udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 19 találat lapozás: 1-19

Névmutató: Trefort Ágoston

2001. január 9.

Ritkaságszámban menő könyv látott napvilágot 2000 legvégén a temesvári Triade Interart Alapítvány kiadásában s a kolozsvári IDEA Design & Print cég gondozásában: Jecza Péter szobrászművész reprezentatív, román és német nyelvű életmű-albuma, a 62 éves képzőművész több mint négy évtizedes alkotópályájának summázata, körültekintően dokumentált és gazdagon illusztrált leltára. Az album 256 oldalán fellelhető a kivételesen termékeny temesvári szobrászművész szinte valamennyi alkotásának eltérő méretű és változatos technikával készült reprodukciója. A könyv szerkesztője, Sorina Ianovici-Jecza a Sepsiszentgyörgyön született és nevelkedett művész 660 alkotását katalogizálta időrendi sorrendben, pontosan feltüntetve minden egyes szobor méretét, anyagát, az öntött példányok számát s azok jelenlegi lelőhelyét. Az összegezéskor kiderült, hogy világ különböző égtájain a köz- és magángyűjteményekben 1700 olyan szobrot őriznek, amelyek Jecza Péter kezéből és műhelyéből kerültek ki. Jecza Péter Temesvárott a Nyugati Egyetem képzőművészeti karának professzora. Monumentális alkotásai, mell- és épületszobrai, arcmásai és domborművei Temesvár, Orsova, Sepsiszentgyörgy, Karánsebes, Lugos, Nagyszentmiklós, Kovászna, Bölön, Újszentes, Dálnok, Nagyajta, Pécska stb. köztereit, templomait, parkjait, emlékhelyeit ékesítik. Jecza Péter munkája többek között Kőrösi Csoma Sándor, Bartók Béla, Bolyai János, Bölöni Farkas Sándor, Kriza János, Franyó Zoltán, Klebelsberg Kunó, Trefort Ágoston szobra. /Szekernyés János: Jecza Péter szobrászművész életmű-albuma. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./

2001. május 18.

Máj. 26-án leplezik le a bánsági Buziásfürdőn Jecza Péter temesvári szobrászművész alkotását, Trefort Ágoston bronz mellszobrát. Az esemény meghívottjai között van Várhegyi Attila, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának államtitkára is. Az ünnepség alkalmából a helyi református imaházban Tőkés László püspök hirdet igét. Ugyanaznap Trefort Ágoston egykori kultuszminiszter és akadémikus életművének szentelt tudományos ülésszakot tartanak Buziásfürdőn. A bánsági fürdőváros polgárai - közadakozásból - még életében, 1881-ben szobrot állítottak Trefort Ágoston tiszteletére. Az emlékművet Trianon után ledöntötték. Az 1989-es rendszerváltás után eltűnt a helyéről Deák Ferenc több tonnás kőpadja. A veszteséget "pótlandó", a román irodalom nagyjai közül jónéhánynak állítottak egy-egy mellszobrot Buziásfürdőn... /Trefort Ágoston szoboravató Buziásfürdőn. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 18./

2001. május 29.

Május 26-án tudományos ülésszakkal egybekötött szoboravató ünnepséget tartottak Buziásfürdőn. Klebelsberg Kunó, az Arad megyei Pécska szülötte után Buziásfürdő jótevője, Trefort Ágoston egykori magyar kultuszminiszternek is szobrot állítottak a Bánságban. Jecza Péter temesvári szobrászművész alkotásának leleplezésén jelen volt Tőkés László református püspök, dr. Alföldi László kolozsvári főkonzul, dr. Meskó Attila, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárhelyettese, Entz Géza, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma helyettes államtikára, Bálint-Pataki József, a HTMH főosztályvezetője is. /(Pataki Zoltán): Európainak és jó magyarnak lenni. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 29./ Buziásfürdő kisszámú, de lelkes magyarsága újra bronzszoborral fejezi ki háláját Trefort Ágoston (1817-1888) művelődéspolitikusnak, közgazdásznak és írónak, 1872-től 1888-ig volt vallás- és közoktatásügyi miniszternek, kinek a település fürdővárossá emelkedését köszönhette. Tőkés László püspök példaértékűnek nevezte két oktatásügyi miniszter és művelődéspolitikus örökségét: Klebelsberg Kunóét és Trefort Ágostonét. Az egyiknek Pécska község állított emléket, a másiknak most másodízben, az első szoborállítási szándék (1881) megszületésének 120. évfordulóján Buziásfürdő polgársága. Az előző, 1883-ban állított szobrot, mint annyi más magyar emlékművet, lerombolták. "Legyen Trefort Ágoston szobra az újjáépítés jelképe" - javasolta Tőkés László püspök. Dr. Entz Géza helyettes államtitkár beszédében kiemelte: egy közösség most beért hiteles kezdeményezése a normális érték- és erkölcsi rend helyreállítását jelenti. Dr. Alföldi László főkonzul a magyar kormány üdvözletét tolmácsolta. Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának főosztályvezetője felvázolta Trefort Ágoston életpályájának főbb állomásait. Tudományos ülésszakkal folytatódott a rendezvénysorozat. Trefort Ágoston életművét mutatták be az előadók. /Szekernyés Irén: Szabadtéri istentisztelet és emlékünnepség. Szobra van ismét Trefort Ágostonnak Buziásfürdőn. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 29./

2002. augusztus 21.

Augusztus 20. alkalmából Szent István emlékét idéző világi és egyházi ünnepi rendezvények zajlottak Erdély-szerte. Hármasfalu község Székelyszentistván nevű településén került sor a legfőbb erdélyi Szent István-ünnepségre. Részt vett Szabó Vilmos, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke, Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, Burkhardt Árpád Maros megyei alprefektus és az RMDSZ több parlamenti képviselője. Az ünnepi rendezvénysorozat keretében Szent István király nevét vette fel a helybeli iskola, és a községhez tartozó Csokfalván felavatták Simorka Sándor Szent Imre-szobrát. Szabó Vilmos beszédében fontosnak nevezte a magyar nemzeti ünnepek megtartását a határon túli magyarság körében. Rámutatott: a mindenkori magyar kormánynak kötelessége, hogy bátorítsa, jelenlétével erősítse ezeket az ünnepi eseményeket. Az anyaország kormánya számára fontos, hogy ehhez támogatást adjon s érzékeltesse, hogy ebben a törekvésben együtt gondolkodik a határon túli magyar közösségekkel és támogatja azokat - hangsúlyozta. Markó Béla kifejtette: "Itt kell hazát építenünk magunknak, a szülőföldön". - Csíkszentkirályon tartott ünnepségek keretében felavatták a faluból származó Andrássy-család egyik neves képviselőjének, Andrássy Gyulának a szobrát. Szoboravatás volt a Marosvásárhely környéki Sárpatak nevű faluban is. A település főterén felavatták Miholcsa József szobrász kőbe faragott Szent István-szobrát. A Temes megyei Buziásfürdőn a temesvári székhelyű Szórvány Alapítvány és a helyi RMDSZ által rendezett ünnepség keretében szobrot állítottak a bánsági származású Trefort Ágostonnak. Háromszéken a Kézdiszentlélek melletti Perkőn zajlott a vidék legjelentősebb Szent István-napi rendezvénye. Erdély történelmi egyházainak templomaiban mindenütt ünnepi istentiszteletek és felekezeti rendezvények keretében idézték az államalapító Szent István király emlékét. /Szent István-napi rendezvények Erdélyben. "Itt kell hazát építenünk magunknak, a szülőföldünkön". = Szabadság (Kolozsvár), aug. 21./

2003. január 20.

A Magyar Kultúra Napja alkalmából Budapesten jan. 18-án átadták a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány díjait. Alapítványi fődíjat kapott Csikós Nagy Béla közgazdász akadémikus gazdaságtudományi-kutatói életművéért és Szabó István filmrendező-egyetemi tanár filmalkotói és művésztanári életművéért. Az alapítvány Pázmány Péter felsőoktatási díjat adományozott Fabiny Tibor teológiai tanárnak, Izsák Lajos történész, egyetemi tanárnak. Kerekes Sándor közgazdász, egyetemi tanárnak, Deák Ferenc kutatási díját Kemény István szociológusnak, Nagyné Szegvári Katalin jogász, egyetemi tanárnak, Trefort Ágoston közoktatási díjat kapott Magyar Józsefné Wild Katalin egyetemi tanár, Z. Orbán Erzsébet tanár, Kodály Zoltán közművelődési díjat ítéltek Csepeli István fafaragó népművésznek, a Rajkó Zenekarnak, ifj. Sapszon Ferenc karnagynak és zenetanárnak, Kemény Zsigmond-díjat adományoztak Szilágyi István Kossuth-díjas, Kolozsváron élő írónak. Nemes Nagy Ágnes-esszédíjjal jutalmazta az alapítvány Bányai János újvidéki irodalomtörténészt, egyetemi tanárt és Hankiss Elemér szociológust, egyetemi tanárt. /A Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány díjátadása. Kemény Zsigmond-díjat kapott Szilágyi István író. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 20./

2003. augusztus 25.

A temesvári Szórvány Alapítvány idén második alkalommal szervezte meg Buziásfürdőn Temes megye magyar önkormányzati képviselőinek és civil szervezeteinek találkozóját és képzését. Az aug. 22-én sorra kerülő képzés témája Önkormányzatiság és integráció volt, sor került a Kulturális örökség a szórványban című civil-önkormányzati találkozóra is. A kétnapos rendezvényt Delesega Gyula Temesvári kalauz c. könyvének bemutatója, Trefort Ágoston buziási mellszobrának megkoszorúzása és az újszentesi hagyományőrző együttesek műsora zárta. /Szent István Napok 2003. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 25./

2003. október 29.

Okt. 25-én Buziásfürdő magyarsága a helyi Református Központ udvarán felavatta Deák Ferenc helyreállított pihenőpadját és megemlékezett a "haza bölcse" születésének 200. évfordulójáról. Deák Ferenc életpályáját Szabó Ferenc, az Erdélyi Kárpát Egyesület Bánsági Osztályának elnöke idézte fel. Toró T. Tibor parlamenti képviselő a deákferenci életpálya a ma emberéhez szóló politikai üzenetét fogalmazta meg. A gyógyfürdő parkjából eltüntetett műemlék-pad helyreállításának történetét Balogh András helyi RMDSZ-elnök, Enyedi András református gondnok és Molnár József nyugdíjas villanyszerelő mester, a pad kivitelezői mondták el. Trefort Ágoston kultuszminiszter szobra és Deák Ferenc pihenőpadja a még épülő Református Központ udvarán áll. /(Pataki Zoltán): Buziásfürdőn felavatták Deák Ferenc helyreállított pihenőpadját. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 29./

2005. augusztus 22.

Megrendezte hagyományos Szent István-napi programját Buziásfürdőn a temesvári Szórvány Alapítvány. Bognár Levente aradi alpolgármester a humánerőforrás-menedzsment fontosságát emelte ki. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke szerint a diaszpórában működő civil szervezetek révén a magyarságukat is meg tudják élni. Kása Zsolt jogász és Bodó Barna a pályázatokról és pályázatírásról tartott előadást, délután Toró T. Tibor parlamenti képviselő a vállalkozói szféra és a politikum együttműködési lehetőségeiről beszélt. Megkoszorúzták a helyi Református Központban Trefort Ágoston (1817–1888) mellszobrát. A “föld alól visszaállított” Trefort-szobornál és Deák Ferenc pihenőjénél (a több mint másfél évtizede eltüntetett kőpad mása előtt) Fazakas Csaba református egyházmegye esperese mondott ünnepi beszédet. /P. L. Zs.: Szent István-napok Buziásfürdőn. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 22./

2006. augusztus 21.

A többség nem törődik a bánsági kisebbséggel, ezen változtatni kell, a kisebbségi értékeket be kellene emelni a helyi közös értékvilágba – hangsúlyozta Buziásfürdőn a hagyományossá vált Szent István-napok megnyitóján Bodó Barna, a szervező temesvári Szórvány Alapítvány elnöke. A szakmai tanácskozás célja a Duna-Körös-Maros-Tisza Eurorégió magyar közösségeit felölelő honismereti stratégia bemutatása és megvitatása volt. „A többségben is tudatosítani szeretnénk, hogy Temesvár legrégebbi műemlék épületét Hunyadi-kastélynak hívják” – tette hozzá az elnök. A komplex szemléletmódra alapozott, történelemmel, irodalomtörténettel, néprajzzal és természettudományokkal is foglalkozó honismereti stratégiát Erdei Ildikó pszichológus ismertette. Eszerint e stratégia kulcsszavai: önismeret, önbecsülés, a regionális identitás átérzése és építése. Fontos eleme a stratégiának, hogy fakultatív tantárgyként a kisebbségi oktatási folyamatba bekerüljön a honismeret. Schwarz Katalin pszichológus bemutatta a Bánsági kronológiát, amelynek alapján elkészül majd a honismereti tankönyv. Fontos elem, hogy a kronológiába bekerülő sajátos és különleges történelmi eseményeket egységes szemlélet alapján írják le, attól függetlenül hogy az eurorégió melyik térségében jelenik meg a tankönyv. A tanácskozáson szó esett még a bánsági magyar életrajzi lexikon elkészítéséről. Augusztus 20-án a résztvevők megkoszorúzták Trefort Ágoston egykori kultuszminiszternek a buziásfürdői református imaház kertjében felállított szobrát. Ünnepi beszédet mondott Toró T. Tibor parlamenti képviselő. /Pataki István: Buziásfürdő – honismerettel. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 21./

2008. január 17.

Teller Ede (Budapest, 1908. január 15. – Stanford, Kalifornia, 2003. szeptember 9.) világhírű magyar atomfizikus születésének 100. évfordulóján, január 15-én emlékezett meg Temesváron a Magyar Tudományos Akadémia Kolozsvári Területi Bizottságának Bánsági Munkacsoportja és a Techné Egyesület. A tudós életéről és történelmi jelentőségű munkásságáról a térség legavatottabb szakértője, Toró Tibor temesvári atomfizikus, az MTA külső tagja tartott előadást a Magyar Házban. Teller Ede gyerekkorában huzamosabb időt töltött Temesváron. Teller Ede 1925-ben, a budapesti “Mintagimnáziumban” (a mai ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola és Gimnázium) érettségizett, ugyanott, ahol (Lord) Balogh Tamás, (Lord) Káldor Miklós, Kármán Tódor, Kürti Miklós, Lax Péter, Polányi Mihály is diák volt. Egész életében nagyra értékelte a magyarországi oktatást. Még Budapesten ismerkedett össze későbbi barátaival, Neumann Jánossal, Szilárd Leóval, Wigner Jenővel. Teller azt vallotta később: tudományos sikereit annak köszönhette, hogy a magyar nyelv volt az anyanyelve, különben “csak egy középszintű középiskolai tanár” lett volna belőle. 1926-ban hagyta el az országot, többek között Németországban, Dániában és Angliában dolgozott, majd 1935-ben az Egyesült Államokba költözött, ahol tudományos munkássága eredményeként 1945-ben tagja, 1947-től elnöke lett a Reaktorbiztonsági Bizottságnak. /(pataky): Teller Edére emlékezett a bánsági tudományosság. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 17./

2008. augusztus 23.

A temesvári Szórvány Alapítvány idén kilencedik alkalommal szervezte meg hagyományos Szent István napi rendezvényét Buziásfürdőn. Az augusztus 22-én megtartott szakmai tanácskozás központi témája ezúttal a helyi történelmi-művészeti értékek védelme volt. Dr. Bodó Barna alapítványi elnök a temesvári, lugosi, dettai, buziási és nagycsanádi, honismerettel is foglalkozó civil szervezet mintegy 20 képviselőjét hívta meg a találkozóra, amelynek bevezető előadása során arra hívta fel a figyelmet: a feladat nemcsak helyi magyar értékeink megtartása, hanem a köztudatba való bevitele, népszerűsítése is. Virginás-Tar Judit és Erdei Ildikó bemutatták Temes megye kulturális térképét, valamint a megye történelmét és földrajzát magyar nyelven bemutató kiadványt, amelyek egy Phare projekt keretén belül jelentek meg és oktatási segédeszközként használják őket. Vicze Károly helytörténész a Bánság magyar emlékhelyei című készülő kötetét ismertette. A tanácskozás résztvevői ezután elzarándokoltak Trefort Ágoston XIX. századi magyar kultuszminiszter buziási szobrához, ahol Fazakas Csaba református esperes mondott beszédet Szent-István napja alkalmából. A szakmai tanácskozás a bánsági emlékhelyek gondozására kidolgozott program bemutatásával folytatódott. /Pataki Zoltán: Buziásfürdő. Szent István-napi tanácskozás és koszorúzás. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 23./

2012. január 26.

Báró Zágoni Szentkereszty Stefánia (Háromszéki nagyasszonyok)
A közjó érdekében kifejtett munkássága a székelyek nagyasszonya címre is feljogosítja. 1842. február 5-én született Kolozsváron. Szülei gondos nevelésben részesítették, Budapesten nyelveket tanult és képzőművészeti ismereteket sajátított el, kivételes tehetséggel megáldott személy volt.
Fiatalon megszervezte Zágonban a jótékony célú nőegyletet, korszerű óvodát hozott létre. 1872-től élete végéig Kézdivásárhelyhez kötődött. A város polgársága felkarolta az általa megálmodott Erzsébet árvaleánynevelő-intézet létesítését. 
Stefánia 1886-tól a számára legkedvesebb helyet, az intézményt választotta otthonául. Itt oltárképeket, portrékat készített. Megfestette Trefort Ágoston (1817–1888) akadémikus, művelődéspolitikus, közoktatási és vallásügyi miniszter nagyméretű portréját (1885). Többek között az ő munkája a Szent Mihály-hegyi római katolikus templom főoltárának képe, amely védőszentjét, Szent Mihály arkangyalt ábrázolja (1899), de a gelencei katolikus nagytemplom Szent Antal-oltár fülkéjében Szent Ilona 2x1,5 méter méretű képe is. 
1906. május 26-án, 64 éves korában hunyt el. Kívánsága szerint a nevelőintézet udvarára épült kápolnába temették. Ide helyezték el emléktábláját is. Az utódintézményben, a kézdivásárhelyi Közösségi Szolgáltatási Központban őrzik a nagyasszony portréját, a Bálint Olga igazgató által vezetett intézmény épületében pedig az alapítók emléktábláit. 2006. május 26-án az utódintézmény és a Szentkereszty Stephanie Egyesület emléknapot rendezett a nagyasszony halálának századik évfordulója alkalmából. 
Nevét viseli a Szentkereszty Stefánia Kórházalapítvány. Közreműködésével 1991-ben helyreállították a nagyasszony nyugvóhelyét, a Szentkereszty-kápolnát, a kórház udvarán elhelyezték portrédomborművét, Vetró András alkotását, Lemhényben pedig Szentkereszty-emlékszobát avattak. 
2010-ben Kézdivásárhelyen emléknapot tartottak, amikor a bárónőt ábrázoló olajfestményt adományozott a temetkezési kápolnát gondozó utódintézménynek Kosztándi Jenő helybeli festőművész. 
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2012. május 16.

Frigyre lépni a szülőfölddel – Szobordöntő Trianon
Az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) háromszéki csoportja sepsiszentgyörgyi kiállítás megnyitóra invitált azzal a felkéréssel, hogy a kiállított fotóreprodukciók mintegy kiegészítéseként mondanék néhány szót az általam ismert háromszéki szobordöntésekről, mert a székelyföldi képanyag meglehetősen hézagos.
A felkérés, amelynek örömmel tettem eleget kedvemre való volt. Fodor András kolozsvári szobordöntéses fotógyűjteményét felette értékesnek tartom. Mindenek előtt a hatalommal szembeforduló civil kurázsiért, amellyel ezt az imponálóan gazdag képanyagot összehozta, közel félszáz olyan év alatt, amelynek többségében a fotódokumentáció egyetlen darabjának beszerzéséért és megőrzéséért bírság, rosszabbik esetben börtönbüntetés dukált, amire, sajnos, van elegendő históriai példánk.
Erdélyben a szobor- és emlékműdúlások több hullámban következtek be. Ezekre tömegesen Trianon, illetve Erdély román megszállása után kerül sor, de a históriának vannak ezt megelőző markáns eseményei is. A Brassó fölötti Cenk Millenniumi Emlékművét (1898-ban állították) már 1902-ben megrongálják a román diákok, 1913-ban robbantásos „merényletet” hajtanak végre a köztudatban „Árpád-szoborként” ismert emlékmű ellen, s 1916-ban, „az első román betörés” napjaiban ágyútűz alá fogják a hatalmas méretű alkotást.
A Cenk Millenniumi Emlékműve –Bereczky Gyula és Jankovits Gyula alkotása – a történelmi Magyarország délkeleti „határköve” volt, a kő- és ércszobor tárgyi mivolta, szimbolikus üzenete egyaránt sértőnek bizonyult a románság számára, s amint erre alkalom adódott, a romboló nemzeti indulat már Trianont megelőzően nekirontott a magyar államiság jelképének.
A nemzeti jelképek elleni harc számos esetben emberi életek kioltásával párosult, de az elszabadult szenvedélyek a szó fizikai értelmében a múlandó emberi életnél maradandóbb emlékművekre csaptak le. Az első világégés háborús kataklizmájában a csehek elvakult dühvel estek neki a dévényi Várhegy honalapító Árpád-emlékének ott, ahol a Duna átlépte Magyarország nyugati határát.
A zimonyi ezredéves emlék a szerbek bosszújának áldozata lett.
Később, Magyarország keleti őrvidékén eltüntették a Vereckei turulmadarat.
A Szobordöntő Trianon képanyagát összehozó Fodor András a négy égtáj határőrszobrai és millenniumi emlékművei által körülölelt Kárpát-medence egykori emlékműveit eleveníti elénk. A legteljesebb az erdélyi vonatkozású gyűjteménye. A kiállítási anyagban szegényesebben reprezentált Székelyföld nem irritáló, a tömbben élő magyarság históriája és a vonatkozó emlékek ma is hozzáférhetőbbek, mint Erdély magyar szórványterületeinek emlékanyaga.
A gyűjtemény rendkívüli érdeme, hogy éppen erre az anyagra, a szórványvidékekre összpontosít. A gyűjteményben megtalálható az aradi vesztőhelyen álló obeliszk korabeli képe. Az aradi Kossuth-szobor – Margó Endre és Pongrácz Szigfrid alkotása – hányatott sorsát a feliratozásból ismerjük. 1919-ben az aradi lakosság megvédi, de a nacionalista román hatalom berendezkedése után, 1922-ben kötéllel akarják ledönteni, dorongokkal feszegetnék le a talapzatról. Előbb bedeszkázzák, majd 1925-ben eltávolítják.
Buziásfürdőn a Trefort Ágoston szobrát tüntetik el, Karánsebesen I. Ferenc Józsefet „fosztják meg trónjától”, Kolozsváron a Kárpátok őre című emlékművet takarítják el, Marosvásárhelyen Köllő Miklós Kossuth-szobrát, a Bem apóét, II. Rákóczi Ferencét, áldozatul esik a Püski csata emlékére állított Bem-szobor is, Nagyváradon Szent László szobrát kell a Püspöki Palota belterületére menekíteni, Nyárádszeredából kiűzik Erdély fejedelmét, Bocskai Istvánt, Segesváron nem tűrik meg Petőfit – a szobor később Kiskunfélegyházára kerül –, Székelyudvarhelyen ledöntik a Vasszékelyt, Zilahon a Tuhutum emlékművet.
A felsorolás szemelvényes és hézagos.
A kiállítás gazdag emlékanyagot mutat be Felső-Magyarországról. (Felvidéken az elpusztított Kossuth-szobrokról külön kiadvány is megjelent.) Található néhány emlékfotó Délvidékről és Kárpátaljáról is.
Mindez azt is jelzi, hogy a képanyag tájegységenkénti kiegészítésre ösztönöz. Ezt, minden bizonnyal szívesen fogadná a gyűjtemény tulajdonosa, akit abban is támogatni kellene, hogy az erdélyi vándorkiállítás anyaga megfelelő szöveges környezetben kötetbe – albumba – foglaltassék. Ez a gyűjtemény kiegészítését is serkentené, és magyarországi körbeforgatása talán segítene visszafogni a magyar nemzeti szimbólumok ellen a kormány-, és balliberális pártkörökben keltett ostoba indulatokat. ( A XII. kerületi Turul-szobor, Teleki Pál szobra, Wass Albert szobra stb)
Erről jut eszünkbe, hogy Fodor András gyűjteményében alig reprezentált a kommunista rezsim alatti szobor- és emlékműrombolás, amely a román nacionalista elemekkel kollaboráló magyar „elvtársak” közös műve volt. Ez, meglehet, tárgyi vonatkozásban és művészi értékét tekintve nem volt olyan méretű pusztítás, mint a két világháború közötti román (cseh, jugoszláv stb) roham a magyar tárgyú emlékművek ellen, de lélekben rombolóbb volt, mert amíg a Trianon utáni brutális szobordúlások közvetve a magyar nemzettudatot erősítették, addig a kommunista éra „testvéri egységben” végrehajtott rombolásai bizonyos rétegek esetében a magyarságtudatot kezdték ki, és rokkantották meg.
Fel kellene figyelnünk arra is, hogy a II. világháború után az újra elszakított magyar területeken a „kicsi magyar világ” térplasztikai alkotásainak mi lett a sorsa. A magyar jellegű emlékművek zömét lebontották, elpusztították ugyan, de számos példa van arra, hogy a szövegeket, címereket és más jelképeket nem tüntették el, hanem vakolattal, egyébbel befedték, eltakarták. A turulmadarakat, címereket elrejtették.
Erdélyben kialakult egy sajátos térplasztikai forma is. Az Országzászló talapzatokat többségében nem bontották le. A „kényesebb” szövegeket takarták, levakolták, átfestették, a zászlótartó oszlopot lefűrészelték, s volt eset rá, amikor a zászlórúd, vagy a turulmadár helyébe egy vörös csillag repült fel. A nagy térfogatú talapzat és az apró vörös csillag a jelképi üzenettől eltekintve is groteszk térplasztikai formákat eredményezett.
A Szobordöntő Trianon kiállítás megnyitóján a nagy számú sepsiszentgyörgyi érdeklődő előtt a két világháború között elpusztított és a kommunista éra áldozatául esett és általam visszaállíttatott szobrokról és emlékművekről szóltam. A kézdivásárhelyi Gábor Áron szobor hazamentéséről, a sepsiszentgyörgyi 1848/49-es Honvédemlékmű oroszlánjainak kalandos visszaszerzéséről, az Erdővidéken lerombolt Véczeri Emlékmű „illegális” visszaállításáról, amiért megyei „kultúrmindenesi” tisztségemtől megfosztottak és a szobrok, emlékművek tájékáról arrébb parancsoltak.
A kiállítást szervező Erdélyi Magyar Ifjak kezdeményezése nem remélt visszhangra talált. Bíztató jel, hogy a mostani huszonévesek a középgenerációhoz tartozók közömbössége és letargiája után, többnyire a nagyapa-korúakkal összefogva képesek a kiállítás megnyitóéhoz hasonlatos népességet összehozni.
A Szobordöntő Trianon kiállítás sajtóvisszhangja is figyelemre méltó volt. Persze voltak – vannak esetek, amikor a tájékozatlanság kilóg a fogalmazásból, de már az is jó, ha beszélünk ezekről a dolgokról. Az egyik erdélyi lap azt írta például, hogy „Bevezetésképpen Sylvester Lajos újságíró röviden ismertette a háromszéki szoborrombolásokat és a kommunista szoborállításokat.”
Természetesen voltak „kommunista szoborállítások” is, Sepsiszentgyörgyön és Kovászna-Vajnafalván a román katona szobra, ugyancsak Sepsin Mihai viteazul többalakos emlékműve stb. Én ezekről nem szóltam.
A „kommunista szoborállításokra” mondok viszont egy velem megesett történetet.
A csernátoni tájmúzeum létrehozása után képzőművésztábort is működtettünk. Az ajánlott témák között a háromszéki jeles személyiségek emlékének megörökítése is szerepelt. Diénes Attila, akkor még Marosvásárhelyen élő képzőművész – ma magyarpolányi illetőségű, az 1956-os budapesti emlékmű egyik sikeres pályázója -, szóval a szobrász azt mondta, hogy neki elege van a felpödört bajszú, huszáros Gábor Áronok megjelenítéséből. Az őrnagy értelmes székely ezermester volt, s nem egy incifinci huszár.
„Megszoborta” az őrnagy fejét, s a pödrött bajusz helyett vastag, lecsüngő férfiékességet faragott Áron felső ajka fölé.
Mikor a hatóságok az erdővidéki ’48-as emlékművet buldózerrel lerombolták, s az általam – szerintük illegálisan – visszaállított szobrok ellen hajtóvadászatot indítottak, s ennek során eljutottak Csernátonba is. Előbb a Bod Péter és Gábor Áron ágyúöntő főmesterének, Végh Antalnak a szobrát akarták eltávolíttatni. Mikor ez nem sikerült – az intézmény belterületén voltak és nem köztéren, amihez nem volt szükséges a bukaresti engedély – akkor észrevették a Dienes Attila Gábor Áron szobrát. Bajusza csüngött az orra alatt, akárcsak az enyém akkoriban.
„Még él, s már szobrot faragtatott magának” – kiáltott fel az egyik elvtárs. Magyarnak mondta magát ő is. És harcsafűrészt kerítve bosszúálló kéjjel jeles személyiségekkel fűrészeltették le a vélt fejemet, amely ma is ott látható a Csernátoni Tájmúzeum az egyik épület eresze alatt, a csepegésben. A „testemet” – a portré talapzatát – elásták.
Ilyenek valának a „kommunista szoborállítások.”
2006. jún.23.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma

2013. január 28.

Taps az ünnepeltnek: 20 éves a Téka Alapítvány
Vasárnap hajnalig tartott a szamosújvári művelődési alapítvány kedden kezdődött születésnapi rendezvénysorozata. Minden korosztályt megszólító, sokszínű programok várták a város lakóit, akik pozitívan válaszoltak: minden rendezvény telt házzal zajlott.
A Magyar Kultúra Napján, Bartók és Kodály műveivel ismerkedhettünk Kovács Hajnal zenetanárnő segítségével, Simó Júlia illyefalvi tervező gyönyörű ruhakollekcióját csodálva.
Múlt és jelen folyamatosságára mutatott rá a szerdán szervezett Sütő György matematika emlékverseny (5-12 osztályosok számára), melyet a mostani matematikatanárok szerveztek. Városunk legendás matematikatanára, nevelője emlékére az örmény temetőben kialakított emlékhelyen plakettet avattak, ahol díjazták a kis matematikusokat, de volt diákok (románok és magyarok egyaránt) emlékeztek, méltatva egykori tanáruk, osztályfőnökük munkáját. Este a Téka Alapítvány konferenciatermében Pál Emese művészettörténész, doktorandusz, Világosító Szent Gergely ábrázolásai erdélyi oltárképeken című vetített képes előadásából az örmények nagy szentjének életútját és kínszenvedéseit ismerhettük meg, valamint rácsodálkozhattunk erdélyi, velencei, indiai ábrázolások párhuzamaira.
Csütörtökön Orbán János Dénes volt a Hayak kávézóban zajló irodalmi kávéház vendége, aki szövegeiből olvasott fel, majd Debreczeni Orsolya helyi magyartanár, az esemény moderátora kérdezett. Olyan témákról hallhattak a jelenlevők, mint a költő kedvencei, a mai olvasó elvárásai, a szavak létjogosultsága. Az est a Tékában folytatódott filmvetítéssel, amely az induló filmklub bevezető eseménye is volt egyben.
Vajdasági fiatalok vendégszereplése
Péntek délelőtt az elemisek rendhagyó zeneórán vehettek részt, délután az óvodásokkal együtt rendhagyó Prücskök-játszóházban temettük már a telet. A közös farsangoláson népi gyermekjátékokat, táncokat ismételtünk, új farsangi dalt tanultunk, melyet el is énekeltünk az égő kiszebáb körül. A kiszebáb nem égett magára, magával vitte papírfecnire rajzolt huncutkodásainkat is. A játszóház közös fánkevéssel zárult.
19 órától az adai, vajdasági fiatalok vendégszereplése volt a helyi Művelődési Házban. A Diend című darab a végzős fiatalok zenés kálváriája, a középiskolás végzős diákok problémáit mutatja be, sajátos látásmódban. A továbbtanulás, pályaválasztás, felnőtté válás korántsem egyszerű és fájdalommentes, az adai diákok ezt nagyon hűen tolmácsolták.
Az adaiakkal és az ünnepre érkező sok baráttal az Égtájak – Vendégségben Budapesten rendezvényeken ismerkedtünk meg, ahova a Kaláka több mint 10 évig hivatalos volt. Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület a 20 éves jubileum alkalmával társszervezőnk volt, amiért minden köszönetet megérdemelnek.
Kórustalálkozó első alkalommal
Szombat reggel is benépesült a szamosújvári Művelődési Ház. Első alkalommal szervezett a Téka Alapítvány kórustalálkozót, amely sikeresnek bizonyult. Fellépett a szamosújvári Művelődési Ház kórusa, kolozsvári és szamosújvári baptista egyházak kórusa, a szamosújvári örmény, görög katolikus, református és ortodox énekkarok, valamint a békéscsabai Trefort Ágoston Szakközépiskola Fiúkórusa és a házigazda Rozmaring népdalkórus. A telt ház előtt zajlott bemutatkozást kötetlen beszélgetés, ismerkedés zárta.
A táncházszervezéstől a Nemzeti Intézményig című könyv bemutatására délután került sor a Téka Alapítvány konferenciatermében. Balázs-Bécsi Attila, az alapítvány elnöke szerkesztésében, a könyvben a történelmi adatokon, sajtóanyagokon és fotókon túl, méltatások és a régi és jelenlegi tagok, munkatársak szubjektív visszaemlékezései is helyet kaptak. Dokumentum és olvasmány egyben. A médiapartner Kolozsvári Rádió munkatársai ajándékát is megtekinthettük, olyan videoanyagot, amelyben a 20 év fontosabb interjúi, eseményei villantak fel. Majd a Harmadik Zenekar és Katona Annamária népdala, a Kaláka és Téka csapata köszönte meg Balázs-Bécsi Attilának az eddigi munkáját. Balázs-Bécsi Vilmosnak, első koreográfusunknak ma is meghatározó szerepe van a Kaláka életében, tőle tanultunk nemcsak tánclépést, fegyelmet, de emberséget és tartást is.
Ezt követően a Művelődési Ház nagyon szűkösnek bizonyult. A szamosújvári közönségen kívül sok közéleti személyiség is megtisztelt jelenlétével: Kallós Zoli bácsi, aki kezdettől fogva támogatta munkánkat, Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke és kabinetigazgatója, Nagy Zoltán, valamint a magyarországi Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárságának részéről Brendus Réka főosztályvezető és Nagy Bercel kabinetigazgató. Ott volt Kötő József, a Téka mindenkori jó barátja, Máté András Levente, László Attila, Vákár István valamint megyei és helyi tanácsosok. Képviseltette magát a Kolozs megyei tanfelügyelőség, a helyi polgármesteri hivatal, de az abai (magyarországi) testvérvárosunk is.
Az Égtájak Kulturális és Közművelődési Egyesület részéről Goldschmied József és Kovács Zoltán a magyar kormány ezüstérmét adták át a tánccsoportnak és alapítványnak illetve egy interaktív táblát az épülő iskolába. A gálaműsort ünnepélyesen megnyitotta Kelemen Hunor, aki biztosította a Tékát az RMDSZ támogatásáról, Nagy Bercel és a helyi polgármester, aki ugyancsak gratulált és további együttműködésben látja a közös terveink megvalósulását.
A 2010-ben alapított Téka díjat idén Harangozó Imre, újkígyósi néprajzkutató kapta, az Elismerő Oklevelet a helyi 51 számú Czetz János Cserkészcsapat. A díjat annak ítéljük oda, aki évek óta támogatta a Tékát, ugyanakkor barátaink is lettek. A helyi cserkészcsapat sok rendezvényen, mint a mostaniban is partnerünk. Gratulálunk a kitüntetetteknek.
A gálaműsoron felléptek a Kaláka baráttánccsoportjai: a balánbányai Ördögborda Prücskök, a dési Aranyeső, a kolozsvári Zurboló, Ördögtérgye. Bemutatkozott a Rozmaring népdalkör és ifjú zenekarunk, a Kontra Banda. A Harmadik zenekar a Sóvirág zenekarban velük együtt zenélő Prózsa Tündére emlékezett, aki már 10 éve nincs köztünk. Vendégeink voltak a kárpátaljai Csapról az Arabeszk együttes, és az eszényi Ritmus néptánccsoport.
Minden születésnapon az ünnepeltté a legnagyobb taps, most se volt ez másként. Újdonságként ezen a születésnapon felléptek az egykori Kalákások gyerekei is.
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár),

2014. május 17.

Árvák könnyeit letörölni - Báró Szentkereszty Stefánia, a székelyek Nagyasszonya (1842. február 5.–1906. május 26.)
1842 februárjában az égiek bizonyosan jókedvükben voltak, amikor báró Szentkereszty Istvánt és feleségét, vargyasi Daniel Annát kolozsvári házukban leánygyermekkel ajándékozták meg.
A család meglehet, jobban örvendett volna egy címet-rangot, hagyományt továbbvivő fiúnak, de belenyugodva Isten akaratába, keresztvíz alá tartva leánygyermeküket, Szent Istvántól kölcsönözve a nevét, Stefánia keresztnévvel illették.
A szülők leányuknak, valószínű, csendes családi tűzhelyet kívántak, ahol férje árnyékában, gyarapodó családja körében biztonságban élheti majd életét. De ember tervez, Isten végez. A gyermeknek más utat kellett járnia. Nem követte a hagyományos etikettek irányította úri életmódot, ahol még a szórakozásnak módját is előírták.
Születésekor nem is sejtették, hogy e kis csecsemő majd Szent István-i szellemben éli életét, s egykoron a szegények gyámolítójaként az „árvák könnyeit letörlő” Nagyasszonyaik közé sorolják a székelyek. Hogy vezér lesz belőle, aki maga köré gyűjti a szunnyadó tehetségeket, irányt és célt ad minden adakozó szívű embernek, kézfogásra bírja a közösség elheverő erőit. Előkelő, módos házba született, de kisgyermekkora és ifjúsága „édes örömek, de leginkább égető fájdalmak” között telt. Édesanyja korán elhunyt. Nemsokára szeretett jó apja, akinek mindent köszönhetett, szintén a fellegajtó nyitogatók közé szólíttatott. Ezek után sokan belerokkantak volna az élet nyomorába, de nem Ő. Nagy családot alapított: anyja lett a leányárváknak, és viselte gondjukat felnőtt korukig. Mivel szüleit nem támogathatta, hiszen azok korán elhunytak, kárpótlásként sok idős embernek nyújtott gyermeki gondoskodást. Andor testvérének élete, aki szomorú megpróbáltatásban, egy svájci intézetben éldegélte napjait, nem hagyta érzéketlenül a Nagyasszonyt. Az elesettek iránti érzületét a város szegényeire és elhagyott, magára maradt betegeire testálta, azoknak öregotthont, kórházat létesítve. Otthont az elesetteknek
Eszes, művelt emberhez méltóan mérlegelni és dönteni számára pillanat műve volt. Első ízben 1872 októberében emeli fel szavát egy megyei árvaház alapítása érdekében Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivásárhely központtal. A két város közötti versengésre sok idő nem maradt. Kézdivásárhely telket ajánlott fel e nemes ügy érdekében, a városi polgárok pedig az első tíz árva gondozását vállalták magukra. A legfontosabb még hátra volt: az anyagi háttér megteremtése épp azokban az esztendőkben, amikor a nagy gazdasági válság egy évtizedre megbénítja az országot. A bárónő viszont útnak indult postakocsin, váltott lovakkal, hiszen akkor még errefelé nem vezetett vasútvonal. Személyes varázsával, szívhez szóló szavaival kérte és bírta adakozásra, akikhez bekopogott, Erdély és Magyarország törvényhatóságait. Egy esztendő leforgása alatt annyi pénzt sikerült egybegyűjtenie, hogy megnyithatta kapuját az Erzsébet királyné nevét viselő Háromszék Megyei Erzsébet Árvaleány Nevelő Intézet 1873. október 12-én.
A bárónő saját adománya, valamint a város nagylelkű pártfogása mellé sorakoztatta fel Széchényi Pál ipari és kereskedelmi, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi, Bethlen András földművelés- és iparügyi minisztereket, Budapest városát, Bihar, Nyitra és Gömör vármegyét. Itthon pedig Isten tudja, hányszor hangoztak el segélykérő szavai: „Felkérem ezen gyűlést és nemes Háromszék lakosait”, karolják fel e szent ügyet. A háromszékiek nem késlekedtek, hiszen maradt még egy tál étel minden asztalnál, egy váltás fehérnemű, egy rend ruha vagy egy pár lábbeli egy árva gyermek részére. De perdült táncra a város és a környék lakossága bál idején, nyitottak tárlatot, hallgattak úgymond hangversenyt, helyeztek perselyt a templomokba, szántak árverésre vitrinből kivett dísztárgyakat, almáriumból kiemelt értékes tárgyakat, amelyek követték útját a bárónő ama gyönyörű antik művű legyezőjének, melynek bevétele az árvaleány intézetet támogatta. Ezúton vált hasznossá minden jóindulatú gondolat, tettrekészség, tánclépés és dísztárgy, s vált hasznára a közösségnek, de főképpen a 19 év alatt felnevelt 110 árva leánynak. Az intézetnek rendszere, célja volt: értelmet művelni, kézügyességet fejleszteni, hogy a munkában az ott nevelkedők örömüket megtalálják. Ezáltal vált a szülők nélküli, vagyontalan árvából szakácsnő, tanítónő, gondozó, szobaleány vagy önbizalmát visszanyerő, székely lelkiségét, szellemiségét továbbadó anyja gyermekeinek. Öregeknek menedék
Egy alkalommal Pap András kézdivásárhelyi városi tanácsos neje, Nagy Karolina a bárónő jelenlétében felvetette: szánandóbbak azok az emberek, akik család nélkül maradva öregségben, gyógyíthatatlan betegségben nyomorognak, s még koldulni sem tudnak. A bárónő azonnal felkarolta az ügyet, s 1874 őszén a városi képviselő bizottság elé írásbeli indítványt terjesztett egy menedékház létrehozására. A város támogatta. Megfelelő helyiséget biztosított örök időre annak létesítéséhez. Két hónap elteltével már tudott erről a vállalkozásról is Erdély és Magyarország, s nyílt meg a szíve császári és apostoli királyi fenségnek, Rudolf főherceg trónörökösnek, aki magánpénztárából jelentős összeget utalt a Stefánia Menedékház számlájára.
Azt azonban szükséges hangsúlyozni, hogy királyi fenség ide, főherceg oda, a város polgárai, a környékbeli községek lakói támogatása nélkül aligha működhetett volna bármelyik báró Szentkereszty Stefánia-intézet. A város elöljárósága ismét vállalkozott, biztosítva 12 szegény beteg egy-egy heti élelmezését, s gyűjtöttek össze kegyes adakozásból csaknem 5000 forintot. Jancsó Géza gyógyszerész pedig megígérte, míg ő Kézdivásárhely polgára, ingyenes gyógyszerellátást biztosít az intézetben lakóknak. Jól szervezett, részleteiben is kidolgozott menet szerint gyűlt a vegyes adomány a menedékház részére. A megnyitáskor rendezett bál alkalmával a kegyes adományok közé írtak szalonnát, bélhúst, csirke- és pulykahúst, skatulya szardíniát, kenyeret, befőttet, bort és borvizet, skatulya bonbont, süteményt, „lemonadet”. Felszerelésére adakoztak „laskaserítőt”, guzsalyt, ágylepedőt, rokolyát és levesmerőt, imakönyvet és tormástálat, keszkenőt, herbateát és számos más hasznos dolgot. A menedékházban lévő öregeknek reggeli, ebéd és vacsora is kitellett a jóakaratú emberek konyhájáról. Ezek mellett a kézdivásárhelyi asszonyok külön gyűjtést is felvállaltak. Így gyarapodott a menedékház éléstára több véka pityókával, kupa fuszulykával, köböl búzával, rakás murokkal, számos koszorú hagymával, különböző bútorokkal, lábbelikkel, ruhaneművel s egyéb hasznos dologgal.
Betegeknek kórház
Elképzelhető, ennyi vállalkozás, adakozás után a város és környéke már jócskán kimerült, de a bárónő tovább vitte a fáklyát. 1877 ősszén megalakította Kézdivásárhely városi és vidéki Rudolf Kórházát akkor, amikor még alig működött ilyen intézmény, s az egészségügy fejlettségét is szinte csak a nagyvárosok lakói élvezhették. Az újabb alaptőke előteremtése újabb nehézségekbe ütközött. A bárónő ismét útnak indult, s „a trón zsámolyától a kunyhókig mindenütt” hallatta hangját. A ház védnökségét a trónörökös Rudolf főherceg vállalta, aki a bárónő kérésére magánpénztárából 200 forintot adományozott.
Igaz, ezúttal hosszabb időbe telt, míg kapuit az intézmény megnyithatta, de 1884-ben ennek is eljött az ideje. Örvendetes tény: szaporodott a tőke, de sajnos, ugyanakkor a betegek száma is. 1892-ig összesen 2056 beteget ápoltak az intézetben. S ne feledjük, egy esztendő múltán is Erdély-szerte még igen kevés kórházat, pontosabban 29 működő egységet tartottak nyilván. Amikor a nehézségek mellé a közösség részéről lassacskán az unalom, a megszokás is felzárkózott, és lanyhult az adakozás népszerűsége, a jó barátok ismét az ügy mellé álltak. Ezúttal gróf Mikes Benedekné Moser Sofie rendezett zabolai kastélyában fényes estélyt, ahová annyian érkeztek, hogy adakozásukkal ismét kihúzták a kátyúba ragadt szekeret.
Templom és nőegylet
A ország szükségére az Úrnak szolgálatát teljesítő „földön megtestesült angyal, Zágoni báró Szentkereszty Stephanie úrhölgy”, ahogyan kortársai nevezték, már mindenre odafigyelt. Látván, hogy Székelyföld templomai, mint egyedüli s igazi őrtornyai a keresztényi gondolatnak és művelődésnek, mily szegények, az általa eddig létrehozott intézetek áldásos tevékenységének köszöneteként maga köré gyűjtötte a kézdivásárhelyi-kantai római katolikus iskolába a papokat és híveiket, s „az úrnak 1876-ik évében létrehozták a »kézdi-vásárhelyi Oltáregyletet« november hó 19-én árpádházi szent Erzsébet napján, Erzsébet felséges királyné dicső névünnepén”. A bárónő kedvenc évszaka kezdeményező készségét illetően az ősz lehetett, ugyanis 1871 szeptemberében felhívására megalakult a 16 tagból álló Zágoni Jótékony Nőegylet. Ezen újabb alapítvány már követte útját a jól bejáratott rituáléknak: dalra fakadtak a kórusok, megszólaltak a hegedűk egy-egy háromszéki udvarház vastag falai mögött tartott koncerten. Hat esztendő múltán, 1878-ban, amikor befejeződött Bosznia elfoglalása, a Monarchiából származó halottak száma meghaladta a 7000 főt, s ki tudja, hányan maradtak árván, család nélkül vagy sebesülten. A falu akkor is gyűjtést rendezett. A megsebesült katonák s az árvák segélyezésére a pénz mellett 7 kiló tépést és sebkötőt, 7 láda húskivonatot küldtek az arra szorultaknak. Éberen figyelték a világ eseményeit, nemzettársaik sorsát. 1879 tavaszán, amikor a megáradt Tisza egyik éjjelen átszakította a gátat, romba döntve Szeged városát, annak hírét véve, a zágoniak máris útnak indították a segélyt. Más alkalommal a bárónő arra kérte embertársait, hogy akik családjukban örömteljes eseményt ünnepelnek, gondoljanak a szegényekre, elesettekre, az őket felkaroló intézetre is, és küldjenek élelmet számukra. Jó példával ismét ő járt az élen, minden év augusztus 20-án édesapja és az ő neve napján egyheti élelmet küldött intézete részére.
Működött is megszakítás nélkül e szeretet lánca hosszú időkig. Hatékonyságát a szabad kezdeményezés biztosította abban a korban, amikor az egyik dualista vezető politikus arról szólt, hogy „olyan messze vannak innét a jó székelyek, hogy mire óhajtásuk idáig” ,azaz Budapestig ér, akkorra már idejét veszíti a kérelem, megbukik az eszme és javaslat. Végezetül: ennyi munka láttán kinek van bátorsága nagyságát mérlegelni báró Szentkereszty Stefániának? Hiszen ő egyike volt azoknak a géniuszoknak, akik jól tudták, a fennkölt eszmék, a veretes szavak elszállnak, mint a pillanat, ha nem fogja szolgálatra őket az ember. Halálának évfordulójához kapcsolódóan csupán egy rövid idézetet emelünk ki gyászjelentéséből: „zágoni br. Szentkereszty Stefánia úrhölgy az Erzsébet-rend és a koronás arany érdemkereszt tulajdonosa, tiszteletbeli alapítványi hölgy, Kézdivásárhely díszpolgára stb. stb. f. hó 26-án este 10 órakor, Budapesten, hosszú ideig tartó súlyos szenvedések után, angyali lelkét visszaadta Teremtőjének”. A gyászjelentő pontosan fogalmaz, hiszen a Nagyasszony a lelkét adta vissza Teremtőjének, de szellemiségét örökre nekünk hagyta, amikor 64 éves korában eltávozott az élők sorából. Örök mécsest hagyott számunkra, hogy világítson utunkon a nehéz időkben. Megemlékező sorainkat végezetül zárja Nagyasszonyunk gondolata: „Noha ezennel távozom körükből, de szememmel hű kísérőjük leszek ezentúl is.”
Úgy legyen.
Tüdős S. Kinga. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2014. június 26.

Világégés emberi reakciók tükrében
A fiatalabb történészgenerációk alapélménye az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni – tartja ifj. Bertényi Iván. A történésszel az első világháború kitörésének századik évfordulója alkalmából beszélgettünk.
– Egy „komoly” történész olvas történelmi tárgyú regényeket? Például Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját, amely révén bepillantást nyerhetünk az első világháború előestéjének magyarországi politikai viszonyaiba is.
– Természetesen olvastam, kiváló műnek tartom, majdnem forrásmunkának tekintem. Hiteles, hangulatos regény, nagyon szeretem.
– Pedig sokak szerint a történelmi ihletésű fikciós regények táplálják a legtöbb történelmi sémát. Mit tart az első világháborúval kapcsolatos legtipikusabb téveszmének?
– Elsősorban azt a típusú gondolkodást, amely kicsi, esetenként személyes dologhoz köt nagy történelmi kataklizmákat: egy személy, politikus, párt tehet az ország széthullásáról, felelős Trianonért. Ezek leegyszerűsítő sémák, amelyek a korabeli politikai élet működési mechanizmusának félreértéséből fakadnak, másrészt annak félremagyarázásából, hogy mi milyen mértékben fontos egy eseménysorozatban. Mert nyilván nagyon fontos, hogy ki volt az első számú vezető Magyarországon, de jóval fontosabb, hogy ki nyerte meg a világháborút. Ezekben a kérdésekben kellene megpróbálni előre lépni, a tisztán látás a történelemtudományban is sokat segíthet. Sajnos részben a múltbeli játszmákat játsszák ma is újra: a mai magyar jobboldal Tisza Istvánt tartja példaképének, a baloldal pedig Károlyi Mihály mögé sorakozik fel, és utálják egymás példaképeit. Ezeknek a dolgoknak ma már semmi értelmük. Már a korabeli viszonyok között is sokkal összetettebb volt ez a kérdés, e viták mában való tovább éltetésének pedig végképp semmi értelmük, és sehová sem vezetnek.
– A sekélyes témakezelés „bűnét” a kiváltó okként kezelt szarajevói merényletre is érvényesnek tartja?
– A merénylet mint kiváltó ok, illetve ürügy már egy hosszabb ideje húzódó súlyos probléma egyik lecsapódásának tekinthető – de csak az egyiknek. A Monarchia számára megoldásra váró súlyos probléma volt a délszláv kérdés, megoldása azonban nem kellett feltétlenül egy világháborúhoz vezetnie, illetve a Monarchia és a történelmi Magyarország – amely sokkal szilárdabb lábakon állt akkor – széteséséhez, ugyanakkor nem tekinthető véletlennek. Bár a merénylet bizonyíthatóan szerencsés – vagy szerencsétlen – véletlenek összjátéka révén sikerült, nem derült égből jövő villámcsapásként érkezett, s nem lehet azt állítani, hogy ha nincs Gavrilo Princip, akkor nem lesz semmi probléma a szerbekkel. Jó ürügy volt viszont azok számára, akik e probléma erőszakos, háborús megoldását akarták, de a történelem a szarajevói események nélkül is alakulhatott volna így.
– Hozott-e a kérdés kutatásában áttörést az elmúlt ötven év?
– Miután megszűntek a diktatórikus rendszerek történetírásra is rákényszerített politikai-gondolati sémái, az amúgy ismert tények sokkal szabadabb interpretációja vált lehetségessé, és ennek fontos pozitív hozadékai voltak. A nemzeti történelemben e kérdés valós súlyának megfelelő kezeléséről beszélhetünk, nevén lehetett például nevezni, hogy Trianonban nagyon súlyos nemzeti katasztrófa következett be. A szabadabb témakezelés pedig egy sor fontos részletkutatást is lehetővé tett, amelyek gazdagították az összképet.
– Vannak-e ellentétek e téma megítélésében az idősebb történészek és az ön által képviselt fiatalabb történészgeneráció között?
– A meglévő különbségeket elsősorban generációs élmények táplálják. Az idősebb kollégák – akik a Trianon-problémáról alkotott véleményüket annak idején politikai okok miatt nem publikálhatták – valószínűleg sokkal nagyobb felszabadító élményként élték meg a rendszerváltozást. Talán ezért aztán sokkal több indulattal telítve hozták napvilágra esetleges, néha nem is sejtett sérelmeiket, stílusuk érzelmekkel átitatott, konfrontatív. Mi, akik az elmúlt huszonöt évben jártunk egyetemre, már azt gondolhattunk és írhattunk, amit akartunk. A mi generációnk alapélménye inkább az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni. Ez nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá kell söpörni őket, de olyan kérdésfelvetéssel kell közelíteni hozzájuk, amiből nem újabb konfliktus származik. Meg kell próbálni megérteni a másik felfogását.
– Ezt a nézetet itt, Erdélyben kissé nehezebben tudjuk a magunkévá tenni...
– Akkor valószínűleg nem leszek túl népszerű a következő személyes élményemmel. Egyetemista koromban Gyulafehérváron a román történelmi szoborparkban járva olyan érzés támadt bennem, hogy ha én román lennék, most nagyon büszke lennék ezekre az emberekre. Korabeli magyar őseim számára nyilván ellenfelek voltak, de ma már meg tudom érteni a románok büszkeségét és örömét. Ez nem azt jelenti, hogy koccintanék december elsején, de a magyar identitásomból kilépve, meg tudom érteni, mit jelenthetett az a momentum a románok számára. Ha egy történész képes kilépni ebből az identitásából, akkor a munkájában is képes lesz ezt ütköztetni egyéb nemzeti narratívákkal, segíthet a másik nézőpontjába való belehelyezkedésben, kevésbé konfrontatív nézőpont, vélemény megfogalmazásában.
– Egyetemi tanárként talán meg tudja válaszolni: hogyan hangzanak a mai fiatalok legsűrűbben megfogalmazott kérdései az első világháborúval összefüggésben?
– Azt tapasztalom, hogy visszaszorul a nemzet-politikai nézőpont, és bekerül egyfajta hétköznapi életre, a kisember életére koncentráló. Milyen volt egy frontharcos élete a lövészárokban, milyen volt az apát, a férjet, a testvért éveken át nélkülözni, egy asszonynak elvégezni a férfiak dolgát is, milyen következményekkel járt a jegyrendszer bevezetése a háborús országokban, mit kezdtek a csonkán-bénán hazatérő hadifoglyokkal? Ez a bizonyos értelemben apolitikus kérdésfelvetés új irány, hiszen ily módon egy fiatalnak nem egy száz évvel ezelőtti politikai konfliktusmezőbe kell belehelyeznie magát, hanem a lehetséges, könnyebben átélhető emberi reakciók felé fordulhat. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy a mai fiatalokat nem érdeklik a nagy nemzeti sorskérdések.
– Az elmúlt száz év tanulmányozásában azonosított-e olyan pillanatokat, eseményeket, amelyek a szarajevói merénylethez hasonlóan felvillantották egy újabb világháború veszélyét?
– Nem nagyon. Különösen a mi európai világunk nagyon megváltozott, a világpolitika hajtóerői egészen másak, mint száz évvel ezelőtt. Akkoriban az állami, katonai vezetők, a politikusok sokkal inkább meghatározták egész nemzetek, kontinensek jövőjét. Manapság alapvetően a pénz, az üzleti szempontok, a profit diktál, nem nemzeti alapon működnek a nagyvállalatok. Ez bizonyos mértékben garancia is arra, hogy nem fordulhatnak elő olyan, a nemzetállamok érdek-összeütközéseiből származó nagy konfrontációk, mint az első vagy a második világháború. A mai, gazdaságilag is nagyhatalomnak számító országok érdekérvényesítő képessége sokkal több szinten megmutatkozik, mintsem hogy kizárólag a fegyveres összecsapás legyen a megoldás. Nemzeti-etnikai konfliktusok persze előfordulhatnak, de azokból nem lesz világháború. A kilencvenes évekbeli balkáni háborúk elképesztő szörnyűségeket hoztak, s az Európán kívüli világ hordozza még hasonló konfliktusok veszélyét, de ezek nem társulnak olyan világhatalmi érdekekkel, amelyek ezeket a háborúkat nagyobb léptékű háborúvá akarnák átalakítani. Az ukrán konfliktus is ezt látszik bizonyítani. Ám ha világháború nem is lesz, egyéb problémák válhatnak világléptékűvé, mint például a terrorizmus, bár azok hátterében nem államok, hanem különböző szervezetek állnak. De ez már ilyen értelemben nem a 20., hanem a 21. század, amelynek működési szabályait és mechanizmusait még nem is ismerjük.
Ifj. Bertényi Iván
Történész, Budapesten született 1975. február 9-én. 1993-ban érettségizett az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban. Miután megnyerte az 1993-as „Ki miben tudós?” televíziós történelmi vetélkedőt, felvételi nélkül került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. Ötször szerzett tudományos ösztöndíjat az egyetemen, kétszer részesült Köztársasági Ösztöndíjban. 1999-ben szerzett történelemtanári diplomát, majd 2002-ben művészettörténet szakon tanári diplomát. Doktori munkájának témája a századforduló magyar nacionalizmusa és Bánffy Dezső báró politikai pályája volt. Egyetemi tanár – 2009 áprilisában, majd 2009 októberében CEEPUS-ösztöndíjjal a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen volt vendégtanár –, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a 19-20. század magyar politika- és művelődéstörténete, elsősorban a dualizmus kora, ezen belül a magyar nacionalizmus és nemzetiségi politika elmélete és gyakorlata.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

2014. október 25.

A Bolyai Tudományegyetem pere (A forradalom visszhangja Erdélyben) 2.
A kolozsvári képzőművész-hallgatók, majd a szovátai szervezkedők első csoportjának 1956. október 28–29-ei letartóztatása – Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát fegyveres szervezkedés vádjával 1956. december 16-án ítélte el négy és tíz év közötti börtönbüntetésre a Kolozsvári Katonai Törvényszék – részben cáfolja azt az állítást, miszerint a legfelsőbb román párt- és államvezetésben a magyar forradalom kitörésének hírére óriási pánik uralkodott volna.
Való igaz, a Magyarországon és Budapesten történtekről a romániai sajtó először 1956. október 25-én tájékoztatott, a jól ismert „fasiszta-horthysta terror”, a „fasiszta huligánok”, az „imperialista ügynökök”, a „csőcselék ellenforradalmi kalandja”, „ellenforradalmár bandák fegyveres támadása a magyarországi népi hatalom ellen”  mantrázó fordulatok kíséretében. A román sajtó mindvégig ellenforradalomnak minősítette mindazt, ami Magyarországon, Budapesten történt. A sajtó „kivárását” Moszkva, a szovjet pártvezetés sugallta. A Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár vezette Román Munkáspárt központi vezetősége az első sokk után 1956. október 24-én déli egy órára összehívta a szűk pártvezetést, a Politikai Bürót, és döntöttek arról, hogy a magyarok által nagyobb számban lakott tartományokba teljhatalmú megbízottakat küldenek, vezetésük alá rendelik a hadsereget, a tartományi Securitatét, a milíciát, a vállalatok igazgatóit. Ugyanakkor döntöttek arról, hogy a román–magyar határt lezárják, a hadsereget mozgósítják, a Magyarországról érkező sajtótermékeket, leveleket a legszigorúbban ellenőrzik. A magyar nyelven is jól beszélő Miron Contantinescut Kolozsvárra, Fazekas Jánost a Magyar Autonóm Tartományba, Szenkovics Sándort Nagyváradra, Muzsik Mihályt Nagybányára vezényelték, az 1955-ben a börtönből kiszabadult Márton Áron erdélyi római katolikus püspök „mozgását” – e sorok írójának véleménye szerint a 20. század legnagyobb magyarja, aki hajszálpontosan tudta, hogy a kompromisszum keresésében meddig lehet elmenni! – a püspöki székhelyre korlátozták, magyarán: hivatalosan „felkérték”, nehogy elutazzék Gyulafehérvárról! Fazekas János – akinek a szerepét  a Trabant-kiutalásoknak köszönhetően számos történész, író, publicista még ma is egyértelműen pozitívan értékeli (!?) – politikai tőkét akart kovácsolni, és már Bukarestből összehívta a legnagyobb tekintélyű marosvásárhelyi  értelmiségiek gyűlését, pontosan körvonalazta: minél keményebb és zaftosabb kifejezések kíséretében – „a fasiszta huligánok a csecsemők, az ártatlanul meglincselt kommunisták vérében gázolnak”! – ítéljék el a „magyar ellenforradalmat”, kötelezően nyilvánítsák ki a hűségüket, elkötelezettségüket, odaadásukat a Román Munkáspárt, személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, a szocializmus vívmányai iránt! A Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának levéltárában az 1956. október 24-ei, az 1956. november 2-ai, a hírhedt Lelkiismeretünk parancsszava elítélő nyilatkozatot „kigyöngyöző” gyűlések teljes és gyorsírásos jegyzőkönyve megtalálható az Országos Levéltár Maros megyei fiókjában, lefénymásoltattam, és a dokumentumok birtokában hiteles képet próbálok nyújtani a Magyar Autonóm Tartomány, a Székelyföld akkori politikai és szellemi elitjének megalkuvásáról. Fazekas Jánossal néhány évvel a halála előtt  nagyinterjút készítettem. Beismerte: a korabeli román, magyar sajtóban futószalagon gyártott hűségnyilatkozatok – Simó Géza Bútorgyár, Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet – „vérgőzös” kifejezéseit az ő javaslatára illesztették a szövegekbe. Azt is kijelentette: a román hivatalos párt- és állami küldöttség élén Belgrádban tartózkodó Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkárral – forródróton – közvetlen telefonkapcsolatban állt, és az ő – Fazekas János – érdeme, hogy sikerült megakadályoznia mintegy 2500 székelyföldi jeles és nagy tekintélyű magyar értelmiségi letartóztatását. Ezzel a „bravúros hőstettével” szédített számos írót – köztük Sütő Andrást –, egyetemi tanárt, orvost. Fazekas állítása szerint: a Gheorghe Gheorghiu-Dej-zsel folytatott telefonbeszélgetés után Kolozsvárra, Miron Constaninescuhoz utazott, s a Securitate javasolta letartóztatandók névsorát összetépték és megsemmisítették. Ekkor jegyeztem meg: a román kommunista hatalom a későbbiek során nem 2500 személyt, hanem tízezreket tartóztatott le, tartott vizsgálati fogságban, akkor miért nem lépett közbe? Mivel Romániában mindig „kettős könyvelés” volt és van, ha valóban létezett az ominózus névsor, hátha sikerül a nyomára bukkannom. Fazekas János a Bolyai Egyetem perében – mint a hiteles levéltári dokumentumok ismeretében látni fogjuk – áldatlan szerepre vállalkozott!        A legfelsőbb román pártvezetés aggodalommal és felfokozott érdeklődéssel követte a budapesti Petőfi Kör vitáit, a magyarországi erjedési folyamatot. A budapesti román nagykövetségről küldött sifrírozott táviratok, a központi vezetőség üléseinek jegyzőkönyvei azt bizonyítják: a román pártvezetés szerint a Magyar Dolgozók Pártja túlságosan sok engedményt tett a belső ellenzéknek, kiengedte a kezéből a gyeplőt, a marxista-leninista világnézet eszmerendszerének mellőzésével ideológiai káoszt teremtett. A kommunista hatalommal teljes mértékben azonosuló erdélyi magyar párttitkárok, aktivisták, néptanácselnökök, instruktorok egymást túllihegve bizonygatták a párt, a hatalom iránti hűségüket. Az íróként is számon tartott Tompa István Kolozsvár tartományi párttitkár a forradalom kitörése utáni napokban az egyetemeket, a főiskolákat járta, a Bukarestből kapott ukáz szellemében – „Magyarországon ellenforradalmi mozgalom tört ki horthysta tisztek, volt fasiszták, az amerikai imperialisták aktív segítségével…” – a Bolyai Tudományegyetem tanárait, diákjait, írókat, művészeket, elsősorban a kolozsvári magyar értelmiséget kellett meggyőznie a párt álláspontjának helyességéről. Szabédi László (eredetileg Székely László, Sáromberke, 1907. május 7.–Ko­lozsvár, 1959. április 18.) öngyilkossághoz vezető tragédiájának fontos stációja 1956. Bár 1945-ben belépett a Román Kommunista Pártba, 1947-től esztétikát tanított a Bolyai Tudományegyetemen, 1952 és 1956 között a magyar irodalomtörténeti tanszék vezetője volt, pártos elkötelezettségű versei ellenére a román hatalom kellemetlen értelmiségiként tartotta számon. A magyar forradalom és szabadságharc első napjait a Szovjetunióban töltötte. Naplóját a kolozsvári Szabédi Emlékház munkatársainak segítségével a Szabédi-hagyatékból sikerült megszereznem. Szabédi 1956. november 2-án szállt le a repülőgépről a Băneasa repülőtéren. A magyarországi „eseményekről” csak a Szovjetunióban begyűjtött információi voltak. A repülőtéren a bukaresti magyar rádióadás egyik szerkesztője – évek óta nem sikerült kiderítenem: ki volt a kérdező? – az orra alá dugta a mikrofont, és megkérdezte: mi a véleménye mindarról, ami Magyarországon zajlik? Szabédi – annak rendje és módja szerint – elítélte a „magyar ellenforradalmat”, sőt, Kolozsváron is ezt tette a visszatérése utáni első napon. Időközben hiteles információk birtokába jutott, felrohant a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárához, Vasile Vaida elvtárshoz, és kérte a bukaresti nyilatkozata visszavonását. Enyhén szólva kinevették. Az 1956 erdélyi mártírjai sorozatom harmadik, az „ENSZ-memorandum”-ról szóló kötetében közöltem utolsó leveleinek egyikét, amelyet közvetlenül az 1959. április 18-ai öngyilkossága előtt – Szamosfalva határában a vonat elé vetette magát – Vasile Vaidának, a Kolozs tartományi pártbizottság első titkárának címzett, és amelyben „megmagyarázza” azt a katonai ügyészségtől és a tartományi pártbizottságtól származó vádat, miszerint ismerte a dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász által összeállított „ENSZ-memorandum”-ot, azaz: a román–magyar lakosságcseretervet. Elhatárolódott a szerzőtől, a tervtől egyaránt, holott dr. Dobai István és Varga László református lelkész visszaemlékezése szerint nemcsak ismerte a tervet és egyetértett vele, hanem széljegyzeteket is készített hozzá.
Kései egyetemtörténet
Abban mindenki egyetért: csak az egyetemi oktatás képes biztosítani egy nép, népcsoport legmagasabb fokon képzett értelmiségi elitjét, a tanítványok később tanítómesterekként folytatják az elődök munkáját. Báthori István 1580–1588 közötti kolozsvári egyetemétől 1945-ig, a Bolyai Tudományegyetem megalakulásáig közel négyszáz év telt el. 1872. november 10-én Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter, majd utódai, Pauler Tivadar és Trefort Ágoston előkészítő munkája után megnyílt a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, amely 1881. január 4-én kelt királyi alapítólevél alapján felvette a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem nevet. Budapest után ez volt az akkori Magyarország második egyeteme. Ebben nagy szerepe volt az Erdélyi Múzeum Egyesületnek. Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés után a Nagyszebenben székelő román kormányzótanács közoktatásügyi államtitkára, Onisifor Ghibu – haláláig a magyar nép egyik legádázabb ellensége, kifosztója – jól megérdemelt büntetését a román nacionalistáktól a börtönben nyerte el! – „1919. május 12-én a román állam számára jelképes erőszakkal lefoglalta az egész egyetemet, és hűségesküre szólította fel alkalmazottjait. A hűségeskü megtagadása után az egyetem Szegedre távozott, ezért egyik napról a másikra román egyetemmé nyilvánították, s megkezdődött magyar jellegének és emlékének máig tartó eltüntetése” – összegzi a megcáfolhatatlan tényeket Faragó József kiváló néprajz-, népballada-kutató, a néprajztudomány doktora. I. Mihály, Románia királya és Ştefan Voitec nemzet-nevelésügyi miniszter aláírásával az 1945/407-es számú királyi törvényrendelettel „Kolozsvárt 1945. június 1-jei hatállyal magyar előadási nyelvű állami Tudományegyetem létesül”.
A történelem keserű fintora, hogy a királyi rendelet meg sem említette a Ferenc József Tudományegyetem 63 épületét, hanem kizárólag a román Regina Maria (1919 előtt és 1940–1944 között a magyar De Gerando) Leánygimnázium Arany János utcai épületét adományozta az új magyar egyetemnek. Ez a Farkas utcai központi épületnek csupán negyven százalékát jelentette.  A Bolyai Tudományegyetemen az 1950-es évek elejére kialakult az a szervezeti struktúra, amely kisebb változtatásokkal 1959-ig, felszámolásáig fennmaradt.
 (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2016. július 16.

Dr. Csulak Samu /1883–1958/ (Orvosainkra emlékezünk)
Ha a Sepsiszentgyörgyre érkező vendég Kós Károly tervezte épületek után érdeklődik, akkor a Székely Nemzeti Múzeum, a volt mezőgazdasági középiskola, az egykori református iskola után hamar a város egyik legszebb utcájába, a jelenleg Konsza Samu nevet viselőbe kalauzolják, ahol talán a legszebb Kós-magánház található. Dr. Csulak Samu építtette Kós Károly terve alapján.
1883. október 29-én az akkor Háromszék megyéhez tartozó Bodolán született, ahol édesapja igazgató-tanító volt. De nem akármilyen, hanem abból a fajtából való, aki megértette, magáévá tette és alkalmazta a dualizmus kora két kiváló kultuszminisztere, báró Eötvös József és Trefort Ágoston törekvését: kiemelni a magyar iskolarendszert abból a szomorú helyzetből, amelyben addig leledzett. E két, nagyjából egymást követő miniszter indította be azt a korszerűsítést, amely során kötelezővé tették az általános iskolai oktatást, szabályozták működését, növelték az iskolák és a tanítók számát, számos új állami iskolát építtettek. Ilyen új iskola épült Bodolán is állami támogatással, éppen Csulak Lajos (1857–1921) iskolaigazgató idejében. De nemcsak iskolaépítő volt, hanem aktív résztvevője a megye Tanítótestület Sepsijárási Körének, amelynek egy meghirdetett pályázatán éppen Samu fia születésének évében díjat is nyert. Néprajzi munkássága eredményeképpen (székely táncszavak összegyűjtése) a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagjai sorába választotta, ahol a Székely lakodalmas versek című gyűjtésével pályadíjat nyert. Több más társaságnak tagja, irodalmi és pedagógiai lapok külső munkatársa, tudósítója volt. Mintegy 800 novellát, tárcát, tanügyi és társadalmi cikket írt a másfél tucatot is meghaladó különböző kiadványba. Hat önálló kötete is megjelent, köztük néhány két kiadásban is.
Mindezt csak annak érzékeltetésére mesélem, hogy milyen is volt a család, amelyikbe Csulak Samu a fenti időpontban megérkezett. Gyermekkorát tehát Bodolán töltötte, itt végezte elemi iskoláit is. Ezután követve a szülőket előbb alvinci, majd Segesvári, s végül 1901-től Brassói lakos lett, megismervén így az Erdélyt akkor belakó három nép életmódját és kultúráját. Érettségi után a Budapesti Orvostudományi Egyetemre iratkozott be, ahol 1908-ban orvosdoktori oklevelet szerzett. Szakmai ismeretei kiszélesítéséért még Budapesten mAradt, előbb az Erzsébet Kórház bőr- és nemi betegségek, majd a gyermek-, később a belgyógyászati osztályon. 1913. április 22-én a Sepsiszentgyörgyi kórház alorvosának nevezték ki dr. Fogolyán Kristóf mellé. Itt dolgozott, ellátva mindazokat a nem sebészeti teendőket, amelyeket egy vidéki kis kórház lehetővé tett. Az igazgató-főorvost, dr. Fogolyán Kristófot 1935-ben megbuktatták a nyelvvizsgán, helyét dr. Bidu vette át, de Csulak doktor még nyert egy évet. Őt csak a következő évben, 1936-ban küldték kényszernyugdíjba. Ettől kezdve csak magánrendelőjében fogadta a betegeket. A ma is élő, 90 év feletti, majdnem szomszéd Feketéné Benedek Rózsa még emlékszik arra, hogy „lovasszekerek álltak sorban az Új utcában”, amelyekkel vidékről hozták a betegeket.
1943–1948 között a Székely Mikó Kollégium iskolaorvosa és egészségtantanára is volt. Idős „mikós diák” volt tanítványai még emlékeznek szép és hasznos egészségtanóráira. 1944-ben a visszavonuló katonaság a szó szoros értelmében minden mozdítható tárgyat elvitt a kórházból. A városban mAradó egyedüli orvos, a már 60 évét betöltő Csulak doktor néhány önkéntes nővér segítségével mégis megszervezte a kórház újraindítását és működtetését, elsősorban a belgyógyászati betegeket látva el. Hogy milyen nagy jelentőségű ez a tény a háború utáni állapot viszontagságai között, annak jelentőségét, azt hiszem, fel sem tudják fogni a kései utódok. Később csatlakozott hozzá az amerikai fogságból hazatért dr. Ferencz Zoltán, a debreceni egyetem frissen végzett orvosa, és ketten láttak el 20–20 férfi és női belgyógyászati beteget. 1947-ben váltották le a belgyógyászat vezető tisztségéről és helyezték át a poliklinika járóbeteg-rendelőjébe, ahol 1952-ben történt nyugdíjaztatásáig dolgozott.
* * * Csulak doktor nem futott be nagy orvosi karriert, közkatona volt. Hogy neve mégis fennmArad Szentgyörgyön, annak is tulajdonítható, hogy a több szentgyörgyi középületet tervező Kós Károllyal terveztette meg 1925-ben az akkori Új utcában (ma Konsza Samu) lakóházát; amelyet aztán megépíttetett, s egyik legszebb Kós-épületként mAradt fent. Ebben a házban volt egy orvosi rendelőnek készült rész is. Mint érdekességet említjük, hogy kiváló, bőr orvosi táskáját az örökösöktől dr. Wotsch Gyula városi körorvos vette meg, és hosszú ideig használta, majd a színháznak ajándékozta, ahol az egyik előadáshoz éppen egy régi orvosi táskát kerestek. Ebben a szép házban élt aztán 1958-ban bekövetkező haláláig Csulak Samu doktor. Felesége, Hubay Julianna, aki 1886. április 14-én született Mádon és 1950. április 27-én halt meg Sepsiszentgyörgyön, a lakásán tanította zongorázni a város polgárgyerekeit, akiknek szülei igényelték az akkor még hiányos zenei oktatást. Gyermekük nem volt. Hamvaik a Vártemplom melletti református temetőben pihennek.
Dr. Nagy Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. október 21.

Írásbeliség, tanulás és oktatás a magyaroknál
Csütörtök este folytatódott a Bihar Megyei RMDSZ által életre hívott Szacsvay Akadémia modulja. Romsics Ignác professzor, az egri Eszterházy Károly Egyetem oktatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tartott előadást, Tanítás, tanulás és iskolák címmel.
Az Ady Endre Középiskola egyik osztálytermében megjelent érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Expozéjában Romsics Ignác történészprofesszor több részre korszakolva követte nyomon a tanítás, a tanulás, az írás és az olvasás alakulását a magyar történelemben, egészen napjainkig. Arra hívta fel a figyelmet: a sztyeppéken élő (fél)nomád ősmagyarokról semmilyen megörökített információnk nincs arról, hogy miként kommunikáltak egymással, vagy a Fennvalóval. A honfoglalás korából a mai Magyarország területén egyetlen eddig ismert jel maradt fenn, a homoknégyhalomi rovásírás. Amikor aztán később az eleink a Nyugat felé orientálódtak, a rovásírásos kultúrát felváltotta a latin betűs kultúra elterjedése, melynek első nagy központja a pannonhalmi apátság volt, mely Géza fejedelem idejében kezdett el épülni. Néhány tucat szerzetes élt ott eleinte, majd világi értelmiségieket is képeztek, 100 év elteltével pedig körülbelül 80 kötetet tartalmazott a könyvtára. Az első írásos emlék 1055-ből, I. András korából datálódik, mely nem más, mint a tihanyi bencés apátság alapítólevele, ami azt bizonyítja, hogy már le tudták írni a beszélt magyar nyelvet latin betűkkel. A 12. század végén fontos mozzanat volt, hogy III. Béla kulturális központot, kancelláriát hozott létre Esztergomban, ahol Anonymus (P. mester) is dolgozott. Ebből a korból származik ugyanakkor az első összefüggő magyar nyelvemlék is, a 26 soros Halotti beszéd és könyörgés. Az első teljes magyar nyelvű lírai költemény, az Ómagyar Mária-siralom pedig a 13. század végén keletkezett.
Egyetemek
Miközben Nyugat-Európában már léteztek, Magyarországon hosszú időn keresztül nem voltak egyetemek. Az elsőt 1367-ben Nagy Lajos alapította Pécsen, majd Zsigmond király tette ugyanezt 1395-ben Óbudán, később Mátyás király 1476-ban Pozsonyban (ennek Vitéz János volt a rektora), de ezek nem tudni milyen okok miatt, de csak rövid ideig működtek. Ebből a korból feltétlenül említést érdemel Mátyás könyvtára, mely fénykorában több mint 2000 kötetet számlált, a Corvinákból azonban sajnos nagyon kevés maradt meg. 1473-ban Budán is megkezdte működését az első nyomda, Hess András vezetése alatt, és ekkor, vagyis a 15. század végén látott napvilágot az első nyomtatott kiadvány a magyarok addigi történelméről, a Budai krónika. A szabad királyi és a mezővárosokban körülbelül 150 iskola működött, ahol papok, igricek, az egyházból kilépett személyek tanítottak vallásos szemléletet, latint és elsősorban olvasást.
Az anyanyelvi kultúra elterjedésében a reformáció hozott nagy változást, az első magyar nyelvű könyvek a 16. század közepén, 1541-ben és 1559-ben jelentek meg, 1590-ben pedig eredetileg 700-800 példányban a Vizsolyi Biblia. Említeni kell Johannes Honterus brassói és a szintén német származású Heltai Gáspár kolozsvári nyomdáját. A protestáns felekezetek is közép- és felső intézményeket kezdtek el alapítani: református kollégiumok működtek Pápán, Sárospatakon, Debrecenben és Erdélyben, unitárius kollégium Kolozsváron, valamint lutheránus líceum Brassóban, Nagyszebenben és Pozsonyban. A királyi Magyarországon a katolikus oktatás a jezsuitáknak köszönhetően újult meg, akik az ellenreformáció élharcosai voltak. Báthory István támogatásával 1581-ben létrejön a negyedik egyetem, azonban ez is rövid időn belül megszűnt. Pompás volt Bethlen Gábor fejedelem könyvtára, de ebből sajnos egyetlenegy példány se maradt. Egyetempótlóként 1622-ben Gyulafehérváron kezd el működni egy kollégium. Az első olyan egyetem, amely azóta folyamatosan működik, Pázmány Péter nevéhez fűződik: 1635 – Nagyszombat, napjainkban Budapesten, mint ELTE.
Felvilágosodás
A következő nagy lépés a felvilágosodás volt. 1746-ban Mária Terézia Bécsben megalapította a ma is létező Thereziánumot, 1763-ban pedig létrehozta a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémiát. Az oktatási reformokat 1777-ben a Ratio Educationis koronázta meg.
A 19. század első felében a magyar nyelv megújulása, fejlődése adott lendületet a közművelődésnek. Nemcsak a romantikus magyar irodalom teremtődött meg, de a népies művek első darabjai is megjelentek. Jellemző, hogy míg 1800-ban 115 művet adtak ki, addig 1848-ban már közel 800-at, és a latin nyelvi kultúrát a magyar és a német váltotta fel. A neoabszolutizmus korát negatív jelzőkkel szoktuk illetni, de valójában támogatta, fenntartotta a polgári átalakulás főbb vívmányait, Graf Leopold von Thun oktatási reformja 1945-ig hatott.
Egy újabb változást a dualizmus hozott, köszönhetően báró Eötvös József és Trefort Ágoston erőfeszítéseinek. Megnőtt a népiskolák száma, fejlődtek a középiskolák, hangsúlyt fektettek az elitképzésre. 1872-ben magyar nyelvű tudományegyetemet alapítottak Kolozsváron, 1871-72-ben a magyar fővárosban műszaki egyetem kezdte meg működését.
A 20. században
A Horthy-korszak kiemelkedő szakemberei Klebensberg Kunó és Hóman Bálint voltak, és Magyarországon oktatásra arányosan soha annyit nem költöttek, mint a két világháború közti békeidőben. A nemzeti, vallásos ideológiai tanítást 1945-ben az internacionalista szemlélet váltotta. Az egyházi iskolákat államosították, a latint és a németet szinte teljesen kiiktatták az orosz nyelv javára, és strukturálisan is módosult az oktatási rendszer. Újabb változást 1990 hozott, és jelenleg egy hibrid oktatási rendszer van érvényben, „ami hungarikum és a maga nemében páratlan”. Kormányoktól függetlenül, az utóbbi 25 év módszerei nem voltak hatékonyak, a felnövekvő generáció nyelvi tudása és problémamegoldó képessége romlott a nemzetközi felmérések alapján- magyarázta a meghívott. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro



lapozás: 1-19




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék