udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 7 találat lapozás: 1-7

Névmutató: Tolvaly Ferenc

2001. augusztus 14.

Aug. 12-én ünnepelt Póka. Bemutatták Szöllősi Árpád és Tolvaly Ferenc falumonográfiáját. A szerzők már a címlapon arra utalnak, hogy rendhagyó monográfiáról van szó. Nem csupán száraz, tényszerű adatok felsorakoztatására szorítkozik a monográfia, hanem érdekes, olvasmányos írást vehetünk a kezünkbe. Könyvükkel a szerzők Póka első okleveles említésének 675. évfordulóját köszöntötték. Szöllősi Árpád a levéltári tudományos kutatómunkát végezte, Tolvaly Ferenc pedig az élményszerű, fordulatos elbeszéléseket írta. A könyv megjelenése az Erdélyi Református Egyházkerület Misztótfalusi Kis Miklós Sajtóközpontjának lelkiismeretes munkáját dicséri. A könyv részletesen foglalkozik a 450 lelket számláló református gyülekezettel, de fölvázolja az 54 főnyi görögkeleti (ortodox), a 28 főnyi adventista és 14 lelket számláló római katolikus gyülekezetek történetét is. A tanulók létszáma az utóbbi évtizedekben aggasztóan csökkent. Míg 1960-ban 140 gyermek tanult a pókai iskolákban, addig 1980-ban számuk 50-re, 1990-ben 40-re, 2000-ben pedig 10-re csökkent. A faluban a fiatalok részaránya ijesztően megcsappant. 1992-ben 507, 2000-ben pedig csak 469 állandó lakosa volt Pókának. /Jung János: Egy mezőségi falu a történelem sodrában. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 14./

2005. június 29.

Június 18-19-én harmadszor tartották meg a Pókai Napokat. A múlt évben megjelent a Szöllősi Árpád – id. Tolvaly Ferenc szerzőpáros által összeállított Póka – Egy mezőségi falu a történelem sodrában (1323 – 2000) c. monográfia. Idén felavatták azt az emlékművet, amelynek terve már évek óta elkészült. Az emlékművet id. Tolvaly Ferenc tervezte és Miholcsa József szobrászművész kivitelezte. A 76 éves id. Tolvaly Ferenc, a Pókai Napok kezdeményezője, hajtómotorja az emlékmű költségeit is magára vállalta. Pókában született, kitelepült Németországba, emléktáblákat szeretne a pókaiaknak ajándékozni. Az emlékművön olvasható a két nagy világégés áldozatainak névsora, emlékeztető lesz a Rákóczi-felkelés és az 1848-1849-es szabadságharc résztvevőire, valamint a holokauszt pókai áldozataira. „Az építmény egy madarat jelképez, amely szárnyalni akar, de nehézkes alkata miatt képtelen felemelkedni a földről. A régi harangláb mintájára a jelképes madár csőrében egy lélekharangot tart és bóbitája a kopjafa. A kompozíció nehézkes, mint a Mezőség emberei” – mondta. /Kilyén Attila: „Múltunk emléktábláit az utánunk jövőkre bízzuk”. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 29./

2007. június 20.

Megrendezték az V. Pókai Napokat. Ferenczi György Csaba lelkipásztor mondotta: „Póka közössége megérdemli ezt az ünnepet, mert az utóbbi hetekben nagyon sokat dolgozott, fáradott”. Elhangzott Szöllősi Árpád, a Póka-monográfia társszerzőjének valamint Horváth Loránd torontói nyugalmazott lelkésznek az előadása. A pókai asszonyok kézimunka-kiállítása sikeres volt. Fogy a falu lakossága, nincsenek munkahelyek, nincs rendszeres buszjárat. Pókán 375 tagú a református gyülekezet. Id. Tolvaly Ferenc, a Póka-monográfia szerzője szerint a falu kezd érdekessé válni, sokan vásárolnak itt házakat. /Antalfi Imola: Ünnep a Mezőség egyik kapujában. „Póka népe sose feledje, honnan indult”. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 20./

2011. november 23.

Galériát kaptak Pesten az erdélyi művészek
Petrás Mária Szervátiusz Jenő-díjas keramikusművész adventi kiállításával avatták fel tegnap a budapesti E-Galériát, az V. kerületi Falk Miksa utca 8. szám alatt. A 23 éves Erdély Művészetéért Alapítvány a Vármegye Galéria mellett nyitotta meg a 76 négyzetméteres új galériát. Az E betű Erdélyt jelenti, az erdélyi művészek ezzel „betörnek” a galériák utcájába, a Falk Miksa utcába – fogalmazott Kulcsár Edit galériavezető.
Petrás Mária keramikus új tárgyaiból négy-ötévente rendeznek tárlatot, most falra akasztható – Mária és Jézus, a születés témakörét feldolgozó – adventi kerámiákat és üvegtárgyakat láthat tőle a közönség. „Névtelen szentek között nőttem fel, akik seregnyi gyermekükkel körülvéve tudtak énekelve szőni, fonni, gyönyörűen hímezni, varázslatossá tenni azt a nehéz világot. A családok gazdagságát nyolc, tíz, tizenkét gyermek jelentette. Az ünnep előtt mindig nagy készülődések voltak, böjttel és imádsággal, Mária erejével elmesszítették – azaz távol tartották, elhessegették – a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni” – vallott a csángó származású művész munkáinak ihlető forrásáról. Az E-Galériát Rogán Antal, Belváros–Lipótváros polgármestere adta át, a tárlatot Tolvaly Ferenc író nyitotta meg, közreműködött Sipos Mihály, a Muzsikás együttes prímása, aki hegedűn és citerán játszott, és a kiállító művésznő, Petrás Mária is énekelt az ő kíséretével.
Krónika (Kolozsvár)

2014. január 31.

Várvédő – Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek
A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül. A hatvanas–hetvenes évek bukaresti és kolozsvári kiadóinak kitartó küzdelme eredményezte azt, hogy Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Berde Mária, Dsida Jenő, P. Gulácsy Irén, Karácsony Benő, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Reményik Sándor, Szántó György… neve sorra visszakerült az irodalmi köztudatba. Nyírő József és Wass Albert művei azonban itthon csak az 1989/90-es fordulat után jelenhettek meg. Nyírő József hamvainak honi földbe való temetését a hatalom megakadályozta; a távollétében koncepciós perben elítélt Wass Albert jogi rehabilitációja mindmáig késik. Az 1989-es politikai fordulatot követően a helikonisták iránti érdeklődés – a „marosvécsi írói parlament” legjobbjainak köszönhetően – újra reneszánszát éli.
Az alkotóközösség megismerésének rögös útján Az Erdélyi Helikon költői (1928–1944) című Kriterion-kiadvány (1973) jelentette az első lépést. A beígért folytatás elmaradt, a próza- és kritika-antológia már nem jelenhetett meg. A következő nagy lépést a Marosi Ildikó által közzétett kétkötetes leveleskönyv – A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944), Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979 – jelentette. A rendkívül értékes forráskiadvány ismételten felkeltette az érdeklődést a marosvécsi találkozók és az Erdélyi Szépmíves Céh iránt.
A mögöttünk maradt két évtizedben a cenzúra béklyóitól megszabadult szellemi élet fórumai és műhelyei intenzív munkával igyekeztek ledönteni a tabukat. A csíkszeredai Pallas–Akadémia, a kolozsvári Kriterion, Polis, a marosvásárhelyi Mentor kiadó sorra jelentette meg a műveket, irodalmi társaságok, alapítványok hosszú sora vállalta fel egy-egy író kultuszának ébresztését, ápolását.
Írásunkban e nemes törekvés újabb hajtásáról szeretnénk tájékoztatni az erdélyi magyar literatúra iránt érdeklődő olvasókat, irodalombarátokat az anyaországban létrehozott Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványról, működéséről és az általa megjelentetett Várvédő című, évente megjelenő folyóiratról, az általuk szervezett budapesti rendezvényekről.
Kemény János unokája kezdeményezésére 2010 januárjában a magyarországi Pátyon hozták létre az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítványt. Vajon Kemény Endre, az alapítvány elnökeként miért tartotta fontosnak azt, hogy az Erdélyi Helikon ügye az anyaországban is szervezett formában képviselve legyen? A kérdésre a Várvédő 1. számában a Medgyessy Éva által készített interjúban kapunk választ: „Azt tapasztaltam, hogy még az irodalmi érdeklődésű magyarországi közönség körében is alig ismert az Erdélyi Helikon írói csoportosulás és a hozzá kötődő, azonos című folyóirat. Az ismert írókat, költőket, mint Tamási Áron, Wass Albert, Áprily Lajos, Jékely Zoltán nem hozzák összefüggésbe a szellemi csapattal, ahová tartoznak, a szám szerint 55 helikonista közül mindössze néhányat ismer a közönség. Fontosnak tartottam tehát az Erdélyi Helikon ügyének képviseletét, alkotóinak megismertetését, szellemiségének őrzését, olyan értékek terjesztését, amelyek ma is aktuális kérdésekre keresik a választ (…) a Helikon bátor, megmaradásunkat célzó, kultúránkat nemesítő eszméire ma is szükségünk van.” Az Európai Unió homogenizáló, a nemzeti sajátosságokat alábecsülő törekvései áradatában, az egymással ellenséges szekértáborokra szakadt mai magyar szellemi életben az erdélyi példa számos tanulságul szolgálhat: „Elszakadva az anyaországtól, egyedül maradván, egy hosszú távú kisebbségi sorsra kellett berendezkedjenek. 1926-tól Marosvécsen ült össze az erdélyi »írói parlament«, ahol a két-három napos találkozóikon az írók megvitathatták elképzeléseiket, terveiket a jövőt illetően, örökké szem előtt tartva a transzszilvanizmus eszméjét.” Az alapítvány tevékenysége az Erdélyben 2000-ben létrehozott, az Adamovits Sándor által vezetett Helikon Alapítvánnyal párhuzamos síkon halad, egyazon cél szolgálatában.
Az Erdélyi Helikon – Kemény János Alapítvány a megalapításától eltelt évek alatt több irányban fejtett ki sikeres tevékenységet. Elsőként megjelentették az Erdélyi Helikon Öröknaptárat, melyben mind az 55 helikonista szerepel, az írók születése és halála évével; bekapcsolódtak a marosvásárhelyi testvéralapítvány által szervezett rendezvényekbe; 2011-ben beindítottak egy ünnepségsorozatot, melynek célja, hogy mind az 55 helikonistáról méltón megemlékezzenek; 2012-ben megjelentették a Várvédő folyóirat – alcímében: Erdélyi Helikon Irodalmi Füzetek – 1. számát.
Az Öröknaptár, a marosvásárhelyi alapítvány révén, remélhetőleg eljut az erdélyi magyar oktatási és kulturális intézményekbe, segédeszközként az írók kultuszának méltó ápolásában. Az erdélyiekkel közös rendezvények aktív szereplőiként szolgálják a Helikon-közösség eszméinek propagálását. S ez nem csupán irodalom-, illetve eszmetörténeti kérdés, nemcsak Erdélyben, hanem az anyaországban is aktuálpolitikai üzenete van – irodalmi és egyéb vonatkozásban is. Szőcs Géza a 2011. november 15-i budapesti Erdélyi helikonisták ünnepségén elhangzott üdvözlő beszédében méltán hangsúlyozta: „… széles spektrumú társaság volt ez, hány különböző módon látták és láttatták a világot, és arra a meggyőződésre is juthatunk, hogy a békésen egymás mellett ülő írók és költők világnézetét olykor maga a világ választotta el egymástól – mégis jól megfértek egymás mellett, mert megértették, hogy a szervezetbe tömörülés nem holmi öncélú úri huncutság, hanem a hangsúlyos érdekképviselet és a közös fellépésből adódó társadalmi elfogadottság felé vezető út maga.” Az első Helikon- ünnepségen hangzottak el e szavak. Az elsőt aztán 2012. november 17-én követte a második, 2013. november 21-én pedig a harmadik jubileumi ünnepség – igen gazdag, vonzó programmal, illusztris személyiségek közreműködésével. Ez utóbbi alkalommal a részvevők megtekinthették a szatmárnémeti származású, Szentendrén élő Paulovics László grafikus és festőművész helikonista írókról készített portrésorozatát. A műsorokat Óss Enikő, a Nagyváradról Amerikába emigrált, majd Budapestre települt színésznő rendezi. A szervezők előtt követendő példaként áll a két háború között igen eredményesen működő – 1934-ben alakult, négy év múlva már harminchétezer tagot számláló – Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai elnevezésű közösség.
A Várvédő 1. számában Medgyessy Éva alapító főszerkesztő tollából olvashatunk az útra bocsátott kiadvánnyal kapcsolatos elképzeléseikről: „Célunk elsősorban nem a múltidéző nosztalgiázás, hanem az elmúlt évtizedekben szándékosan eltemetett, elfeledtetett, ám páratlanul gazdag irodalmi-szellemi hagyaték aktualitásának és jövőbe mutató aspektusainak felfedezése is. Ezért az irodalmi szemelvények mellett megvizsgáljuk, hogyan él ma a két világháború közti erdélyi magyar író-költő társadalom munkásságának emléke a jelen szellemi embereinek emlékeze-tében, illetve jeles irodalmi személyiségeink miként értékelik az említett életműveket és nem utolsósorban az ehhez hasonló szellemi közösségek létrejöttének fontosságát. A Várvédő »füzeteiben« ezért nem csupán a két világháború közötti erdélyi írókkal és költőkkel, hanem a mai magyar szellemi élet és irodalmi jelenünk elhivatott, jeles képviselőivel is találkozhatnak. Várvédő tevékenységünk így reményeink szerint egyformán hozzájárul majd a marosvécsi várkastélyban létrejött, egyedülálló irodalmi csoportosulás művészetének ápolásához és újraélesztéséhez, valamint erős várunk, a szellem, a kultúra szolgálatához is.”
Erdélyi Helikon – Irodalmi Füzetek – Várvédő. Mit takar e hármas tagolású cselekvési tér? Erre a Marosvásárhelyen született, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen magyar–francia szakot végzett író, színháztörténész, a Várvédő folyóirat főszerkesztője, az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány irodalom- és színháztörténeti tanácsadója, Medgyessy Éva szavai adnak számunkra kimerítő választ: „Erdélyi Helikon – ez ugye önmagáért beszél. Ennek a két világháború közötti irodalmi mozgalomnak, a hozzá kapcsolódó folyóiratnak, valamint az eköré csoportosuló alkotóknak állít emléket. Irodalmi Füzetek – ez rávilágít arra, hogy nem csupán a műveket idézzük fel, hanem, mint egy jó irodalomórán teleírt füzetben szokás, rávilágítunk a társadalmi-politikai körülményekre, az írók életpályájára, és ami talán még izgalmasabb, a témában folytatott saját kutatásaink eredményét is hozzátesszük itt. És hogy miért Várvédő? A helikoni találkozók székhelye, a marosvécsi vár és persze a találkozók szellemiségének őrzésére utalunk ezzel. De képletesen egy kicsit távolabbra is: erős várunk, az anyanyelvi kultúra védelmére. Azt a szellemiséget, azt a gondolatiságot szeretnénk közkinccsé tenni, amelyet az erdélyi helikonisták képviseltek, és amely ma is aktuális. Hogy mi is ez? Egészen röviden összefoglalva: a kultúra lélekmentő és nemzetmegtartó ereje.”
A Várvédő – Erdélyi Irodalmi Füzetek eddigi két száma arról győz meg, hogy az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány csapata hűséggel és elkötelezetten, tartalmilag, és a nyomdai kivitelezésben is magas igényességgel követi a maga elé állított célt, munkájukat a szó nemes értelemben vett szolgálatként tételezik.
Az 1. szám beköszöntő írásai – Előszó, Szőcs Géza köszöntője az Erdélyi helikonisták első ünnepségén, a két háború közötti Erdélyi Helikon Magyarországi Barátai rendezvényét népszerűsítő Hívogató reprint megjelentetése, az alapítvány létrejötte körülményeinek felidézése, Pomogáts Béla írása a marosvécsi íróközösségről és az általa megjelentetett azonos nevű folyóiratról – mind-mind a témára való ráhangolódást segítik. A szerkesztői szándékhoz híven az írók születési vagy elhalálozási évfordulójuk szerint kerülnek fénykörbe. E számban: Balázs Ferenc, Gagyi László, Kacsó Sándor, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Maksay Albert, Molter Károly, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szentimrei Jenő, Tavaszy Sándor. Az életrajzokat Medgyessy Éva és Pomogáts Béla jegyzi. Mindenik életrajzot egy-egy alkotás, illetve abból kiragadott részlet követ. A megidézett szerzőkről és műveikből kirajzolódó képet többnyire kortársak, családtagok, illetve baráti körükből megszólalók kiváló tárgyismerettel és lelki affinitással telített írásai teszik még árnyaltabbá – Balázs Ferenc emlékezetét Kászoni József, a Kemény Jánosét Kemény Endre, a Kuncz Aladárét Jancsó Miklós, a Makkai Sándorét Makkai Lilla, a Reményik Sándorét Molter Károly. A folyóirat tárgykörében szerep jut a kitekintésnek, a választott téma tágabb értelemben történő bemutatásának is. E számban a kolozsvári születésű Szász István Tas tanulmánya – A közösen gondolkodó Helikon és Hitel – a két kiadvány céljaiban kimutatható párhuzamosságot, közös törekvéseket tárja fel. Az ugyancsak erdélyi származású, de nyugatra sodródott Tolvaly Ferenc magatartása azt példázza, hogy „a szellem embere kitekint a világba – és onnan hazahozza tapasztalatait”. A vele készített interjú zárószavai általános megfontolásra érdemesek: „Mint korábbi nagy válságok idején, most is az értelmiségnek a felelőssége, hogy a kiutat keresse, ugyanakkor rámutasson arra, hogy a világ csak erkölcsi-etikai alapokon maradhat fenn.”
A Várvédő 2. számának bevezetője az általános elveken, célkitűzéseken túl a lapszerkesztés kulisszatitkairól, no meg a támogatókról és előfizetőkről beszél, segítségről és bizalomról szól. Joggal, hisz már több mint százan lettek/váltak a lapot igénylő olvasókká, előjegyzésükkel támogatják a kiadvány megjelenését. E lapszámot Pomogáts Béla nemrég megjelent könyvének – A marosvécsi várban – előszavából vett részlettel indítják. Idézzünk belőle néhány gondolatot: „Az erdélyi irodalmi közösség ugyanolyan szellemi tényezője és alakítója volt a két világháború közötti magyar irodalmi kultúrának, mint a Nyugat körül gyülekező irodalom vagy a népi mozgalom. (…) termékeny példát adott arra, hogy az irodalmi értékek szolgálata és a közösségi-nemzeti elkötelezettség a legkevésbé sem állhat egymással szemben.” Rendkívül sok és értékes információval és megállapítással szolgál Murvai László tanulmánya: A transzszilvanizmus az erdélyi magyar oktatásban. A szerző évtizedekig a román tanügyminisztérium nemzetiségi főosztályának volt a beosztottja, majd vezetője, így hitelesen tudja elénk tárni a helikonisták odisszeáját a diktatúra éveiben kötelező tantervekben. Kemény Endre az Erdélyi Helikon folyóirat tizenhét éves történetét vázolja fel, utalva arra, hogy miként sikerült teljesítenie a keletkezésekor felvállalt feladatát: „a kisebbségi sorsra kényszerült magyarok lelki támogatását és megerősítését a kultúra eszközeivel”. A folyóirat programja érzékeltetésére idéz annak kiváló szerkesztői – Áprily Lajos és Kuncz Aladár – beköszöntő írásaiból; az utólagos értékelések – Pomogáts Béla, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon címszava, Marosi Ildikó méltatása – mintegy visszaigazolják elődeik fölvállalt szolgálatának időtálló értékeit.
A lapszerkezet az első számban tapasztalt utat követi: a rövid íróportrékat – Bárd Oszkár, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre, Kiss Jenő, Kovács László, Lakatos Imre, Moldován Pál, Ormos Iván, Pakocs Károly, Sipos Domokos, Szentmihályiné Szabó Mária – Medgyessy Éva jegyzi. A saját művek, illetve az azokból kiragadott részletek hozzák az olvasókhoz közelebb a mostani számban, többségükben kevésbé ismert szerzők munkáit. Bárd Oszkárról Murvai László, Hunyady Sándorról Brody Alexander, Jékely Zoltánról Katona Tamás, Kiss Jenőről Szász István Tas és Tamás Gábor, Sipos Domokosról Lőrinczi László ír értő, lélekközeli sorokat. A lapszám „csemegéje” a Kányádi Sándorral folytatott beszélgetés. Megható történetek felidézése ez, melyek „elindultak Kányádi emlékezetéből, mint feltörő forrásból a víz, s vették az irányt, amerre akarták, elkanyarodtak, miként a pisztrángos hegyi patak is természet adta útján jobbra meg balra – ahogyan a hegyoldal lejtése viszi.” Élvezetes diákkori emlékek, tanulságos történetek fonódnak itt egybe történelmi példákkal, családi emlékekkel.
Mindkét számot a Hírek, események rovat zárja: közös bennük, hogy a helikonistákkal kapcsolatos eseményekről számolnak be – Erdélytől Budapestig, s onnan is távolabb: Los Angelesig. Mindenik sor tanúságtétel az íróközösség élő hagyományairól, a tiszteletről és megbecsülésről, amely tagjait övezi.
Nem zárhatjuk bemutató értékelésünket anélkül, hogy felhívnánk a figyelmet a két számban megjelent igen értékes korabeli fotókra, melyek messze többet jelentenek illusztrációknál.
Az Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány és a Várvédő folyóirat igen kedvező fogadtatásáról egyként vallanak az évenként tartott budapesti jubileumi ünnepségek, valamint az is, hogy már a lap 2. száma több mint száz előfizető nevét közölhette.
Máriás József
Művelődés (Kolozsvár)

2016. január 22.

Út a lélek kapujához
Érdekes, izgalmas, tanulságos élményt ígér a ma esti Lélekhez a kulcs című rendezvény, amelynek helyszíne a Kultúrpalota kisterme lesz. A 19 órakor kezdődő párbeszédet Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a Jezsuita Róma Szakkollégium rektora, ismert közgazdász, televízió- és rádióműsorok gyakori szereplője vezeti. Beszélgetőpartnere a marosvásárhelyi származású Tolvaly Ferenc író, filmrendező, vállalkozó, aki szerdán és csütörtökön este mutatta be öt lélekkalandregényből álló sorozatát szülővárosában is. Az öt világvallást felölelő regényfolyam egy keresztény zarándokúton (Szent Jakab útján – El Camino) indul, és Granadában a célba érés regényével zárul. A köztes állomások a Kailásza, a keleti vallások szent hegye Tibetben, az iszlám szent helyei, a Gangesz partja, ahol a lélek kapujában érzi magát a szerző, akinek útja szefárd őseinek földjén ér véget. A főhős mindenik regényben más, és mégis a szerző különböző énjeit testesíti meg. Az út pedig a világ szent helyein át önmagához vezet vissza, a megtalált csenden, a lélek eszmélésén át a célba érkezéshez. Erről a magánemberként, filmesként, producerként átélt és regényekben megfogalmazott folyamatról szól a ma esti beszélgetés, amelyet érdekfeszítő lesz végigkövetni.
(b.) Népújság (Marosvásárhely)

2016. január 28.

Lélekkalandok
Világpolgár és életművész, otthon van Európában, de közben erdélyi gyökereiről sem akar megfeledkezni. Egyforma magabiztossággal mozog a kultúra és az üzlet világában. Filmrendező és üzletember, névjegykártyája szerint jelenleg az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója. Tolvaly Ferenc írt verseket, tanulmánykötetet, trilógiát életrajzi vonatkozásokkal. Ifjúkori álmát megvalósítva bejárta a nagy világvallások meghatározó helyszíneit, s az ott szerzett élményeiről öt regényben számolt be. A sorozat bemutatására érkezett szülővárosába, Marosvásárhelyre. Vendéglátója Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a marosvásárhelyi rendház vezetője volt, akivel a Kultúrpalota kistermében folytatott hangulatos eszmecserét. Ezt megelőzően életéről, hitéről, világjáró útjairól és a szülőföld iránti szeretetéről beszélgettünk.
– Lélek-kalandregényeknek nevezi könyvsorozatát – a szerző szemszögéből mit fed ez a szokatlan szóösszetétel?
– Az öt világvallást felölelő regényfolyam, mondhatni kvintológia, egy keresztény zarándokúton indul, és a célba érkezés regényével (Lélekhez a kulcs) Granadában ér véget. Az első regény főszereplője a híres Szent Jakab zarándokúton (El Camino) a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban indul el, és Észak-Spanyolországon át jut el Santiago de Compostelába. A második kötetben körbejárja a keleti vallások szent hegyét, a Kailászát Tibetben. Ezt követően felkeresi az iszlám szent helyeit, majd az indiai Benáreszben, a Gangesz partján egy pillanatra úgy érzi magát, mintha a lélek kapujában állna, és végül megérkezik Granadába, ahonnan szefárd őseit elűzték.
– Az öt regénynek ugyanaz a személy a főhőse?
– Az El Camino – Az Út főszereplője egy Münchenben élő erdélyi származású marketingszakember, a Tibetben a Lélek című köteté egy erdélyi származású magyar borász, a Boszporusz felett a híd főszereplője egy erdélyi származású, Németországban élő agykutató, a Benáresz a kapu főhőse egy Münchenben élő, erdélyi származású magyar fényképész, a Lélekhez a kulcsé egy Magyarországon élő, erdélyi származású üzletember.
– Az öt közül melyik azonos a szerzővel?
– Mind az öt. Marosvásárhelyen születtem, 1974- ig, 17 éves koromig itt éltem. Legszebb éveimet a Bolyai Farkas középiskolában töltöttem. Sportosztályba jártam, Fülöp György, a briliáns tanár, edző volt az osztályfőnökünk, aki előtt ma is fejet hajtok. Nagyszerű tanáraim, kitűnő osztálytársaim voltak, öröm volt iskolába járni. A tizedik osztály utáni nyári szünidőben hagytuk el Erdélyt. Szüleimmel és húgommal "át- telepedtünk" Németországba. A kastli kolostor gimnáziumában érettségiztem, ahol Ulrich atya is tanult. A történelem és a magyar irodalom kivételével a legtöbb tantárgyat már németül oktatták. A középiskola elvégzése után az erlangen-nürnbergi egyetemen közgazdaságtant, filozófiát és teológiát hallgattam. Végül a Müncheni Filmakadémia filmrendező és forgatókönyvíró szakát végeztem. Dokumentumfilmeket, reklámfilmeket, játékfilmeket gyártottunk, írtam forgatókönyvet, rendeztem filmeket. 1989-ben a Gondviselés Magyarországra vezetett, ahol keletnémet menekültekről készítettünk dokumentumfilmet Otthonról hazafelé címmel, amelyet minden évben vetítenek a német közszolgálati televíziók. Már abban az évben létrehoztunk egy reklámügynökséget, s Münchenből a film- és televízióműsorok produkcióját is oda irányítottuk. Alapítója és vezérigazgatója voltam az első kereskedelmi televíziónak, a TV2-nek. Mindeközben írtam, és nagy álmomat, hogy az öt világvallásról regény- és filmsorozatot készítsek, soha nem adtam fel.
– A könyvek itt vannak; elkészültek a filmek is?
– Hármat láthatott már a közönség, a negyediken és ötödiken még dolgozom. Az 1984-ben megfogalmazott elképzeléstől számítva több mint harmincéves munka végére értem, ezért is hívott meg Ulrich atya, akit évtizedek óta tisztelek és barátomnak tartok.
– Mikor indult el az első zarándokútra?
– 2004-ben, a szent évben, 31 napi gyaloglás után, nagypénteken érkeztem meg Santiago de Compostelába. Az El Camino lényege azonban nem a megtett kilométerekben rejlik, hanem az a spirituális töltet a fontos, ami egyre mélyebben megérinti a zarándokot. Ha valaki az utolsó kilométereken rájön, hogy nem az út nehéz, a nehézség maga az út, már eljutott addig a pontig, ahol talán el tud indulni mélyen önmagába. Ha a Szent Jakab-katedrálisban ez valóban bekövetkezik, akkor próbálkozása sikerrel járt. Ha csak a vízhólyagok kezelésére összpontosít, akkor nem volt érdemes útra kelni. Indulás előtt barátaim azt tanácsolták, hogy vegyek egy pár jó cipőt, s naponta gyalogoljak benne egy-két kilométert. Egy másik jó barát viszont azt ajánlotta, hogy a keresztény misztikusokat olvassam, ami többet segít a megtett kilométereknél. Igaza volt. Ha az ember lélekben nem készül fel egy ilyen útra, azt a mély spirituális élményt, ami a zarándoklat lényege, nem tudja megtapasztalni.
– Miért vállalta a hosszú, kimerítő gyaloglást?
– Napjainkban az ember akkor fordul leginkább Istenhez, amikor valami baja van. Ha bármilyen kicsinység megzavarja a megszokott életét, akkor elkezd imádkozni, és néha még a templomba is betéved, remélve, hogy Isten megsegíti. A zarándokútra egy megrázkódtatás miatt indultam el, túl későn, hiszen már 1984-ben terveztem, hogy felkeresem az öt világvallás meghatározó helyszíneit. Arra voltam kíváncsi, ami összeköti őket. Az átjárás a vallások között szerintem észérvekkel nem feltárható, ez csak spirituális úton közelíthető meg. Végül azért indultam el, mert úgy éreztem, hogy elszakadtam önmagamtól. Fel kellett állnom vezérigazgatói székemből, és elgondolkodnom azon: hol is tartok életemben. Erre a számvetésre nyújtott lehetőséget a zarándokút, amelynek a végén úgy éreztem, hogy megérkeztem önmagamhoz.
– Az út könnyebbé tette-e, hogy lényeges változásokról dönteni tudjon?
– Természetesen az ember úgy tér haza, hogy átrendezi az életét. A reggeli kávé helyett teát fog inni, kevesebbet nézi a televíziót és többet olvas, gyakrabban jár templomba, mindennap részt vesz a reggeli vagy az esti misén. Csak néhányat említettem, de ezek is szinte kivitelezhetetlennek tűntek. Emlékszem, egyszer Ulrich atyát azzal kerestem fel, nincs elég időm arra, hogy naponta 30 percet imádkozzam. Érdeklődtem, hogy mit tegyek. Azt válaszolta: – Nem baj, Feri, akkor imádkozzál egy órát. Javaslata ellentmondásnak tűnik ugyan, de mégis segített. Az El Caminón sok szempontból terveztem átalakítani hétköznapjaimat, de a legnagyobb változás ott ment végbe, ahol nem is gondoltam. Az emberi kapcsolataimban. Fél éven belül elmaradtak azok a barátok, akikkel korábban szórakozni, sörözni jártam. A zarándokút után már nem voltam képes felületes fecsegésre pazarolni az időmet. Emiatt csak azok tartanak ki mellettem, akik valóban szeretnek, és akikkel mélyebb kapcsolatban álltam. Idővel ebben a lélekközösségben sokkal jobban éreztem magam, jobban tudtam a barátokra összpontosítani. A napi ima, a kétszer harminc perc is terhes volt eleinte, de lassan rájöttem, hogy milyen hatalmas kincs van a birtokomban. Az egész napot másképpen indítottam és fejeztem be, mint korábban.
A kincs, amit egy zarándokút után hazavisz az ember, egyszer csak elkezd saját életet élni, s a lelkünkben megfogant új ember egyre inkább kiszorítja a régit.
– És mégis egy keményebb próbatételre vállalkozott.
– Az El Caminónál sokkal nehezebb tibeti, 52 kilométeres zarándoklat 4500 méteren indul. Az út során körbejárjuk a Kailaszát, a keleti vallások szent helyét. A spirituális cél, a Halál Kapuja 6000 méter magasságban van. Valószínűleg azért, mert nincs levegő, nincs oxigén, az ember egy idő után azt sem érzékeli, hogy ki van körülötte. Már az út kezdetén is örültem, ha 10-12 lépést meg tudtam tenni, majd megálltam és megpróbáltam "összegyűjteni" a környezetemben levő oxigénmolekulákat, hogy tovább haladhassak. A saját vizemet sem bírtam vinni. Egy kolostorban kértünk segítséget. 16 éves szerzetes cipelte a teljes poggyászunkat, ami több mint 25 kiló volt, mert közben filmet is forgattunk. A felszerelésünkkel úgy elszaladt, hogy csak a Halál Kapujában találkoztunk. Szerencsénkre a kamera nem merült le, és nem kellett kazettát sem cserélni közben. Négy nap alatt tettük meg az utat, az utolsó kilenc kilométeres szakasz öt-hat órát vett igénybe. Érkezéskor a fiatal szerzetest imáiba merülve találtuk. Amikor magamhoz tértem, ő pedig abbahagyta a meditációt, ma sem tudom, hogy miért, azt kértem tőle, hogy tanítson meg imádkozni. A világ végén élő 16 éves gyermek, aki soha nem hagyta el a kolostort és környékét, rám csodálkozott, és azt válaszolta: – Én nem tudlak téged megtanítani, neked ott kell megtanulnod imádkozni, ahol születtél és felnőttél. Csak abban segíthetek, hogy elmélyítsd azokat az imákat, amelyeket a szüleidtől tanultál. Megdöbbentett, hogy mennyire kézenfekvő, amit mondott, és amit Nyugat- és Közép-Európában kezdünk elfelejteni. Megpróbálunk különböző vallásokat felvenni, és eltávolodunk attól a lelkiségtől, amibe generációkon keresztül gyökeret eresztettünk. Már nem akarjuk megtanulni saját imáinkat, nem akarunk elmenni a saját szertartásainkra, eltaszítjuk magunktól azt a megtartó erőt, amiből a közösség, amihez tartozunk, nemzedékeken át táplálkozott. És azt hangoztatjuk, hogy hiszünk, de a magunk módján, elfogadva azt, amit jónak tartunk, és kidobva a többit. A fiatal szerzetes egyszerű mélységgel megfogalmazott szavai olyan élményt jelentettek számomra, ami a további útjaimon végig elkísért.
– Ilyen tapasztalatok után mi hajtotta tovább? A kíváncsiság vagy a megértés vágya volt az erősebb?
– Ha elindulunk egy befelé vezető úton, már nem lehet megállni. Talán rákényszerítheti az ember magát, de nem érdemes. Innen már csak egy lépés volt a Kék mecset Isztambulban. Egy pénteki szertartás alatt a mecset udvarán imába mélyülő több ezer hívő láttán jöttem rá, hogy aki kifelé néz, csak álmodik, aki befelé pillant, az viszont felébred. A Boszporusz felett a híd című könyvem főszereplője szinte dokumentarista hitelességgel vesz részt a mekkai zarándoklaton, ami keresztények számára tilos. Én is csak Rijadig jutottam el, ahol rengeteg interjút készítettem azokkal, akik a zarándokútról jöttek vagy oda tartottak. A más vallásúnak nemcsak konvertálnia kell, egy közösségtől zarándoklevelet is kell kapnia ahhoz, hogy eljusson Mekkába, egyébként halálbüntetésre számíthat. A közel száz interjúból gyűjtöttem össze azt a hiteles belső erőt, amit a muszlimok számára a mekkai zarándoklat jelent. Még így is a tibeti zarándoklat után egy újabb mély spirituális élménnyel gazdagodtam.
– Az iszlám világ után mi következett? És milyen felismeréssel zárult?
– Egy erdélyi származású, Münchenben élő fényképész története. Őt is nagy tragédia éri. Az El Camino – Az Út című kötetben a sikeres müncheni topmenedzsert a bikafuttatás során egy hatszáz kilós bika temeti maga alá. Olyan esemény, amelyen Pamplonában többször is részt vettem, és szerencsére túléltem. A Boszporusz felett a híd agykutató főszereplője elveszíti a feleségét és azt követően a fiát is. Fiának a halálos ágyán jön rá, hogy nem is tudja, ki az a fiatalember, aki őt az apjának nevezi. A Tibetben a lélek főszereplője egy borász, aki egy korttyal többet ivott a kelleténél, és egy spanyolországi szerpentinen elveszíti az uralmát a gépkocsi fölött, felesége és lánya meghal a balesetben. Egy tibeti kolostorban próbálja megtalálni lelki nyugalmát, és a keleti vallások szent hegyénél kerül annyira közel Jézushoz, hogy a segítségével tovább tud lépni.
– Térjünk vissza a fényképész történetéhez.
– Egy este egy cédulát talál a párnáján: "ne várj", áll rajta. Egy zárkózott ember veszíti el a feleségét. Nincsen kihez fordulnia. Különösen megnehezíti a sorsát, hogy felesége az egyetlen barátjával hagyta el. Ebben a helyzetben kapva kap az ajánlaton, hogy egy kész szöveghez fotókat készítsen Indiában. Ott óhatatlanul elmerül a hindu világban, és megtalálja a saját hitét. Benáreszben, a Gangesz partján, a hinduk szent helyén érez rá arra, hogy az ima segítségével a világmindenség részévé válhat.
A sorozatot a Lélekhez a kulcs című kötet zárja. A sikeres üzletemberre, akinek fogalma sincs arról, hogy családjának milyen gyökerei vannak, édesapja egy Bibliát és egy kulcsot hagy. A Bibliában lapozgatva tűnnek fel az ismeretlen írásjelek, amelyeket egy rabbiiskolát végzett nő segítségével sikerül megfejtenie. Rájön, hogy apja és nagyapja az Ószövetséget Tóraként használta, s lassan felfejti saját családja gyökereit. Isztambulon, Thesszalonikén és Velencén keresztül jut el Granadába, ahonnan a családja származik. Az 1492-es Alhambra Edictummal a keresztény királyok távozásra kényszerítették az Ibériai-félsziget mór és szefárd zsidó lakosságát. A főszereplő ősei Velencén keresztül jutottak el Isztambulig, ahonnan a török csapatokkal érkeztek Erdélybe, Gyulafehérvárra.
– Regényhőseivel különleges utat járt be; milyen érzés volt elérkezni a sorozat végére?
– A célba érkezés nem egy statikus állapot, onnan újra lehet építkezni. Lelkünkben újra be lehet rendezni az életünket. Egy ilyen hosszú úton az ember nem lesz sem buddhista, sem hindu, és muszlim sem, hanem a saját hitében, önazonosságában erősödik meg. Amikor elindultam, már alig emlékeztem arra fiatalemberre, aki szülőföldje elhagyása előtt érezte a frissen vágott fű illatát, és a fenyvesek sóhajából következtetni tudott a másnap reggeli időjárásra, aki a természettel összhangban élt abban a világban, amit Erdélynek nevezünk. Ezt az elfelejtett fiatalembert kellett megtalálnom, ami már az első úton sikerült, de újra meg újra fel kellett töltődnöm, hogy megőrizzem.
– Merre indul el, mit tervez mostanában?
– Jelenleg a Zsolnay család történetéből készülök regényt írni. A Zsolnay-gyár alkotásainak Marosvásárhelyen is gyönyörű példáját láthatjuk. A Kultúrpalota épületkerámiái a pécsi Zsolnay-gyárban készültek.
– Dokumentumregénynek készül, vagy ebben is jelen lesz a fikció?
– Rengeteg dokumentumot tekintettem át, a család tagjain kívül én láthattam először azt a német nyelvű családtörténetet, amelyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos lánya, Teréz írt gót betűkkel. 1854–1944 között élt, 90 éves korában halt meg, és szinte az utolsó percig dolgozott a családtörténeten.
– Német származásúak voltak?
– Nem, és mégis németül beszéltek a családban. Zsolnay Vilmos nagyságát abban látom, hogy olyan helyen, ahol sem infrastruktúra, sem nyersanyag, sem szakember nem volt, létrehozott egy világcsodát. Ezért tartom érdemesnek ezzel a témával foglalkozni, no és a Teréz személyisége miatt is, akinek az írásaiból elénk tárul egy emancipált nő, ami a XIX. század második felében európai viszonylatban is ritkaság volt.
– Várjuk a regényt!
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-7




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék