udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 3 találat lapozás: 1-3

Névmutató: Szilágyi Margit

2007. január 19.

A 87. évét töltő dr. Horváth Attila harmadmagával megalapította a Gyógyszerészeti Kart Marosvásárhelyen, majd bátyjával, Horváth Imrével Románia első fotópapír-üzemét hozta létre, az 1960-ban induló Tanárképző Főiskola üres falai között pedig a fizika-vegytan szakot indította be, s szerelte fel a tanításhoz szükséges laboratóriumot, majd a természettudományi kar tanszékvezetője és dékánja volt több mint egy évtizeden át. Jelenleg Marosvásárhelyen egy szerény tömbházlakásban a nyugdíjasok életét éli. Dr. Horváth Attila /sz. Marosszentkirály, 1920/ az egyetem fizika-vegytan szakát végezte el. Kinevezték gyakornoknak az analitikai kémia tanszékre, majd 1944-ben doktorált. Doktori címét Romániában, mivel az egyetem, ahol a tudományos fokozatot megszerezte, akkor Magyarországhoz tartozott, soha nem ismerték el. Így csak a tanári oklevelét hasznosíthatta. Dr. Hankó Zoltán egyetemi főgyógyszerésznek jutott eszébe, hogy a gyógyszerészetet is Marosvásárhelyre kellene hozni, hogy együtt legyen az orvosi karral. Hankó Zoltánnak sikerült elérnie, hogy az akkori harmadévesek Marosvásárhelyen folytathassák tanulmányaikat. A Vásárhelyre költözött fakultás első előadóit a Hankó–Horváth–Jablonkay hármas alkotta. Dr. Jablonkay István a botanikát tanította, Hankó Zoltán gyógyszerészetet, Horváth Attila pedig a gyógyszerészet-technológiát. 1948-tól rendeződött a helyzet, a megbízott dékán, dr. Obál Ferenc adjunktusként alkalmazta őket, majd Csőgör professzor felterjesztésére dr. Horváth Attilát kinevezték egyetemi előadótanárnak. 1952-ben Horváth Attilát elbocsátották azzal a kifogással, hogy „polgári-objektív” módon tartja az előadásokat. Nem volt hajlandó Popov-féle Herz-hullámokról beszélni és elmondta, hogy a transzformátort a budapesti műszaki egyetem tanárai, Zipernovszky, Bláthy és Déry, tehát magyar tudósok találták fel. Azt is a szemére vetették, hogy katolikus gimnáziumban végzett stb. Bátyjának köszönhető, hogy a háború utáni Romániában egy új iparág, a fényérzékeny anyagok gyártása létrejött. Horváth Attila pedig szakdolgozatát a fotográfiai folyamatok fiziko-kémiájáról írta. Ketten hozták létre az első fotópapírgyárat. A marosvásárhelyi tanárképző főiskolán 1960-ban, az induláskor csak az üres falak voltak. Ide ment át tanítani dr. Horváth Attila. A főiskolán 12 évig volt tanszékvezető, s tizenegy éven át a fizika-vegytan és a matematika szak dékánja. Kezdetben Szilágyi Margit rektornak az volt az elve, hogy azokat a tantárgyakat, amelyeket a diákok nem fognak tanítani az iskolában, románul adják elő. Horváth Attila az iskola teljes leépüléséig tanított. /Bodolai Gyöngyi: Mindig újrakezdve. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 19./

2010. október 30.

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. március 30.

Unitárius egyházközségek
A Passió éltetői
Múlt hét nagypéntekén, a délutáni istentisztelet keretében a Bolyai téri unitárius egyházközség énekkara ez évben is előadta Jézus elítéltetésének, keresztre feszítésének, szenvedésének és halálának evangéliumi elbeszélését, az unitárius Passiót.
Marosvásárhelyen 1970-ben alakult meg a Bolyai téri unitárius egyházközség énekkara, azóta minden nagypénteken előadják a Passiót. Kísérőzenéjét Kozma Mátyás szerezte, aki pár évig az egyházközség énekvezére is volt. A múlt pénteken a Szabó Hajnal kórusvezető irányításával előadott Passió zenei kíséretét Molnár Tünde orgonaművész biztosította. Az esti liturgia áhítatát Benedek Csongor ötödéves teológiai hallgató tartotta. Nagypénteket az unitáriusok is gyásznapnak tekintik, s a kialakult hagyományok nyomán a hívek magatartásukban, viselkedésükben, ruházatukban a gyásznap jellegéhez alkalmazkodtak a megemlékezésen.
320 éves hagyomány
Míg más protestáns felekezetek hosszú harcot vívtak a passióéneklés megszüntetését szorgalmazva, az unitárius templomokban mindmáig fennmaradt ennek hagyománya. A kolozsvári akadémiai könyvtárban őriznek egy 1622-ben írott, szász graduálban fennmaradt német nyelvű passiót, ugyancsak ott található a legrégibb ismert, 1696-ból való magyar nyelvű unitárius passió is. A Passió szövege ma is ugyanaz, mint a középkorban volt, eredete ugyanis a IV. századba nyúlik vissza. Nem tudható, milyen volt előadása, éneklése, mert a középkor első évszázadából írott zenei anyag nem maradt fenn. Bizonyos azonban, hogy a keresztények hosszú évszázadokon át az emberi hangra szorítkoztak szertartásaikon. A több száz éves passióemlékek ezt az ősi előadásformát mutatják. Időrendben, magyar nyelvénél és protestáns jelképénél fogva számunkra közelálló az 1635—1650 között lutheránusok számára készült Eperjesi Graduál, melynek jelentősége abban rejlik, hogy míg a protestáns passiók általában egyszólamúak, a magyar nyelvű többszólamúság első emléke az Eperjesi Graduálban fellelhető, ugyanakkor mind a négy evangélistára figyelmez. A régi passió szövegét id. Péterffy Gyula, Torockó egykori híres kántortanítójának fia, ifj. Péterffy Gyula kolozsvári teológiai zenetanár átdolgozta és férfikarra alkalmazta. "Ezt az emléket Torockóról hoztam, ahol Jóapám, id. Péterffy Gyula egy fél évszázadon át rendkívül jó hangadottsággal, igen szépen énekelte. Magam mint rövidnadrágos fiúcska a csűrben levő szekérbe felállva, már írás nélkül is tudtam énekelni "a mi Urunk Jézusnak kínszenvedését", azzal a dallammal, amit apámtól hallottam, tanultam… apám is gyermekkorában megtanulta és úgy énekelte a passiót, ahogyan Tóth Vilmostól hallotta… a gyermekkoromban már tudott dallam jó pár száz éves. Az 1957-ben kiadott passió kidolgozásánál több száz éves passiónkhoz alkalmazkodtunk. Szövegét a négy evangélium alapján rövidebb, egységes és összefüggő formában dr. Erdő János és Lőrinczi László állította össze" – írta Péterffy Gyula a Keresztény Magvető 1979. évi 4. számában.
Több mint öt évtizedes passióéneklés
Amint Nagy László unitárius lelkipásztor hangsúlyozta, az unitárius egyház templomaiban 58 éve minden nagypénteken felcsendül a Passió. Az unitárius egyház szervezeti és működési szabályzata a kántorok számára kötelezővé teszi a Passió éneklését, ezért az énekvezérek vizsgáján számon kérik annak ismeretét. "Én 1983 óta minden évben éneklem a Passiót. Míg itt, a Bolyai téri egyházközségben segédlelkészként szolgáltam, a Pilátust énekeltem, majd elkerültem Szőkefalvára, ahol addig nem énekelték azt, így egy-két évig egyedül énekeltem, majd Szász Mihály kántorral ketten. 1997 óta pedig a Bolyai téri unitárius egyházközségben az evangélistát szólaltatom meg" – mondta a lelkipásztor.
"A Passió énekeseit úgy kell megválogatni, hogy azok minden évben ne változzanak, mert csak így lesz az előadás évről évre jobb, szebb és tökéletesebb" – tanácsolta az unitárius Passió előszavában Péterffy Gyula teológiai zenetanár. A Bolyai téri unitárius egyházközség egyik legrégibb kórustagja, Csíki János a főpapot személyesítette meg. Mint kérdésünkre elmondta, negyvenhat év alatt egyszer sem hiányzott, örül, ha a Passió előadásán szólót énekelhet a harminckét évig presbiteri és egykor keblitanácsos kötelezettségeket is ellátó egyháztag. Csíki Judit negyven éve kórustag, visszaemlékezése szerint Kozma Mátyás énekvezér irányítása alatt is lelkesen tanultak és vettek részt kórustalálkozókon, - versenyeken, ez mindmáig fennmaradt. Szilágyi Margit kisebb-nagyobb megszakításokkal tagja az énekkarnak, ez évben pedig nyolcvanhét évesen újra bekapcsolódott a nagypénteki Passió- éneklésbe, mint jelezte, teljes felfrissülést és kikapcsolódást nyújtott számára a közösségi éneklés. Konrád Tünde szül. Kelemen is egyik legrégebbi kórustagnak számít, mint mondta, a megalakulástól aktív tag, rövidebb kimaradást leszámítva közel ötven éve a kóruséneklés elkötelezettje. "Szüleim papi emberek voltak, gyermekkorom óta ismerem a Passió szövegét, személyes ismeretség fűz a szerzőkhöz: Péterffy Gyulához és Erdő Jánoshoz. Sajnos, nincs utánpótlás, pedig jó volna fiatalítani, azonban az ifjúság nehézkesen kapcsolódik be a kóruséneklésbe, más jellegű csoporttevékenységekkel foglalkoznak."
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-3




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék