udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 30 találat lapozás: 1-30

Névmutató: Luxemburgi Zsigmond /magyar király/

2001. június 5.

Jún. 3-án koszorúzási ünnepséggel emlékeztek Bánffyhunyadon /a helyi Kós Károly Kulturális Társaság szervezésében/ Kalotaszeg Nagyasszonyára, Gyarmathy Zsigáné - született Hori Etelkára. Lőrincz András helyi kutató ismertette a Nagyasszony életének fontosabb állomásait, külön kitért férje, Gyarmathy Zsigmond királyi tanácsos szerepére, Kalotaszeg felvirágoztatására irányuló törekvésére. Ő volt az, aki megalakította a kalotaszegi Takarékpénztárt, a házaspár nevéhez fűződik az árvaház, valamint a normáliskola beindítása is. Szentandrási István városi RMDSZ-elnök hangsúlyozta: nagy szükség lenne az összefogásra, amely sajnos jelenleg nem jellemzi a bánffyhunyadi magyarságot. A temetőben a Gyarmathy-sír a Gyarmathyné nevét viselő általános iskolások irodalmi köre szépen kitisztította, rendbetette. A sírnál elmondott ünnepi beszédében Péntek Attila, a Kós Károly Kulturális Társaság elnöke hangsúlyozta, milyen nagyszerű munkát végzett Gyarmathyné több mint száz évvel ezelőtt, hiszen hatását és áldásos gyümölcsét a mai kalotaszegiek, akár magyarok, akár románok, élvezik, hiszen jókora jövedelmet jelent számukra a kalotaszegi népi varrottasok eladása, értékesítése. /Péntek László: Kalotaszeg Nagyasszonyának élő hagyatéka. Gyarmathy Zsigánéra emlékeztek. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 5./

2002. január 18.

Berecket Luxemburgi Zsigmond király 1426-ban mezővárosi rangra emelte. A múlt év végén a berecki művelődési központban emlékeztek meg az 575. évfordulóról. Ez alkalomból ünnepi számmal jelentkezett a Berecki Harangszó, a bereckiek évkönyvet is kiadtak az esemény tiszteletére. Az ünnep színvonalát a rétyi Kováts András Fúvósegyesület zenekara emelte. /-lob-: 575 éves település. Bereck ünnepe. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), jan. 18./

2004. június 4.

A Fehér-Körös vidékére utaztak a dévai helytörténeti kör tagjai. Jelenlegi román népessége ellenére a Mócföld történelme gazdag magyar vonatkozású eseményekben. A török időkben a Kőrösbánya felé vezető út kötötte össze Erdélyt Nagyváraddal. 1849-ben erre menekültek a piski csata sebesültjei, amikor a helyiek rájuk támadtak. Pusztafalu fogadója Mártonffy József római katolikus püspök és Barcsay Ábrahám költő emlékét őrzi. Brád, az Érchegység központja sokáig a tragikus sorsú Brády család székhelye volt. A család már 1784-ben, Horea felkelése idején is sokat szenvedett, a drámai fordulat mégis 1848. október 25-én történt. Ekkor a Kőrösbányára menekült nemesi család 19 tagját azzal hitegetve, hogy hazaszállítják, fegyvereiktől megfosztották s iszonyú kegyetlenséggel lemészárolták. Brádot szinte elhamvasztotta Horea felkelő serege. Kristyortól a Fehér-Körös völgyén le Arad megyéig minden magyar birtokot felperzseltek, s minden kézügybe került magyart felkoncoltak. A római katolikus és a református templom azonban megmenekült. Kőrösbánya határában, az út baloldalán két kőkereszt. Az egyik felújított, amelyre egy emléktáblát helyeztek az állítólagos renoválók nevével. Tulajdonképpen a legyilkolt Brády család valamikori sírját jelzi. Kőrösbányán van a XIV. században épült ferences templom és zárdaépület, valamint az új tetőzetű, XIX. században épült református templom. Kőrösbányán, Zaránd megye egykori székhelyén ma már alig vannak magyarok. Kristyort még Zsigmond király adományozta 1404-ben a Kristyori család ősének tartott Boaknak és fiának, Boalyának, albán eredetű vajdának. A templomot a római katolikus püspökség építtette a XIV. században a hegyvidék görögkeleti jobbágyai számára. A falfestményén Szent István király, Szent László király, illetve Szent Imre herceg láthatók. A Kristyori család által emeltetett református templom romos állapotban van. Harangját Dévára szállították. /Schreiber István/CH. A.: Helytörténeti túra a Fehér-Körös völgyében. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 4./

2005. június 4.

Lupescu Radu, a Sapientia Egyetem magyarságkutató tanára Hunyadi János alakja a magyar és a román történetírásban címmel tartott előadást június 3-án Kolozsváron. Az újkor magyar és román történészei Hunyadit egyaránt a sajátjuknak tekintik. A román történetírás a XIX. században Gh. Baritiu révén a család nemzetiségéről cikkezve propagálta a kibontakozó függetlenségi mozgalmat. Sokáig nem egységes álláspontjukat tükrözi, hogy mikor Ioan, mikor Iancu keresztnévvel illették a hőst, csak az 1960-as években Stefan Pascu, David Prodan és társai révén vették át a Iancu de Hunedoara nevet. Magyar részről a Hunyadi-kutatásban fordulópontot jelentett Elekes Lajos munkássága, akinek konklúzióját a magyarkutatás átvette és használja. Ennek értelmében Hunyadi János ősei havasalföldi bojárok voltak, akik Zsigmond király udvarába költöztek, majd háborús vitézkedéssel megkapták a családi fészket, Vajdahunyad várát. A marxista történelemszemlélet Hunyadi személyében a balkáni népek összefogását, a Moldova–Havasalföld–Erdély összekapcsolódást magyarázta bele a középkori múltba. 1989 után megmutatkoztak a román középkorkutatás gyengéi, mégis akadnak olyanok, akik kutatásaikat a korabeli Erdély vallási-jogi alapjaira helyezik. Tény, hogy Hunyadi János nemzetiségileg mindkét közösségé, történelmileg pedig törökverő hős, aki ezáltal a magyar történelem egyik kiemelkedő alakjává vált. /Ö. I. B.: Kié Hunyadi János? = Szabadság (Kolozsvár), jún. 4./

2006. január 16.

Hunyadi János-évnek deklarálták 2006-ot, hiszen a híres erdélyi történelmi személyiség 550 évvel ezelőtt, 1456-ban Nándorfehérvárnál (Belgrádnál) világraszóló diadalt aratott II. Mahomed török szultán serege fölött. Az a nap az egyetemes keresztény világ nagy ünnepe volt, s 550 éve minden délben megkondulnak a templomok harangjai az esemény emlékére. Déván a Történelmi és Régészeti Kör múlt heti összejövetelén az EMKE Hunyad megyei szervezete megnyitotta a Hunyadi János-évet a megye területén. Schreiber István, az EMKE Hunyad megyei elnöke tartott előadást törökverő Hunyadi János vitatott eredetéről. Hunyadi Jánost a magyarok, románok, szlovákok és szerbek is magukénak tekintik, két főbb vélemény tűnik valószínűbbnek. A tizennyolcadik századig szinte egyeduralkodó volt az a nézet, miszerint a híres erdélyi hadvezér Luxemburgi Zsigmond magyar királynak törvénytelen fia volt. Később teret nyert az a nézet, miszerint Hunyadi János a havasalföldi eredetű Wayk Buthi fia volt. Az 1993-ban az Akadémiai Kiadó gondozásában Budapesten megjelent Erdély rövid története így foglalt állást: “Wayk Buthi, Hunyadi János apja, valószínűleg havaselvi bojár eredetű volt, udvari vitézként szolgált Zsigmond királynak, aki 1409-ben Hunyad várát és uradalmát adományozta /Chirmiciu András: 2006 – Hunyadi János-év. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 16./

2006. augusztus 17.

Idén újra kikerül a Kazán-szoros baloldali sziklafalára az a márványtábla, amely a Duna szabályozását kezdeményező gróf Széchenyi Istvánnak hivatott emléket állítani. Az eredeti, mintegy tíz négyzetméteres tábla, akárcsak a sziklába vájt egykori Széchenyi út a vaskapui vízi erőmű megépítése után a felduzzasztott folyam mélyére került. A Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Jachtegylet tagjai tavaly már elhelyeztek egy kis méretű táblát, de ismeretlen tettesek néhány hét után – a román, magyar és Széchenyi-zászlóval együtt – eltávolították. „Azon a tízezer forinton ne múljék, mi az idén is kihelyezünk egy kisebb méretű táblát. De erről lényegében a hatóságoknak kellene gondoskodniuk” – magyarázza Varga István, a Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Jachtegylet ügyvezető alelnöke. Elmondta, hogy az 55x35 centis márványlapba annak a hatalmas táblának a szövegét vésették, amely a víz alá került. Gesztusukkal Széchenyi István előtt kívántak tisztelegni. A sziklafalat, melyre a táblát rögzítették csak a vízből lehet megközelíteni, egy hónap alatt mégis nyomtalanul eltűnt. „A szorosban nem ez az egy, pusztulásra ítélt emléktábla; mi a többinek a sorsát is felvállaltuk” – mondja Madaras Lázár, Mehedinti megye néhány hónappal ezelőtt lemondott prefektusa. Elszomorítónak tartotta, hogy a helyi románok közül kevesen ismerik a környék valós történelmét. Sokan nem tudják, hogy Mehedinti megyeszékhelyét, a ma Drobeta Turnu Severinként ismert Szörényvárt egy magyar szerzetesrend létesítette. Ezt idézi a város címerében található kereszt is. Ezeket a részleteket szerencsére a megyei múzeumban el is mondják a látogatóknak – jegyezte meg Madaras. – A Duna mentén kígyózó vasutat is a magyarok építették. 1860-ban Szörényvár lakóinak több mint fele német ajkúnak vallotta magát, de a magyarság számaránya is 20 százalék fölött volt. A románok aránya 10 százalék alatt maradt, a kiegyezéskor is alig érte el a 15 százalékot. Szörényvár mára jószerével színromán településsé vált. Madaras betegnyugdíjba vonulásával az a néhány tucat al-dunai magyar is elárvult. Lászlóvára határában most is ott áll az óriási méretű Baross-tábla, mely öles betűkkel hirdeti: „Az Aldunai vaskapunak és a többi zuhatagnak az MDCCCLXXXVIII évi XXVI t. czikkelye által elrendelt szabályozása megkezdetett I. Ferencz József uralkodása alatt Gróf SZAPÁRY GYULA miniszterelnök idejében BELLUSI BAROSS GÁBOR kereskedelemügyi miniszter által MDCCCLXXXX (1890) évi szeptember XV-én. Isten áldása legyen e művön és megalkotóin.” A vasminiszternek is emlegetett Baross Gábor közlekedési miniszter Széchenyi örökébe lépve az Al-Duna szabályozásának és a gőzhajózásnak volt a szorgalmazója. Új-Moldova mellett a hegyoldalban egy másik emléktábla is megmaradt. Kopott betűkkel hirdeti, hogy a Vaskapu szabályozását már 1890-ban megkezdték Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége alatt. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es tábla Erzsébet királynénak állított emléket. Nisztor szerint a víz teljesen tönkretette. Szinice falu közelében a Duna medrében három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építményt fedezhetünk fel. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint, több al-dunai várhoz hasonlóan Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízben állnak, magas vízálláskor teljesen ellepi a folyam a legalacsonyabbat. Alacsony vízállásnál azonban le is lehet sétálni a tornyokhoz. 22 kilométerrel feljebb, Drenkovánál a vízben állnak Drankó várának a romjait. A Szörényi-Bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg lerombolták. A modern vonalú orsovai római katolikus templom falára 2004. május elsején került fel az a márványtábla, mely a magyar korona történetének e településhez kötődő részletére emlékeztet. „A Szent Korona Orsovánál volt 1849-től 1853-ig elrejtve. Az elásatás helyén, a Szent Korona ittlétének emlékére 1855-ben Koronakápolnát építettek. A kápolna a Duna vize alá kerülvén, emlékül a koronát tisztelők ezen táblát állították” – olvasható a márványlapon. A koronázási jelvényeket 157 évvel ezelőtt éppen augusztus 17-én rejtették el a Szemere Bertalan miniszterelnök vezette menekülők. A korona rejtekhelye fölé immár I. Ferenc József császár emeltette a kápolnát. A Duna felduzzasztása nyomán ez az emlékhely is víz alá került. A nemzeti értékek ápolására Temesváron megalakult a Szent Korona Szövetség. Ennek a szervezetnek a kezdeményezésére helyezték az új templom falára a háromnyelvű emléktáblát. A Baross Gábor által létrehozott tanintézetben 1927-ig folyt magyar nyelvű oktatás. Ha újraindítanák, ma már nem lenne diák, aki magyarul tanulhatna falai között. A magyar jellegű emlékek a Duna süllyesztőjébe kerülnek, közben Orsova mellett egy sziklatorony Decebal dák uralkodó hatalmas szobrává alakul. A műalkotás magassága 40, szélessége 25 méter. Az alkotás félkész állapotban várja befejezését. A munkálatokat a leggazdagabb románként emlegetett Josif Constantin Dragan pénzeli. A szekuritátés, korábban vasgárdista múlttal vádolt üzletember pénzhiányra hivatkozva állította le a kőfaragókat. /Szucher Ervin: Magyar emlékek az Al-Dunán. Víz alá kerültek a Vaskapu Duna-szorosait hajózhatóvá tevő magyar államférfiak emléktáblái. = Krónika (Kolozsvár), aug. 17./

2008. május 21.

Megjelent Szekfű András A cápa utolsó tangója című tanulmánykötete. Szekfű András és a magyarországi Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársai a ’70-es és ’80-as években is komoly kutató, elemző tevékenységet végeztek. A kötet szerzője jelenleg a budapesti Zsigmond Király Főiskola Filmtudományi Tanszékének tanszékvezető tanára és a Sapientia EMTE marosvásárhelyi kommunikáció szakának óraadó tanára. /Ungvári Zrínyi Imre: Médiaszociológiai tanulságok haladóknak. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 21./

2008. július 23.

Diana Krausser Brassóban élő szász történész aggódik a brassói archívumban található középkori dokumentumokért. Segítséget kér a felbecsülhetetlen értékű Regesta Brassoviae (1358–1433) megmentéséért, mely a szász mellett rengeteg székely utalást is tartalmaz. A latin nyelvű dokumentumok többsége a Hunyadiak idejéből származik. A hivatalos román történetírás elhallgatja, hogy Brassó a későközépkori magyar királyság egyik legfontosabb védelmi láncszeme volt, igazi stratégiai pont. A dokumentumok érdekében aligha lehet valamit tenni. Hiszen azok – a törvény szerint – a román állam tulajdonát képezik. A brassói szász történész szerint a román államnak az az érdeke, hogy ezek a dokumentumok megsemmisüljenek. Diana Krausser történészként aggódik a hiteles történelmi dokumentumok megsemmisítése miatt. Mesélte, hogy a Szent Miklós, immár ortodox templomban egyetemista korában a saját szemével látta, milyen mostohán bánnak a középkori dokumentumokkal. A felbecsülhetetlen értékű archív anyagot porban, mocsokban tartották, és tiltották a gondozását. Szerinte Brassóból a történelmi dokumentumok elhordása ma sem szűnt meg. Krausser a legveszélyeztetettebbnek a Regesta Brassoviae-t tartja, ez egy gyűjtemény, azt a mintegy négyezer levelet tartalmazza, amelyeket a Hunyadiak, de még előttük Zsigmond király írt és küldött Brassó városának. A latin nyelvű dokumentumokat később elsősorban németre fordították le, és különböző, sokszor magángyűjteményekben őrizték. Trianon után összeszedték, majd az akkor használaton kívüli várbástyába vitték ezeket a dokumentumokat, aztán ki tudja, hová. A brassói történész szerint a brassói levéltárban még fellelhető néhány belőlük, de rengeteg elveszett vagy megsemmisült, vagy eredeti tartalmuktól eltérően értelmezve állították ki. Most azért aggódik, hogy ami maradt, az is megsemmisül. Krausser elmondta, nemrég a sajtóban is megjelent, hogy egy itteni történész Párizsban középkori pecsétkiállítást szervezett. Lovagpecséteknek állították be, természetesen románnak, holott a történész nem tud Kárpátokon túli lovagokról. S ami még szembeötlőbb: a középkorban az ilyen pecsétek csakis a levéllel, okirattal közösen születtek. Ha a pecsét külön van, azt jelenti, hogy lelopták valamilyen régi dokumentumról, s minden bizonnyal megsemmisítették azt. /Ferencz Csaba: Az asszimiláció könyörtelen bája. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 23./

2009. augusztus 27.

Egyre több településen tartanak városnapokat, amelyet rövid idő múltán „hagyományosnak” kiáltanak ki. Kolozsváron a polgármester összehívott nemrég egy, természetesen döntési lehetőség nélküli tanácskozást, melyen fölmerült kolozsvári városnapok megrendezésének lehetősége. Kérdés az volt, melyik naphoz lehetne kötni az eseményt? Elhangzott az első javaslat: a legméltóbb augusztus 19-e lenne. Ugyanis Károly Róbert király 1316-ban ezen a napon városi jogokat biztosított Kolozsvár lakosainak. Ez nem megfelelő, hangzott el, hogy miért, az nem derült ki. Jól is néznénk ki, ha Kolozsvárnak a magyar király oklevelében biztosított jogaihoz kötnék a városnapot. A város lakóinak többsége soha nem hallott erről, mert nem mondták el nekik. A második javaslat: július 2-a. 1405-ben Zsigmond király ezen a napon szabad királyi város rangjára emelte, önálló törvényhatósággá tette Kolozsvárt. Erről szó sem lehet! Egyik magyar király után a másik? A két időpont ellen azt hozták fel, hogy a nyári szünidőre elutaztak a városból, az egyetemisták. Ezzel szemben a nyári városnapok föllendíthetnék a város idegenforgalmát, érvelt Asztalos Lajos, a város helytörténésze. /Asztalos Lajos: Kolozsvár napok… avagy mit akartok? = Szabadság (Kolozsvár), aug. 27./

2009. szeptember 28.

Harmadik alkalommal rendezett Reneszánsz Kastélyfesztivált a dévai székhelyű Dél-Erdélyért Kulturális Társaság. A hagyományosan több helyszínen – kúriákon, kastélyokban, várakban – zajló rendezvénysor idén a vajdahunyadi várkastélyban kezdődött. A Hunyadiak, illetve még Zsigmond király korának felelevenítésével kezdték műsorukat az est meghívottai: a budapesti Musica Profana együttes. A neves budapesti előadók muzsikáltak nemcsak Vajdahunyadon, hanem a rendezvény másnapján Marosillyén is, majd a szászvárosi református vártemplomban. Marosillyén a szentmisét Leander ferences atya, dévai plébános celebrálta, felelevenítve a reneszánsz kor és eszme jótékony hatását az egyházra. Ebből az időszakból való a déli harangszó bevezetése is, amit Hunyadi János nándorfehérvári diadalának emlékhez kötünk. Marosillyén a rendezvényen a település nagy szülöttjére, Bethlen Gábor fejedelemre emlékeztek. Meghívták a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium képviselőit. A kollégium 1992-ben alakult reneszánsz táncegyüttese, a Collegium Gabrielense, olasz, francia, angol táncokkal örvendeztette meg a közönséget. Szeptember 27-én Szászvároson Fülöp Júlia, szászvárosi EMKE elnök, ismertetőt tartott a XIII. században épült, és az 1600-as években újraépített református templomról, illetve magáról a 700 éves városról, melynek számbelileg nagyon megcsappant szász illetve magyar közössége. Fellépett a baróti Kájoni Consort Régizene Együttes. /Gáspár-Barra Réka: III. Reneszánsz Kastélyfesztivál. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 28./

2010. május 5.

Mátyás a „román” király és „román vezérei”
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajk neve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.”
FOLYTATJUK
2010. május 6.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 5-I SZÁMÁBÓL
Mátyás román eredetének hívei az 1430 táján, Milánóban írt levélre (levelekre) hivatkoznak, amelyben Hunyadi Jánost „Oláh Jánosnak” írják. Ez többféleképp értelmezhető. Gondolhatunk arra, hogy Hunyadi Oláhországban, a vazallus magyar tartományban, valamilyen címmel, hatáskörrel bírt. Ne feledjük, 1439-ben nevezték ki szörényi bánnak. A Szörényi bánságot, a mai Olténiát, a középkorban még Kisoláhországnak is nevezték. Lehetséges az is, hogy a milánói hercegi udvarban a magyar király jeles kapitányáról tudták, hogy havaselvi származású. E megnevezés a származási helyet jelölte, akkoriban elterjedt szokás volt az, hogy a származási hely népességéről neveztek el családokat oláhnak, szásznak, tótnak, rácnak stb. De azt nem szabad elfelejteni, hogy a 15. század negyedik évtizedében a levélíró nem tudhatta, hogy az 1390-es években, amikor Serba fia Vajk Magyarországra telepedett, a vlach (oláh) állam vezetőrétegében még nagyszámban voltak kunok, illetve kun származásúak. Az oláh megnevezés tehát nem egyértelműen jelent etnikumot, mert Hunyadi Mátyás dédapja, nagyapja lehetett kun, türk blak, délszláv, elszerbesedett vlach is.
Nem szabad elfelejtkezni a többi lehetséges származtatással kapcsolatos forrásról sem. A híres nyomdász, Heltai Gáspár, az 1575-ben kinyomtatott Chronica az magyaroknak dolgairól című históriájában Mátyás apját, Hunyadi Jánost, a magyar király törvénytelen gyermekének mondja. Ő úgy tudja, hogy Zsigmond beleszeretett egy Morzsinai nevű nemesi család lányába, és e frigy eredményeképp született Hunyadi János. A király az áldott állapotba került leányt férjhez adatta Serba fiához, Vajkhoz. E származtatással megmagyarázható a Hunyadi család gyors felemelkedése, Hunyadi János példátlan karrierje.
Bonfini, a király olasz krónikása, a Hollós címer alapján, Mátyás származását a római Corvinusokig vezeti vissza. Egy másik elképzelés szerint, Hunyadi János édesanyja a bizánci császári család tagja volt. Mátyás egyik levelében a török szultánt, II. Mehmedet rokonának, azaz egyazon vérből származónak nevezi. A királyi udvarba menekült Dzsem török trónkövetelőről azt mondja a pápai követnek, hogy rokona, mert a görög nagyanyja nővérének a fia. E szerint II. Murát és II. Mehmed szultán anyai ágon Mátyás rokonai.
Egy biztos: Hunyadi János Magyarország kormányzójaként, a magyar történelem egyik legnagyobb birtokkal és hadsereggel rendelkező, római katolikus főura volt. Fia, Mátyás, a Szilágyiak hadvezéreket adó családjából is származva, Szilágyi Erzsébet nevelésében, magyar anyanyelvű és műveltségű, márpedig az etnikai hovatartozás kérdése mindig a nyelvi és művelődési hatások függvénye.
A király származásának ilyen részletes elemzésére azért volt szükség, mert még a magyar történészek is gondolkodás nélkül elfogadják Mátyás havaselvi román származását, miközben egy szót sem szólnak a Szilágyi-ág hadvezéreiről, illetve a származással kapcsolatos más történeti forrásokról. Akarva nem akarva, lehetőséget teremtenek a nacionalista román történetírásnak arra, Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoara-t és Mátyásból Matei-t „faragjanak”. Nem véletlen a Mátyás-szoborcsoport talpazatán olvasható szöveg, mely szerint Mátyás a saját nemzete, „a román” ellen harcolt.
Mátyás moldvai hadjárata (1467)
E csatát azért kell bővebben bemutatni, mert akárcsak Mátyás származásával kapcsolatban, még a magyar történelmi kiadványokban is találunk olyant, amelyik Mátyás király vereségét emlegeti. Ennek történelmi gyökere csupán annyi, hogy az 1460-as években Mátyás-ellenes összeesküvésre került sor. Mivel a lázadók, az elégedetlenkedők hátterében, felbujtásában Moldva vajdája, István állt, így érthető módon igyekeztek a királyt befeketíteni.
Miután Mátyás király 1467-ben a királyi hadak élén felszámolta az erdélyi lázadást, elhatározta, hogy megbünteti a török hűbéres és lengyelbarát Nagy Istvánt is. Bár késő ősz volt, Mátyás elrendelte a hadjárat megindítását. A király hadereje 12 ezer főnyi elit hadtestből állt és ennek vezetésére több tapasztalt hadvezért állított. A kor jeles, csatákban edzett hadvezérei: Giskra János, Magyar Balázs és Kinizsi Pál irányítják a sereget. A Szebenből kiinduló haderő 1467. november 2-án Segesváron pihent meg, majd november 6-án Erdővidék központját érintve a barcasági Földvár irányába haladt. November közepe táján átkeltek az Ojtozi-szoroson. A tehetséges moldvai vajda azonban időben értesült Mátyás hadi készülődéseiről és segítséget kért IV. Kázmér lengyel királytól. Bevágatta és eltorlaszoltatta a Keleti-Kárpátok szorosait. Ezek az intézkedések azonban nem tudták meggátolni a magyar király hadának az előrenyomulását, mert a magyar csapatok elhamvasztották a fatorlaszokat és szétverték a lengyel lovas alakulatokat. Mivel István vajda seregei csupán könnyűfegyverzetű lovasokból és gyalogosokból álltak, ezért nem merte vállalni a csatát egy olyan magyar hadsereggel szemben, amely kitűnően fel volt szerelve és kiképezve, amelyben a lovasság nagy része páncélos vagy félnehéz felszerelésű volt. Ebben az előnytelen katonai helyzetben a moldvai haditaktika csak a cselvetés, a portyázás és a felperzselt föld stratégiája lehetett.
2010. máj. 7.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 6-I SZÁMÁBÓL
Mátyás serege az Ojtozi-szoroson kelt át, már november 19-én elfoglalta Tatrosvásárhelyt, vagy Tatáros mezővárost (Tîrgu Trotuş), november 26-án Bákót (Bacău), majd a Szeret folyó völgyében haladt előre Szucsáva (Suceava) főváros felé. November 29-én már a jól megerősített Románvásárhelyt foglalták el. Itt került sor az első hosszabb pihenőre. Ez idő alatt István vajda több tárgyalást kezdeményezett, de a király és a tanácsadói nem hittek a vajda szóbeli ígérgetéseinek. A magyar királyi had – december 6-án – ellenállás nélkül folytatta útját. December 13-án sor került Moldvabánya megszállására. E római katolikus püspöki székhellyel büszkélkedő városkában, amelynek katedrálisát még 1410-ben építették, vert szállást a király. A főemberek, az udvari bandérium és a főtisztek katonai kíséretei kaptak helyet a város központjában, míg a hadsereg a városon kívül táborozott, mert nem tartottak semmilyen meglepetésszerű támadástól. Ez érthető volt, mert a vajda követei itt is felkeresték a királyt, de a megegyezésre ekkor sem kerülhetett sor, mert a követségnek nem ez volt a feladata, hanem a kémkedés, a királyi sereg stratégiai helyzetének a megfigyelése, valamint a közelgő moldvai orvtámadás gyanújának az elterelése. Ez bevált, a király és főemberei, valamint az egész magyar sereg békésen készült vacsorázni és lepihenni, nem gondoskodtak még őrségállításról sem, miközben a vajdai sereg óvatosan körülvette a várost, úgy, hogy a tábori poggyászt és a lovakat, a szekereket a közeli Somuz és Moldva folyók erdeiben hagyta. Lévén, hogy a városközpontot szászok és magyarok lakták, a támadók számára nem okozhatott különösebb gondot a város felgyújtása. Egyszerre több oldalról kezdtek hozzá a gyújtogatáshoz. Amikor Mátyás értesült a támadásról, akkor már nem lehetett alaposan megszervezni a védelmet, nem lehetett sánccal, szekérvárral körülvenni a szétszórt táborozókat, és egységes irányítás alá helyezni a sereget. A piactér és a város központjának védelmét maga a király irányította. Hamarosan két nyíllövés és egy dárdaszúrás éri, vérzik, de nem teszi le a fegyvert. Körülötte mindössze 200 veterán zsoldos, a királyi bandérium és a főemberek tömörülnek. A védelemben kitűnt a máramarosiak egy csoportja. Később az egyik vitézt köznemesi birtokkal jutalmazták.
Csak négy órás küzdelemben sikerült legyőzni az orvul támadókat. István is fogságba esett, de az egyik erdélyi hadnagy futni engedte az őrizetére bízott vajdát. A szemtanú, Janus Pannonius leírása szerént a moldvabányai csatában 11 ezer moldvai és 4 ezer magyar vesztette életét. E csatát kétség kívül Mátyás király nyerte meg. Győzött, de sebesülései, a tél gyors érkezése miatt, távol az utánpótlás lehetőségétől, kénytelen volt hazaindulni. Seregének háromnapi pihenőt engedélyezett, majd december 16-án elrendelte a hazatérést. Erdélyben a Gyergyó–Brassó vonalon haladt a nagy barcasági szász városba, ahol lehetőség nyílt a sebesültek ápolására.
A győzelem jelképeit, aranyozott hadilobogókat, a moldvai jelvényeket, a fegyvereket a budavári Boldogasszony templomban helyezték el. Az új hadjáratra, a Moldva-ellenes háborúra már nem került sor, mert István vajda követei a magyar királyi székhelyen vazallusi esküt tettek, elfogadták Mátyást hűbéruruknak.
E történelmi tények alapján, az olvasót nem kell meggyőzni arról, hogy a moldvabányai nagy moldvai győzelem, mennyire tekinthető „román” győzelemnek, mennyire jogos a Mátyás király szobrának talpazatán éktelenkedő tábla, illetve, hogy milyen szintű a történelemhamisítás. Mindazok, akik sérelmezik a szoborcsoporton elhelyezett, a legyőzött Moldvát jelképező zászlót, azok tehát megnyugodhatnak. 1940-ben, amikor Észak-Erdélyt visszaadták Magyarországnak, akkor természetesen nemcsak az etruszk (római?) farkast távolították el, de a hazug propagandaszöveget is, visszaállítva Fadrusz szoborcsoportjának eredeti állapotát. Pár év múlva, 1945-ben, amikor a szovjet hadsereg megszállta Kolozsvárt, a városvezetés a magyar Mátyás király felirat helyébe a latin nyelvű Mathias rex-et helyeztette. 1992. december elsején, Gheorghe Funar magyarellenes kolozsvári polgármester, a Mathias rex felirat alá feltétette az 1932-es táblát. Így adódik az a helyzet, hogy a fiatal nemzedék, e tábla felirata alapján, immár 18 éve ismét olvashat a saját, azaz a román nemzete ellen támadó Mateiről.
Most, amikor Kolozsváron véget ért a tizennyolcadik alkalommal megrendezett Mátyás napi rendezvénysorozat, amikor a magyar és a román kormány közös költségén, néhány hónap múlva befejeződik e szoborcsoport restaurálása, csak remélni merjük, hogy a táblára felkerül Mátyás király és vezéreinek neve. Természetesen nem Matei Corvin, Paul Chinezu, Ştefan Báthory, Ştefan Szapolyai, hanem édesanyjuk ékes magyar nyelvén: Hunyadi Mátyás, Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Szapolyai István és Báthory István. (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész
Szabadság (Kolozsvár)

2010. november 23.

300 éves méltánytalanság jóvátétele
Lőrincz László, a Bethlen Baráti Társaság elnöke
Bethlen Gábor (1580–1629), Erdély nagy fejedelme tiszteletére emléktáblát avattak november 16-án a gyulafehérvári római katolikus székesegyházban egy méltóságteljes rendezvény keretében. A három évszázada jeltelen síremlék, amelyet a történelem vihara sodort el 294 évvel ezelőtt, amikor is 1716-ban az osztrák császári csapatok feldúlták, megsemmisítették, immár bekerülhet a köztudatba. A sírokban Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, Gelei, Alstedius és Bisterfeld (a Bethlen Kollégium német ajkú professzorai), Keresztúri és Pápai Páriz Imre hamvai nyugodtak.
A rendezvényt a Kárpát-medencei magyar Református Generális Konvent szervezte. Számos, külföldről és belföldről ide sereglett emlékező – becslések szerint több mint ezer résztvevő – jelenlétében zajlott az ünnepély. Az ünnepi istentiszteleten dr. Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdetett igét, Bethlen Gábort dr. Huszár Pál főgondnok, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke méltatta, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye nevében Msgr. Potyó Ferenc általános érseki helynök mondott köszöntőt. Az emléktábla a székesegyházban lévő Szent Anna- kápolnában kapott helyet. Itt találhatók többek között a Bocskai István fejedelem és Martinuzzi Fráter György emlékére állított emléktáblák, valamint Izabella királynő és János Zsigmond király szarkofágja is. Az emléktábla felirata Bethlen Gábor jelmondatával kezdődik:/ "SI DEUS PRO NOBIS,/ QUIS CONTRA NOS?"/ (Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk:?),/ BETHLEN GÁBOR/ 1580-1629/ Princeps Transsilvaniae, Comes Siculorum, Dominusque Partium Regnum Hungariae./ Erdély aranykorának református fejedelme emlékére állították a magyar reformátusok./ 2010. november 16/.
A XX. század végén és XXI. század elején ébredt rá az emberi társadalom arra, hogy megfelelő fejlődést és életszínvonal-emelést csakis a tudás alapú társadalom építésével lehet elérni, minek megvalósítása erkölcsi és anyagi támogatást jelent az iskolarendszer és a tudományos kutatás irányában. A nemzeti jövedelem 3%-át kellene erre fordítani!!!. Több iskolát létesíteni, nem pedig megszüntetni, az infrastruktúrát fejleszteni, a tanítás minőségét javítani kell, mindenkinek biztosítva az anyanyelvén való tanulást, a tanárok számát növelni. Vannak olyan fejlett országok, ahol három tanulóval foglalkozik egy tanár. Ez a befektetés hosszú távon meghozza gyümölcsét. A tudás erős fegyver. (Itt megjegyezzük, hogy a tudás a legnagyobb érték, amit senki és semmilyen hatalom nem képes elvenni tulajdonosától. Bármennyit is adunk ebből másoknak, nem leszünk szegényebbek, de azok, akik átveszik ezt, bizonyára gazdagabbak lesznek.) Nem elég azonban a tudásalapú társadalom építését csak a politikai ígéretek szintjéig vinni. Ez demagógia. Tudni kell, hogy az emberi társadalomban a legnagyobb rossz, ami csak létezhet, nem az atombomba, sem a súlyos betegségek, hanem a demagógia. A demokráciáknak is rákfenéje, ami ma – a XXI. században – jobban virágzik, mint bármikor.
Bethlen Gábor megelőzte korát, a fent említett problémákra ráérzett, és konkrét lépéseket tett ez irányban négyszáz évvel ezelőtt a tanügy és a tudomány pártolásával, anyagi támogatással. Négy hosszú évszázad, ezen érdemes kissé elgondolkozni. (Leonardo da Vinci is kb. ennyivel előzte meg korát.) A fejedelem külhoni neves tudósokkal vette magát körül udvarában, iskolákat és főiskolát hozott létre, biztosítva az anyagi javakat is az optimális működéshez, ezzel önellátóvá tette őket. Célja a költséges külföldi egyetemek helyett az országban nevelni értelmiségieket. Külföldi professzorokat hívott meg kollégiumába azzal a céllal, hogy megfelelően képzett, egészséges ifjú nemzedéket neveljen Erdély számára. Elképzelése jónak bizonyult, íme négy évszázad óta ma is működik kollégiuma, amelynek akadémiai rangja volt annak idején, mely intézmény a magyar nyelv megőrzésének Mekkája. A társadalom és a történetírás elismeri és értékeli érdemeit ezen a területen is, amellett, hogy jó politikus és jó hadvezér volt. Ami az emlékezetét illeti, bizony adósok voltunk. Sírja három évszázad óta jeltelen, sőt nem létezik síremléke, nem volt hely, ahol egy szál virággal tisztelegjünk nagysága előtt. Megjegyezzük, hogy a Bethlen Baráti Társaság tíz évvel ezelőtt, 2001-ben átiratban javaslattal fordult a legilletékesebb fórumhoz, a Magyar Tudományos Akadémiához és a Magyar Történelmi Intézethez, személyesen dr. Glatz Ferenc elnök úrhoz, a fejedelmi síremlék felállításának ügyében. Íme ez a probléma valamelyest jóvátétetett. Népújság (Marosvásárhely)

2011. február 23.

Mátyás a „román” király és „román hadvezérei” (1.)
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajkneve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész.
FOLYTATJUK
Erdély.ma

2011. június 11.

Bethlen Miklós és Bethlenszentmiklós
Híres emberek, jeles települések
Bethlenszentmiklós (románul Sânmiclãuº, németül Betelsdorf) falu Fehér megyében. Közigazgatásilag Szépmezõhöz tartozik. Balázsfalvától 15 km-re északkeletre, a Kis-Küküllõ jobb partján fekszik. Szépmezõtõl 6 km-re északkeletre van. Szász település volt, és egykor a küküllõi vár birtokai közé tartozott. 1309-ben villa Sancti Nicolai néven említik elõször, papját pedig a tizedmegtagadó szász papok közt. 1332-ben Nicolay, Nycolai, 1390-ben Zenthmyklos, 1491-ben Zaz Zenthmyklos, Olah Zent Myklos néven írták. 1332-ben a németül Miklosdorf néven nevezett település már egyházas hely volt, papja a pápai tizedjegyzék szerint ekkor 40 dénár pápai tizedet fizetett. 1390-ben Zsigmond király Bethlen Gergelynek adományozta, és a Bethlen család birtokai közé tartozott a késõbbiekben is. A 16. században Bethlen Farkas várat emelt itt, amely ma már nem látható. Bethlen Miklós (1642-1716), a kiváló államférfi és emlékiratíró velencei emlékeinek hatására, de figyelembe véve a helyi népi építészeti hagyományokat is, itt reneszánsz stílusú kastélyt építtetett. A kastély 1668 és 1683 között épült, jellegzetes, szép alkotása az olasz hatású erdélyi reneszánsz építkezésnek. Bethlen Miklós Udvarhelyszék fõkapitányaként itt is élt. A kastélyt egykor védõfalak és sarokbástyák övezték. 1719-ben itt kötött házasságot Kemény Zsigmond Bethlen Ágnessel. Az 1760-as években tatarozták, és ekkor részben barokk stílusban átépítették. A falunak 1910-ben 1522, többségben magyar lakosa volt, jelentõs román kisebbséggel. A trianoni békeszerzõdésig Kis-Küküllõ vármegye Hosszúaszói járásához tartozott. Ma a falu lakosságának 70%-a magyar.
Bethleni gróf Bethlen Miklós (Kisbún, 1642. szeptember 1 - Bécs, 1716. október 27.) Bethlen János kancellár fia, államférfi és emlékíró. Elsõ nevelõje Keresztúri Pál, majd Apáczai Csere János. Németalföldön, Hollandiában, Párizsban tanult. Hazatérve Zrínyi Miklós mellett akarta katonai nevelését tökéletesíteni, de csak keveset lehetett a nagy hõs környezetében annak halála miatt (melynek tanúja volt). Ezután Olaszországba utazott, nyelvet és építészetet tanult. Visszatérve Udvarhelyszék fõkapitányi tisztségét látta el. Az általa épített bethlenszentmiklósi kastély az erdélyi reneszánsz építészet egyik legszebb kastélya. Kemény János és Apafi bizalmi embere volt. Meggondolatlanul belekeveredett Béldi Pál összeesküvésébe, s 1676-ban Fogarason bebörtönözték. Szabadulása után Kõvár és Máramaros kapitánya lett. 1690-ben Bécsbe került, ahol közremûködött a Diploma Leopoldinum megalkotásában. Teleki Mihály, nagy politikai ellenfelének halála után, 1691-ben Erdély kancellárjává nevezték ki; 1691-1704 között volt ebben a funkcióban. Egy Hollandiában kiadott, Erdély szomorú sorsáról szóló könyve miatt Rabutin élete végéig bécsi fogságban tartotta. Rabságában alkotta élete fõmûvét (?néletírásom), amelyet gyermekeinek írt okulásul, magyar nyelven. Elsõ felesége, Kun Ilona fiatalon elhunyt; második felesége Rhédey Júlia, aki templomoknak készített úrasztali terítõirõl lett híres. * Forrás: Wikipédia
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

2011. augusztus 8.

Fogadd örökbe a múltad – kampány a történelmi iratokért
A történelmi iratok fontosságára kívánják ráirányítani a szakma és a széles közönség figyelmét a Fogadd örökbe a múltad elnevezésű kampány szervezői, az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének munkatársai. „Fogadj örökbe egy oklevelet, és örökbe fogadod a múltad! – nem túlzás ezt kijelenteni, hiszen Kolozsvár város levéltárában az évszázadok során összegyűlt, közel 600 folyóméternyi irat mindegyikében ott van a múltunk”, olvasható a szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményben.
A Flóra Ágnes egyesületi elnök által jegyzett irat nyomatékosítja: az oklevélgyűjtemény a város évszázadokon át elnyert kiváltságleveleit, jogbiztosító okleveleit, iratait tartalmazza. Olyan jelentőségű iratokat, amelyek döntően befolyásolták a város fejlődését, történelmét. „Éppen emiatt, a gyűjtemény mindig kitüntetett figyelemnek örvendett, s történelmi értékük miatt évszázadokon át megőrizték. A gyűjtemény legrégibb eredeti oklevele 1326-ból való, azonban átiratban megtalálható az 1224-es Andreanum is. A fontosabb oklevelek közül, a teljesség igényét mellőzve, megemlíthető Zsigmond király 1405-ös kiváltságlevele, amellyel Kolozsvárt a szabad királyi városok sorába emelte, Mátyás tucatnyi különböző jogokat biztosító oklevelei. Szapolyai János oklevele, amelyben a várost a leghűségesebbnek nevezte, Izabella királyné adománylevelei vagy éppen Bethlen Gábor reneszánsz díszítésű oklevele, az 1668-as szabad királyi városi rang elvesztése utáni szabályrendelet, és annak visszaszerzésének bizonyítéka, az 1709-ik évi I. József kiváltságlevele”, írják. Emellett számos más, gazdasági és társadalmi, a város belső életét szabályozó oklevél és irat is gazdagítja a gyűjteményt.
A most induló kampány célja, hogy a Román Országos Levéltár Kolozs megyei levéltárában őrzött iratok egy részének, a rendkívül értékes oklevélgyűjteménynek, korszerű tárolást biztosítsanak. Elsősorban a korszerűtlen, savas papírból készült palliumokat és dobozokat szeretnék kicserélni jó minőségű és méretre szabott tároló anyagokkal. Egy korszerű, pergamen tárolására alkalmas doboz és pallium maximum 20 euróba kerül. Kolozsvár város levéltárának oklevélgyűjteménye közel 500 értékesebbnél értékesebb iratot tartalmaz, papír és pergamen irathordózón egyaránt, az 1224-től 1832-ig terjedő időszakra. Ez csupán egy töredéke a teljes városi anyagnak, de ha összefogással sikerül ezek tárolásán javítani, teljes sikerként értékelhető. A kolozsváriak, a történelem, a múlt iránt érdeklődők, valamint mindazok, akik a cél érdekében adományoztak, büszkén mesélhetik unokáiknak múltuk örökbefogadásának történetét. Hogy ezt elősegítsék, az örökbefogadói oklevél mellé elküldik Mátyás király azon oklevelének másolatát, amelyben a király büszkén utalt arra, hogy Isten kegyelméből ebben a városban született.
Az örökbefogadható oklevelek közül néhány, illetve Kolozsvár város levéltárában található régi iratok másolataiból összeállított kiállítás augusztus 18–19-én tekinthető meg a Román Országos Levéltár (Kogălniceanu/Farkas u. 10. szám) emeleti előcsarnokában. Csoportos tárlatvezetés augusztus 18-án és 19-én 13 és 14 órától. Tárlatvezető Flóra Ágnes levéltáros, találkozó a levéltár előtt. Az adományokat a Kolozsvári Magyar Napok keretében, az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének standjánál, illetve banki átutalással tehetik meg. További információk a 0745-198501-es telefonszámon (Flóra Ágnes) és az emle.kvar@gmail.com címen igényelhetnek az érdeklődők. Szabadság (Kolozsvár)

2011. augusztus 12.

Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt.
A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került.
Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket.
Magasabbra helyezik a táblát
„Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós.
Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni.
A határrendészekre gyanakszanak
A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt.
Az igazgató segítene, de nincs képben
Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán.
A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású.
Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le.
A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére. Krónika (Kolozsvár)

2011. augusztus 12.

Negyedszerre állítanák vissza az eltűnt Széchenyi-emléktáblát a Kazán-szorosban
Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető.
Hamarosan negyedszerre is visszakerül a Duna Kazán-szoros szakaszára a Széchenyi István-emléktábla. A legnagyobb magyar tiszteletére először 1885-ben állítottak emléket, de az a folyam vaskapui szabályozásával mélyen a víz alá került. Az utóbbi években lelkes budapesti hajósok több ízben is kihelyezték a márványtábla kicsinyített mását, azonban az mindannyiszor nyomtalanul eltűnt. Most az eddigieknél lényegesen nagyobb méretben állítanának emléktáblát az Al-Dunán Széchenyi Istvánnak. A kétszer egyméteres márványlapot magyar hajósok készülnek kihelyezni a Kazán-szoros romániai oldalának sziklafalára. Az utóbbi hat évben kitett emléktáblák sorra eltűntek, noha a hely sem autóval, sem gyalogosan nem megközelíthető. A tábla a 973,3 folyami kilométernél kap helyet, az 1885-ben, az Osztrák–Magyar Monarchia idejében állított eredeti fölött. A 125 évvel ezelőtt sziklába helyezett márványlap a Duna vaskapui szabályzásakor mélyen a víz alá került. Miközben a szerb oldalon a két évezredes Tabula Traiana feliratot gondosan fennebb helyezték, Széchenyi emlékét a román hatóságok hagyták a hullámok alá veszni. A tíz négyzetméteres márványlap a néhai magyar közlekedési miniszter által épített, sokakban máig is Széchenyi-útként élő szakasszal együtt a vaskapui vízi erőmű építésekor a 60-as évek végén, a 70-es évek elején a folyam mélyére került. Ma már csak akkor bukkan fel, ha valamilyen okból kifolyólag a víz szintje közel tíz métert csökken. A környék megfogyatkozott magyarsága több ízben is Markó Béla segítségét kérte az eredeti tábla másának kihelyezése érdekében, de az RMDSZ politikusa nem tette meg a szükséges lépéseket. Magasabbra helyezik a táblát „Igazság szerint az ország területén lévő emlékművekről a romániai hatóságoknak kellene gondoskodniuk. Látván, hogy ez nem történik meg, mi, magyarországi hajósok tettük ki az eredetinél jóval kisebb márványtáblát. Ahányszor eltűntették, annyiszor helyeztük ki újra. Most is erre készülünk, csakhogy ezúttal nagyobb hajóval és létrával érkezünk, hogy csónakból már ne legyen elérhető és leszerelhető” – számolt be terveiről a Krónikának Varga István budapesti hajós. Több mint százhuszonöt évvel ezelőtt a magyar kormány azért állított emléket Széchenyi Istvánnak, mert közlekedési miniszterként ő volt az első, aki az Al-Duna szabályozásával foglalkozott. Először 1830-ban szakértők kíséretében a Desdemona nevű hajón utazta végig a folyamot. Ekkor a Kazán-szoros még átjárhatatlan volt a nagyobb áruszállító hajók számára. A szabályozási tervet Vásárhelyi Pál mérnök dolgozta ki, a kivitelezéshez alig négy évre, viszont rengeteg pénzre volt szükség. Úgy oldották meg az áruszállítást, hogy a hajók rakományát kocsin szállították a Kazán-szoros fölötti és alatti szakaszok között. Ehhez viszont utat kellett építeni a folyam mellett. A Báziás és Orsova közötti – helyenként sziklába vájt – utat 1837-re fejezték be. Ennek az útnak ma már csak egy kis szakasza – Lászlóvára térségében – maradt a víz fölött. A szorost jóval később, 1890 és ’98 között sikerült hajózhatóvá tenni. A határrendészekre gyanakszanak A kisebb méretű táblák sorozatos eltűnésével kapcsolatosan az RMDSZ Mehedinţi megyei elnökének, Molnár Endrének van egy sejtése. „Mivel a szikla, melyen a tábla állt, csak a vízről érhető el, tudvalévő, hogy csak olyan távolíthatja el, aki csónakkal közelíti meg a partot. Sorozatos eltávolításáért eddig senki nem vállalta a felelőséget, de meg merem kockáztatni, hogy csakis a határrendészek idejéből és fejéből telhet ilyesmire” – állítja Molnár. Rájuk gyanakszik Nyisztor József Orsován élő fogorvos is. „A gond csak az, hogy tippelni könnyen lehet, bizonyítani nehezebben” – mondja lapunknak. A gyanúsítottak tagadják, hogy bármilyen közük is lenne a táblák leszereléséhez vagy széttöréséhez. Molnár Endre szerint talán az lenne a legjobb megoldás, ha a kezdeményezők nemcsak magyar, hanem kétnyelvű szöveggel tisztelegnének Széchenyi emléke előtt. Az igazgató segítene, de nincs képben Kérdésünkre, hogy az RMDSZ által vezetett Környezetvédelmi és Erdőgazdálkodási Minisztérium alárendeltségébe tartozó országos vízügyi hatóság (ANAR) hajlandó lenne-e támogatni a Széchenyi-tábla hivatalos visszaállítását, az intézmény vezetője, Dávid Csaba beismerte, nincs tudomása semmiféle magyar vonatkozású emlékről az Al-Dunán. A víz alá került eredeti Széchenyi-táblán kívül Lászlóvára határában – jól látható helyen – egy másik magyar vonatkozású tábla is van. Ez Baross Gábornak állít emléket, megemlítvén, hogy a vasminiszternek is nevezett kereskedelmi tárcavezető I. Ferenc József uralkodása idején, gróf Szapáry Gyula miniszterelnöksége idején kezdte el a szoros hajózhatóvá tételét. Orsovától mintegy 18 kilométerre egy 1889-es, mára megrongálódott tábla Erzsébet királynénak, a magyarok Sissijének állított emléket. A Szinice nevű település közelében, a Duna medrében található három darab háromszöget alkotó, toronyszerű építmény szintén magyar vonatkozású. Az először 1428-ban említett Háromtorony (más néven: Trikule vagy Tri Cule) az egykori magyar határvédelmi rendszer maradványa. A történészek szerint több al-dunai várhoz hasonlóan ezt is Zsigmond király építtette. A tornyok a duzzasztás nyomán mindig vízbe kerültek, de még mindig láthatók. Továbbhaladva Báziás irányába, Drenkovánál, szintén a vízben pillanthatjuk meg Drankó várának a romjait. A Szörényi bánság fontos erődítményét a 14. században építhették, 1432-ben a törökök elfoglalták, és feltehetőleg le is rombolták. A régi, szintén víz alá került Orsován állt az a kápolna, amelyet 1855-ben a Szent Korona ittlétének emlékére emeltek. A magyar forradalom bukása után 1849-től 1853-ig ide ásták el a fővárosból elmenekített koronát. Az újjáépített Orsova modern katolikus templomának fala 2004 óta egy olyan márványtáblát őriz, mely a Szent Korona történetét írja le. A vízügyi hatóság igazgatója, Dávid Csaba lapunknak megígérte, utánanéz a dolognak, és amennyiben a hatáskörébe tartozó kérdésnek ítéli, minden támogatást megad a tábla hivatalos elhelyezésére.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

2011. november 11.

Recept a válságból való kilábalásra
„Magyarországon a kultúrpesszimizmus nagyon elterjedt, és ez ellen kézzel-lábbal harcolok. Erdélyben viszont az emberek elfogadják a világot olyannak, amilyen, és ebben a világban próbálnak meg sikeresek lenni. Ezen túlmenően – noha Magyarországon ez nem téma, de nekem nagyon imponál – az erdélyi vállalkozók többsége remekül együtt tud működni román vállalkozókkal. Ez nekem nagyon tetszik.” – Beszélgetés Kiss Ulrich jezsuita szerzetessel, közgazdásszal. (1945. február 19-én született Berlinben német anya és magyar apa gyermekeként. Magyarul iskolásként tanult meg. 1969-ben üzemgazdaság szakon szerzett diplomát a louvain-i katolikus egyetemen. 1968-ban részt vett a chartres-i ifjúsági zarándoklaton, ott kapta a „hívást” a papi hivatásra, de csak húsz évvel később, 1988-ban szánta el magát rá. Addig menedzserként dolgozott Párizsban, a kozmetikai iparban. A kanadai noviciátus után Leuvenben filozófiát, Rómában teológiát és kommunikációt tanult. Most ugyanezt tanítja a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és az óbudai Zsigmond Király Főiskolán. Vasárnap esténként a budapesti Jézus szíve templomban prédikál, illetve különféle témákban előadásokat tart, és Management by Jesus címen sikeres vállalkozói szemináriumokat szervez. Erdélyben a Tizenhat Patak Egyesület társszervezésében legközelebb márciusban tart szemináriumot.)
 – Mielőtt szerzetessé lett volna, sikeres üzletember volt, neves multinacionális cégek menedzsereként dolgozott. Hogyan és miért lesz egy sikeres üzletemberből jezsuita szerzetes?
– Ugyanúgy, mint egy nem sikeres üzletemberből. Kell egy hivatás, kell Istennek a hívása, amit 23 éves koromban, egyetemistaként kaptam meg. Akkoriban a vége felé jártam a közgazdasági tanulmányaimnak a louvain-i egyetemen, de valahogy nem akaródzott nekem, megijedtem ettől a hívástól. Úgy éreztem, felülmúlja az erőmet, hogy erre nem vagyok képes, és kerestem a kibúvókat. Ezt a „bújócskát” folytattam húsz éven keresztül, de végül Isten erősebb volt, és adott pillanatban azt mondtam: „na jó, te vagy az erősebb, beadom a derekam”. Így Jézus Társaságába 43 éves koromban léptem be.
– Egyre nagyobb népszerűségnek örvendő tanfolyamokat szervez vállalkozóknak, vezető beosztású személyeknek Management by Jesus címen. Hogyan fedezte fel, hogy Jézus vezetői alapelvei a mába ültethetőek?
– Kezdjük a felismeréssel. Annak idején a fontainebleau-i menedzseriskolában az egyik tanárunk feltette a kérdést: maguk miért vannak itt? Mondtuk, vezérigazgatók szeretnénk lenni, hiszen huszonhárom évesen minden vágyunk ez volt, és soroltuk az akkori sikeres vállalatok nevét: L’Oreal, IBM stb. Ő viszont megkérdezte: miért pont ott? Mi pedig mondtuk, azért, mert ezek a legsikeresebbek. Tanárunk azonban tovább feszegette a kérdést: mitől sikeresek ezek a cégek? Végül elárulta, a sikernek egyetlen ismérve van, ez pedig az a képesség, hogy hosszú időn keresztül fenn tudja tartani a céljait, és ismét rákérdezett: ismerünk ilyen céget? Erre heccből bekiabáltam: a katolikus egyház. A tanárom rám nézett, és azt mondta: na, fiatalember, 13 év után maga az első, aki erre magától rájött. Rettenetesen büszke voltam magamra… Amikor néhány évvel később, 1998-ban befejeztem a noviciátust, írtam neki egy levelet, amiben kifejtettem: mind igaz, amit a professzor úr évekkel korábban mondott, hogy miért olyan sikeres a katolikus egyház, de ennél fontosabb dologra jöttem rá. A katolikus egyháznak olyan célja van, amely nagyon vonzó kultúrától és kortól függetlenül, de elérhetetlen, ezért állandóan kell harcolni érte. A professzor nagyon kedves válaszában kifejtette, hogy tetszik neki az elméletem. Aztán, amikor beléptem a rendbe, a társaimnak el kellett mesélnem a hivatástörténetem, ezért elmondtam ezt is. Mindenki biztatott, hogy írjam le. Ezt megelőzően azonban, még menedzser koromban, összevásároltam minden Management by… kezdetű könyvet, ami ugye azért „by”, mert valami módszert kínál. Olyan is volt köztük, hogy Dzsingisz kán, a menedzser, de nem igazán tetszett nekem, hogy menedzsmentet tanuljak egy tömeggyilkostól, akkor sokkal inkább Jézustól. Aztán egy alkalommal, mondhatni viccből, kiböktem: Management by Jesus. A társaim biztattak, hogy fejtsem ki, én pedig spontán kezdtem magyarázni. Közben rájöttem, hogy húha, itt többről van szó… Rögtön elővettem Márk evangéliumát, és láttam, hogy Jézus lényegében vállalkozó volt, ugyanis a „tekton” kifejezés építkezési vállalkozót jelent, nem pontos az ács fordítás. Gondoltam, ha ő ezt meg tudta csinálni, nézzük már meg, hogyan csinálta. Ezután végig elemeztem vállalkozói szemszögből Márk evangéliumát és rájöttem, valójában ugyanazokat az elveket használja, mint amit mindenféle könyvben találtam, csak sokkal hitelesebb. Ezt elmeséltem többek közt Szőcs Lászlónak, aki akkoriban Kolozsváron a Manresa-ház igazgatója volt, ő pedig meghívott, tartsak előadást a témáról. Így jött az ötlet, hogy tartsunk háromnapos szemináriumot vállalkozóknak, és természetesen az első Management by Jesus szeminárium színhelye Kolozsvár volt. Aztán sorozatosan tartottam a szemináriumokat, felváltva Magyarországon, Erdélyben és Partiumban, most már a 25.-nél tartunk, és van egy kialakult gyakorlatunk a szervezésben.
– Milyenek ezek a szemináriumok, hogyan zajlanak?
– Interaktívak, a teljes részvételen alapulnak. De nem úgy kell elképzelni, mint egy előadás-sorozatot, mint azokat a tréningeket, amiket sok vállalatnál szerveznek, hogy kiáll egy tréner, aki mesél, mesél, hanem van 12 modul, amelynek szerkezete Márk evangéliumán alapszik, és 12 lépésben átvesszük, hogy lesz sikeres egy vállalkozó Jézust követve. Az egésznek a hangulata néha emlékeztet egy kicsit a lelkigyakorlatra, de tisztázzuk: ez nem lelkigyakorlat, hanem valódi menedzsmentszeminárium, olyan, amilyet a piacon kínálnak a mi árunk többszöröséért. Ha most vállalkozó lennék, akár azt is mondhatnám, hogy ha nem működik a dolog, akkor a tandíjat visszaadom. Természetesen, erre jezsuita szerzetesként nincs sem jogom, sem lehetőségem, de valójában még nem találkoztam olyan emberrel, aki egy-két év múltával ne mondta volna azt, hogy a módszer bevált. Különféle előadásaimon nagyon sok visszajelzést kapok, megvannak már öregdiák-találkozóink, ahol szintén elmondják a vállalkozók: működik a rendszer, és ennek nagyon örülök.
– Mondana erre konkrét példát?
– Természetesen. Van egy mondásom, amit a Keresztény Vállalkozók Egyesületének tartott egyik előadásomon elmondtam Budapesten: azt a kreativitást és találékonyságot, amivel kikerülik az adófizetést, fordítsák cégük fejlesztésére. Ebből hatalmas internetes vita keletkezett, hónapokig vitatkoztak róla, végül egy napon felhívott az egyik vállalkozó, és azt mondta: na, kipróbáltam, és működik. Kértem, kicsit részletezze, mire az illető elmesélte, hogy elment az APEH-hez (magyarországi adóhivatal), és elmondta a hivatalnoknak: olyan helyzetben van, hogy vagy a munkásai bérét fizeti ki, vagy az adót. Azt is megkérdezte, ebben a helyzetben mit tegyen. A tisztviselő nagyon készséges volt, segített neki, haladékot adott, és megtalálta annak a módját, hogy teljesen legális keretek között kifizethesse a munkásait, és ne maradjon hátralékban az adóval sem. Az a baj, hogy a politika mesterséges ellentétet teremt az állam és a piac között, holott valójában ezek egymásra utalt partnerek. Ezt pedig megérti egy értelmes vállalkozó, de egy értelmes APEH-tisztviselő is. Az én feladatom az, hogy egy ilyen párbeszédet létrehozzak, és nagyon örülök, hogy ez sikerült, és nem csak ebben az egy esetben.
– Vállalkozóknak tart tréninget a román–magyar határ mindkét oldalán, feltételezhetően számos erdélyi és magyarországi vállalkozót ismer. Össze tudná hasonlítani az erdélyi és a magyarországi vállalkozókat?
– Nem szerencsés összehasonlítani ilyen értelemben a határ két oldalán lévő hallgatóimat, ugyanis akiknek a tréninget tartom, nem homogén társaság. Mindenféle ember van közöttük, kezdve a bankártól a Caritas-tisztviselőn át a vállalkozóig, Erdélyben is és Magyarországon is. Bizonyos dolgok azonban feltűntek nekem. Többek közt az, hogy alapjában véve az erdélyi vállalkozó sokkal optimistább, mint a magyarországi, és ebben az esetben az állammal vagy a társadalommal szembeni magatartására gondolok, nem a konkrét gazdasági vállalkozására. Magyarországon a kultúrpesszimizmus nagyon elterjedt, és ez ellen kézzel-lábbal harcolok. Erdélyben viszont úgy látom, hogy az emberek elfogadják a világot olyannak, amilyen, és ebben a világban próbálnak meg sikeresek lenni. Ezen túlmenően – noha Magyarországon ez nem téma, de nekem nagyon imponál – az erdélyi vállalkozók többsége remekül együtt tud működni román vállalkozókkal. Ez nekem nagyon tetszik, és azt gondolom, hogy a globális piacnak az egyik első lépése az, hogy a szomszédos, más nemzetiségű vállalkozóval öszszefogok, mert a kétféle látásmódnak nagyobb esélye van, hogy megfelelő megoldást találjon. Ezért támogatom például a szemináriumon is azokat a megoldásokat, amikor két különböző gondolkodású ember összefog, és együtt próbálnak megoldásokat találni. Az ország – ebben az esetben Magyarországra gondolok – felemelkedésének lehetőségét is abban látom, hogy ne külön dolgozzon a mérnök és a közgazdász, hanem fogjanak össze, és együtt oldják meg a problémákat, lehetőleg a természettudósokkal közösen.
– Válság van, és ezt eléggé érezzük a határ mindkét oldalán. Lát-e kiutat a már eléggé régóta tartó gazdasági recesszióból?
– A válságtól nem kell megijedni, mert mindig újabb lehetőségeket nyújt. A kínai és japán nyelvben a válság megnevezésére használt írásjel két részből áll: az egyik a veszély, a másik az esély. A pesszimista csak a veszélyt látja, és jajgatni kezd, hogy az állam segítsen neki. Az állam ne segítsen, főleg az olyan ne, amelyik magán sem képes segíteni. Azt kell támogatni, aki egyébként is sikeres, nem a veszteseket. Vagyis a szociális politikát ne tévesszük össze a strukturális stratégiával, ugyanis azt kell támogatni, akinek jó terméke, jó szolgáltatása és világos üzleti koncepciója van. A válságból akkor lépünk ki, ha a feladatunkra összpontosítunk. Vagyis, ha van egy adott termékcsoport vagy egy szolgáltatás, ezt a legjobb minőségben a legtisztességesebb áron a lehető legtöbb olyan vevőnek kell eladni, akinek erre szüksége van. Punktum. Nem kell azon gondolkodni, mit csinál a kormány, hanem próbáljunk mi kormányozni, a többi nem lényeges.
Laczkó Júlia
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 23.

Vissza az időben – egészen máig – beszélgetés Lakatos-Balla Attila történésszel
1977. január 30-án született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2001-ben pedig a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem–régészet szakán diplomázott. A budapesti ELTE BTK Régészeti Intézet doktori iskolájának hallgatója, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum munkatársa Lakatos-Balla Attila.
– Mivel ismerem a fiataloknak azt a sajátos érzését, hogy nagyon könnyen összemossák a szüleik fiatalkorát akár az ókorral is, és „rég volt” minősítéssel lelegyintik, mindig érdekelt, minek köszönhetően fordul egy fiatalember a történelem tanulmányozása felé. Tetten érhető esetleg egy olyan esemény, aminek a későbbi életpálya köszönhető?
– Ilyen konkrét eseményre vagy valamiféle sajátos indíttatásra nem emlékszem, csupán csak arra, hogy hatodik osztályos voltam, amikor a szüleimnek bejelentettem: történész leszek. Feltehetőleg történt akkor valami, de mondom, én nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pofont ugyan nem kaptam, de nagyon komoly, felnőttes figyelmeztetészuhatagot igen, arra vonatkozóan, hogy ebből nem lehet megélni – felejtsem hát el gyorsan. Arra sem emlékszem, hogy a szülői intelmek következtében magamba szálltam volna, és megkezdtem valamilyen más irányú érdeklődés építgetését – de hogy a ’90 utáni történelemtanáraimtól annyit tanultam, olyan sok érdekességet, hogy visszakanyarodhattam kisiskolás-elképzeléseimhez. Mindenképpen szeretném mindkét történelemtanárom nevét megemlíteni, hiszen nekik – Fodor Ferencnek és Miklós Mihálynak – köszönhetem a történelem iránti, örökre szóló elkötelezettségemet. Ezúttal is köszönöm nekik. Hogy aztán az érdeklődési körömbe a régészet is bekapcsolódott, az viszont már egy véletlennek köszönhető – ha életpályák esetében egyáltalán lehet véletlenekről beszélni. Egy barátom meghívott Gyulafehérvárra, és éppen aznap látogattunk el a várba, amikor 130 év után kinyitották az északnyugati, a Márton Áron Teremből felvezető toronylépcsőt. Az ott tároltak láttán dőlt el – azt hiszem – a sorsom. Felvételizhettem hát Kolozsváron a történelem-régészet szakra, ami akkor még egy kissé a hőskori állapotokról árulkodott, úgymond „átmeneti” tanszék volt, viszont az egész kutatási apparátus a kezünk alá játszott, a rendelkezésünkre állt.
– Még a tudományokban járatlanoknak sem kell mondanunk, nemhogy a szakembernek: a történelem óriási tér-idő koordináták között mozog, s bármennyire is szenvedélyes történész legyen valaki, az egészet még pontosan áttekinteni sem tudja, a kutatásról nem is szólva. Lakatos-Balla Attilának melyik a kedvenc tere és ideje?
– A középkor érdekelt elsősorban, különös tekintettel Zsigmond király korára. Az viszont, hogy aránylag hamar sikerült visszafelé haladnom a kutatással az időben, az az értetlenségemnek köszönhető. Vagyis, hogy Zsigmond korát megértsem, ahhoz meg kellett ismernem és értenem az Anjou-kort, amit viszont képtelenség megérteni az Árpád-kor, végső soron a honfoglalásig nyúló kor nélkül... De a honfoglalás sem áll csak úgy egymagában térben és időben – természetes tehát, hogy eljutottam a népvándorlásig. Itt aztán, a késői népvándorlás koránál meg is ragadtam. Vagyis a „szűk” szakterületem a 6–12. század.
– És mondhatjuk azt, hogy Nagyvárad és környéke ilyen szempontból a kutató „kezére játszik”?
– Vidéken azért nem beszélhetünk éppen ilyen kutatási „luxusról”. Itt – Ady szavaival élve – afféle muszáj-Herkulesek vagyunk. Vagyis azt ássuk, amit ásni kell, nem ritkák az úgynevezett mentőásatások.
– De azért a munkája nemcsak afféle kötelező napi penzum, mivel azt hallottam, hogy a levéltári anyagok digitalizálásán is dolgozik. Ezzel kapcsolatban inkább kósza hírek keringenek, illetve egyfajta ketyegő időzített bombának is nevezhetően fel-felkapják, egyelőre még csak érintőlegesen, de a közelgő kampányban valószínűleg gyakrabban terítéken lesz. Jó volna bizonyos vonatkozásokat máris tisztán látni.
– Megpróbálok némi fényt deríteni, tisztázni az összefüggéseket, de ez azért nem olyan egyszerű, mert az alaphelyzet vált mostanra eléggé bonyodalmasnak. És mondjuk ki az elején, hogy mesterségesen, vagyis tudatosan bonyolódott-bonyolították azok, akiknek érdekében állt a levéltárak helyzetét minél átláthatatlanabbá tenni. Kezdeném azzal, hogy az általános európai szokással ellentétben nálunk nem a kultuszminisztériumhoz tartoznak a levéltárak, hanem a belügyhöz. Ez pedig egy alapparanoiának a következménye, s ha mondom is az egyik eklatáns példát, máris világos lesz, mire utalok: a nagyváradi káptalan gyűjteménye, a vármegye, a középkori céhek levéltári anyaga – Râmnicu Vâlceán található. Mégpedig az egész eredeti anyag.
Amit ha valaki kutatni akar, nemcsak hogy el kell oda mennie, de gyakorlatilag nem is sikerül neki az anyaghoz hozzáférnie. 1992-ben vitték el, hivatkozva arra a „reális kockázatra, hogy Magyarország megtámadja a Partiumot”... Ezt a bődületet gondolom nem is kell kommentálnom, tény viszont, hogy Váradon megvan ugyan a mikrofilmekre vett változat, de az gyakorlatilag – épp a belügyi függőség miatt – hozzáférhetetlen. Látszólag a legkézenfekvőbb volna Vâlceáról visszakérni, ők viszont nem adják, mert – ugyancsak a belügyi szabályzatokra hivatkozva – „megőrzésre” kapták, és ehhez tartják is magukat. Ilyen körülmények között aztán nem igazán könnyű Bihar megyei monográfiát összeállítani.
– És remény sincs a változásra? Amíg világ a világ, a belügy fogja „őriztetni” a levéltárakat?
– Remény az van, hisz reménynek mindig kell lennie, de félretéve bármiféle élcelődést: tavaly készült el egy viszonylag modern levéltári törvény. Ezt az RMDSZ teljes mellszélességgel és erős lobbival képviselte, de – ahogy az nálunk annyi törvénnyel megtörtént-megtörténik – még nem jogerős (a jogszabályt a román alkotmánybíróság formai hiba miatt az alaptörvénnyel ellentétesnek nyilvánította – szerk. megj.) Ha az lesz, akkor ez a törvény lenne a biztosítéka az anyag visszakerülésének, illetve az állami monopólium feloldásának.
A jelenleg hatályban lévő törvény ugyanis ilyen értelemben fogalmaz, a kérdés csak az, hogy az állam jó gazdája-e vagy sem a levéltári állománynak. Vannak olyan megyei archívumok, amelyekkel jobb a helyzet, a miénk sajnos olyan, amilyenről az előbb szóltam. Amikor Bukarestben részt vettem egy levéltárosképzőn, ott a kollégákkal megbeszéltük a problémáinkat. Ott derült ki például, hogy 99 százalékuk az iratállományunk nyelvét sem érti. Hogy lehet akkor jó kezelője? Arról nem is beszélve, hogy a két érintett megye dokumentumlistája sokszor egészen más. Hát ezért is kapják fel a politikusok időről időre az említett demagóg szöveget, hogy a magyarok (értsd: az RMDSZ) „eladnák” még a levéltári dokumentumokat is.
– Félek, hogy az idei – durvának ígérkező – kampány során ilyesféle vadságokat fognak egyesek szajkózni. Ezért volna jó a mielőbbi törvényerőre emelése a rendelkezésnek, na de hát ezt nem mi döntjük el. A digitalizálás viszont – úgy hallottam – helyi projekt.
– Igen, a nagyváradi és a Hajdú-Bihar megyei levéltár közös, részben műtárgyi, részben információs projektje. Sziszifuszi munka, mivel le kell fényképezni a meglévő anyagot, nyilvánossá tenni a 10–12 ezer folyóméternyi „papírt”. Természetesen vannak prioritásaink, olyan anyagok, amelyek műtárgyként és információként is fontosak. Körülbelül egy éve indult be a munka, az első fél évben 65 ezer oldalt sikerült ily módon megmenteni. A projekt lejárt, de a városnak van egy projektkövetői feladata, még néhány éven át működni is fog. Azon gondolkodunk, hogy ki kellene terjeszteni – e téren a legkellemesebb meglepetésünk, hogy a bukaresti Nemzeti Levéltár nagyon lelkesen állt az elképzelés mögé. A szakma hozzáállása tehát nagyon jó, de az emberi gyarlóság ismét közbeszólhat.
– Vagyis?
– Sokan megszokták a belügyi függőséget, ami ugyan sokkal több kötöttséget jelent, ugyanakkor például nagyobb fizetéssel, több juttatással is jár. Ha ettől sikerülne valahogy megszabadulnunk, s ha a politikának sem lesz majd aktuálisan meglobogtatható témája, akkor – jelképesen – túlléphetünk a saját eddigi árnyékunkon, és sikerül végre a levéltári anyag segítségével az időben annyira visszamennünk, hogy szellemiségben eljuthassunk egészen a máig.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)

2013. szeptember 9.

A Kalandosok hősi emlékműve
Az első világháború utáni években természetes gesztusnak számított egy-egy település, felekezet, intézmény hősi halottjainak az összeszámlálása, nevük megörökítése valamilyen táblán, oszlopon. Számos falu, kisváros templomában, templomkertjében, temetőjében, néhol a központi téren állnak ilyen emlékművek. A köztéren vagy hivatali épületekben emeltek jó részét a kommunizmus éveiben eltüntették, vagy feliratától megfosztották. Erdély központi városa, Kolozsvár – úgy tűnik – túl sok fiát vesztette el ahhoz, hogy számba lehessen őket venni. Legalábbis ilyen névsorról nincsen tudomásunk. A hősök emlékét kisebb közösségek, felekezetek azért számon tartották, de emlékművön nem örökítették meg. Köztéren a román hatóságok erre nem is adtak volna engedélyt. A környéken elesett hősi halottak a Hősök temetőjében nyugodtak, róluk sincs kimutatásunk, mert 1939–1940-ben a városi hatóságok feltúrták ezt a sírkertet, „átrendezték”, úgyhogy az addigi feliratos fejfák nagy része elpusztult. Jelenleg a Hősök temetőjében semmilyen felirat sem tudatja azt, hogy ott első világháborús hősök is nyugodnának.
Az 1940-es bécsi döntés nyomán újra Magyarország részévé lett Észak-Erdélyben – miközben már dúlt a második világégés – néhány intézmény, egyesület felismerte, hogy erkölcsi kötelesség az első világháborús hősök emlékének megörökítése. Központi emlékmű ekkor sem készült. Elsőként 1940. október 31-én a Református Kollégium régi épületének udvarán, a kapuval szemben lepleztek le egy három tanár és tíz diák nevét megörökítő táblát. Bár csak a „Pro patria 1914–1918” felirat állott a névsor fölött, mégis 1980-ban az akkori román igazgató összetörette a táblát. Újrafaragott mását 2010-ben sikerült visszahelyezni. Az egyetem hősi halottjainak emléktábláját (névsorral) 1941. május 29-én leplezték le a központi épület aulájában. Május utolsó vasárnapja a magyar törvények szerint „hősök napja”-ként került megünneplésre, de május 29. az egyetemalapítási ünnepnap is volt. Ennek az emléktáblának az 1940-es évek végén nyoma veszett.
Több emléktáblát állítottak az egykor Kolozsvárt állomásozó katonai egységek és hősi halottjaik emlékére a kaszárnyák épületében, udvarán. Így 1940. november 3-án a Honvéd utcai laktanyában a 38. honvéd hadosztály hőseinek emlékét örökítették meg. 1943. május 23-án a Hunyadi téri nagykaszárnya falán az 51-es császári és királyi gyalogezred emléktábláját leplezték le. Az 1702-ben megalapított „hajdúezred”-nek 1742-ben jelölték ki Kolozsvárt fő székhelyéül, s a következő évtől Erdélyi nemzeti gyalogezred lett az elnevezése. Az első világháborúban Galíciában és lengyel földön, 1917-től a francia hadszíntéren teljesített szolgálatot. 1918 decemberében Kolozsvárt oszlott fel az ezred. 1940. augusztus 20-án a Fellegvár egyik kaszárnyaépületén a Székely Hadosztály 1920-as ottani fogságának emlékére avattak fel Keöpeczi Sebestyén József tervezte táblát. Ezeket az emlékeztető feliratokat az 1940-es évek második felében nyomtalanul eltávolították, többnyire csak a napilapok híradásából ismerjük szövegüket.
Az egyetlen fennmaradt első világháborús emlékmű
Az egyetlen fennmaradt első világháborús emlékmű a Kismező utcai ún. Kalandos temetőben áll, s az idén június 4-ig alig tudott róla a város magyarsága, hiszen kevesen járnak ebbe a temetőbe, s azok sem állnak meg a kopott feliratot olvasgatni. Most azonban a trianoni döntés évfordulóját megelőző éjszakán „ismeretlen tettesek” piros festékkel öntötték le az oszlopot, s ez, meg az összefogással történt letakarítás ráirányította a figyelmet. Egyszeriben felmerült a kérdés, hogy kik és mikor is állították. Pedig a választ az oszlop felirata megadja, s a leleplezési ünnepségről részletesen beszámol a két nagy korabeli napilap, az Ellenzék és a Keleti Újság.
Az emlékművet a „Hídelvei Földész Kalandos Társulat” 1943-ban emelte 25 hősi halottja emlékére.
A „calendis”-ből alakult a kalandos elnevezés
A Kalandos társulatok a kolozsvári hóstátiak jellegzetes szervezkedési formája volt. A szervezkedés gyökere a középkorig nyúlik vissza, akkoriban egy-egy templom oltárát gondozták, s minden hónap első napján gyűléseztek. Mivel latinul e nap neve a „Calendis”, ebből alakult ki a magyaros hangzású „kalandos” elnevezés. Úgyhogy a társaságoknak nincs köze a „kaland, kalandozás” szavunkhoz. Később a társulatok a céhek keretében működtek, a céhtagok életét szabályozták. Valószínűleg innen vették át a kolozsvári hóstátiak szervezési formaként. Míg e társulatok Európa-szerte a XIX. században kihaltak, a hóstátiak társulatai még a XX. század közepén is működtek. Ekkor tevékenységük már inkább a temetések megszervezésére irányult, korábban erkölcsi szabályozó, békebírói szerep is hárult rájuk.
A múlt századfordulón Kolozsvárt öt kalandos társulat működött: Kétvízközi 53, Öregebb Hídelvi 220, Ifjabb Hídelvi 280, Kül-Közép utcai 300, Kül-Magyar utcai 86 taggal. A tagság négy csoportra oszlott: a fiak a 12–16 év közöttiek voltak, temetéskor ők a sírásók szerszámait vitték; a 15–20 év közötti ifjak feladata volt a sírásás és a halott vitele a sírig; a 20 év felettiek „öregnek” számítottak, közülük választották évenként a társulat vezetőségét: kalandos atyát, két dékánt, nyolc-tíz öreget (tanács) és a deákot vagy nótáriust. A megválasztottak esküt tettek. Külön csoportot képeztek a kalandos tagok özvegyei. A halálesetet az atyánál kellett bejelenteni, aki utasította a dékánokat a temetés megrendezésére, illetve a sír kijelölésére és kiásatására. A halálesetet és a temetés időpontját körbeküldött táblán tudatták a társulat tagjaival. A temetkezési vállalatok megjelenése előtt a társulatok a tagságon kívüli személyek eltemetését is megrendezték illő fizetségért.
Külön helyen temetkeztek a kalandosok
A kalandosoknak külön temetkezési helye is volt. Az 1585-ben megnyitott Házsongárdi temető keleti részén a Kül-Közép és Kül-Magyar utcai hóstátiak temetkeztek. Máig az itteni sírok jó részén látható a kalászos-szőlőfürtös hóstáti jelvény. Régebb felírták a sírra a név alá: „földész és városi polgár”. A kétvízközieknek 1587-ben Paul Fleyscher kismezői 4 hold 134 négyszögölnyi szőlőjét adományozta a temető céljaira. Ezt nevezték később Kalandos temetőnek is. Ide a kétvízközieken kívül a régebbi (öregebb) és újabb (ifjabb) hídelvi kalandosok is temetkeztek. A vasút 1870-es kiépítése, majd az oda vezető főutca (Ferenc József/Horea út) korszerűsítése után a hídelvi hóstátiak megfogyatkoztak, úgyhogy két társulatuk egyesült. Ők emeltették világháborús halottjaiknak az emlékművet.
A szürke gránitoszlopon a kardos-katonasisakos jelvény alatt a névsort megelőzően e szöveg olvasható: „Az 1914–1918-ig világháborúban elesett hősök mint társulati tagok”.
Ezt követi a hősök katonai egységenkénti felsorolása. A Magyar Királyi 21-es Honvéd Gyalogezredből 9 személy, a Császári és Királyi 51-es Gyalogezredből 11, a császári és királyi 2-es, 23-as és 82-es gyalogezredekből 4 hős neve és egyetlen tengerészé. Az összesen 25 hősi halottból a legidősebb 38, a legfiatalabb 20 éves volt. Legtöbben csak egyszerű honvédként szolgáltak, akadt közöttük egy-egy zászlós, tizedes, szakaszvezető, őrvezető. A felirat egykor ki volt aranyozva.
A honvéd nap előtt leplezték le az oszlopot
Az oszlop leleplezését a május végi hősök napjára tervezték, de végül csak a június 28-i honvédnap előtt, június 27-én, vasárnap került rá sor. A társulat tagsága reggel fél kilenckor gyülekezett a Zsigmond király (ma Máramaros) út 58. sz. alatti székházban. A Földész Énekkar nyitószámai után hazafias verseket szavaltak, majd Bíró Mózes lelkész tartott Biblia-magyarázatot és mondott imát, vitéz Köblös István ördögkeresztúri lelkész pedig a világháborús hősökről emlékezett meg. Utána a Honvédzenekar és a díszszázad mögé felsorakozva átvonultak a hídelvi református templomba. Mivel a templom beltere szűknek bizonyult, a kint rekedteknek hangszóró közvetítette a beszédeket. Természetesen itt is istentisztelethez kötődött a megemlékezés. Az igét vitéz Huszár Endre tábori főesperes hirdette. A Földész Énekkar is énekelt, a Himnuszt a Honvédzenekar kísérte. A templom előtt újra felsorakozott a menet, s kivonult a Kismezői temetőbe, melynek kapuját virágokkal díszítették s e felirattal: „Harcok oltárán ellobogtatok – a hős halottak halhatatlanok”. Az emlékművet hóstáti népviseletbe öltözött lányok vették körül, a társulati tagság is sajátos viseletét hordta. Díszsisakos rendőrök biztosították az őrséget. A Földész Énekkar száma után Bíró Mózes imádkozott, Huszár Endre mondta az avatóbeszédet. Gyulai Pál-, Petőfi- és Arany-versek elhangzását követően Botos János, a Tűzharcos Szövetség társelnöke szólt a jelenlevőkhöz, végül Adorján János, a Kalandos Társulat elnök-atyja köszönte meg a közreműködők szolgálatát, külön kiemelve a dálnoki Veress Lajos altábornagy-hadtestparancsnokot képviselő Bartha Zoltán ezredest és a felsorakozott díszszázadot. Koszorúzás és a Katonazenekar Rákóczi-indulója zárta az ünnepséget.
A Kismezői temető ma az egykori kalandos társulatok és az első világháborús hősök emlékét őrzi. Őrházán még most is olvasható a felirat: „Isten segedelméből építtet[t]e a két szeretett Társaság a Vári Mózes és Gyulai József Apaságokban, Nagy Ferencz és Török Mihály Jegyzőségökben, 1903-ik évben.” Vajon nem állhatna-e itt egy második világháborús emlékoszlop is?
A Kismező utcai első világháborús emlékművet június 4-én „ismeretlen tettesek” piros festékkel leöntötték.
Az emlékmű letisztítására összefogtak a város magyar elöljárói, Horváth Anna alpolgármester kezdeményezésére.
GAAL GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék