udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2006
 

találatszám: 443 találat lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-443

Névmutató: Szent György

2017. augusztus 1.

Nemzetpolitikai kérdések, történelmünk és rockzene
13. EMI-tábor – Hazánkért rendületlenül!
Szerdán kezdődött Hazánkért rendületlenül! mottóval a rendezvény, vasárnap még egész napos program, este koncertek marasztalták a résztvevőket a Gyergyószentmiklóstól 3 kilométerre fekvő szokásos helyen, hétfőre már csak a táborbontás maradt hátra. Az Erdélyi Magyar Ifjak szervezésében – nehézségektől sem mentesen – tető alá hozott 13. tábor ismét megmutatta, milyen is az, amikor egy ifjúságnak szóló programsorozat nem merül ki a szórakoztatásban, hanem gerince az ismeretátadás.
– Sikeres volt az idei EMI-tábor, hiszen zömmel fiatalok ültek az előadósátrakban, és ez a fontos nekünk, a lényeg, hogy az erdélyi magyar fiatalokat oktassuk – szögezte le Sorbán Attila Örs, az EMI országos elnöke, a tábor főszervezője. Nem kevesebb, mint 129 önkéntes dolgozott azon, hogy ez így lehessen, szerdáig minden a helyén álljon, és az öt nap alatt minden rendben, biztonságban álljon a táborozók rendelkezésére.
Több helyszínen – Előadósátor, EMI-sátor, Hagyományőrző tér, Gyereksátor, Szénás, Művészsátor – zajlottak naponta a programok, előadások, kerekasztal-beszélgetések, szabadidős és kreatív foglalkozások közül lehetett választani. Helyszűke miatt nyilván nem sorolhatjuk fel mindezeket, a témakörök széles skálán mozogtak, többek között az autonómia kérdéskörét próbálták körbejárni, nemzetpolitikai és ifjúságpolitikai témákat érintettek, jogaink megismertetése is hangsúlyt kapott, valamint érdekes régészeti, antropológiai előadásokon ismerkedhettünk a magyar őstörténettel. (Az elhangzott előadások némelyikét lapunkban, illetve a Székely Kalendáriumban a későbbiekben olvashatják majd.)
Kétségtelenül a leglátványosabbak a viselet- és fegyverzetbemutatók, harci- és íjászbemutatók voltak, amelyek nap mint nap népes és lelkes közönséget tudhattak magukénak.
Esténként a szokásos két nagyszínpadi koncert mellett a kisszínpad teret adott a kezdő vagy kevésbé ismert bandáknak is a bemutatkozásra – közülük nem is egy szerzett kellemes meglepetést, például a Metalon pénteki produkciója mindenképpen kiemelendő.
A nagyszínpadi koncertek sorát szerdán a gyergyószentmiklósi No Sugar nyitotta, az utánuk következő Alvin és a Mókusok punck-rock banda energikus bulit kerekített. Csütörtökön a Hungarica teremtett hangulatot, majd a felvidéki Nevergreen csapott a húrok közé. Biztosan nem csak a rajongók, a zenekar tagjai is sokáig emlékezni fognak az Omen pénteki koncertjére: a szakadó esőben, a szó szoros értelmében is állta a sarat a közönség – nem mindennapi hangulat alakult ki, innen a Zorall könnyedén vette át a stafétát. A Romantikus Erőszak szombati koncertjén érezni véltük, hogy a bevallottan sportrajongó zenészek nem szeretnék lekésni a vízilabda világbajnokság döntőjét (megbocsátható módon), az Ossian azonban – a közönség hathatós segítségével – „mindent vitt”, egyike azoknak a bandáknak (szerencsére sok ilyen van a magyar rockzenében), amelynek dalait a tizenévesektől a negyvenesekig mindenki együtt énekli. Vasárnapra sem fogytak el a húzónevek: a Dorothy és a Depresszió zúzott a nagyszínpadon, a zenei felhozatalra ebben az évben sem lehetett panasz.
Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni, hogy a szokásosnál nehezebben indult be, „telt fel” a tábor, ennek két oka is gyanítható volt: egyik, hogy a jól bejáratott, megszokott időpont változott, emellett az időjárás-előjelzés sem biztatott egyhetes sátorozásra. Nyilván ezek kis szerencsével mind áthidalható akadályok, nem is tántorították el azokat, akik hosszú évek óta rendszeresen visszajárnak, és szerencsére – a rendezvény fő céljának megfelelően – nagyon-nagyon sok fiatal, tizenéves választotta az EMI táborát.
Sorbán Attila kérdéseinkre kifejtette: „a módosult időpont miatt valóban közelebb kerültünk Tusványoshoz, ám ez nem jelent gondot. Hozzánk a magyar rockzenét kedvelő, a nemzeti kérdések, tényleges politikai viták iránt érdeklődő fiatalok jönnek el, akik foglalkozni akarnak a népünk sorsát meghatározó problémákkal. Az időpontváltoztatásra azért volt szükség, mert ragaszkodtunk hozzá, hogy idén a Magyar-Turán Alapítvány, a Kurultaj csapata jelen lehessen. Augusztus 11-13. között pedig Bugacon zajlik a Kárpát-medencei magyarság legnagyobb hagyományőrző ünnepe, az Ősök Napja (részletekért lásd Erről tudott? rovatunkat) az ő szervezésükben, ezért mi, a „kisebbek” alkalmazkodtunk. Ugyanakkor a tavalyi esőzések jelentősen megnyirbálták a költségvetésünket (négy napon át viharok voltak, ezért csökkent a résztvevők száma), emiatt későn foghattunk neki a szervezésnek, jelentős hiányt kellett előbb ledolgoznunk az év során. A finanszírozásunk a nyár elejére állt össze – mi mindent megtettünk azért, hogy ebben az évben is legyen EMI-tábor, 4-5 hónap munkáját hoztuk be. Ugyanakkor látni kell: minden olyan rendezvény, amely nem városnapok – Kolozsvári Magyar Napok, Vásárhelyi Forgatag, Szent György Napok –, nehézségekkel küzd, egyszerűen túl sok fesztivál van már Erdélyben.
Véges számú magyar fiatalt a véges anyagi lehetőségekkel bíró szülők „fesztiváloztatnak”, emiatt túl sokfele oszlik a közönség. Ezelőtt jó néhány évvel mindössze Tusványos, Félsziget, a Rockmaraton és az EMI-tábor töltötte ki a nyarat, ma már csupán júliusban van négy kisebb-nagyobb fesztivál. A falunapok irracionálisan versengenek abban is, hogy minél nevesebb fellépőket hozzanak el, emiatt elsikkad a tartalom. A túl sok fesztivál ugyanakkor felnyomja az árakat is: azok a dolgok, kellékek, amik régen kölcsönkérhetőek voltak, ma már csak bérbe vehetők, amik korábban bérbe vehetők voltak, ma már csak megvásárolhatók, amik korábban olcsók voltak, ma drágák.
Ugyanez áll némelyik együttesre is, bár azok a zenekarok, amelyek a táborunkba érkeznek, mindig szívvel-lélekkel jönnek, nagyon keveset kérnek a konkrét költségeiken felül. Nem volt célunk az sem, hogy belefolyjunk a magyarországi politikába, semmiképp nem akartuk, hogy az EMI-tábor kampányállomás legyen.
Mindezeket összegezve tehát: célunk átalakítani az EMI-tábort, ezért is hívtuk meg a Kurultaj csapatát, szeretnénk, hogy megmaradjon annak az értékadó helynek, amelynek ismerjük immár 13 éve, és nem kívánjuk tovább „fesztiválosítani”. Persze továbbra is minden segítséget szívesen fogadunk ahhoz, hogy jövőre ebben a szellemben folytathassuk, és az érdeklődők az előadásainkért jöjjenek el, a koncertek csak a pluszt jelentsék – osztotta meg a főszervező.
Legyen így, tapasztalják meg jövőre is minél többen a nemzeti összetartozás érzését, és értsék meg, hogy megmaradásunk kulcsa Erdélyben és a Kárpát-medencében az összefogás, közös ésszel és odaadással végzett munka nemzetünkért. Amint egy előadáson is elhangzott: kinek-kinek legjobb tudása szerint, saját területén, szakmájában kell helytállnia, nem valami vagy valakik ellenében, de az összmagyarság érdekében.
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. augusztus 30.

500 éves a reformáció
Református levéltárak Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyi Református Egyházközség „nagylevéltára” A Marosvásárhelyi Református Egyházközség számára fontosnak tartott levelek megőrzésének igénye már a reformációt követő évtizedekben megmutatkozott. Ebből az időből származik ugyanis a levéltár legrégibb irata: János Zsigmond fejedelemnek a papi illetmények megfizetésére vonatkozó, 1567. január 16-i rendelkezése. Az írott források és az egyház által megszerzett jogok bizonyítékainak megőrzése a 17-18. század folyamán nemcsak tovább élt, hanem el is mélyült, amelyet a gondosan őrzött iratok folyamatossága is alátámaszt. A rendelkezésre álló forrásokban az archívum mint őrzőhely csak a 18. század második felében jelent meg, térbeli elhelyezéséről pedig egy 1829-ből származó jelentés tájékoztat. A referátumot Hegedűs Lajos lelkész és Kibédi Péterfi József tanácsos akkor állította össze, amikor a presbitérium megbízásából az egyházközség tulajdonában lévő levéltár és klenódiumok számára biztonságos helyet keresett. Eszerint a levéltár az ún. Kis köz melletti papi szállás felső emeletén egy kis szobában volt elhelyezve, nem biztonságos körülmények között. A levéltárra vonatkozó korai feljegyzésekből nem tűnik ki, hogy az iratokat valamiféle rendszerben őrizték volna, és készítettek-e hozzájuk segédletet. A levéltárban elhelyezett levelek nyilvántartásba vételéről is csak 1811-ből találunk adatokat. Az egyház főgondnoka I. Székely Márton, Koltsár Mihály és Minzer György presbitereket kérte fel ekkor az eklézsia leveleinek lajstromozására. Munkájuk eredményét nem ismerjük. A „M(aros)vá- sárhellyi Reformata Sz(ent) Ekklésia leveleiről” 1823 novemberében összeállított első ismert segédlet már időrendbe szedte a levéltárban őrzött közel száz iratot, illetve az anyagban keletkezett hiá- nyokat is feltüntette. Az újabb levéltárrendezést 1825 és 1828 között Soós György végezte el, amelynek során az iratokat megszámozta és egy mutatókönyvbe bevezette. Fáradságos munkáját a presbitérium 40 véka tiszta és ugyanannyi elegy búzával honorálta. Az ilyenformán rendezett levéltárat Hegedűs Lajos papi szállására költöztették, de az elkövetkező években fokozatosan elhanyagolták. 1846-ban Albert János lelkész és Keresztes Zsigmond presbiter a teljes levéltári állományt átfésülte, és részletes jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A jelentésükben rámutattak annak minden hiányosságára. A forradalmi események, illetve az azt követő korlátozások miatt ezek kiküszöbölésére nem volt lehetőség, ami egy 1855-ben felvett jegyzőkönyvből is kiderül. A levéltárat Hegedűs Lajostól átvevő és Kibédi Péterfi Károly megbízott levéltári felügyelőnek átadó bizottság tagjai mind „a három rendbéli thechakban lévő XXXI criptában az 1ső számtól 2281 számig regesztrum alatt lévő leveleket darabszám szerint” számba vették. Jelentésük alapján főleg az I., II., X. és XXVIII. kriptában voltak igen jelentős hiányok, de olyan iratokról is szó esett, amelyek nem voltak iktatva, és darabszám szerint adták át őket. A levéltár azonban ennél komolyabb beavatkozást igényelt. 1856 júniusában Péterfi Károly a presbitériumtól egy bizottság felállítását kérte, amely a levéltárban őrzött leveleket szétválogassa. A presbitérium 1857 januárjában Péterfi Károly és Antal Ferenc jegyző mellé Szathmári József városi levéltárnokot és Vadadi Fülep Lajos esküdtet nevezte ki, akiket ezzel egy időben a presbiterek sorába is felvettek. A megbízottak két hónap alatt végezték el feladatukat. Munkájuk során az iratok iktatását napirendre hozták, a feleslegesnek ítélt tételeket kiválogatták és – a presbitérium jóváhagyásával – megsemmisítették. Ugyanakkor felkérték a jegyzőt, hogy egy olyan indexet (névmutatót) állítson össze, amelyből kitűnjön, hogy „beadattak-e azok a levelek, amelyeket a tanács a levéltárnak keze alá a Repertoriumba iktatás végett, megtartani határozott”. Ezenkívül a tanácsülési jegyzőkönyveket mutatóval kellett ellássa, illetve arra is felhatalmazták, hogy a levéltárból kivett iratokat a kivevőktől visszaszerezze. A jegyzőkönyvek indexeinek elkészí- tését a jegyző hamar megunhatta, mert belőlük csak három készült el. A következő években a presbitérium az iratok kivételére vonatkozóan némi szigorítást vezetett be, de az anyagrendezésére továbbra sem fordított kellő figyelmet. A levéltár 1862-ben megint olyan állapotban volt, hogy Gáti Gábor levéltárnoki ellenőr, miután többször is rávilágított a rendszertelenségre, lemondott. A presbitérium 1863 májusában döntött a levéltár rendbetétele mellett. Erre a feladatra Ditső Lajos pénztárnokot és Farkas Elek jegyzőt kérte fel, akik igen lelkiismeretes és alapos munkát végeztek. Az iratokat 1863. február 1-jével bezárólag lajstromozták, a szekrények fiókjait megszámozták, hogy pontosan ki tűnjön, milyen sorszámú levelek találhatók bennük. A jegyzőkönyveket évszámok szerint rendezték, és egy teljesen új, sokkal praktikusabb indexet állítottak össze. Ezt Péterfi József esperes és Petri Ádám tanácsos vizsgálta felül. A presbitérium elé terjesztett jelentésükben az elvégzett munkáról igen elismerően szóltak: tisztának, igen jónak és célszerűnek mondták. Ugyanakkor – további rendszertelenség elkerülés végett – egy állandó levéltárnok alkalmazását is javasolták. 1874-ben, az épületben található füstelvezető cső megrepedése miatt a levéltár kis híján tönkrement, majd a Szent György utcában 1876- ban keletkezett tűzvészkor kellett a papi lakból sebtében kimenteni. A zsákokba, illetve ládákba beledobált iratokat az egyház által korábban megvásárolt Makariás-ház boltíves szobájába szállították át. Sajnálatos, de ez esetben érthető módon, az eddig fennállt rend megbomlott. Végleges tisztázását valószínű, hogy Ditső Lajos 1888-ban végezte el. Az iratok számára az egyházköség Mátyus István helyi asztalosmestertől 16 forintért egy levélszekrényt is vásárolt. A Makariás-házban 1896-ban tűzeset volt, és a presbitérium által elfogadott átépí- tési javaslat a levéltárról már nem rendelkezett. A Vártemplomba történő áthelyezését Vass Tamás lelkész és dr. Bernády György főgondok nem tartotta célszerűnek, így az iratokat az időközben bérbe adott boltíves helyiségből az épület bal szárnyának utolsó szobájába helyezték át. Vass Tamásnak a levéltár szakszerű rendezésére irányuló javaslatát (100 forintot kért, hogy azzal megfelelő segéderőt fogadhasson) a presbitérium elvetette, így a levéltár rendezését az 1900-as évek elején a Tóthfalusi József lelkész vezette presbiteri bizottság végezte el. Az akkori lehetőségekhez mérten modern szekrényekbe elhelyezett iratokat 1587-től 1902-ig tartalom szerint, 1914-ig pedig idő rendi sorrendbe rendezték. Utóbbiakat fascikulusba (vastag boríték) kötötték és külön fiókba helyezték el, azonban elmulasztották a felfektetett katalógusba bevezetni őket. Tóthfalusi lelkészsége alatt szívén viselte a levéltár sorsát, hiszen azt megfelelően őrizte és rendben tartotta. 1937-ben, amikor hivatalát Adorjáni Gábornak átadta, a történelmi értékű levéltár súlyos állapotára az átadási-átvételi bizottság figyelmét is felhívta. Tette ezt azért – mint azt az utódjához 1938. április 14-én írt leveléből olvashatjuk –, mert amikor előzetes tudta és hozzájárulása nélkül a levéltárat 1936- ban a Makariás-házból a Teleki-ház alagsorába, egy nedves, szűk, alig hozzáférhető helyiségbe költöztették, ez a történelmi értékéhez képest nem méltó helyre került. A négy szekrénybe elhelyezett, 5331-es sorszámot elért iratokon a költözés után alig négy-öt hónapra már meglátszott a nedves környezet okozta károsodás. Tóthfalusi még ekkor is hajlandó lett volna az anyagot tovább gondozni, de a presbitérium Farczádi Eleket kérte fel a levéltárosi feladatok elvégzésére. Ez a kezdeményezés azonban a történelmi események gyors váltakozása miatt abbamaradt. Az új hatalmi berendezkedés idején, 1941-ben megkezdett Vártemplom-felújítási munkálatok során újra felmerült a levéltár elhelyezésének kérdése. A tervezet értelmében a felújított kápolna első és második emeletén alakították volna ki a levéltárat, illetve az egyházi múzeumot. Emellett a presbitérium 1943-ban a levéltári anyag rendezését is napirendre tűzte. A főgondnok javaslatára, 120 pengő havi díj ellenében Sipos Béla nyugalmazott irodaigazgatót kérte fel a munka elvégzésére, aki pár hónap próbaszolgálat után teljesen megfelelő, képzett és szakértő munkaerőnek bizonyult. További tevékenységéről nem maradt fenn adat, de jó szándékkal feltételezzük, hogy megbízatásának eleget tett. A levéltár tervbe vett áthelyezése azonban nem valósult meg. A háborúnak és az azt követő politikai rendszernek az egyházközség életére gyakorolt kedvezőtlen hatásai miatt a sokat hányódott levéltár 1959-ben a Vargák bástyájának alagsorába került át, ahol szakszerű rendezésen is átesett. Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi vidéki levéltára A szaklevéltárak működésének lehetőségét a 353/1957. évi román levéltári dekrétum teremtette meg, amely lehetővé tette, hogy a román állami levéltárak azonos szabályai szerint az egyházak történelmi értékű iratanyagaikat saját hatáskörükben őrizhessék. A törvény adta lehetőséggel élve az Erdélyi Református Egyházkerület 1959-ben egy saját levéltárszabályzatot dolgozott ki, amely már egy gyűjtőlevéltárhálózatot is magába foglalt. A tervbe vett kolozsvári, marosvásárhelyi és sepsiszentgyörgyi központok a környező egyházmegyék, illetve egyházközségek történelmi értékű iratanyagainak gyűjtőhelyéül szolgáltak volna. Kerethiány miatt később csak a kolozsvári központi és a marosvásárhelyi vidéki gyűjtő- levéltár kezdhette meg működését 1959-ben, illetve 1961-ben. Utóbbi a Marosvásárhelyi Ref. Egyházközség régi levéltárán kívül a Marosi, a Görgényi és a Bekecsaljai egyházmegyék iratait foglalta volna magába. A számottevő iratanyag megfelelő befogadóképességgel rendelkező és célszerű helyiségeket igényelt volna. A városi Néptanács építészeti és városrendezési ügyosztálya a levéltár részére – az alapvető levéltári előírásokat is figyelmen kívül hagyva – az 1958-1959-ben felújított Teleki-ház két alagsori termét utalta ki. Ez a döntés később számos irat pusztulását eredmé- nyezte. A kiutalt helyiségek rendbetételének, illetve az iratok rendszerezésének kimerítő és idő- igényes munkáját a Püspöki Hivatal által levéltárossá kinevezett Nagy Béla Ádám nyugalmazott lelkipásztor és Gáll Sándor egyházmegyei levéltáros végezte. Minden erőfeszítésük ellenére a levéltárat csak 1963-ban sikerült a Teleki-házba átköltöztetni. A hatvanas évek második felétől a levéltárosok munkájának nagyobb részét az Értekezleti Szakkönyvtár rendezése és szakszerű csoportosítása, a válóperek leltározása és lajstromozása, a Mátyus-alap, illetve az egyházmegyei közigazgatási iratok rendezése foglalta le. Az 1965. év folyamán a Bekecsaljai egyházmegye tíz egyházközségének 1927– 1950 között termelt iratanyagát szállították be a levéltárba, amely közül hetet még abban az évben fel is dolgoztak. A levéltárosok tevékenységét tudományos munkatársként dr. Farczády Elek is segítette. Az iratrendezés mellett némi anyaggyarapításra is sor került. 1971 októberében vették át megőrzésre a Marosi egyházmegye 1950-től 1964-ig terjedő iratanyagát, amelynek rendezését az újonnan alkalmazott Farkas Árpádra bízták. 1973 júniusában az új levéltáros felfektette a Kutatók jelenléti naplóját, amelyből kitűnik, hogy a Gyűjtőlevéltár a mostoha körülmények ellenére, évente több alkalommal négy-hat kutatót is fogadott. 1977- től Bartha Gyöngyvér látta el a levéltárosi feladatokat, aki Sipos Gábor főlevéltáros felügyelete alatt többek között a Marosi, a Görgényi, a Bekecsaljai, illetve a Ludasi egyházmegyék feldolgozatlan anyagának leltározását és lajstromozását végezte el. A levéltár 1987 szeptemberében a Teleki-ház keleti szárnyának emeleti helyiségeibe került. A nagy raktárhelyiség polcait 1989. június elején szerelték fel, amelyekre az egyházmegyék időközben palliumba kötött, kötegelt iratait helyezték el. Ezekre került fel ugyanakkor a Marosi egyházmegye 1962-1988 között, a Görgényi egyházmegye 1962-1968 között termelt és június 12-én átvett iratanyaga is. A rendszerváltozás utáni a levéltár egy új, de annál ellentmondásosabb időszakba lépett. Míg a kutatási és anyaggyarapítási lehetőségek terén jelentős előrelépés történt, addig az állagmegóvás a ’70-es évekbeli állapotokat idézett. A levéltár állapotának javulását a Teleki-házból a Makariás-házba történő átköltöztetése csak részben segítette elő. A történelmi értéket képviselő iratanyag megőrzése a fenntartó részéről ennél több odafigyelést és anyagi áldozatot igényel!
Ötvös József ny. lelkipásztor
Berekméri Árpád Róbert levéltáros / Népújság (Marosvásárhely)

2017. szeptember 12.

Építkezik a vártemplomi gyülekezet
Kőből, fából és téglából épít gyülekezeti házat és egy második paplakot a sepsiszentgyörgyi református vártemplomi egyházközség, de a gyülekezet lelkiekben is építkezik azáltal, hogy 2015-ben beiktatott lelkésze az eddiginél jobban szeretné szélesíteni és erősíteni a kapcsolatot a családokkal. Miközben e gyarapodás örömmel tölti el Bucsi Zsolt Tamás lelkipásztort, lapunk megkeresésére szomorúan nyilatkozott arról, hogy a 470 éves templomuk és a hozzá tartozó épületek, a várfal, valamint a ravatalozó teljes felújítására a Regionális Operatív Programhoz benyújtott pályázatukat Gyulafehérváron elutasították.
Ahhoz, hogy egyházaink a jövőben is élő egyházakként működjenek, nem elegendő csak a szolgálat, feltétlenül szükséges a kapcsolat a lelkészek és a hívek között, és ez akkor valósul meg, ha minél több olyan esemény van, ahol az egyház tartja a kapcsolatot a hívekkel. Ezek közül a legtökéletesebb – viszont a legtöbb időt igénylő – áldásos munka a családlátogatás – vallja Bucsi tiszteletes. „Ahol az ige szól, ott csoda is van, ezért minden olyan esemény, ahol Isten szól hozzánk, áldásos” – magyarázza. Családlátogatásai házszenteléssel is járnak, amely nem évente ismétlődő, hanem a látogatás alkalmához kötött.
A vártemplom lelkésze missziójának tekinti, hogy minden korosztály számára kínáljanak programokat, közösségi eseményeket, ezt ellenben a szolgálat mellett egy lelkész nehezen tudja elvégezni a közel négyezernégyszáz lelkes gyülekezetben – ezzel indokolja a második lelkészi állás létrehozását és egy új paplak építését. Az építkezést idén Szent György-napon kezdték a meglévő parókia kertjében omladozó csűr lebontásával, és már áll az emeletes gyülekezeti ház és az új papi lak, jelenleg a tetőzeten dolgoznak. Mindkét épületet Zakariás Attila tervezte, a kivitelező Bíró László és csapata, a létesítmények megvalósítását a magyar kormány 300 000 euróval támogatta Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke közbenjárása révén – közölte Bucsi tiszteletes. Az épületek a meglévő parókiával együtt új arculatot kölcsönöznek a gyümölcsöskertnek, amelybe ezentúl a Borvíz utcából lesz a bejárat székely kapun keresztül, és itt alakítanak ki játszóteret is a gyermekek számára. A Kálvin téri bejárat megszűnik, a jelenlegi kerítés helyére reformációs emlékfalat állítanak, és ennek közvetlen közelébe költöztetik a Kálvin-szobrot. Nemcsak az építkezés miatt nagy a nyüzsgés mostanában a vártemplomi gyülekezetben, az IKE-csoport nemrég tért haza Balatonfenyvesről, a Kárpát-medencei Református Fiatalok Ifjúsági Találkozójáról, újkenyér ünnepén tartották a huszonöt és ötven éve konfirmáltak találkozóját, vakációs bibliahetet is szerveztek, a tevékenységeken naponta közel kétszáz gyermek vett részt, akiknek a nőszövetség önkéntesei készítették az ebédet, és gondolatban már készülnek az őszi gyülekezeti napra, amikor megünneplik a templom 470 éves évfordulóját. Bucsi Zsolt Tamás szép ajándéknak tekintené, ha az alkalomra a gyulafehérvári régiófejlesztési központ újraértékelné 1,5 millió euró értékű pályázatukat és pozitívan bírálná el, amihez képviselőink segítségét is kéri, ha ez nem sikerül, jogi úton szereznek érvényt az indokolatlan visszautasítás megváltoztatásához. Jövőtől két lelkésze lesz a vártemplomi gyülekezetnek, addig is a jelenlegi lelkipásztor és a hívek mellett a harmincöt tagú presbitérium, Kanyó Albert gondnok, Hajdú Loránd kántor, a Tóth Emőke vezette kórus, a nőszövetség és az IKE-csoport együtt alkotják azt a közösséget, amely nemcsak lélekszámában tekinthető szokatlanul nagynak, hanem abbéli igyekezetében is jelentős, ahogyan az utóbbi időben gyarapítja lelki és fizikai életterét.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. szeptember 13.

Elkészült a Petőfi-szobor, „társat” kap a magyargyilkos forradalmár Marosszentgyörgyön
Az ősz folyamán fogják felavatni Petőfi Sándor mellszobrát Marosszentgyörgy központjában – ezzel a helyi magyarság régi vágya teljesül. Bálint Károly marosvásárhelyi képzőművész alkotása a település központjában, az iskola épülete előtt kerül talapzatra.
Avatásra készen áll Petőfi Sándor marosszentgyörgyi mellszobra, amely valamikor az ősz folyamán fog kikerülni a község főterére. Ezzel régi álmuk válik valóra a helyi magyaroknak, akiknek évekig kellett várniuk az engedélyekre. Bálint Károly marosvásárhelyi képzőművész alkotása a település központjában, az iskola épülete előtt kerül talapzatra. Sófalvi Szabolcs, a vegyes etnikumú község elöljárója a Krónikának elmondta:
ezzel sikerül megteremteni a szobrok közötti egyensúlyt. A tanintézet előtt ugyanis már bő negyed évszázada áll a helyi románság jelképeként szolgáló Constantin Romanu-Vivu negyvennyolcas forradalmár büsztje, a főtéri parkocskában pedig sárkányölő Szent György lovas szobrát helyezték ki, „amely mindannyiunk szimbóluma”. A Petőfi-szobor felavatásával így végre a marosszentgyörgyi magyar közösség is emlékművet kap.
Nemzeti költőnk szobrának felállítása régi vágya a Marosvásárhellyel összenőtt település magyarságának, ugyanakkor az RMDSZ-es községvezetés is már évekkel ezelőtt ígéretet tett ennek felállítására. A bürokratikus eljárás azonban a szokásosnál is hosszabbra nyúlt. A polgármester nem akart kockáztatni, ezért kivárta az utolsó jóváhagyást is, amelynek Bukarestből kellett megérkeznie.
Ehhez képest huszonhét évvel ezelőtt a szászpénteki születésű Constantin Romanu-Vivu Felső-Maros menti román forradalmár büsztje minden jóváhagyás nélkül, gyakorlatilag egyik napról a másikra került ki a község központjában.
A helyiek most is emlékeznek arra a napra, amikor Ilarie Opriş volt párttitkár, későbbi kinevezett polgármester idejében, nem sokkal 1990 márciusa után egy daruval az iskola elé helyezték.
Akkoriban jóformán még a helyi románság sem tudta, kinek és milyen alkalomból állítottak emléket Marosszentgyörgyön. Romanu-Vivu – hasonlóan Avram Iancuhoz vagy Axente Severhez – az egyik nemzet szemében hős, a másikéban gyilkos volt.
Az erdélyi románság jogaiért a Habsburgok oldalán harcoló Romanu-Vivu 1848. december 15. után Mezőpanitban, Székelykövesden és Nyárádselyében komoly pusztítások közepette lefegyverezte a székely, magyar milíciákat. Egy hónappal később a magyar hatóságok elfogták, majd a hadbíróság ítélete alapján Debrecenbe próbálták szállítani. A fogollyal nem jutottak túl messzire, hisz sorozatos gaztetteiért Marosszentgyörgy határában a nép meglincselte. Három évvel ezelőtt a marosvásárhelyi helyi rendőrség igazgatója a megyeszékhelyen is szobrot állíttatott volna emlékére, végül azonban az elképzelés nem valósult meg.
Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)

2017. szeptember 15.

Vidéki iskolakörkép
Nincs gond a létszámmal
Az új tanév kezdete kapcsán annak néztünk utána, hogy három vidéki magyar középiskolában mennyire sikerült betölteni az indított osztályokat, van-e gond a diáklétszámmal. Kiderült: más tényezők is közrejátszhatnak abban, hogy egy-egy iskolában milyen profilú és létszámú osztályokba iratkozhattak a gyerekek. A szovátai Domokos Kázmér szakközépiskolában minden új induló osztály betelt, a gyereklétszámmal nincs gond – tudtuk meg az iskola titkárságától. Három líceumi osztály indult idén is: matematika-informatika-természettudományok, turisztika, illetve kereskedelem, mindhárom 28-28 tanulóval. Kétprofilú szakiskolai osztályok is indultak: a cukrász- és szakácsképzőbe összesen 30, az asztalos-kárpitos szakra 27 diák iratkozott. Esti tagozat is van, de egyelőre az idei tizenegyedik osztályra nem kapták meg a jóváhagyást. A szakközépiskolai oktatás keretében 611 diák tanul az intézményben, amelyhez egyébként óvodák, elemi és általános iskolák is tartoznak. A nyári tisztasági meszelések mellett az iskolában két termet alakítottak át orvosi rendelőnek, erre az önkormányzattól 50 ezer lejet kaptak.
Megoldódott minden kérdés Nincsenek létszámgondok a nyárádszeredai Bocskai István elméleti középiskolában sem, ahol a most kezdődő tanévben 394 diákkal számolnak. Négy cikluskezdő kilencedik osztály indult, elméleti és szakoktatási vonalon egyaránt kettő-kettő, és azok teljesen beteltek – mondta el Fülöp László igazgató. A természettudományok – intenzív angol és a filológia – intenzív német osztályokba 28-28 tanuló jutott be, míg a kereskedelmi szakosztályban 30, az autószerelő- mechanika osztályban 31 tanulója van az iskolának. A többi évfolyamokon akad olyan osztály, ahol kevesebb a diák, de átlagban véve a tavalyi tanévhez képest nőtt az osztályok átlagos diáklétszáma. Posztliceális szakon egy osztály indult, a növényvédelmi technikusi kétéves képzésre az idén 32 személy jelentkezett. A tanári kar teljes, a tanévnyitó napján a matematika katedrán a helyet betöltötték, így két kollégát leszámítva szakképzett tanárok oktatnak az intézményben. A magyar állami és helyi önkormányzati hozzájárulással idén épült autószerelő tanműhelynél is az utolsó simításokat végzik az épületen, szigetelik a tetőzetet, hamarosan befejezik a kerítés építését – mutatott rá az igazgató. A tanműhelybe bekerültek a szükséges felszerelések, mint fékpad, emelő, futószögállító berendezés, kerékcseréhez szükséges eszközök, ezeket a hét folyamán fel is szerelik. Az elmúlt napokban az önkormányzat jóvoltából befejezték az épület körüli térkövezést, aszfaltszőnyeget terítettek le, de a kerítés is a város hozzájárulásával készül. Külön engedéllyel is Az erdőszentgyörgyi Szent György szakközépiskolában az elméleti oktatásban egy filológia osztály indult, az is a román tagozaton. Mivel csupán 9 tanuló jelentkezett, szükséges volt a tanfelügyelőség külön engedélye az osztály beindítására. A szakoktatás terén 22 diákkal indult magyar tannyelvű élelmezés-turizmus szakosztály, de a szak további évfolyamain s ugyanúgy a faipari szakon sincsenek gondok a diáklétszámmal – mondta el Léta Áron igazgató, hozzátéve, hogy idén mintegy húsz diákkal szaporodott a létszám a tizenegyedik és tizenkettedik osztályokban, meglepő módon nagy számban döntöttek úgy a tanulók, hogy a szentgyörgyi tanintézetbe iratkoznak vagy éppen visszairatkoznak az eddig máshol tanuló diákok. Egy kétprofilú osztály is indul, ahol a faipari szakon 9, az esztétika-szépségápolás terén 8 diák kíván tanulni ebben a tanévben. Erre az osztályra is külön engedélyt kértek, s mivel hasonló nincs a környéken, remélik, hogy meg is kapják a jóváhagyást. Az alsóbb tagozaton sincsenek különösebb gondok a létszámmal, idén három előkészítő és két ötödik cikluskezdő osztály indult – mutatott rá az intézményvezető. Nincsenek magyar elméleti osztályok Míg Szovátán és Nyárádszeredában jó az együttműködés az önkormányzat és az oktatási intézmények között, egyelőre sajnos ez nem mondható el Erdőszentgyörgyről, ahol különböző okok miatt akadozik a kommunikáció is az utóbbi években. Olyannyira, hogy az önkormányzat nem is képviseltette magát a hétfői tanévnyitón, mert szerinte „hosszú idő óta szervezetlen, és ki kell mondani, néha igénytelen tanévnyitók és tanévzáró rendezvények jellemzik az iskolánkat”. A tanítás kezdete kapcsán kiadott nyilatkozatban Csibi Attila Zoltán polgármester érintette az egyik különösen fájó erdőszentgyörgyi kérdést is, hogy két éve nem indult magyar tannyelvű elméleti kilencedik osztály, mivel „a közösség háta mögött és igénye ellenére, az akkori igazgató a megyei tanfelügyelőséggel karöltve egy tollvonással megszüntették a magyar elméleti oktatást”. Tóth Domokos volt igazgató szerint többnyire a politikum beavatkozása miatt jött létre az a balszerencsés helyzet, amely nyomán az iskolától elvették a magyar tannyelvű kilencedik osztályt – tudtuk meg az érintettől. Ugyanis abban a tanévben külső támogatással magyar osztályokat szerettek volna Segesváron létrehozni, és szükség volt egy többletosztályra. Ezért azt kérték, hogy Erdőszentgyörgy mondjon le a filológia osztályról, ahová – az év eleji felmérés tükrében – csupán három tanuló iratkozott volna. Tóth úgy érzi, ezt a kérdést felsőbb szintű egyezkedések nyomán már előre eldöntötték, mert „tőlem hivatalosan nem kérték, hogy lemondjak az osztályról, én sem mondtam le róla”. Az iskola három kilencedik osztályt igényelt, s bár Tóth tudott megoldást a kellő gyereklétszám biztosítására, mégis elvették a magyar elméleti osztályt. Nem ez volt az első alkalom, amikor a kisvárosban csak két kilencedik osztály indult, de hogy a megye ne veszítsen egyszerre két magyar osztályt, egyesek belementek az általa politikainak vélt játszmába. Úgy érzi, ő mindig a helyi közösség érdekeit nézte, de ebben az egy kérdésben jóhiszemű volt és nem volt kellően határozott, s ezt egyesek kihasználták, majd kihátráltak mellőle, mindent az ő nyakába „varrtak”. Egyáltalán nincs szó a tanfelügyelőséggel való karöltésről – nyomatékosított Tóth Domokos, hozzátéve, hogy már a legelején értesítette a polgármestert és az RMDSZ helyi választmányát a felsőbb szándékról. Nem érzi magát vétkesnek a kérdésben, de mivel utólag mindenki őt vádolta az osztály feladásával, megtette a kellő lépést és lemondott az igazgatói állásról. Ugyancsak a gyereklétszám az oka annak, hogy azóta sem indult kilencedik osztály magyarul – mutatott rá Léta Áron jelenlegi igazgató. A tavalyi felmérések azt mutatták, hogy csak hat jelentkező lesz ebbe az osztályba, ezért a tanfelügyelőség az ő és a vezetőtanács döntése ellenére tavaly sem engedélyezte az indítandó osztályt. Idén sem volt más a helyzet, csupán 15 gyerek végzett a nyolcadik osztályban, a jobb tanulókat eleve már más városok iskoláiba íratták, így a többiek Szentgyörgyön csak a kétprofilú osztályba iratkozhattak be.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 3.

A Gerhardinum huszonöt éves jubileuma
„Pietas et litterae – Jámborság és tudomány”
A Temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum idén ünnepli létrehozásának 25 évfordulóját. A negyed évszázados jubileum alkalmából 2017. október 2-án, hétfőn hálaadó szentmisét tartottak a temesvári Szent György-székesegyházban az iskola diákjai, a tanárok és a szülők részvételével, amelynek főcelebránsa Msgr. Roos Márton megyés püspök volt.
Az ünnepi szentmisén részt vettek az egyházmegye papjai, Farkas Imre temesvári alpolgármester, Halász Ferenc Temes megyei helyettes főtanfelügyelő, Kiss Ferenc tanfelügyelő, Jakab Ilona, a Gerhardinum Líceum igazgatója, Károlyi Attila, a Szegedi Piarista Gimnázium igazgatóhelyettese, az iskola barátai és támogatói.
A hálaadó szentmise résztvevőit Msgr. Roos Márton megyés püspök köszöntötte, hálát adva a Jóistennek a Gerhardinum Líceum 25 évéért. „Nagy öröm számunkra, hogy az életben olyan emberekkel találkozunk, akik a Gerhardinum Líceumból kerültek ki és most fontos állásokban vannak. Ez azt bizonyítja, hogy a munkánk eredményes volt, és reméljük, hogy eredményes lesz a jövőben is!”. A szentmise után Jakab Ilona iskolaigazgató mondott ünnepi köszöntőt, amelynek során megfogalmazta az 1992-ben létrehozott katolikus iskola működtetőinek a hitvallását. A Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum ma az egykori Piarista Gimnázium épületében működik, és irányelvként felvállalja a piaristák jelmondtatát: Pietas et litterae – Jámborság és tudomány. Az iskola egyforma súlyt helyez a nevelésben a keresztény hitre, az abból fakadó erkölcsös életre és a jól megalapozott, korszerű tárgyi tudásra. Jakab Ilona iskolaigazgató végül azt is elmondta: a kezdeti nehézségek után az idei tanévet 23 osztállyal és 413 tanulóval kezdi az évről évre bővülő Gerhardinum Líceum, ami egyértelműen bizonyítja, hogy jó úton járnak.
A temesvári Polgármesteri Hivatal nevében Farkas Imre alpolgármester köszöntötte az egybegyűlteket. „A Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum az 1992–1993-as tanévtől kezdve az egyház által létrehozott iskolaként működik, kupolája alá gyűjtve a Bánság soknemzetiségű katolikus közösségeinek gyermekeit. Működése feleleveníti a fényes múltú bánsági katolikus, főleg a piarista szellemű oktatást” – mondta Farkas Imre, aki gratulált az iskola működtetőinek a 25 év alatt elért kiváló eredményekhez.
Halász Ferenc helyettes főtanfelügyelő köszöntője során felelevenítette a Gerhardinum Katolikus Líceum 25 éves történetét. Szabó Péter akkori iskolaigazgatóval közösen küzdeni kellett az iskola elindításáért, de az iskolaépületért, a tanárokért és a gyerekekért is, végül 1992-ben 20 gyerekkel indult útjára az iskola. 1995-ben költözhetett be a Gerhardinum az egykori Piarista Gimnázium épületébe, amely a 140 évvel ezelőtt született Székely László városi főépítész tervei alapján épült fel, és a város egyik legimpozánsabb épületegyüttese lett. 2011-ben indult be az elemi szintű, 2012-ben az óvodai oktatás a Gerhardinum keretében. „Az utóbbi időszak történései, a migránsválság azt igazolja, hogy nagy szükség van olyan iskolákra, ahol keresztény hitben nevelik a gyermekeinket, ők lesznek azok, akik megőrízhetik a keresztény Európát” – mondta befejezésül Halász Ferenc. Végül Kiss Ferenc magyar oktatásért felelős tanfelügyelő köszöntötte a 25 éves jubileumát ünneplő iskola tanárait és diákjait, aki a kezdetektől fogva minden rendelkezésére álló eszközzel támogatta a Gerhardium Líceum elindítását és fejlesztését.
Az ünnepi köszöntőket a Gerhardium diákjainak ünnepi műsora színesítette. A magyar tagozatos diákok közül Abdulhamza Safi gyönyörűen szavalta el Reményik Sándor Templom és iskola című versét, Molnár Ádám pedig Reményik Sándor Ahogy lehet című versét adta elő.
Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad)

2017. október 7.

Az Örmény Kultúra Napjai Marosvásárhelyen
Szent László emlékezete és a magyarok kaukázusi kapcsolatai témában szervezi meg a Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Kulturális Egyesület és a Visegrádi Szent György Lovagrend helyi szervezete az Örmény Kultúra Napjait Marosvásárhelyen, 2017. október 14-15-én.
A rendezvény fő előadója dr. Hidán Csaba, a Károli Gáspár Református Egyetem tanára, magyar őstörténet- és Szent László-kutató, a Duna TV Rendhagyó történelemórájának szerkesztője és előadója.
A történelmi előadás-sorozat október 14-én, szombaton 11 órakor kezdődik a Kultúrpalota kistermében Szteppei lovasok kaukázusi ábrázolásokon. Örmény, grúz harci viselet és magyar vonatkozásai címmel. Az előadást megelőzően Ősz Domokos, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia fúvósa dudukon kaukázusi dallamokat ad elő.
Délután 5 órai kezdettel a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében dr. Hidán Csaba Szent László király uralkodása címmel tart előadást.
Vasárnap délben 12 órakor a Dersi János teremben Kelemen Ferenc megnyitja Gámentzy Zoltán marosvásárhelyi örmény származású festőművész kiállítását, amely két hétig lesz látogatható.
A rendezvények partnere a Maros Megyei Múzeum. A belépés ingyenes, a szervezők mindenkit szeretettel várnak. Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 7.

Ragyogjanak az együttérzés csillagai!
Minél több! Hiszen ez jelzi, hogy egyre többen vannak, akik együtt éreznek a nélkülözőkkel. A Gyulafehérvári Caritas szervezet hagyományosan minden év októberében csatlakozik az Egymillió csillag a szegényekért szolidaritási akcióhoz. Idén kilencedik alkalommal gyertyákkal világítanak meg egy-egy közteret, ahol minden egyes égő gyertya a sorsvállalást jelképezi.
Az akció lehetőséget teremt mindenki számára, hogy egy-egy gyertya meggyújtásával és ezzel egy időben nyújtott pénzbeli adományával láthatóan is kifejezze: minden nehézség ellenére fontos számára a közösség, és együtt érez a szegény emberekkel.
Az Egymillió csillag a szegényekért akció 1998-ban indult Franciaországban, s közel húsz év elteltével a Caritas Europa, a Caritas Internationalis és számos ország Caritas-szervezete – köztük a romániai is – részt vesz a szolidaritási akcióban.
A Caritas tavaly 16 helyszínen szervezte meg a gyertyagyújtást több mint 5.300 személy részvételével, a perselyekbe pedig 42.294 lej gyűlt össze. Az adományokból több mint 600 nehéz sorsú család és egyedül élő idős személy részére készítettek élelmiszercsomagokat. Ezzel az adománnyal tették szebbé a karácsonyi ünnepüket.
A Gyulafehérvári Caritas célkitűzéseiből adódóan hangsúlyt fektet arra, hogy a mindennapi, a szegénységet, szociális-egészségi problémákat enyhítő programjai mellett hasonló rendezvényekkel is felhívja az emberek figyelmét a nehezebb körülmények között élő embertársakra.
Idén október 13-án, pénteken este 6 és 8 óra között több erdélyi városban lesz gyertyagyújtás. Maros megyében négy településen égnek majd a gyertyák: Marosvásárhelyen a Színház téren, Marosszentgyörgyön a Szent György téren, Erdőszentgyörgyön a művelődési ház előtt, Szovátán a fürdőtelepen a Maros villa előtti parkolóban.
Továbbá: Csíkszeredában a Szabadság téren, Csíkkarcfalván a központban, Gyergyószentmiklóson a művelődési központ előtt, Gyergyóremetén a Cseres Tibor téren, Gyergyóditróban a Jakab Antal téren, Gyergyóalfaluban a Sövér Elek Iskolaközpont dísztermében, Maroshévízen a kultúrház előtt, Székelyudvarhelyen a Dávid Ferenc téren Székelykeresztúron a központban, Sepsiszentgyörgyön a Szabadság téren, Kézdivásárhelyen a Gábor Áron téren, Bereckben a Szent Miklós római katolikus templomban, Petrozsényben a színház melletti parkban.
– A készülődés elkezdődött, a Caritas munkatársai és az önkéntesek teszik a dolgukat, hiszen az évek során rutinra tettek szert. Tavaly Maros megyében eredményes volt az akció, hiszen 160 élelmiszercsomagot sikerült összeállítani – fogalmazott Molnár József, a Caritas kommunikációs felelőse.
Marosvásárhelyen a Színház téren idén is kedveskednek az adakozóknak. Egy finom teával, és akárcsak tavaly, műsorral készülnek, hogy még hangulatosabbá tegyék a teret. Énekel Boros Emese, kíséri Fülöp Csongor és Asztalos Zsolt. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 13.

Az együttérzés csillagai
Október 13-án, ma este 6–8 óra között a Gyulafehérvári Caritas kilencedik alkalommal szervezi meg az országos szolidaritási akciósorozatát. Marosvásárhelyen a Színház téren, Marosszentgyörgyön a Szent György téren, Erdőszentgyörgyön a művelődési ház előtt, Szovátán a fürdőtelepen, a Maros villa előtti parkolóban várják a résztvevőket, hogy gyertyákkal világítsák meg a tereket, amivel a nélkülözőkkel való sorsvállalást jelképezik. Ez az alkalom lehetőséget teremt mindenki számára, hogy egy-egy gyertya meggyújtásával és pénzbeli adományával láthatóan is kifejezze: minden nehézség ellenére fontos számára közösségünk, és együtt érez a nélkülöző emberekkel. Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 20.

Elemző fájdalom
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceauşizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk tovább lépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek.” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
Ismerek egy leányt, akinek az apja gumibottal verte a gyermekeket, olykor a feleségét is, a fejére zúdította a lisztet, felpofozta. Ha elmentek az asszony egyik testvéréhez, sorozatosan megalázta a gyermekeket, mindenki rettegett tőle. Télen kiparancsolta őket a hóra, „most nincs házatok!”, üvöltötte, a nagyobbik fiát leköpte, majdnem megfojtotta, a gyereknek menekülnie kellett otthonról, többször is a legjobb barátjánál aludt.
Telt-múlt az idő, a leány sok mindenen keresztülment, megalázták, megverték, becsapták, míg végül találkozott egy olyan fiúval, aki megbecsüli, szereti, a tenyerén hordozza. A nagynénik, nagybácsik, de még a tulajdon anyja is (az apja közben meghalt) folyton azt kérdezi, mikor lesz gyermekük, és semmi módon nem lehet elmagyarázni egyiknek sem, hogy miért nem akar a leány (a fiúnak más okai vannak, bár nem nagyon különbözőek). A leány mindig idegesen megy haza, ha találkozik velük, mert hiába magyaráz, kiabál, sír szinte – a célzások, pajkos utalások („lehet mintát venni”, „jöhet a kis X”) nem maradnak abba. De hát miért is csodálkozunk? Nagynénik, nagybácsik egyaránt a régi fényképeket osztogatják a Facebookon egy-egy aranyeső kíséretében, és az anya hüppögve lájkolja őket.
Ez maga az öntudatlan Erdély, az az Erdély, amelyből Tompa Andrea és Vida Gábor új regényei táplálkoznak. „A hallgatás akkor a legérdekesebb, amikor megtörik” – nyilatkozza Tompa Andrea Rostás Eninek a könyvesblogon (az interjú címe is ez), és regényt nyilván nem lehet írni a folyamatos hallgatásból. „Nem gondolom, hogy volt ebben valami perverzió” – mondta Vida Gábor a nulladik Látó-táborban Szilágybagoson, mármint abban, ahogy a családja belenevelte a borzalmas romániai magyar hallgatásba.
Ez az Erdély éppen olyan tágas, mint amilyen szűk a világa. Földrajzilag tovább terjed a Királyhágónál, az a Kőröskisjenő is belefér, ahol Vida született Arad mellett, szellemi vagy lelki világa azonban hallgatástól hallgatásig tart. Nem lehet arról beszélni, hogy a nagyapa alkoholista, az apa meg depressziós, hogy a másik nagyapa egy ájtatos zsarnok, hogy a széki asszony megszökött a férjétől, és egy férfinak a szeretője, akitől gyermeke is lesz aztán – az a férfi sem szereti, csak használja.
Nem volt benne perverzió, de önreflexió sincs, nem is akar lenni. Az áldozatokban is nagyon ritkán: Kalinak, a széki asszonynak merev képzete van a férfiról, a munkáról, az ételről, ha rászólnak, sem tud kilépni belőlük. A rózsanemesítő sem lép ki semmiből, kreativitása megreked a rózsái között. Annuska kiabál, de Eleonóra jámbor és vak marad.
De ha valaki kiabál, miért nincs önreflexió? Mert minden családban kiabál valaki: a leányéban, akinek a történetével az esszémet kezdtem, ő maga, az Egy dadogás történetében az elbeszélő, azaz Vida Gábor, az Omertában Annuska. A tükörtartás nem inspirálja a szembenézést?
Minden azt mutatja, hogy nem. „Meg fog téged verni az Isten, fiam” – mondta Vidának az anyja, miután elolvasott egy részletet a könyvből („Megírtam, elmeséltem, elvicceltem, elsírtam, amit lehetett.” Szekeres Dóra interjúja Vida Gáborral, Litera). Emlékszem arra a beszélgetésre, melyben egy kiskorában bántalmazott fiú elmesélte, amikor végre kilépett a családból, a nagyanyja megharagudott rá. „Kiteregette a szennyest.”
Tipikus hárító mondatok. Ezek nem mi voltunk, mi nem így éltünk, te értetted rosszul, te vagy a hibás, már gyermekkorodban sem lehetett veled kezdeni semmit. Kalinak, aki ordít, hiszen megszökik, el kell költöznie Décsi Vilmostól, és a férfi semmit nem tesz a költözést elkerülendő, sőt. A boldogság nem lehetséges, csak a mi törvényeink szerint. Mi a bajod neked a mi törvényeinkkel? Meg nem foghatom.
*
Azt hittük, azt reméltük, mindenről a ceaușizmus/a kádárizmus tehet. Levéltárakban kutakodunk, fogcsikorgatva megsiratjuk a besúgó apáinkat, és próbálunk továbblépni, bár esetleg mi gurulunk dühbe a legjobban, ha valaki Szilágyi Domokos besúgó múltját csak szóba hozza. A kommunizmus vezette be az egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságot, a tabuk társadalmát, az abortusztilalmat, a melegek, az alkoholisták, a más vallásúak elleni ellenszenvet, a kommunizmusban vált annyira hamissá az „önkritikát gyakorolni” képmutató műfaja. A kommunizmus után harminc évvel azonban még mindig ugyanott tartunk, és előtte is ott tartottunk. Ha a Horthy-rendszer képes volt úgy maradni a köztudatban, mint a siratni való aranykor, akkor ott tartottunk, nem vitás. „Ha valaki a kádárizmus iránt érzett mély gyűlölete miatt nem gyűlölte eléggé a horthyzmust, mert nem jutott ideje, energiája vagy figyelme rá, vagy nem látta elég világosan a két korszak között az összefüggést, akkor ennek a könyvnek az olvasása közben mintegy pozitív módon pótolhatja a mulasztást. Most már ennek a névtelen, elnyomott emberi lénynek a tönkretett élete miatt is gyűlölni fogom a Horthy-korszakot. Ezért a megvilágosító élményért igen hálás vagyok a szerzőnek” – írja Nádas Péter az Önkéntelen vallomásban, a Horthy István özvegye emlékezéseiről szóló esszéjében. Az özvegy bizonyára nem értette, miről is beszél ez az író. Amúgy is, ez egy zsidó, nem tudtad? Ja, az más.
A tükörtartás – pimaszság. Senkinek nincs joga, hogy felelősségre vonjon bármiért is, még a saját élete érdekében sem. Különben is, mi köze a saját életéhez? Etettük, itattuk, öltöztettük, fedél volt a feje fölött, mindent megadtunk neki. És akkor ő?
Ez az oka, semmi más oka nem lehet, hogy Wass Albert olyan nagy sikerre tarthatott számot (ma már nem tarthat, mert a piac telítődött, és megjelentek a politikai wass albertek). Az ő bálványozott prózája elpatetizálja, következésképpen eltakarja az igazságot, melyről különben olyan „szépen” beszél, és amelyet annyira fontosnak kürtöl.
A bálványozás elmaradhatatlan szellemi gesztus. Ami nem bálványozott, azt kétségbe is lehetne vonni, árnyalni, kérdéseket feltenni neki. A kérdés nélküli politikai rendszerek pedig úgy nőttek ki belőlünk, mint a gomba. Egész társadalmak építették a létüket arra, hogy eltakarták a szemüket, és ezt hol alávetettségnek, hol magyarságnak nevezték és nevezik. Miközben elnevezik valahogy, észre sem veszik, milyen közeli rokonai a másik eszmekörnek. Aki a magyarságával feszít, éppen olyan alávetett, mint korábban volt, és még büszke is erre.
Miért lehet sikere az Omertának és az Egy dadogás történetének? Különféle marketingszempontokon túl szerintem azért, mert nehéz korszakokról beszélnek elemző módon. Az Omertában az elemzés fedettebb, közvetett, szereplők általi: bár mindannyian egyes szám első személyben szólalnak meg, az egész csak úgy az ő történetük, hogy nem csak az ő történetük. Ha elképzelünk egy-egy kisregényt, mind a négy gyengébb lenne, mint a négy vallomásból összeálló regény, nem kis részben éppen azért, mert árnyalják egymást, ütköznek, egybehangzanak, és együtt egy objektívebb valóság benyomását keltik.
Az Egy dadogás története is egyes szám első személyű, de Vida sávokban, tekercsekben beszél a gyermek- és fiatalkoráról. Az iskoláiról, a nagyszüleiről, a bentlakásról, a mehetnékről, a katonaságról. Ez a strukturált látás valahogy minden forró érintettség mellett azt az érzetet kelti, hogy ez egy megértőkönyv.
Ez nagyon nagy teljesítmény. Mert a hárítás azzal jár, hogy az ember úgy érzi, hiába próbál megérteni, nem sikerül. Ha minden sírásodnak az a vége, hogy „lehet mintát venni”, akkor úgy érzed, becsaptak, sohasem szerettek, mindig csak eltartottak tulajdonképpen, ha a szomszéd lánya lett volna az ő lányuk, azt is éppen úgy eltartották volna. Nagy belső függetlenségre van szükség, hogy az ember elemezzen, miközben fáj.
Ez történelmi-társadalmi értelemben sem könnyebb, holott úgy tűnhetne. Történészek, szociológusok, pszihológusok, politológusok analizálnak minden eszközzel és erővel. Ám a társadalom, a nagy, sértett apa, nem alkuszik. Kisebbségben még könnyebb dolga van, hiszen itt mindenért a többség a hibás, mindenről ő tehet. Gondolom, Magyarországon azért keresik olyan lelkesülten a Kádár-rendszer minden kollaboránsának zsidó gyökereit, és persze meg is találják tévedhetetlenül; később megkeresik „a bűnös zsidót”. Aki talán mégis tévedett, az az idegen, nem más. Az nem mi vagyunk, arról nem is érdemes beszélni.
Nincs sem földrajzi, sem szellemi határ. Székelyudvarhelyen éppúgy fontos jelenség ez, mint Nagyváradon; Kolozsváron, mint Pécsett. A beismerés alázatot jelentene, azt a keresztény alázatot, amelyet mindannyiunknak kellene ismernünk, ha annyira igazi keresztények lennénk, amilyeneknek hirdetjük magunkat; az itteni és ottani magyar társadalom azonban gőgös, sőt, dölyfös: nem passzív, hanem aktív, agresszív. A politikus nem ismeri be, hogy tévedett, a szerkesztő sem, és az anya meg az apa sem. Aki beismeri, az gyenge, hibás példány, nem közénk való.
*
Ennek a pszichológiai gesztusnak a párja természetesen a kizárás és a vélt fölény. A magyar társadalom a menekülőkkel éppúgy ezt érezteti, mint a más nemzetiségűekkel, bár nemzetiségtől függően más arányban. Nem csak ilyen közéleti aktorokkal azonban: amikor elváltam, jól megéreztem, mennyire empátia nélküli az emberek többsége. Legjobb barátaim tekintetét kellett hazavinnem, mint valami sündisznótüskét; akikhez semmi közöm nem volt a felületes ismeretségen túl, azok tiltottak le, felejtettek el; majdnem minden sarkon lenézésbe ütköztem, és nagyon kevesen fordultak felém megértéssel és együttérzéssel. Nyilván követtem el durva hibákat, de azokról a mozdulatokról beszélek, melyek ezektől függetlenül értek, többnyire olyanoktól, akiket nem érintett semmilyen tévedésem.
Válás, alkoholizmus, depresszió egytől egyig kizárólag hibaként könyvelődik el, melyről az tehet, aki küszködik vele. Aki pszichológushoz jár, az hülye, magyar ember nem beteg, csak ezek a nyugatmajmoló nyafkák nyavalyognak. A magyar történelem arcképcsarnokában a katonai egyenruhák, a lovon lovagló férfiak előkelő helyet foglalnak el. Mondom, lovon lovagolnak: az erotika bomlasztó nyugati métely, felforgató és kiszámíthatatlan borzalom. A magyar férfiak úrimurisan udvarolnak, rántottásan nyúlkálnak, és basznak.
Így marad benne a társadalom minden hibájában, amiben csak benne maradhat. Önfelmentő verseket írunk, s azok nagy sikert aratnak, ömlenek szét a Facebookon. Nem elementáris erejűek, mégis elementáris hatásúak, mert a társadalom alig várja, hogy azt mondhassa, nem tehet semmiről, és költők szavával mondhassa ezt, hiszen a költőknek még mindig van valamiféle álintellektuális bukéjuk. „A metafizikus súgó parancsának” engedelmeskedünk, ahogy Kundera nevezi a giccses értelmezést. Soha nem fogjuk megtudni, mit éltünk meg; sokan azt mondják, nagyon rendben is van ez így, hiszen jól tudjuk, mit éltünk meg, és mit élünk meg naponta. Az ember nem szarik a saját házába; ha mások beleszartak, azt megeszi, és mélyen hallgat.
Ebben a kontextusban önmagában az, ha valaki képes eltávolodni magától, viasszal dugni be fülét, nehogy meghallja a metafizikai súgó szirénhangjait, már ez nagy teljesítmény. Legalább olyan nagy, mint nem engedelmeskedni a másik metafizikai súgónak (ezek aztán vannak elegen), és nem gyűlölködni. Tompa Andrea több ízben beszélt arról, hogy nem tartja hiteles gesztusnak az ítélkezést, vagy inkább látja annak a veszélyeit. Az ő könyve sem ítélkezik, meg a Vidáé sem, holott a közelség, szerző és elbeszélő közelsége miatt a Dadogásnak nehezebb.
Vajon a két regény sikere annak a tünete, hogy a társadalom végre hajlandó beszélni? Hiszen beszéltek már eddig is elegen, ha csak ezt a nemzedéket járom körül, ha csak magát Vidát említem, akinek a Trianon-regénye négy éve jelent meg. Vagy ismét arról lenne szó, hogy nem lehet megúszni az érintettséget? De hát Tompa Andrea könyve egészen másként érintett, egészen más a távolság narrátor és szerző között, mint a Vidáé esetében.
*
Trianon egy másik nagy falat különben. A századik évforduló közelében a legnagyobb erdélyi párt elnöke bejelenti, hogy nincs mit ünnepelnie. Amivel egy romániai magyar még akár egyet is érthet, hiszen sok furcsaságot kell magába építenie, nagyon rosszul megválasztott azonban a pillanat, és mintegy megelőző szándékú: előbb elmondom én, aztán lesz min dühöngenetek. És ismét semmilyen árnyalás, csak a lózung. Holott Kós Károly gyönyörű, fájdalmas cikkben írta le a Trianonhoz vezető magyar dölyföt és kizárólagosságot: Levél a balázsfalvi gyűlésről című írásában (1911-ben!) összehasonlította a románok egyik szervezetének ünneplését, melyen hatezer román vett részt a társadalom minden rétegéből, az EMKE jubileumán pedig hatszáz kiválasztott magyar, s a rendezvény díszvendége Apponyi Albert gróf volt.
Tehát még olyan előd is mondott kényelmetlen dolgokat, akit az Erdély-könnyes közönség is nagyra becsülhet (és nemcsak Kós, hanem például Bánffy Miklós is). Ám a pátosz nem szeret, nem tud, nem akar gondolkodni. A pátosz mindig ugyanazokat a mondatokat mondja, mindig ugyanolyan problémátlanul mosolyog, s ha felhívod erre a figyelmét, megsértődik: ő szenved, hiszen ő magyar, per definitionem szenvednie kell.
Az apák mindentudó lények, a fiúk engedelmesek. „Édesapámnak mindenben igaza volt.” Aki fiú kérdez, az nem rendes ember, hálátlan dög inkább. A magyar Ikaroszt már a földön agyonverték volna, még mielőtt viaszszárnyakat készíthetett volna magának. A fiúnak nem az a dolga, hogy repülni próbáljon, hanem hogy engedelmeskedjen, és beledögöljön ebbe, ha muszáj. Márpedig muszáj: addig él, ameddig az engedelmessége, a jólneveltsége, a beilleszkedése. Addig él, amíg továbbviszi szülei szabályszerű magyar boldogtalanságát.
Nemzetiségünk és nemzetiségünk végzete határozza meg az életünket. Nem a vallásunk, bárhogy is esküdnénk erre. Nem az emberségünk, bármennyire is büszkék lennénk rá. Nem az egyéni sorsunk, mert olyan nincs nekünk. Csak az előre megszabott, közösség szolgálatában elvérzett sorsunk. Ezért különös már az is, hogy valakinek van pofája dönteni arról, hogy szeretne-e családot.
És mi van akkor a perverzióval? Meddig lehet megérteni egy anyát, egy apát, egy társadalmat, meddig lehet mentegetni azzal, hogy nem tudja, mit tesz? Akkor végül is a szélsőjobb is csak tudatlan emberek dühös gyülekezete. Annyit talán mégiscsak el lehet, el szabad mondani, hogy aki nem lát, az vak, aki viszont akarja a vakságot, az bűnös. Nem úgy kell ezt kimondanunk, mint az inkvizíció vagy a vésztörvényszék; nem erkölcsi ormaink magasából, mint valami morális hópárducok; nem leszúrva, mint Szent György a sárkányt, hogy ismét Nádasra utaljak; csak éppen ki kell mondanunk. De ki kell mondanunk feltétlenül. Demény Péter / Élet és Irodalom

2017. október 24.

A vidéki magyar oktatás problémáiról
Iskolaigazgatókkal találkozott Novák Csaba Zoltán szenátor
A magyar nyelvű oktatás terén fennálló helyi problémák feltérképezése volt a célja annak a megbeszélésnek, amelyen a gyulakuti, székelyvéckei, erdőszentgyörgyi és balavásári iskolák vezetőivel és pedagógusaival találkozott Novák Csaba Zoltán szenátor. A tanácskozásnak csütörtökön az erdőszentgyörgyi Rhédey-kastély adott otthont.
Novák Csaba Zoltán oktatásügyekért felelős Maros megyei szenátor az előző napokban Dicsőszentmártonban és Szovátán ismerkedett az ottani problémákkal. Az erdőszentgyörgyi találkozóra Balavásár, Gyulakuta, Székelyvécke és Erdőszentgyörgy polgármesterei, iskolaigazgatói, aligazgatói és pedagógusai voltak hivatalosak. A találkozók célja, hogy az aktuális, helyi problémák ismeretében a szenátor segítsen azok megoldásában, ugyanakkor az elkövetkezőkben javaslatait a tanügyi törvény módosítására tett indítványába is belefoglalhassa. A szenátor az erdőszentgyörgyi találkozón is hangsúlyozta, határozottan kiáll amellett, hogy meg kell őrizni a magyar nyelvű elméleti oktatási vonalat Erdőszentgyörgyön, Nyárádszeredában, Szovátán, de más Maros megyei városokban is.
A megbeszélésen Csibi Attila Zoltán, Erdőszentgyörgy polgármestere is jelen volt. Rávilágított a helyi középiskolából jelenleg hiányzó elméleti oktatás újboli elindításának a fontosságára, arra hivatkozva, hogy a gyermeklétszám terén nincsenek gondok, viszont olyan eredményeket kell felmutatnia a tanintézetnek, ami meggyőzi a diákokat és szülőket egyaránt, hogy érdemes az erdőszentgyörgyi líceumban kezdjék a kilencedik osztályt. Mint mondta, örül, hogy az oktatásügyekért felelős szenátornak sikerült találkoznia azokkal a pedagógusokkal, akik ezúttal személyesen tudnak neki beszámolni a nehézségekről, amelyekkel a mindennapi munkájuk során szembe kell nézniük. A városvezető javasolta, hogy ne csak az iskolaigazgatók építsenek ki kapcsolatot Novák Csaba Zoltán szenátorral, hanem azok a szaktanárok is, akik később érdemben kérdéseket, problémákat tudnak felvetni, hozzászólni adott témához.
A jelen lévő pedagógusok, iskolaigazgatók számos megoldásra váró hiányosságot vetettek fel. Első és legnagyobb problémaként a magyar nyelvű szakkönyvek hiányát nevezte meg Léta Áron, az erdőszentgyörgyi Szent György Technológiai Líceum igazgatója. Mint kiderült, ez egy általános gond, és számos magyar nyelvű iskolában ezzel szembesülnek a pedagógusok. Ehhez a témához kapcsolódott Kovács Zoltán, a gyulakuti iskola igazgatójának a megjegyzése, miszerint a munkafüzetek miatti problémára is megoldást kellene keresni, hiszen a törvény szerint jelenleg ezek nem használhatók az iskolai oktatásban. Az igazgató rámutatott, a tankönyv egy adott témakör kapcsán csak néhány feladatot tartalmaz, ami nem elégséges az ismeretanyag elmélyítéséhez, példaként felhozva a matematika tantárgyat, amelynél elengedhetetlen a megfelelő mennyiségű feladatmegoldás.
A találkozón javasolták az óvodai oktatás kötelezővé tételét. Mivel a jelenlegi beiskolázási törvény nem mondja ki, hogy az óvodai nevelés kötelező, sok gyerek úgy kerül be első osztályba, hogy sosem járt óvodában, így hiányoznak náluk azok az alapok, amiket csak ott kaphatnak meg, majd a tanító erre építve folytatja az oktatásukat. Arról nem is beszélve, hogy a gyerek hátrányos helyzetből indul – világított rá Kovács Zoltán.
Ezenkívül az igazgatók részéről megfogalmazódott a pedagógusok kihelyezési procedúrájának a könnyítésére tett javaslat is, ugyanis jelenleg ez a folyamat nagyon hosszú és bonyolult. Novák Csaba Zoltán szerint ez az új tanügyi törvény feladata lenne, hiszen az óvodától az egyetemi szintig rengeteg bürokratikus akadály van, és ezeken már „a gyökereikben” kell módosítani. Eddig egy kormány sem vállalta fel, hogy gyökeres változtatásokat vezet be, de a szenátor reménykedik abban, hogy ez nem marad így a jövőben.
A találkozón a roma gyerekek integrációja is szóba került, ugyanis egyre több az olyan gyerek, aki különféle okok miatt nem jár iskolába. A résztvevők az iskolai mobiltelefon-használat vetületeit is megvitatták, ugyanakkor az iskolai programok gyermekközpontúvá tételére is kitértek.
Vajda József, a balavásári Török János Általános Iskola igazgatója a túlzsúfolt tantervet nehezményezte, és egy példát is felhozott, miszerint egy gyereket, aki Németországban végezte az első osztályt, nem tudtak itt második osztályba íratni, mert csak a betűk felét ismerte, így osztályt kellett ismételnie.
Győrffy Melinda, a Székelyvéckei Általános Iskola igazgatója az osztályok indításához szükséges létszámot csökkentené. Mivel térségükben kevesebb a gyerek, hatékonyabban tudnának dolgozni kisebb létszámú osztályokkal. A tanügyi törvény szerint 26 gyerek után lehet párhuzamos osztályt indítani, viszont egy tanítónak nagyon nehéz már 24 gyerekkel is dolgozni.
Az erdőszentgyörgyi pedagógusok a színvonalas továbbképzőket hiányolták, illetve felvetették a szemléltető eszközök hiányát is, ugyanis az iskolák 2008-ban kaptak utoljára pénzügyi keretet szemléltetőeszközök beszerzésére, ezért a jelenlegi tanév kezdetén is sok tanító kénytelen volt saját zsebébe nyúlni a tantermek berendezése végett. Menyhárt Borbála / Népújság (Marosvásárhely)

2017. október 31.

Reformáció 500 – Kálvinról nevezik el a kolozsvári Farkas utcai templom előtti teret
A reformáció 500. évfordulója alkalmából a kolozsvári polgármesteri hivatal közölte: Jean Calvinról (Kálvin János) nevezik el a kolozsvári Farkas utcai templom előtti teret.
A hivatal Kálvin Jánost a 16. század egyik legnagyobb teológusaként mutatta be közleményében. Méltatta ugyanakkor a református egyháznak a kolozsvári városkép megőrzésében játszott szerepét. A polgármesteri hivatal 14 olyan, református egyházi tulajdonban levő épületet sorolt fel, amelyeknél az elmúlt időszakban felújítási állagmegőrzési munkálatokat végeztek.
A névadásra Gergely Balázs önkormányzati képviselő tett javaslatot, melyet a polgármesteri hivatal is támogat. Az önkormányzati testület egy későbbi időpontban tűzi napirendjére a névadás megszavazását. A térnek jelenleg nincsen neve, az a helyi magyar közösség által a régi nevén Farkas utcaként emlegetett Mihail Kogalniceanu utca része.
A Farkas utcai templom előtti kis tér közepén található a Kolozsvári testvérek által a 14. században készített Szent György-lovasszobor másolata. A teret egyik oldalon a Mátyás király által építtetett templom, másik oldalt a Református Kollégium határolja. MTI; Erdély.ma

2017. november 7.

Pokolra menni kell (Kürti László Sepsiszentgyörgyön)
Azon a hírhedt Szent György-napi közönségtalálkozón (amikor Jónás Tamással ketten kellett volna irodalomról beszélniük, de a Tein teraszán lezajlott találkozó végül kocsmai hőzöngés szintjére alacsonyodott költőtársa miatt) kimaradtak fontos versek, és azóta megjelent egy hangoskönyve is, amelyen Magyarország leghíresebb színészei szavalják verseit – ezzel indokolta vasárnap esti teinbeli jelenlétét Kürti László költő.
Mostani beszélgetőtársa, Tamás Dénes indulásáról, költővé válásának folyamatáról faggatta („első két kötetemben még sok a hiba, hiányzott egy költőiskola, ami akkor még nem volt, bár fel sem merült esetemben, hogy szükségem legyen rá – de a szabályokat meg kell tanulni”), illetve arról – korábbi kötete, A csalásról című kapcsán –, mennyire szabad kitárulkoznia a költőnek, mit vállalhat be magánéletéből, vagyis hogy a vallomásos lírának vannak-e határai. Hiszen, mint a hangoskönyvről elhangzó, valamint a Kürti László által felolvasott versek „utóéletéből” kiderült, a szerepjátékot még családtagjai is komolyan vették. „Nem kell bizonyos dolgoknak megtörténniük, csak az író fejében, és azt az igazságot kell leírni, amely az ember fejében igaz” – mondta Kürti László, hozzátéve: „pokolra menni kell, azt nem ússza meg az ember”, de akkor is „meg kell mondani az igazságot, mert az a dolgod”. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. november 8.

Esély mindenkinek Marosszentgyörgyön
Projekt a mélyszegénység és kirekesztettség felszámolásáért
A Marosszentgyörgyön és Csejden élő hátrányos helyzetű közösségek felzárkóztatását, a szegénység és a társadalmi kirekesztettség felszámolását célozza az a nagyszabású, hároméves futamidejű európai uniós projekt, amelyet kedden délelőtt ismertettek a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatalban.
Egy integrált, rendkívül komplex projektről van szó, amely több síkon fut, és lényege, hogy javítsák a községben élő hátrányos helyzetű családok életszínvonalát, elősegítsék a gyerekek oktatását, illetve a fiatalokat és a felnőtteket szakmai képzések révén támogassák a munkaerőpiacon való elhelyezkedésben. A 3 éves futamidejű projektben a hivatal partnerei a Divers Egyesület, a Gyulafehérvári Caritas, valamint a helyi Szent György Általános Iskola.
Sófalvi Szabolcs, a község polgármestere elégedetten nyugtázta, hogy az elmúlt évi tíz projektjükből az összes nyertes lett. A legnagyobb a 3,5 millió euró értékű, az Esély mindenkinek Marosszentgyörgyön című pályázat, amely azért is jelentős, mert nem egy újabb infrastrukturális beruházást valósítanak meg belőle, hanem a hátrányos helyzetű közösségek felkarolását célozzák meg, nekik próbálnak esélyt biztosítani a jobb megélhetésre. Országos szinten 340 település pályázott, és csupán harminc nyerte el a finanszírozást.
– Ez egy igen jól kitalált projekt, ugyanis nem pénzt adunk a kezükbe, hanem lehetőséget, hogy majd önerőből képesek legyenek jövedelemhez jutni – mutatott rá a polgármester. A községben négy, zömében romák lakta, hátrányos helyzetű közösség van, ezek Csejden, illetve a marosszentgyörgyi Béke, Temető – Csillag köz – Fűzfa, illetve a Márton Áron utcák környékén élnek. Az ittlakók közül választják ki azt a 600 személyt, 300 gyereket és ugyanennyi felnőttet, akik majd a projekt haszonélvezőivé válnak. Sófalvi Szabolcs hangsúlyozta, az a mottója, hogy nemcsak községet, hanem közösséget is építenek, tehát az infrastrukturális beruházásokon túl prioritás számukra a gyerekek oktatása, illetve az, hogy a helyieknek munkahelyeket biztosítsanak, és a szóban forgó projekt ezeket a célokat is szolgálja. 
200 gyerek nincs beiskolázva
Andreia Moraru projektmene-dzser kifejtette, a pályázat előkészítésekor alaposan feltérképezték a szóban forgó övezetekben élők lakhatási körülményeit, iskolázottsági szintjét, egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésüket, hogy képet kapjanak azokról a hiányosságokról, amelyeket a projekt révén sürgősen orvosolni kellene. Mint mondta, eme közösség tagjai mélyszegénységben, düledező vályogházakban összezsúfolva élnek, nem részesülnek egészségügyi ellátásban, sem oktatásban, sok esetben nincsen munkahelyük, jövedelmük, tehát esélyük sincs arra, hogy kilépjenek ebből a helyzetből. A felméréseik során 200 gyerekre bukkantak, akik nem járnak óvodába, iskolába, a felnőttek harminc százaléka pedig még az elemi osztályokat sem végezte el. Sok lakásban nincsen víz, 81 százalékukban hiányzik a fürdőszoba, hiányoznak a legelemibb higiéniai feltételek is – vázolta fel az állapotokat a projektmenedzser.
Az uniós pályázat keretében két helyszínen, Marosszentgyörgyön és Csejden két, zuhanyzókkal, mellékhelyiséggel és mosógépekkel ellátott egészségügyi-higiéniai pontot alakítanak ki, ahol azok az emberek, akiknek a lakásában nincsen víz, tisztálkodhatnak, illetve kimoshatják ruháikat.
Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas ágazati igazgatója elismerően szólt arról a nyitottságról, amit a marosszentgyörgyi önkormányzat a civil szervezetekkel szemben tanúsít, hiszen nem első alkalom, hogy közös projekteket bonyolítanak le. A projekt Caritasra háruló részének a fő célkitűzése az iskolaelhagyás visszaszorítása. Szabó Réka, a Caritas projektért felelős munkatársa rámutatott, 300 gyerekkel fognak dolgozni, a 4-6 éveseknek nyári óvodát szerveznek, amely foglalkozások során megpróbálják felkészíteni őket az iskolára. Ugyanakkor azokat a hat évesnél idősebb gyerekeket is várják majd ezekre a tevékenységekre, akik még nem jártak óvodába, sem pedig iskolába. Az elemi osztályosoknak iskola utáni programokat szerveznek, tanórák után meleg ebédet biztosítanak a kicsiknek, majd segítenek nekik a tanulásban. Az öt-nyolc osztályos diákok pedig személyiségfejlesztésben, valamint pályaválasztással kapcsolatos tanácsadásban részesülnek – foglalta össze a Caritas munkatársaira háruló teendőket Szabó Réka. Csíki Angela, a marosszentgyörgyi Szent György iskola igazgatója reményét fejezte ki, hogy a projektnek köszönhetően sikerül majd beiskolázni azt a 200 gyereket, akik jelenleg nem részesülnek oktatásban.
Szakképzés – esély egy biztos munkahelyre
Koreck Mária, a Divers Egyesület elnöke hangsúlyozta, a projekt keretében különböző szakmai képzéseket szerveznek az alacsony végzettségűeknek, és szeretnék, ha a projekt végén az adott közösségekből legalább 90 személynek munkahelyet tudnának biztosítani, de nem napszámosként, hanem olyan állásokat találnának, ahol munkaszerződéssel foglalkoztatják őket. A pályázat keretében lehetőség adódik arra, hogy támogatást kapjanak azok a cégek, amelyek alkalmazzák a hátrányos helyzetű személyeket, illetve tíz, üzleti terveken alapuló kisvállalkozás alapítására is támogatást nyújtanak.
Koreck Mária elmondta, a hátrányos helyzetű közösségekkel való munka során segítségükre lesznek majd az adott közösségekből érkező mediátorok és közösségi asszisztensek, akikkel közösen tervezik, hogy felmérik majd az itt élők egészségi állapotát, illetve segítenek majd nekik az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférésben. A Divers elnöke elismerte, nehéz lesz elérni azt, hogy a projekt haszonélvezőiként kiválasztottak belássák, hogy hosszú távon előnyük származik majd például a szakmai képzésekből, illetve a gyerekeik iskoláztatásából, és ösztönözni őket, hogy ennek érdekében kitartóan vegyenek részt a projekt programjain. Menyhárt Borbála / Népújság (Marosvásárhely)

2017. november 9.

Közadakozásból épül Petőfi-szobor Marosszentgyörgyön
A marosszentgyörgyi önkormányzat még az idén decemberben felállítaná a község központjában Petőfi Sándor, az egyik legnagyobb magyar költő köztéri szobrát. Bálint Károly marosvásárhelyi szobrászművész alkotását a Szent György Általános Iskola előtti térre tervezik, az ott található Constantin Romanu Vivu-mellszobor közelébe, és ezáltal kulturális szempontból kiegyensúlyoznák a községben lévő szobrok számát – nyilatkozta Sófalvi Sándor Szabolcs polgármester.
A szobor közadakozásból készül, hogy minél több helyi – és nem csak – lakos a magáénak érezze. Aki szívügyének érzi, és anyagilag támogatná a szoborállítást, még megteheti november 15-ig. Az önkormányzat kérése, hogy az érintettek támogatási szándékukat jelezzék a 0744-525-134 telefonszámon. A támogatók névsora megjelenik a szoboravatásra kinyomtatandó Aranykönyvecskében. Menyhárt Borbála / Népújság (Marosvásárhely)

2017. november 10.

Jövőre is Szent György Napok – jóval kevesebb programpontot terveznek
Megkezdődött Erdély egyik legnépszerűbb városnapi rendezvénysorozata, a Szent György Napok szervezése – jelentette be tegnapi sajtótájékoztatóján Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere elmondta, 2018-ban április 21-29. között kerül sor a város ünnepére.
„Az egyik fő irányvonala a jövő évi Szent György Napoknak az, hogy megpróbálunk sokkal kevesebb rendezvényt szervezni”, emelte ki Antal Árpád. Míg az elmúlt években közel 300 programmal várták az érdeklődőket, a tervek szerint a jövőben ezt lehoznák 200 alá, és keresik a lehetőséget, hogy „nagyobb nevet” is meghívjanak.
A polgármester megjegyezte, minden évben kiértékelik az előző Szent György Napokat, helyszínekre lebontva is, és ami jelen pillanatban biztos, hogy a nagy színpad ugyanott lesz felállítva, mint az idén, megmarad a múzeumkert is, ám a Szent György tér „a rendezetlenség hatását” keltette, ezen szeretnének változtatni. „Semmi nincs kőbe vésve, tehát bármilyen ügyben lehet változtatni, szívesen várjuk a javaslatokat, ötleteket”, szögezte le Antal, aki szerint sok szempont ütközik, a szervezőcsapaton belül is vannak viták.
Meg kell találni azt a középutat is, hogy a Szent György Napok ne váljon egy olyan tömegrendezvénnyé, ami a szentgyörgyieket elkezdi már zavarni, fűzte hozzá a polgármester. „Úgy gondolom, minden évben kell egy kicsit igazítani, egyrészt mert a világ is változik és olyan igények jelentek meg, amire ha külön nem figyelünk oda, akkor elmegyünk mellette, és nem fogunk tudni megfelelő válaszokat adni rá”, jegyezte még meg Antal, aki konzultációt kíván kezdeményezni az iskolák diákszervezeteivel is, hogy lássák, „ők hogyan látják ezt a világot”. Kiss Edit / Székely Hírmondó; Erdély.ma

2017. november 13.

Interjú Vetró András szobrásszal
„Az alkotás több mint szenvedély”
Vetró András Temesváron született 1948. október 14-én, majd miután 1973-ban a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán diplomát szerzett, Kézdivásárhelyre telepedett, ahol a mai napig alkot, emellett 40 évig a Nagy Mózes Líceum rajzosztályaiban tanított. A magyar örökség ápolásáért júliusban Ex Libris díjban részesült alkotóval műtermében beszélgettünk életpályájáról.
– Mikor dőlt el, hogy szobrász lesz?
– Vetró Artúr szobrászművész fiaként, mondhatni, kézenfekvő volt, hogy ebbe az irányba mozduljak, mégis nagyon későn döntöttem el, hogy édesapám nyomdokaiba lépek. A Brassaiba jártam reálosztályba, majd a középiskola elvégzése után kicsit komolyabban kezdtem dolgozni apám műtermében. Görög gipszfejeket mintáztam, így készültem a felvételi vizsgára, ami elsőre nem sikerült a román nyelv miatt. Az az év azonban jót tett nekem, alaposabban felkészülhettem mintázásból és rajzolásból, így következő évben bejutottam. Szerencsém volt, mert én még hat évet végeztem, nem sokkal azután négy évre szűkítették le a tanulmányokat.
– Mi volt a meghatározó a pályaválasztásában?
– Talán az, amikor láttam édesapámat dolgozni. Rájöttem, nagyon kell ismerni azt, akit megformálsz, nagyon el kell mélyülni az illető nagyság szellemi bűvkörében. A Nagyváradon álló Ady-szobor elkészítésekor például egy színész barátja a legkeményebb Ady-verseket szavalta, közben meg a halotti maszkot tartotta, így a fizikai képmásból és a szellemi szférából egyaránt inspirálódhatott, és a kettőből egy új dolog született.
– Nagyapja is készített szobrokat…
– Valóban, bár vasutas volt, titokban, magának szobrászkodott. Erre sem édesapám, sem én nem jöttünk rá. Apámnak akkor esett le az álla, amikor a fiókjából domborművek kerültek elő Ernst Barlach német expresszionista művész körszobrairól, akinek a munkáit én is nagyon kedveltem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon bennem van-e valami, és kipróbáltam magam. Akkor kezdődött az egész. Édesapám semmit nem mondott erre, azt sem, hogy „segítek neked, gyúrjad”, de azt sem, hogy „ne”. Ebből annyit értettem, hogy érdemes csinálnom. Az alkotás örömteli dolog, ugyanakkor sok vívódással, lemondással jár. Több mint szenvedély, és ő ezt csendben átadta nekem anélkül, hogy nógatott volna.
– Kik voltak a mesterei?
– Édesapám, emellett az egyetemen Lövith Egon volt a mesterem, akitől ugyancsak sokat tanultam. Bretter György filozófus és Földes László esztéta rakta le azt a szellemi alapot, amiből nagyon sokat építkeztem a későbbiekben. Az első lépéseknél a tanár hatása még nagyon érezhető, az egyéniség, a stílusjegyek később jelennek meg. Ahogy kikerültem az egyetemről, egy Kőrösi Csoma Sándor emlékére rendezett közös kiállításon vettem részt Kovásznán, ahol a szobrom a Lövith Egon munkája mellé került. A nézők meg voltak győződve, hogy mindkét alkotást ugyanaz a kéz készítette. Aztán jött Alexander Archipenko, Henry Moore, az egyiptomiak meg a görögök, és az ő formaviláguk ugyancsak rányomta a bélyegét a stílusomra.
– Hol a határ a szobrászatban?
– Felvetődhet a kérdés, hogy Auguste Rodin vagy Michelangelo tökéletes szobrai után lehet-e még valamit csinálni. Ahogy a zenében, ugyanúgy a képzőművészetben is végtelen variációs lehetőség adott. A téma örök, ám mindig lesz új megfogalmazás. A művész az általános érzelmet egyedi módon festi, rajzolja vagy mintázza meg. Míg a fényképész az adott pillanatot rögzíti, a szobrász több száz arcot rak egybe. Emiatt, ha élő modellről rajzolok, az első pillanatban nem ismer magára, ami nem csoda, hiszen az elkészült rajz nem fotószerű. Benne van a modell magatartása, belső kisugárzása. Nem naturalista ábrázolásra törekszem, a műalkotás eszmeiséggel telítődik. Emiatt a végeredmény nyilván nem egy hű másolat akkor sem, ha fotóról kell dolgoznom. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Hétfalu rendelt tőlem egy Luther Márton-szobrot. Kezembe adtak egy festményt, amelyről dolgozzam. Ám azon egy puhány figura volt látható, míg Luther kemény ember volt, és az én dolgom ezt ábrázolni, hozzátenni. A bizottság lefotózta a szobor agyagváltozatát, közben kiöntettem a szobrot, majd hívtak telefonon, hogy az orrától lefelé módosítsam, hiszen nem hasonlít. Azt válaszoltam, egyrészt ki van öntve, másrészt meg amúgy sem változtatnék rajta, hiszen ez az én alkotói szabadságom velejárója.
– Hogy került Kézdivásárhelyre?
– Apósom sokat járt Háromszékre, hogy a Herbák cipőgyár számára faanyagot szerezzen be. Ő mondta, hogy Kézdivásárhely egy gyönyörű város, és ha egy módom lesz rá, jöjjek ide, hiszen egyetlen szobor van a településen. Ez volt az első jelzés, amely erre irányított. A második az volt, amikor egy bizottság, melynek tagjai között volt a szoborállító Sylvester Lajos és Plugor Sándor, a nagy grafikus, bejött édesapám kolozsvári műtermébe, ahonnan elkérték az Integető lány nevű szobrát Sepsiszentgyörgy számára. Akkor kérdezték meg, mennék-e én is Sepsiszentgyörgyre? Tudtam, hogy közel van Kézdivásárhelyhez, és bár akkora általánossal végeztem, hogy nagyvárosba is mehettem volna, igent mondtam. Aztán Kosztándi Jenő bácsiék megtudták, hogy szobrász érkezik, és a rajziskolában egy szobrászati katedrát létesítettek, így kerültem ide.
– Emlékszik még az itt kiállított első szobrára?
– Hogyne. A Szacsvay János utca sarkán található, kissé Henry Moore-os, égre néző, fekvő kőfigura, amelyet az 1977-es földrengés környékén készítettem. Aztán, főleg 1989 után, jöttek a többiek.
– Meséljen, kérem, a rajziskolás évekről.
– 1973-tól tanítottam négy évvel ezelőtti nyugdíjazásomig. Saját felépítésű módszert alkalmaztam, kicsi alkotókat próbáltam nevelni. Az évek során megfigyeltem, mi az, ami a gyerekeknek megy, amit könnyedén végeznek, és annak megfelelően állítottam össze a munkatervet. A hangsúly a fantázián van, az dominál, hiszen amikor alkotunk, a semmiből készítünk valamit. Minden csoportban akadtak tehetséges gyerekek, és feleségemmel együtt büszkék vagyunk azokra az egykori tanítványokra, akik alkotóművészekként befutottak. Ugyanakkor a többiek is fel tudták használni tevékenységi területeiken a rajzolási vagy plasztikai formáló készséget, amelyet a rajzosztályban tanultak. A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány egykori kedves tanítványt: Vargha Mihály, Illés Rudolf szobrászok, Héjja István műépítész, Máthé László festőművész, Sárosi Mátyás, Szabó Kriszta, Martini Yvette, Gábor Beáta, Fésűs Tamás, Héjja Tamás, Borcsa Imola. Azonban nem csak ők tanultak tőlem, visszahatásról is beszélhetünk, hiszen például a Szent György-szobraim sárkányát gyerekmunka inspirálta. Számomra élvezet a gyerekekkel dolgozni, ezért örülök, hogy a Csiszár Dénes Tanműhelyben hetente egyszer taníthatok. Meg kell fogni a kezüket, el kell érni, hogy nyíljanak ki, aztán nem szabad megfékezni őket, szárnyalni kell hagyni a fantáziájukat, nem szabad letompítani a gyermeki észt.
– Jelenleg min dolgozik?
– Faszobrokon. A tavalyi Famadonnák című kiállítás óta született öt vagy hat újabb szobrom, nagyon szeretek a fával dolgozni. Édesapám figyelmeztetett, hogy minden anyagot próbáljak ki, ne csak eggyel dolgozzam, hiszen abba bele lehet fásulni. Egy törzsből dolgozom, hagyom, amit megenged a fa, csak akkor használok ragasztást, ha valami hiányzik, vagy a fa kilyukad.
– Elégedett-e eddigi művészi pályájával?
– Valószínűleg minden művész örökké elégedetlen. Ám vannak olyan dolgok az életemben, amelyekről úgy vélem, „jó mulatság, férfimunka volt”. Elégtétel számomra, hogy minden nap elmegyek a szobraim mellett, ezeket karbantartom, ám vannak árnyoldalak is: a „szunnyadó szobraim”, amelyek a műteremben porosodnak, ahelyett, hogy méltó helyükre kerülnének, mint például a Molnár Józsiás vagy az említett Luther, és még sorolhatnám. Legutóbb a Csomópont Egyesület kért fel Jakabos Ödön portréval ellátott emléktáblájának elkészítésére, november 10-én egyéni kiállításom nyílt a brassói Reménység Háza kiállítótermében, és úgy néz ki, nemsokára Kolozsváron lesz egy Szent István-mellszobrom a templom udvarán. Emellett a megújult kézdivásárhelyi jégpálya elé kerül a Jégkorongozóm. Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2017. november 18.

Megújult az esztelneki ferences templom
A felsőesztelneki ferences templomot – amelynek védőszentje Szent György – az eltelt évtizedek alatt kikezdte az idők vasfoga. Tavaly sikerült a templom belsejét és liturgikus bútorzatát felújítani, idén külső tatarozással folytatták a munkát.
Mára már megtörtént a falak felújítása, és a templom környezetének (lépcsők, járdák, feljárók) rendezése is a vége felé jár. Nemsokára következik az elszámolás – tudtuk meg Szilveszter ferences szerzetestől, a kolostor házfelelősétől és a templom igazgatójától. Azt is elmondta, hogy az 1921-ben lángok martalékává vált esztelneki ferences kolostor és templom romjainak helyén az elődök új, nagyobb kolostort és templomot akartak építeni, de ez csak részben sikerült a keleti szárny lakhatóvá tételével. 1927-ben a kertben a romokból iskolát építettek, amelyet vasárnap templomként használtak. Ezt az épületet 1980–82 között P. Bartók Albert (1927–2004) házfőnök irányításával templommá alakították, kivették a közfalakat, mennyezetét megemelték, kórust alakítottak ki benne, hozzáépítettek egy harangtornyot és két helyiséget, egyik ma kápolna, a másik könyvtárként működik.
Azt is megtudtuk, hogy a ferences kolostor nem rendelkezik saját pénzforrással, ezért Szilveszter barát támogatási kérelemmel fordult jogi és magánszemélyekhez. Eddig a felújítás költségvetésének (168 ezer lej) valamivel több mint felét (95 ezer lejt) sikerült összegyűjteniük a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériumának, Kovászna Megye Tanácsának, valamint a templomba járó hívek támogatásának köszönhetően, de még szükség van 40 ezer lejre. A házfőnök tiszteletteljes kéréssel fordul különösképpen az Esztelnekről elszármazottakhoz, a településhez ragaszkodókhoz s minden jó szándékú és segítőkész emberhez, vállalkozóhoz, hogy lehetőségükhöz mérten pénzbeli adományukkal járuljanak hozzá a hátralevő összeg előteremtéséhez. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2017. december 6.

Orgona- és zászlószentelés Szent Miklós ünnepén Gyergyószentmiklóson
„Boldog a nép, amelyik tud ünnepelni” – idézte a zsoltáros gondolatát Portik-Hegyi Kelemen főesperes-plébános. Felsorolta azokat a helyszíneket, ahol a városnapok alatt alkalom adódott az együttlétre, hogy végül, Szent Miklós napján a templomba gyűljenek össze az ünneplők, részt venni a búcsús szentmisén és körmeneten.
Száztíz éve annak, hogy várossá vált Gyergyószentmiklós. Ezt juttatja a lakók eszébe az a zászló, amelyik a polgármesteri hivatal előtt vontak fel szerdán. A lobogót Potyó Ferenc érseki helynök szentelte meg a körmenet során.
A búcsús szentmise ünnepi szónoka szintén szerdán szentelhette meg a felújított Kolonics-orgonát.
A Szent Miklós templom orgonájának igényes felújítási munkálatai támogatók révén valósulhattak meg – közölte a főesperes, hozzátéve: a gyergyói nép szeret énekelni, és örvend, ha szép orgonajáték kíséri az énekét. A szentmise kezdetén csak a kórus énekelt, az orgona a megszentelés után szólalt meg újra. Az első hangokat Pap Attila keze idézte elő a hangszerek királynőjeként is emlegetett orgonából. A negyedéves, zeneszakos egyetemi hallgató azt mondja, szereti ezt a „családi vállalkozást”: édesapja, Zoltán az orgonarestaurátor, és amikor ő végez a munkával, fia játékával igazolja a sikert. „Nagy élmény első lenni, megszólaltatni egy felújított orgonát, főleg nekem, aki művész szeretnék lenni. Valószínű, a közönségnek is tetszhetett, mert tapsoltak, ami bizony ritka hasonló esetekben. A hangszer értékét jó, ha tudomásul vesszük” – fejtette ki. Pap Attila úgy fogalmazott, hogy Gyergyószentmiklóson Kolonicsnak egy olyan orgonája maradt fenn, amelyet teljesen visszaállítottak eredeti állapotára. Királynő a hangszerek között, ékszere a templomnak: bármilyen művet meg lehet rajta szólaltatni.
Az ember boldogságának forrása
Az örömünnepen a boldogságról beszélt prédikációjában Potyó Ferenc pápai prelátus, általános helynök. Elmondta: a Krisztus-követés nem egy elvont, természetfeletti elvárás, hanem a mindennapi életben az igazságok megélését jelenti. A feladat az, hogy saját életünkben próbáljuk megvalósítani azt, amit Szent Miklós élt, mert ez több, mint másfél ezer év után is aktuális.
Ökrös szekéren a püspök szobra. Minden esztendőben jelen van a körmeneten
A dal is azt mondja, minden ember boldog akar lenni. De ezt a boldogságot hiába hajhássza, próbálja megszerezni az ember, mert nem lehet. Ez Isten ajándéka. Mindaz, aki Istennel szeretetben, tiszta lelkiismerettel együttműködik, az megkapja ezt az ajándékot, és valóban boldog lesz. A püspök erényei közül a jóságot emelte ki másodikként a szónok: „sok mindent szeretnénk, sok mindent nem tehetünk meg. Amit viszont megtehetünk a legkisebbtől a legnagyobbig, a gazdagtól a szegényig az, hogy jók legyünk. Ha nem tudunk jót tenni, rosszat ne tegyünk. Ha ezt az életeszmét tartanánk szem előtt, lényegesen megváltozna a mindennapi életünk. De mindig van lehetőség jót tenni, akár meghallgatni embertársunkat, jó szóval segíteni. Nem mondhatjuk, hogy szegények vagyunk, nincs mit adjunk, mert mindannyiunknak sokkal több van, mint amennyi szükséges. Tudunk ajándékozni, ajándékká válni mások számára.”
A vikárius szerint ennél több nem is kell, hiszen van program, van, amit eltanulni Szent Miklóstól, és megvalósítani, és ez nem csak másokat tesz gazdaggá, hanem ez által mi is megtaláljuk a boldogságot – ezen gondolatokkal indulhattak a körmenetre a szentmiklósi hívek, a környező falvakról érkező búcsús zarándokok és a városnapok vendégei. A sorban jelen voltak az örmény közösség vörös köpönyegesei, a Szent György Lovagrend tagjai és ökrös fogat szállította idén is körbe a központon Szent Miklós szobrát. Balázs Katalin / Székelyhon.ro

2017. december 8.

Egy élet múzeuma
Ditrói Ervin 100. születésnapjára
Ditrói Ervin művészettörténész 1917-ben született Kolozsváron, 2010-ben halt meg Rehovoton, Izraelben. A Bánffy-palotában működő múzeum alapító igazgatója volt. Ditrói nem a megfelelő ember volt a megfelelő helyen. Semmi értelme nem volt úgy foglalkozni az olasz reneszánsszal és Dürerrel, hogy az 1950-es és 80-as évek között, honfitársaihoz hasonlóan alig utazhatott külföldre.
Ervin úgy beszélt Michelangelo szobrairól, az Akropoliszról és a Trójai falóról a diákjainak, az olvasóinak és nekem, aki tizenhárom éves voltam, amikor kivándorolt, mintha naponta érinthette volna meg ezeket a műveket a saját kezével. Holott egész életében legfeljebb egyszer láthatott belőlük egyetmást, banánon és kávén élve, amikor a hatvanas évek elején valahogy kijutott Olaszországba a feleségével.
2008-ban hívtam fel utoljára Berlinből. Mondtam neki, hogy az irodából, ahol akkor dolgoztam a Pergamon múzeumot látom. Mire Ervin: menj be a Pergamonba, fel a lépcsőn jobb oldalon, az első emeleten balra van egy kis Vénusz szobor. A legjobb szobor, amit valaha láttam. Mikor jártál ott, kérdem. ’62-ben, válaszolta. Másnap bementem a múzeumba, a szobor ott volt. Megértettem, hogy az akkor már 91 éves Ervin számára lényegében egész életében mindegy volt, hogy ő éppen hol van, mert sose lehetett ott, ahol szeretett volna lenni. Ezért aztán a festmények és albumok között élve sétált az egész világon, mint elérhetetlen tájak egyetlen nagy múzeumi tárlatán.
Mire hatvanhét évesen kivándorolt Izraelbe az azóta fiatalon elhunyt és érdemtelenül feledésbe merült szobrász fiához, Tamáshoz, az ottani szakmai nyilvánosságba már nem tudott bekapcsolódni. Késő volt bármihez. Ezt ő mondta nekem, amikor 2000-ben meglátogattam. A hat-hét nyelven értő és kommunikáló Ervin, kint is ugyanúgy olvasott minden nap valamennyit latinul és franciául, mint kolozsvári életében, de héberül már nem tudott megtanulni.
Ceauşescu Romániájában a világtól volt távol, Izraelben a munkától. Ám nem az alkotástól. Nyolcvan felett kezdett el festeni – újra, hiszen fiatalon is festett. De igazából senkinek se készültek már ezek a képek. Nevetve mutatta az egyiket, ismét kihallgatva engem, mint régen gyerekkoromban, amikor együtt sétáltunk a városban és mutatta nekem a házakat, hogy „na, mit veszel itt észre?” A képen egy pompásan feldíszített lovassereg jött a semmiből és ment a semmibe, egy sivatag közepén. Látomás volt az egész.
Képek és jelképek című egyetlen könyvében, ami 1982-ben jelent meg a Kriterionnál időben és térben is egyedülálló keresztmetszetet kapunk Ditrói szakmai és szellemi világáról. A kolozsvári Szent György-szoborról szóló híres tanulmánya is ebben lát napvilágot. Ezt követik remek esszékbe foglalt értekezései többek között Marcel Cîrnoagă, Miklóssy Gábor, Incze János Dés, Nagy Imre, Erdős I. Pál, Feszt László, Bene József, Hokusai, Rembrandt, Tizian, Michelangelo, Piranesi és Dürer művészetéről. A Michelangeloról szóló szöveg annyira magával ragad, mintha nem is a művészettörténész szólalna meg, hanem a művész közeli barátja. A Bánffy-palota homlokzatáról részletes tanulmányt olvashatunk a válogatásban. A könyv a legjobb kiadók legjobb műelemző esszéköteteiben és szaktanulmány köteteiben is megjelenhetett volna. Az Andreescu egykori előadótanára az 1945 utáni erdélyi kulturális sajtóban (elsősorban a Korunkban) olyan elemzői szabadságot engedett meg magának egyik-másik tanulmányában, amit a cenzúra csak azért nem tiltott, mert nem értett. Ma már közismert tény (vagy az lehetne), hogy a szocialista diktatúra korában, hála a cenzorok tudatlanságának, véletlenül elsőrangú könyvek is átpréselődtek állami támogatásból az egyébként abszurd méreteket öltő, persze ugyancsak állami politikai szűrőn. Az államosított figyelmetlenség nagy szolgálatot tett azoknak, akik ezt önkéntelenül kihasználva úgy írtak jó műveket jó művekről, mintha ez szabad vagy természetes lett volna, holott igazából nem volt se szabad se természetes. Ervin művészettörténeti esszéi mindig az egész világról szóltak, akkor is, ha egy magyar vagy egy román művészről írt, miközben a nagyvilágot a diktatúra könyvkiadás politikája nem tette hozzáférhetővé és külföldre utazni is csak komoly hivatali zaklatás árán és nagyon ritkán lehetett, megalázóan kevés valutával.
Ezen a ponton jött el az ideje egy történetnek, amelyhez hasonlókkal Ervin örökké szórakoztatta maga körül az embereket. Egyszer Ion Gheorghe Maurer, az akkor Ditrói Ervin által vezetett múzeumba, a Bánffy palotába látogatott. Hosszasan nézegetett egy festményt, majd megkérdezte Ditróit: „mennyit kapnék ezért a képért, ha eladnám?” „Minimum hat évet miniszterelnök úr”. Maurer a hasát fogta a röhögéstől.
Újabb történet. Egy alkalommal megkeresték Bukarestből, hogy vezessen egy népművészeti fesztivált. Ő szabadkozott, hogy sajnos nem vállalhatja el, mert nem ért a folklorisztikához. Mire a hivatalosan bátorító válasz: „Az elvtárs félreértett. Nem értenie kell hozzá, hanem vezetnie kell”. Az ilyen önleleplező kontraszelekció bája kellemes perceket okozhatott a humoráról és anekdotáiról ismert Ervinnek.
1980 januárjában elvitt Miklóssy Gáborhoz, aki egy kívülről vakolatlan, börtönszerű, belül is kísérteties házban lakott. A hétszobás lakrészt Miklóssy úgy alakította át, hogy öt szobából egyetlen helység lett, kettőből egy másik. A mozgássérült festő pokrócokba bugyolálva feküdt az ágyban. Felolvasott egy latin szöveget Ervinnek, aki egy adott pillanatban kijavította, mondván, hogy azt a szót úgy ejtik, de nem azt jelenti. Miklóssy szabályszerűen ordítozni kezdett, hogy „de úgy van”, mire Ervin, „de nem úgy van”, mire Miklóssy, „de úgy van, de nem úgy van”! Mire Ervin, ismerve Miklóssy hírhedt fukarságát, egyszer csak azt mondja: „Gábor, fogadjunk ötven lejben!” Mire Miklóssy: „Nézd Ervin, lehet, hogy neked van igazad…”
Ditrói Ervinről nem lehet vicces történetek felelevenítése nélkül beszélni. A másik ilyen alaptéma vele kapcsolatban a tárgyak. Gyűjtögetett. Lakása tele volt tárgyakkal, amelyek szemügyre vételére mindig újabb késztetést érzett az ember, akkor is, ha évek óta járt hozzájuk, mert mindegyikben volt valami egyedi, mert arra sosem futotta lehetőségben és pénzben, hogy bármiből is beszerezzen egy egész garnitúrát, sorozatot, összefüggő tárgycsoportot. Évtizedekkel később nyugati kutatóknál, műértőknél járva értettem csak meg, hogy azzal, ahol és amikor élete háromnegyedét leélte, Ditrói Ervin csak szemelgethetett azokból az értékekből, amelyekről egyébként annyi mindent tudott. Semmit nem lehetett szisztematikusan gyűjteni, birtokolni, csak magát a tudást ezekről a dolgokról. Egyébként nagy hedonista volt. És örök gyerek. Imádta a motorbicikliket. A klasszikus műveltségű professzor sokakat ámulatba ejtett, amikor háromszor nézte meg az akkor új Csillagok háborúja című filmet. Magyarázta hatvanöt évesen (nekem a koravén gyereknek), hogy ezzel a filmmel valami új kezdődik. Szilágyi-Gál Mihály / Szabadság (Kolozsvár)



lapozás: 1-30 ... 391-420 | 421-443




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék