udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 12 találat lapozás: 1-12

Névmutató: Stef, Traian

1999. június 9.

A Kolozsvári Nyilatkozat tervezete: A magyarországi antikommunista ellenzék és a demokratikus román emigráció képviselői által aláírt Budapesti nyilatkozat - melyet teljességében elfogadunk - 10. évfordulóján mi, románok, magyarok és németek, akik úgy ítéljük, Erdély komplementáris, kulturális és vallási pluralizmusú területéhez való tartozásunk legalább annyira fontos, mint maga nemzeti identitásunk és az alapvető történelmi premisszája annak, hogy az Egyesült Európa polgárai lehessünk, részesei lévén ama societas civilis-nek, mely Erdélyben már a 17. és 18. században felemelte szavát a polgári jogok biztosításáért, konstatálva, hogy a politikai pártok és szervezetek képtelennek bizonyultak új és gyökeres megoldásokat találni arra, hogy megkönnyítsék az ország kilábalását a mélyülő válságból és lezárják a recentralizáció, az Európa-ellenes restauráció útját, síkra szállunk azért, hogy kezdődjék nyílt vita Erdély és a Bánság közigazgatási autonómiájának távlatairól - Románia keretében, regionális törvényhozó gyűlésekkel, amelyek a jövőben a központosított állam modelljének valós alternatíváját képezik, lehetővé téve a történelmi régiók gazdasági, művelődési és politikai érdekeinek érvényesülését, az erdélyi civil társadalom és egyházak képviselőinek, hazai és külföldi szakértők részvételével alkotmányozó bizottságot hozzanak létre, mely átfogó, magas tudományos szintű okmányt dolgozzon ki az új közigazgatási egységek és az illető törvényhozó gyűlések hatásköréről, tiszteletben tartsák a román állam nemzeti szuverenitását és területi épségét és a hatalom központi szervei csorbítatlanul gyakorolhassák kompetenciáikat a külpolitika, a honvédelem és a pénzügy terén. Valamennyi román történelmi tartománynak joga legyen a devolúció és a szubszidiaritás elveire épülő regionális intézményekhez. Teljes mértékben értékesüljön Erdély - ahol a lakosság harmada az ország nemzeti össztermékének 55 %-át valósítja meg - húzó szerepe Románia európai integrációs folyamatában. Biztosíttassék Erdély valamennyi nemzeti közösségének jogegyenlősége, melyek megfelelő intézményekkel és pontosított és pontosított törvényes kompetenciákkal kell hogy rendelkezzenek és pontosított törvényes kompetenciákkal kell hogy rendelkezzenek nemzeti kultúrájuk és nyelvük fennmaradása és fejlődése biztosítása végett. Valódi, a közös érdekekre, a kölcsönös tiszteletre és a nemzeti közösségeink közötti együttműködésre alapozó partnerség jöjjön létre, mely regionális szinten megvalósulva a Románia és Magyarország, illetve a Románia és Németország közötti gazdasági, művelődési és politikai kapcsolatok erősítésének szilárd alapját képezheti, mely kapcsolatok stratégiai fontosságúak annak biztosításában, hogy Románia valamennyi európai struktúra tagja lehessen. Aláírják: Alexandru Cistelecan - irodalomkritikus, Marosvásárhely; Alexandru Vlad - író, Kolozsvár; Ion Muresan - költő, Kolozsvár; Traian Stef - író, Nagyvárad; Daniel Vighi - író, Temesvár; dr. Paul-Jurgen Porr - orvos, Kolozsvár; Paul Phillippi - történész, Nagyszeben; Bakk Miklós - politológus, Lugos; Horváth Andor - irodalomtörténész, Kolozsvár; Tánczos Vilmos - néprajzkutató, Kolozsvár. Az alábbi személyek és szervezetek csatlakoznak a nyilatkozathoz: az 1989. június 16-i Budapesti nyilatkozat aláírói. Sabin Gherman elnök és Marius Avram alelnök - Pro Transilvania Alapítvány; Toró T. Tibor elnök és Szilágyi Zsolt alelnök - az RMDSZ Reform Tömörülése. (Az Adevarul nyomán; fordította: Ferencz L. Imre) /A Kolozsvári Nyilatkozat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 9./

2001. február 17.

Márciustól önálló lapként jelenik meg a második évfolyamában lépő Provincia - jelentették be febr. 16-án sajtóértekezlet keretében a szerkesztők. A magyar és román nyelven kiadott lap egy éve a Krónika, illetve a Ziua de Ardeal havi mellékleteként került az olvasók elé. Az "önállósodást" a költségeket felvállaló kiadó, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja tette lehetővé. Amint az a januári-februári összevont számban Molnár Gusztáv politológusnak, a lap egyik felelős szerkesztőjének a Provincia egyéves pályafutását értékelő írásából kiderül, teljesítették a célt: "sikerült megteremteni az erdélyi és bánsági nyilvánosságban egy olyan közös fórumot, amelyben az erdélyiséget identitásuk fontos, de nem kizárólagos elemének tekintő román, magyar és német értelmiségiek otthon érzik magukat, és hasonlóképpen értelmezve a legfontosabb fogalmakat és kategóriákat, értelmes és hasznos eszmecserét tudnak folytatni egymással". A szerkesztőgárda tagjai között van Alaxandru Cistelecan (felelős szerkesztő), Ágoston Hugó, Bakk Miklós, Mircea Boari, Marius Cosmeanu, Caius Dobrescu, Sabina Fati, Marius Lazar, Ovidiu Pecican, Traian Stef, Szokoly Elek, Daniel Vighi. /Önálló Provincia. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 17./ Molnár Gusztáv "Budapest és Kolozsvár között ingázó politológus" és Daniel Vighi, a szerkesztőbizottság tagja február 15-én Temesváron bemutatták az önállósult Provincia folyóiratot. A Provincia megteremti az erdélyi és a bánsági nyilvánosságban azt a közös, transzetnikus vitafórumot, amelyben román, magyar és német értelmiségiek egyaránt otthon érzik magukat, jelentette ki Molnár Gusztáv. A Provincia és a köré csoportosuló értelmiség számára a nemzeti identitásnál fontosabb a közép-európai, illetve földrajzilag jobban körülhatárolva az erdélyi és bánsági identitás. Úgy tűnik, a Provincia hasábjain, a transzszilvanizmus közös nevezőjén sikerült egy olyan román-magyar-német értelmiségi párbeszédet beindítani, amelynek során végre megbeszélhetjük közös dolgainkat, leásva az ellentétek gyökeréig és felmutatva a bennünket összekötő értékeket. - Egy román regionalista pártra gondolnak, amely nyitott lenne a magyarság és a kisebb nemzeti közösségek felé - fejtette ki Molnár Gusztáv. /Pataki Zoltán: Bemutatkozott az önálló Provincia. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 19./

2001. december 10.

A Provincia című folyóirat kezdeményezésére román és magyar értelmiségiek memorandumot intéztek a román parlamenthez és pártokhoz. A dokumentum Románia regionális szerkezetű állammá való átalakítását javasolta. A memorandumot szerzői eljuttatták a román parlamenthez, a nagyobb román pártokhoz és az RMDSZ-hez. Kezdeményezésükről tájékoztatják az Európai Parlamentet, illetve az EU szintjén a regionális érdekeket képviselő Régiók Bizottságát is. A Memorandum regionális tanácsok vagy tartományi parlamentek létrehozását javasolja, melyek a régiók székhelyén, illetve a tartományi fővárosokban működnének. A többnemzetiségű régiókban - a Bánságban, Erdélyben vagy Dobrudzsában - kialakítható az a regionális identitás, amelyek révén meghaladhatóvá válnak a korábban kiéleződött nemzetiségi konfliktusok. A Memorandum aláírói: Antik Sándor képzőművész, Alexandru Cistelecan, Caius Dobrescu, Traian Stef, Daniel Vighi írók, Ovidiu Pecican történész, Marius Cosmeanu szociológus, Szokoly Elek, Hadházy Zsuzsa, Ágoston Hugó közírók, Molnár Gusztáv és Mircea Boari politológusok. A lista nyitott a további csatlakozók számára. /Régiók kialakítását javasolják. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 10./

2006. június 14.

Az 1990-es júniusi bányászjárás 16. évfordulójára emlékeztek június 13-án Bukarestben. A résztvevők hatalmas karót hoztak magukkal, amelyre „felhúzták” a bányászjárásokért felelősnek tartott személyek nevét. Az első Ion Iliescu, őt Petre Roman volt miniszterelnök, Miron Cozma és Virgil Magureanu, a titkosszolgálat akkori vezetője követi. Viorel Ene, a Bányászjárások Áldozatai Szövetségének elnöke szerint a bűnlista sokkal hosszabb, mint ahogy az áldozatoké is: bár a hivatalos adatok szerint az 1990-es véres eseményeknek „csupán” 6 halottja volt és 560 sebesültje, értesüléseik szerint közel 160 áldozatot hantoltak el. A katonai ügyészek megállapították: az eseményekért elsősorban azokat a tiszteket terheli a felelősség, akik akkor a belügyminisztérium élén voltak, nevezetesen Mihai Chitac tábornokot, volt belügyminisztert, helyettesét, Gheorghe Andrita tábornokot, Calin Traian Stefan, Costea Dumitru és Constantin Vasile ezredeseket. A Cotidianul című napilap szerint napok kérdése Ion Iliescu volt elnök vád alá helyezése. A konfliktus 1990. június 13-án robbant ki, amikor a rendfenntartók erőszakosan léptek fel az Egyetem téri éhségsztrájkolókkal szemben. Komoly összecsapásokra került sor a hetek óta a kommunizmus visszaállítása ellen tüntető „golánok” és a rendőrök között, több rendőrautót, a rendőrség épületét felgyújtották. Az éj folyamán a katonaság helyreállította a rendet. Másnap két, bányászokkal tele vonat érkezett a Zsil-völgyéből, akiket Ion Iliescu a kormányépület erkélyéről arra biztatott, hogy „tisztogassanak” az Egyetem téren. Többen a bányászok közül behatoltak a műegyetemre, ahol bestiálisan elverték az útjukba akadó diákokat, a tantermeket, laboratóriumokat pedig tönkretették. A téren maradt „bajtársak” mindenkinek ellenőrizték a személyazonosságát, és akik „értelmiség-gyanúsak” voltak, azokat megverték. Közel kétszázra tehető azoknak a száma, akiket a bányászok „utasítására” letartóztattak. Este a bányászokat a bukaresti kiállító csarnokba hívták, ahol Ion Iliescu személyesen köszönte meg nekik a rendcsinálást. Az atrocitások másnap is folytatódtak. Éppen június 13-án, a véres események évfordulóján tárgyalta az ügyészség Miron Cozma bányászvezér feltételes szabadlábra helyezésének kérését. Ezt a bírók elutasították, így Cozma továbbra is börtönben marad. Cozma az 1991-es és az 1999-es bányászjárások miatt bűnhődik, az előbbiért 7 év és 11 hónapot kapott, amit már letöltött, az utóbbiért 10 évet. /Bukaresti megemlékezés a ’90-es bányászjárásra. Napok kérdése Iliescu vád alá helyezése. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./

2007. június 20.

A katonai ügyészségre fogják behívni meghallgatásra Ion Iliescu volt államfőt, akit az 1990. június 13–15. közötti bányászjáráskor meghalt négy ember ügyében gyanúsítanak. Gyanúsítottként kezelik Mihai Chitac tartalékos tábornokot, volt belügyminisztert, Gheorghe Andrita szintén tartalékos tábornokot, a volt belügyminiszter helyettesét, továbbá Calin Traian Stefan, Costea Dumitru és Constantin Vasile tartalékos rendőrezredeseket. 1990. június 13-a és 15-e között Bukarestben hat személyt megöltek, több tízet megsebesítettek, megrongáltak több pártszékházat, intézmények, valamint a rendőrség épületét. Az ügyészek megállapították, hogy a halálesetekért a belügyminisztérium akkori vezetői felelősek, a bűncselekmények pedig magukba foglalják az államhatalom és nemzetgazdaság aláaknázását, a szabadságtól való jogtalan megfosztást és emberiség ellen elkövetett bűntettet. Ion Iliescu szerint mindeddig egyetlen cselekményt sem közöltek vele, amelyek valamilyen formában vád alá helyeznék. Meggyőződése, hogy annak idején helyesen cselekedett. /Kihallgatják Iliescut a bányászjárás ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 20./

2008. augusztus 14.

Nagyváradon nem folyik kivizsgálás a megyei könyvtár, a filharmónia és a gyermekvédelmi igazgatóság vezetői ellen. Tévesnek bizonyult a Bihar megyei napilapok és internetes portálok információja, miszerint leváltják a megyei tanács hatáskörébe tartozó három közintézmény vezetőjét. A sajtóhírek szerint Traian Stef, a Gheorghe Sincai Megyei Könyvtár igazgatója, Sarkady Zsolt, a Nagyváradi Filharmónia menedzser-igazgatója, illetve Koncsek Zita, a Bihar Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság vezetője szerepel Radu Tarle újdonsült tanácselnök „feketelistáján”. Az elöljárókat nem váltják le, hanem az intézmények tevékenységét felülvizsgálják. Sarkady Zsolt kifejtette, lejárató kampány indult ellene. Sarkady menedzseri tevékenységét májusban jónak értékelték, júliusban a számvevőszék átvizsgálta az intézmény pénzügyeit, így az igazgató nyugodtan várja az esetleges megyei tanácsi meghallgatást. Koncsek Zita is cáfolta az elbocsátásáról terjengő híreket. „Nem folyik vizsgálat a könyvtárban, értesítést sem kaptunk arról, hogy ilyesmi következne” – nyilatkozta Tavaszi Hajnal, a téka igazgatóhelyettese. Szerinte a nemzetiségi kártyát próbálják kijátszani, azért vádolták meg az igazgatót románellenes tevékenységgel. /Fried Noémi Lujza: Cáfolt politikai tisztogatás. = Krónika (Kolozsvár), aug. 14./

2008. augusztus 28.

A néhány napja megjelent Nyilvános tiltakozás című közleményt, a Daniel Vighi temesvári író, újságíró kezdeményezését, amelyben Traian Stef, a nagyváradi Gheorghe Sincai Megyei Könyvtár igazgatójának a könyvtár éléről való feltételezett menesztése ellen tiltakozott, mintegy 63 író, irodalomkritikus, történész, és képzőművész írta alá A közlemény szerint Stef „hibája” az, hogy a könyvtár igazgatójaként olyan irodalmi rendezvényeknek adott helyet – a budapesti Noran Kiadó közvetítésével – amelyeknek meghívottjai Esterházy Péter, Konrád György, Spiró György, Bodor Ádám, Závada Pál, Ágoston Vilmos, Hubay Miklós, valamennyi nemzetközi hírnévnek örvendő író. „Emiatt – írja a közlemény – a Bihar Megyei Tanács útilaput kötne Traian Stef talpára, azzal vádolva őt, hogy »románellenes árnyalatú magyar kulturális rendezvényeket támogatott«. Az aláírás-listán nem csupán Romániában élő értelmiségiek neve szerepel, hanem Ausztrália, Németország, Franciaország, Amerikai Egyesült Államok, Lengyelország, Svájc is jelen van egy-két név erejéig, de a legtöbb szignó mégiscsak romániaiaktól érkezett. Íme a szöveg: „ A románellenesség és a »nem adjuk el az országot« szlogen jegyében időnként felélednek a Ceausescu-féle kulturális fasizmus idejéből örökölt primitív és képzelőerő-hiányos támadások, amelyek újabban Traian Stef ellen irányulnak”. A közleményt küldő feladó, Daniel Vighi ugyanakkor megjegyzi levelében: „Íme, ismét egy eset, amikor a nacionalizmust politikai ürügyként használják fel egy sikeres menedzser és kultúrember leváltására, a nagyváradi politikai klientúra érdekében. ”Kiderül a Nyilvános tiltakozás szövegéből, hogy Traian Stef „csupa hazagyűlöletből olyan nagyszerű antológiát állított össze”, amelyben tíz kortárs román novellista, a nyolcvanas nemzedék tagjainak művei olvashatók magyar nyelvű fordításban, a kötet a már említett Noran Kiadónál jelent meg, Esterházy Péter előszavával. „A budapesti Ünnepi Könyvhéten az antológiát Konrád György mutatta be, a könyvvásár egyik legfontosabb eseményeként számon tartva” –, zárul a közlemény. A listán olyan neveket találhatók, mint például: Horia Roman Patapievici, Vladimir Tismaneanu, Andrei Oisteanu, Ioan T. Morar, Ioan Grosan, Nicolae Prelipceanu, Dumitru Tepeneag, vagy Anamaria Beligan, Carmen Musat, Ovidiu Pecican stb. – Traian Stef még a helyén van. /Köllő Katalin: Civil kurázsi. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 28./

2008. október 20.

A magyar és román oktatási tárca által aláírandó nyilatkozat ajánlása szerint a romániai és a magyarországi oktatási intézményekben kibocsátott érettségi és egyetemi diplomákat, mesteri és doktori fokozatokat automatikusan kölcsönösen elismerik a két ország illetékesei. Román és magyar értelmiségiek fordultak nyílt levélben Calin Popescu-Tariceanu román és Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnökhöz a nagyváradi Gheorghe Sincai Megyei Könyvtár igazgatójának menesztése ügyében. Aggodalmukat fejezik ki amiatt, hogy lejárató hadjárat folyik Traian Stef író, az intézmény vezetője ellen azért, mert számos olyan rendezvénynek is teret engedett, ahol részt vettek a magyar és a román irodalom ismert alakjai. Az aláírók közt szerepel Gabriel Andreescu, Smaranda Enache, Vladimir Tismaneanu, Ágoston Hugó, Bakk Miklós és Konrád György is. A magyar kormány évente milliárd forintos nagyságrendű összegekkel támogatja a két egyetemet /a Partiumi Keresztény Egyetemet és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet/. A román kormányilletékesek ígérete szerint a PKE az akkreditálást követően kaphat pénzügyi támogatást a kabinettől. Levélben kérte a Partiumi Keresztény Egyetem vezetősége a román–magyar együttes kormányülés résztvevőit, hogy tűzzék az összejövetel napirendjére az erdélyi, illetve partiumi magyar magánegyetemi rendszer román költségvetési támogatását. Tőkés László európai parlamenti képviselő sajtóirodája közleményében hangsúlyozza: a törvény adta keretek kihasználásával immár lehetőség nyílhat arra, hogy az anyaországi költségvetési támogatás mellett az akkreditált Partiumi Keresztény Egyetem, illetve a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem román állami finanszírozásban is részesüljön. /Bogdán Tibor Román–magyar diplomaelismerés. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./

2008. november 5.

Nagyvárad eddig a viszonylagos etnikai nyugalom szigete volt, ahol nem történhetnek meg a marosvásárhelyi, kolozsvári, szatmárnémeti incidensekhez hasonló szembenállások a magyar és a román közösségek között. A mesterségesen román többségűvé tett Nagyváradról, Ady Endre városából nyugtalanító hírek érkeztek. Előzmények voltak, kemény harcot kellett vívnia a nagyváradi római katolikus püspökségnek, hogy elkobzott tulajdonának egy részét visszaszerezhesse. A református püspökségnek is évekig kellett küzdenie egykori székháza visszaszerzéséért, hogy berendezhessék a partiumi magyarság keresztény egyetemét. Gáncsoskodások tovább tartottak a főiskola állami hitelesítésének késleltetésétől a református egyház által újraalakított líceum vegzálásáig, sportpályájának elkobzásáig. Újabban két dolog borzolja a nagyváradi kedélyeket. Az ortodox egyház magának vindikálja az Ady Endre Múzeum épületét. A másik: Traian Stefet, a Bihar Megyei Könyvtár román nemzetiségű igazgatóját azért váltották le, mert ,,igazolatlanul" hiányzott. A munkatársak jól tudják, hogy franciaországi tapasztalatcserén járt néhány kollégájával. Traian Stef igazi ,,bűne" az volt, hogy magyarországi írókat is meghívott az intézménybe: Konrád Györgyöt és másokat. /Magyari Lajos: Nagyvárad nyugalma. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 5./

2008. november 12.

Tiltakozást helyezett kilátásba a Gheorghe Sincai Bihar Megyei Könyvtár, illetve a Bihar Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság szakszervezete a két intézmény magyar elöljárója, Tavaszi Hajnal és Koncsek Vadnai Zita ellen. Tavaszi Hajnalt, a megyei könyvtár igazgatóhelyettesét azzal vádolja a téka szakszervezete: lejáratja az intézményt azáltal, hogy Traian Stef menesztett könyvtárigazgatóval közösen különböző hazai és európai fórumoknál tiltakozik. Koncsek Vadnai Zita igazgatót a szakszervezet azzal vádolja, hogy csak saját szimpatizánsainak osztott prémiumot, és diktatórikus rendszert vezetett be az igazgatóságon. A két intézményvezető cáfolta a vádakat. Traian Stefet augusztusban menesztette Radu Tarle megyei tanácselnök azzal az indokkal, hogy elkülönített 10 ezer eurót az intézmény költségvetéséből egy franciaországi körútra. Stef azt állította, lemondatásának az az oka, hogy számos magyar írót meghívott a Várad irodalmi lappal közösen szervezett Törzsasztal című író-olvasó találkozókra. A volt könyvtárigazgató mellett a Pro Európa Liga is kiállt, és számos romániai és magyarországi értelmiségi levélben fordult a két ország kormányfőjéhez, hogy a közös kormányülésen tűzzék napirendre a kérdést. Tavaszi Hajnal elmondta, tizenegy napja betegszabadságon van, most megy vissza munkahelyére. Hozzátette, a könyvtár jól működő, jól felszerelt intézmény. Elmondta, egy jövő heti magyarországi könyvtárostalálkozóra készül, ahol arról tart majd előadást, hogyan működnek a külkapcsolatok a romániai könyvtárakban. Tavaszi Hajnal nem kívánta kommentálni, hogy nemrég panaszt nyújtott be az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz a Bihoreanul hetilapban vele kapcsolatosan megjelent cikkek ügyében. A szakszervezete sztrájkot is kilátásba helyezett, hogy leváltsák tisztségéből Koncsek Vadnai Zita igazgatót és helyetteseit. A szakszervezet egyetlen célja „idegileg kikészíteni a vezetőséget”, közölte Koncsek Vadnai Zita. Az 1600 alkalmazott közül a gondozók munkáját koordináló személyzet tagjainak, 200 alkalmazottnak ítéltek meg prémiumot az ételjegyek helyett, mivel a gondozók más jellegű juttatásokban részesültek, indokolta a korábbi döntést az igazgató. /Pap Melinda: Bírált nagyváradi vezetők. = Krónika (Kolozsvár), nov. 12./

2013. június 28.

Tájhaza és vasketrec
Neve a múlt rendszerben a Limes-körrel, a rendszerváltás után pedig többek között a Provinciával forrt egybe. Molnár Gusztáv filozófus-politológussal sajátos és saját „tájhazájáról”, a 20. század eleji Magyarország perspektíváiról és a tovatűnt lehetőségekről beszélgettünk.
– A Limes-kör találkozóin született anyagok máig forrásértékűek, miközben a vállalkozás első percétől fogva veszélyesnek számított. Milyen jövőt jósoltak munkájuknak önök, erdélyi magyar ellenzéki értelmiségiek?
– A Limes-kör megalapítása tudatos, átgondolt lépés volt részemről. Nagyjából 1985-ben vált világossá, hogy az ugyan erősen korlátozott, de mégiscsak rendelkezésre álló nyilvánosság keretei a korábbi évekhez viszonyítva rendkívüli módon beszűkültek. Nyilvánvalóvá vált: egy párhuzamos belső nyilvánosságot kell megteremtenünk, amelynek egyértelmű hátránya, hogy illegalitásba kényszerül, előnye viszont, hogy nem érinti a cenzúra. Hogy mi lesz a vége, nem tudtuk, nem is tudhattuk – a terv az volt, hogy az anyagokat Magyarországra juttatjuk, mivel egy része annak, amiről beszéltünk és írtunk az akkor sokkal komplexebb és toleránsabb magyarországi nyilvánosságba már belefért. Döntő része viszont abba sem, hiszen mi a kommunizmus utáni korszakra készültünk, arra, hogy a demokrácia helyreállításával vagy megteremtésével milyen új lehetőségek adódnak a számunkra. Ezért az anyagok nagy részét a magyarországi párhuzamos nyilvánosságban publikálhatták volna. Ez volt a stratégia, ami azért nem sikerült, mert minden mozdulatunkat figyelték, és mielőtt az átküldendő anyag összegyűlt volna, lecsaptak ránk.
– Mi lett az elkobzott írásokkal?
– Az anyagok jelentős részéből volt egy tartalék példányom, ezeket áttelepülésemkor sikerült Magyarországra vinnem. Másrészt, amikor a Szekuritáté levéltárában saját dossziém iránt érdeklődtem, azt nem kaptam meg, egy négykötetes Limes-összeállítást viszont igen. Ebben benne vannak a lefoglalt írások, olyanok is, amelyekről nem volt másolatom. Az akkor legfrissebb tanulmányomnak például még a piszkozatát is elvitték, így viszont előkerült… Mostanában egyébként épp olyan téma foglalkoztat, ami a Limes-találkozók során merült fel. Bíró Béla egyszer azt mondta: gondolkodjunk el azon, hogy a liberális demokrácia többségi demokráciát jelent, vagyis az alávetett helyzet a rendszer megváltozásának ellenére is változatlan maradhat például egy Kolozsvár típusú településen, ahol bár demokratikus körülmények között, de továbbra is kisebbségben, azaz alávetett helyzetben leszünk. Minket ez a gondolatmenet akkor nagyon megdöbbentett, de látnoki megérzés volt: a román nemzeti hegemónia és a nemzetállam adott. Ez a brutális valóság: nem mintha korbáccsal üldöznék a magyarokat, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a magyarság egyre fogy és marginalizálódik, csak foltokban marad meg. S már nem csak Kolozsváron, hanem Nagyváradon is érezhető ez.
– Soha nem gondolt a Romániába való visszaköltözésre?
– Mivel Szalárdon születtem, nekem Nagyvárad a város. Már a múlt század hatvanas éveiben vegyes lakosságú volt, azt valahogy fel tudtam dolgozni, de az a Nagyvárad, amely 2006-ban fogadott, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemen főállásban kezdtem el tanítani, már teljesen más volt. Látnom kellett, hogy mit jelent húszszázaléknyi magyar lakosság egy több százezres városban egy amúgy jobbára pozitívnak mondható helyzetben. A visszaköltözésem nem volt teljes, mert bár Magyarországon sem tudtam teljes mértékben szocializálódni – így a szó teljes értelmében sohasem váltam „magyarországivá” –, be kellett látnom, hogy a visszatelepülésnek is korlátokat kell szabnom, mert elhagytam egy közeget 1988-ban, és 2006-ban – Hérakleitosz szavaival élve – már nem léphetek ugyanabba a folyóba. A senki földjén létezem, ami alapvetően nem rossz. Lelkileg nem könnyű ezt feldolgozni, de elviselésében, sőt, pozitív oldalának élvezésében óriási segítségemre van, hogy nekem voltaképpen egyfajta „mikrohazám” van. Ezt a németek a Heimat kifejezéssel írják le, és magyarul nagyjából „tájhazát” jelent. Keleti csücske a Nagyváradhoz közeli Hegyközszentimre, ahol családi szőlősünkben egy öreg pince fölé építettem egy kis házat. A másik csücske ennek a speciális tájhazának – a szintén í-ző – Mezőtúr, ahol a Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös folyik. Az utóbbi egyik csendes holtága, a Peres mellett van a másik „birtokom”, egy kis faház. Amúgy Budapest mellett, Csömörön lakom, ahol az „őslakók” – „tótok” és „svábok”, jó magyarok, persze – lassan kisebbségbe kerülnek az olyan be-, illetve a városból kitelepülőkkel szemben, mint amilyen a mi családunk is. Csömör és Nagyvárad, tavasztól későőszig pedig Mezőtúr és Szentimre között ingázva empirikus értelemben folyton beleütközöm az országhatárba, amit persze tulajdonképpen nem veszek figyelembe. Nem érdekel, mint ahogy a két ország aktuálpolitikája sem foglalkoztat különösebben. Két témával foglalkozom: az egyik a globális geopolitika, amely mindig a kedvenc szórakozásom volt, a másik egy tavaly elkezdett kutatás a 20. század eleji magyar nemzeti hegemónia dilemmáiról.
– Mi érdekli a lassan több mint száz évvel ezelőtti Magyarországgal kapcsolatban?
– Ami engem most foglalkoztat, az természetesen összefügg az utóbbi évek említett alapélményével. 1910-ben a Horvátország nélküli Magyarország 56 százaléka volt magyar anyanyelvű, s ha a történelem nem szól közbe, ez az arány 60–65 százalékig emelkedhetett volna. Ez már elég lett volna a fokozatosan demokratizálódó körülmények között is a magyar nemzet hegemón pozíciójának a megőrzéséhez, amit nem szabad összekeverni a szupremáciával. Egyik kedvenc szerzőm, az úgynevezett revizionista-cionista Vladimir Jabotinsky mondja, hogy az országokkal kapcsolatos legfontosabb tény nem a jogokkal, hanem a számokkal áll összefüggésben. Azzal, hogy ki van többségben, és hogy ez a többség mekkora.
– Ennek függvényében lényeges tehát a század eleji Magyarország?
– Igen, mert döntő jelentőségű, hogy akkor (egészen pontosan 1900-ban) billent át az 50 százalékon az arány. A magyarság számarányának a jelentős növekedése egyrészt a magas születési arányszámnak, másrészt a nagyarányú asszimilációnak volt köszönhető. Ennek a perspektívának 1918-ban vége szakadt, és egy másik logika kezdődött, amelynek már csak passzív tárgyai lehettünk. A Magyarországgal szomszédos területeken olyan mértékben marginalizálódtunk, hogy – kis túlzással – lassan már maximális jogokat is adhatnának, nem lenne különösebb jelentősége. Az egyetlen kivétel a két székely megye, ahol még megmaradt a lokális többségünk. Ezért akarják beolvasztani őket egy helyileg is román többségű régióba.
– Nagy visszhangot kiváltott tanulmánya, Az erdélyi kérdés szerint a kilencvenes évek végén Románia előtt két út állt: vagy sikeres lesz, és egyfajta föderalizációt megvalósítva sikerül Erdély szintjére emelkednie, vagy a sikertelen országok sorsára jut. Hogyan gondolkodik minderről ma?
– Több szempontból is releváns a kérdés, hisz ez a tanulmányom – amelyben az volt a revelációszerű, hogy Erdély választási térképe mennyire eltér az ókirályságitól – volt tulajdonképpen a Provincia című, 2000 és 2003 között működő folyóirat elindítója is. Megismerkedtem olyan erdélyi románokkal – többek között Alexandru Cistelecannal, Traian Steffel és Daniel Vighivel –, akik érezték Erdély potenciális előnyhelyzetét a Regáttal szemben, és elindítottuk a kétnyelvű kiadványt. Az általunk képviselt alternatíva akkor megoldást jelenthetett volna arra, hogy egyfajta társnemzeti státust érjünk el – Erdélyen belül! Egy kisebbség nem kerülhet hatalomra, vagy ha igen, szövetségesekre van szüksége, hogy ki tudjon törni a determináltságból, a számok vasketrecéből, amire az alárendeltség ítél. Ezért úgy gondoltam, ha össze tudunk fogni az erdélyi románokkal, és Erdélyen belül létre tudunk hozni egy regionalista, transzszilvanista alapon álló többséget, az megoldást hozhat.
– Mégsem jelentett megoldást ez az elképzelés. Miért?
– 2003 körül eljutottunk arra a pontra, ahol az értelmiségi elképzelés már nem volt elegendő arra, hogy mobilizáljuk a potenciális „transzszilvanista” többséget a nem erdélyi, hanem sokkal inkább összromán mentalitású populációval szemben. Ezért felmerült egy valóban transzetnikus párt létrehozásának a gondolata (annál is inkább, mert egy nyilvánvalóan diverziós céllal, a mi törekvéseink diszkreditálására létrehívott ilyen párt, a Sabin Gherman-féle már létezett), amellyel kapcsolatban viszont a Provincia-csoport megosztott volt. Egy része kész volt a politika mezejére lépni, más része ódzkodott ettől. Döntő jelentőségűvé végül az egyik nagyváradi megbeszélésünk vált, amelyen részt vett Smaranda Enache is. Nekiszegeztük a kérdést: vállalja a párt vezetését vagy sem? Úgy gondoltuk ugyanis, hogy tökéletesen kétnyelvűként a magyarok számára is elfogadható volna. Smaranda ott és akkor viszont nem vállalta a tisztséget, ami azért is lényeges, mert csak az a pillanat jöhetett számításba. Közzétettünk ugyanis egy memorandumot, amelynek a mintegy ezer aláírójára akkor lehetett volna támaszkodni.
– A Limes kevésbé bír kétértelmű jelentéssel, mint a Provincia. Miért épp ezt a nevet kapta a kiadvány, s majd a csoport is?
– Az első javaslatom a „Diéta” volt. Ám ennek is van egy köznapi, kevésbé szerencsés jelentése, ráadásul román barátaink kissé erősnek érezték az erdélyi országgyűlésre való egyértelmű utalást… Ezért döntöttünk végül a „Provincia” mellett, amelynek az én fülemben egyáltalán nem a pejoratív jelentéstartalma dominál, hanem az, amit egy római provincia asszociál. Ami persze nem Róma, de nem Bukarest és nem is Budapest.
Molnár Gusztáv Filozófus, politológus, 1948. november 20-án született a Bihar megyei Szalárdon. Nagyváradon érettségizett, majd a Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. Pályáját a Kriterion Könyvkiadó bukaresti szerkesztőjeként kezdte. 1988 tavaszán Magyarországra költözött. A rendszerváltás után a Teleki László Alapítvány Dunatáj Intézetének, majd geopolitikai kutatócsoportjának vezetője. A 2000 és 2003 között megjelent Provincia című politikai és kulturális havilap kezdeményezője és Alexandru Cistelecannal együtt társszerkesztője volt. 2006 óta a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense. 2009-től geopolitikai blogot vezet az interneten (vilagnaplo.hvg.hu). Kötetei: Az elmélet küszöbén (tanulmányok, 1976), Ó, Anglia, Anglia... (esszé, 1984), Alternatívák könyve I-II (tanulmánykötet, 2007), Beszélgetések Méliusz Józseffel – 1930-1939 (2012)
Dénes Ida

2016. július 15.

A végső maszk: a maszknélküliség
Elhunyt Esterházy Péter író. Hatvanhat éves volt. 2007-ben Nagyváradi közönségtalálkozója, a Törzsasztal est előtt járt az Erdélyi Riport szerkesztőségében. Könyveinek utóéletéről, az idegen nyelvű kiadások hatásairól, írói műhelytitkokról, irodalmi kategóriákról, a kritika szerepéről, a fontos, de rossz művek diktatúrabeli legitimitásáról, illetve Európa esélyeiről beszélgettünk. Szilágyi Aladár és Szűcs László akkor készült interjújával búcsúzunk Tőle.
- Van egy olyan megállapításod, hogy a világban minden avégett létezik, hogy könyv legyen belőle.
- Attól tartok, ez egy Mallarmé-gondolat. Őt idéztem.
- Ennek kapcsán két könyvedre összpontosítanék, a Harmonia caelestisre és a Javított kiadásra. Annak idején úgy fogalmaztál a Termelési regényben, hogy mindent meg akarsz írni. Visszatekintve a 2002-ben megjelent Javított kiadásra, hogyan élted meg ezt az időszakot, hogyan látod ma azt a folyamatot, amíg megszületett maga a könyv?
- Erről nem szívesen beszélek, mert lényegében csak anekdotázni tudnék. Tehát nem azért nem beszélek szívesen, mert valamilyen nehézséget okozna. Épp ellenkezőleg. De bármit, amit mondok, azt mindig meg kéne fontolnom, amit a könyvben mindig meg is tettem. Azt tudniillik, hogy mi az, amit látok, s mi az, amit úgynevezett filmként gondolok. Többszörös, folyamatos helyzetértékelésből írtam, ami most már elszállt. Én most már csak apámnak jó fia vagyok, vagy jó apámnak nem tudom, milyen fia. Ebből a pozícióból beszélek, következésképp kicsit könnyebben, vagy könnyedébben, mint ahogy a tárgy megkívánná. Ezért határoztam el, hogy ez ügyben nem adok interjút, s ha a könyv megjelenik valahol a világban, nem megyek oda, tehát nem viselkedem vele szemben úgy, mint egy normális író. Azt is látom, ahogy múlik az idő, egyre könyvebb lesz ez a könyv. Mert amúgy kilóg a könyvek sorából. Most így vagyok ezzel.
- Tamás Gáspár Miklós kissé talán cinikusan azt mondta: „jól jött” neked íróilag ez a fordulat.
- Erre mondom, hogy ez engem nem érdekel. Nem érdekel, hogy jól jött-e vagy rosszul. Köztünk szólva még az sem érdekel, hogy sikerült vagy nem sikerült. Nem érdekel.
- Általában minden művedben más és más a szerző és a mű viszonyulása, sajátosan Esterházy-féle konzekvenciái vannak a dolgoknak. Ez hogy alakul ki?
- Ebből a szempontból az igazi cezúra nem a Javított kiadás számomra, hanem a Harmonia, mert úgy érzem, ezzel én leírtam valamit, ezt az úgynevezett „családi ügyet”, azt, aminek nyoma majdnem minden könyvemben jelen van. A Fancsikó és Pinta úgy zárja ezt le, hogy mind hozzá tartoznak. Ilyen értelemben ez a könyv a Harmonia párjának mondható, ahogy egy… csatakép és egy akvarell összehasonlítható. Ugyanaz a történet bizonyos értelemben. A Termelési regénynek is van egy ilyen erős szála, a Hrabal könyvének is. Én mindig belebotlok ebbe a dologba. Vagy botlottam. Mert van nekem egy konkrét családom, amelyben éltem gyermekként, meg amelyikben élek felnőttként, ami számomra fontos környezet. S van ez a történelmi família, onnan is van mindenféle tapasztalat. A Harmonia caelestissel ezt lezártam, mert végigírtam, s azt kellett studíroznom, mi ez az új helyzet, amiben vagyok. Hogy ez korlátozást jelent-e vagy mit? Ezzel jutottam valamilyen új megoldáshoz, modus vivendihez, hogy tudom, tudni vélem, miként kell nekem tovább mennem. De valóban úgy van, hogy minden könyvemnél újra kellett definiálnom, hogy mi a viszonyom, kinek mi a viszonya. Mindig az a kérdés, melyik az az elbeszélői hang, amit választ az ember, melyik az az elbeszélői hang, ami a legszabadabban tud abban a választott tárgyban beszélni. A munka lényege ez.
- Felmerül-e bármikor is, hogy egy adott könyved miképpen szól franciául, németül, esetleg spanyolul?
- Az a leghatározottabban nem, hogy megkönnyítsem a fordító dolgát. Éppen azért, mert nyelvből építkezik az ember, abban semmilyen kompromisszumot nem lehet csinálni. Akkor lehet így gondolkodni, amikor valamilyen gyakorlatias szöveget kell írnom, egy bevezetőt mondjuk, ami csak idegen nyelven jelenik meg. Akkor nem érdemes egy olyan szólásmondásba belebonyolódni, aminek nincs – mondjuk – spanyol megfelelője. Például „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”, s ebből az egérből elindítani valamit. Amely egér nem létezik spanyolul. De ha regényben van így, akkor erre én vonogatom a vállamat, oldja meg a fordító. Régebben úgy gondoltam, semmi jelentősége nincs a külföldi megjelenéseknek. Ez nem egészen így van. Azáltal, hogy sok könyvem sokfelé megfordult, egyrészt látom, hogy a műveknek van olyan arca, amit itthonról még nem láttunk, és kint mutatja meg magát – ez nagyon érdekes –, éppen amiatt, mert egy beavatott magyar olvasó „mindent tud”, a szövegnek van egy cinkos olvasata, ezért bizonyos dolgokra nem figyel. És amikor ez a cinkos olvasat hiányzik, akkor mutatja meg magát a könyv másik arca. Mi tudjuk például valamiről, hogy az finom kuruc-labanc rájátszás, de a szerző tulajdonképpen a komcsikat szidja, ez Argentínában halálosan hidegen hagyja az olvasót.
Az idők során vált élményemmé az is, hogy van külföldi olvasó. Ahogy nagy élmény az ember számára, hogy van magyar olvasó, ez egy valóságosan létező állatfajta, azonképpen kiderült, hogy Moszkvában és Peruban is vannak olvasók. És ez néha az eszembe jut. Persze nem úgy, hogy Peruban miként fog ez hatni, ez veszélyes lenne. A nagyon világhíres írókat, ha mondjuk, Kunderát nézem, az övé nem francia regény, nem cseh regény, hanem általános európai mű. Szerintem ez nem is tesz jót a dolognak, persze jelenthet egyféle tágasságot is, azt végiggondolni, hogy egy adott jelenetből vagy mondatból mi az, amit mi megértünk, mihez kell a magyar nyelv, s mi az, ami azon túl van. S ebből nem az következik, hogy az ember ezt az „azon túlit” erősíti, ellenkezőleg, néha éppen a sajátjára lát másképpen.
- Traian Stef román költő barátunk szerint az az író, aki ennyi könyvével ennyi nyelven van jelen, az már nem a nemzeti irodalom része, hanem a világirodalomé, nem sajátítható ki egy nyelv, nemzet számára. Van értelme az efféle kategorizálásnak?
- Úgy tűnik, mindenütt konfliktus ez a nemzeti versus európai vagy világirodalmi kérdés. Véletlenül került szóba Peru, de olvastam arról, hogy a perui népiek mélyen megvetik Vargas Llosát, már csak azért is, mert elment Spanyolországba egy spanyol kiadóhoz, mondván: rendes perui az perui kiadónál mArad. De hát aki ki akar Peruból lépni, az spanyol kiadóhoz megy. Mi viszont, ha ránézünk Vargas Llosa művészetére, akkor látván látjuk, mennyire perui az. A sok lefordítottságnak is megvan a veszélye ugyanúgy, mint ahogy a nem lefordítottságnak is, úgymond az ember provinciális mArad. Persze lehet provinciális az ember akkor is, ha harminc nyelvre lefordították. Attól még mAradhat a szűkség állapotában, egy olyan szűklátókörűségben, amely jól fogyasztható.
- Annak van-e bármi haszna, hogy külön beszéljünk magyarországi magyar irodalomról, romániairól, felvidékiről és így tovább?
- Egy pici értelme van. Második mondatként van. Mert Bodor Ádám, mondjuk, tényleg olyat tud, amit senki más, aki nem innen jön. Kovács András Ferenc verseiből is hallom, hogy két méterre él a Bolyai szülőházától. Egyszerűen kiderül ez már a szavak megválogatásából. Vagy ott az újvidéki irodalom, még a hatvanas évekbeli, amely sokkal európaibb tájékozódású volt, mint az akkori magyarországi magyar. Most pedig a háború miatt más. Nekik vannak háborús élményeik. Mi nem tudjuk, mi az, ha mellettünk meghal valaki, mert lelőtték. Ők meg tudják. Az ilyen ember másképp fog a halálról írni. Ebben az értelemben van értelme ezt a különbségtételt megtenni. Az első mondat persze az, hogy egy magyar irodalom van.
- Mennyire követed rendszeresen a műveidről megjelenő kritikákat, az értelmezésbeli különbségek foglalkoztatnak-e?
- Ha bárki író azt mondja, hogy ez nem érdekli, ezeket nem olvassa el, azt ne hidd el. Engem sem érdekel, nem olvasom el…
Az úgy van, hogy nekem nincsenek nagyon erős elvárásaim. Nincs várakozás bennem, hogy ezt szeretném hallani, vagy jó volna, ha ez derülne ki. Minden értelmezést, ami koherens, jól fogadok. Azt tudom, hogy annak idején, amikor Balassa Péter első kritikái megjelentek a könyveimről, nem a nagy elismerés volt a fantasztikus, ez engem hidegen hagyott, nem is fogtam fel igazából, hanem az, hogy az ő kritikáiban ráismertem arra a vízióra, ami az enyém, az nekem nagyon jó volt. Hogy ugyanazt az épületet láttam a kritikából előugrani, ami az én fejemben megvolt. Ebből a szempontból érdemes olvasni a kritikát. Az számomra újra és újra egy erős tapasztalat – amiből soha nem tanulok –, hogy az irónia mennyivel élesebb, mint amennyire azt én gondolom, hogy mennyivel jobban megviseli az embereket. Napi tapasztalat, csak nem szeretünk konfrontálódni vele, hogy mennyire egymás mellett van a tragikus meg a komikus, de azzal nem szeretnek az emberek szembesülni. Ha már beálltunk sírásra, akkor sírjunk végig, ha beálltunk nevetésre, akkor nevessünk. Nálam ezek nagyon gyorsan váltják egymást. Érdekes néznem, ennél nagyobb dolgokban is hogyan jelennek meg a klisék, tudod, amikor azt olvasom nyolcvanadjára, hogy „…és édesapjának állított emlékművet”. Bla-bla-blaaa… Hogy mennyire tud vagy nem tud kitörni a kritika az ilyenekből. Vagy az a tapasztalat, hogy az úgynevezett félreértés legitim olvasási mód. Nagyon sokszor működik félreértésben egy könyv, de ez nem is olyan nagy baj.
- Apropó, félreértés, bevallom, amikor a Javított kiadás a kezembe került, kicsit gyanakodtam is, vajon ez nem megint egy Esterházy-féle ravaszdiság. Persze aztán rájöttem, hogy nem az.
- Azért sem szeretek beszélni róla, mert szinte nem tudsz olyan kérdést feltenni, amire ne lenne válasz a könyvemben. Persze tudom, én a farkasért kiáltó kisbojtár szerepébe bújtam. Annyiszor játszottam már el azt, folyamatosan azzal játszanak a könyveim, hogy ez most valóság, nem valóság. Aztán amikor azt mondom: gyerekek, ez valóság, miért hinnék el? Tetejében az is igaz, hogy egy fogalmazás az már forma, ha forma, akkor fikció. Elvileg igaza van annak, aki kétségbe vonja, de egyrészt a szövegből kitetszik, hogy ez nem fikció, másrészt két telefonhívással utána lehet járni. Más kérdés az, hogy ha kicsit távolabbról olvassa valaki, őt meg ez nem érdekli, csak egy szöveget lát, s neki a szöveg így vagy amúgy viselkedik.
- Valaki a realizmus diadalának nevezte ezt a könyvedet.
- Ha úgy írjuk le a könyveimet, mint különböző maszkoknak a sorozatát, akkor az a logikus, hogy végül a maszknélküliség jelenik meg maszkként. Azt is lehetne mondani, ez a logikus végpontja ennek.
- Egy helyütt a jó szándékú rossz művek legitimitásáról beszéltél. Arról, hogy egy diktatúrában a jó szándékkal megírt gyenge mű eltűrhető, de szabad világban már más a helyzet…
- A fontos rossz műről van szó. Ez a legitim képződmény.
- Mitől lehet fontos egy rossz mű, s milyen szabadságfok kell ahhoz, hogy már ne legyünk elnézőek, illetve ki dönti el, milyen helyzetben mi mennyire rossz, jó, avagy fontos?
- Arról nem érdemes beszélni, hogy ötven év múlva mi lesz itt, milyen jelenleg fontosnak tartott könyv nem jelent majd akkor semmit. Ez nem is foglalkoztat. Amiről az a mondat szólt, az egyszerűbb dolog, egy diktatúrabeli szituáció. Amikor nagy baj van, csak a túlélésről lehet szó, a közösség megmAradásáról, ebben az imperativusban nem biztos, hogy olyan érzékenyen reagálunk arra, ha egy szonettről kiderül, csak tizenhárom sor van benne. Viszont ha elmúlt ez a helyzet, akkor nem olyan jó, ha a szonett csak tizenhárom sorból áll, legfeljebb akkor ne nevezzük szonettnek. Megszűnik a szabadságnélküliség alibije. Ha puszta túlélésről van szó, szamárság arról beszélni, hogy van felöltözve valaki. Ha meghívnak valahova, és rosszul vagyok felöltözve, az más, mintha éppen akkor úsztam volna át a Dunát. Ez az alibije bármelyikünknek 1990 után megszűnt. Még élesebben vetődik fel ez a kérdés Erdélyben, itt esetleg lehet még egy kört futni, ez ügyben az öncsalásnak jobbak a lehetőségei a nyelvet illetően, a magyarság megmAradását illetően, mint az anyaországban.
- Pár éve egy internetes fórumon azt nyilatkoztad, nincs e-mail címed, a számítógépet is inkább csak írásra használod, írógépként. Azóta változott-e a helyzet?
- Igen, van már e-mail címem.
- Sőt az egyik gyűjtőportálon saját oldalad is…
- Tőlem függetlenül van, illetve a Literán engedélyeztem az oldal megjelenését, meg is tanítják majd nekem, hogy miként tudok belépni oda. Azt én nem fogom csinálni, bár elvileg jó lehetőségnek tartom, hogy számot adjak arról, hol van például felolvasásom. Nekem erre nincs energiám, amikor én kikeveredek az íróasztalomtól, legfeljebb az e-maileket próbálom megválaszolni. Persze az egyfelől egy újabb felület, ahol támadások érhetnek, másfelől valóban hamarabb meg tudok dolgokat válaszolni.
- Különben mennyit dolgozol átlagban egy nap? Ez változó?
- Sajnos, nem változó. Kilenckor odaülök, s csinálom kettőig, fél háromig. Az a baj, hogy akkor nem fejezem be. Ha be tudnám fejezni, akkor könnyű, jó életem volna. Ám az eltervezett szövegnek nem érek a végére, de nagyon fáradt vagyok, szöszmötölök, néha alszom is fél ötig, ötig, s akkor még egyszer nekiesek. Az a nem jó. És akkor az a baj, hogy véget ér, mondjuk, hétkor, de akkor mAradnak még házi feladatok. Ez a sok benne. Megírni, mondjuk, egy előszót. Mindig fölvetődik a hazafiasság kérdése. Szerintem a dolgozás hazafiasság. Az, hogy én megírom Kosztolányi Pacsirtájához az előszót, az munka, tehát az egy hazafias tett.
- Miközben igen termékeny íróként tartanak számon, műveiden sokat bíbelődsz, akár kilenc évig is írod. Hogy van ez?
- Nem tud jobban lenni.
- Sokat átírsz, vagy inkább továbbírod a szövegeidet?
- Ha nagyon provokatívan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, nekem olyan a kezem, hogy nem bírok rossz mondatot írni. De ez nem öndicséret, mert ebből nem következik semmi. Mert írom ezeket a jó mondatokat, de ha egy szövegnél van három dolog, amire figyelnem kell, s ha látom, hogy ebből csak kettőre voltam képes figyelni, akkor annak a kimAradt egynek a szempontjait oldalt mindig lejegyzem. De kiderül, hogy a két megvalósított dologból is igazán csak másfelet vettem figyelembe. Előáll akkor egy olyan szöveg, ami lendületes, jó, nívós, csak éppen nem az, amit én akarok. Közben kiderül, hogy nem is igazán arról van szó, ahogy azt Móricka elképzelte, és így tovább. Mindig azt hiszem, hogy a második átírással már megúszom, de soha nem úszom meg. Most éppen megint azt látom, hogy nem úszom meg. Éppen az a félrevezető, hogy jó állapotban lévő szövegek vannak, rendesen meg vannak csinálva, csak épp nem jól, mert nem jó a szerkezetük, hamarabb bezáródnak, mint kellene. Velem mindig az történik, hogy megyek, megyek, aztán a végére érek, de én odáig el akartam még valamit mondani, ám a forma már nem engedi meg. Akkor mindet el kell vetnem, és újra kell kezdenem az egészet. Azt a tapasztalatot aztán persze fel lehet használni, csak ez macerás, azt jelenti, hogy két hónap elszállt. Van negyven oldal, amit fel lehet használni, de olyan, mintha újraírnám. Csak a gondolkodásban segít, hogy ezt már egyszer végiggondoltam. Ez a rendje a dolognak. A prózában nem is kerülhető ki a munkálkodás bányászjellege. Oda kell ülni, fegyelmezetten. E nélkül nem lehet prózát írni. És hogyha az ember százszor tehetségesebb volna, akkor sem változna a helyzet. S ha megnézzük az irodalomtörténetet, valóban látjuk, hogy ha valaki nem így dolgozott, annak megvoltak a következményei is.
- Az előbb a hazafiasság kerül szóba. Néhány napja Európa vezetői sok kompromisszummal próbálták tető alá hozni az alkotmányos szerződést, miközben több állam- és kormányfő a nemzeti érdekeket félti a közös szabályozás kereteitől. Hogyan tapasztalod, milyen Európát szeretnének az európai írók, értelmiségiek: erős nemzetekét, vagy inkább az integrációt erősítenék?
- Nem alakult ki ilyen általános intellektuális kép arról, hogy mi is az, ami felé tartunk. Látjuk, a technikai tényezőknek is nagyon nagy szerepük tud lenni, az euró bevezetése hihetetlenül erős egységesítő hatású. Én ebben nem érzek semmi félelmetest, mert éppen a helyi közösségeket erősítheti az, ha a közösbe kerülnek, hiszen akkor saját magukat definiálják jobban. Persze ez nehéz dolog, mert erősen összekapcsolódik a pénzzel. Az is baj, hogy a fogalmaink, amelyekkel gondolkodunk erről az Európáról, a nemzetállam fogalmai. Úgy gondolkodunk Európáról, mint valami nagy nemzetállamról. Ehhez kellenének európai érzéseink legyenek, amelyek még nem magától értetődőek. Ma valóban az látszik, hogy első reflexben azonnal a nemzeti önzések jelennek meg. Nagyon finom érzék kell ahhoz, hogy ne gazsuláljunk, mégis önérzetesek mAradjunk. A magyar reflex vagy az egyiket, vagy a másikat tudja csinálni. Vagy mindennek alámenni, vagy pedig kakasként kukorékolni, hogy óva intjük Angliát… Ez nem egyszerű kérdés, sajnos a mi politikusainknak nincs nagyon hová nyúlniuk követendő diplomáciai tradíciókért. Abban nincs semmit rossz, ha egy ország kicsi, s nincs sok politikai jelentősége. Ettől nem kéne megijedni, nem kéne mindenáron kompenzálni. Idióta szlogenek, hogy merjünk nagyok lenni, vagy ellenkezőleg, merjünk kicsik mAradni. Erre volt nekem az a javaslatom, hogy mi volna, ha olyanok mernénk lenni, amekkorák vagyunk. Hol kicsik, hol nagyok.
erdelyiriport.ro



lapozás: 1-12




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék