udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 11 találat lapozás: 1-11

Névmutató: Vida Árpád

2007. január 20.

Kiss Pál /Marosvásárhely, 1911. júl. 27. – Budapest, 2001/ egyetemi tanulmányait Kolozsváron a történelem- és földrajztanári szakon 1932-ben summa cum laude eredménnyel végezte. Tanári működését a marosvásárhelyi kollégiumban kezdte el. Minden órán a tananyaghoz kapcsolódó képzőművészeti ismeretekkel bővítette magyarázatait. 1943-ban jelent meg a Marosvásárhely és a Közművelődési ház képtárának magyar értékei című két kisméretű kötete, ugyanebben az évben Marosvásárhely története című könyve. Az 1944. évi államváltozáskor köteteit elkobozták s tanári működését Budapesten folytathatta. Budapesten a Lónyai utcai gimnáziumban, majd 1951–1976 között a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban a történelmet és a művészetek történelmét oktatta. 1946-ban summa cum laude eredménnyel szerezte meg a művészettörténész doktori címet. 1946-tól kezdve művészettörténeti írásait M (Marosvásárhely) előnévvel jegyezte. Művészettörténeti előadásokat tartott a József Attila Szabadegyetemen Budapesten és vidéken (Szeged, Sopron, Győr, Kalocsa, Baja, Miskolc stb.). A Magyar Rádió Szabadegyeteme műsora keretében éveken át előadásokat tartott az erdélyi székely művészekről. Ismeretterjesztő előadásainak és nyomtatásban megjelent írásainak anyagát nagyrészt – az erdélyi képzőművészek életéről, alkotásairól – könyvtárak, múzeumok és magángyűjtemények felkutatása révén gyűjtötte össze. Számos ismertető cikket tett közzé Marosvásárhely műemlékeiről, valamint az erdélyi magyar festőkről és kiállításaikról. (Dósa Géza, Boér Márton, Szabó János, Vida Árpád, Bikfalvi Koréh Zsigmond, Nagy István, Nagy Imre, Gy. Szabó Béla, Berde Amál, Gámentzi Zoltán, Karácsony János, Ferencz Júlia). A Művészettörténeti Értesítőben jelentek meg ismertető írásai. Az 1990-ben megjelent, az Erdélyi magyar művészek a XVIII–XX. században című nagy kötetében foglalta össze az alig ismert, vagy méltatlanul elfelejtett magyar festők és szobrászok életrajzi adatait és művészeti alkotásait. Társszerzőként írt a Művészeti Lexikon I–IV. köteteiben is. M. Kiss Pál 2001-ben Budapesten halt meg, a marosvásárhelyi református temetőben alussza örök álmát. /Keresztes Gyula: Dr. M. Kiss Pál tanár, művészettörténész. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 20./

2012. szeptember 21.

Vida Árpád síremléke
Jelenleg csak egy kis bádogtábla jelzi a fiatalon elhunyt nagy tehetségű marosvásárhelyi festőművész végső nyughelyét. Rajta a név, Vida Árpád és születése, halála éve: 1884–1915. De közelében, az egymásra boruló bokrok alatt már két hatalmas hargitai terméskő sejteti, rövidesen más lesz itt minden. Közelebbről szemlélve, az egyik fekvő bazaltba vésve Erdély hagyományos jelképei is feltűnnek, a címer, meg a nap és a hold, rovásírás is természetesen. Lábra állítva, méltó síremlék részeként mindez majd jól láthatóan kidomborodik a kövön, és akkor már a Hunyadi László szobrászművész alkotta bronzplakett, a festő sziklába ágyazott portréja, vele a Kiss Levente szobrászművész tervezte, szintén oda illő bronz felirat is megszólítja, megállítja az arra járókat. Immár valóban lesz hova főhajtásra, kegyeletüket leróni menniük mindazoknak, akik tisztelegni szeretnének Marosvásárhely egyik keveset élt, de néhány esztendő alatt is jelentős életművet létrehozott fia emléke előtt. A megújulás pillanatára váró síremlék Budapesten a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben – korábbi nevén a kerepesi temetőben – az 1848–49-es szabadságharcosok sírjainak szomszédságában, Kossuth Lajos monumentális mauzóleumától nem messze található.
Az avatásra szóló meghívó szerint a sírszentelő ünnepségre 2012. október 5-én 14 órakor kerül sor. Remélhetőleg lesznek olyan vásárhelyiek, illetve Budapestre elszármazottak, akik részt tudnak majd venni a fővárosi eseményen. Nem kis erőfeszítés, hogy a síremlék megvalósulhat. Az egyik kezdeményező, az egész akció mozgatója, Soós Árpád, akinek sikerült több, főként székelyudvarhelyi támogatót, művészetkedvelőt is az ügy mellé állítania, elmondta, hogy Bordi András festőművész régi vágya volt ilyen emlékművel is megtisztelni szomorú sorsú elődjét. Ezt az óhajt igyekezett ő évtizedek teltével valóra váltani.
Vida Árpád 1884. április 4-én született Marosvásárhelyen. Rendkívüli tehetségét Gulyás Károly, a református kollégium nagy tekintélyű rajztanára hamar felismerte, és kellő szakértelemmel pallérozta is. Ő irányította művészi pályára, és szerzett számára jeles pártfogókat, mindenekelőtt dr. Bernády György polgármester és a műgyűjtő Illyés Sándor személyében, akiknek a támogatásával felkerülhetett a fővárosba, Budapestre. Székely Bertalan közbenjárásával bekerült a képzőművészeti főiskolára, képeire hamar felfigyeltek. 1908-ban önarcképét megvásárolta a Szépművészeti Múzeum, 1910-ben díjazták a Műcsarnok plakátpályázatán. Drezdai (1909), velencei (1910), római (1911) nemzetközi tárlatokon szerepelnek festményei. 1911-ben elnyerte az Eszterházy-díjat, ezerkoronás ösztöndíjnak is örülhetett, ami lehetővé tette, hogy álmai városában, Párizsban folytasson tanulmányokat. Rengeteget dolgozott, Budapesten a Kun utcában volt műterme. Ott sokan felkeresték. Itthonról is számos képre kapott felkérést. Egészsége azonban megromlott, Lázár Béla megfogalmazása (Művészet, 1915) szerint „mint az erdélyi talentumok, csupa lelkesség, tűz, komoly célokat kereső nagyratörés volt… Sorsa meg, – a Magyar fa sorsa, Murger ifjú bohémjeinek a végével, – a tüdővésszel.” Rövid élete utolsó szakaszát visszavonultan kellett töltenie. Mecénása, Illyés Sándor lehetővé tette, hogy Davosban, Abbáziában kezeljék, majd a gyulai, a budakeszi szanatóriumban. Sajnos menthetetlen volt. 1915. február 23-án temették a budakeszi sírkertbe. Budapest székesfőváros a kerepesi úti temetőben adományozott díszsírhelyet számára, hamvait oda helyezték át 1917. október 10-én.
95 év telt el azóta. Közben a történelem viharai valamiképpen a festő sírját is elfedték, elfeledtették. Hogy akadtak olyanok, akik ismét rátaláltak, és nemes hozzáállással most lehetővé teszik a síremlék avatását, az a sors egyfajta igazságszolgáltatásának is tekinthető. Jó lenne egy emlékkiadvánnyal, kismonográfiával is tetézni a vásárhelyi szempontból is jelentős eseményt. Remélhetőleg a közeljövőben ez is összejöhet.
Fényképfelvételeink a szeptemberi forró ragyogásban készültek a Nemzeti Sírkertben. Igyekszünk majd a már álló síremlékről is fotókkal beszámolni olvasóinknak.
NAGY MIKLÓS KUND,
Népújság (Marosvásárhely)

2013. december 7.

Fél évszázad tollal, mikrofonnal
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Nagy Miklós Kunddal
Marosvásárhely egyik csendes negyedében, kövesdombi lakásán kerestem fel Nagy Miklós Kund művészeti írót, egykori rádiószerkesztőt, lapszerkesztőt, aki ezúttal nem kérdező riporterként, hanem készségesen válaszoló alanyként állt rendelkezésemre. December 6-án töltötte 70. életévét.
– Erdély egyik legszebb és talán legpatinásabb városában, a gazdag történelmi múlttal rendelkező Nagyenyeden, az Őrhegy lábánál született, pontosan 70 évvel ezelőtt. Hogy emlékszik vissza gyermekkorára?
– Mint szép, gondtalan időszakra. Noha régóta tudom, hogy abban a korban ez nem volt magától értetődő, főleg számunkra nem, akiket "osztályellenség" kategóriába soroltak. Édesapám ügyvéd volt, olyan harcos értelmiségi, aki mindig nyíltan és határozottan kiállt a magyarság ügyeiért, az enyediek megbecsülték, olykor bűnhődött is miatta. Talán elég, ha példaként csak azt említem, hogy őt is elhurcolták a Tg. Jiu-i lágerbe. Ő volt az a dr. Nagy Miklós, akire később Kacsó Sándor és Vita Zsigmond is többször kitért visszaemlékező köteteiben. Az ötvenes években börtönben is volt magyarsága miatt. Köztudottan a legjobb jogászok közé tartozott, mégis hosszú időre megfosztották hivatása gyakorlásának a jogától. Ezt a család anyagilag is megsínylette, de igyekezett burkot vonni körénk, hogy ne érezzük a helyzetünkből adódó hátrányokat. Ebben a kollégium is segített. Kissé olyan volt, mint egy campus, körbebástyázott, védhetőnek vélt sziget az elrománosodó kisvárosban, nyilván mi, gyerekek kevésbé érzékelhettük, mint a tanáraink a hatalom részéről rá nehezedő nyomást. Iskolásként akkoriban az olvasás és a sport határozta meg az életemet. Tanítás után estig valamilyen labdajáték kötött le a tornakertben. Aztán vagy közben pedig a könyvek világába merítkeztem. Mindent elolvastam, amit csak lehetett. Nagy előny, ha az ember akkor élheti ki olvasószenvedélyét, amikor a szellemi dolgokra a legfogékonyabb.
– Kikre gondol vissza ma is szívesen, akik a Bethlen Gábor Kollégiumban nemcsak segítették, egyengették, hanem meg is határozták élete további alakulását? Milyen volt a Bethlen Kollégium szellemisége a múlt század 50-es, 60-as éveiben, kik voltak közös tanárok, akik korábban Sütő Andrást és Önt is tanították?
– Jó tanáraink voltak, többségük megőrizte és igyekezett továbbadni nagy hírű elődeik szellemiségét. Nem csak az idősebbek, mint Vita Zsigmond, aki Sütő Andrásnak is tanára volt, engem pedig már nyugdíjas helyettesítőként tanított, de a fiatalok is, például irodalomtanárom, a város kulturális életében ma is aktív szerepet vállaló Király László. Családunk különben hagyományosan kötődött a kollégiumhoz. Egyik anyai dédapám, dr. Fogarassy Albert egyiptológus két alkalommal is rektorprofesszorként vezette Bethlen Gábor ősi iskoláját. Másik ágon Székely Ferenc dédapám szintén kollégiumi tanár volt. Felmenőim több nemzedéke tanult itt. Édesapámnak Áprily Lajos volt az osztályfőnöke. Sokat mesélt róla. Bátyám négy évvel előttem érettségizett ugyanott. A Bethlen-szellem, a hűség, a kitartás, a ragaszkodás magyarságunkhoz, közösségünkhöz, ugyanakkor a mások iránti nyitottság szinte észrevétlenül belénk ivódott.
– Sohasem gondolt arra enyedi kollégistaként, hogy ha végez, ott volna a helye valamelyik kisvárosi vagy mezőségi iskolában, ahol apró magyarok várják a magyar tanárt, tanítót – a betűvetés, a szép magyar szó elsajátítása reményében?
– Jó tanuló voltam, többfelé irányult a figyelmem. Reál osztályba jártam, de különlegesen érdekelt az irodalom, a képzőművészet is. Egyik nagybátyám Fogarassy Endre festőművész volt. Még érettségikor se tudtam eldönteni, melyik egyetemre felvételizzek. Azért sem, mert akkor még jelentősen csökkentette a siker esélyét a származás, döntő módon beleszólhatott az életünkbe "apáink bűne". Nem is jutottam be a kolozsvári közgazdasági egyetemre. Egy évnyi munka után már Marosvásárhelyre felvételiztem, a pedagógiai főiskolára. Felvettek a román-magyar szakra. És jó, hogy így alakult. Kiváló tanárok, jó szellemű diáktársak vettek körül ott is. Több volt kollégám tanárként, más területen közösségünk jeles képviselőjévé vált. Hirtelenjében Deáky Andrást, Mirk Lászlót, Kelemen Ferencet, Tankó Gyulát, Simon Györgyöt, Tófalvi Zoltánt, Mohacsek Ákost, Csergőffy Lászlót, Farkas Jenőt, Komán Jánost, D. Kiss Jánost említem. Megfogott Vásárhely és valóban nehéz időszakokban sem engedett el. Életem nyereségének tartom, hogy immár fél évszázada saját városomnak tekinthetem és igazi lokálpatriótaként tehetek érte valamit.
– 1965-ben román-magyar szakos tanári diplomával a zsebében jelentkezik a Nyárád menti Szentgericére, amely köztudottan mindig hagyományőrző település volt. Mit jelentett Önnek akkor Szentgerice, az új agrárviszonyok közepette, és hogyan válhatott hasznossá egy ilyen közösségben egy diplomás pedagógus?
– Újdonság volt nekem a falu, a Nyárádmente. Addig városi körülmények közt éltem. Ha kicsi is volt Nagyenyed, mégiscsak város. Annak a környékén fordultam meg olykor, többnyire kirándulóként. Torockón töltöttem hosszabb időt egy nyáron, amikor szüleim oda menekítettek a gyermekparalízis-járvány elől. Marosbogáton vakációztam nyaranta református lelkész nagybátyáméknál. Aztán az érettségi utáni munkám során mócvidéki román falvakat is megismerhettem. A szentgericeiek barátságosan fogadtak, az emberek szívesen megnyíltak előttem, betekinthettem az életükbe. Azt is megtapasztalhattam, milyen nyomasztó következményekkel telepedett erre a szép, hagyományőrző településre is az erőltetett kollektivizálás. Szakos tanárként nem volt sok sikerélményem, román nyelvet tanítottam abban a színmagyar faluban, és az bizony nehezen ment. Vasárnaponként a sorköteles legények román oktatása is rám hárult. Nem ilyenek voltak oktatói álmaim.
– Mindössze három évet tölt a Nyárádmentén, amikor bekerül a Marosvásárhelyi Rádióhoz. Mi hozta a váltást, és milyen volt ez a 17 év egy rádiósnak a Ceausescu-korszak leghírhedtebb "fénykorában"?
– Inkább újságíró szerettem volna lenni, mint tanár. Rádióra nem gondoltam, de szerencsésen alakultak a dolgok. A szentgericei gyerekekkel szívesen foglalkoztam, iskolarádiót hoztunk létre velük. Erről hallhattak a Marosvásárhelyi Rádiónál, amikor 1968-ban fiatal munkatársakat kerestek. Versenyvizsgáztam, sikerült. Ez már közelebb állt az elképzeléseimhez. Szerencsém volt, a kultúrrovathoz kerültem. A folklórműsort is rám bízták. Ez tette lehetővé, hogy pár év alatt bejárjam a rádió adáskörzetét, mindenekelőtt a Székelyföldet. Szentgericén készült az első összeállításom, aztán szinte minden faluba, a legeldugottabbakba is eljutottam. A Mezőség se maradt ki.
Ízelítőt kaptam a vidéki életmódból. Gazdagodott a népdalkincsem, szélesedtek a népművészeti ismereteim. Felfedeztem székely gyökereimet. Ennél is nagyobb nyereségnek tekintem, hogy kipróbálva a rádiózás minden műfaját, riporterként, szerkesztőként, osztályvezetőként közvetlenebbül és energiákat nem kímélve belemerülhettem az irodalmi, művészeti életbe. Ez már az volt, amire régóta vágytam. Nagyon sok kitűnő embert ismertem meg, írókat, költőket, képzőművészeket, színészeket, rendezőket, zenészeket. Műhelytitkokba láthattam bele. Ebből tényleg többet tanulhattam, mint ha elvégeztem volna két-három másik egyetemet. Mellesleg közben a kolozsvári egyetem magyar-francia szakán is diplomáztam. Persze nem csak örömmel járt akkoriban a rádiós munka. A diktatúra, a cenzúra, az ideológiai kényszer megkeserítette az életünket, mindenbe igyekeztek beleszólni. A hatalomnak egyre abszurdabb, bődületesebb elvárásai voltak, el addig, hogy végül felszámolták a vidéki, nemzetiségi rádióadásokat. Annyi elégtételünk azért mégiscsak volt, hogy a kötelező politikai műsorok mellett elkészíthettük a számunkra fontos kulturális, értékmentő adásokat is.
– 1975-ben indul a népszerű, igen széles hallgatottságnak örvendő Megy a magnó vándorútra című interjúsorozat, amelyet felváltva szerkesztettek, s amelyben Erdély legismertebb személyiségei vallottak életükről, pályájukról, terveikről. Milyen emlékeket őriz "magnós" útjairól, mondjon néhány nevet, akik már régóta az egyetemes magyar kultúra Pantheonjának örök lakói.
– Abban az időben tűzzel-vassal akadályozták az erdélyi, tágabb vonatkozásban a romániai magyarság különböző közösségei, jeles személyiségei közti kapcsolattartást. Mintha áthághatatlan határvonalat húztak volna a megyék közé. Ezt a tiltást próbáltuk kijátszani, áthidalni ezzel a stafétaszerűen elképzelt interjúlánccal, amely aztán Vásárhelytől Nagyváradig, Kézdivásárhelytől Bukarestig, Gyergyószentmiklóstól, Sepsiszentgyörgytől Szatmárig, Temesvárig az egész országot behálózta. Magnónkkal sokfelé megfordultunk, sok száz egyéniséget megszólaltattunk. Hasonló értékekkel sikerült gazdagítanunk az Aranyfonotékát egy másik népszerű műsorom, az Irodalmi és művészeti napló révén is. És említhetem a Rádiószínház rovatot is. Sok-sok felejthetetlen találkozás élményét őrzöm magamban, nehéz és igazságtalan több száz névből kiemelni néhányat. De hogy mégis válaszoljak a kérdésre, kiragadok egy párat a régebben eltávozottak közül. Szemlér Ferenccel Bukarestben, Franyó Zoltánnal Marosvásárhelyen, Horváth Imrével Nagyváradon, Horváth Istvánnal Magyarózdon, Kacsó Sándorral Kolozsváron, Gellért Sándorral Mikolán, Veress Dániellel Sepsiszentgyörgyön, Fülöp Antal Andorral Kolozsváron, Aurel Ciupé-val Gyergyószárhegyen, Harag Györggyel, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Zoltán Aladárral Vásárhelyen sikerült hosszasabban, esetenként többször is beszélgetnünk, s hangfelvételek is készültek ezekről a találkozásokról.
– Négy év kényszerszünet után, 1989 decemberében, amikor újraindul a marosvásárhelyi rádió adása, ott volt a lehetőség, hogy visszatérjen az elektronikus sajtóba. De Ön nem ezt választotta, maradt az újságírásnál a Népújság szerkesztőségében. Sohasem bánta meg akkori döntését?
– Visszatértem, néhány évig egy-két műsort heti rendszerességgel szerkesztettem a megújult Rádiónál, a rádiózástól nem lehet egykönnyen elszakadni. Meggyőződésem, hogy aki belekóstolt az élő szó varázsába, nem képes végleg lemondani róla. Azt az érzelmi töltetet, amit a beszéd, a rádiós interjú hordoz, az írás még csak érzékeltetni se tudja. Mégsem maradtam ott, mert igen nagy kihívás volt, hogy a hazai magyar újságírás megújításának a részesévé válhattam. A Népújság szerkesztése egész embert kívánt, és akkoriban tévézésre is elég gyakran felkértek. A magára találó kulturális életben is több feladatot vállaltam. És korábbi tapasztalataimat mérlegelve úgy gondoltam, ha könyvszerzőként is hallatni szeretném valamikor a szavam, nem horgonyozhatok le újra a rendkívül időigényes rádiózásnál. Olykor mostanában is szerepelek a vásárhelyi rádióban, régi hangfelvételeimet is mindegyre újrajátsszák. Sok távolabbi ismerősöm, akikkel hosszú ideje nem találkoztunk, még mindig azt hiszi, hogy rádiós vagyok. Miközben a Népújság hétvégi irodalmi-művészeti melléklete, a Múzsa, amelyet több mint két évtizede szerkesztek, már az 1106. számánál tart és több mint húsz különféle kötetet is a magaménak tudhatok.
– Igen, 1990. A jó értelemben vett zsurnalisztika – napi taposómalma mellett – elhozta a több vágányon való haladást: tényirodalom, művészportrék, színészsorsok, arcképcsarnok, interjúkötetek, rádiójelenetek, humoreszkek, dalszövegek stb. Hogy lehetett egyszerre ennyi mindenre időt szakítani, miközben több mint két évtizeden keresztül a Népújság helyettes-, illetve főszerkesztői pozícióját töltötte be?
– Nehezen. Nyilván az ellenkezője is igaz. Ezt az életritmust szoktam meg, ha lazítanék, lehet hogy egy- kettőre vége szakadna az egésznek. Persze akadhatnak olyanok, akik úgy minősítik a hozzáállásomat, hogy munkamánia. Lehet benne valami. De csakis úgy tudok mindent elvállalni, hogy biztosított hozzá a családi hátországom.
– Igen sokrétű a tevékenysége a hazai magyar képzőművészek munkáinak monografikus feldolgozása terén, alig telik hét vagy hónap, hogy ne nyisson új tárlatot. Kiket jelentetett meg és ki(ke)t szeretne még letenni az olvasó asztalára?
– Többnyire a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére készítettem a megjelent kis- és nagyobb monográfiákat. Székelyföld művészeti élete gazdagon kínálja erre a témát, az alanyokat. A legfrissebb ilyen kiadvány a 19. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásárra látott napvilágot, november 16- án mutattuk be a Bernády Házban. Az Élet-Jelek sorozatban Kolozsvári Puskás Sándor munkásságának szintézisét próbálja adni. Véletlen-e vagy sem, most csodálkoztam rá, hogy milyen pompás névsor áll össze az általam elemzett szobrász- könyvekből: az említett Puskás-album a Hunyadi László-, Bálint Károly-, Kiss Levente-, Bocskay Vince- Gyarmathy János-kötetekhez csatlakozik. Festőkkel, textilművészekkel is foglalkoztam ilyen módon, Maszelka János, Simon Endre, Kedei Zoltán, Hunyadi Mária, Bandi Kati nevét sorolhatom.
– Alig van kulturális szervezet vagy művelődési alapítvány Maros megyében, melynek ne volna tagja vagy ne venne részt a vezetésében. Kérem, említse meg ezeket.
– Ebbe is muszáj-Herkulesként csöppentem bele. A Népújság Alapítvány létrehozásában magától értetődően vettem részt A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének működtetésébe is illett bekapcsolódnom. Amikor felvetődött a Kemény Zsigmond Társaság felélesztése, azt az ügyet is a magaménak éreztem. Az alapító Kemény Miklós felkért, hogy segítsek a Helikon – Kemény János Alapítvány létrehozásában, azt se háríthattam el. Az időközben megszűnt Marx József Fotóművészeti Alapítvány is igényelte a támogatásomat. És a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány munkája is rendkívül fontos, attól hogy maradjak távol? Jó tudni, hogy némi szerepem nekem is van abban, hogy a Bernády Ház a marosvásárhelyi magyarság egyik meghatározó művelődési központjává vált. Álljunk meg itt. Annyit azért hozzátennék, hogy sehol sem a protokolláris elnökséget vállaltam, hanem csakis olyan tisztséget, ahol ellenszolgáltatás nélkül dolgozni kell.
– Nem elhanyagolható fordítói munkássága sem. Kiktől mit fordított?
– Általában románról magyarra, magyarról románra fordítottam. Rádiójátékot, esszét, értekező prózát, humoros szöveget, művészeti írásokat. Néha nem akadt más, aki megbirkózzék a feladattal, és akkor "magad, uram, ha szolgád nincsen" alapon belevágtam. Olyan eset is előfordult, hogy Kányádi Sándor-versrészletet kellett átültetnem románra. Erre igazán büszke vagyok. De a franciával is próbálkoztam, és megtörtént egyszer Szicíliában, hogy tárlatnyitó gondolataimat olasz tolmácsolásban magam olvastam fel. És bizonyára kevesen tudják, hogy közöm van egy kétnyelvű magyar-olasz könyvritkasághoz. Kovács András Ferenc Torony és tövis – Torre e spina, illetve Albino Comelli Tempo e amore – Idő és szerelem címmel 2006-ban Firenzében megjelentetett közös verskötetének megszületésénél bábáskodtam, abba írtam a Vers, bonts vitorlát! – Poesia, apri la vela! című bevezetőt.
– A színészek közül Farkas Ibolyát és Szabó Ducit örökítette meg a könyvek lapjain. Kikre gondol a közeljövőben?
– Beszélgetőkönyvet szívesen írok. Az interjú a kedvenc műfajom. Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak. A színház világa amúgy is izgalmas, egy-egy kedvenc színész életinterjúja széles közönséget érdekelhet. Jó, hogy kitalálták a Prospero könyvei sorozatot. Legközelebb Bács Ferenccel szeretnék szembeülni egy ilyen hosszú-hosszú beszélgetésre.
– Milyen díjakat és kitüntetéseket kapott élete folyamán?
– Elég tág fogalom az életem folyama. Zsenge ifjúkoromban tánciskolai teljesítményemért is kaptam diplomát. Sportgyőzelmekért szintén. De ne kedélyeskedjünk, igenis ösztönző lehet az elismerés! Az eltelt évtizedben volt néhány alkalom, amikor nyilvánosan, hivatalosan elismerték a munkámat. Az utóbbi időszakban sűrűbben, ami sajnos azt is jelzi, hogy vészesen telik felettem is az idő. Nívódíjat kaptam a Népújságtól és a MÚRE vezető testületétől. Ezek különösen fontosak, mert a szakma adta. A megyei kulturális életben felmutatott teljesítményemet a Marosfelfalui Fibula kitüntetéssel honorálták. A Maros Megyei Könyvtár, ahol rádiós munkahelyem megszüntetése után néhány hónapig dolgoztam is, a Pro Libro Senator címet adományozta. A Maros Megyei EMKE a magyar kultúra ápolásáért kifejtett tevékenységemet jutalmazta Emléklappal. Ez a munka, pályámnak ez a vetülete hozta meg legrangosabb magyar állami kitüntetésemet, a Pro Cultura Hungarica emlékplakettet is.
– Min dolgozik jelenleg, és mivel szeretné megajándékozni önmagát s természetesen az olvasókat 70. születésnapjára?
– Valamin mindig dolgozom. Az Erről jut eszembe heti jegyzetsorozatom arra késztet, hogy folyamatosan figyeljek a világra, és ne hagyjam elkényelmesedni magam. A Múzsa szerkesztése arra hivatott, hogy mindennel napirenden legyek, ami az irodalomban, művészetekben történik körülöttünk és a nagyvilágban. Újabb előkészületben levő kéziratom a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád életművének szintézise arra biztat, hogy továbbra is megőrizzem eddigi formámat. Mindez ajándéknak már sok is. De hogy mégse legyen hiányérzetem, arra is figyelek, nehogy elszalasszam valamelyik írónk, művészünk kerek születésnapját, mert ha megfeledkeznénk róla, az nagyon rosszul esne neki.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

2014. április 23.

Raktárba száműzött hagyaték
Ugyan a 2001-ben Marosvásárhelyen, a Köteles utcában nyílt Nagy Imre képtár immár hatodik éve bezárt, napjaink Bolyai utcán sétáló városlakójában – a nemrég nyílt pékség láttán – szinte akaratlanul feltevődik kérdés: hol vannak a Nagy Imre-képek? Utánanéztünk: a képeket a Kultúrpalota két raktárában őrzik. Murádin Jenő művészettörténész szerint a múzeumoknak nem az lenne a feladatuk, hogy eldugják a festményeket a nagyközönség elől, míg Szabó Zoltán muzeográfus úgy véli, Nagy Imre munkásságát tévedések, ferdítések következtében helyezik piedesztálra Marosvásárhelyen.
Zsögödi Nagy Imre marosvásárhelyi hagyatéka máig lezáratlan, ismételten felszínre kerülő és kedélyeket borzoló téma. Az örökséghez objektív szakmai szempontok alapján közelítők táborához tartozik bevallása szerint Szabó Zoltán muzeográfus: szerinte elvitathatatlan érdemei mellett a köztudat sorozatos tévedések vagy szándékos ferdítések eredményeként emeli piedesztálra a művészt.
„Még a Bernády-gyűjtemény is kevésbé él a köztudatban”
„Soós Zoltán múzeumigazgató közbenjárásának köszönhetően újabb emeletet kaptunk a Kultúrpalotában, tehát a Bernády-gyűjtemény kiállított darabjai mellett van remény a múzeum további magyar anyagának bemutatására” – ismertette a muzeográfus, majd hozzátette, úgy gondolja, hogy a majdani galéria termeiben elsősorban olyan érdemtelenül elfeledett vásárhelyi művészek alkotásait kellene bemutatni a közönségnek, mint Dósa Géza és Vida Árpád. „Óriási hiba, hogy a Nagy Imre-motívummal valósággal helyettesítették és kimerítették a művészet egész dimenzióját. És itt nem csak a vásárhelyi művészekre gondolok, hiszen a Bernády-gyűjtemény egészéről is elmondhatom, hogy kevésébé él a köztudatban, mint a sikertörténetként felkapott Nagy Imre” – vélekedett a szakember.
A képek legutóbbi kiállítási helyéről Szabó Zoltán szerint az illetékesek elsiették az épület megválasztását, a Köteles utcai galéria tudniillik a nedvesség miatt veszélyes volt a képek állagára nézve. A problémát végül a véletlen oldotta meg, ugyanis az épületet visszaszolgáltatták egykori tulajdonosának. A helyszínválasztás talán egyetlen szempontja az volt, hogy közel legyen a Teleki Tékához, a képek első kiállítási helyéhez. „A Téka és a Nagy Imre-örökség tévesen forrt össze elválaszthatatlanná a vásárhelyiek képzeletében, ugyanis a könyvtár és művészet vonatkozásában elsősorban a vásárhelyi Szabadiskola olyan jeles képviselőit kellene megemlíteni, mint Gulyás Károly, Vida Árpád, Bordi András, Szász Endre vagy a Gulyás utáni idők legendás szereplője, Nagy Pál” – véli Szabó Zoltán.
A festményadományozás körüli tévhitek
A képek bekerültek két raktárba, tudtuk meg a múzeum alkalmazottjától, aki azt is elmesélte, a száznegyvenvalahány festmény első negyvennégy darabja valójában nem egy nagylelkű adományozás, amint az a vásárhelyiek köztudatában él, hanem kényszerhelyzet – a művész börtöntől való szabadulásának ára. A festő a kolozsvári egyetemről való távozása után a marosvásárhelyi cukorgyárba jött vendégművésznek, és a kor divatjának megfelelően a gyári életet festette. Az akkori hatalom azokban az időkben kezdte el a magánszemélyeknél lévő aranykészletek elkobzását. A háború utáni nehéz időkben a festőnek is fizettek arannyal, amit megneszeltek, és Nagy Imrének nem volt még akkora nimbusza, hogy ne kezdték volna emiatt zaklatni. Az üldözések elkerülése érdekében a cukorgyár két igazgatója kitalálta, hogy Nagy Imre tömlöctől való megmentésének módja az, ha a városnak képeket adományoz. A terv bevált, és az altruista és önzetlen cselekedetnek beállított festményadományok így kerültek a Teleki Tékába.
Vida, Dósa és Nagy is a városé
Nagy Imre raktárban lévő marosvásárhelyi hagyatékáról megkérdeztük Murádin Jenő Kolozsváron élő nyugalmazott művészettörténészt is, aki szerint Nagy képeit mindenképp ki kellene állítani „mert minden mű, ami raktárban senyved, az halott. A múzeumoknak és képtáraknak nem az a feladata, hogy eldugják és raktáron tartsák a festményeket, hanem az, hogy a közönség elé tárják azokat. Marosvásárhely éppen úgy megérdemli Nagy Imrét vagy Nagy Imre Marosvásárhelyt, mint az általam igen nagyra tartott Vida Árpád vagy Dósa Géza, akikről az a véleményem, hogy egymás mellett szépen megférnek”. A nyugalmazott szakember nem vonta kétségbe, hogy Dósa Géza és Vida Árpád a 19., illetve 20. század elejének jelesei voltak, és a marosvásárhelyi művészetet emblematikusan képviselik. A Vida-képek nagy része azonban '44-ben elégett, amikor ezeket a a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum menekített anyagához csatolták. A megmaradt munkák inkább rajzok és akvarellek, grafikai anyagból állandó tárlatot szervezni pedig nem szokás, csak időszaki kiállításokat, mert az ilyen jellegű munkák a fényre érzékenyek. Dósa Géza munkái szintén túl kevésnek bizonyulnának egy állandó tárlat anyagához, jó hír azonban, hogy a fiatalon elhunyt művész hagyatékának feldolgozása éppen folyamatban van. Murádin Jenő szerint Vida és Dósa mellett ugyanolyan emblematikusan képviseli Marosvásárhelyt Nagy Imre is, akit miután a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolából kulák származása miatt kitettek (pontosabban amiatt, mert földje volt), Marosvásárhelyen élt jó ideig, és akinek munkássága nemcsak szülőföldjéhez, hanem Marosvásárhelyhez és Kolozsvárhoz is szervesen kapcsolódik.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

2014. szeptember 26.

Várfelújítás városházi módra
Lassan három éve tart a marosvásárhelyi vár európai uniós alapokból történő felújítása, több-kevesebb sikerrel. A közvélemény jogosan háborog és kéri számon a várostól az eredményeket és a munkálatok elhúzódását. Természetesen ilyenkor megindul a bűnbakkeresés, és miért ne lenne jó egy magyar múzeumigazgatót támadni, még akkor is, ha semmi köze a múzeumnak a vár felújításához. Talán inkább egyebekre kéne választ adjon a polgármester. Ha 2007-ben Lokodi Edit elnök asszony közbenjárására a megyei tanács nem adja át a múzeumnak a várban levő egykori sorozóközpontot, ma nem lenne a Kultúrpalotában román és magyar művészeti galéria, mert azok a kiállítótermek raktárként szolgáltak. A megyei tanács jóvoltából van Marosvásárhelynek régészeti és történelmi múzeuma, és a jelenlegi várfelújítással ellentétben itt szakszerű feltárás és restaurálás zajlott. Ennek eredménye, hogy előkerült a marosvásárhelyi 17. századi városháza, hogy restauráltuk az egykori tiszti szalont, és számos sikeres kiállításnak helyt adott az épület (lásd Leonardo da Vinci zseniális találmányai, Funeraria praehistorica, Necropolis Porolissensis, Keszthely – Fenékpuszta késő római erődje, Dák csonttárgyak –, a Gyámolító gyógyír, kúráló pirula című gyógyszertörténeti kiállítás, számos képzőművészeti – pl. Vida Árpád, Nagy Pál – kiállítás, hogy csak a jelentősebbeket említsem). Ennek ellenére továbbra is a város szégyene, hogy nincs egy várostörténeti vagy céhtörténeti kiállítás sehol a megyeszékhelyen.
A megyei múzeum igyekezett támogatni a vár felújítását és a szakmai szempontból számos mulasztást és hibát tartalmazó felújítási tervet sikerült utólagos régészeti feltárásokkal valamelyest javítani. Persze, ha a tervezés több mint tíz éve alatt figyelembe vették volna a múzeum kérését a kötelező régészeti tanulmányokra vonatkozóan, akkor sokkal gördülékenyebb lenne a felújítás, de sajnos, szükségtelennek tartották a feltárásokat. A vár, illetve városunk történelme és hagyományai csak azért nem tűntek el nyomtalanul a felújítások és a munkálatok alatt, mert a törvény kötelezte a várost a régészeti feltárások elvégzésére, és szerencsére a polgármesteri hivatal és a városi tanács megértették a feltárások fontosságát, és támogatták a munkánkat. Sajnos, továbbra sincs a városnak stratégiája Székelyföld legjelentősebb késő gótikus műemlék együttesének, a Vártemplomnak a felújítására, amit csendben kihagytak a projektből, és utólag nehéz pótolni.
A sajtónyilatkozatok helyett arra kérném a polgármesteri hivatalt és a polgármester urat, hogy a múzeummal közösen dolgozzunk ki a vár hasznosítására vonatkozó stratégiát, kiállításokat, turistaprogramokat, hiszen ez közös érdek, és ebben bármikor partnerek lehetünk. A városháza nem rendelkezik szakemberekkel, a múzeum viszont szívesen hozzájárulna a vár működtetéséhez, és meggyőződésünk, hogy csak a párbeszéd és a szakmaiság teremt értékeket, lássunk tehát munkához!
Köszönettel,
Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, városi tanácsos
Népújság (Marosvásárhely)

2015. január 9.

Mecénások és mesterek a Korunkban
Az erdélyi mecénások és művészetpártolók jelentős alakjait mutatja be a kolozsvári Korunk folyóirat idei első lapszáma.
Régen a műalkotások létrejöttének meghatározó szereplői a megrendelők (mecénások) és a mesterek voltak. A művészettörténeti kutatás kezdeteitől fogva alapcéljául tűzte ki e szereplők azonosítását szoros összefüggésben a műalkotások elemzésével. Szegényes forrásadottságainkból adódóan a középkori, de nagyon gyakran az újkori műalkotások esetében is a kutató szerencsésnek mondhatja magát, ha sikerül mindezen vonatkozásokat kiderítenie.
Ilyen irányú törekvések legfrissebb eredményeit mutatják be a kolozsvári Korunk legfrissebb szám szerzői, akár a mecénások vagy a mesterek/művészek, akár a műalkotások elemzéséből kiindulva. Erdélyi püspökök mecenatúrájához kapcsolódnak a vistai református templom freskódíszei; igazi humanista mecénásként rajzolódik ki Verancsics Antal esztergomi érsek és a fejedelmi megrendelő, Bethlen Gábor portréja; erdélyi nemes urak hívták életre az olaszteleki Daniel-udvarházat és falképeit; de számos egyházi használatba került ötvöstárgy is viseli nemesi megrendelőinek házassági címereit.
Olasz hadiépítészek erdélyi működésének a részletei, a börtönviselt 19. századi ezermester, Bodor Péter rendkívül szerteágazó életműve és Alpár Ignác építész csíkszeredai gimnáziumterve is új megvilágításban jelenik meg az olvasók előtt. A művészettörténet alakulásában a megrendelők helyére idővel a művészetet fogyasztó közönség és a kritika lépett. Ennek a korszaknak egyik jeles hazai festőművésze Vida Árpád, akinek karrierjét meghatározó párizsi éveiről és alkotásairól is olvashatunk.
Krónika (Kolozsvár)

2015. január 28.

Érdemes volt hazatérni
Számvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Gazdag épületállomány
– Csak a várról beszéltünk, ami élénken foglalkoztatja a közvéleményt, holott Soós Zoltánnak a megyei múzeum élén kifejtett tevékenysége nagyon sokrétű. Ahogy a kitüntetés átadásakor elhangzott, az épített és szellemi örökség védelme, feltárása mellett jelentős szerepe volt a Bernády-emlékszoba létesítésében, a 100 éves Kultúrpalota belső tereinek a felújításában, s tegyük hozzá, értékes feltáró munka zajlik megyeszerte is.
– 2002-ben lettem a múzeum alkalmazottja, s 2006 kezdetén vettem át a vezetését. Rengeteg hiányt, hátrányt kell lefaragni, de értékes gyűjteményünk van, s maga az épületállomány is rendkívül gazdag, értékét, ritkaságát tekintve a romániai múzeumok viszonylatában az elsők között vagyunk. Valószínűleg Szeben a legerősebb, de a Kultúrpalota egyedi a maga műfajában közép-európai viszonylatban is, a Toldalaghi-ház pedig elegáns késő barokk városi palota, és értékes a már említett várbeli épületünk is.
– Ötletes kiállítás nyílt a Toldalaghi-palotában, amely a hajdani vásárokat mutatja be néprajzi szempontból. A néprajzi anyagot sikerült-e magyar vonatkozású tárgyakkal is bővíteni?
– Eddig is volt anyag, csak nem volt kiállítva, a megjelenített anyag a rendszerváltás előtti személetet tükrözte. Ezen most változtattunk, s az erdélyi vásárok jellegzetességeit próbáltuk bemutatni, amelyek érdekes nemzeti, kulturális kavalkádot jelentettek, ahol magyarok, szászok, svábok, románok, ruszinok fordultak meg. Ezt a színes világot a XX. század szünteti meg, az iparosodás elkezdi, a szocializmus pedig befejezi a folyamatot. A vásároknak volt egy fontos jellegük, amelyet az antropológusok kezdenek vizsgálni. Abban az időben ritka volt az írott sajtó, nem létezett rádió, televízió, s az információcsere gyakorlatilag a vásárokban zajlott. Ott ismerkedtek a különböző régiók kereskedői, s a kultúrák találkozási helyét jelentették. A vásároknak jelentős szerepük volt a társkeresésben, ha a lány vagy a fiú a falujában nem talált megfelelő párt magának. Szociológiai szempontból is sokrétű szerepük volt, ezt próbálják átvenni a mai bevásárlóközpontok, de az emberek közötti kommunikáció szempontjából korántsem akkora sikerrel.
Lesz-e vártörténeti múzeum a kapubástyában?
– Sok érdekes kiállítást szervezett a múzeum az utóbbi időben; melyik áll az igazgató szívéhez a legközelebb?
– A kapubástyában levő volt a legkedvesebb számomra, ami konkrétan a vár történetéről, az itteni feltárásokról szólt, s a leletanyag nagy részét a vár területéről szedtük ki a földből.
– Miért csak múlt időben említi?
– A felújítások miatt ki kellett hordani, s kérdéses, hogy visszaadják-e. Úgy tűnik, nem értik ennek a jelentőségét, s elképzelhető, hogy nem lesz a városnak történeti kiállítása, ami szégyen lenne.
Nagyon közel áll hozzám a gyógyszertörténeti anyag is, ami saját munkánk. Jó néhány kiállítást hoztunk ide, ami érdekes, izgalmas volt, a pestis, a kávé története, Leonardo da Vinci munkássága. Ilyenek lesznek még, de a szakember szempontjából a saját anyagunkra, a Vásárhelyen fellelhető tárgyakra alapozódó kiállítás is fontos.
Erdélyi panteon
Ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy a Kultúrpalotában van egy európai szintű képgalériánk, ami mind a román, mind a magyar klasszikus festészetet bemutatja. Az idén megnyílik a Ion Vlasiu- és a Dósa Géza- tárlat, s reményeink szerint a jövő tavaszra a Nagy Imre-gyűjtemény is látható lesz. Egy erdélyi panteonná szeretnénk tenni a Kultúrpalotát, ahol bemutatjuk az erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészetet. Célunk olyan jelentős képzőművészeket bemutatni, akik Vásárhelyen alkottak. A Vida Árpád-anyag valószínűleg állandó jelleggel a várbeli épületünk nagytermében marad, de szeretnénk Bordi András, Barabás István, Nagy Pál, Török Pál, az erdélyi iskola nagyjainak képeiből is kiállítani, akiknek az életműve meghatározta az erdélyi magyar festészetet. A fiatalabb korosztály kevésbé ismeri őket, ezért tartom hasznosnak megismertetni, népszerűsíteni alkotásaikat.
– A természetrajzi múzeum épületét is megviselte az idő. Milyen elképzeléseik vannak ezzel kapcsolatosan?
– Egy EU-s pályázaton dolgozunk, amely lehetővé tenné a felújítását. Hosszú távon azt szeretnénk, hogy a természetrajzi részleg egy új épületbe költözzön, s helyében az épület eredeti rendeltetéséhez hasonlóan népi és iparművészeti múzeumot rendeznénk be, ahova a néprajzi gyűjteményt is átköltöztetnénk. A Toldalaghi-palotát kifejezetten a művészeteknek szentelnénk, az elegáns barokk belső tereknek a népi kultúrával való összekapcsolását nem tartom szerencsésnek.
Az összefogás ereje
– A megyei múzeum iránti érdeklődést, népszerűségét jelentős mértékben növelte a Múzeumok éjszakája rendezvény.
– Ennek kapcsán akarva-akaratlanul "belefolytam" a rendezvényszervezésbe, és egyszer csak jött a kihívás, hogy legyen Marosvásárhelyen is magyar kulturális nap. Ezért kerestek meg a Néppárttól, amellyel tisztességes, jó kapcsolat alakult ki. Kulturális szempontból nézve soha nem értettem, hogy egy közösségen belül miért nem lehet a különféle álláspontokat egy asztalnál egyeztetni. Ha úgy nézne ki Vásárhely, mint száz évvel ezelőtt, semmi kifogásom nem lenne egy közösségen belüli megmérettetés ellen. A mai város sajátos helyzetének az ismeretében összefogásra van szükség, ha azt akarjuk, hogy közösségünk érdekei ne csorbuljanak jelentősen, hiszen jelenleg a városban a magyar közösség súlya sokkal kisebb, mint ami aránya szerint megilletné. Ezt az aránytalanságot kell valamilyen szinten megváltoztatni, hiszen ma alig öt-tíz százalékos politikai befolyásunk van arra, ami egy olyan városban, egy olyan településen történik, amely lakosságának közel a felét alkotjuk. Ez szerintem nincsen rendjén. Nyilván nem konfrontációt szeretnék semmilyen szinten, s a kultúra felől közelítve a kérdést a lehetőségeim korlátozottak, de abban reménykedem, hogy a vezető politikusok is felismerik azt az erőt, ami egy ilyen összefogásban rejlik. A Forgatag volt, ami rávilágított arra, hogy milyen erők szabadulnak fel, milyen eufóriát jelent, hogy végre nem külön megyünk egyik vagy másik szoborhoz. Nem kell megszüntetni a különállóságot, a különvéleményt, hisz annak is megvan a helye mind politikai, mind kulturális téren, de fórumot kellett teremteni az együttműködésre. A kommunikáció hiánya nagyon sok bizonytalanságot eredményezett, és ezt kellett felszámolni.
– A kezdeti tiltások, fanyalgások ellenére a Forgatag egyre sikeresebb lesz.
– Ezt sok háttérharc árán sikerült elérni, s bár nagyon sok támadás ért az RMDSZ-en belül is, van a megyei szövetségnek egy olyan pragmatikus vezetősége, amely kiállt mellettem, és biztatott, hogy folytassam. Brassai Zsombornak, Kelemen Mártonnak szeretném megköszönni a támogatását, s utólag úgy gondolom, hogy a Forgatag sikere azt igazolta, hogy az összefogás helyes volt, s egyre többen úgy látják, hogy van értelme. Hogy lesz-e politikai hozadéka, nem az én tisztem kiaknázni, de a platform meg van teremtve, hogy a marosvásárhelyieknek legyen egy közös jelöltje. Remélem, hogy a politikusok megértik az üzenetet, s megpróbálják a saját és a közösség hasznára kiaknázni. A politika nem feltétlenül önzetlenséget jelent, de az sem egészséges, ha egy kör érdekei háttérbe szorítják egy közösség érdekeit. Valahogy az egyensúlyt kell helyrebillenteni, és a közösséget előtérbe helyezni, ha az is fontos számunkra, hogy száz év múlva hogyan fog kinézni Marosvásárhely.
– Gondolom, ezért vállalta az önkormányzati képviselőséget is.
– Nagyon megtisztelő feladat, és nagyon nehéz is, hiszen egy olyan tanácsban kell dolgozni, ahol egy százalék esélye van annak, hogy a javaslatainknak értelmük legyen. A legnagyobb eredmény eddig, hogy sikerült megállítani bizonyos folyamatokat. Van néhány helyzet, ahol történt előrelépés, a Bernády iskola s az előbb-utóbb megszülető római katolikus gimnázium.
Vásárhely azért volt erős századokon át, mert egy olyan közösség irányította, amely pragmatikus tudott lenni, de nem távolodott el Istentől, s gazdaságilag és közigazgatásilag is sok mindent megvalósított. A Székelyföld szempontjából fontos lenne, hogy megtartsa a húzóváros szerepét, aminek alapja a politikai egyetértés lehet. Amíg itt civakodás zajlik, a mi adónkat gyakorlatilag olyan célokra fordítják, amire nem kellene, s a Székelyföldnek sem tudjuk azt a támogatást biztosítani, amire szüksége lenne.
Vadászkastély Görgényben
– Megyei viszonylatban is látványos tevékenységet fejtett ki a múzeum.
– Abban, hogy kulturális téren sikerült eredményeket elérni, nagyon jelentős szerepe volt Lokodi Edit Emőke elnök asszonynak. Feltétel nélküli támogatója volt ennek a tevékenységnek, s "belerángatta" a múzeumot egy sor kezdeményezésbe, amelyekre magam is nyitott voltam. Először is a görgényszentimrei kastélyt említeném. Az erdészeti iskola számára teherré vált a műemlék épületet fenntartani, ezért visszaadták a tanácsnak, de a polgármesteri hivatal is beleroppant a súlyba. Ezt követően kérték meg a múzeumot, hogy vegye át az épületet, s azóta mi adminisztráljuk. Nem sikerült túl sok pénzt szerezni, a megyének sem volt anyagi forrása, de a tetőszerkezet megjavításával az épület állagát konzerváltuk, s pályázati pénzekből tervezzük a felújítását.
– Milyen tervek készültek a működtetésére?
– Ahhoz, hogy a völgy is fejlődjön, s az intézmény is tudjon valamilyen szinten jövedelmet, népszerűséget kovácsolni, vadászkastélyt alakítunk ki, aminek eredetileg is használták az épületet, amelyben természetrajzi és történelmi kiállítást rendezünk be, s helyreállítódik a 11 hektáros dendrológiai park. Az elmúlt négy évben sok fafajta elpusztult, egy kétéves, nagyon erős szárazságot sínylettek meg a fenyők. A régi kastélypark szobrai is tönkrementek. Az 1640-ben I. Rákóczi György által építtetett kastély átfogó felújítását tervezzük. Az elmúlt évek feltárási munkái során néhány teremben 18.,19. századi világi jellegű falfestéseket találtunk, hasonló kevés helyen maradt fenn. Mivel igen jó állapotban vannak, viszonylag sokat lehet megmutatni. Adva van a görgényi hegyvidék, egy vonzó vadászkastélyt lehet berendezni, s szeretnénk mellé egy szállodát is építeni, ami a középréteget célozná meg, s az épületegyüttes a parkkal együtt kiváló rekreációs központ lehetne. A kastélyban szeretnénk visszaállítani néhány lakosztályt, amelyek bérelhetők lennének, s egy vendéglőt is működtetni.
Tervek Mikházáról
Ezzel párhuzamosan fejlesztjük Mikházát, ami a Felső- és a Középső Nyárádmente találkozásánál Maros megye reprezentatív területe. A római katonai tábor nyomai mellett, amit pár éve kutatunk, ott áll a nagyon jelentős 17. századi kolostor. Sajátossága, egyedisége miatt a kora barokk, késő reneszánsz, a manierizmus ritka erdélyi példája. A másik érték a népi építészet, Mikháza ugyanis sokat megőrzött a 19. század végi, 20. század eleji faluképből. Ebből szeretnénk minél többet megmenteni, s egy komplex kulturális szolgáltatóegység jöhetne létre, amit megkoronázna a római fürdő visszaépítése. Az EU-s projektben szerepel a római katonai parancsnokság épületének visszaépítése, ahol a feltárások eredményeit mutatnánk be, s több múzeumpedagógiai tevékenység során az egykori birodalom keleti határát s a reneszánsz erdélyi kultúrát népszerűsítenénk.
Az idén három saját pályázatot készülünk benyújtani a Mikházán és a Görgény-szentimrén megkezdett munka folytatására és a Kultúrpalota külső felújítására (a tetőszerkezet, főleg a bádogrész és a kődíszek sérültek). A természetrajzi múzeum ügyében a megyei tanáccsal közösen pályázunk. Ha ez a négy projekt beindul, nagy kihívás jelent számunkra, s emellett tovább kell népszerűsíteni a múzeum által őrzött kulturális örökséget. Ezt szolgálják a Kultúrpalotát bemutató és az épületben megjelenített balladákat megszólaltató DVD-lemezek, s az alagsorban art deco stílusban kávézót, vendéglőt készülünk nyitni.
– Ahogy értesültem, szép ünnepség keretében vette át a kitüntetést Csíkszeredában.
– Bevallom, hogy meglepett, és nagy megtiszteltetésnek tartom. Amit vállaltam, azt elhivatottságból és nem kitüntetésekért teszem. Nem tudom, hogy miért esett rám a választás, de megerősít abban, hogy a magyar kultúráért végzett munkát tovább kell folytatni abban a városban, ahol a mi kultúránkat egyesek meg sem akarják ismerni. Úgy érzem, rajtunk is múlik, hogy értéknek tekintik-e, s ezt szeretném elősegíteni.
Sokaknak jár köszönet ezért a kitüntetésért, hiszen csapatmunka nélkül nem lennének eredmények. Elsősorban a családomnak, feleségemnek köszönöm a támogatást, de fontos a múzeumi kollégáim, barátaim segítsége és bizalma is. Ez a kitüntetés őket is illeti. A jutalom azt bizonyítja, érdemes volt hazatérni és dolgozni, és ezentúl még nagyobb felelősséggel tartozom, tartozunk közösségünknek.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

2015. február 21.

Vida Árpád – 100
Ma 100 éve, hogy Marosvásárhely egykori nagy tehetsége, Vida Árpád festőművész 31 esztendős korában a budakeszi szanatóriumban elhunyt. Az ottani temetőben helyezték örök nyugalomra. Két esztendő múltával a székesfőváros díszsírhelyet adományozott számára a Kerepesi úti (ma Fiumei út) nemzeti sírkertben, hívei oda költöztették hamvait. 2012 őszén a vásárhelyi Soós Árpád kezdeményezésére lelkes művészetkedvelők felújították, emlékművel jelölték meg a festő pihenőhelyét. A felújítás, emlékműállítás fejleményeit lapunkban nyomon követtük, olvasóink emlékezhetnek rá. Az életművet, a fiatalon eltávozott művész egyéniségét egy rövidesen megjelenő kötet teszi majd még hozzáférhetőbbé. Úgy lett volna a legméltóbb, ha az album éppen a centenárium napján kerülhetett volna az érdeklődőkhöz, de ha kissé megkésve is, a legfontosabb, hogy napvilágot lát egy átfogó katalógus, amelyben jó minőségben elérhetőek lesznek Vida alkotásai.
A festőről többször írt M. Kiss Pál művészettörténész, a marosvásárhelyi Református Kollégium hajdani tanára. Az egyik hosszú évtizedekkel ezelőtt, még a II. világháború előtt a Református Ifjúság kiadásában megjelent kis füzete A közművelődési ház képtárának magyar értékei címmel mutatja be a Kultúrpalota képtárának Bernády- gyűjteményét. A galéria kollekciójába Vida-festmény is bekerült. Íme, hogyan tömörítette néhány sorba a rá vonatkozó tudnivalókat a 2001-ben, 90 éves korában elhunyt művészeti író.
"Vida Árpád (1884-1915): Meteor-szerű feltűnés Vida Árpád művészi pályája, mindössze 31 évet élt, ez az idő elegendő volt azonban arra, hogy aranybetűkkel írja be nevét Marosvásárhely művészeti életébe. Kultúrházi képcsarnokunk egyik legdrágább gyöngye a »szülővárosomnak a szüleim képe«. A szűk kis szülői hajlék belsejébe vezet ez a pompás vízfestmény, ahol anyját és apját látjuk szobai és mégis színben gazdag megvilágításban, ahogy fiuk egyik képében gyönyörködnek. Öreg édesanyja arca alig színezett, bronzzá fakult sárga ruhába öltözve ül, mögötte édesapja tipikus csizmadia- mester, magyaros zsinóros öltözetben. Olyan érett művészet el adja ezt a jelenetet, hogy azt sem tudjuk, mit csodáljunk inkább: a kitűnő jellemfestést, vagy a Whistlerre emlékeztető színhatásokat. Bizony nagy utat tett meg a mi Vidánk a kis vásárhelyi mester hajlékától a budapesti, bécsi, római megállókig. Kiváló tanára és lelkesítője, Gulyás Károly írja róla, hogy érezte, de sohasem éreztette nagy elhivatottságát, művészi öntudatában nem hódolt be soha egyik pillanatnyi hatású, modern felfogásnak sem, haladt biztosan az önmaga-vágta ösvényen, mert tudta, hogy így jut el a művészet egyetlen igazához, az örökszép diadalához."
Népújság (Marosvásárhely)

2015. április 22.

Bordi András-emléktárlat Marosvásárhelyen
Mint arról korábban hírt adtunk, Bordi András festőművész alkotásaiból nyílt tárlat a marosvásárhelyi Bernády Házban. A Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány szervezte emlékkiállítás megnyitójára április 9-én került sor, a közeli és távoli vidékeken egyaránt nagy hírnévnek örvendő néhai festőművész alkotásait e hónap végéig, április 29-ig tekintheti meg a közönség.
Mint azt a kiállításra hívó leporellón olvashatjuk, Bordi András 1905-ben született Héderfáján. 1917-ig szülőfaluja iskolájában tanult, majd azon év őszén szülei – Ozsvát Anna és id. Bordi András – a marosvásárhelyi Református Kollégium első gimnáziumi osztályába íratták. Itt figyelt fel rá Gulyás Károly, a kollégium kitűnő rajztanára, és ezt követően második apjaként gondoskodott képzéséről. 1925-ben, a nyolc gimnáziumi osztály végzésekor került sor első egyéni kiállítására a kollégium egy külön termében. A kiállított 60 rajz, akvarell- és olajfestmény legtöbbjét a látogatók megvásárolták. E látogatók között volt dr. Bernády György polgármester is, akinek támogatását az ifjú művész a továbbiakban is élvezhette. Ugyanezen esztendő őszén kezdi meg festészeti tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, Réti István osztályában. 1927-ben Marosvásárhely város ösztöndíjával egyéves párizsi tanulmányútra indul, 1928-ban kiállítják önarcképét a Société des Artistes Francais Grand Palais-beli tárlatán. 1931-ben befejezi egyetemi tanulmányait, és több dicsérő oklevél, illetve díj birtokosaként hazatér a szülői házba, ahol műtermet épít magának. 1935 nyarán egybekel Bíró Ilonával, a következő esztendők során három gyermekük született. 1939-ben költözött Marosvásárhelyre, ahol 1940-ben nevezték ki a Kultúrpalota gondnokává és a Városi Képtár őrévé, majd igazgatójává. Vezetése alatt a képtár állománya 135 műtárgyról 1100-ra gyarapodott. 1944-ben a képeket és szobrokat, valamint a Tükörterem üvegablakait a palota pincéiben elfalaztatta, és a visszavonuló hadsereg kiürítési parancsát kijátszva megmentette azokat a biztos pusztulástól. 1949-ig a Kultúrpalotában működő Városi Festőiskola vezetője, tanára és adminisztrátora. 1941-ben választották a Barabás Miklós Céh alelnökévé, e pillanattól kezdve ő szervezte a céh erdélyi kiállításainak nagy részét, köztük a két kiváló marosvásárhelyi festőművész, a fiatalon elhunyt Dósa Géza és Vida Árpád emlékkiállítását. 1945 és 1971 között Marosvásárhely művészeti életének egyik vezetője volt. A Művészeti Múzeum igazgatójaként 1971-ben bekövetkező nyugdíjba vonulásáig közel 150 kiállítást szervezett, ugyanakkor alapító tagja a Képzőművészek Szövetsége marosvásárhelyi fiókjának és tanít a vásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában.
Ami életművét illeti, 1951-ben a sepsiszentgyörgyi színház emeleti előcsarnokába, 1961-ben a marosvásárhelyi Transilvania Szálló ebédlőtermébe festett nagyméretű seccót (utóbbi a szálloda átalakításával megsemmisült). 1944-ig művészi érdeklődésének homlokterében az emberi arc és alak állt. Portréfestészetének legszebb darabjai családi vonatkozásúak. A hatvanas évek közepétől alakította ki jellegzetes akvarellstílusát, amelyet a formai leegyszerűsítés és a felfokozott színek harmóniája jellemez. E periódus többsége tájkép és portré. Nyugdíjba vonulását követően kizárólag festészettel foglalkozott. 1989. augusztus 11-én hunyt el Marosvásárhelyen. Szülőfaluja, Héderfája általános iskolája 2002-ben a művész iránti tisztelet jeléül felvette a Bordi András nevet.
Számos egyéni és csoportos bel- és külföldi kiállításon (köztük a budapesti Magyar Nemzeti Galériában 1981-ben berendezett egyéni tárlaton) vitte műveit közönség elé, amely mindmáig tisztelettel és kegyelettel emlékszik rá. Ennek jele a legutóbbi, Bernády Ház-beli emlékkiállítás is. Alkotásait tizenkét ország – Anglia, Ausztria, Amerikai Egyesült Államok, Franciaország, Izrael, Horvátország, Kanada, Magyarország, Németország, Olaszország, Svájc és Románia – magángyűjteményeiben, múzeumaiban őrzik
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

2015. november 7.

Vida Árpád – albumban is
Igen, a 100 esztendeje fiatalon elhunyt festőművész életműve immár könyvben is elérhető. A Maros Megyei Múzeum patronálásával, Nagy Miklós Kund és Cora Fodor művészettörténész szerkesztésében napvilágot látott egy átfogó katalógus, amelynek a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron lesz a nyilvános bemutatója. Az eseményre november 13-án, pénteken délután 3 órai kezdettel kerül sor a múzeum várbeli székhelyén. A hiánypótló szép kiadványról a rendezvényen Soós Zoltán múzeumigazgató és Nagy Miklós Kund szerkesztő beszél.
A kétnyelvű – magyar-román – kötet több szerző írásaival vezeti be az olvasót "Vida Árpád csodálatos világába". A már említettek mellett a régebb elhunyt művészettörténész, M. Kiss Pál és a nemrég eltávozott Szabó Zoltán Judóka festőművész, az ifjú művészettörténész, Vécsei Hunor és az író, irodalomtörténész Marosi Ildikó elemzi, méltatja a nagy tehetségű vásárhelyi alkotó munkásságát. Közel 90 művészi reprodukció mutatja fel Vida festészetének, grafikai hagyatékának értékeit.
"A Maros Megyei Múzeum értékmentő és értékteremtő szerepéhez járul hozzá a méltatlanul feledésbe merült képzőművész, Vida Árpád örökségének feltárása és reményeink szerint hosszú távú bemutatása – írja Soós Zoltán a Vida Árpád művészeti öröksége című bevezető írásában. – Intézményünk gazdag gyűjteménye és a művészi alkotások minősége már régen érdemessé tették, hogy állandó tárlaton ismertessük városunk tehetséges szülöttének európai színvonalú munkásságát... A kötet betekintést enged a művész életútjának, alkotásainak megismeréséhez, eligazít a stílusirányzatok behatárolásában, amelyek meghatározták Vida munkásságát."
Marosvásárhely egyik méltán nagyra tartott fia megérdemli, hogy az értékes hagyatékot összegző elegáns album premierjét népes közönség tisztelje meg jelenlétével.
Vida Árpád 1884-1915
Népújság (Marosvásárhely)

2016. május 21.

Új galériák a Kultúrpalotában
Bővül, rétegződik a marosvásárhelyi Kultúrpalota kínálata. A megyei múzeum, a képtár újabb kiállítótereket alakít ki gazdag gyűjteménye, műkollekciója bemutatására és a felszaporodni látszó vendégtárlatok bemutatására. Néhány napja a Ion Vlasiu Galéria nyílt meg a III. emeleten. Népes közönség volt az avatóünnepségen, hivatalosságok és a szakma jelesei méltatták az eseményt s a sokoldalú alkotó, szobrász, festő, tollforgató művész munkásságát. Az 1908-ban Lekencén született Ion Vlasiu Marosvásárhelyen kezdte tanulmányait, Kolozsváron folytatta, majd országosan is egyre ismertebb lett, a kortárs román művészet élvonalába emelkedett. 1997-ben hunyt el Bukarestben. Megyénkhez több szállal kapcsolódott, sokáig dolgozott Dédabisztrán, ahol háza és műterme volt. Marosvásárhely díszpolgári címét is megkapta. A vásárhelyi művészeti múzeumnak közel száz művet adományozott. Azoknak egy része a 80-as években a nevét viselő galériában a Teleki Téka épületében került közönség elé. Értékes adománya még gyarapodott, a munkákból mintegy ötven festmény, szobor, más mű kapott helyet az új kiállítóteremben. Ioan Sulea festőművész, a képtár vezetője és munkatársai érdekes ötlettel oldották meg a rendezést az aránylag szűk térben. A Városháza felé néző ablakokat és a falat teljes szélességben, magasságban egy háromdimenziós hatású hatalmas fotóval fedték le. A galériába lépő látogató úgy érzi, mintha a tárlat egy megkapó látványú műteremmel folytatódna. A galérianyitásra elkészült a Ion Vlasiu életművét és vásárhelyi kollekcióját bemutató impozáns katalógus is, Ioana Vlasiu, Ioan Sulea és Cora Fodor művészettörténész nagyszerű munkája.
Tegnap a Múzeumok éjszakája rendezvénysorozat keretében került sor újabb galériaavatásra. Az ismert műgyűjtő házaspár adományozta Elisabeta és Gheorghe David-kollekció kapott egy termet a Kultúrpalota jobb oldali szárnyának II. emeletén. Remélhetőleg mihamarabb megoldás születik arra is, hogy a hajléktalanná vált Nagy Imre-gyűjtemény is az érdeklődők számára elérhető, a rangját megillető helyre kerüljön. Jó hír és egészen friss, hogy a Vida Árpád- monográfia után szintén a Soós Zoltán vezette Maros Megyei Múzeum égisze alatt megjelent egy Vidát is megelőző, fiatalon elhunyt rendkívüli vásárhelyi tehetség, Dósa Géza festőművész albuma is. A kötet a napokban jött ki a nyomdából, az életművet elemző szerző Szinyei Merse Anna budapesti művészettörténész. A szép kiadvány bizonyára rövidesen a nagyközönség számára is elérhető lesz. (nk)
Népújság (Marosvásárhely)



lapozás: 1-11




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék