udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 8 találat lapozás: 1-8

Névmutató: Szilágyi Levente

2004. május 12.

Kilenc év után megszűnik a Samtel Rádió, Szatmárnémeti első rádiója, búcsúznak a magyar adás munkatársai, többek között Szilágyi Levente, Antal Márta, egykori főszerkesztő és Dancs Artúr. /Dancs Artúr: Samtel rádió – ennyi volt? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 12./

2004. július 1.

Hosszú szünet után újra lesz magyar nyelvű televíziós műsor a szatmárnémeti helyi televíziós adón, a Nord Vest TV–n. A magyar műsorok műsorvezetője, Szilágyi Levente közölte, hetente egyszer, kedden lesz magyar adás, 18 órai kezdettel. /(cl): A Nord Vest TV magyar nyelvű adása. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 1./

2006. november 13.

November 12-től indul a Szatmár TV, a régió első egész napos magyar tévéadása. Az adás egyelőre csak antennával fogható, de az elindítók remélik, a kábeltévé-szolgáltatók is beveszik kínálatukba. A televízió tulajdonosa, a szatmári Florin Miclaus médiaszervező elmondta: kezdettől fogva 24 órás magyar adásban gondolkodott, mert „természetes igénynek tartja, hogy egy olyan megyében, ahol a lakosság negyven százaléka magyar, a helyi tévében állandóan legyen magyar műsor”. A műsornak csak negyedét teszik ki a helyi vonatkozású anyagok, a többit magyarországi partnerek segítségével töltik ki, elsősorban a szórakoztató és ismeretterjesztő témákban. A Szatmár TV-nek önálló szerkesztősége van. Pesek Attila a műsorvezető, a reggeli hírműsoroknak Szilágyi Levente a házigazdája. /S. L.: Tévé indul mától a szatmári magyaroknak. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 13./

2007. június 26.

Növényi ornamentika a népi tárgyakon címmel nyílt kiállítás Szatmárnémetiben, a megyei múzeumban, melyen a többségükben Szatmárnémeti környékéről származó magyar, román, ukrán és sváb népművészeti eszközök kaptak helyet. A különböző rendeltetésű eszközökön kívül virág-, illetve növényi motívumokkal díszített ruhák, bútordarabok, kelengyésládák, tányérok és kancsók is láthatók, melyek szimbolikájáról Szilágyi Levente néprajzkutató beszélt a megnyitón. /Babos Krisztina: Népművészet virágnyelven. = Krónika (Kolozsvár), jún. 26./

2011. május 23.

Két új kiállítás a Károlyi-kastélyban
Nagykároly - Május 30-án lesz a nagykárolyi Károlyi-kastélyban berendezett két új kiállítás technikai átadása.
Láthatatlan módon készül a Nagykárolyi Városi Múzeum két legújabb kiállítása. Láthatatlanul, hiszen míg a kastély épületén a renoválási munkákat végzik, addig bent jó néhány terem már felújítva, és majdnem teljesen berendezve áll. A Szatmár Megyei Múzeum és a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei ?nkormányzat Múzeumok Igazgatósága közös, határon átívelõ pályázatának értéke 800000 euró EU-s támogatás kiegészítve 2 százalék önrésszel és 13 százalék nemzeti társfinanszírozással. A magyarországi helyszín a szabolcsi kúria, míg Nagykárolyban egy helytörténeti kiállítást és tíz történeti enteriõrt (a kastély termei korhû bútorokkal, tárgyakkal berendezve)tartalmaz a projekt.
A pályázat határideje folyó év májusának vége, ennek megfelelõen május 30-án, hétfõn délelõtt tíz órakor meg is nyitják a nagykárolyi tárlatokat. Ám ez csak egy technikai átadás lesz, lévén, hogy a kastély épülete nincs még abban az állapotban, hogy egy intézmény, vagy akár csak egy kiállítás is állandó jelleggel mûködjék benne. Szilágyi Levente, a Szatmár Megyei Múzeum néprajzkutatója elmondta, hogy ennek ellenére az új részlegek néhány napig látogathatóak lesznek. Mint arról beszámoltunk, a Károlyi-kastély restaurálása a tervek szerint 2011 végéig befejezõdik, ekkortól, tehát jövõ év elejétõl lesz nyitva a múzeum két új kiállítása a nagyközönség számára.
erdon.ro

2011. július 18.

„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”
Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről.
— Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma?
— A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat.
— Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért?
— A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre.
— Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni?
— A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek.
— Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások?
— A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket.
— Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket?
— Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött.
— Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura?
— Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni.
Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató?
— Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások?
— A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el.
— Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek?
— Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont.
— A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében?
— A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség.
— Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk?
— Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép.
András Gyula színművész kételkedik
— Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege.
— A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani.
— A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása.
— Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken?
— Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték.
— Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet?
— Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni.
— A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro

2012. november 6.

Újra a magyarkakucsiak között jártunk!
Évente általában egyszer, az elszármazottak találkozója alkalmából van alkalmam arra, hogy eljussak Magyarkakucsra, ahol egy maroknyi magyar, egy maroknyi református tesz mindennap valamit annak érdekében, hogy bizonyítsa, hogy szórványban is meglehet maradni magyarnak.
Az elmúlt hét vasárnapján a helybeliek meghívásának eleget téve újra a Sebes Körös völgyi településen jártam. Ünnepre készültek a település reformátusai, hiszen az ünnepi istentisztelet keretében tették le az esküt az egyházközség október 7-én megválasztott presbitériumi tagok. A nem legmegfelelőbb időjárás – zuhogó eső – ellenére, ha nem is telt meg teljesen a templom, de sokan jöttek el, hiszen nemcsak eskütétel volt, de az Úr asztala is megvolt terítve. A Magyarkakucsi Református Egyházközség magyarkakucsi tagjai 102 lelket számlálnak, mindössze 77-en fizetnek egyházfenntartói járulékot. Vannak viszont más településről érkezettek is az egyházközségben, közülük 34-en járulnak hozzá, hogy az egyházközség működőképes legyen. Ezek a hivek Vársonkolyosról, Élesdről, Váradról, Marosvásárhelyről, Örgetegről és Szászfalváról erősítik a gyülekeztet, összesen 47-en. Minderről Barabás Imre az egyházközség főgondnoka tájékoztatott.
Figyelembe véve a fentieket, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem is olyan egyszerű dolog az, hogy az egyházközség normálisan működjön, hogy az Istenháza, a parókia és a gyülekezeti ház olyan szépen rendben legyen téve, hogy sokan megirigyelhetnék.
Igehirdetés
Az ünnepi istentiszteleten az egyházközség parókus lelkésze Szilágyi Gyöngyi hirdette Isten igéjét. Alapigének prédikációjában Ezsdrás Könyve 10 részének, 7-10.ig tartó versét választotta. Prédikációjában kiemelve azt a tényt, hogy sokunkban megingott a hit. „Szeretnénk mi is mai emberek, ha alkalmunk volna találkozni Jézussal, ha ez megtörténne talán több lenne a hitünk is”, – hangzott el. Majd arról szólt, Jézus mielőtt elment volna azt mondta, hogy menjetek Jeruzsálembe, menjetek a templomba ott várjatok rám. Úgy értékelte, hogy az egyháznak szüksége volna, hogy visszatérjünk az alapokhoz és arra, hogy mindenki megértse a templom nemcsak az épületet jelenti, hanem mindent ami a hitet jelenti, mondta többek között az igehirdető.
A továbbiakban az úrvacsorához megterített asztal köré vonult a jelenlévő presbiterek – nyolcan voltak. A tiszteletes Szilágyi Gyöngyi A királyok első könyve 19-ik részének, 4-8 közötti versét idézte: „Ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre (…) szólt Isten igéje. Beszélt arról, hogy a presbiternek akkor is kell tenniük, ha már úgy érzik, hogy nagyon nehéz, mint történt az Illés prófétával is.
Az istentisztelet további részében a jelenlévő presbiterek letették a hivatali esküt, melynek szövegét az egyházközség lelkipásztora olvasta fel a gyülekezet előtt. A választott elöljárók ezt követően a szent vacsora sakramentumában részesültek, hasonlóan a jelenlévő gyülekezeti tagokkal, a meghivott vendégekkel.
A presbiterek névsora
Barabás Imre – tizenöt éve – főgondnok; Faragó Gyula gondnok; Vince Gyula presbiter; Szilágyi Zoltán presbiter (Élesd); Cseri Zoltán új presbiter (Vársonkolyos); Vince Sándor új presbiter; Balajti István (Szászfalva); Szilágyi Levente pótpresbiter (Élesd).
Dérer Ferenc
erdon.ro

2017. augusztus 15.

Imádom, a legjobb, a legtöbb – SZIKE-tábor Nagytarnán
A Természet és szeretet otthona, azaz az Ecosunhome évek óta biztosít helyszínt különböző csoportoknak arra, hogy a természet Urával találkozhassanak, ugyanakkor egymással is barátságot kössenek. A legnépesebb csoport ebben az évben is a Szatmári Református Egyházmegye szervezésében érkezett a határmenti táborhelyszínre - számol be a Refszatmar.eu.
Az elmúlt héten - augusztus 6 és 12 között - mintegy százötven részvevő tanulhatott arról, hogy az imádat egyedül Istennek jár. A tavalyi táborban a legnépszerűbb közösségi oldal egyik hangulatjele, a HŰHA alapján a hűségről esett szó. Idén egy másik hangulatjelet emeltek be az üzenetközvetítésbe, mégpedig azt, amit helytelenül fordítanak így magyarra: Imádom. De ezen kívül is volt mit tisztázni az előadásokon és áhítatokon.
Előadások
A Sátán mindent megtesz annak érdekében, hogy szétdobáljon, elhitessen, félrevezessen bennünket, és ne az Istent imádjuk – mondta a nyitó istentiszteleten Tolnay István nagykárolyi esperes. A délelőtti előadásokon boncolták tovább a témát. Hétfőn Rácz Ervin egyházmegyei ifjúsági előadó beszélt arról, hogy nem kell mindent a Sátánra fognunk: az önimádat, az egocentrikus életmód tesz minket magányossá és védtelenné. Kedden Tolnai János patóházai lelkész szólt biblikusan a halott és élő bálványaikról, melyeket helytelenül az Isten elé teszünk. Szerdán vendégelőadó érkezett, mégpedig kilencedmagával a táborba. Dohi Zoltán feleségével és hét gyermekével már jelenlétével is példát mutatott, a hiteles előadásban elmondottak pedig arra ösztönözték a táborlakókat, hogy fiatalon is Istenre bízzák életüket és neki szolgáljanak. Csütörtökön Máthé Róbert vetési lelkipásztor az imádság módjáról, a meditációról, relaxációról tanított, sőt gyakoroltatta is. Pénteken Jobb Domokos egyházkerületi ifjúsági előadótanácsos Krisztus áldozatkész szeretetéről bizonyságtételszerűen szólt, elmondva azt, hogy miként lett valósággá a saját életútján Isten szeretete, a legnagyobb szeretet. A záró istentiszteleten Király Lajos esperes szólt a tábor mottóigéje alapján: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Lk 4,8) Az elhangzottakat kiscsoportos beszélgetésekben mélyíthették el a táborlakók. A szervezésben sokat segített Szilágyi Levente esperesi ügyintéző is.
Áhitatok
Az esti áhítatokat teológiai hallgatók tartották. Vajda Szabolcs, Dohi Arnold, Varga Tamás-Sándor, Suvanjeiev Elisabet és Pop Péter a János Evangéliuma 4. részében található, samáriai asszonyról szóló történet alapján közvetítették Isten szavát.
Játékok
Moldován Krisztina és Csatári Leila teológusok vezérletével szabadtéri játékokon mérhette össze ügyességét az ott összeverbuválódó öt csapat: Ázott Narancsok, Hitépítő Pandák, Sárga Majmok, Hupikék Törpikék és Ifiónak FüvesShrek elnevezéssel. A tábortűznél kiderült: ez lett a végső sorrend. Tájékozódási- valamint bibliaismereti vetélkedőn, sport és egyéb ügyességi játékokon vetélkedhettek a csapatok, a keddi túrázás pedig mindenki számára jó erőnléti edzésnek bizonyult. Nos, aznap biztosan nem kellett altatóhoz folyamodniuk a vezetőknek.
Esti programok
Változatos programokat hoztak az esték is. Az első este ismerkedéssel és tánccal telt: Loga Hajnalka mozgatta meg a táborosokat. Hétfőn este az Uccse Zenekar szórakoztatott, kedden pedig Dj Levicius keverte a zenét. Szerdán a nagyrészt magyarországi lelkipásztorokból álló zenekar, a Szolgálat Együttes dolgozott fel énekeskönyvi és ifjúsági énekeket. Csütörtökön a hagyományoknak megfelelően Kása Zsolt és Melinda vezette a táncházat. Az utolsó estén Szászrégenből érkezett dicsőítő csapat, a táborlakók nemcsak hallgatták a Sófárt, hanem csatlakoztak is az énekléshez.
Minden tábor legfelemelőbb pillanatai közé tartozik a tábortűz, ahol a fiatalok visszatekintenek az elmúlt napokra, és jelen esetben kérlelik a vezetőket: hadd maradhassanak még egy hetet. Az idei tábor mindenképpen többletet hozott azáltal, hogy a táborvégi hangulatot „csatornázni” akarták a szervezők, (Rácz Ervin felelősségvállalásával) mégpedig a legszentebbel: az úrvacsora vételével. A szereztetési Ige közlése után, a rendkívül fegyelmezett, egész héten Igét hallgató ifjak egy cetlire írhatták vétkeiket, melytől jelképesen úgy szabadultak, hogy azokat kereszt alatti dobozba gyűjtötték, majd tűzbe dobták. Ezután ölelést kaptak, majd az úrvacsora vétele után pedig Krisztus parancsa szerint a lábmosást is átélhették. szatmar.ro



lapozás: 1-8




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék