udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 9 találat lapozás: 1-9

Névmutató: Tóth Géza Ivor

2002. augusztus 1.

Napvilágot látott Bura László és Póti István szerkesztésében Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése című monográfia. Az Identitas Alapítvány vállalta a könyv kiadását. Bura munkatársai voltak Erdei Líviusz és Kis Imola történészek, Muhi Sándor képzőművész, valamint Bara Csaba, Bara István és Tóth Géza építészek. /Elek György: Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), aug. 1./

2003. április 17.

Ápr. 16-án tartották Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Véndiákszövetség közgyűlését. Grebur Miklós, a Véndiákszövetség elnöke a múlt hét folyamán távozott az élők sorából. A szövetség tagjai a közgyűlés elején egyperces néma csenddel adóztak Grebur Miklós emlékének, aki nyolc éven keresztül volt a szövetség elnöke. A tisztújítás során Gönczy Gábort választották a Véndiákszövetség elnökének, Tóth Géza Ivor lett az alelnök. /C. L.: Évi közgyűlés a Kölcsey Ferenc Véndiákszövetségnél. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 17./

2008. március 17.

Hároméves a szenvedélybetegek kezelésére létrehozott Terápiás Otthon Magyarózdon. Erdélyben ez az egyetlen szenvedélybetegeket gyógyító otthon. Az otthont 2005. március 16-án nyitották meg, a Bonus Pastor Alapítvány és a Református Mentőmisszió közös programjaként. A kutatás szerint a romániai lakosság tizenöt százaléka alkoholproblémás, jelezte Bodó Tóth Géza, a központ igazgatója. Horváth Levente lelkész indította el Erdélyben a Református Mentő Missziót. A munkatársi közösség 1996-ban létrehozta a Bonus Pastor Alapítványt. Az otthonnak jelenleg tizenegy férfi lakója van. /Barabás Márti: Ózd: az utolsó menedék. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 17./

2009. július 29.

Az első Koinónia-táborok a fiatal keresztény értelmiséget célozták meg, jelezte Visky András, a Koinónia Kiadó igazgatója. Július 27-én indult a huszadik a tábor, Hidegszamoson. Visky András író, költő, dramaturg kifejtette, az idők során ez a koncepció megváltozott. Az utóbbi öt évben a tábor a Koinónia Kiadó tevékenységi köreibe tartozik, és jóval szélesebb korosztályú közösséghez kíván szólni. A Koinónia táborai elsősorban tematikus táborok. Felolvasás is lesz, Horváth Előd Benjámin és Visky Zsolt fiatal költők mutatkoznak be. Idén a 157 résztvevő olyan neves alkotókkal is találkozhat, mint Forgács Péter Erasmus-díjas filmrendező, valamint M. Tóth Géza Oscar-díjra jelölt animációs filmrendező. A tábor mind a mai napig megtartotta a keresztényi szellemet, minden tábori reggel áhítattal kezdődik. Visky András a Koinónia-tábor legfontosabb célkitűzésének az interdiszciplináris párbeszéd megvalósítását látja. /Sipos M. Zoltán: Huszadik Koinónia-tábor. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 29./

2009. augusztus 4.

Az idei Koinónia-tábor bizonyult az utóbbi évek legsikeresebb hasonló rendezvényének – nyilatkozta a Hidegszamoson megrendezett 20. Koinónia-tábort értékelve Visky András, a Koinónia Kiadó igazgatója, drámaíró, költő. Idén 157 résztvevő volt, de sokkal többen voltak a naponta kilátogató érdeklődőkkel együtt. A legsikeresebb rendezvénynek M. Tóth Géza rajzfilmkészítő estje, valamint Forgács Péter másfél napos filmvetítései, portrébeszélgetése és rendezői estje bizonyult. A legtöbb résztvevő a Sapientia, valamint a Babes–Bolyai Egyetem hallgatóiból került ki. /Sipos M. Zoltán: Sikerekkel zárult idén is a Koinónia-tábor. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 4./

2012. április 24.

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnémeti, 2010.
Bura László – Fejér Kálmán: Felsütött már az Esthajnali csillag, Szatmár vidéki népdalok. Szatmárnémeti, Identitás, 2011
Bura László: Pillanatképek jövőbelátáshoz. Művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2011.
Bura László: Sakkfigurák – A Scheffler János- Bogdánffy Szilárd koncepciós kirakatper. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2011.
Bura László: Boldog Scheffler János. Szatmárnémeti, 2011. Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

2014. november 13.

Egy élet a kultúra szolgálatában
A csíkszeredai Léstyán Dénest már egyetemi hallgatóként vonzotta a színház, a színjátszás, statisztaként, közönségszervezőként dolgozott színházban és operában. Hosszú évekig szerepelt műkedvel színtársulatban, a csíkszeredai Népszínház vezetője, majd a városi könyvtár, illetve a városi művelődési ház igazgatója is volt. Lételeme volt ez a közeg, szívvel-lélekkel végezte munkáját.
A család csíkkozmási, édesapja gazdálkodó ember volt. „Szerencsés pillanatban születtem, 1943-ban, a legutolsó magyar világban. Heten voltunk testvérek, én ötödikként születtem. Nehéz évek voltak, mert csépléskor ellenőrizték a gabonát, és mind elvitték beszolgáltatásba. Nem voltunk kulákok, 16 hektáros birtokunk volt, de sokan voltunk a családban, idegen munkaerőt nem használtunk. első osztályos koromban, aratáskor az egész gabonának a kötelet én vetettem meg. 1956-ban a forradalom eseményeit a rádióban hallgattuk. Elkapott a láz, és az újság szélére verset írtam, édesanyám megtalálta, és beletette a tűzbe, nehogy bajt hozzak a családra” – emlékezett.
A hetedik osztály elvégzése után Sepsiszentgyörgyre ment felvételizni,  a Mikó Kollégiumba, ahová  elsőnek jutott be. Utána kiderült, hogy mégsem, mert azt üzenték, más rajonból származik, ezért nem vehetik fel. Ősszel Csíkszeredában felvételizett, és hiába írt le mindent, az eredmény 4-es volt.  „Kérdeztem a gimnázium aligazgatóját, hogyhogy 4-es, amikor mindent leírtam. Összeszidott, hogy nem szégyellem magam, el akarom venni a becsületes szegény székely gyermekek elől a helyet? Már akkor meg volt szabva, hogy a diákok 5 százaléka lehet középparaszt származású, és már nem volt hely nekem” – mesélte. Így került aztán Bukarestbe, ahol a magyar iskolába végül felvették, el is végezte. Kolozsváron a magyar szakra felvételizett, és be is jutott az egyetemre.  
A színjátszás varázsa
„Édesapám földek nélkül maradt, nem állt be a kollektívbe. Kozmásról a néptanács elnöke levelet is írt az egyetemre, javasolva, hogy rúgjanak ki, mert a szüleim nem álltak be a kollektívbe, de annyira rendes volt a vezetőség, hogy nem vettek el” – elevenítette fel a történteket. Az egyetemen már első éven beállt a színjátszó csoportba, mint mondta, bemutatták Bolyai Farkasnak a Párizsi per című művét, Moliére-től a Tudós nőket. Emellett a kolozsvári operánál statiszta lett, majd a diákbérletek értékesítését vállalta az opera és a színház számára.
„Harmadéven már kétszer annyi egyetemi hallgató vett bérletet, mint korábban. Megismertek az operánál, később statisztafőnök lettem. A bérletértékesítés nagy segítség volt a két intézménynek, mert állandóan jöttek ellenőrök például az operába, és kifogásolták, mi az, hogy két opera van Kolozsváron. Egyiket meg kell szüntetni. Olyankor szólt az opera igazgatója, kell hozni a közönséget. Amikor jött egy egy küldöttség, a titkos bejárón egyetemistákkal megtöltöttem a termet” – mondta el.
Léstyán Dénes elmondása szerint  öt év alatt egyszer sem hiányzott az órákról, pedig megtörtént, hogy a színháznál egész éjjel dolgoztak, másik éjszaka az operánál következett ugyanez. „Akkor is bementem az egyetemre, igaz, ott elaludtam” – mesélte nevetve.
Könyvtár, mint találkozóhely
Az egyetem után Csíkszentsimont választotta tanári pályája kezdetén, majd 1968-ban a megye kultúrbizottságához hívták, 1969 szeptemberében pedig a városi könyvtár igazgatója lett, miután elődje távozott. A könyvtári könyvállományt igyekezett feljavítani.
„Az ötvenes évek ósdi könyvei voltak akkor ott. Igyekeztem ezen változtatni, új szellemű könyvtárat hozni létre. Pénz volt elég könyvvásárlásra, új anyaggal kezdtem ellátni a könyvtárat. Előttem volt a kolozsvári könyvtár, ahol minden megtalálható volt, hasonlót szerettem volna itt is. Minden hétfő délután, amikor a könyvtár zárva volt, Irodalmi Szemle néven rendszeresen találkozókat szerveztünk. Az erdélyi szellemi életnek a nagy része megfordult itt, és mindig telt ház volt” – mesélte. Hibájául rótták fel, hogy csak magyar írókat, költőket hívott meg, ezért gondolt arra, hogy Mircea Dinescut is meghívják 1984-ben.
„Dinescu a találkozón felháborodásának adott hangot, hogy nem tudja megjelentetni a verseskötetét, mert azt mondták, nincs papír. Azt mondta, menjünk be a könyvesboltba, lássuk, mennyi piros könyv van eladatlanul” –  elevenítette fel a történteket Léstyán Dénes.
Lelkes társaság
1969 szén jelentkezett a helybeli színjátszó csoportba, Tamási Áron Énekes madár című népi játékát javasolta, azt játszották, majd a Dankó Pista, Ilyen nagy szerelem, A lányok című eladások következtek egymás után. Nemcsak Csíkszeredában szerepeltek, hanem a csíki községekben is járt kiszállásokra a színjátszó csoport.
„Nagyon lelkes társaság volt, éppúgy mint az ötvenes években, amikor Tóth Géza vagy Rafain Gabi játszotta a főszerepet, énekelt a János Vitéz vagy a Mézeskalács eladásain. A társulatban volt a Sárpátki házaspár, Ágnes és József, a Horváth házaspár, Irén és Géza, Boldizsár Ágoston, Balogh Erzsébet, Albert Homonnai Márton, Szász Zsolt, Oláh-Gál Elvira, Nagy Imre, Bachner István, Szekeres Adorján, Tiron Tibor és mások. De olyanok is léptek fel, akik később hivatásos színészekké váltak, mint Bogdán Zsolt, Orbán Attila és Hozó Márta. 1980-tól a csoport felvette a Népszínház nevet az Egérút című darabbal. Nagy sikerrel játszottuk a Zsuzsit, a Mirandolinát, a Szerelmünk a színház című eladást, hetente több fellépésünk volt, eljutottunk a szomszédos megyékbe is” – emlékezett.
Betiltott eladások
Imecs Dénesnek a Veszedelem című történelmi játékát, amely a madéfalvi veszedelemről szól,  huszonhétszer játszották, ebből tízszer Csíkszeredában, telt ház előtt, és minden nagyobb csíki községbe, de Gyergyóba és Udvarhelyre is elvitték. „Az volt az író vesszőparipája, hogy egy szót sem szabad kihagyni a szövegből, de hosszúra sikeredett, négyórás eladás volt. A kultúrház vezetősége mondta, hogy le kell csökkenteni, László Károly színművész jól megoldotta a feladatot, két és fél órás eladás lett belőle, de a szerző megharagudott, felénk se jött. A kultúrbizottság új vezetősége vizionálta, és nem engedélyezték játszani” – ismertette Léstyán Dénes.
Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa hatására a Vlagyimir Gurbajev által írt dráma szövegkönyvét megszerezték, és 1988 december 14-én már játszották, szintén László Károly rendezésében a Szarkofág című darabot. „Itt Csíkszeredában négy eladás volt, készültünk Sepsiszentgyörgyre és Marosvásárhelyre, de jött a telefonhívás a Központi Bizottságtól, Bukarestből, hogy nem lehet. Itt volt a csíkszeredai eladáson Zsehránszky István, és írt róla az Új Életbe, ez az akkori Hazafias Népfront lapja volt. Tamara Dobrin, az RKP Központi Bizottságának propagandatitkára ennek minden betűjét ellenőrizte, ott olvasta, hogy Csíkszeredában nagy sikerrel játsszák a Szarkofágot, amelyet egy színház sem játszik. Ezt megtudta, és azonnal letiltották” – mesélte.
Megváltozott helyzet
Az 1989-es változás után, mint mondta, próbálkozott felújítani a két legnagyobb sikert hozó eladást, a Veszedelmet és a Szarkofágot, de akkor már minden megváltozott. Többen hivatásos színházhoz mentek dolgozni, mások egyéni érvényesülést akartak, így nem lehetett összehozni a szereplőket, megszűnt a Népszínház. Léstyán Dénes és a színjátszás kapcsolata természetesen megmaradt, nagy örömmel fogadta a Csíki Játékszín megalakítását.
„Kezdettől fogva minden eladásukat megnézem, mert ez volt a megoldás, a műkedvelők ideje lejárt. Le a kalappal a városvezetés előtt, akik ezt létrehozták” – jelentette ki. Visszatekintve életútjára, azt vallja, ha az ember lélekből csinálja, akkor könnyű ez a munka. „Örvendek, hogy ilyen élményekben volt részem” – mondja Léstyán Dénes.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

2015. január 10.

Hervay Gizella: Kobak könyve
Ha Kobakot említjük, óhatatlanul is több nemzedék meghatározó olvasmányát idézzük fel. Hervay Gizella klasszikusnak számító meseregénye harmadik kiadásban jelenik meg a Koinónia Kiadó gondozásában.
A bölcs humorú mesék főhőse, Kobak valóságos személy: Szilágyi Domokos és Hervay Gizella fia, aki az 1977-es bukaresti földrengésben, 16 éves korában vesztette életét. Az erdélyi szerző személyes érintettsége révén talán a leghitelesebb gyermekkönyvet írta meg. Az első rész főhőse a kisfiú, a következő részekben a kisiskolás gyermekkel találkozunk. A történetek fiús mesék, autókról, járművekről, gépekről és ehhez fűződő kalandokról szólnak. Ebben a világban a tárgyak megszólalnak, kérdeznek, a gyermek társaságot és játszótársat keres. A Kobak könyve gyermek és szülő közös élménye, amely a kis olvasót szórakoztatja, a felnőttet pedig a szülői szerepre, a gyermeki látásmód elfogadására neveli. Hervay Gizella mégsem didaktikus, sokkal inkább Kobak őszinte, naiv, érdeklődő világát ismerjük meg a könyvből, melyben a kisfiú mesél, a szerző néha kiszól, magyaráz. A gyerek-szülő párbeszédek hitelesen követik Kobak gondolkodásmódját, kérdezős-felelgetős beszédmódját, melyben a szülő sokszor elgondolkodtató kérdésekkel szembesül. A gyermek nem csak technikai kérdések felől kíváncsiskodik, így a beszélgetés során sok lelki megnyilvánulásra és viselkedésformára is fény derül. A negyvennégy mesét Balázs Imre József irodalmár nyolcféle típusba sorolja: rajzos vagy rajz-megelevenedős mesék, nyelvi fantázia-mesék, Kobak tárgyi fantáziálásai, megelevenedő tárgy-központú mesék, felborult rend-mesék, a gyermek jóságos és költői lelkéről szóló mesék, Kobak és a többi gyerek viszonyáról szóló mesék, valamint allegóriák. A kötetet a rajzfilmjeiről ismert M. Tóth Géza illusztrálta, de a főhős eredeti rajzai is gazdagítják és egyedivé teszik. A Kobak könyve megrendelhető a www.konyvter.ro internetes oldalon vagy a 0753 459 413-as telefonszámon.
Sajó Enikő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. szeptember 28.

Kollektivizálás Háromszéken
Hatvanöt éve, szeptember 23-áról 24-ére virradó éjszaka hurcolták el a bő egy évvel korábban sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyre szállított háromszéki földbirtokosokat a még távolabbi kényszerlakhelyre, a Duna-csatornához. Részleteket közlünk Márton László történész készülő könyvéből, amely korabeli dokumentumok alapján faluról falura rekonstruálja a háromszéki kollektivizálás történetét.
Lázongás és megtorlás
A szervezés
Románia más megyéihez hasonlóan 1949-ben Háromszéken is megkezdődött a kollektív gazdaságok megszervezése. A megyei párttitkár Tóth Géza, Luka László féltestvére helyismerettel rendelkezett, az iratok tanúsága szerint az ő kezében volt a megye vezetése, a közös gazdaságok szervezését is gyakorlatilag ő irányította. (...)
Az első kollektív gazdaságot Torján avatták fel 1949. augusztus 14-én; a szervezés folyamán az ottani állami gazdaság alkalmazottjainak egy részét átterelték a leendő gazdaságba. Ezt követően Angyaloson (1950. május 28.), s az ottanival párhuzamosan Lemhényben is közös gazdaságot alakítottak, ami presztízskérdés is volt: innen származott Luka László/Vasile Luca, akkor Központi Bizottság-tag és pénzügyminiszter – 1950. június 11-én avatták fel, stílszerűen róla nevezve el.
1950. júniusában megváltozott az addigi, a kollektivizálással szembeni viszonylag mérsékelt irányvonal, 14-én megyei pártaktívaülésen kritizálták a Kovásza és az Uzon járásbeli pártbizottság tagjait, mert nem avattak fel még egyetlen kollektív gazdaságot sem.
Tóth Géza és Tóth Ernő felkereste a kézdivásárhelyi járási pártbizottság titkárát, Ábrahám Sándort, aki elmondta, hogy Kézdi járásban miként szervezik a kollektív gazdaságokat: nyomásgyakorlást alkalmaznak, ha pedig ez nem használ, az ellenszegülőket a Milíciára vagy a Securitatéra hívatják, ahol odaadnak a fogvatartottnak egy alapszabályzatot tanulmányozni, és mindennap megkérdik, hogy mit tanult, egész addig, míg alá nem írja a belépési nyilatkozatot. Ha gyereke van az iskolában, hazaküldik, elmagyarázva, hogy addig nem mehet vissza, míg az édesapja be nem lép. Ha valakinek valamilyen múltbeli kihágása volt, hívatják a Milíciára vagy a Securitatéra, és addig fenyegetik, míg kollektivista lesz belőle.
Ezután Tóth Ernő utasította Zsigmond János és Csákány Géza járási pártaktivistákat a komolyabb szervezőmunkára: „a szervezésnek mennie kell, csupán vér ne folyjék”, mondta nekik, ettől kezdve a Kovászna járási szervezés is nyomásgyakorló és erőszakos módszerekkel folyt.
Ennek eredményeképp az addig nehéz terepnek számító Háromszék megyében 1950. július 23-án egyszerre hét közös gazdaságot is sikerült avatni, elérvén – határidő előtt – a kitűzött tervet, a 14 kollektív létrehozását. Nagy Mihály megyei pártelsőtitkár közlése szerint megpróbáltak túlteljesíteni, ezért elkezdték további tíz szervezését, s a feszített munka nyomán augusztus végéig még hat kollektív gazdaságot avattak fel a megyében. (…)
Időközben azonban a robbanáspontig fokozódott a feszültség az erőszakos kollektivizálás miatt.
Feszültség Törvénytelenség, erőszak már az 1950. június 16-ai ülés előtt is történt. A kollektivizálás során a vidéki társadalomból elsősorban a nincstelenek és kis földterülettel rendelkezők álltak be legkönnyebben az új gazdaságba, mivel számukra új, felemelkedéssel kecsegtető lehetőség nyílott: a nincstelenek az alapszabályzatnak megfelelően 25–50 ár területet kaphattak saját használatra, és a kevés földterülettel vagy a megfelelő mezőgazdasági felszerelés hiányával küszködőknek pedig a gépesítés lehetősége és az állami támogatás ígérete jelenthetett előrelépést. De csak ezeknek a rétegeknek a belépése a leendő közös gazdaságba annak fenntarthatóságát is veszélyeztette a túl kevés földterületre jutó túl sok tag miatt. Így az az abszurd helyzet is előállt, hogy a propaganda szintjén a rendszer által vidéki szövetségesnek kikiáltott nincstelenek („agrárproletárok”) felvételét szórványosan akadályozták.
A gazdasági működőképesség biztosításáért valamikor 1950 tavaszán a Központi Bizottság mezőgazdasági ügyosztálya egy tervszámot is kitűzött: három hektár mezőgazdasági területnek kellett jutnia minden családra a kollektív gazdaság földjéből. A célszám eléréséért viszont a falu néhány tehetősebb gazdájának a földjét is meg kellett szerezniük. E gazdálkodók persze ellenálltak a beszervezésnek, hiszen nekik volt veszítenivalójuk, de a párthatározatok is tiltották ezt, mert e tehetős gazdálkodók a pártideológia szerint „kulákoknak”, tehát osztályellenségnek minősültek – ilyenkor kidobták a „befurakodót” a közösből.
Meg lehetett szerezni más módon is a kiszemelt gazda földterületét: gazdasági szabotázs vádjával bíróság elé állítani, majd mindenét, közte a földterületét is elkobozni – hiszen már a bíróságok is a pártutasítások végrehajtói voltak. És hogy ne zavarhassa meg az új gazdasági rend megvalósítását, az adott gazdát vagy pár hónap/év börtönbüntetésre ítélték, vagy megfenyegették, így az családostul, mindenét hátrahagyva elhagyta a kollektivizálandó falut.
Nem volt ez másként Háromszék megyében sem, de nem a falvankénti pár ember sorsa miatt vált robbanékonnyá a kollektivizálás miatt feszült hangulat – hiszen ugyanez történt a másik négy székely megyében is – a beszámolókból és pártvizsgálati anyagokból úgy tűnik, a Háromszék megyei pártvezetés és személyesen Tóth Géza téves helyzetértékelés és félreértelmezett/túlságosan fontosnak ítélt központi utasítás miatt rossz döntést hozott: az illető község teljes lakosságának kollektivizálása mellett döntöttek, és ezzel maguk ellen fordították az adott települések nagy részét adó kis- és középbirtokosokat. (...)
Megmozdulások, megtorlás
A feszült helyzet még kiélezettebbé vált az erőszakos – és Háromszék megyében tömeges – kollektivizálás júliusi bein­dulásával. Az első, a sepsikilyéni július 24–25./augusztus 1-jei tüntetés akkor robbant ki, amikor kollektivizálással kap­csolatos megszorító intézkedés bevezetésére tömeg gyűlt össze, és még egy félreértelmezett hír is fokozta a rendszerellenes hangulatot. A második tüntetés Rétyen, 1950. augusztus 18./25-én szintén a kollektív gazdaság szervezése során történt, ezek – eddigi ismereteink alapján – egy-egy napig tartottak, és csak tüntetésre került sor. De a mikóújfalusi, 1950. augusztus 27-én kezdődött megmozdulás során már az erőszak határát súroló események zajlottak, és öt napig tartott.
Források tanúsága szerint a mikóújfalusi eseményt követően majdnem egy hónapon keresztül – a szeptember 22-ei megtorlásig – 18 helységben, majdnem mindenütt, ahol kollektív gazdaság alakult, kisebb-nagyobb lázongások törtek ki. Érdekesség, hogy még a hatalmi megtorlás után is kitört egy megmozdulás Fotosmartonoson szeptember 28-án.
A hatalom végül is egy központi akcióval 1950. szeptember 22-re virradó éjszaka csapott le ezekre a falvakra. Felbujtóknak a kulák minősítésű gazdákat tekintették, függetlenül attól, hogy részt vettek-e vagy sem a megmozdulásokban, így falvanként névjegyzéket állítottak össze róluk, és őket hurcolták el családjukkal együtt ezen az éjszakán.
Több helységben összecsapásra került sor a karhatalmi erők (Milícia, Securitate, hadsereg) és a gazdák elhurcolá­sát megakadályozni akaró helybeliek között, ennek során két helységben halálos áldozatai is voltak az összecsapásnak, Sepsi­gidófalván és Maksán két-két személyt lőtt le a karhatalom. László Márton
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-9




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék