekézőket és sakkozókat is felkészített, 23 évig volt a városi, illetve a megyei sakkbizottság elnöke. Legnagyobb dédelgetett sikerének tekinti, hogy 33 év alatt 306 kirándulást szervezett több mint 12 ezer résztvevővel az üzem dolgozóinak.
1988-ban vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba, hiszen a nyugdíjas évek az ő életében valójában a második fiatalságot jelentik. Nagy lendülettel vesz részt közösségi tevékenységekben, szolgálja a közjót, lelkes műemlékvédő és helytörténész, s egyben irodalmi munkásságát is kiteljesíti.
Premontrei Öregdiákok
– 1994. május 4-én, mintegy 50 egykori premontrei diák részvételével - Budai Márton akkori várad-hegyfoki prépost, Vesselényi Tibor és Fekete Attila öregdiákok kezdeményezésére - a premontrei templomban találkozót tartottunk, ahol felolvastuk a gödöllői Szent Norbert-napi ünnepségre szóló meghívást. A júniusi összejövetelen egy 30 fős küldöttség vett részt, s a látottakon és hallottakon felbuzdulva, tanulmányozva a Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének szabályzatát, Váradra hazatérve 1994. június 29-én 44 öregdiák részvételével megalapítottuk a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületét, melynek a hivatalos bejegyzése októberben történt meg. Szükség van itt az erőnkre, a gondolatainkra, a helytállásunkra! Ezen a földön mi itthon vagyunk! Nagyvárad civil közössége jól ismeri a tevékenységeinket, hiszen sok mindent letettünk magyar közösségünk asztalára. Úgy érzem, nem tűntek el nyomtalanul az évek. A különböző díjak, oklevelek, köszönetnyilvánítások, emléklapok azt bizonyítják, hogy városunk polgárai elismeréssel figyelnek ránk, mi pedig joggal elmondhatjuk, hogy igazi közösségé forrtunk, s nagyon sokat teszünk azért, hogy kallódó értékeinket minél nagyobb mértékben megmentsünk az utókor számára.
Hát igen, ez így igaz, elég ha arra gondolunk, hogy számos emlékünnepélyt, könyvbemutatókat szerveztek- a kiadott kötetek száma alulról súrolja a 25-öt-, versenyeket rendeztek középiskolásoknak, emléktáblákat avattak, félévente Hírlevelet adnak ki. Sokoldalú tevékenysége miatt számos elismerésben részesült, 2014-ben méltán érdemelt Életmű-díjat.
Mindeközben természetesen úgymond privát életét is élte. 1962-ban kötött házasságot szeretett feleségével, Katalinnal, egy lánynak, Gabriellának és egy fiúgyermeknek, Ottó Zsoltnak a boldog szülei. Kedves nejével az EKE ’91 keretében évekig tartott vetített képes előadásokat kirándulásaikról, utazásaikról. A család ugyanakkor több mint 50 éve bemutató bérletes a színházban, rendszeres látogatója a filharmónia hangversenyeinek. A família tagjainak összetartását jelzi, hogy kétévente meglátogatják a tengerentúl élő lányukat, illetve annak családját, de ez egy külön fejezetet érdemelne. Persze sok minden egyébről is lehetne mesélni, de helyszűke miatt ez nem lehetséges, ezért inkább azt kívánjuk, ezentúl is ugyanezzel a lelkesedéssel és lendülettel szolgálja továbbra is a közjót Pásztai Ottó, erőben, egészségben, hiszen magyar közösségünknek szüksége van a hozzá hasonló személyiségekre!
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro



lapozás: 1-8




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék