udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 4 találat lapozás: 1-4

Névmutató: Tüskés Tibor

1997. június 7.

Erdélyi magyar írókkal és könyvkiadókkal találkozhattak az érdeklődők Pécsen, a Művészetek Házában, ahol kiállítás nyílt a romániai kiadóknál ez évben megjelent másfélszáz magyar nyelvű kötetéből. A találkozón Kányádi Sándor, Kozma Mária, B. Kovács András, Kemény Péter és Cinzia Franchi írók az erdélyi irodalomról. Káli István, Tőzsér József, Bencze Tibor és Dávid Gyula kiadóvezetők pedig a határon túli alkotók munkáinak megjelentetéséről beszélgettek a házigazdával, Tüskés Tibor íróval. Pécs /Kolozsvár testvérvárosa/ az ünnepi könyvhét alkalmával hívta meg az erdélyi írókat. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./

2001. október 30.

Okt. 26-28-án, három napon át emlékeztek Reményik Sándor költőre halálának hatvanadik évfordulóján, az EMKE, a Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány, a Reményik Sándor Jótékonysági és Művelődési Egyesület Kolozsvárról, valamint az óradnai Reményik Sándor Tanulmányi Ház szervezésében. A Kolozsváron lezajlott koszorúzási ünnepséget másnap Óradnán versmondó vetélkedő követte, melyen húsz, határon túli és hazai diák vett részt. A költő különös kötöttséget érzett Óradna és Borberek iránt, ahol többször is időzött. Ez a vidék a csángó települések sorsára jutott: vallásukban megmaradtak ugyan, de nyelvüket lassan elveszítették. Ezért is fontos az a nyelvápoló, nyelvfejlesztő mozgalom, melyet a Bauer házaspár a helyi katolikus egyházzal közösen indított el és ápol mai napig is ezen a vidéken. Felavatták a borbereki katolikus kápolna oldalára elhelyezett emléktáblát. Az emléktáblát több egylet és magánszemély koszorúzta meg, így az Erdélyi Kárpát Egyesület, a Beszterce Művelődési Alapítvány, a besztercei RMDSZ, a debreceni református kollégium tanári küldöttsége, Pécs város képviselői, a Magyar Írószövetség, az óradnai római katolikus plébánia, a Reményik Sándor ház, a Caritas Nőegylet és a kolozsvári Reményik Sándor Egyesület. Az ünnepség irodalmi konferenciával folytatódott. A felszólalók között volt Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke, Tüskés Tibor pécsi irodalomtörténész, Lászlóffy Csaba és Molnos Lajos. Márk Attila brassói zeneszerző adta elő hat dalát, melyet a költő verseire írt. A versmondó verseny résztvevői értékes könyvjutalomban részesültek. /Horváth Gyöngyvér: Reményik Sándorra emlékeztek Radnaborbereken és Óradnán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./

2002. május 30.

A budapesti Könyvhét rendezvényei során, Szabó Zoltán születésének 90. évfordulója alkalmából, június 6-án lesz a Magyar Írószövetség szociológiai osztálya (elnöke: Beke György) díjkiosztó ünnepsége. Az először kiosztásra kerülő díjakat a következő írók vehetik át: Tüskés Tibor és Varga Domokos (Magyarország), Duba Gyula (Szlovákia), Gál Sándor (Jugoszlávia), Gálfalvi György (Románia). A díjazottak között van Lőrincz György jeles székelyudvarhelyi író, a Hargita Népe munkatársa is. /Lőrincz György Szabó Zoltán-díjas. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 30./

2014. szeptember 25.

Sors és vállalás
Növekszik mögöttünk a múlt és fogy előttünk a jövő. Ahogy Ilia Mihály, hamarosan magam is nyolc évtizedre tekinthetek vissza, és aki akár csak felületesen ismeri a magyarság történetét, tudja, hogy ezek az évtizedek inkább megpróbáltatásokat és nem kevésszer kudarcokat hoztak, mintsem sikereket és örvendezést. Valójában csak akkor lehetett elviselni ezt a közel évszázados múltat, ha valakinek egyértelmű és célszerűen megvalósított személyes életstratégiája volt. Annak idején, közel négy évtizede, midőn a budapesti televízió megbízásából beszélgethettem vele, Szabó T. Attila, a kolozsvári nyelvtudós mondta nekem a következőket: Egy férfinak valamilyen nagyszabású és a hazája érdekeit szolgáló életcélt kell kitűznie maga elé, és ezt következetesen, akár áldozatok árán is meg kell valósítania, vagy legalább a megvalósulás közelébe hoznia. Mindenesetre változatos sorsom jutalmának tekintem, hogy számos olyan barátom, pályatársam akadt, aki nehéz munkával, személyes áldozatokkal, de sikeresen tudta vállalni és beteljesíteni ezt az életstratégiát.
Közéjük tartozik a most nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ilia Mihály. Nem ennek a köszöntőnek a feladata, hogy akár csak címszavakban is felidézze a mögöttünk maradt nyolc évtized sorsfordulóit, tapasztalatait, drámai helyzeteit. Világháború, országos vereség, átalakulások, remények és a remény elvesztése, forradalom és ennek eltiprása; erőfeszítések annak érdekében, hogy a folyamatosan próbatételeknek kiszolgáltatott nemzet és nemzeti kultúra ne csupán fennmaradjon, hanem teret is adjon a benne rejlő lehetőségeknek, értékeknek – nos, mindez megszabta azt az emberi és szakmai pályát, amelyet nemzedékemnek és ennek tagjaként Ilia Mihálynak be kellett futnia. Nem volt könnyű pálya, nagy erőfeszítésekre kényszerültünk, voltak kínzó és megalázó vereségeink is, így az ötvenhatos forradalom leverése utáni esztendőkben, amikor a hallgatás, a visszavonulás volt az egyetlen tett, ami a szabadságvágyból következhetett. Az egyéni pályák, az életművek azonban a kényszerűségben is épültek, és mihelyt lehetett, tehát nagyjából a hetvenes évek elejétől, a nyilvánosságot is meggyőzték arról, hogy a magyar irodalom, a magyar értelmiség nem adta fel azokat a morális és stratégiai célokat, amelyek a levert forradalmat is történelmi magaslatra emelték.
Ezeknek a stratégiáknak a szolgálatában telt el Ilia Mihály élete – nemzedékünk élete, hiszen mellette olyan költőkre, írókra hivatkozhatom, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár – és olyan irodalomtörténet-írókra, tudós szerkesztőkre, mint Czine Mihály, Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Tüskés Tibor, Görömbei András, Láng Gusztáv, Kántor Lajos – és Ilia Mihály. Egyetlen törzs hajtásai ők, bármilyen irányba térítette is növekedésüket a változó idő és a mindig érvényesülő kényszerűség. Egyszer majd valakinek, remélhetőleg egy budapesti vagy szegedi, vagy kolozsvári ifjú történésznek (doktorandusznak) meg kell írnia ennek a „történelemlátott” és „történelemviselt” nemzedéknek (több nemzedéknek) a történetét. Ott rejlik benne a közelmúlt magyar históriája, a maga sikereivel és kudarcaival, célkitűzéseivel és eredményeivel, ott rejlik benne a nemzeti közösség és a nemzeti kultúra megtartásának, védelmének, gondozásának, gazdagításának bizony nem könnyű késő huszadik századi története.
Ilia Mihálynak ebben a történetben nélkülözhetetlen és méltó szerep jutott. A nemzedéknek, amelyhez ő is tartozik, voltak költői, szépírói, tudósai, szerkesztői, tanárai. Ilia Mihály sorsát és életét több ilyen feladat is meghatározta: évtizedeket töltött a szegedi egyetem katedráján; ugyancsak hosszú éveket a korszak egyik meghatározó és mindig a nemzeti felelősségtudatot képviselő szellemi műhelyének, a szegedi Tiszatájnak az élén. Már ez a két sorsvállalás is megérdemli, hogy születésnapján úgy emlékezzünk meg róla, mint nemzeti irodalmunk és tudományosságunk egyik kiválóságáról. Mégsem ezeket szeretném most méltatni, hanem azt a közvetítő és organizátori munkát, amelyet a magyar irodalmi élet gondozásában, országhatárokon átívelő kapcsolatainak létrehozásában, szervezésében betöltött. Vagy három évtizede történt, hogy közös barátunkkal, Bata Imrével (és feleségeinkkel) felkerestük Ilia Mihályék újszegedi lakását. A nem túl nagy terjedelmű panellakást mindenütt könyvespolcok töltötték meg, és a könyvállványok legfelső sorában ott helyezkedett el házigazdánk nagy dobozokba gyűjtött és gondosan rendszerezett levelezésének hatalmas anyaga. Talán csak Kazinczy Ferenc közismert és legendás levelezése (huszonhárom kötetben!) múlja fölül az övét. Látogatásunk alkalmával néhány dobozba bele is tekinthettünk, mondhatom, minden valamire való magyar író és irodalmár képviselve volt a hatalmas gyűjteményben – Budapesttől Kolozsvárig, Pozsonytól Újvidékig, Ungvártól Münchenig. Irodalmi közelmúltunk egyik legterjedelmesebb és leginkább imponáló korpusza volt ott a szemünk előtt, s gondolom, a mögöttünk maradt vagy három évtized során a gyűjtemény legalább a duplájára növekedett. Ez a levélgyűjtemény önmagában is méltó és meg nem kerülhető szerepet biztosít Ilia Mihály számára modern irodalmunk életében. Gondolom, későbbi nemzedékek ifjú kutatói fogják majd learatni a termést, tulajdonképpen egy egész irodalomtörténeti kutatóintézetet lehetne működtetni annak a levélanyagnak a feldolgozására, amely Ilia Mihály szegedi otthonában összegyűlt.
„Sors és vállalás” – írtam e méltatás fölé címnek. Valóban: Ilia Mihály egy sorsot vállalt, és ezt mindig hűségesen, lelkiismeretesen, nagy ügyszeretetet mutatva teljesítette be. Voltak idők, midőn a szegedi folyóirat élén, a szegedi katedrán ő kötötte össze a máskülönben mindig szétszakítottsággal küszködő magyar irodalom szálait. Mindig szellemi hidakat tudott építeni Szeged és Kolozsvár, Szeged és Pozsony, Szeged és Újvidék, Szeged és Ungvár, Szeged és München között. A magyar művelődés történetében szinte mitikus szerepet kapott a „hídépítő” ember fogalma. Ilyen volt, hogy csak néhány példára hivatkozzam, Babits Mihály, Illyés Gyula, Németh László vagy közelebbről Nagy László és Kányádi Sándor. Olyan vállalás és sors az övéké, és természetesen Ilia Mihályé, amelyen sohasem ronthat az idő.
Pomogáts Béla, Helikon (Kolozsvár)



lapozás: 1-4




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék