udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 24 találat lapozás: 1-24

Névmutató: Takács Lajos

1990. február 14.

Dokumentumot közölt a Romániai Magyar Szó, Király Károly Erdélyi Kálmán álnéven adott helyzetképet az elnyomott erdélyi magyarság helyzetéről 1981 márciusában. Példákkal mutatta be a nehéz helyzetet. A katonaköteles fiatalok lépten-nyomon a nemzeti diszkrimináció számtalan formájába ütköznek: nem használhatják egymás közt sem anyanyelvüket, nem írhatnak levelet magyarul, a magyar fiatalokat román vidékre viszik a katonaság idejére. A magyar végzős orvosokat, tanárokat Moldvába, Olténiába, román vidékre helyezik. A román tannyelvű osztályokba kényszerített magyar tanulók egymás között sem beszélhetnek magyarul. Nagyváradon az új igazgató megfenyítette a személyzetist: az üzemben nem lehet több magyar mint román. Sürgősen hozatni kell román munkásokat. Nagyváradra az utóbbi évtizedekben 25 ezer románt telepítettek be. Ugyanez történt Marosvásárhelyen Magyar városokban /Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda/ egész utcákat, főtereket, magyarlakta negyedeket bontottak le. Helyükbe tömbházakat húztak fel és románokat költöztettek be. Az 1977-es népszámlálásnál minden kérdésnek volt kódszáma, kivéve a nemzeti hovatartozás rubrikáját. Vegyes házasságok esetében nem írták magyarnak a családtagokat. Romániában a 2 milliós cigányságból 260 ezret ismertek el, a többit beírták románnak. A több mint 2 milliós magyarság a népszámlálás szerint 1,7 millió fő, hasonló a helyzet a többi nemzetiségnél is. A népszámlálás kérdőívet Bukarestbe szállították, az adatokat onnan közölték a helyi szervekkel. Nagysármáson például 1200 magyart tartanak nyilván. A református egyház nyilvántartásában 2300 magyar szerepel. Önkényesen tehát ennél a településnél 1100 magyart megfosztottak nemzetiségétől. Emiatt nincs magyar iskola Nagysármáson, de a környéken sem. 1980-ban a magyar tanulók 50 százaléka kénytelen román nyelven folytatni tanulmányait. A líceumi tanulóknak csak 30 %-a tanulhat anyanyelvén, noha például Marosvásárhely lakóinak 70 %-a magyar. A marosvásárhelyi Bolyai Líceumban az 1980/81-es tanévben 70 magyar IX. osztályba felvételizett tanulót áttettek a román osztályokba, mondván, csak két magyar osztály indulhat, noha 4 osztályra való tanuló sikeresen felvételizett. 1945 óta 1,5 millió románt hoztak be Erdélybe. Van sok megalkuvó magyar vezető, például Hajdu Győző, az Igaz Szó folyóirat főszerkesztője. A magyarság több "képviselője", mint Gere Mihai, Fazekas Ludovic, a Kovászna megyei első titkár, Nagy Ferdinand, Szász Iosif, a Hargita megyei első titkár, Cseresznyés Béla, Korondi Stefan, Coppándi Sándor, Fejes Juliu, Furó Gyula, Hegedüs Béla funkcionáriusok, akik közül egyesek magyarul sem beszélnek, de mind karrierista nemzetárulók. Velük szemben van a többség, akik vállalják magyarságukat. Sokan vállalnak meghurcoltatást, lelki tortúrát /Zsuffa Kálmán sepsiszentgyörgyi lakos, Jenei Tamás bákói református lelkész, Király Károly és mások/, egyesek életüket is áldozták /Szikszai Jenő tanár/. Céltudatos kiállással sikerült kiharcolni egy-egy osztályt, Takács Lajos és Nagy Géza professzorok, Kovács Zoltán festőművész, Gáll Ernő szerkesztő, Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Benkő Samu, Kántor Lajos, Kányádi Sándor, Bálint Tibor írók a Központi Bizottsághoz címzett tiltakozó táviratokkal elérték, hogy a kolozsvári piarista, 400 éves múltra visszatekintő középiskolát ne számolják fel egészen. /Erdélyi Kálmán (Király Károly): Hangok és vészhangok Erdélyből. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 13., 14./

1992. szeptember 16.

Domokos Gergely elítélően emlékezett a Magyar Népi Szövetség /MNSZ/ majd egy évtizedes tevékenységére, melyet kommunista szervezetnek minősített. Nagyon sok adatot említett tanulmányában. Az "önjelölt madoszista MNSZ-vezetőség az egész romániai magyarság érdekképviseletét" hangoztatta. Az eltérő nézetekkel szemben türelmetlenek voltak. A magyarság intézményeit bekebelezték, beolvasztották az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület szervezeteit. - Az MNSZ volt az egyetlen engedélyezett magyar érdekvédelmi szervezet, így aki tevékenykedni akart a magyarság érdekében, az kényszerűen csatlakozott. Domokos megemlékezett az MNSZ 1945. nov. 15-18-a között Marosvásárhelyen tartott ún. "százas" intézőbizottsági üléséről, ahol a nagy vihart kavart nyilatkozott tették: "Tudatában vagyunk annak, hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés..." stb. Ezt a nyilatkozatot a párizsi békeszerződési tárgyalásokon a román delegáció érvként használta fel: Tatarescu külügyminiszter idézett ebből a nyilatkozatból. Domokos felidézte a Román Szociáldemokrata Párt 1945 decemberében Kolozsváron megalakult Országos Magyar Bizottságának kiáltványát, ebben elutasították azt a romániai politikát, amely megalkuvásokkal próbál egy nemzetiségi demokratikus tömeget képviselni. A bizottság Erdély nemzeteinek békés egymás mellett élését a svájci mintára kantonális módon látta biztosítottnak. - A másik csoport egyetemi tanárokból, szakemberekből állt: 1945 december elején Kolozsváron tanácskozott Venczel József, Nagy Géza, Buza László egyetemi tanárok, Lakatos István szociáldemokrata vezető, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ vezetője, Szász Pál, az EMGE vezetője és Juhász István teológiai tanár. Megbízták Buza László nemzetközi jogászt, készítsen memorandumot, melyben bizonyítsa be, hogy a marosvásárhelyi kiáltvány csak a magyar kommunisták nyilatkozata volt, akik nem képviselik az egész magyarságot, Venczel József pedig készítsen térképet az 1910-es népszámlálás alapján, mert ők az erdélyi magyarság jövőjét Erdély kettéosztásában látták. Az elkészült memorandumot kijuttatták Párizsba. Aláírói: Márton Áron püspök, Szász Pál, Korparich Ede, Lakatos István és Vásárhelyi János református püspök. 1946. ápr. 29-én újabb megbeszélést tartottak és Teleki Géza segítségével eljuttatták az angol és amerikai külügyminiszterhez memorandumukat. - Az MNSZ-en belül kitört a "lázadás" a vezetőség ellen, először Kolozsváron, 1946. jan. 28-án, majd Székelyudvarhelyen, 1946. jún. 30-án, az MNSZ-kongresszuson. - Az MNSZ átalakulását mutatta, hogy Kacsó Sándor, aki 1947-ben Kurkó Gyárfás utóda lett az MNSZ-ben, az MNSZ 1948 júliusi országos értekezletén kijelentette: "Sérelmi politikával a sovinizmust, a reakciót szolgálnánk." 1948 augusztusában a bukaresti MNSZ-központ körlevelet adott ki, utasította a megyei szervezeteket, hogy egyéni sérelmeket, kérelmeket a jövőben ne terjesszenek be a központnak. - Az MNSZ kivette részét a tisztogatásokban is, melyet Luka László A romániai magyarság útja /Igazság, Kolozsvár, 1947. máj. 22./ című cikke indított el. Balogh Edgár már máj. 26-án válaszolt erre "Tisztító önvizsgálat ideje jött el" címen. Bányai László, Kacsó Sándor és a Czikó testvérek rendre sürgették a tisztogatást. 1948. dec. 12-én megjelent a Román Munkáspárt Központi Vezetősége Politikai Irodájának határozata. Ebben megállapították: "A magyar nacionalista polgárság maradi szelleme és elszigetelődési irányzata még most is érezhető egyes kulturális és gazdasági intézményekben." Mindezek a vádak annak ellenére hangzottak el, hogy már 1946-47-ben eltávolították a "reakciós" Szász Pált, Szász Istvánt, György Lajost stb. Letartóztatták Kurkó Gyárfást, Méliusz Józsefet, Demeter Jánost, Csőgör Lajos rektort. - 1952-ben Kacsó Sándor lemondott, az MNSZ vezetőségét Bányai László, Takács Lajos és Juhász Lajos képviselték, az MNSZ utolsó kinevezett elnöke Ottrok Ferenc lett. 1953 tavaszán kimondták az MNSZ önfeloszlatását. /Domokos Gergely: "Tisztító önvizsgálat ideje jött el..." /A Magyar Népi Szövetség és a romániai magyar kisebbség 1944-1953 között. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./

1995. április 7.

Nagy Benedek képviselővel Ágoston Vilmos beszélgetett. Az etikai bizottság - tagjaik többségében Tőkés László hívei - kizárta Nagy Benedeket az RMDSZ-ből, állapította meg Ágoston Vilmos, továbbá: "A radikális szárny javaslatára belső választásokat akarnak tartani és felszámolni a kongresszust." Nagy Benedek megfogadta, hogy a kongresszusig nem nyilatkozik ezekről a kérdésekről, ezért személyes sorsáról kérdezte. 1956. okt. 25-én bekerült a Bolyai Egyetem diákszövetségének vezetőségébe. Nov. 17-én letartóztatták Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Várhegyi Istvánt, a képzőművészetiről előzőleg vitték el Balázs Imrét /ma festő Vácon/ és Tirnován Videt /jelenleg ő is Magyarországon él/. A diákok sztrájkolni akartak, de Bányai László, aki akkor alminiszter volt és Takács Lajos rektor megígérte, hogy segítenek. Hamarosan Nagy Benedeket is elvitték. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, a többieket három évre ítélték. Letartóztatták később Páskándi Gézát, Dávid Gyulát és másokat. Rettenetes volt a börtönélet, az 1958 júliusi börtönlázadást újabb megtorlás követte. Sokan belehaltak a sok verésbe. Mindig találtak ürügyet a verésre, erre elég volt például az, ha valaki nappal ledőlt az ágyra. Nagy Benedeket 1958-ban addig verték, amíg elájult. Utána három hétig nem tudott felkelni. A verés rendszeres volt a börtönökben. /Respublika (Budapest), ápr. 7./

1995. július 19.

Fazekas János a párt KB gazdasági titkára volt, majd 1961-től élelmezési miniszter, 1965-től 1982-ig a Politikai Végrehajtó Bizottság tagja. Többször összeütközésbe került Ceausescuval, aki emiatt 1982-ben véget vetett Fazekas politikusi karrierjének. A fontosabb magyarellenes intézkedésekről nyilatkozott az Erdélyi Naplónak. Az első ilyen volt a Magyar Népi Szövetség vezetőinek bebörtönzése, majd a szövetség megszüntetése. A Bolyai Egyetem megszüntetéséért név szerint felelős: Ceausescu, Iliescu, Atanasiu Joja, Daicoviciu és Takács Lajos. Iliescu az egyetemisták Demokratikus Szövetségének elnöke volt, kongresszusukon Bukarestben többen kérték a román és magyar egyetem egyesítését. Takács Lajos akkor a Bolyai Egyetem rektora volt, nem állt ki az egyetem önállósága mellett. A Magyar Autonóm Tartomány 1960-as megváltoztatása /románlakta területek odacsatolása/ szintén Ceausescu műve volt. Sepsiszentgyörgyön nagy felháborodással fogadták, hogy vidéküket Brassóhoz csatolják a megyésítéskor. Fazekasnak sikerült elérni, hogy Háromszék Kovászna néven önálló megye legyen. - Ceausescu először 1968. jún. 30-án mondta ki, hogy a romániai magyarság a román nép része. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 19./

1996. január 11.

Győrfi Dénes ismertetett egy érdekes kiadványt: Tudományos diákkörök évkönyve 1955-56 /Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár/. Az évkönyv előszavában Takács Lajos rektor kifejtette, hogy az évkönyv bepillantást nyújt az egyetem 31 tudományos diákkörének munkájába. A 350 oldalas kiadvány első részében a természettudomány, a másodikban a társadalomtudomány tárgyköréhez tartozó dolgozatok sorakoznak. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 11./

1996. április 4.

Beke György Magyar áfium /Püski, Budapest, 1995/ című könyvének témáját az alcíme jelzi: Trianon fogságában. A szerző Budapesten megismerte a román történelemre vonatkozó dokumentumokat. Ennek köszönhetően megváltoztatta azt az értékelést, hogy az osztrákok eszközként használták fel az erdélyi románságot a szabadságharc leverésére. "A dunai fejedelemségek románjai testvéreiket vak féltékenységgel lázították a magyarok ellen" - írta annak idején Teleki László. Moldva és Havasalföld értelmiségi körei az osztrákokkal egyeztetve alakították ki politikájukat a magyar szabadságharccal szemben. A románság szívós tudatossággal készült a Dnyeszter és a Tisza közti régiók megszerzésére, addig a magyar nemzetet készületlenül érte Trianon traumája. Beke a második Trianon előkészítésében a Magyar Népi Szövetség gyászos szerepét is feltárta /százas bizottság marosvásárhelyi ülése, 1945 novembere/. Beke dr. Takács Lajost és Bányai Lászlót nemzetgyalázó kollaboránsoknak minősítette. Egyetlen példa: Bányai ügyködése révén Észak-Erdélyben 481 "háborús bűnöst" ítéltek el, ebből 100 halálos ítélet, 16 életfogytiglan. Az elítéltek közül 372 magyar, 83 német és 26 román. Ez a szám - az ország lakosságát figyelembe véve - hússzorosa a dél-erdélyi, moldvai és havasalföldi elítélteknek. Dr. Petru Groza alakját is más színben tüntette fel: asszisztált Márton Áron elítélésénél, hagyta, hogy volt barátai /Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár/ börtönbe kerüljenek. /Sylvester Lajos: Egy szókimondó könyv. Magyar áfium. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 4./

1996. november 2.

Végre megindulhatott Somkeréken a magyar nyelvű oktatás azután, hogy 1993 óta évenként visszautasították a magyar tagozat újraindítását. Guther M. Ilona évente tudósított a magyar iskoláért folytatott küzdelemről. 1993. karácsonyán román fiatalok magyargyűlölő felnőttek biztatására beverték a református parókia ablakát, megfenyegetve Vincze M. István lelkészt a magyar tagozat újraindításának szorgalmazásáért. A tanfelügyelőség nem engedélyezte a magyar osztályokat és a magyar óvodát. Ennek ellenére felekezeti óvodát indítottak, ez most is működik. 1994-ben ismételten elutasították a magyar tagozat engedélyezését. 1995-ben az új lelkipásztor, Takács Lajos szintén felvállalta a közösség iskolagondját, azonban ebben az évben sem kaptak engedélyt az anyanyelvű oktatásra. 1996-ban már negyedszer kérvényezte Somkerék a magyar tagozatot, végre megkapták az engedélyt, Tíz gyermek jár az I-IV. osztályos magyar tagozatra. /Guther M, Ilona: Vállalva egymás terheit. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 2-3./

2003. április 12.

Beke György új Erdély-könyve, a Gyulafehérvár árnyékában /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2002/ politikai telitalálat. Könyvébe belefoglalta a magyar kormány 2002. december elsejei erkölcsi mélyrepülését is. Az erkölcsi érzéketlenségnek ezt a nemzetet megalázó szintjét sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla, de Rákosi és Kádár vagy Grósz Károly sem tudta - nem is akarták - alulmúlni. Ezt a fogadást Kovács külügyminiszter úgy próbálta erénnyé kalapálni, hogy hazudott. Azt állította ugyanis parlamenti felszólalásban, hogy 1918. december elseje nem is Erdély elcsatolásáról szól, ott ,,csak" egy népgyűlés volt, és mindezek után nem átallotta a román december elsejét és a magyar március 15-ét egybevetve közös nevezőre hozni. A magyar kormány saját honfitársai vélt nacionalizmusával, antiszemitizmusával van elfoglalva, ami azért okoz nagy gondot és igényel sok munkát, mert előbb létre kell hozni - legalábbis szavakban -, hogy legyen, ami ellen fellépni. A Kinyújtott kéz - levágott kéz fejezetben Beke azt elemezte, miként köszön vissza Gyulafehérvár eszmeisége, politikai törekvései a második világháború után. Iuliu Maniu pártja a háború utáni erdélyi magyarságot gyilkoló pogromok után. A Magyar Népi Szövetség a Román Kommunista Pártnak kötelezte el magát, olyannyira, hogy még a nemzetiségek számára esedékes nemzetközi kisebbségi garanciákat is visszautasították. (Bányai László véleménye szerint Gheorghe Gheorghiu-Dej, Teohari Georgescu személye a legnagyobb garancia ebben a kérdésben.) Dr. Takács Lajos, a magyar képviselőcsoport vezérszónoka 1947-ben Bukarestben nem csak elégtétellel nyugtázta Észak-Erdély visszacsatolását Romániához, hanem külön üdvözölte azt, hogy a békeszerződésből kihagytak bárminemű kisebbségvédelmi záradékot. Továbbá: ,,Meg voltunk győződve és meggyőződésünk azóta számtalanszor felerősödött, hogy a román munkás karja, a román földműves kérges keze és a haladó szellemű román értelmiségi szava sokkal nagyobb és hathatósabb védelmet nyújt nekünk, mint bármilyen záradék." Beke György Ágoston Vilmos - ismét egy erdélyi menekült - Debrecenben elhangzott felszólalására (1992) is kitért. Ebben Ágoston az 1968-as, a romániai magyar értelmiség számára felállított rafinált romániai csapdahelyzetről szól. - Ion Lancranjan uszító pamfletje Erdélyről 1982-ben és az utána következő kiadványok mutatták, hogy nem szűnt meg az uszítás. Ágoston Vilmos elemzéséből kiderül, hogy Ceausescu ugyanazt a módszert követte 1968-ban, mint korábban a Bolyai Egyetem megszüntetése alkalmával vagy később a 80-as években: taktikából paktumot kötött a romániai magyarsággal, azért hozta létre a kisebbségi intézményeket, hogy szembeállíthassa a magyarországi közös irodalmi és irodalmon kívüli törekvésekkel. Ágoston Vilmos hangsúlyozta: ,,Nem tudom, hogy milyen jogérzés szentesíti, hogy egyesek a Dnyesztertől a Tiszáig követeljék a román egyesülést, mikor ugyanezt a magyaroknak megtiltják. Csak az egyiknek van politikai, történelmi, ókori és feudális fenntartó joga a nemzeti egységre - s ne feledkezzünk meg témánkról, az egységes irodalomszemléletre, közös kultúrára -, míg a másik ugyanezen követelését jogtalannak, büntetendőnek tartják." Beke megállapította, hogy Közép-Kelet-Európa most évszázadokra rendezkedik be. Ez teszi különlegesen fontossá az önrendelkezés jogának elismerését a magyarság számára is. Sylvester Lajos hozzátette: A ,,Cserehátak", kaszárnyák telepítése, a románság üldözésének fantazmagóriái közepette ne próbáljuk móresre tanítani, eltávolítani vagy egyszerűen a szájukat befogni azoknak, akik autonómiát, a magyar többségű régiók, elsősorban a Székelyföld gazdasági prosperitását szorgalmazzák. /Sylvester Lajos: Beke György új könyve. Gyulafehérvár árnyékában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 12./

2006. február 25.

Február 23-án Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácstermében mutatták be Balázs Sándor a Kiáltó Szó – volt egyszer egy szamizdat /Kriterion Könyvkiadó/ című kötetét. Balázs Sándor elmondta: a kötet első része visszaemlékezés, a második pedig dokumentáció (mindazok a kéziratok, amelyek a két megjelent és a hét meg nem jelent, csupán előkészített lapszám anyagából megmaradtak). A szerkesztés titkos szervezésben Romániában történt, a nyomtatás Magyarországon, a becsempészett magyar és román nyelvű végterméket pedig máig sem ismert anyaországiak is terjesztették. A találkozón megjelentek az egykori szamizdatot szerkesztő és terjesztő személyiségek: Cs. Gyimesi Éva, Cseke Péter, Pillich László, a Schwartz–házaspár, Kántor Lajos… De hasonló elismerés illeti azokat is, akik ilyen-olyan okok miatt hiányoztak: Sipos Gábort, Kántor Erzsébetet, Nagy Györgyöt, Pál Árpádot, Takács Lajost, Kiss Zoltánt, Borbáth Károlyt és társaikat, valamint a sok kockázatot magukra vállaló diákokat. /Ö. I. B.: Feltámadott Kiáltó szó. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./

2006. június 29.

1945 telén Kolozsváron az Agronómia Monostor úti falkerítésén megjelent egy román felirat (magyarul: „Eddig tart a demokrácia és itt kezdődik a Monostor”). A Monostoron lakó magyarokat terrorizálták, a magyarul beszélő vagy közismerten baloldali beállítottságú személyeket is megverték. Nagy Károlynak ez jut eszébe, 61 év után, amikor a sajtóban a Bolyai Kezdeményező Bizottság tagjai ellen indított hadjáratról olvas. Nagy bűnük, az, hogy a nagy nyilvánosság előtt is szóvá tették, amit majd mindenki tud. A minden tantárgyra kiterjedő magyar nyelvű oktatás jelene és jövője a „multikulturális” Babes–Bolyai Egyetemen nem biztosított. Az efféle mesterséges egyetemi képződmények helyett önálló állami magyar egyetemre, vagy legalább magyar tagozatra, illetve fakultásokra van szükség! Nagy Károly az egyetemen pedagógiát adott elő, láthatta a „multikulturálitást”. A 45 év tapasztalatai egyértelműen bizonyították azt, ami már az erőszakos egyetem-egyesítéskor előre látható volt: az egybeolvasztásnak egyetlen be nem vallott célja a magyar nyelvű egyetemi oktatás felszámolása, távlatilag pedig a magyar nemzeti tudattal rendelkező értelmiség elsorvasztása. Olyan közismert magyar értelmiségiek mint Balogh Edgár, Demeter János, Gáll Ernő, Jordáki Lajos, Márton Gyula, Nagy István, s ha megkésve is Takács Lajos, követelték Gheorghiu-Dej jelenlétében az akkori közoktatási minisztertől, hogy ha az okmány a korábbi ígéretek ellenére nem tartalmazza a magyar egyetemi tagozat létrehozását, legalább sorolja fel azokat a fakultásokat, amelyek keretében magyar nyelvű oktatás is folyik, valamint azokat a tantárgyakat, amelyek magyarul taníthatók. Ez megtörtént. (Ennek nyomán a magyar nyelven oktatható tantárgyak köre lényegesen kibővült, és mintegy tíz tantárgyat ölelt fel. Mindennek ellenére már 1961-ben kezdetét vette a magyar nyelvű oktatás további korlátozása. A Bolyain több karon úgynevezett kettős szakok léteztek, olyanok például mint matematika-fizika, földrajz-geológia, román-magyar, pedagógia-magyar. Az új egyetemen ezeket a kettős szakokat megszüntették (szétválasztották), s azzal az ürüggyel, hogy az egyetem működési szabályzatában nem szerepelnek egyszakos karok, kísérletet tettek a magyar nyelvű oktatás teljes felszámolására. Ameddig Demeter János volt a magyar prorektor, ezt a támadást sikerült elhárítani. Később azonban az olyan funkciókba, mint a prorektori, prodékáni, tanszékvezetői, eleve csak olyan magyarokat neveztek ki, akik mindenben beleegyeztek. Egy másik a 70-es évektől alkalmazott gyakorlat a magyarul tanítható tantárgyak pénzügyi fedezetének az elvonása volt. Igaz több katedrán került olyan magyar tanár, aki önként vállalta, hogy az illető órákat ingyenesen megtartja, a pszichológián pedig egy tantárgy anyanyelvű tanításának költségeit Nagy István író fedezte titokban, egészen haláláig. Sokszor úgy akadályozták a magyar nyelvű tanítást, hogy az illető órát kifelejtették az órarendből, vagy olymódon, hogy nem volt terem. Az emlékező Nagy Károly például évekig a lakásán volt kénytelen órákat tartani. A főveszélyt a magyar tanári kar fokozatos elsorvasztása jelentette. Már az egyetemek egyesítésekor több magyar tanári állás megszűnt. Később, amikor egy-egy tanár nyugdíjba ment, meghalt vagy kivándorolt, a helyébe nem vettek fel mást, hanem az óráit másodállásban plusz óránként fizették. Ami a Bolyai Kezdeményező Bizottság körül folyik, a különböző szintű fenyegetések és esetleges büntetések, nem más, mint egy megfélemlítési kampány. /Nagy Károly: Meddig tart a demokrácia? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./

2009. február 27.

A kommunista hatalom fél évszázaddal ezelőtt erőszakos kampányt indított a kolozsvári magyar nyelvű egyetem felszámolására, melynek következményeként jött létre a mai Babes–Bolyai Tudományegyetem. A Bolyai Egyetem vezetőségének 1959. február 23-ára összehívott gyűlésén Takács Lajos rektor bejelentette, hogy a prorektor bizalmas előterjesztést fog tenni tudomásulvétel végett. Eszerint a diákság kérésére, a párt és a minisztérium döntése alapján a kolozsvári román és magyar egyetemet egyesíteni fogják. Az eseményről Brüsszelben is megemlékeztek: Sógor Csaba RMDSZ-es és Gál Kinga Fidesz-es európai parlamenti (EP) képviselő közös szervezésében, Memento 1959 címmel szerveztek nemrég ünnepi konferenciát, amelynek keretében levetítették Páskándiné Sebők Anna Memento 1959 című emlékfilmjét is. /A kolozsvári önálló magyar egyetem felszámolása. Ötven éve történt. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 27./

2009. február 27.

A Bolyai Egyetem tízéves évfordulójának látványos megünneplése, az ebből az alkalomból az Állami Tanügyi és Pedagógiai Kiadó által kiadott emlékkönyv, melyet minden külföldi delegációnak átadtak, a Babes Egyetemmel közösen rendezett tudományos konferenciák, mind azt sugallták, hogy végleg elfogadott a két egyetem létezése Kolozsvárt. 1956-tal kapcsolatban diákok, tanársegédek letartóztatása (Dávid Gyula, Páskándi Géza, Bartis Ferenc pere), nem mutatott nyíltan arra, hogy valójában a Bolyai Egyetem elleni akció-sorozatról van szó. Az oktatás rendben folyt, a diákok vizsgáztak, hűségnyilatkozatok is elhangzottak, néhány szembenállót, mint Várhegyi István, lekapcsoltak, a kizárások is megtörténtek, mint a többi egyetemen. 1958 január elején az Előrében megjelent Takács Lajos rektor cikke Tudományos munkánk új sikerei felé címmel, melyből azt lehetett gondolni, hogy a Bolyai Egyetem ígéretes jövőnek néz elébe. Nem keltett feltűnést két román szerző 1959. február 7-én az Előrében megjelent írása, melynek címe: „A kolozsvári Babes és Bolyai Egyetemek testvéri együttműködése”. Csak később lehetett észrevenni, hogy ez a cikk is az előkészítő taktika része volt. Február 13-án kezdődött a „bolyaisták” pere Kolozsvárt, Varró János és Lakó Elemér, valamint néhány diák ügyét – a szokásos forgatókönyv szerint – közös perben hozták össze, mint a Bolyai Egyetemen működő, nacionalista csoportosulásként tárgyalható ügyeket. A per célja a Bolyai Egyetemen működő „nacionalista” csoportok „leleplezése” volt. 1959. február 15-én cikk jelent meg a bukaresti Előrében „A diákság ideológiai-politikai nevelése a Bolyai Egyetemen” címmel. Szerzője Sztranyiczky Gábor, az egyetem tanársegéde kifejtette, hogy a Bolyai Egyetem ifjúsága ki van téve a burzsoá-nacionalista ideológia állandó befolyásának. Február 19-én szintén „véletlenül” nyilvános tárgyaláson mondták ki az ítéletet a bolyaisták perében, ezen a napon kezdődött Bukarestben az RNK Diákszövetségének konferenciája, melyen a legmagasabb rangú román pártvezetők vettek részt, Gh. Gheorghiu-Dej főtitkárral az élen. A konferencián a főtitkár elítélt minden nemzeti elkülönülést. Idézte a lenini tételt, hogy a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy ne szigetelődjenek el. Ion Iliescu, a Diákszövetség országos elnöke (a Ceausescu utáni első államfő!) méltatta az RMP bölcs politikáját a „nemzeti” kérdésben, melynek eredménye a román nép és az együttlakó nemzetiségek testvéri barátsága, és kifejtette, hogy a román és a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákságnak együttes munkával, tanulással közös szakmai, tudományos, kulturális akciók szervezésével még szorosabbra kell fűzniük testvériségüket. Az oktatásügyi miniszter helyeselte az iskolák egyesítésének gondolatát. Ilyen bevezető szövegek után nem maradhatott el a Diákszövetség magyar küldötteinek egyetértő felszólalása. A kijelölt felszólaló nem térhetett ki a feladat elől. A felszólaló bolyaisták, köztük Koszti István, teljesen egyetértettek a leadott szövegekkel. A marosvásárhelyi orvosi egyetem küldöttje azt kérte, hogy a végzett magyar orvosokat küldjék az ország bármely tartományába dolgozni (később az lett a gyakorlat, hogy a magyar végzetteket, orvosokat, tanárokat, olyan Kárpátokon túli félreeső területekre helyezték, ahova a románok sem akartak menni, a román végzetteket pedig főleg magyar városokba, körzetekbe nevezték ki). Mindez hozzátartozott az asszimilációs politikához és a magyar értelmiség szétveréséhez. /A Bolyai egyetem és a Babes egyetem kényszerházassága 1959-ben – Részlet Katona Szabó István A nagy hazugságok kora (1948–1968) című készülő önéletrajzi kötetéből. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 27./

2010. 29.

BBTE: rivalizálás a magyar feliratokért
Versenyt fut egymással a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar szimbolikájának megteremtéséért az intézmény magyar tagozata és az önálló állami magyar egyetemért küzdő Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB). Miközben a BBTE magyar tagozatának vezetősége diplomáciai sikerként és előrelépésként könyveli el, hogy csütörtökön sikerült elhelyezni a Bolyai Egyetem rektorainak arcdomborművét a meglévő román rektorok képei mellett, „aktív polgári engedetlenségi akciója” keretében a BKB pénzdíjat és jutalmat ajánlott fel azoknak, akik különböző magyar feliratú táblákat helyeznek el az egyetem épületében.
Kincses városi felsőoktatási intézmény rektori hivatalának folyosóján csütörtökön elhelyezték az 1959-ben beolvasztott Bolyai Egyetem rektorainak arcdomborművét is a meglévő román rektorok képei mellé, miután az egyetem magyar tagozata többször sérelmezte, hogy csak az intézet román rektorainak állítanak emléket a Farkas utcai arcképcsarnokban. A BBTE vezetőségével folytatott tárgyalások nyomán Csőgör Lajos orvostudós (1945 és 1948 között töltötte be a rektori tisztséget), Balogh Edgár publicista és kisebbségpolitikus (1948–1949), Nagy István író (1950–1952), Bányai László történész, kisebbségpolitikus (1952–1956) és Takács Lajos (1956–1959) gipszdomborműves arcmását az egyetem készítette el fényképek alapján. Magyari Tivadar rektorhelyettes szerint a magyar tagozat régebbi, nem kiemelt prioritású, de fontos kérése teljesült az arcképek felszerelése révén, amelyet a szimbolikus elemekről szóló korábbi tárgyalások során tisztáztak a román tagozattal és Andrei Marga rektorral.
„Abban egyeztünk meg, hogy a rektori hivatal folyosóján a legközelebbi tatarozáskor bontjuk meg a román rektorok domborművének időrendi sorát, és a Bolyai Egyetem rektorai is méltó helyükre kerülnek ebben a sorrendben. Nos, ennek most jött el az ideje, mert újrafestették a falakat. Az akciót nem hoztuk nyilvánosságra, mert nem akartuk, hogy a korábbiakhoz hasonlóan xenofób románok fellépése tántorítsa el az egyetemet, de főleg azt nem, hogy az egyetem magyar tagozata normalizálásában ellenérdekelt agitációs magyar csoport bizonytalanítsa el a helyzetet, mint pár évvel ezelőtt. A következőkben folytatjuk azt az akciósorozatot is, amely folyamán az egyes épületekben tudós magyar elődökről elnevezett amfiteátrumokat avatunk” – nyilatkozta a magyar tagozat vezetője.
Ezzel egy időben a Bolyai Kezdeményező Bizottság – Magyari Tivadar vélhetően a szervezetre utalt az „agitációs csoport” emlegetésekor – ugyancsak csütörtökön „aktív polgári engedetlenségi akciót” hirdetett a BBTE magyar feliratozása érdekében. „A Babeş–Bolyai Tudományegyetem multikulturálisként határozza meg önmagát, de magyar feliratokat csak mutatóba tűr meg a falain. A magyar akadémiai közösséget fejlődésében akadályozzák, és nyelvi jogaiban súlyosan megsértik” – szerepel a bizottság elnökségének felhívásában, amelyből kiderül: a szervezet pénzdíjat és különböző jutalmat ad azoknak, akik elhelyezik a BKB által elkészített magyar feliratokat az egyetem épületében. A BKB kolozsvári irodájában igényelhető táblák elhelyezéséről a vállalkozó szellemű jelentkezőknek fényképfelvételt kell készíteniük.
Első díj (50 euró és egy kétszemélyes sétarepülés a Dunakanyar fölött) jár például azért, ha valaki a BBTE főépületének kapusfülkéjétől jobbra elhelyezkedő „Informaţii” felirat alá magyar feliratot helyez el. Második díjból (40-40 euró, továbbá tetszés szerint egy kétszemélyes gyertyafényes vacsora vagy két rövid sétarepülés) kettőt osztanak ki azoknak, akik egy-egy aranyszínű „Fumatul oprit!” felirat alá elhelyezik annak magyar megfelelőjét bárhol a BBTE főépületében, harmadik díjból (30-30 euró és egy-egy uszodai merülés könnyűbúvár-felszerelésben) pedig hármat osztanak ki azoknak, akik egy-egy ezüstszínű „Fumatul oprit!” felirat alá elhelyezik annak magyar megfelelőjét a BBTE bármely épületében, és a felirat legalább félórán át a helyén marad.
A BKB különben vállalja, hogy nemzetközi gyűjtést szervez, ha valakit pénzbüntetésre ítélnének a történtek miatt, ugyanakkor a lehetséges retorziókra tekintettel nem ajánlja a felhívásban való részvételt a BBTE hallgatóinak. A Krónika kérdésére, miszerint nem minősíthető-e törvénytelenségre, kihágásra való felbujtásnak az akció, a BKB elnökségének egyik, neve elhallgatását kérő tagja úgy fogalmazott: „Európa egyetlen nemzeti kisebbségének sem sikerült kivívnia jogait kéremszépenre”. Mint ismeretes, Hantz Pétert és Kovács Lehelt, a BBTE egykori oktatóit – a BKB alelnökeit – 2006-ban éppen a magyar feliratok elhelyezése miatt zárták ki a kolozsvári felsőoktatási intézmény tanári karából.
Rostás Szabolcs, Krónika (Kolozsvár)

2011. 22.

Megtorlások Erdélyben
Az ötvenhatos magyar forradalom után 1959 a romániai magyarság történetében a későbbiekben drámai következményekkel járó döntések sorozatának esztendeje volt. A megtorlás 1960-ban, illetve a következő években is folytatódott. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való együttérzésért még 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat. 1959 elején megszüntették az 1956-ban létrehozott Nemzetiségi Bizottságot. Helyébe a Román Munkáspárt Központi Vezetőségének határozata alapján (1959. június 3.) a Nicolae Ceauşescu és Leonte Răutu vezette pártkollektívát állították.
1959. január 3-án a Bécsben megjelenő Magyar Híradó Letartóztatási hullám Erdélyben címmel a romániai megtorlás méreteiről számolt be: "A börtönbe vetett egyházi személyek száma mintegy négyszáz. (A végleges statisztika még nem készült, nem készülhetett el, de egészen bizonyos, hogy a letartóztatott egyházi személyek száma ennél kevesebb – T. Z.) Az erdélyi magyar értelmiséget és diákságot ugyancsak letartóztatások tizedelik. (Az írás szerzője csak a letartóztatásokról tesz említést, holott 1958-ban kivégezték a Szoboszlai-per tíz, az érmihályfalvi csoport két halálraítéltjét! Ezzel párhuzamosan folyik – 1959-re is átnyúlva – az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 77, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete 59 tagjának, a temesvári magyar líceum kilenc 12–13 éves kisdiákjának, a csíkszeredai egykori római katolikus főgimnázium tizenegy tanárának és diákjának, valamint a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hét hallgatójának a letartóztatása. A Belügyminisztérium kimutatása szerint 1958. január 1-je és 1959. május 31-e között országos szinten 9978 személyt tartóztattak le, a Magyar Autonóm Tartományban 308-at, Kolozsvár tartományban 32-t, Nagybánya tartományban 245-öt.) Néhány hónappal ezelőtt Szerov tábornok, a szovjet titkosszolgálat azóta leváltott főnöke azt javasolta a román pártvezetésnek: száműzzék az egész erdélyi magyarságot, mert az 1956-os magyar forradalom idején nyíltan kimutatta rokonszenvét a budapesti felkelők iránt. Ezt a tervet Gheorghiu-Dej és köre, úgy látszik, jelenleg nem tudja végrehajtani, ehelyett sorozatos letartóztatásokkal akarja terror alatt tartani a magyarságot, és szélsőséges nacionalizmussal levezetni a románok elégedetlenségét."
A Bolyai Tudományegyetem pere
1959 legdrámaibb eseményei a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához, a román nyelvű Babeş Egyetemmel való egyesítéséhez kapcsolódnak. Kacsó Magda bolyais diák az 1959. február 19–22-e között Bukarestben megtartott II. országos diákszövetségi konferencián javasolta: tegyék lehetővé, hogy a különböző szakos magyar és román egyetemi hallgatók "együtt tanulhassanak". Amikor a konferenciáról visszatérő Takács Lajos rektortól Szabédi László egyetemi tanár, költő azt követelte, hogy Kacsó Magdát szankcionálják, mert úgy kérte a két egyetem egyesítését, hogy erre senkitől nem volt felhatalmazása, a Bolyai-egyetem vezetője azt válaszolta: itt egy felsőbb párthatározatról van szó, "s amit a szóban forgó diáklány tett, csupán az ügy demokratikus jellegét kívánta illusztrálni". (Lásd: Vincze Gábor: Történeti kronológia – romániai magyarság, 1956–1959. In: Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959). Főszerkesztő: Stefano Bottoni. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006, 407–412. o.)
1959. április 22-én a Bukarestben Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár elnökletével tartott értekezlet véglegesítette a Bolyai- és Babeş-egyetem egyesítésével létrehozott új felsőoktatási intézmény struktúráját. Az akkor készített jelentésben azt is rögzítették, hogy milyen tantárgyakat kell magyar nyelven is leadni. Dej javaslatára elfogadták a Babeş–Bolyai Tudományegyetem elnevezést. A hír hatására Szabédi László 1959. április 19-én Szamosfalván a gyorsvonat elé vetette magát, Csendes Zoltán, az egyetem utolsó prorektora és felesége május 3-án megmérgezte magát, Molnár Miklós docens valamivel később kiugrott az ablakon.
A Bolyai Tudományegyetem perének legismertebb és legrangosabb elítéltje Páskándi Géza későbbi Kossuth-díjas író, költő, dráma- és esszéíró. A köztudatban úgy él, Páskándi Gézát teljesen ártatlanul ítélték el, hogy egy "nagy vad" is legyen a csapatban. Ebből a tanulmányból egyértelműen kiderül: Páskándi Gézát valójában a Várhegyi István által összeállított diákszövetségi határozati javaslathoz fűzött ötoldalas, írógépen legépelt kiegészítéséért és a tizenegy oldalas, kézzel írott, az egyetemi reformot sürgető Egy egyetemi hallgató feljegyzéseiből címet viselő összegzéséért ítélték el hat év börtönbüntetésre. Kiszabadulása után Páskándit az állambiztonsági megfigyelés szabályainak megfelelően előbb Általános Információs Felügyelet alá helyezték, majd Ellenőrzési dossziét (mappát) állítottak össze róla, végezetül elkészült az Információs nyomozati dosszié. Ezt lefordítottam, és egy részletét azzal a nem titkolt szándékkal közlöm, hogy tanulságait "nem középiskolás fokon" tanítani kellene: hogyan lehet és kell megszabadulni az állambiztonsági szervek beszervezési kísérleteitől. A "csatolt mappában", az úgynevezett "munkadossziéban" lévő feljegyzések az 1960–1970-es évek romániai magyar irodalmi életének eddig ismeretlen vetületeire világítanak rá. A Páskándi-dosszié így kap történelmi, irodalomtörténeti "hátszelet".
A Páskándi Géza-dosszié
A romániai magyar – és ezzel párhuzamosan a magyarországi – irodalmi életet és a közbeszédet kevés olyan történés tematizálta, mint a 2006 őszén elemi erővel berobbant Szilágyi Domokos-ügynökdosszié, amely kapcsán mindenféle – rendszerint a tényleges helyzet ismeretétől messze elrugaszkodó – pró és kontra vélemény látott napvilágot. Valósággal felvirágzott a blog-irodalom – a maga követhetetlen szövevényeivel –, olyannyira, hogy háttérbe szorult az a "másik", a Gutenberg-galaxisra emlékeztető, folyóiratokhoz és könyvekhez kötött tényleges irodalom. A kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat 2006/18. számában és a Transindex internetes portál 2006. október 3-i számában látott napvilágot Stefano Bottoni történész, Nagy Mária, a költő élettársa és Szilágyi Kálmán, a költő testvérének közös nyilatkozata, amely tételesen is megfogalmazza: Szilágyi Domokos "Balogh Ferenc" fedőnéven működött együtt az állambiztonsági szervekkel. Az utóbbi hónapokban hivatalosan megkerestük az illetékes szerveket (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárát – CNSAS) a dekonspirálás érdekében, de a levéltár szerint a polgári titkosszolgálat (SRI) részéről még nem történt meg "Balogh Ferenc" hálózati dossziéjának átadása. Ennek ellenére a fennmaradt iratok egyértelműen, minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy "Balogh Ferenc" azonos Szilágyi Domokossal: a rendelkezésre álló dokumentációban a Maros-Magyar Autonóm Tartomány belügyi szerveinél szolgáló Ştefan Blaga alezredes fedi fel az együttműködő személyazonosságát egy 1964-es jelentésben, fedőneve mellett polgári nevét is említve. "Balogh Ferenc" tevékenysége 1958 és 1965 között, két jól elkülöníthető szakaszban dokumentálható. 1958-ban "Balogh Ferenc" 13 írásos, ebből két kézírásos jelentést adott a Kolozs tartományi, illetve 1965-ben a bukaresti állambiztonsági szerveknek. "Balogh Ferenc" együttműködése három megfigyelési dosszié alapján rekonstruálható: 1) Lakó Elemér és Varró János megfigyelése (Fond informativ, 3010. sz. dosszié) 2) Péterffy Irén megfigyelése (Fond informativ, 3005. sz. dosszié) 3) Páskándi Géza megfigyelése (Fond informativ, 2534. sz. dosszié). A nyilatkozat megjelenése után különböző olvasatok, kommentek – Balázs Imre József és Visky András az SZ. D.-ügyről –, gyorsankét – Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa, András Emese az Sz. D.-ügyről –, újraolvasó próba: néhány Szilágyi Domokos-szöveg –, ad-hoc linkgyűjtemény Szilágyi Domokosról, Láng Zsolt: Hol a vécé? című írása – láttak napvilágot, illetve dokumentumfilmeket – B. Nagy Veronika, a Videopontes alkotásait – sugárzott az elektronikus média. A Helikon irodalmi folyóirat 2007. július 10-i honlapján olvashatóak Szilágyi Domokos ügynöki jelentései, a tartótisztek elemzései, az őket irányító felettesek további utasításai, a "szigorúan titkos" intézkedési tervek és határozatok. 2002-ben a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában (a magyar betűkkel írott Szekuritáté megnevezést tartom elfogadhatóbbnak, mert 1948. augusztus 30-i megalakulásától kezdve ez a névváltozat vált hírhedtté a romániai magyarság körében) legjobb tudomásom szerint én bukkantam legelőször a "Balogh Fr" fedőnevű (a "keresztnévből" mindig csak az "Fr" rövidítést használták!) jelentésekre Páskándi Géza megfigyelési és követési dossziéjában. Akkor készíttettem a dosszié három kötetének legfontosabb dokumentumairól, illetve Dávid Gyula és Páskándi Géza, a Várhegyi István- és Varró János-csoport peréről, valamint Páll Lajos megfigyelési és követési dossziéjáról a fénymásolatokat. Az akkor készült naplójegyzeteimet is gondosan őrzöm. Azóta magyar nyelvre lefordítottam az említett dokumentumok igen jelentős részét, illetve a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó gondozásában közzétettem az erdélyi "hazaárulási perek" sorozatának első három kötetét, a Szoboszlai-csoport, az érmifályfalvi csoport, az "ENSZ-memorandum" perének történetét, jegyzetapparátusát. Megjelenés előtt áll a Fodor Pál csíkszeredai-csíksomlyói híd-, út- és vasútépítő mérnök nevéhez kapcsolódó, a román–magyar lakosságcserére vonatkozó elméleti felvetések és az erdélyi kérdés teljes spektrumát bemutató kötet. A sorozat ötödik kötete a mélyinterjúkat tartalmazza, amelyekben – úgymond – "összeszikráztatom" az egykori kihallgatási jegyzőkönyveket a véges memória által megőrzött emlékekkel.
(folytatjuk)
Páskándi Géza (Szatmárhegy, 1933. május 18. – Budapest, 1995. május 19.) Kossuth-díjas író, költő, esszéíró, drámaíró, publicista, a Nemzeti Színház irodalmi tanácsadója. 1949–1953 között az Ifjúmunkás hetilap, majd az Előre napilap munkatársa volt. 1953-tól Kolozsváron tanult a magyar szakon, közben az Utunk irodalmi lapnál is dolgozott. 1957-ben letartóztatták, az állam és közrend elleni izgatás vádjával hat év börtönre ítélték. A börtönbüntetést a Duna-delta egyik munkatáborában töltötte. Szabadulása után Bukarestben dolgozott könyvtári raktárosként és bibliográfusként. Feleségül vette Sebők Annát (Páskándiné Sebők Anna). 1971 és 1973 között a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének lektora. 1974-ben települt át Magyarországra; itt a Kortárs című folyóirat főmunkatársa, majd 1991-től a Nemzeti Színház dramaturgja volt.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. 7.

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

2014. 16.

Többnyelvűség egykor és most
Ahogy számos más erdélyi városban, ahol a románság többséget alkot, úgy Kolozsváron sem természetes ma a többnyelvű feliratozás. A kérdésre érzékeny szemek szinte mindenhonnan hiányolhatják a magyar nyelvet a 16 százalékos kisebbségi jelenlét ellenére. A város képe sokat változott az elmúlt száz évben, a folyamatot Kustán Magyari Attila összegezte fiatal történészek munkája mentén.
Az Igen, tessék! mozgalom nemrég a város többnyelvűségét szemléltető, évszázados visszatekintésre vállalkozó kiállítást szervezett Kolozsvár főterén, ahol az érdeklődők megtekinthették, a különböző történelmi korokban milyen pozitív példákat találni a békés együttélésre román, magyar, zsidó részről egyaránt. A kiállítás célja a jó példák felsorakoztatása volt, így teljes kép nem rajzolódott ki, ezért arra vállalkoztunk, hogy az anyagot összeállító történészeket felkeresve leírjuk, milyen hangulat, törvénykezés uralta a korszakokat a dualizmustól napjainkig. A témát a kiállítás mellett az Acum-Most anonim szervezet akciója is aktuálissá teszi, miután néhány napig Kolozsvár Torda felőli bejáratánál a román mellé magyar és német helységnévtáblát helyeztek el. A feliratokat két nappal később ismeretlenek eltávolították.
Az elsikkadó többnyelvűség kora
A kiegyezést követően a nyelvhasználat egyike volt az országot érintő legkényesebb kérdéseknek, magyarázza Fazakas László történész. A törvényhatóságokon mindhárom nyelvet használták, a magyar és román mellett a németet is. Az átmeneti időben, a nemzetiségi törvény elfogadása előtt a kormány nagyon óvatos volt, de az „oszthatatlan egységes magyar nemzetet” kimondó törvény változtatott az addig sajátos erdélyi állapotokon, ez pedig vitathatatlanul rontott a románok és szászok nyelvhasználati helyzetén. 1869-ben feloszlatták az erdélyi Főkormányszéket, ami azt jelentette, hogy a törvényhatóságoknak ügyeik rendezésében most már a minisztériumokhoz kellett fordulniuk, ez viszont még nem jelentette az erdélyi nyelvhasználati szokásjog végleges eltűnését, hiszen egyes erdélyi hatóságok ezután is német és román nyelven küldték fel jelentéseiket a királyi biztosnak, továbbá Hunyad, Belső-Szolnok megyék, valamint Naszód és Fogaras vidéke és a szász törvényhatóságok jegyzőkönyvi nyelve a román, illetve a német maradt. A háromnyelvű hivatali nyelvhasználat bizonyos elemei a királyi biztos feloszlatásáig fennmaradtak, de ettől kezdődően a magyar nyelv térhódítása egyre inkább nyilvánvalóvá vált.
Kolozsvár, Cluj-Kolozsvár, Cluj
1918 karácsonyától Kolozsváron magyar impérium már nem létezett, a hatalmat fokozatosan a román állam kezdte el gyakorolni, Kolozsvár azonban – sok erdélyi városhoz hasonlóan – magyar többségű maradt. Szabó Csongor felvázolja, a város etnikai összetétele miatt is a magyar nyelv meghatározó maradt Kolozsváron, főleg az 1920-as években. A korabeli képeslapokon román és magyar nyelvű feliratok szerepelnek, emellett a héber és a német nyelv használata is számottevő. Érdekes eset a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara helyzete, ahol a jegyzőkönyveket 1926-ig román és magyar nyelven is vezették.
1926-tól Kolozsváron lehet használni a magyar nyelvet a közigazgatásban, azonban nem minden esetben bírálják el az ilyen beadványokat. 1937-től korlátozzák még nagyobb mértékben a kisebbségi nyelvhasználatot, az elnevezéseket, cégtáblákat csak román nyelven lehet használni. Ezek a hivatalos nyelvhasználatra vonatkoznak: sajtóorgánumok ugyan megjelenhettek anyanyelven, a település megnevezésekor azonban a Cluj-Kolozsvár volt használatos, 1937-től pedig csak a Cluj.
Az 1940-44 közti években aztán ismét a magyar állam részét képezte a város, így ekkor újra dominánssá vált a magyar nyelv, a korábbi román utca- és térneveket vissza-, vagy újramagyarosították (például a Mátyás-szoborra visszakerül a MÁTYÁS KIRÁLY felirat, a mai Horea utcát Horthy Miklósra nevezik át, míg a román hatalom alatt Ferdinánd király volt a neve).
A sötét korszak
Az első időszakban még volt ok a bizakodásra Takács Kincső-Eszter szerint, az erdélyi magyarság képviseletére önként vállalkozó Magyar Népi Szövetség és a Román Kommunista Párt között az együttműködés jegyében egy sor hangzatos elvárás és ígéret fogalmazódott meg, mint például a magyar anyanyelv hivatalos nyelvként való elismerése Erdélyben, a magyar nyelvű oktatás biztosítása az elemi iskolától az egyetemig.
Hatalmas fordulópont volt az erdélyi magyarság életében ‘56, utána Gheorghiu-Dej haláláig, 1965-ig több megtorlási hullám is végigsöpört az erdélyi magyarok fölött. A magyar egyenlő lett a szeparatizmussal és a nacionalizmussal, ez volt az az időszak is, amikor megtörtént a máig fájlalt egyetem-összevonás, a Babeşből és a Bolyaiból közös felsőoktatási intézmény lett.
A Ceauşescu éra első hét éve egy nyitottabb korszak volt, létrehozták a Kriterion Kiadót, a Román Televízió nemzetiségi adásait, de ezek nem sokat javítottak az általános kisebbségi helyzeten. Ekkor indultak meg a nagy betelepítési hullámok az iparosítás jegyében, 1972-től aztán már nem is csináltak többet titkot belőle, hogy Románia nemzetállam, ahol a kisebbségek asszimilációja megkövetelt és elkerülhetetlen. Az addigi hézagos többnyelvűség a nyolcvanas évektől aztán szinte teljesen eltűnt, a települések magyar neveit kivonták a forgalomból.
Erőtlen hangok
Ebben a korszakban nyilván voltak elvárásai a magyarságnak, a kérdés inkább az volt, hogy ezeket mennyire tudják publikusan hangoztatni. ‘56-ban sokan voltak, akik lehetőséget láttak a magyarországi eseményekben, de erre nagyon durva megtorlással válaszolt a hatalom. Utána sokáig nem lehetett megszólalni, a hetvenes évektől viszont egyre többen hangot adtak a panaszaiknak. Szamizdat kiadványok láttak napvilágot, a disszidensek is próbáltak elérni valamiféle változást, de fontos említeni Király Károlyt vagy Takács Lajost, a Nemzetiségi Minisztérium egykori államtitkárát (1947-1948), akik a hetvenes évek végén levélben, szóban intéztek felhívást a párthoz, többek között a magyar nyelv használatáért az oktatásban, a közigazgatásban. Ezek az egyéni megnyilvánulások, a szamizdat kiadványok, az értelmiségi vitakörök, levelek konkrét eredménnyel nem jártak, legalábbis nem azzal, amit elérni szándékoztak, de mégis fontos, hogy voltak hangok, akik mertek felszólalni, harcoltak az anyanyelv szabad használatáért, azért, hogy a magyar gyerekek magyarul tanulhassanak, egyáltalán merjenek megszólalni az utcán.
Funarizmus és fellélegzés
A rendszerváltás utáni első évek kapcsán Fodor János arról számolt be, hogy Kolozsváron olyan diskurzus indult be, amelyik közelítette a román és magyar közösséget. Sor került béketüntetésre is, amely a párbeszédet kínálta gyanakvás helyett, tárgyalásokat tartottak a Vatra Românească képviselőivel is, így késleltetve a nacionalista hangulatot.
Amikor viszont Funar lett a polgármester, minden megváltozott, és egészen a bukásáig partizánharc zajlott a magyar érdekekért. Az intézkedések negatívan érintették a magyarságot, a tiltakozások sem hatottak. Megemlítendő viszont, hogy abban az időben az egyetem korábbi rektora, Andrei Marga akadályozta meg a magyar tanszékek elsorvasztását, de több értelmiségi is hangoztatta, hogy nem a nyelvi különbségek, hanem a nemzeteken átívelő szolidaritás a fontos.
Emil Boc jelenlegi polgármester váltotta Funart 2004-ben. Ez egyértelműen a fellélegzés korszakát hozta el, folyamatosan csökkent a trikolórra mázolt padok és kukák száma, ugyanakkor beindult a gazdasági élénkülés, ami általában elfeledteti a nacionalista érzéseket. A korábban szándékosan legyengített szerveződések és magyar hangok mára közismerten felerősödtek, Kolozsvár pedig pozitív példaként említendő az erdélyi városok között a magyar-román együttélés tekintetében. Az elmúlt évszázad története azonban azt mutatja, hogy az együttélés néha jobb, néha konfliktusos, ezért a párbeszédre, az észérvek felsorakoztatásra és a békére így mindig készen kell állni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2015. 7.

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. 3.

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2016. 5.

Katonanótától hangos Ikaváralja
Hagyományteremtő szándékkal tartották tegnap Csernátonban, az Ika-vár alatti szabadtéri színpadon az első Székelyföldi huszár- és katonanóta-találkozót. A rendezvény sikerének a folytatásra kell ösztönöznie a szervezőket: hiszen nemcsak a fellépő tizennégy dalkör és két tánccsoport, illetve a zenészek nézték-hallgatták egymást, hanem sok falubeli is kiruccant az Ikaváraljához, és a távolabbról érkezők autói is folyamatosan rótták a hétköznapokon nem túl forgalmas felsőcsernátoni főutcát. Az igazi siker mércéje a sok és sűrű taps mellett az is, hogy a csupán a nagy tömegeket megmozgató rendezvényeken részt vevő jelvényárus fontosnak tartotta itt is megjelenni.
A két részre osztott találkozó a déli harangszókor Alsócsernáton központjában, a hősök emlékművénél kezdődött a székely zászló felvonásával. Bölöni Dávid polgármester köszöntője után Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke, a rendezvény védnöke szólt az egybegyűltekhez, kiemelve, nem véletlen az, hogy az első ilyen jellegű találkozót Csernáton szervezte meg: Kézdiszék élen járt a huszármozgalom felélesztésében, az első hagyományőrző huszáralakulat Kézdivásárhelyen jött létre az 1990-es évek elején, Háromszék első huszárszobrát Torján állították, az első huszártoborzó is Kézdivásárhelyről indult. A találkozó létrejöttében vállalt szerepükért elismerését fejezte ki Bölöni Dávid csernátoni polgármesternek, Ágoston József csernátoni művelődésszervezőnek és Kelemen Alpárnak, a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör vezetőjének, a huszárok egyik vezérelvével méltatva munkájukat: győzni csak merészséggel lehet.
Takács Lajos tiszteletes és Kedves Tibor plébános áldását követően megkoszorúzták a hősök emlékművét, majd az egybegyűlt férfikórusok – közel négyszázan – énekelték el a magyar és székely himnuszt. Délután négy órától az Ikaváraljánál kezdődött a dalostalálkozó, köszöntőjében Szőcs László esperes azt kívánta, váljon hagyománnyá, ivódjon be ereinkbe, hogy mindenkoron megmutathassuk, itt akarunk élni. A színpadon elsőként a házigazdák Pakó András Férfidalcsoportja lépett fel, majd egymást követték a Székelyföldi férfidalárdák, időnként táncos betétekkel is gazdagítva a műsort, mely zárásként három közösen elénekelt nótával ért véget.
„Semmi különlegeset nem csináltunk, csak Sylvester Lajos, Szabó József János hadtörténész és mások üzenetét meghallgatva igyekeztünk a múltból a jövőbe egy lépést tenni” – mondta érdeklődésünkre Ágoston József. „Hiszen minden Székelyföldi faluban ott vannak a szép emlékművek, de mint itt, Csernátonban is, moszatosak-mohásak, a ’48-as, az első és második világháború áldozatainak ráfaragott nevei a kopottságtól alig olvashatóak, virág március 15-én és jó esetben még halottak napján kerül talapzatukra: felejtjük emléküket, holott hősök voltak, védték a hazát, illő hát, hogy minden alkalmat megragadva fejet hajtsunk emlékük előtt. És ha nincs külön alkalom, hát teremtünk: ez az egyik oka, amiért a huszár- és katonanóta-találkozó létrejött” – magyarázza Ágoston József. „De nem mellékes az sem, hogy ezeket a dalokat – a regrutabálok megszűntével – egyre kevesebben és egyre ritkábban énekelik, pedig zenei kincsünk részei. Nemzeti kultúránk átörökítése, hagyományaink őrzése viszont kötelességünk” – fogalmazott Ágoston József.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. 17.

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (27. / részletek)
1947-ben a Népi Szövetség parlamenti csoportját is Bukarestbe költöztette; a parlamentben egy alelnöki és egy titkári tisztséget kaptak. A kormányban Takács Lajos (1908−1982) egyetemi tanár, 1945-ös párttag nemzetiségi államtitkár lett, RKP KB-tag és képviselő is volt, ’52-ben kémkedés hamis vádjával bebörtönözték, ’57-es rehabilitálása után a Bolyai Tudományegyetem utolsó rektora.
1947-ben jelent meg az első központi magyar napilap a Magyar Népi Szövetség kiadásában, Romániai Magyar Szó néven. Ugyanebben az évben a szövetség csatlakozott a Kommunista Párthoz, döntési hatásköre egyelőre továbbra is nagyon szűk mAradt. 1948-tól a párt politikai bizottságába olyan munkások is bekerültek, mint Alexandru Moghioroş (Mogyorós Sándor) tábornoki rangban vagy Szilágyi Ignác (Leontin Sălăjan). Kezdetben Szilágyit egészségügyi miniszterhelyettesnek nevezték ki, 1950-ben vezérkari főnök, 1955–1956-ban pedig hadügyminiszter volt. Rendkívüli kiváltságokban részesült Szilágyi Ignác mostohatestvére, Szilágyi János is, románosított nevén Ion Stănescu. Egyszerű marósként kezdte a Bukaresti Augusztus 23. műveknél, elvégezte az Andrej Zsdanov pártiskolát, ezután gyorsan haladt felfelé a társadalmi ranglétrán, fontos párt- vagy állami funkciókba került nemcsak a kommunizmus idején, hanem utána is: aktivista, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője, Dâmboviţa megye első főtitkára, az Állami Nemzetbiztonsági Tanács elnöke, belügyminiszter, a Turizmus- és Sportminisztérium minisztere (1984−1990. március között) stb. 1989 után a Szocialista Munkapárt és a Szocialista Szövetség Pártjának tagja. Neagu Cosma volt tábornokkal közösen két könyvet adtak ki, átgyúrva a Securitate történelmét, nemcsak a saját intézménybeli szerepüket méltatva, hanem a többi alkalmazottét is, akik „a HAZA elkötelezett hívei voltak, hűséggel szolgálva azt…”
Miután Erdély problémája megoldódott, a román kommunisták úgy vélték, a magyarság túl sok kiváltsága teljesült, és elkezdték ezeket fokozatosan érvényteleníteni. Leghatásosabb eszközük a visszavonásokban és egyúttal a Magyar Népi Szövetség gyengítésében Luka László volt. Ő a sajtóban többször is megtámadta Kurkó Gyárfást, akit hamarosan leváltottak a szövetség elnöki tisztségéből. Kurkót támadta Lakatos István, a Szociáldemokrata Párt magyar részlegének képviselője is és többen az erdélyi és magyarországi magyarok közül. Egyik fő kifogás ellene az volt, hogy RKP-tag lett. 1948-ban Luka László a nemzetiségi kérdést megoldottnak nyilvánította, és a következő évtől sorra letartóztatták a szövetség vezetőit, hazaárulónak és irredentának nyilvánítva őket. Az elszenvedett kínzásokba az exelnök, Kurkó Gyárfás beleőrült. 1964-ben politikai amnesztiával szabadult, majd 1968-ban rehabilitálták. De Luka Lászlóra sem várt jobb sors. 1952-ben pénzügyminiszterként tartóztatják le, elájul, mikor megtudja, hogy mennyire súlyosak és abszurdak az ellene felhozott vádak. Halálra ítélik, amit majd életfogytiglani börtönre változtatnak. A börtönben halt meg 1963-ban. 1952 folyamán letartóztatták az illegalista mozgalom több régi tagját, akiket ő hívott Bukarestbe vezető állásokba. Az első ártatlan áldozat Jakab Sándor pénzügyminiszter-helyettes volt. Kémkedéssel, majd gazdasági szabotálással vádolták, és 20 év börtönre ítélték. A kihallgató- és kínzótisztje Butyika Ferenc (?–1997) volt, egykori Kolozsvári pártaktivista, későbbi állambiztonsági tiszt. Jakab felesége, akit szintén letartóztattak, megőrült. Jakab Sándor 1964-ben szabadult és a 80-as években kivándorolt.
„Szerencsésebb” áldozat volt Blatt (Balázs/Balaş) Egon (szül. 1922) Kolozsvári magyar ajkú zsidó, aki még középiskolásként vett részt az illegális kommunista tevékenységben. A külügyminisztériumba nevezik ki 1948-ban, később titkár lett a londoni román követségen. Élvezhette a nómenklatúra privilégiumait (kivéve az 1952−54 közötti éveket, amikor ítélet nélkül börtönben ült): négyszobás lakás a Tokió utcában, állás a felsőoktatásban számára és felesége számára is, később kutatói állás, lévén gazdasági szakértő és a lineáris programozás specialistája. Olyan neves kutatókkal dolgozott együtt, mint Grigore Moisil és Gh. Mihoc. Emlékirataiból érdekes adatokat tudhatunk meg a felsőoktatásban vagy a kutatásban dolgozó többi magyarról, közülük néhányat ő maga hívott Bukarestbe. Balázs Egon 1966-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol folytatta kutatómunkáját szakterületén.
Méliusz József írót, a szövetség prominens tagját is letartóztatták; börtönben ült 1955-ig, később Bukarestben telepedett le. Letartóztatása családi tragédiák sorához vezetett: a Securitate által zaklatott felesége tisztázatlan körülmények között lett „öngyilkos”, 11 éves fia pedig, miután minden iskolából kizárták, helyrehozhatatlan lelki sérüléseket szenvedett.
Valamilyen szinten a sors kedvezményezettjének számított Czédly József jogász-közgazdász (szül. 1926). 1948−1950 között vezető beosztásban volt a szövetségnél, ezért három év kényszermunkával büntették; szabadulása után a Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozott. Az RMDSZ magalakulásakor különféle felelős beosztásokba került: gazdasági igazgató, az RMDSZ Bukaresti szervezetének elnöke, a főváros alispánja, a Romániai Magyar Szó, illetve az Új Magyar Szó gazdasági igazgatója, jogtanácsosa.
A Magyar Népi Szövetség 1953-ban csendben „felszámolta magát”, a hír még a szövetség saját lapjában, a Magyar Szóban sem jelent meg. 1953. április elsejével a lap is nevet változtatott, Előre lett belőle. A szövetség tagjai még sok évig a Securitate figyelemkörében mAradtak, a letartóztatások a magyarországi forradalom utáni időkig folytatódtak. Az informatív jelentések Magyarország kémjeiként, revizionistákként, agent provocateurként emlegették őket még akkor is, ha éppen magas állami vagy pártbeosztásban voltak.
A Népi Szövetség tagjainak tragikus sorsához hozzájárult – kényszerűségből vagy óvatosságból – dr. Petru Groza, a román–magyar kapcsolatok egyik kulcsfigurája. Budapesti, berlini és lipcsei végzettségű ügyvédként és földbirtokosként ő volt az egyetlen román politikus, akinek szerep jutott mind a „polgári-földbirtokos”, mind a kommunista kormányban. A magyarság körében nagy népszerűségnek örvendett, népgyűléseiken magyarul szólalt fel; teljes jogegyenlőséget ígért, és hittek is neki. A szövetség vezetőit „barátainak” nyilvánította. Magyar kapcsolatainak volt szentimentális oldala is: törvénytelen lánya, Bisztray Mária (szül. 1923) egy Kolozsvári magyar színésznőhöz fűződő kapcsolatából született. Groza az Ekésfront alapítójaként és elnökeként a kommunista kormány miniszterelnöke lehetett 1945−1952 között anélkül, hogy a kommunista párt tagja lett volna. 1952−1958 között a Nagy Nemzetgyűlés elnöke volt, ami akkor az államfői tisztségnek felelt meg. Lőrinczi László költő, műfordító 1971-ben Beke Györgynek adott interjújában köszöni a sorsnak, hogy megismerhette Petru Grozát. Amikor Arany János kétnyelvű kiadásán dolgozott, Groza állandóan érdeklődött, hogyan halad a fordítással, és tanácsokkal is ellátta: „Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, hogy munkámban vajon tudom-e érvényesíteni szellemének legalább egy szikráját?” – vallotta a költő.
A kormány és a pártvezetés által indított üldözések nemcsak a magyarokat érintették, a represszió minden „népellenségnek” szólt, akár a különféle politikai pártok képviselőiről, akár a főpapságról volt szó, nemzetiségtől vagy vallástól függetlenül. A vallási törvénnyel a kommunista állam átvette az ellenőrzést az egyházak fölött. 1948-ban a Groza-kormány egyoldalúan felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, zöld utat adott ezzel a katolikusok elleni megtorlásoknak, akik rövidesen a „Vatikán kémjeivé” váltak. Az 1949. július 29-i kormányhatározattal felszámolták a vallási kongregációkat. A katolikus felekezeti iskolákra lakat került (beleértve a Bukaresti Pitar Moş utcai, közel százéves Mária Intézetet is). Az egyházak javait felleltározták, és betiltották a szerzetesrendeket. Az elnyomás mártírjává vált a szent életű Márton Áron erdélyi püspök, Kurkó Gyárfás unokatestvére. Régóta konfliktusban volt a hatalommal, mivel elutasította a laikus hatalom egyház fölötti felsőbbrendűségét, papjait is felszólította, hogy lépjenek ki a Magyar Népi Szövetségből. A békeszerződések aláírása utáni jogfosztásokat és megtorlásokat már a ’46-os csíksomlyói beszédében megjósolta, rebellis magatartása miatt letartóztatták, 1949−1955 között bebörtönözték, majd kényszerlakhelyre ítélték.
A hatóságok által Bukarestben foganatosított elnyomó intézkedésekre vonatkozó információk gyérek, ellentmondásosak, és elsősorban a román és német katolikusokra vonatkoznak.
Az 1998-ban megjelent, Börtönbe zárt egyház (Biserica întemniţată) című kötet is megemlít néhány kommunisták által üldözött magyar papot, de más források alapján ezek nem bizonyultak Bukarestieknek, két kivétellel: Gajdely Béla, aki a börtönben halt meg, és Demeter Antal, akit 1958-ban tartóztattak le és 20 év kényszermunkára ítéltek a „fennálló társadalmi rend elleni izgatásért”. Mindketten a Szent József-katedrálisnál szolgáltak.
A „Vatikán kémei” elleni 1951-es per után a Bukaresti érsekség évtizedekig nem tudott magához térni, és vikáriusok vezetése alatt mAradt. Csak 1984-ben neveztek ki élére egy püspököt Ioan Robu személyében, akit 1990-ben érseki rangra emeltek.
A Barátok templománál kisebb megszakításokkal ugyan, de a kommunista korban is magyar papok szolgáltak. Legtöbb ideig Zudor Ferenc tevékenykedett itt, 1940 és 1970 között; a miséket magyar és román nyelven tartotta. 1984−1986 között, Bertalan Balázs nyugdíjazása után nem voltak magyar nyelvű misék; ekkor a klézsei csángó származású Mihai Şerbant nevezték ki ide. A helyzet kissé összetettebb, mint ahogy Árvay Zsolt édesapja kéziratai alapján bemutatta. Az 1970-es évek végén a történész Demény Lajos részt vett Czikó Lőrinc, a Magyar Népi Szövetség egykori vezetője temetésén. A „szolgalelkű”, moldvai csángó származású katolikus pap „szokás szerint” románul tartotta a misét, és felháborodottan tört ki, amiért Demény a gyászbeszédét magyar nyelven mondta el. Máskülönben a Bukaresti magyarság „évek óta nem hallgathatta a szentmisét magyar nyelven”, állapítja meg a történész.
Ugyanilyen kevés a megfélemlített és üldözött magyar reformátusokra vonatkozó információ is. Családja elmondása szerint Takács Pál tanító évekig élt a Securitate zaklatásának terrorja alatt. A korszak református hitközségéről létezik egy beszámoló Albu Zoltán tollából, aki 1974−2000 között volt itt lelkész, de a cikkben túl sok a tévedés és túl sok minden mAradt ki belőle ahhoz, hogy szavahihető forrás lehessen. Miután 1945-ben szabadult a lágerből, Hamar Béla visszakapta papi állását Bukarestben. A Lutheránus utcai Calvineum befejezetlen épületében lakott, amíg 1950-ben az épületet elkobozta a belügyminisztérium. Ebben és a szomszédos villában működött a börtönigazgatóság, ahogy azt egy másik forrásból megtudtuk; a villa 1974-től a református lelkészhivatal székhelyévé vált. 1951-ben Székely Károlyt nevezték ki papnak, aki modernizálta az épületeket, beköttette a gázt és a folyóvizet. Asszisztálnia kellett egy újabb, a templomra vonatkozó lebontási határozatnál is. Ez alkalommal, 1959-ben a határozatot végre is hajtották. A Calvineum jelenlegi épületében ma is őriznek egy téglát az egykori templom falából.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-24




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék