udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 15 találat lapozás: 1-15

Névmutató: Török Katalin

1997. október 19.

Az 1992-ben megalakult Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége /AESZ/ okt. 17-19-e között tartotta Sepsiszentgyörgyön tisztújító közgyűlését, melyre Erdély minden megyéjéből érkeztek küldöttek. Az AESZ szervezésében négy anyanyelvi vetélkedő működik, a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő /KAV/, az Aranka György Nyelvművelő Verseny, az Implom József Helyesírási Verseny és az Országos Tamási Áron-verseny. Ördög Gyárfás Lajos főtitkári beszámolójában kiemelte, hogy az AESZ csak akkor működhet eredményesen, ha intézménnyé válik. Zsigmond Győző leköszönő elnök az elmúlt két évet értékelte. A közgyűlésen megválasztották az új vezetőséget. Dr. Péntek Jánost elnökké, Ördög Gyárfás Lajost ügyvezető elnökké választották, alelnökök lettek: Zsigmond Emese, Zsigmond Győző, Török Katalin, Tapodi Zsuzsa és Mészely József. /Bihari Napló (Nagyvárad), okt. 28./

1998. január 13.

Megjelent a Hírhordó /alcíme: Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének hírlevele/ első száma, melyet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége kéthavi rendszerességgel tervez kiadni. A folyóiratot Sepsiszentgyörgyön adják ki. Az első számot Török Katalin és Ördög Gyárfás Lajos szerkesztette. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 13./

1998. november 28.

Nyelvművelés, nyelvápolás, nyelvi tervezés címmel szakmai tanácskozást tartott az Anyanyelvápolók Szövetsége a Sepsiszentgyörgy melletti Árkoson. Péntek János kolozsvári tanszékvezető egyetemi tanár, az AESZ elnöke előadásában átfogó képet nyújtott a nyelvhasználat, illetve a nyelv mai állapotáról. A nemzetközpontú nyelvművelés feladatairól beszélt. A közösség szempontjából igenis szükség van a nyelvi karbantartásra, az anyanyelvi mozgalomra, szögezte le a professzor, utalva a magyarországi vitára, amely megosztotta a nyelvészeket. Az egyik tábor hívei szerint nem kell beavatkozni a nyelv életébe, a többség viszont azon van, hogy szükséges a tudatos beavatkozás. Az előadók között volt Cs. Nagy Lajos, a kolozsvári egyetem vendégtanára, Vetési László református lelkész, teológiai tanár, szórványkutató, Brauch Magda aradi, Komoróczy György székelyudvarhelyi nyelvművelő és Zsigmond Győző egyetemi adjunktus. A tanácskozás jó megszervezéséért elismerés jár Török Katalinnak, az AESZ alelnökének és Ördögh Gyárfás Lajos főtitkárnak. /Aranka György nyomdokain. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 28-29./

2001. május 17.

Tízéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Az előzménye: a 80-as években Zsigmond Győző magyartanár évről évre anyanyelvi versenyeket szervezett az iskolásoknak. A diktatúra idején a szekuritáté döntésére ezért Zsigmond Győzőnek távoznia kellett Székelyudvarhelyről, Sepsiszentgyörgyön kötött ki. Ott szervezte meg a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Verseny (rövidítve: KAV). Ezeknek a versenyeknek a tapasztalatai vezettek el az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) megalakulásához, sepsiszentgyörgyi székhellyel. Első elnöke Tulit Ilona sepsiszentgyörgyi magyartanár volt, őt követte Zsigmond Győző (ma egyetemi adjunktus), néhány éve pedig Péntek János nyelvészprofesszor, kolozsvári tanszékvezető egyetemi tanár tölti be az elnöki tisztet. A két alelnök: Török Katalin magyartanár, Ördögh-Gyárfás Lajos villamosmérnök, művelődési felügyelő; titkár: Nagy Zsuzsanna újságíró. A szövetség szakmai, tudományos irányítója az első perctől kezdve Péntek János volt. Az AESZ-nek ma már van alosztálya is Kolozsvárott: az Aranka György Nyelvművelő Kör. /Komoróczy György: Tízéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége. Nyelvművelés magas fokon. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 17./

2001. október 2.

Sikeres volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) múlt hét végi árkosi szakmai tanácskozása. Öt egyetemi tanár, egy tudományos kutató és egy középiskolai tanár beszélt a Kárpát-medencei magyar nyelvművelés, tankönyvírás, iskolai oktatás égetően fontos kérdéseiről. Fazekas Tiborc Hamburgban tanító professzor leszögezte, a nyelvápolás állami feladat, az értelmiség feladata, és szükség van a modern nyelvújításra: száműzni kell az elburjánzott nyelvi durvaságot, magyarítani kell a szakmák, tudományok nyelvezetét. Murvai Olga, a bukaresti Hungarológiai Intézet professzora azt fejtegette, hogy Európa szellemének nem felel meg az egyetlen közös nyelv. Szabómihály Gizella tudományos kutató a felvidéki közigazgatási, illetve hivatalos nyelv állapotát vizsgálta. Ágoston Mihály újvidéki egyetemi tanár a magyar anyanyelvűek magyar nyelvhasználatáról beszélt, mely alkalommal az intézményes anyanyelvépítés fontosságát emelte ki. Péntek János kolozsvári tanszékvezető egyetemi tanár, az AESZ elnöke a nyelvhasználati egység megteremtésének lehetőségeire tért ki. Előadásának lényege: Közelíteni kell az anyaország határain kívül eső régiók nyelvhasználatát az ideálisnak tartott szabvány-magyar fő változathoz. Székely Győző egyetemi tanár az Erdélyi Tankönyvtanács képviselőjeként a tankönyvek rossz nyelvezetéről beszélt. Balázs Géza budapesti nyelvészprofesszor választott témája: Milyen lesz a 21. század magyar nyelvi kultúrája? Szerinte olyan lesz, amilyenné tesszük. A tisztújító közgyűlésen a vezetőségben nem történt változás: Péntek János maradt az elnök, Török Katalin alelnök, Ördögh- Gyárfás Lajos ügyvezető elnök, Nagy Zsuzsanna titkár. A Nyelvőrzés-díjat Asztalos Lajos kolozsvári lapszerkesztő és műfordító kapta. /Komoróczy György: Anyanyelvi konferencia Árkoson. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 2./

2002. december 4.

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) szervezésében nov. 29-én Informatizált világ és anyanyelv címmel tartottak szakmai tanácskozást a Kovászna megyei Árkoson. A Péntek János kolozsvári egyetemi tanár, AESZ-elnök által vezetett értekezleten jeles magyarországi és erdélyi szakemberek tartottak előadásokat. Prószéky Gábor budapesti professzor előadása után kolozsvári egyetemi oktatók a számítógépes nyelvezetről és a magyarítás lehetőségeiről beszéltek. Szilágyi N. Sándor professzor a szövegminőségről, nyelvhelyességi, helyesírási kérdésekről, ezt vitte tovább Benő Attila adjunktus, Demeter Éva és Sárosi Krisztina doktorandus. Ördögh-Gyárfás Lajos ügyvezető elnök, Török Katalin alelnök és Nagy Zsuzsanna irodavezető különböző működési területekről és az AESZ pénzügyi helyzetéről adott számot. /Anyanyelvi értekezlet Árkoson. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 4./

2006. május 11.

Az Újvidéki Színház Pogánytánc című előadásával vendégszerepelt Kolozsváron május 9-én, ezután avatták a kolozsvári Állami Magyar Színházban az örökös tagokat. Öten részesültek a megtisztelő díjban: négy színész – Borbáth Júlia, Boér Ferenc, Mihály Pál és Török Katalin – és a színház egykori irodalmi titkára, később igazgatója, dr. Kötő József. A kitüntetéseket a teátrum két legfiatalabb színésznője, Györgyjakab Enikő és Skovrán Tünde nyújtotta át. A díjak átadása előtt szó esett a kitüntetettek pályájáról, néhány gondolat és – a kifeszített vetítővászon segítségével – kép erejéig felelevenítették a művészek legfontosabb szerepeit. Kötő József pályájának mintegy harminc éve kapcsolódik a színházhoz irodalmi titkárként, dramaturgként, illetve igazgatóként. Kötő kifejtette: az idei Harag-napokon elfoglaltsága miatt csupán két alkalommal tudott részt venni a rendezvényen. /Köllő Katalin: Örökös Tagok avatása. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 11./

2007. május 22.

Az öt éve elhunyt író élete és munkássága előtt tisztelgő kétnapos tanácskozás kezdődött május 21-én a Kolozsvár Társaság székhelyén, A zokogó majom könnyei – Bálint Tibor emlékkonferencia címmel. Kántor Lajos, a Kolozsvár Társaság elnöke a most hetvenöt éve született, több nyelvterületen is ismert irodalmi nagyságról kijelentette: ha ma élne Bálint Tibor (1932–2002), alternatív Nobel-díjra jogosulna, annyival egyénibb, egyetemesebb másoknál. Orbán János Dénes, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke azt a tavaly novemberben született írását olvasta fel, amellyel Bálint Tibort post mortem eredménytelenül ajánlották a Pro Cultura Hungarica-díjra. Török Katalin színművész a prózaírónak a kolozsvári szülőföldről szóló vallomását tolmácsolta. Jakab Gábor pápai káplán, Egyed Emese költő, esszéíró Antall István irodalmi szerkesztő (Magyar Rádió) és Láng Gusztáv irodalomtörténész (Szombathely) tartott előadást. Délután az EME-székhelyén Zsehránszky István műkritikus és Csép Sándor tévészerkesztő, író értekezett, majd levetítették a Sánta angyalok utcája színdarab 1972-es kolozsvári előadását. /Ördög I. Béla: Emlékezés Bálint Tiborra. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 22./ „Bálint Tibor Zokogó majom című nagyregényében a közép-kelet-európai kisember léttapasztalatának egész megrendítő mélységében tárulkozik föl” – fejtette ki Bertha Zoltán debreceni irodalomtörténész előadásában. A Bálint Tiborról könyvet is írt Bertha Zoltán részletesebben elemezte a Forrás-nemzedék egyik kiemelkedő alakjának életművét. /Stanik Bence: A zokogó majom könnyei. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./

2010. augusztus 18.

Bálint Tibor ma is harangoz"
Bálint Tibor otthonában kezdődtek el az első alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok. A sokak szerint Nobel-díjra érdemes író emlékére szép számban megjelent közönség társaságában avattak harangot.
Kötő József színháztörténész, RMDSZ-es képviselő az író munkásságát és személyiségét méltatta. “Ha szenteket nem is, de sánta angyalokat tudott teremteni” – mondta el a színháztörténész.
Felszólalt Szilágyi Mátyás, a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulja, majd Török Katalin színművésznő az író szavaival emlékezett Bálint Tiborra.
Egyed Emese, a Bálint Tibor Baráti Társaság elnökének beszédét követően az emlékezés ünnepélyes jellege a tetőpontjára hágott az emlékharang felszentelésekor. A harangmegkondulásának – Kötő József szavaival élve – “lélekébresztő” szerepe volt és van. erdon.ro

2012. május 25.

Otthon a nyelvben – húszéves az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége
Huszonkét évvel ezelőtt a szabadság élménye volt a legfontosabb, a nyelvhasználat szabadságának, a magyar nyelv nyilvános megjelenésének az élménye. El is kápráztatott bennünket a kezdeti hősi időszak, amikor a román televízióban is szólni lehetett magyarul, közéleti személyiségeink, politikusaink is magyarul beszélhettek, sőt román honfitársaink közül is nagyon sokan vették elő rejtett magyar tudásukat, hogy aztán a későbbiekben és manapság is újra elrejtsék.
Velünk együtt a magyar nyelv is kikerült a diktatúra börtönéből, a nyilvánosság fényében tündökölhetett, természetes kapocs lehetett újra a magyarul beszélők teljes közösségével. Megszűnt a hatalom és a félelem skizofrén kettős beszéde, újra hitelesebbek lettek a szavaink, tisztábbak a mondataink. Gerincünkkel a beszédünk is kiegyenesedhetett. Amikor tudni lehetett, hogy nincs már akadálya az intézményesülésnek, háromszéki barátaink tették meg ezt a döntő lépést: húsz évvel ezelőtt hivatalosan is bejegyeztették az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségét.
Azért ők, és azért itt, mert a nyelvterületnek ebben a keleti zugában már 1990 előtt is több bátorsággal gondoskodtak tanítványaik anyanyelvi műveléséről. Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő elnöke is lett az AESZ-nek, aztán Zsigmond Győző. A megye szaktanárai közül nagyon sokan játszottak kulcsszerepet a Szövetségben: Erdély Judit, Török Katalin és Péter Sándor, aztán Gazda József, Kőrösi Csoma emlékének ápolója, valamint Ördög-Gyárfás Lajos, aki mérnöki pontossággal és felelősséggel vette kezébe a szövetség ügyeinek intézését. Háromszéken a történelmi példa is több volt, mint máshol, a már-már héroszi példák: Apáczai Csere János, Mikes Kelemen, Bod Péter, Baróti Szabó Dávid, Kőrösi Csoma Sándor, akik emlékeikben kézzelfoghatóan helyiek, hűségükben és munkájukban egyetemesek, egyetemesen magyarok.
A névválasztásban is gondolni lehetett volna az erdélyi hagyományra, az említett nevekre vagy az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságra. Annak kifejezése viszont szintén fontos volt, hogy az intézményesülő erdélyi anyanyelvi mozgalom csatlakozni kíván az anyaországihoz. Ezért a magyarországi Anyanyelvápolók Szövetsége neve egészült ki az erdélyi jelzővel. Így ebben a névben a természetes egység és a természetes különbözőség egyaránt kifejeződik. Azt látni lehetett már a 90-es évek elején, hogy a kisebbségpolitikának alapvető célkitűzése lesz az anyanyelvűség, a nyelvhasználati jogok kiterjesztése és védelme. Azt sem volt nehéz észrevenni, hogy az anyanyelvűségért folytatott harc mellett kisebb figyelemben fog részesülni maga az anyanyelv.
Pedig már akkor sem volt közömbös, milyen lesz az a nyelv, amelyet és amelyen tanítani fognak iskoláinkban, amely mintává válik a kiterjedő médiában, amely egyre nagyobb teret kap a nyilvánosságban, és egyre inkább feltűnik majd a közigazgatásban, a hivatalokban, amelynek dominánsnak kell maradnia a magyar–román kétnyelvűségben. E feladatok fölismerésének a jegyében fokozatosan alakult ki a szövetség munkájának három alapvető területe: maga a mozgalom; a magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása; a mindezt megalapozó szakmai munka: közösségeink nyelvi helyzetének és nyelvhasználatának tudományos igényű vizsgálata.
Magáról a mozgalomról
A szövetség vezetőtestületében már kezdettől képviseltette magát minden erdélyi régió, rendezvényeinkről pedig úgy döntöttünk, hogy folyamatosan változtatjuk a színhelyeket. Úgy gondoltuk, a mozgalom lényege éppen a mozgás, a jelenlét Erdély magyar közösségeiben. Magam ezt a tavaszi határjáráshoz hasonlítottam, ahhoz a mágikus rítushoz, amelynek szerepe szerint óvnia kell a közösséget, a falut, a település határát az ártó szellemektől, a mi esetünkben a nyelvhatárt, a veszélyeztetett peremrégiókat.
Fő rendezvényünkkel, a Magyar Nyelv Napjai ünnepével, az ehhez kapcsolódó szakmai konferenciával, a Nyelvőrzés Díjának átadásával, a Kőrösi Csoma Sándor anyanyelvi vetélkedővel, a mesemondó versennyel így jártuk végig két évtized alatt nyelvi régiónk foszló peremét és megtartó központjait: Nagybányát, Szatmárt, Nagyváradot, Aradot, Temesvárt, Dévát, Brassót, Csíkszeredát, de Udvarhelyt, Gyergyószentmiklóst, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt és Zilahot is. És a magyar nyelvhatár tágabb körében, a Kárpát-medencei mozgalom résztvevőiként rendszeresen jelen voltunk Sátoraljaújhelyen, Széphalomban, Kassán, Győrben, Gyulán és Adán is.
A történelem kedvező fordulatával, a 90-es évek elején kölcsönös lehetett a felismerés, hogy a határnak túlsó oldala is van, született is mindjárt egy új nyelvi fordulat, a határon innen és túl, amely lassan sztereotípiává vált, az idő távlatában pedig mintha a népmesei fordulatok körébe kerülne. A magyarok felfedezték egymást. Felfedeztük egymást. Ennek a felfedezésnek is voltak szintjei és fokozatai. A magyarországiak közül sokan akkor szereztek tudomást arról, hogy a határon túl is van egy magyar világ, vannak olyan „románok”, „szlovákok” stb., akik – hogy, hogy nem – tudnak magyarul.
Azt is tapasztalhatták, hogy az ő magyar nyelvük jól érthető, de kissé más, hogy ők kétnyelvűek, hogy számukra fontos a magyar nyelv (ettől magyarok), hogy veszélyeztetettek magyar nyelvűségükben, de hogy ők meg akarják tartani nyelvüket. Aki pedig a határ innenső oldaláról jutott el Magyarországra, ott azt tapasztalhatta, hogy valóban van egy ország, ahol mindenki magyarul beszél, de az ottaniak ennek jószerével nincsenek is tudatában, emiatt számukra nem is fontos, hogy magyarul beszélnek.
A különböző régiók és az anyaország beszélői előbb némi meglepődéssel felfedezték egymást, rácsodálkoztak egymásra, élcelődtek egymással, lassan tudomásul vették, majd elfogadták egymást. Valóban elfogadták? Mi úgy gondoljuk, és ebben az anyanyelvi mozgalomnak is szerepe volt, hogy a versenyeinken szereplő, anyanyelvi táborainkat látogató, iskolai cserelátogatáson résztvevő fiatalok jártak elöl ebben az elfogadásban és elfogadtatásban. És talán nem túlozzuk el saját tevékenységünk jelentőségét, amikor azt mondjuk, hogy az AESZ fontos szereplője, kulcsszereplője volt a kapcsolatok építésének, az anyanyelvi mozgalom hálózatszerű kiterjesztésének.
Már jó ideje annak, hogy kitaposott útvonalak vezetnek Kézdivásárhelyről nemcsak Szentgyörgyre és Kolozsvárra, hanem Gyulára, Budapestre, Győrbe és Sátoraljaújhelyre is. És ez az út mindkét irányban járthatónak bizonyult. Már a kezdeti időszakban is tisztában voltunk azzal, hogy nem nekünk kell közvetlenül hatással lennünk az erdélyi magyarok nyelvhasználatára, a nyelvi tudatosságot és felelősséget sem leszünk képesek csak magunk terjeszteni: ehhez meg kellett nyernünk azokat, akiknek szakmája a beszéd és az írás, befolyásolói, mintaadói a nyelvi közösségnek. A pedagógusokon kívül ilyen szerepük van a papoknak, a színészeknek, a rádiók és a televíziók munkatársainak.
Ők mind professzionális használói a nyelvnek, tőlük – akik akkor is mintaadók, ha ennek éppen nincsenek tudatában – számon lehet kérni a mintaszerű nyelvhasználatot. Ezt tudatosítani kell bennük, és fel is kell készíteni erre őket. A 90-es években ilyen témájú szakmai konferenciákat és tanfolyamokat, beszédtechnikai képzést szerveztünk az éppen akkor szerveződő, induló rádió és televízió szerkesztőségek munkatársainak.
A 2. évtizedben mintha lankadt volna az erdélyi professzionális beszélők képzés iránti igénye, mintha túlságosan is tökéletesnek éreznék magukat, a nyomtatás és a könyvkiadás új technikai lehetőségeivel pedig a felületesség, a gondozatlanság és a gondatlanság terjed az írásbeliségben. Pedig erre nem terjed ki a regionalitás mentsége, ez már a restellnivaló provincialitás megnyilvánulása.
A magyar nyelv és irodalom iskolai és iskolán kívüli oktatása
Magának a mozgalomnak is az iskola volt a főszíntere, fő szereplői pedig a fiatalok. De közvetlenül érdekelt bennünket az is, hogyan folyik az iskolákban a magyar nyelv és irodalom oktatása, megvan-e a kellő tudatosság és felelősség abban, hogy milyen ennek az oktatásnak a nyelvi igényessége és tartalmi színvonala, eredményessége. Egyáltalán: milyen magyar nyelven és milyen magyar nyelvet oktatnak iskoláinkban? Az AESZ felelősnek érezte mindebben magát, a magyar szakos tanárok pedig ki is nyilvánították, hogy szakmai szervezetüket látják benne.
Az AESZ partner volt a tantervek készítésében; amíg lehetősége volt rá, a tankönyvek lektorálásában, ellenőrzésében; szakmai konferenciákat szervezett (több alkalommal is pl. a helyesírás tanításáról), vállalta az együttműködést az Romániai Magyar Pedagógusok Szövegségével a tanárok továbbképzésében (a Bolyai Akadémián vagy a Teleki Oktatási Központban). Igaz ugyan, és ez jelentős eredmény volt, hogy az anyanyelvi versenyeket „hivatalosként” ismerte el a minisztérium, a szövetség normatív támogatását is elértük a Communitas Alapítványnál, mindezek az együttműködések és partneri kapcsolatok mégsem bizonyultak kellően eredményesnek, hatékonynak.
Véleményünk szerint ennek alapvető oka az, hogy nem érvényesül kellő igényesség sem a pedagógusok kiválasztásában, sem a felkészítésükben. A másik, amire mindenképpen hivatkoznunk kell, a tankönyvek nyelvi igénytelensége, amelyre nekünk már jó néhány éve nincs befolyásunk, csak a sajtóban tehetjük szóvá, nem sok eredménnyel. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatainknak és elemzéseinknek összegzése A romániai magyar közoktatás, különös tekintettel az oktatási nyelv(ek)re című tanulmányunk (Fóris-Ferenczi Rita és Péntek János írta, megjelent a Nyelv és oktatás kisebbségben.
Kárpát-medencei körkép című kötetben, szerk. Bartha Csilla–Nádor Orsolya–Péntek János, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011). Az oktatással és az oktatás nyelvével való törődés folyamatosan jelen volt munkánkban, ennek további bizonyítéka a Bálint Emese és Péntek János szerkesztésében, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 5. köteteként megjelent Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című gyűjteményes kötet. De talán arra a szülőknek címzett levélre is hivatkozhatunk, amellyel a magyar nyelvnek mint tannyelvnek a fontosságára hívtuk föl azoknak a szülőknek a figyelmét, akiknek gyermeke most kezdi az iskolát (Milyen nyelven tanuljon a gyermek? Magyarul vagy románul?).
A közösségek nyelvi helyzetének tudományos igényű vizsgálata
A mozgalmat, az oktatást csak folyamatos szakmai munkával lehet megalapozni. A Kárpát-medencei szinten összehangolt élőnyelvi kutatások már a 90-es évek elején elkezdődtek. Fokozatosan épült ki a külső régiók szakmai központjaiban dolgozó magyar nyelvészek együttműködése a közös témákban, az azonos vagy hasonló nyelvi helyzetek és folyamatok vizsgálatában. A 2001-ben akadémiai háttérrel intézményesült kutatóállomások együttműködése az éppen itt, Illyefalván rendezett nyári szemináriumokon vált annyira szorossá, hogy létrehozhatták az első és máig egyetlen Kárpát-medencei magyar kutatóhálózatot, a Terminit.
Ennek a hálózatnak az erdélyi kutatóállomása a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kolozsvári és sepsiszentgyörgyi munkatársakkal, szoros szimbiózisban az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével. 1990 óta fokozott az az elvárás, hogy a nyelvészek közvetlenül járuljanak hozzá a közösség érdekeit szem előtt tartó nyelvstratégia kidolgozásához és megvalósításához. Ez a hozzájárulás elsősorban a nyelvi tervezésben valósul meg, és ennek alapvetően arra kell irányulnia, hogy minél kedvezőbbek legyenek a feltételei a magyar nyelv használatának és megtartásának. Ezeket a feltételeket nagyon tömören a következőkben határozhatjuk meg:
(1) Magukban a beszélőkben legyen meg a tudatos szándék és akarat, hogy meg akarjanak maradni a magyar nyelvben és magyar identitásukban. Ezért is különösen fontos, hogy a fiatalok fedezzék föl azt a többletet, amelyet csak anyanyelvük révén érhetnek el. (2) Legyenek meg a jogi, politikai, nyelvkörnyezeti feltételei a nyelvválasztásnak, ill. az anyanyelv szabad, teljes körű használatának. A beszélőknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy ismerjék nyelvi jogaikat, hogy éljenek, élhessenek velük, és legyenek érzékenyek minden korlátozásra vagy hátrányos megkülönböztetésre.
(3) Legyenek meg a feltételei, forrásai és eszközei annak, hogy a beszélők folyamatosan gazdagíthassák anyanyelvi műveltségüket; legyen meg a lehetőségük a nyelv áthagyományozására nem csupán a családban, hanem a teljes körű intézményes oktatásban is.
(4) Elengedhetetlen, hogy a magyar nyelv minden további korszerűsítése, szabályozása, a szaknyelvek bővítése és anyanyelvűsítése a magyar nyelv egészében történjék; ilyen értelemben folytatni kell a Kárpát-medencei magyar nyelvi tervezés legfontosabb programját, a határtalanítást. A nyelvi otthonosságot, a használt nyelvváltozat által is kifejezett közösségi szolidaritást csak a nyelvjárások, a helyi változatok használata biztosíthatja. A beszélőket bátorítani kell arra, hogy használják anyanyelvüket, beleértve a helyi változatot, és tartózkodni kell attól, hogy bárki is megbélyegezze e változatok beszélőit.
(5) Minden eszközzel javítani kell a magyar nyelv presztízsét, külső megítélését.
Számvetés a nyelvi hálózat eredményeiről
A Termini 10 éves jubileumán, a jubileumra kiadott kötetben és a Magyar Tudományos Akadémián 2011. november 24-én tartott konferenciánkon számvetést készítettünk a magyar nyelvi hálózat eredményeiről, fölvázoltuk azt is, melyek azok a témák, amelyekkel folyamatosan foglalkozni kell. Az AESZ-hez szorosan kapcsolódó Szabó T. Attila Nyelvi Intézet a következő témákban folytat kutatásokat (főállású kutató nélkül): nyelvi kapcsolatok, kölcsönhatások (Benő Attila); területi nyelvjárások, a moldvai magyarok és más peremszigetek nyelvi helyzete, nyelv és identitás (Péntek János); nyelvcsere, nyelvélesztés (Gál Noémi); tannyelvválasztás, kétnyelvű oktatás, revitalizációs oktatás, idegen nyelvek oktatása (Bálint Emese, Fodor Dóra, Sorbán Angella, Vremir Márta); szótárszerkesztés; fordítás; szaknyelvek (hivatali nyelv, közigazgatás stb.) (Fazakas Emese, Sárosi-Márdirosz Krisztina); interkulturalitás (kulturális szótár: Benő Attila és Péntek János).
A nyelvhasználat támogatásának és bátorításának szándékával az AESZ kiadásában jelentettük meg a román–magyar és a magyar–román közigazgatási szótárat, a román–magyar oktatásterminológiai szótárat, valamint a román–magyar kulturális szótárat. Ebbe a körbe tartozik az is, hogy folyamatosan közreműködtünk a kolozsvári kisebbségkutató intézet által magyar nyelven forgalmazott hivatalos szövegek és nyomtatványok nyelvi ellenőrzésében, eleget tettünk a hasonló céllal működő szerkesztői felkéréseinek. Mindez már közvetlen közönségszolgálatot jelent, azaz a közösség közvetlen szolgálatát.
Elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól
A szövetség jelenlegi helyzetét, működésének hatékonyságát és eredményességét, tehetetlenségét vagy éppen kudarcait saját erőfeszítéseinken kívül, sőt annál valószínűleg nagyobb mértékben magyar közösségünk általános helyzete és hangulata határozza meg. A 20-22 évvel ezelőtti nagy reményekhez és célokhoz viszonyítva csalódással kell tapasztalnunk a kiegyensúlyozottság hiányát. Azt, hogy a szabadság kezdeti mámorától még mindig nem jutottunk el a felelősség józanságáig. A jogtól, a jog jogos igénylésétől a kötelesség, a kötelezettség vállalásáig. Azt, hogy még mindig alibiként kizárólag a többségiekre hárítjuk saját mulasztásainkat, rossz döntéseinket, végzetszerűnek tüntetjük föl a demográfiai kevesebbséget, saját kicsinységünket álcázzuk vele.
Azt, hogy még mindig beletörődünk a megaláztatásokba, hogy nem ismertük föl az emberi méltóság értékét, azt, amely kiemelhet bennünket a kisebbségi, a kisebbrendűségi helyzetből. Azt, hogy elhanyagoljuk a jelent, mert el vagyunk telve a múltunktól, és félve tekintünk a jövőre. Ennek az általános helyzetnek a következménye, hogy a csúsztatásokkal és mellébeszéléssel újra hitelüket veszítik szavaink, tabuk és eufemizmusok, fennkölt üresség és hamisság kezdik elhomályosítani a magyar nyilvánosság mondatait.
Ami pedig közvetlenül bennünket illet, életünk prózai részét: szövetségünk ügyintézése a két évtized alatt mindig korrekt és hatékony volt, ezzel kapcsolatban soha nem merült föl a gyanúja sem hibának, sem mulasztásnak. Voltak olyan időszakok, és ezek nem is múltak el véglegesen, amikor nekünk magunknak kellett megelőlegeznünk vagy éppen fedeznünk rendezvényeink vagy kiadványaink költségeit. Köszönöm a mindenkori munkatársaknak, hogy megtarthattuk hitelességünket. Nem harcoltunk, mint ahogy sokan állítják magukról Erdélyben, és hősök sem voltunk, de talán azt elmondhatjuk, hogy végeztük a dolgunkat, a közösségnek a nyelvvel foglalkozó, arra figyelő munkásai voltunk. Úgy gondoljuk, részünk van abban, hogy a nyelv belső mozgásában a korábbi, közel egy évszázados távolodás után a közeledés ideje következett el: a Kárpát-medencei magyarság nyelvi, kommunikációs közösséggé vált.
Erősödött az erdélyi magyarok nyelvi öntudata, tudatosabbá vált a nyelvhasználat, spontánabbá a váltás a helyi változatok és a közmagyar között. Erősödtek a nyelvi hűség kötelékei, növekedett a nyelvi igényesség a fiatalok körében. A meghívásunkat elfogadó kollégáink, barátaink már jelenlétükkel is azt igazolják, hogy együttműködésre és a nyitottságra törekedtünk, szövetségeseket kerestünk, és bennük, valamint az intézményekben, amelyeket ők képviselnek, meg is találtuk. Ez volt az egyetlen biztos tőkénk, amit úgy szokás nevezni, hogy „kapcsolati” tőke, a bizalom, ami hiánycikk mai világunkban, és ez kárpótolt bennünket azért is, hogy költségvetési, pályázati támogatottságunk mindig szűkös volt és bizonytalan. Ami volt, és ami van, azt mindenképpen köszönjük.
De csak most, a jubileumi visszaemlékezések időszakában érezzük igazán annak visszásságát, hogy noha a szakma és az erdélyi magyar nyilvánosság elismeri tevékenységünket, a politikai élet szereplői a jelek szerint nehezen tudnak megbarátkozni azzal, hogy mi csak a közösség iránti elkötelezettséget vállaljuk – véleményünk szerint az egyetlen lehetséges közös nevezőt a megosztott magyar világban – másfajta „lekötelezettséget” nem. Ezért történhetett meg az, hogy a támogatáspolitika erdélyi kedvezményezetti listáján nem kerülhettünk be még az 56 támogatott intézmény közé sem.
Csak abban reménykedhetünk, hogy azok, akik erről döntöttek, nem hasonlóképpen rangsorolják fontossági sorrendben 57-nek az erdélyi magyar nyelvet és nyelvhasználatot. Mindennél fontosabb azonban az, hogy ezalatt a közel egy emberöltőnyi idő alatt a fiatalok ezreit-tízezreit avathattuk be az anyanyelv bűvös körébe, a magyar kultúrába. És fiatalok új nemzedéke került be pedagógusként a magyar közoktatásba, közülük nagyon sokan az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége szakmai köréhez is csatlakozott.
A szakmabeliek, a nyelvészek körében is ott vannak már a fiatalok az idősebbek mellett, akik folytatják és megújítják, korszerűbbé és hatékonyabbá teszik elődeik munkáját. És ez az új nemzedék is tudatában van annak, hogy a nyelvet megtartó közösség és a közösséget éltető nyelv sorsa elválaszthatatlan egymástól.
Péntek János
A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke
A szöveg beszámolóként hangzott el a szövetség jubileumi rendezvényén Sepsiszentgyörgyön, 2012. május 18-án. Krónika (Kolozsvár)

2012. augusztus 16.

Bálint Tibor író – a regény, a film és a színmű tükrében
Irodalom, film- és színházművészet fonódott össze a Kolozsvári Magyar Napok keretében zajló filmnapok első kerekasztal-beszélgetésén, amelynek kedden este a vetítések helyszínéül szolgáló Tranzit Ház adott otthont. Bálint Tibor író személye és nagysikerű regénye, a Kriterionnál 1969-ben megjelent Zokogó majom szolgáltatta a találkozó apropóját, amelyen Egyed Emese irodalomtörténész, egyetemi tanár, Bálint Júlia, az író özvegye, életművének, hagyatékénak gondozója és Demény Péter író mellett Török Katalin, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja, a Szabó József által 1972-ben rendezett Sánta angyalok utcája című színmű Vinczénéje, valamint Bánsági Ildikó magyarországi színművész, a regény nyomán készült tévéfilmsorozat Böskéje is részt vett. Személyes érintettségükről Dimény Áron színművész kérdezte őket. A beszélgetést megelőzően, illetve utána a Várkonyi Gábor által 1978-ban készített tévéfilm epizódjait tekinthették meg az érdeklődők.
– Hátborzongatóan hatott ezúttal rám a film, amit ugyan nem először láttam, az emlékezetemben viszont valahogy ennél jobban él a színpadi változat, ami oldottabb, humorosabb, helyenként groteszk, de ugyanakkor rengeteg nevettető dolog is van benne – hangsúlyozta Bálint Júlia, majd a Zokogó majom című regényből készült film és színpadi adaptáció születésének körülményeire is kitért. Mint mondta, Várkonyi Gábor eleve úgy kereste meg a szerzőt, hogy Böske szerepére már meg is találta a megfelelő színészt, Bánsági Ildikó személyében, ami pedig a színdarabot illeti, a kolozsvári színház csapata lelkesen dolgozott együtt Szabó József rendezővel, hogy áldozatos munkájuk révén aztán igazán csodálatos előadás szülessen.
– Számos anekdota kering arról, hogy a kolozsváriak közül sokkal többen magukra ismertek, mint ahány szereplő van ebben a regényben. Ezzel szemben viszont a könyv kevésbé van jelen az akkori magyarországi lexikonokban, holott a regény egyik legnagyobb értéke éppen ez: úgy tud egészen konkrét családi élményekről és tapasztalatokról beszélni, hogy azokat nem lehet nem bibliai, egyetemes emberi történetekhez kapcsolni – vélekedett Egyed Emese. Hozzáfűzte: a Zokogó majom a középkorú és idősebb korosztály kedvenc olvasmánya volt Erdélyben, ugyanakkor pedig el kellett telnie egy kis időnek, hogy összmagyar vonatkozásban felismerjék az értékét, „hogy ne csak a személyessége, hanem a megformáltsága is hasson az olvasókra”.
– A személyesség lüktetése nem választható el a művészettől, ezt többen érezhetjük a film és a színdarab kapcsán egyaránt – mondta Demény Péter, kifejtve: „ha van egy jó Böske a filmben, egy jó Vincze Béla, egy másik jó Böske, aki a színházi előadásban Vitályos Ildikó volt, akkor lehet, hogy bár az ember nem ismeri eléggé Vitályos Ildikót, s csak most ismerkedett meg Bánsági Ildikóval, de úgy érzi, köze van hozzá – egy másik ember történetén keresztül, amelyet a szerző jól megfogalmazott”.
1972. május 5-e – ezen a napon mutatták be a kolozsvári színházban a Sánta angyalok utcája című drámát, amelyre Török Katalin így emlékezett vissza a találkozón: „nagyon különös darab volt, nem a klasszikus dramaturgia szerint épült fel, amihez viszont kevésbé voltunk hozzászokva. Eleinte kicsit nehéz volt, de miután megértettük és megszerettük, nagy lelkesedéssel és odaadással dolgoztunk rajta”.
S hogy miként zajlottak a tévéfilmsorozat forgatási munkálatai? Lévén, hogy több, mint harminc év telt el azóta, konkrét élményeket nehéz lenne visszaidézni, arra viszont Bánsági Ildikó szívesen emlékszik, hogy nagyon szerette, elmondása szerint egyik legkedvesebb munkája volt pályája során a Zokogó majom. – Ha volt egy szabadnapunk, mindig együtt maradtunk a helyszínen: este 10-ig lehetett vörösborozni vagy beszélgetni, táncolni, voltaképpen ez idő alatt is készültünk. Meghatározó élmény volt számomra Böske, egy csodálatos, túlélő ember, akinek minden nyomor ellenére ragyogott a lelke – magyarázta Bánsági Ildikó.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

2016. április 22.

Magyar Athenas 250
A mikeses diákok voltak a legjobbak
Az elmúlt hétvégén helyszíni döntővel zárult a székelyföldi középiskolások interdiszciplináris vetélkedőjének I. kiadása a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács szervezésében, a Székelyföldi Kincskereső Tehetségazonosító program részeként. A rendezvénynek a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Terme adott otthont.
A Magyar Athenas 250 címmel jegyzett vetélkedő 3 fordulós volt. A 12 bejelentkező csapatból 8 folyamatosan részt vett a versenyszakaszokon, közülük öten kerültek a döntőbe, de a gyergyószentmiklósiak objektív okok miatt nem tudtak megjelenni. Bereczki Kinga, az SzTT elnöke, valamint Tulit Ilona, a vetélkedő ötletgazdája és a zsűri elnöke köszöntötték a jelenlevőket, a csapatok minden egyes tagját nyertesnek nevezve. A diákoknak a döntőben 10 érdekes és változatos feladatot kellett megoldaniuk.
Az elért eredmények alapján az első és második helyen a Mikes Kelemen Líceum két csapata, a Török Katalin által felkészített Tejút (Duka Boróka, Lőrincz Anna, Szabó Enikő, Szilágyi Áron) és a Virtus (Tusa Adorján, Becsey Janka, Gecse Barbara, Szász Tivadar Róbert) végzett. Harmadik helyezett a székelyudvarhelyi Apeiron csapat lett, a brassói ÜvegTigris pedig dicséretben részesült. A nyertes csapat egyhetes magyarországi táborozáson vehet részt, a második és harmadik helyezettek pedig értékes könyvjutalomban részesültek.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. augusztus 5.

Nemzet- és lélekmentők
A magyar irodalmi táborokra emlékeztek
Egykori és jelenlegi magyar nyelv és irodalom szakos tanárok, illetve diákok gyűltek össze szerda este a Sepsiszentgyörgyi Tein Teaházban, mégpedig szép számban, a Tulit Ilona által szerkesztett, Anyanyelvi táborok Háromszéken címet viselő könyv bemutatóján.
Az 1986 és 1991 között Tulit Ilona magyar szakos tanfelügyelő által megszervezett táborokban Tapodi Zsuzsa egyetemi tanár kezdő pedagógusként, Ungvári Barna András lelkipásztor pedig diákként volt jelen. A kettőjük párbeszédéből, valamint az akkori ötletgazda és kivitelező, illetve ilyen vagy olyan minőségben résztvevők visszaemlékezéseiből lassan felidéződtek a nyolcvanas évek második felének nyomasztó évei a maguk feszültséggel, félelemmel és nincstelenséggel telített valójukban.
Egy olyan sötét korszak metszete tárult a hallgatóság lelki szemei elé, melyre annak átélői ma is rettenettel gondolnak vissza, a később születettek pedig elképzelni sem tudják annak borzalmait. Hiszen ebben az időszakban az állampolgárokat termelőeszközöknek tekintették, az erdélyi magyarságot a teljes eltűnés réme fenyegette. Mindezek ellenére akadtak olyan apró szigetek, ahol szabadon szállt a magyar szó, és szárnyalt a gondolat, s éppen ezért diák és tanár egyaránt teljes értékű embernek érezhette magát. Az igaz, hogy megvalósításukhoz jó adag bátorság, elhivatottság, nemzeti öntudat, leleményesség és vezetői beosztás kellett, azonban szerencsére Tulit Ilona mindezzel rendelkezett. Így az sem véletlen, hogy a reménység eme szigetei Háromszéken jöttek létre, hiszen ő akkor is Sepsiszentgyörgyön élt és tevékenykedett.
Megtudhattuk továbbá, ezek az anyanyelvi táborok hét éven keresztül működhettek, télen az akkor 1-es Számú Ipari Líceum, nyáron pedig a kommandói iskola védő falai között. Sándor István mérnöktanár és Hochbauer Gyula tanár személyében ugyanis a két intézményt olyan emberek vezették, akik nemzetük érdekében fel merték vállalni az ezzel járó kockázatot.
Résztvevői egymás között magyar irodalmi táborként emlegették az évente összesen 17 napon át folyó tevékenységet, azonban sokkal több volt ennél, hiszen az előadók között volt nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, pszichológus, népzene- és néptáncoktató, de akadt költő, újságíró, színművész, művészettörténész, képzőművész, filozófus, történész, zenepedagógus és csillagász is.
Az áldásos munkát végző tanárok közül, a már említetteken kívül a téli táborok igazgatói tisztségét betöltő Albert Ernő, valamint Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra és Zsigmond Győző neve hangzott el. Nem feledkeztek meg továbbá Csurulya Edit, Kónya Ádám, Orbán Gyöngyi, Ördög Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Török Katalin, Bíró Annamária, Bota Emese, Domokos Zsuzsa, Fazakas Ágnes, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár munkásságáról sem. Mindenkit azonban lehetetlen felsorolni, hiszen a MIT-ben összesen másfél ezer diák, valamint kis híján száz tanár fordult meg.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2016. augusztus 6.

Időutazás irodalmi táborokba
Minden megszülető könyv sorsa, akárcsak az embereké – egyedi. Van, amelyik viszonylag könnyen lát napvilágot, más hosszú évek vajúdásának – kitartó, fáradtságos, dédelgetett munkájának – eredménye. Több mint 30 év távlatából, több mint 300 tanulói naplóból, visszaemlékezésből, egyéni alkotásból vett részletet és több mint 130 aláírt bejegyzést tartalmazó, 250 fekete-fehér fotóval illusztrált, öt dokumentummal alátámasztott, négy éve nyomdakész állapotban lévő, nemrég a T3 Kiadónál megjelentett könyvet mutattak be Sepsiszentgyörgyön Tulit Ilona gyűjtésében és szerkesztésében. Az Anyanyelvi táborok Háromszéken, 1986–1991 című kiadványt rendhagyó, családias, nosztalgikus könyvbemutatón ismertette szerda délután a Tein teaházban egy volt táborozó, Ungvári Barna András református lelkész, Tapodi Zsuzsa egyetemi docens és Tulit Ilona volt szaktanfelügyelő, a táborok szervezője. A végére a be nem avatottaknak is kiderült, hogy mi volt valójában a MIT, miért nevezhető előzmény nélküli, megismételhetetlen, egyedi vállalkozásnak.
A könyv előzményei közé tartozik, hogy az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége huszadik évfordulójára készült emlékezések adták az ötletet, és 2013 márciusában Márkó László virtuális tábori szervezésének köszönhetően létrejött a Facebook közösségi oldalon a Magyar Irodalmi Tábor csoport, s ezzel valóságos mozgalmat indított el, gyorsan csatlakoztak az egykori táborlakók és tanárok. Stílusosan többen az egykori tábori nyakbavalóval, mások régi fotókkal, Kónya Ádám saját kezűleg készített, plakátszerű rejtvényeivel érkeztek a könyvbemutatóra – a legtávolabbról Magyarországról, de innen, a „közelebbi” Csíkszeredából, Brassóból is eljöttek –, hogy felidézzék a fiatalkori, hét éven át megszervezett, téli és nyári magyar irodalmi táborok hangulatát. Jelen voltak az egykori vezérkar tagjai: Albert Ernő táborigazgató, Hochbauer Gyula iskolaigazgató, Fazakas Ágnes, Domokos Zsuzsa, Zsigmond Győző, Török Katalin, Erdély Judit tanárok. Megemlítették többek között Árvay Katalin, Lokodi Irén, Sylvester Teodóra, Csurulya Edit, Orbán Gyöngyi, Ördög-Gyárfás Ágnes, Salamon András, Salamon Sándor, Bíró Annamária, Bota Emese, Gazda József, Hommer Judit és Horváth Alpár nevét is.
Az egykori tábori himnusszal, a Szellő zúg távol... népdallal kezdődött és az Adjon Isten, jó éjszakát című dallal fejeződött be a könyvbemutató és táborlakó-találkozó. Közben Kónya Ádi bácsi unokájának, Kónya-Ütő Bencének köszönhetően a „nagy hiányzó” emléke is megelevenedett, egyik kedvenc énekét hangszalagról játszotta be az utód, sokan halkan dúdolva kísérték. Ungvári Barna András lelkész (egykori diák) moderálta a bemutatót, két rövid igével indította beszédét, hálát adva, hogy összegyűlhettek, hogy átélhették Isten kegyelméből azt a varázst, amit az irodalmi táborok jelentettek. Megköszönte Tóthné Szabó Éva szervezését, a fényátadóknak további kitartást kívánt.
Tapodi Zsuzsa egyetemi docens meghatódva, elfogódottan és humorosan mesélt személyes, pályakezdő élményeiről, kiemelve, hogy a lelki egészség megőrzésének fontos tényezője a jó történések előhívása az emlékezetből. Beszélt a korszakról, amelyben a könyv született. Ismertette a könyvet záró, Adalékok a korhoz című összegzést, amelyben dokumentumok alapján a korszak elnemzetietlenítő iskolapolitikája és Tulit Ilona tanfelügyelői, tanári ellenlépései fogalmazódnak meg. A Megcsúfolt alma mater című írásból kiderül, hogy megváltozott az iskola szerepe: „börtöniskolák” komorlottak szép számban; a díszszemlén és felvonuláson volt a lényeg; módszeresen folyt a magyar tannyelvű oktatás elsorvasztása; román ajkú tanárokkal töltötték fel a megyét fölös számban; román szakos tanárokat neveztek ki magyar katedrákra; nem kötelező, fakultatív tantárgyként tanulhatták anyanyelvüket a magyar diákok. A magyar táborok igazi jelentőségét akkor érthetjük meg, ha ismerjük a történelmi kort, amelyben mindez a tiltott gyümölcs édességét is jelentette, és ami a mai fiataloknak talán fantasztikumnak tűnik, de mindennapi realitás volt a nyolcvanas évek végén. Mindannyian tudták, hogy valami olyat tesznek, ami a hatalomnak nincs ínyére, ez adott plusz motivációt mindenkinek. Megfontolt előrelátással a téli táborokat az egykori 1-es Ipari Líceumban (ma Puskás Tivadar), a nyári táborokat pedig a nehezen megközelíthető kommandói iskolában szervezték. Tulit Ilona (Cila néni) több műhelytitkot is megosztott a könyvről, a számadatokat felvonultatva elmondta: a hét év alatt megszervezett téli és nyári táborokban összesen másfél ezer diák és közel száz tanár vett részt.
Az egykori táborozók nevében többen is megköszönték mindenki Cila nénijének és pedagógus társainak azt a lelki tarsolyt, amelybe a gondoskodó, bátorító, megtartó szeretetmorzsákat helyezték, önzetlen, nagy tudású kollégák segítségével sok nemzedéket feltarisznyáltak a célt és hitet adó irodalmi táborok kincseivel.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. június 1.

A színház tüneményes jelenét rögzíti Nánó Csaba interjúkötete
A színpadi játék tüneményes, mindenkori jelen idejét rögzíti Nánó Csaba újságíró második, kincses városbeli színészekkel készített interjúkat tartalmazó kötete – fogalmazott Visky András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti igazgatója az Egy élet nem elég című, az Europrint Kiadónál napvilágot látott kiadvány szerdai bemutatóján.
Mint elhangzott, a megszólaltatott művészekkel készített interjúkat nem mindig volt egyszerű szerkeszteni, hiszen az is megtörtént, hogy az alany négyszer kérte vissza a szöveget, vagy hogy hatórás hanganyagból kellett az újságírónak dolgoznia, az egy újságoldalnyi szöveg pedig sokszor szűkösnek bizonyult. A megjelent interjúk korabeli fogadtatásáról Nánó Csaba elmondta,
érezhetően sikerük volt, az olvasóközönség várta a következő beszélgetést, megesett, hogy az utcán is gratuláltak neki. A kötetben olyan ünnepelt kolozsvári művészek mesélnek pályájukról, színészi hitvallásukról, mint Vitályos Ildikó, Széles Anna, Bisztrai Mária, Barkó György, Orosz Lujza, Krasznai Paula, Sebők Klára, Kakuts Ágnes, Török Katalin, a rendszerváltás előtt a kincses városból Magyarországra telepedett, ott befutott színészek is, mint Bács Ferenc, vagy Keresztes Sándor – aki később visszatért az itteni társulathoz, vagy kolozsvári születésű, más városokban játszó művészek, mint Lohinszky Lóránt vagy Higyed Imre.
A kiadványban az Albert Júliával, Jancsó Miklóssal, Borbáth Júliával, Lázár Erzsébettel, Stieff Magdával készített beszélgetések is olvashatóak. A szerző interjút készített a nemrég elhunyt Fülöp Sárközy Júliával is, aki színészként kezdte, majd ügyelőként folytatta a társulatnál. A bemutatón szó esett arról is, hogy miként élték meg a művészek az 1989 előtti nehéz időket, amikor fojtogatóvá vált itthon a légkör, így sokan kitelepedtek közülük Magyarországra, ahol olykor otthontalannak érezték magukat, és arról is, milyen sok tekintetben sérülékeny a színész, akinek számos tényezőnek kell megfelelnie alkotó munkája során: a rendezőnek, kollégáinak, a közönségnek, önmagának.
Nánó Csaba azt is elárulta, még 30 interjúja vár szerkesztésre, kiadásra, úgyhogy már készíti a következő kötetet, amelyben az 1960 és 1987 között működő kolozsvári színjátszó csoport, a Stúdió színpad történetét rögzíti gazdag képanyaggal, plakátokkal, fényképekkel, kritikákkal. A kötet szintén az Europrint kiadónál jelenik majd meg, amelynek vezetője, Derzsi Ákos a bemutatón elmondta, a könyv megszületése többet jelent a kiadó számára a puszta üzletnél, a kiadó, a nyomda és a szerző közti szép kapcsolat eredménye.
Kiss Judit kronika.ro



lapozás: 1-15




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék