Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 4068 találat lapozás: 1-30 ... 4021-4050 | 4051-4068
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 
I   II   III  IV   V   VI   VII   VIII   IX   X   XI   XII   

2010. december 30.

Nehéz, de sikeres évet zár a színház
A sok felmerült nehézség és hiányosság ellenére művészileg sikeresnek mondható évet zárt a Szatmárnémeti Északi Színház. A színház idei sikereit, valamint problémáit az intézmény igazgatója, Stier Péter, a magyar tagozat művészi igazgatója, Keresztes Attila és a román tagozat művészi igazgatója, Andrei Mihalache tegnap sajtótájékoztató keretében ismertette a sajtóval. Stier Péter elégedett az elmúlt évvel, elmondása szerint tíz százalékkal nőtt a színházlátogatók száma, ami azt jelenti, hogy idén több mint 70 ezer néző tekintette meg az előadásaikat. A jegyekből és bérletekből származó bevétel is hét százalékkal nőtt. A fejlesztések terén az Ács Alajos Stúdióterem felújítását, az irodahelyiségek átszervezését és felújítását, konferenciaterem kialakítását, egy hétszemélyes Logan gépjármű beszerzését, a Harag György Társulat megújult honlapját nevezte meg, valamint végre sikerült Kolozsváron benyújtani a színház épületének felújítási projektjét. Fontos tényezőként említette ugyanakkor, hogy 2011 januárjától bankkártyával is lehet majd fizetni a színház pénztárában, amire eddig nem volt lehetőség. A nehézségeket illetően, a 25%-os bércsökkentés rendkívül rossz helyzetbe hozta a színházat, ugyanis van olyan alkalmazott, akinek emiatt havi 500 lejes fizetésből kell fenntartania magát. Stier Péter ugyanakkor nehézségként nevezte meg a tárolóhelyek hiányát is, mely megnehezíti a színházi kellékek és ruhák raktározását. Andrei Mihalache, a román társulat művészeti igazgatója elmondta, az alacsony bérek miatt sajnos három színész is elhagyta a társulatot, ugyanakkor két új taggal gazdagodtak. Keresztes Attila, a Harag György Társulat művészeti igazgatója elmondta, művészi szempontból rendkívül sikeres évet zár a társulat. Idén tizenegy bemutatóra került sor és 175 előadást tartottak. Az előadások meghozták gyümölcsüket, hiszen több díjat is kiérdemeltek színészeink, valamint számtalan magyarországi és országos fesztiválon vettek sikeresen részt. A magyar színházlátogató közönség száma ebben az évben 17,5%-kal nőtt tavalyhoz képest, a sajtóban pedig idén egy év alatt írtak annyit a társulatról, mint eddig tíz év alatt összesen – tudtuk meg Keresztestől. A pályázatok révén a magyar társulat 2010-ben összesen 135 500 lejt nyert. Bár a pénzügyi nehézségek kihatással voltak az alkalmazottakra, a színház lelkes tagjai továbbra is igényes és művészileg felejthetetlen előadásokkal szeretnék meglepni a nagyérdeműt az elkövetkezendő új esztendőben is. György B. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

2010. december 30.

Ajánlanék egy jó befektetést a közeljövőre
December elsején az első világégést lezáró szerződés kapcsán tartott egyik rendezvény hallgatója voltam. Önjelölt magyarvezető pártunk megyei ügyelnöke meghívására határon túli balliberális történész (Romsics Ignác . szerk. megj.) ismertette múltunknak a mohácsi vésszel vetekedő pillanatát (a trianoni diktátumot . szerk. megj.). A tárgyalt momentum fájdalmas következményeit máig is sínyli minden generációnk. Ez érzékelhető volt a rossz idő ellenére is telt házat produkáló rendezvény láttán, és az előadást követő, a hallgatóság részéről elhangzó kérdések kapcsán is. De most nem a rendezvényről írnék beszámolót, mert azt már régen megtették mások, akiknek közlendő véleményük vagy hivatali közlendőjük volt azzal kapcsolatosan.
Én egy elhangzott kérdés kapcsán szeretném e néhány sor közlési lehetőségét, valamint a kedves olvasó szíves figyelmét megkapni. A kérdés nagyjából arról szólt, hogy végre mikortól tudnánk ismét itthon érezni magunkat az által is, hogy a városházán, a hivatalokban magyarul is tudnánk értekezni, ügyeinket intézni?
Az est házigazdája (Szabó Ödön . szerk. megj.), miután az elért ez irányú eredményeket felsorolta, ügyes csavarral magára a népes hallgatóságra irányította a figyelmet. Azt mondta, hogy ha mindnyájan élnénk a nehezen meghozott törvények adta lehetőségeinkkel, továbblépni is volna mód.
Állítása szerint hónapok hosszú sora alatt alig van rá példa arra, hogy helyi polgár venné a fáradtságot és anyanyelvén, magyarul fogalmazná meg egy-egy beadványát vagy kérvényét a városi hivatalok felé. Mert bár a helyi közigazgatásról szóló 2001/215. törvény ugyan lehetőséget ad rá, de úgy tűnik, hogy nincs kinek.
A közönség találva érezvén magát az ügyes vágástól, tapssal jutalmazta a szólót. Remélhetően az elismerő tapsnál egyébbel is maradunk, ha többünkben foganatja lesz az elhangzott szavaknak, felismerésnek. Magunk is meg kell hogy lépjük a sokszor kellemetlenséggel járó lépéseinket, és nem várhatjuk el ezek mások általi kiváltását. Nem arathatjuk le mind újra eleink vetését. Nem hivatkozhatunk a végtelenségig őseink munkájára, becsületére, harcaira. Mint ahogy a földeken minden évben elvetik a magot, hogy őszre betakaríthassák a termést, úgy minden nemzedék is meg kell hogy küzdjön a jussáért. Közösségi értékeink, érdekeink és persze jogaink ismerete és az azokért való egyéni és közös kiállás nélkül csak a kiszorítás a sorsunk. Nem kell országhatárt átlépnünk azért, hogy szemléletes példát kapjunk egy nacionalista államba szorult kisebbségi nemzeti entitás bekebelezésének példájáért. Az ország, amiben élünk, fennállásának kezdetétől fogva elől járt, mondhatni zászlóshajója volt annak az ügynek, hogy az állami gépezet által preferált nemzet bekebelezze, elemészsze az attól eltérő anyanyelvűek vagy más kultúrán osztozók-. Számukra mindég láb alatt lévő - tömegét. Ez az ország fennállása óta sok mindenben változott, de ebben a törekvésében, ha különböző dinamikával, agresszivitással is, de állandó maradt.
Nézzük csak a moldvai csángók vagy dobrudzsai törökök és tatárok elrománosítását, a magyarság lassan évszázados ellehetetlenítését, vagy a németség kiárusításának ügyét.
Még lehetne sorolni, de elég lesz csak a hatvanas évek elején még magyar jellegű Nagyvárad mai állapotát látnunk. Szóval, tenni kell, ha még lenni akarunk! Hinni akarom, hogy nemcsak az ingyen nótaest az, amire még hajlandó foteljéből kivájni magát az átlag helyi magyar, hanem képes a nemzeti közösségéért mást is tenni. Tudom is, hogy sokan a gyermeküket akár egy másik városnegyedbe is eljáratják óvodába, iskolába, hogy az anyanyelvén tanulhasson, lehetőleg kiváló pedagógusoktól. Mások hivatali tisztségbe kerülve mozgatnak meg mindent a kétnyelvűség meghonosításáért. Ismét mások hit- és kulturális közösségekbe járnak vagy anyanyelvükön egyetemi oktatásra iratkoznak azért, hogy nemzettársaik körében lehessenek, erősítve azt. És az is tett, ha kis pénzért a nemzeti kultúrát, a sajátos tájékoztatást szolgálják, sőt már az is, ha magyar utcaneveinket használjuk ismét a közbeszédben.
Az elméletről most had térjek át a gyakorlatra. Felbuzdulva az előadást követő, anyanyelven történő ügyintézésre való biztatáson, egy hét múlva magyarul írt kérvénnyel tértem be a nagyváradi városháza kapuján. Egy időközben érvénytelenített adó összegének visszafizetését kértem benne. A megfelelő hivatalban az ügyintéző hölgy nagy szemeket kerekített, mintha ilyet sosem látott volna, majd a falon kifüggesztett eligazításra mutatott, miszerint idegen nyelvű kérvényt nem áll módjában iktatni. Mikor azonban belátta, hogy nem tudja velem az általa kedvezményezett újlatin nyelven megíratni a kérésemet, és szent őrültként nem tágítok pultja és szándékom mellől, a közszolgálati irodába tanácsolt. Itt is furcsállották a dolgot nagyon, hogy nem oláhul íródott a kérvény, s hogy akkor nekik kellene talán maguknak értelmezhetővé tenni az iratot.
Hát várjak, ameddig érdeklődnek, intézkednek. Nos, én türelemmel vártam. A körülöttem asztalaiknál serénykedő, magyarul nem tudó KÖZÖNSÉGSZOLGÁLATI, szám szerint öt hölgy komor némaságba burkolózva végezte munkáját.
Előbb-utóbb előkerült a velem foglalkozó hivatalnok is, főnökasszonya kíséretében. Őasszonysága megkérdezte, hogy bírom-e a román nyelvet, hogy megírjam a kérésemet azon? Mondtam, hogy bírom, de nem tenném ez egyszer. Pedig a pénz rögtön ütné a markomat, ha tenném. (Így ő.) Inkább adja a pénzt, és vegye el az írást. (Így én.) Akkor nem. Akkor fordíttatunk, igényelünk, s majd egyszer megkapja a pénzt. (Így ő.) Tegyen úgy! (Így én.) Csak megjegyzésként írom, hogy az Erdélyi Magyar Ifjak képviselői már másfél évvel ezelőtt írásban hívták fel a városvezetés figyelmét arra, hogy a agyváradi városházán nincs semmiféle magyar nyelvű ügyfélszolgálat..
Biztatnám a kedves olvasót, hogy anyanyelvén adja be kéréseit. Ha sokan vesszük a fáradságot erre, akkor legközelebb, ha dolgom adódik a városi hivatalokban, vagy Önnek, esetleg ismerősömnek, netán gyermekemnek, ne nézzenek ott ránk, mint borjú az új kapura, amikor természetszerűleg saját nyelvükön intéztetnék ügyeiket! Esetleg alkalmaznának addigra olyan hivatalnokokat, akik értik a használandó helyi nyelveket, és dolgukat végeznék a (most éppen) csendes megbotránkozás helyett.
Teszem azt nyomtathatnának addigra kétnyelvű űrlapokat is, ami még plusz költséget sem róna a hivatalra, és a nyelvünket nem beszélő alkalmazottak sem szemlélnék értetlenül az iktatandó papirost.
A jelen állapot pontosabb feltérképezésére és a fentebb leírtakalátámasztására gyorsszemlét tettem a városháza közemberek által bejárható folyosóin, a Teleki utcai szárny első és második szintjén. Az irodahelyiségek ajtaján többnyire szerepelnek az ott dolgozó tisztviselők nevei. Szám szerint 67 nevet találtam, amelyekből mindössze 5 (öt!) volt magyarnak vélhető. Ez, akárhogy számolom is, arányában mindössze 7,5%. Ugyan az 1910-es népszámlálás még 91,4%-át találta magyarnak a város összlakosságából, az országváltás következtében a legutóbbi már csak 27,6 %-át találhatta annak. Ez az adat rendes körülmények között még mindig 3,7-szer több magyar tisztviselő jelenlétét indokolná a város hivatalában, vagyis a jelenlegi mintavétel 5 főjéhez képest legalább 18-at. Az itt és még annyi más - hatalommal, döntéshozói beosztással, jól fizető állással bíró - hivatalban, intézményben tapasztalt torzulás magáért beszél. Bizonyítja a máig működő, a más nemzetiségeket kiszorító, azok életfeltételeit elvonó román nemzetállami modellnek a meglétét, gyomszerű életképességét még az EU-ba történt besomfordálás után is.
Legyünk a megszokottnál kissé bátrabbak, vállaljuk magunkat, és már aznap este jobban fogunk aludni!
Bősze László Antal
Nagyvárad, Reggeli Újság (Nagyvárad)

2010. december 30.

Romák vertek meg magyarokat
„A nagybaconiak forronganak” – ismeri el a polgármester
Igazságot követelnek a megvert nagybaconi fiatalok, ugyanakkor a helyi rendőröket félretájékoztatással és puhány fellépéssel vádolják. Lapunk tegnap hallgatta meg a nyolc panaszost, akik éppen a megyeszékhelyi sürgősségi kórházba érkeztek törvényszéki orvosi láttamozásra, miután december 25-én hajnaltájban – állításuk szerint igazságtalanul, ok nélkül – megverték őket egy kisbaconi roma klán tagjai.
A 23 éves, nagybaconi Szabó Csaba foglalta össze a csapat nevében a sérelmeket: szerinte a rendőrség tájékoztatója, miszerint „két, helyi fiatalokból álló csapat” verekedett volna össze az alkoholfogyasztás és egy félreértés miatt, enyhe túlzással is téves.
– Szó sem volt alkohol miatt kitörő verekedésről, és nem a helyiek, hanem a kisbaconi cigányok ütöttek agyon, teljesen ártatlanul – forrongott a fiatal.
A csapat éppen a barátnők látogatásából tért haza, és lefekvés előtt betért a helyi kocsmába.
– Volt, aki autóval érkezett, és nem is fogyasztott szeszes italt, akik igen, azok pedig legfeljebb egy sört ha ittak, ezt lehet ellenőrizni, hiszen a verés után vérvételre kísértek minket – részletezte Csaba.
Azt is elmondta: a romákat egy „kardos” nagybaconi legény fenyegette meg a helyszínen, ám mivel ő nem a társasághoz tartozott, nem szenteltek komolyabb figyelmet az eseménynek. Mindaddig, amíg úgy 30 kisbaconi roma meg nem érkezett a kocsmába.
– Csákánnyal, kalapácsokkal, botokkal felfegyverkezve jöttek. A kijáratot eltorlaszolták, és elkezdtek verni, kit ahol értek. Egyik társunkat a rendőr előtt is ütötték. Mi több, amikor panaszkodtunk, a rendőr vállvonogatva, nevetve mondta, hogy „asta- i viaţa” (ilyen az élet) – panaszolta Csaba.
– A cigányok mindig győztesen kerülnek ki a verekedésekből, mert a rendőröknek folyton segítenek az otthoni munkákban – dühöngött a 23 éves megvert fiatal.
– Ennek következménye lesz. Elegünk van ezekből az eltussolt verésekből – háborgott elkeseredettségében könnybe lábadt szemmel a megvert fiát szorongató, 43 éves Vinczi Csaba.
Buzsi Andrea, a rendőrség szóvivője megkeresésünkre elmondta, hogy a megverteknek írásban kell panaszt tenniük a megyei rendőrségen, és az ügyben kivizsgálást indítanak.
Bardocz Csaba, Nagybacon polgármestere kérdéseinkre igazolta: a megvert fiatalok nem bajkeverők.
– Állítólag egy fiatal roma gyermeket nemrég megvertek a nagybaconi fiatalok, ezért jöttek bosszút állni a romák. A rendőrök véleményem szerint megfelelőképpen jártak el. A lakosság legtöbbször őket okolja a bajokért, ám nem szabad elfelejtenünk, hogy ketten nem fékezhettek meg több tíz dühös embert – magyarázta a polgármester, aki elismerte, hogy a falu népe valóban forrong, és elöljáróként csak reménykedni mer, hogy nem következik újabb bosszúhadjárat (ezúttal magyar kezdeményezéssel). Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

2010. december 30.

Bethlen Alap: kevesebb a több?
Negyven százalékkal kevesebb magyar állami támogatáshoz juthatnak hozzá nyílt pályázat útján jövőre a határon túli magyar szervezetek. A Fidesz-kormány által megszüntetett Szülőföld Alapnál összesen kétmilliárd forintra lehetett pályázni, a Bethlen Gábor Alap létrehozásával a pályázati keret 1,2 milliárd forintra csökken – derül ki Ulicsák Szilárd szavaiból.
A miniszteri biztos az MTI-nek nyilatkozott a határon túlra nyújtott támogatásokról. Tájékoztatása szerint a közigazgatási tárcánál található 13 milliárd forintos keretből mintegy 1,2 milliárdot nyílt pályázaton hirdetnek meg.
A miniszteri biztos elmondta: 8,5 milliárd a normatív támogatás, a fennmaradó összeget pedig programfinanszírozásra osztanák szét. Az ÚMSZ adatai szerint 2009-ben a magyar kormány összesen 12 milliárd forintot fordított a határon túli magyarok támogatására. Az összeg nagy részéhez vagy pályázati úton (Szülőföld Alap), vagy kérelem alapján (magyar–magyar kapcsolattartás, oktatási-nevelési támogatás) lehetett hozzáférni, és mintegy kétmilliárd forint normatív támogatás jutott kiemelt jelentőségű intézményeknek (színházaknak, egyetemeknek).
Ulicsák Szilárd tájékoztatása szerint a Bethlen Gábor Alapnál egységes döntéshozatali és nyilvántartási rendszerben nyújtják az összes támogatást, a normatív kereteket is. Így átláthatóbbá válik a rendszer, és ki tudják szűrni a párhuzamosságokat is a továbbiakban – hangsúlyozta. Közölte: a jövőben minden évben lesz egy Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT), amely kimondottan a támogatáspolitika fő irányait szabja meg, ennek alapján a szakbizottságok az egyes szakterületekre vonatkozóan egyértelmű útmutatásokat rögzítenek, s ennek alapján a Bethlen Gábor Alapkezelő megfogalmaz egy költségvetési javaslatot.
Erről a javaslatról fog dönteni egy háromtagú bizottság, amelynek tagja lesz Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, Répás Zsuzsanna területért felelős helyettes államtitkár és Gál András Levente, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium közigazgatási államtitkára. „Ezzel minőségi változás valósulhat meg, mert döntést a bizottság csak egyhangúlag hozhat meg” – mutatott rá Ulicsák Szilárd.
Kitért arra is, hogy a nevelési-oktatási keret éves, tanulónkénti 20 ezer forintos összegét kiterjesztik az óvodásokra is. Ez várhatóan 5-5,5 milliárd forintot tesz ki. Megjegyezte: komolyabb, helyszíni ellenőrzések várhatók, mert eddig előfordult, hogy egy nem magyar ajkú gyermek egy hétvégére elment valamilyen magyar képzésre, és ennek alapján igényelhette, és meg is kapta a támogatást.
Egyébként Ulicsák korábbi közlése szerint a jövő évi költségvetésben 1,3 milliárd forinttal több forrás jut majd a határon túli magyarság támogatására. A határon túli magyar felsőoktatásra az eddigi 1,3 milliárddal szemben 2,2 milliárd forint jutna. Ebből legnagyobb arányban a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem részesedhet, mintegy 2 milliárd forinttal
Cs. P. T. Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. december 30.

Péntek László: „Az erő a közösségben és egységben rejlik”
Nagyon nehéz tömören összefoglalni azt a tömérdek és szerteágazó munkát, amelyet Péntek László az utóbbi két évtizedben a közösség szolgálatában kifejtett. Jelenleg szülőfaluja, Körösfő alpolgármestereként tevékenykedő, Bánffyhunyadon és környékén egyszerűen RMDSZ-Laciként ismert Péntek László mind az 1989-es rendszerváltás előtt, mind pedig utána becsülettel helyt állt. Egyszerűség, szerénység és alázat jellemzi, kiváló humorérzék s optimizmus, mindig tartogat egy-egy jópofa viccet a tarsolyában, amellyel mosolyt tud csalni a környezete arcára. Nevéhez sok minden kapcsolódik, elég, ha csak a Riszeg-tetői ifjúsági majálisra gondolunk, vagy a Vasvári-kultusz ápolására. Munkájáért több elismerésben, kitüntetésben részesült, legutóbb Sólyom László a Magyar Köztársaság érdemkeresztjét adományozta neki a kalotaszegi magyarság öntudatának nevelésében, hagyományainak ápolásában, az Erdélyben és az anyaországban élő magyarság közötti kapcsolatok erősítése érdekében kifejtett tevékenysége elismeréséül.
– Immár húsz éve aktív részese vagy az erdélyi magyar közéletnek, benne vagy a politikai körforgásban. Egyáltalán, hol és hogyan kezdődött el mindez?
–Hogy jobban átláthassuk, miért alakult ilyen irányba az életem, pillantsunk egy kicsit vissza azokra az időkre, amelyek meghatározóak voltak számomra. Szülőfalum Körösfő, ahol csak a rendőr és családja volt román. Aromán nyelvvel az általános iskolai tananyagban találkoztam, mely nagyon kevésnek bizonyult ahhoz, hogy szabadon fogalmazzak, vagy értelmes mondatot alkossak. 1966-ban kerültem olyan, többségében román környezetbe, a sepsiszentgyörgyi szövetkezeti szakiskolába, ahol a több mint ötszáz diáknak túlnyomó része román nemzetiségű volt. Vass János igazgató úr „vas”kézzel tartotta a fegyelmet, ennek ellenére mindegyre történtek etnikai jellegű „civakodások”, amelyek mérgezték a levegőt a két színtiszta székely pincérképző osztály, valamint a női- és férfiszabó, cipész, cukrász, könyvelőket képző vegyes, vagy tiszta román osztályok között. Itt tudtam meg, mit jelent a gúnyos bozgor (hazátlan) szó, milyen érzés az, amikor csak azért, mert magyarul beszélsz jól elpáholnak. Kalotaszegről heten voltunk egy román osztályban, és nem egy alkalommal kértük a székely osztályok segítségét avédelmünkre, akik nem haboztak, és „alapos munkát” végeztek, csak az igazgató úr jóakaratán múlott, hogy nem kerültem fel a kicsapott diákok listájára. Az iskola elvégzése után Körösfőn nyitott szabóműhelyt a fogyasztási szövetkezet, amelynek 1971-ig a vezetője voltam.
Körösfőn az a szokás, hogy azok, akik behívót kapnak katonai szolgálatra, előtte reguta bált szerveznek, s úgy éjfél után a legények összefogózkodva, katonadalokat énekelve, végigjárják a falu utcáit. Akkoriban este tíz után nem volt szabad hangoskodni. Úgy éjfél után járt az idő, amikor a helyi rendőr a Bedecs utcában próbált bennünket elhallgattatni. A heves szóváltások után galléron ragadott és megpróbált a földre teperni. Ekkor az történt, amit mai napig bánok. Átvillantak az agyamon a szentgyörgyi megaláztatások és azt gondoltam: ha már itt, a szülőfalumban is ilyet tehetnek velem, hát megemberelem magam, és alaposan helyben hagytam a megdöbbent milicistát. Szegény szüleim mindent megmozgattak, hogy ne a börtönbe, hanem Tîrgu Jiuba, a légvédelmi kaszárnyába kerüljek. Itt azonban a dosszáromnak köszönhetően a büntetőszázadba kerültem, a tizenhat hónap alatt egyszer engedtek haza két heti szabadságra. A kiképzés mellett sokat tanultam, így sikerült azon ritka magyarok közé tartoznom, akik a rendfokozatok szamárlétráján a legfelsők közé verekedték magukat. Megtanultam jól románul, a szakaszvezetői rang pedig védelmet jelentett az ellen, hogy valaki büntetlenül megalázzon. Becsületére legyen a román hadseregnek, hogy egyetlen egyszer sem történt etnikai alapú konfliktus, de még szándékos sértegetés sem. Aki volt katona, az jól tudja, hogy nem volt ott senkinek sem kedve háborogni. Egy év után szegény szüleim, amikor meglátogattak a kaszárnyában, alig ismertek meg, olyan sovány és koszos voltam, hiszen éppen a gyakorlótérről hívattak a kapuhoz. Édesanyám sírva kérdezte: „Mit tettek veled fiam?!”
Így zárult le életem egyik legnehezebb, de egyben szép szakasza, minekutána visszatértem a körösfői szabóműhelybe, ahol még két kollégával dolgoztam. Egyik alkalommal, kocsmából jövet, azt kérdeztem a kollégáktól: „Vajon ki veszi el ezt az Erzsikét”, hiszen oldalról nézve nagyon soványnak tűnt, amint vizet húzott a kerekes kútból. 1975 májusában már a feleségem volt. Rá egy évre megszületett Attila fiunk, ’80-ban jött László, valamint ’83-ban Zsuzsa lányunk. Ezek az évek a szüleink által épített, de be nem fejezett családi ház rendbehozásával, a gyerekek nevelésével telt.
Nagyon sokat dolgoztunk, én a szabóműhelyben, feleségem pedig a kalotaszegi varrottasokat készítette, amelyeket édesanyám a házunk előtt értékesített, főleg külföldiek, németek, hollandok, olaszok, magyarok számára. Egyre több magyarországi vásárló fordult meg a házunkban egy kávéra, egy süteményre, amelyek közül egyre többen visszajáró vendégek lettek, és lassan barátságok szövődtek.
– Hogyan reagált minderre a hatalom, hiszen azokban az időkben egyáltalán nem volt ajánlatos külföldieket vendégül látni...!?
– Valóban a hatóságok felfigyeltek, hogy túl gyakran és túl sok anyaországi magyar tölti az éjszakát nálunk. Egyre több székely barátom keresett fel, sőt nagyobb csoportokban is érkeztek tévét nézni, amikor egy-egy fontosabb futballmeccset közvetítettek, ugyanis a magyar tévét csak a körösfői hágóig lehetett fogni. Volt, amikor az udvaromon 10–12 székely sátor is fel volt húzva egy-egy hétig is. Többször is ellenőriztek, hogy miért nem jelentem be, ha külföldi állampolgár alszik nálam, ugyanis ezt akkor törvény írta elő. A rendőrök „ették a kefét”, mert mindig csak utólag értesültek róla, hogy megint magyarok háltak Péntekéknél, melyre a cinikus válaszom mindig ugyanaz volt: „Nálam nem aludtak, hiszen egész éjjel borozgattunk”. Így ismerkedtem meg a miskolci Rakaczky János bátyámmal, akik családostól többször és több időt töltöttek nálunk, őtőle hallottam először Vasvári Pálról, hiszen mint mondta: a 1848-as szabadságharcos is görög katolikus vallású volt, akárcsak én. Többször is próbáltunk a havason Vasvári nyomára akadni, de mindig csak a havasnagyfalui Iancu keresztnél kötöttünk ki. A csúcs az volt, amikor két civil a helyi rendőr segítségével leellenőrizte azt a 28 fiatalt, akik egy hétig táboroztak az udvarunkon. Gondolták, nagy fogást csinálnak, ám látni kellett volna az arcukat, amikor mindnyájan kovásznai–hargitai román személyazonossági igazolványt mutattak fel. Távozásukkor biztosítottak afelől, hogy nem utoljára találkoztunk. És csakhamar a kolozsvári bíróságon találtam magamat egy nagyon átlátszó koholt vád alpereseként, amelyről először azt gondoltam, hogy viccnek szánták. Egy tíz évvel korábban elkövetett építkezési hibára alapozták a vádat. A több mint öt évig tartó pereskedés mintapéldája lehet annak, hogyan kell kikészíteni és tönkretenni egy családot. A negyvenedik tárgyalásig nem is fogadtam ügyvédet, arra gondolva, hogy ekkora hazugságot hivatalosan úgysem fognak elfogadni. Volt ebben a perben hamis tanúzás, okirat hamisítás, megfélemlítés. A frissen fogadott ügyvédem egyre kért, hogy bírjuk ki idegekkel, mert erre megy ki a játék.
És valóban nem volt hét, hogy ne zaklattak volna, hol a rendőr, hol a megyei tanács pribékjei. A többszöri helyszínelési jegyzőkönyvek homlokegyenest ellentétesek voltak, sőt a végén azt sem ismerték el, hogy a házam nem az enyém. Többször is arra gondoltam, hogy feladom, hiszen láttam, a család nagyon megsínyli az állandó zaklatást.
Az akkori bánffyhunyadi rendőrparancsnok, akinek többször is dolgoztunk, egy alkalommal bizalmasan csak annyit jegyzett meg: „Laci, bárhogyan is provokálunk, ne üss vissza, hiszen arra megy ki a játék, hogy lecsukjanak. Hidd el, ezt nem mi, hanem a Kolozs megyei ügyészség irányítja”. Ekkor úgy határozott a család, hogy barátom, Rakaczky János és családja kérésére kiköltözik Miskolcra. János bátyám jó anyagi helyzetben volt, kiváló munkahelyet és szép lakást biztosított számunkra. A hivatalos kiköltözés megindítása előtt családom megrökönyödésére mindent visszamondtam. Csakis Bánffyhunyadig voltam hajlandó elmenni, remélve, hogy ott majd csak békén hagynak. Többször is figyelmeztettek, hogy a Szabad Európa Rádiót hivatalos munkahelyen nem szabad bömböltetni, főleg akkor, ha a nyitott ablak előtt járnak iskolába a középiskolások, valamint a poliklinikára az orvosok és betegek. De azt sem nézik jó szemmel, hogy esténként a Zöld fának nevezett vendéglőben politikai viccekkel szórakoztatom az ivócimborákat. Közben egyre több magyarországi barátom látogatott meg, nem is sejtve, hogy mi folyik a háttérben.
Így érkezett el 1988, amikor is a Kolozs Megyei Törvényszék végérvényesen felmentett a képtelen vádak alól. Tudtam, a Legfelső Bíróság ezt már nem fogja megváltoztatni. Óriási teher alól szabadultam, újra remény volt egy normálisabb élet felé. Azonban egy nap a műhelybe belépett egy civil ruhás rendőr, s megkért, menjek vele a rendőrségre, ahol egy papírt nyomtak az orrom alá, hogy beleegyezek-e a házkutatásba a bánffyhunyadi és körösfői lakásomban. Ezt nem voltam hajlandó aláírni csakis bírósági felhatalmazással, ami csak olaj volt a tűzre. Odabilincseltek a fűtőtesthez, hogy addig is még meggondolom magam. Körülbelül négy óra múlva kijött a bánffyhunyadi rendőrparancsok és megkért, ne csináljam ezt, ő nem akar rosszat, de higgyem el, ha nem egyezek bele, akkor betörik az ajtót, és úgyis bemennek a lakásomba. Megígérte, hogy nem lesz bántódásunk, de ha megkapják, amit keresnek, akkor nem tud segíteni. Aláírtam, és két rendőrrel közre fogva kísértek Bánffyhunyad központján keresztül a lakásomig, amelyet padlástól mennyezetig felforgattak. Humoros dolgok is történtek a házkutatás alkalmával, hiszen egyik rendőr sem tudott magyarul, így nem féltem, hogy valamire is rájönnek. Az a két bakelit kis hanglemez szúrt nekik szemet, amelyen a Magyar Himnusz és a Szózat, illetve a Rákóczi induló szerepelt, a borítójukon pedig széles piros-fehér-zöld csík volt látható. Amikor diadalittasan rám ordított és az orrom alá dugta a lemezeket, hidegvérrel tájékoztattam, hogy olasz népzene van rajtuk. A tanuk alig bírták visszatartani a röhögést, amikor látták, hogy a rendőr ezeket a többi lemez közé hajítja. Így érkezett el 1989 karácsonya. Mint több millió ember, én is a karosszékből figyeltem a fejleményeket, hiszen ebben a koszos kis városban semmiféle „forradalmi” harc nem volt. Voltak a főtéren tüntetések Ceauşescu ellen, a cigányok követeltek géppisztolyokat, hála Istennek azonban a katonaság nem bocsátotta a fegyvereket a rendelkezésükre. Egyetlen „forradalmi” tettem az volt, hogy miután láttam, a Nagyvezér elszáll a helikopterrel ismeretlen helyre, összehívtam a szabóműhely, valamint a cipőfelsőrész készítőinek közel hatvan tagját, akik közül sokan még nem is értesültek a bukaresti eseményekről, s leszedtem a folyosó falán lévő Ceauşescu-képet, a földhöz vágtam, majd széttapostam a Kárpátok Géniuszának fényképét. Voltak, akik sikoltva szaladtak el, gondolván, hogy megbolondultam.
– A változások után rövid időn belül bekapcsolódtál az RMDSZ munkájába, úgymond ’89 után sem adtad fel. Mi több, a környéken úgy ismernek, hogy RMDSZ-Laci. Mivel érdemelted ki ezt a nem mindennapi nevet?
– A ’89-es decemberi események után a következő hónapokban Bánffyhunyadon is megalakult az RMDSZ, de megalakult a Vatra Românescă soviniszta szervezet is, és elkezdődtek az ócsárkodások. Ha visszaemlékezünk, egész Románia a nacionalizmus mocskában hempergett. Napirenden voltak a magyarellenes uszítások, gyalázkodások. Azután jött a marosvásárhelyi fekete március, Bánffyhunyadon is csak hajszálon múlott, hogy nem történt katasztrófa, hiszen a város 65 százaléka román nemzetiségű, többségében a havasokból betelepült móc lakja. Itt is akadt két jómadár, aki megpróbálta a városra zúdítani a hegyi románságot. Ott voltam, amikor a katonaság harci járművekkel eltorlaszolta a Kalotaszentkirály felé vezető utat.
Úgy éreztem, tenni kell valamit, ezért felajánlottam szolgálataimat az RMDSZ helyi vezetőinek, akik szívesen fogadták támogatásomat, főleg Vasas Samu székely származású tanár, a középiskola aligazgatója, akivel már régebben is jó barátságban voltam. Szórólapokon, újságcikkekben vertük vissza a soviniszták támadásait. Főleg választásokkor feszült pattanásig a húr. Közben Vasas tanár úrék újraindították a Kalotaszeg című folyóiratot, s megkért, vegyek részt Lőrinc András bátyámmal a terjesztésében. Szívvel-lélekkel jártuk a falvakat, főleg 1992 után, miután vettem egy használt piros kis 1000-es Skodát. Vasas tanár úr megkért, írjak is a lapba, ő, mint főszerkesztő tartani fogja a hátát, ha a csípős hangnemért baj érne. Nem kíméltük a kétszínűeket, de a helyi román szélsőségeseket is rendre raktuk. Előnyünk volt, hogy ebben a kicsi városban mindenki ismerte egymást, és bizony tartott a nyilvános megaláztatástól. Ünnepségeket, emléknapokat, kulturális műsorokat szerveztünk és tényleg csakhamar az RMDSZ-Laci jelzőt ragasztották rám. Nem volt könnyű, de pezsgésnek indult Kalotaszeg kulturális élete. 1994-ben a tanár úr megkért, vállaljam el az RMDSZ körösfői szervezetének a vezetését, s miután a helyi tanácsosokkal is megbeszélte a dolgot, csakhamar a rendkívüli közgyűlés az elnöki székre rakott. Kalotaszegen először Szentkirályon állítottak emlékművet, és láttam milyen összetartó erő tud lenni egy közösen elért siker. Egy alkalommal Okos Márton barátomnak említettem, hogy Körösfőn is létre kellene hozni valamit közös munkával, amely összefogná az embereket. Huncutul rám nézett és azt mondta, ott van Vasvári. 1995. július 3–4. Vasvári kopjafát szenteltünk a templom tövében. Augusztusban egy több évig zajló persorozat kezdődött, megint a kolozsvári törvényszéken találtam magamat, ugyanis a románok minden áron el akarták tüntetni még az emlékét is. Több mint öt párhuzamos per indult az ügyben, hatvannyolcszor álltam a kolozsvári törvényszék előtt, de megérte. Eckstein-Kovács Péter ügyvéd-szenátor vállalta ingyenesen a védelmünket, mely pereket rendre mind megnyerte. De meg kell említenem Antal János polgármestert is, aki szembeszegült a Kolozs Megyei Tanács fenyegetéseivel, és megvédte a Vasvári kopjafát. Vagy például Okos Mártont, aki minden erejével támogatta a körösfőieket a küzdelmükben, de említhetnék még számtalan nagyszerű embert, akik példát mutattak bátorságukról. A Vasvári kopjafa ma is áll, és lassan zarándokhellyé növi ki magát a turisták és érdeklődök számára. Közben minden erőmmel besegítettem az évente megtartott Riszegtetői ifjúsági találkozó megszervezésébe, amely több ezer magyar embert megmozgat. Alapító tagként vezetői szerepet vállaltam a Bánffyhunyadon székelő Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületben, amelynek példájára létrehozták Körösfőn a Rákóczi Kultúregyletet. Jól működik a Körösfői Rákóczi Hagyományőrző Néptánccsoport, mely elismerést hoz a településnek. Közben a kolozsvári Szabadság napilap tudósítójaként könyörtelenül bíráltam a felfuvalkodott Kiskirályokat. Újra bepereltek becsületsértésért, de ez már nehéz dió volt, mivel magyar és román papok is belekeveredtek, de a végén újra felmentettek.
– Az utóbbi időszakban szerepet vállaltál az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsban (EMNT) is. Miként látod az EMNT-nek az új erdélyi magyar párt alapítására vonatkozó szándékát?
– Az EMNT tavalyi közgyűlésére elfogadtam Gergely Balázs Kolozs megyei elnök meghívását. Tetszett a programjuk, mely arra irányult, hogy simítsa a nézetkülönbségeket az MPP és az RMDSZ között, valamint összefogja és összetartsa az erdélyi magyarságot. Ezért lettem tagja az EMNT-nek. Az EMNT idei közgyűlésén Gergely Balázs már nem vállalta a szervezet vezetését, amelyet nagyon sajnálok, hiszen az ő személyébe vetett bizalom miatt lettem tagja a szervezetnek. Az újságból értesültem, hogy egy új pártot akarnak létrehozni. Véleményem szerint nagyon veszélyes hatalmi játékba fogtak itt valakik. Mindenki tudja rólam, hogy évek óta a FIDESZ politikája a legelfogadhatóbb számomra az anyaországi politikai palettán. Ezért állok döbbenten, amikor azt látom: egy, az erdélyi magyarságot megosztani akaró szervezetet támogat nem kis mértékben ahelyett, hogy azokat az erőket segítené, amelyek az RMDSZ megújulását tűzték ki célul. Szerintem a Demokrácia Központok csak pénzpazarlást jelentenek, hiszen a már működő státusirodák nagyon is alkalmasak lennének erre a feladatra, és biztosan nem lett volna gond az EMNT befogadására ezekbe az irodákba, ahol a magyar állampolgársággal kapcsolatos tudnivalókkal is ellátják a hozzájuk fordulókat. Sajnálom, de az az érzésem, hogy itt csakis pénzről és hatalomról van szó.
– Jövő év februárjában újabb kongresszus elé néz az RMDSZ. Mit vársz el ettől, s a jövendőbeli szövetségi elnöktől?
– Lassú és szívós munkával teljesen meg kell újítani a szervezetet, hiszen mind a csúcsvezetés, mind pedig a megyei vezetés többsége már rég elszakadt a szavazóbázisoktól. Szeretném, ha a jövőbeni kongresszus mérföldkő lenne ebbe az irányba, ezért voltam az elsők között, akik Eckstein-Kovács Péter ügyvéd urat támogattam a szövetségi elnöki tisztségbe való jelölésre, hiszen az ő programja a változtatást tartja fontosnak, míg a Markó Béla elnök úr által pátyolgatott Kelemen Hunor a folytonosság híve. Át kell vizsgálni minden RMDSZ-es magas rangú vezető baráti és családi összefonódását, és ha felmerül a gyanú, hogy hatalmát inkább az egyén, mint a közösség szolgálatába állította, könyörtelenül el kell mozdítani a tisztségéből. Ezt el kell végezni egészen a legkisebb létszámú szervezetekig is.
– Körösfő jelenlegi alpolgármestereként milyen mértékben sikerült gyakorlatba ültetned elképzeléseidet, választási programodat?
– A választóimnak ígért programból több minden is megvalósult, csak el kell jönni Körösfőre és ezt lehet érzékelni. Az én meglátásaim természetesen beilleszkednek az RMDSZ helyi szervezetének a programjába, és a fejlődés elképzelhetetlen lenne a jelenlegi polgármester, Antal János hozzáértése nélkül. Egyik fájó pont, amit nagyon nehéz ebben a gazdasági helyzetben megvalósítani, az új munkahelyek létrehozása. Ugyanis hiába szerveztünk nemzetközi kiállításokat is a körösfői háziipari termékekből, nem igazán tudtuk felkelteni a nagykereskedők figyelmét ezen termékek iránt. Úgy érzem, a jövőben Körösfőnek is a turizmus lehetőségeit kell kiaknáznia, ennek már voltak érzékelhető jelei is.
– Mi adott erőt számodra, hogy semmilyen körülmények között ne add fel a küzdelmet?
– Az erő a közösségben van, s jóleső érzés, hogy az emberek bíznak bennem. Sőt, az emberek szeméből azt látom, hogy ezt továbbvinni kötelező számomra. A Vasvári-kultusz ápolása egyik fő feladataim közé tartozik, az emléknapok megszervezése, a múzeum továbbfejlesztése, de annak az előadássorozatnak is a folytatása, melyet iskolák, művelődési házak, kultúrközpontok meghívására tartok Vasvári Pál életéről és halálának körülményeiről. Lassan kirajzolódik az az ifjú csapat, amelynek tagjai szívvel-lélekkel segítenek, bennük látom a reményt a folytatáshoz.
Sokat segít a nehéz percekben, órákban, az az egészséges optimizmus, amely jellemző rám. Nem vagyok túlbuzgó református, de hiszek egy mindenható erőben, melyet én Istennek nevezek, és a legnehezebb pillanatokban is hozzá fordulók segítségért. Nálam bevált, ajánlom, próbálja ki mindenki, mert nagy lelki segítséget tud nyújtani a nehéz helyzetekben.
Mindig azt tartottam, hogy az egységben az erő. Ezt a családomtól maximálisan megkaptam, és éreztem, hogy bármikor számíthatok rájuk. Mi, férfiak azt tartjuk magunkról, mi vagyunk az erősek, a szívósak, a bátrak, a kitartóak, a célratörők. Végiggondolva az elmúlt harminc és egynéhány évet, úgy érzem, minden tisztelet azé a törékeny asszonyé, aki minden nehézségben kitartott mellettem, három gyermeket felnevelt úgy, hogy közben szorgosan dolgozott, és fürge ujjaival varrta a kalotaszegi varrottasokat.
Azzal a gondolattal kívánunk mindnyájuknak egy sikerekben gazdag Boldog Új Esztendőt, hogy bízva vezetőink bölcsességében, megtaláljuk a közös utat, amely egy sikerekben gazdag évet hoz majd számunkra.
PAPP ANNAMÁRIA, Szabadság (Kolozsvár)

2010. december 30.

Tízéves a Sapientia (Beszélgetés Kató Béla kuratóriumi elnökkel)
Alapkőletételre került sor nemrég Kolozsváron a Tordai úti telken, új kampusza építéséhez látott hozzá a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, melyet tíz évvel korábban kapott az erdélyi magyarság az anyaállamot akkor igazgató jobboldali kormány jóvoltából.
Történelmi jóvátétel, nagy jelentőségű nemzetpolitikai lépés volt. Az intézmény összetett, egyszerre állami és magánegyetemi minőségében sűrítve benne van egy nemzetrész mai helyzetének egész paradoxiája is. Az erdélyi magyar felsőoktatás állapota közel egy évszázada fokmérője a kisebbségi népcsoport emancipációjának, a legközvetlenebb tudósítás mindenkori jogállása egyik legfontosabb mutatójáról. Hogy a jogbővítés ezúttal magyar segítséggel történt, sokat elárul helyzetéről. A Sapientia EMTE-t a Bolyai Egyetem visszaállításához fűződő tízéves kudarcsorozatának tanulságait levonva hozta létre a magyar állam — a Sapientia Alapítvány közvetítésével. Évfordulós számvetésre kértük fel a kuratórium mai elnökét, Kató Béla lelkipásztort, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesét, aki hét éve áll a sok viszontagságot megélt alapítvány élén.
Egyházi bábáskodás
— Tudok róla, hogy 1919-ben egyszerű hadizsákmányként elkobzott kolozsvári egyetemünket az egyházak próbálták meg bár részben tanárképzővel pótolni. A kísérletet akkor meghiúsította a román állam. 2000-ben egyházi égisz alatt született meg az önálló Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. Mivel magyarázható ez? — A nemrég megtartott rektori konferencián is megkérdezték tőlem, miért olyan aktívak Erdélyben az egyházak egyetemi téren. Különbözik helyzetünk sok más európai országétól. Erdélyben az egyházak és az etnikai határok egybeesnek. Emiatt ha az anyanyelvi oktatás joga valamilyen mértékben sérül, az illető felekezet olyan mértékben veszíti el híveit. A nyelvváltás ugyanis automatikusan hozza magával, bár nem minden esetben, a vallásváltást is. Hagyományosan tolerancia uralkodott, tehát nem volt jellemző az egymástól való hódítás, ennek folytán az egyházak egymás mellett autonóm közösségekként léteztek. Igaz, ma az ortodox egyházba házasság útján is be lehet tagolódni. Az újprotestáns egyházakkal mint román nyelvű térítő felekezetekkel nincs alkudni való időnk. Az oktatás tehát számunkra létkérdés. Ezen túlmenően Kató Béla úgy véli, a polgári társadalom a maga kuruc-labanc mintát követő megosztottsága miatt nem tudott egységesen fellépni az egyetemi ügyben, emiatt amikor a magyar kormány partnert keresett tervéhez, szükségszerűen kérte fel közreműködésre a történelmi egyházakat. — Tonk Sándor mint alapító rektor a református egyház főgondnoka is volt, ő nem félt az egyházatyák alapításától, sőt, úgy érezte, ez a legreprezentatívabb háttér. Ráadásul a protestáns egyházakban választják a tisztségviselőket, nem állítható tehát, hogy mi nem képviselünk senkit. Különbség van viszont a váradi és a kolozsvári alapítás között. A váradi Sulyok István Főiskolát, majd a Partiumi Keresztény Egyetemként újraalapított intézményt az egyház hozta létre, míg a Sapientia esetében az egyházatyák tették ugyanazt, ezért az utóbbinak világi a státusa. Küldetésnyilatkozata szerint a "keresztény és egyetemes emberi" értékek szerint kíván működni. Az elmúlt nyolc évben, az MSZP-kormány idején sokat vitattuk a kérdést, némely magyarországiak azt szerették volna, hogy csak az emberi értékek maradjanak, ezt én sem akartam, az alapító atyák sem, végül benne maradt. Kezdetben öt protestáns és négy katolikus tagja volt a kuratóriumnak. Az időközben megürült helyek betöltését végül Kató Béla új elnök javaslatára úgy oldották meg, hogy ne a püspökök legyenek közvetlenül kuratóriumi tagok, hanem mindenik delegáljon maga helyett valakit, így ma nyolc egyházi küldött van, s a testület további négy új taggal bővült. — Létezett egy feszültség, hogy melyik egyház befolyása lesz nagyobb. Amikor engem megválasztottak, Szilágyi Pál azért lett rektor, hogy vele mint katolikussal ezt kiegyensúlyozzák. Mire azonban Dávid László rektori megválasztására sor került — ő református —, nekem sikerült ezt annyira levezetnem, hogy csak a kompetencia került szóba. Ma ezt már nem tárgyalja senki, szinte azt sem tudják, ki hova tartozik.
Nyolc konfliktusos év — Amikor a szocialista kormány került uralomra 2002-ben, kibővítettük a kuratóriumot, ragaszkodtak hozzá például, hogy az RMDSZ is ott legyen. E kormány soha nem tekintette édesgyermekének a Sapientiát, mivel azt a Fidesz hozta létre, és bizonyos fokig koloncnak érezte a nyakán. Az első időben az volt az érzésünk, mintha meg akarná szüntetni. Illetve úgy járt el, mint aki nem üti meg ugyan a halat, de fokozatosan leengedi a vizet az akváriumból. — Szinte felére csökkentették az évi kétmilliárd forintos kiutalást. — Igen. Viszont utóbb, amikor meggyőződtek róla, hogy az intézménynek mi a tényleges szerepe, engedtek, és belátták, fenn kell tartani. "Támogatni ugyan nem nagyon akarjuk, de azért szinten tartjuk." Normatív támogatás címén kaptuk a pénzt csökkentett tételekkel. A takarékosság és mértékletesség nyilván jól fogott. Pont akkor, amikor növekednünk kellett volna, be kellett fagyasztanunk sok mindent. Nem volt a legszerencsésebb, de én ma is pozitívan értékelem, mert sikerült általa túlélnünk a szűkös esztendőket. Rengeteg élményem fűződik ahhoz, mennyi minden függ attól, hogy a kormánytisztviselők közül épp kivel tárgyalunk, az emberi kapcsolatoktól. Képes vagy-e kiismerni az illetőt, talán az Achilles-sarkát is ki tudod tapogatni... A magyar fél mindig változott, volt, amikor a tanügyminisztériumba akartak bekebeleztetni, máskor a Határon Túli Magyarok Hivatalához csatoltak, 2006-tól a Gémesi úr vezette államtitkárságnak (a Miniszterelnöki Hivatalhoz tartozott) osztottak le. Nagyon nagy politikai kitettsége volt mindig a Sapientia ügyének, ezért én, ha szabad ezt mondani, nyolc éven keresztül folyamatosan konfliktusmenedzsmenttel foglalkoztam. Hol oldottam valamin, hol tompítottam, hogy menjen a dolog, mert hol ott, hol itthon a Tőkés—RMDSZ ellentétek miatt kerültünk kereszttűzbe. Amikor követelték, hogy egy-két RMDSZ-képviselő is benne legyen a kuratóriumban, elleneztem: "Ha több párt lesz, akkor megtöltjük pártkatonákkal? Az egyetem másról szól." Végül engedtem, egy ideig Borbély László eljárt a gyűlésekre, utóbb azonban miniszter lett, és több dolga lévén, elmaradt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy miután igyekeztek bekerülni ebbe a csapatba, adott esetben, kormány elé vive a dolgot, segítettek is, ha megakadtunk valahol. A mai napig azt gondolom, nem tesznek ellene, és Markó Béla legutóbb azt mondotta nekem az akkreditációs törvényről, úgy gondolja, most keresztül lehet vinni.
Hol a Bolyai mostanában?
— A Sapientia EMTE tízéves aprólékos belső építkezésének legfőbb győzelme az utóbbi tíz évben, hogy 2010-ben az ARACIS szakszerű vizsgálatok után megítélte számára a szakmai akkreditációt. — Kiderült ezúttal is, erőssége az, hogy nem a hazai magánegyetemek sajátos jegyeit viseli magán, hanem inkább az állami egyetemekre hasonlít. Nemcsak abban, hogy tandíjmentes helyeket tud felajánlani, vagy ösztöndíjat stb. ad, hanem főleg abban, hogy míg a magánegyetem, annak tanári kara anyagi szempontokat követve cselekszik, nálunk nem a pénzszerzés az alaptörekvés. Hanem mi? Mondok egy példát. Az őszi rektori konferencián — miután bemutatkoztak az erdélyi magyar felsőoktatás önálló intézményei, a teológia, a Partiumi és mi — következett a Babeş—Bolyai. Ott voltak a magyar prorektorok, de Andrei Marga beszélt a nevükben. Három magyar rektor a maga intézményéről és akkor a legnagyobbról és egyes körök szerint a legfontosabbról Andrei Marga adja elő magát angolul. Mintegy jelezve, mennyire önálló ott a magyar oktatás. — Micsoda misztifikáció az is, hogy magyar "vonalnak" nevezik! Sem tanszéki, sem tagozati önállósággal nem rendelkeznek, diákcsoportokra lebontva vegetál az egész. — Igen, hiányoznak a jogi garanciák egy beolvasztás, egy felszámolás megakadályozására. — Legutóbb külön akkreditálták ugyan őket mint tanulmányi vonalat, de túl apró lépésnek tűnik. — Valamit az is jelent, de mára napnál világosabb, kik azok, akik maguk dönthetik el, mi kell egy közösségnek. Egyeseknek megengednek ezt-azt, mások viszont maguk döntenek afelől, mire van szüksége a magyar felsőoktatásnak, milyen hiányzó szakokat kell pótolni, ha azokat a többség a maga számára tartotta fenn. Tapasztaltuk a régi, a mai rendszerben is. Végül Tonk Márton dékán tartott előadást a jövőképről, és feltette a kérdést: mi maradt a valamikori Bolyaiból mint koncepcióból? És meg is válaszolta: a Bolyai alapgondolatát ma a Sapientia testesíti meg, az a Babeş—Bolyaiban csak nevében van jelen. Úgy vélem, nem kell feladni a Bolyai önállósulásának célját, de ma mindenekelőtt a Sapientiát kell erősíteni, mert ez a magyarság önálló, autonóm egyeteme. Attól még működhetnek szakok a Babeş—Bolyain is.
Szakkínálat, tervek Sejthető a fentiekből, hogy az a kezdeti álláspont, miszerint a Sapientia a magyar felsőoktatásból hiányzó szakokat fogja képviselni, alaposan módosult a tíz év folyamán. — A kezdeti felháborodás miatt, mely a kezdeményezés értelmét kérdőjelezte meg, kellett arra hivatkozni, hogy a hiányokat szeretnénk mindenekelőtt pótolni, és az valóban így is történt. Nem kizárólagosan azonban. Az ellenállás felerősödött a szocialista kormány idején, ez is támogatta ezt a babeş—bolyais gondolatot, s eszerint válogatott volna terveink között, hogy mit finanszírozzon és mit nem. Műszaki szakokat indítottunk, azokat tényleg nem oktatták magyarul. Egyértelmű volt viszont, hogy tudományegyetemen másra is szükség van. Tény, kezdetben egy-egy személy lobbija is befolyással volt arra, hogy éppen mit indítottak. Viszont egy nagyon egyszerű oka is van annak, hogy Marosvásárhelyen miért gondoltunk másra is. A mérnöki szakokat 95 százalékban fiú hallgatók látogatják, márpedig mi az egész ifjúságnak kívánunk fórumot adni, lányok számára is. Abszolút kézenfekvő, hogy a kommunikáció szakra szinte kizárólag lányok jelentkeznek, a humán szakokat is ők kedvelik. Most épül a kollégium az ottani kampuszon, ott háromszáz-négyszázan együtt fognak lakni is. Egy tudományegyetem nem nyújthat egyoldalú képzést, lényeges, hogy szélesebb körű legyen. Másfelől, mivel önálló intézmény vagyunk, nem kell egy szakot nyomnunk orrvérzésig, ha megy, ha nem. Kellő rugalmassággal módosíthatunk a szerkezeten. Gyorsan dönthetünk, milyen irányban akarunk fejleszteni. Úgy látom, a műszaki szakokon lehet még bővíteni. Nagyon fontos viszont, hogy amit három éven át hiába próbáltunk, az most sikerült: jogászképzés indult az idén. Komoly háttérmunkának köszönhetjük, hogy megkaptuk rá a jóváhagyást. Kolozsváron a művészetek és az európai tanulmányok mellett a jog lesz a harmadik pillér. Meg kell fontolni, melyek a mai élet fő csapásai, milyen szakemberekre van szükség. Szerintem ilyenek az önkormányzati vezetői állások, a különböző tisztviselői kategóriák például. Egy szó, mint száz, az elnök egy szélesebb társadalomépítési keretbe helyezi e munkát. Ma a Sapientiára és a Partium Egyetemre az anyanyelvükön tanuló magyar hallgatók negyede jár, a többi a Babeş–Bolyain, a színin, az orvosin stb. tanul, a becslések szerinti többség viszont még mindig román intézmények diákja. "Ha azt vesszük, hogy Magyarországon összesen 69 felsőoktatási intézmény van magánegyetemekkel együtt, akkor nekünk, a másfél milliónak szintén járna vagy öt saját intézet, és csak egy van." A területi hálózatépítés igénye létezik, de egyelőre az erőket a kolozsvári és vásárhelyi építkezés, a csíki felújítás köti le. Nem titok, hogy a Babeş—Bolyai székelyföldi terjeszkedése a Sapientia körülbástyázását szolgálja. Az új Fidesz-kormányhoz fűzött remények kapcsán megjegyzi: "Az egyetem közben felnőtt, nyilván tisztában lesz a támogató, hogy inkább ránk kell figyelnie, arra, mire van fogadóképesség, stratégia és akarat." Végül egy fontos újdonság: — Marosvásárhelyen magáncég kezdeményezésére informatikai kutatóállomás épül az egyetem mellé, ami azért fontos, mert kutatási lehetőséget kínál az oktatásnak, egyben munkaerőre is számíthat az egyetem részéről. Az egyetem köré fel kell építenünk egy háttérvilágot, mely egyfelől működteti azt, másfelől igényli végzőseit. Az alapítvány feladata hosszabb távon létrehozni azt a gazdasági környezetet, mely nem szolgáltatja ki az intézményt a politikumnak, hanem megszilárdítja önállóságát. Ehhez kell a megfelelő támogatást megszereznünk. Úgy gondolom, ha ez nekem sikerül, átadhatom a stafétát másoknak.
B. KOVÁCS ANDRÁS, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. december 30.

Népszerű a Demokrácia Központ
Nagy a forgalom az egy héttel ezelőtt felavatott sepsiszentgyörgyi Demokrácia Központban. A gyakorlatilag három napja üzemelő irodában tegnap délutánig közel 150, a gyorsított honosítási eljárás kérelmezése érdekében összeállított iratcsomót néztek át, s máris egyértelművé vált néhány típushiba.
"Semmilyen iratot vagy iratfordítást nem kell közjegyzőnél hitelesíteni — hívja fel a figyelmet az egyikre Nemes Előd, a központ vezetője. — A konzulátuson elegendő lesz bemutatni az eredeti okiratot, illetve annak fordítását, a hitelesítést a konzul végzi a helyszínen. Nincs szükség a rendőrségen kiváltandó erkölcsi bizonyítványra sem. Találkoztunk olyan emberrel is, aki már 200 lejt költött különböző hitelesítésekre, fordításokra, miközben 40 lejnél többet senkinek sem kell fordítania az egész iratcsomó összeállítására. A központban az iratok fordítását is biztosítani tudjuk." A tervek szerint január első napjaiban megnyitják a baróti és kovásznai Demokrácia Központot is. Bár egyelőre a honosítás kérdései állnak az állampolgári érdeklődés homlokterében, a központok egyéb problémákra is igyekeznek odafigyelni. Így például Baróton sokak gondja a külföldi állásközvetítés, ugyanis többen estek áldozatul szélhámosoknak. Nemes Előd fontos feladatnak tartja az intézményekben való anyanyelvhasználat fokozott érvényesítését is. A Demokrácia Központok a közeljövőben igyekeznek mikrohitelek révén segítséget nyújtani a vállalkozói szférának is.
Csinta Samu, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. december 30.

Pórázon
Úgy játszanak az RMDSZ-szel társai a hatalomgyakorlásban, mint kisegérrel a macska, kutyával a kurta lánc: szédítik, kábítják. Ha nem lenne oly nagy szükség rájuk, rég bekapták volna. De egyelőre nélkülük nem megy, s emiatt néha engednek, máskor meg úgy tesznek, mintha kedvét töltenék. Mint most a tanügyi törvénytervezet ügyében.
Tudják, Markóék kormányjelenlétüket már csak azzal tudják választóik előtt igazolni: vérrel és verítékkel sikerült a kisebbségek számára bizonyos többletjogokat biztosító tanügyi törvényt elfogadtatniuk. S közben e jogszabály amolyan pórázzá vált, mely az RMDSZ-t Emil Bocékhoz és Traian Băsescuhoz kapcsolja. És természetes, hogy a balkáni politizálás nagymesterei ki is használják a helyzetet: különféle ürügyek örvén tolják, halogatják az oktatási törvény elfogadását. Markukban tartják az RMDSZ-t, néha muszájból cirógatják, máskor orrára koppintanak, el ne bízza magát, s zsarolgatják is, ha a szükség úgy diktálja, de módjával, mert jelenlétük a kormányban kulcsfontosságú. Míg velük maradnak, ők a hatalom urai. Az erőfitogtatás eszköze most épp az alkotmánybíróság, mely 2011. január 4-re halasztotta a tanügyi törvényre vonatkozó döntést. Morognak, elégedetlenkednek az RMDSZ nagyjai, Markó azt dörmögi, fogytán türelmük, de a karácsonyra, illetve szilveszterre beígért szakítást — kompromisszumkész politizálásuk szellemében — jövő év elejére halasztották. Miközben minden szavuk, megnyilatkozásuk azt sugallja, hiszik, rendeződnek dolgaik, s eme ócska nász eltarthat még egy ideig. És bíznak — nem is oktalanul — a mindenható kilenctagú testületben, mely egy ideje csakis Băsescu szája íze szerinti döntéseket hoz. Emiatt nemcsak az ellenzék, de jeles jogászok magának az alkotmánybíróságnak a létjogosultságát vonják kétségbe, mondván, akkor lenne értelme ennek az intézménynek, ha nem kiérdemesült politikusok, pártjaikból nyugdíjba készülő harmadrangú jogászok, hanem magisztrátusi bölcsességgel és tudással rendelkező személyiségek alkotnák. Jelenleg négyen úgy táncolnak, ahogy a szocdemek és a liberálisok fújják, öten pedig úgy, ahogyan az államfő, a nagyobbik kormánypárt és függeléke, az RMDSZ diktálja. Így valóban fölöslegesek. És mi történik januárban? Természetesen, folytatódik a macska-egér harc. Új tanügyi törvénnyel vagy régivel.
Simó Erzsébet, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2010. december 30.

Kövér László kapja az SZNT kitüntetését
Aláírásgyűjtés Székelyföld autonómiájáért
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) évente kitüntetést adományoz azoknak, akik a legtöbbet tették a székely autonómiatörekvésekért, Székelyföldért, a székelységért. A Gábor Áron-díj a szervezet szabályzata szerint egy székelyföldi magánszemélyt, egy Kárpát- medencén belül élő személyt, egy Kárpát-medencén kívüli személyt, valamint egy intézményt vagy egy jogi személyt illet meg. Az SZNT döntése idén az volt, hogy egyetlen díjat ítélnek oda, ennek kedvezményezettje pedig Kövér László, a magyar Országgyűlés elnöke. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs a Népújságnak elmondta, az Országgyűlés elnöke kifejezte, hogy megtisztelőnek tartja és elfogadja a díjat és eleget tesz a meghívásnak, hogy egy székelyföldi út során vegye át ezt a kitüntetést 2011 tavaszán, Marosvásárhelyen. "Indoklásként el kell mondani azt, hogy a kitüntetést a házelnök úrnak a politikai, a törvényhozói tevékenysége, az állampolgári törvényt módosító indítványa, a trianoni trauma feloldására tett erőfeszítései elismeréseként adományoztuk, mindazon szeretetteljes baráti gesztusokért, amelyeket Székelyföld felé, a székelyek irányába tett a hosszú évek során Kövér László. Ennek csak betetőzése volt az a történelmi gesztus, hogy az Országházban az országgyűlés elnökeként elfogadta, hogy az SZNT a magyar parlamentben adjon hangot a székely autonómiatörekvéseknek" – mondta a Székely Nemzeti Tanács elnöke. A keddi sajtótájékoztatón Izsák Balázs hozzátette: a 2008-ban a sepsiszentgyörgyi gyűlésen hozott határozat értelmében kezdeményezni fogják, hogy fogadjanak el egy európai szintű szabályozást az európai őshonos nemzeti kisebbségek védelmére. A Lisszaboni Szerződés 11 pontjára támaszkodnak, amely lehetővé teszi, hogy 1 millió európai uniós állampolgár szorgalmazására az EU valamilyen törvényi szabályozást napirendre tűzzön. Az SZNT aláírások gyűjtését kezdeményezi, legkevesebb hét uniós tagállamot szólítva meg ez ügyben: Szlovákiát, Magyarországot, Olaszországot, Ausztriát, Spanyolországot, Nagy-Britanniát, de terveik szerint a franciaországi baszkokat, korzikaiakat is felkérik.
(antalfi) Népújság (Marosvásárhely)

2010. december 30.

Nem államosíthatják vissza a Székely Mikó Kollégiumot
A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását lehetővé tevő bizottság három tagja ellen vádat emelt a korrupcióellenes hatóság. Markó Attila államtitkár visszautasítja a vádakat, s várja, az igazságszolgáltatás tisztázza az ügyet. Az ingatlan tulajdonosa, az Erdélyi Református Egyházkerület bízik abban, hogy a történelmi igazságtételt nem lehet visszafordítani, s ha itthon nem, Európában megszületik a kedvező döntés.
Vizsgálat a Mikó visszaszolgáltatása ügyében című, lapunk december 24-i számában megjelent tudósításunkban beszámoltunk arról, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat visszautasította a korrupcióellenes hatóság megkeresését, és nem kíván részt venni abban a perben, melyet a tanintézmény visszaszolgáltatása kérdésében kezdeményeznek, valamint arról, hogy a három érintettnek zárolták ingó és ingatlan vagyonát.
A korrupcióellenes hatóság brassói területi kirendeltsége Markó Attila államtitkár, az etnikumközi kapcsolatok hivatalának vezetője, Marosán Tamás, az egyházkerület jogásza és Silviu Clim, az igazságügyi minisztérium volt jogtanácsosa ellen emelt vádat különösen súlyos következményekkel járó, közérdek elleni hivatali visszaélésért.
A három vádlott a visszaszolgáltatási bizottság tagjaként 2002 májusában megállapította, hogy a Székely Mikó Kollégium a református egyház tulajdonát képezte, és a jegyzőkönyv alapján az ingatlant visszaszolgáltatták az erdélyi egyházkerületnek. Az ügyészek szerint a tulajdonjog megállapítása hamis volt. Indoklásként közlik, a vádlottak feladata volt a dokumentumok törvényességének ellenőrzése, ám az egyház egy 1990-ben kibocsátott, érvénytelen telekkönyvi kivonatot mutatott be, továbbá az eredeti telekkönyvből készült fénymásolatot, amelyhez nem csatoltak hivatalos román fordítást. Ily módon szerintük a vádlottak 1,3 millió euróval károsították meg az államot. Az ügycsomót a sepsiszentgyörgyi bíróságra adták le. A korrupcióellenes ügyészség közli még, hogy a bűnügyi kivizsgálás eredménye semmiképp nem írhatja felül az ártatlanság vélelmét, mely megilleti a vádlottakat.
Markó Attila lapunk érdeklődésére kifejtette, azt kellene már valakinek észrevennie, jelesen a román igazságszolgáltatásnak, nemhogy nem követtek el bűncselekményt, még csak nem is hibáztak, hanem teljes jóhiszeműséggel és igazságérzettel végezték a dolgukat. Válaszlépésként annyit helyez kilátásba: amennyiben a román igazságügy sem látja be a nyilvánvaló tényt, hogy nem vétkesek, a strasbourgi emberjogi bíróságra szándékozik vinni az ügyet, továbbá megfontolja, hogy pert indít-e meghurcoltatás vádjával azok ellen, akik hamis vádemeléssel rosszhiszeműen ellenük fordultak. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese elmondta, nem érte váratlanul a lépés, hiszen évek óta folyik a Mikó visszaszolgáltatása körüli cirkusz. Minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy az egyház nem követel vissza olyat, ami nem az övé, sőt, örvendene, ha megkapná azt, ami az övé volt. Nem tudja, milyen hátsó szándékok vezérlik az ügyészséget, miért és miért éppen most, miért pont azokat a tisztségviselőket fogják perbe. A főjegyző úgy véli, ha az ingatlant visszaállamosítanák, az precedenst teremthet, s a többi egyházi vagyont is vissza lehetne venni. Ha olyan a szándék, mindenféle indokot fel lehet hozni addig menően, hogy nem megfelelő a telekkönyvi bejegyzés fordítása. Reméli, egy uniós ország nem mehet el oly messze, hogy egy történelmi igazságtételt visszafordítson. Bízik abban, hogy a végső döntés, mely ha nem is itthon, hanem valamely európai fórumon születik meg, kedvező lesz. Fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat nem kíván részt venni a perben, tehát jogosnak tartja a visszaszolgáltatást. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere rávilágított egy jogi gubancra: még ha jogtalanul ítélték volna oda a kollégiumot az egyháznak – ami nem így van –, akkor sem az állam károsodott volna, hanem az önkormányzat, hiszen a visszaszolgáltatás előtt annak tulajdonában volt az ingatlan.
Az ügy pikantériája, hogy az oktatási miniszter javaslatára az államfő december 20-i rendeletében a Tanügyi Érdemrend Tisztikeresztjét adományozta négy rangos főgimnázium mellett a Székely Mikó Kollégiumnak is másfél évszázados minőségi oktatási tevékenysége elismeréseként.
Szekeres Attila, Háromszék, Erdély.ma

2010. december 30.

Romániai magyar napilapok az RMDSZ kormányzati szerepéről
A Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek (RMDSZ) a romániai belpolitikai erőviszonyok alakulásában játszott pótolhatatlan szerepéről, de a kormányzásban vállalt felelősség „csapdáiról" is ír csütörtöki számában a romániai magyar sajtó.
A bukaresti Új Magyar Szó (ÚMSZ) hasábjain Bíró Béla politológus kifejti: az RMDSZ történetének talán legnehezebb évét tudhatja maga mögött, erejéhez mérten túlságosan nagy felelősséget kellett vállalnia. Nem csak a romániai magyarság gondjainak megoldásában, de az egész ország sorsának rendezésében is meghatározó szerepet játszhatott, sőt kellett – sokszor talán hajlamai ellenére is – játszania. A mind erőteljesebb erodálódás jeleit mutató demokrata-liberálisok oldalán venni részt a kormányzásban szerfelett kockázatos volt és továbbra is kockázatos – állapítja meg a szerző.
Az RMDSZ ma már profi politikusokból álló csapat, amely pillanatnyi érzelmeit, ha kell, képes felfüggeszteni is, e szervezetet ugyanolyan józan megfontolások, sőt a szó jobbik értelmében vett gátlástalanság jellemzi, mint román partnereit – írja Bíró Béla.
"Számtalanszor hánytuk az RMDSZ szemére – én is megtettem –, hogy politikai házasságszédelgőként viselkedik. Úgy tűnik azonban, hogy a román politikai mezőnyben ezt senki nem veszi tőlünk zokon. Itt ez az úzus. A román pártok képviselői annak függvényében válnak a magyar ügy támogatóivá, hogy mi támogatjuk őket, vagy sem. S rokonszenvük is épp addig tart, amíg maga a támogatás" – állapítja meg a kommentátor.
Az RMDSZ politikusainak nincsenek illúzióik, nem hisznek abban, hogy a román féllel egyik napról a másikra örökre szóló kompromisszumokat lehet kötni, de abban sem, hogy a karakán igazmondás, égbekiáltó igazságok nemzetközivé tétele, a román nacionalizmus derekas és rettenthetetlen visszautasítása kézzelfogható eredményre vezethet. „Eredményt csak a pillanatnyi lehetőségek és a távlati célok optimális egyeztetésével, a folyton változó politikai erőtér számunkra kedvezőnek ígérkező adottságait kihasználva érhetünk el" – állapítja meg a politológus.
A Sepsiszentgyörgyön szerkesztett Háromszék szerint viszont úgy játszanak az RMDSZ-szel társai a hatalomgyakorlásban, mint kisegérrel a macska, kutyával a kurta lánc: szédítik, kábítják. „Ha nem lenne oly nagy szükség rájuk, rég bekapták volna. De egyelőre nélkülük nem megy, s emiatt néha engednek" – álla a napilapban.
Az újság szerint a román partnerek tudják, hogy Markóék kormányjelenlétüket már csak azzal tudják választóik előtt igazolni: vérrel és verítékkel sikerült a kisebbségek számára bizonyos többletjogokat biztosító tanügyi törvényt elfogadtatniuk (bár még mindig nem sikerült tető alá hozni, mert az alkotmánybíróság még nem döntött e jogszabályról – a tud.). Közben e jogszabály amolyan pórázzá vált, amely az RMDSZ-t Emil Boc miniszterelnök pártjához és Traian Basescu államfőhöz kapcsolja – írja a Háromszék.
A balkáni politizálás nagymesterei ki is használják a helyzetet, markukban tartják az RMDSZ-t, néha muszájból cirógatják, máskor orrára koppintanak, el ne bízza magát, s zsarolgatják is, ha a szükség úgy diktálja – olvasható a cikkben.
Az erőfitogtatás eszköze most épp az alkotmánybíróság, amely 2011. január 4-ére halasztotta az oktatási törvényre vonatkozó döntést. „Morognak, elégedetlenkednek az RMDSZ nagyjai, Markó azt dörmögi, fogytán türelmük, de a karácsonyra, illetve a szilveszterre beígért szakítást – kompromisszumkész politizálásuk szellemében – jövő év elejére halasztották. Miközben minden szavuk, megnyilatkozásuk azt sugallja, hiszik, rendeződnek dolgaik, s eme ócska nász eltarthat még egy ideig" – írja a székelyföldi napilap.
Pagonyi Judit
Duna Tv, Híradó, Erdély.ma

2010. december 31.

2011-től ezt kívánjuk
Salamon Márton László
„Akit egyre-másra támogatnak, az nem önálló. (...) A romániai magyarságnak az lenne az ideális állapota, ha egy belső pénzügyi egyensúlyt megteremtő romániai magyar családhoz hasonlóan el tudná tartani önmagát.”
Az Új Magyar Szó tegnapi vezércikkének indító mondatai ezek, amelyekkel tulajdonképpen valamennyi romániai magyar lap év végi vezércikkét el lehetne indítani. Hiszen aligha van olyan sajtótermék az erdélyi kisebbségi prérin, amely ne szembesülne lépten-nyomon – és az utóbbi két, gazdasági válság által meghatározott évben főképp – ilyen helyzettel. Amely ne szembesülne azzal, hogy a lap tulajdonosai, előfizetői, vásárlói, illetve hirdetői nem képesek eltartani az illető médiaterméket, ezért a politikai alapon eldöntött-kiutalt támogatások létfontosságúvá válnak számára. Ez a helyzet vezetett el a sajtó teljes kiszolgáltatottságához. Ahhoz az állapothoz, amikor a politikai alapú támogatásért cserébe egy – mindaddig ha másra nem, legalább a látszatokra valamit adó – erdélyi magyar lap, annak publicistája képes meghasonulni. Képes hülyének nézni olvasóit, képes nyilvánosan mosdatni azt a szerecsent, amelynek még csak nem is az a legnagyobb baja, hogy fekete, hanem az, hogy fehérnek mondják.
A magyar sajtótörvényről van szó, természetesen. Arról a törvényről, amelyet a teljes civilizált világ elítél, és amely olyan felvilágosult fejeket, mint Konrád György 1933-ra emlékeztet. Arra az évre, amikor az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Munkáspárt hatalomra jutott Németországban. És amelyről az említett erdélyi magyar lap vezércikkírójának nem az jut eszébe, hogy újságíróként és magyarként őt magát, az ő személyét, lapját és szakmáját alázza meg az Erdély teljes leigázására készülő budapesti politikai hatalom. Hanem a Fidesz-mundér védelmét tartja elsődleges feladatának saját szakmatársaival és Európa közvéleményével szemben. Pénzügyi önállóság, anyagi biztonság – olyan fogalmak, amelyek után most, 2010 végén-2011 elején a romániai magyar média csak áhítozik. Pedig erre lenne szükség ahhoz, hogy ilyen torz vélekedések ne kapjanak nyilvánosságot erdélyi sajtónkban.
2011-től „csak” ezt kívánjuk. Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. december 31.

Hihetetlen Gyerünk is gyorsan haza, muszka földre még sokáig szükség lesz útlevélre-vízumra, van nekünk tennivalónk elég itthon is.
Nem az a hihetetlen, hogy magyarországi üzletben román bankkártyával – magyarán lejjel – tudok fizetni, mert ez visszafelé is igaz; de hát akkor minek ide euró meg Schengen? Járunk át szépen egymáshoz, főleg a határ mentén folyik a szokásos seft.
Nem az a hihetetlen, hogy magyarországi üzletben román bankkártyával – magyarán lejjel – tudok fizetni, mert ez visszafelé is igaz; de hát akkor minek ide euró meg Schengen? Járunk át szépen egymáshoz, főleg a határ mentén folyik a szokásos seft. Magyarországról egy bizonyos körzeten belül például benzinért, amelynek ára történelmi csúcsra tört, és szilveszteri ajándékként literje még a hat lejt is meghaladja. De még ez sem hihetetlen: a magyarországi jövedelmek – a nyugdíjakat is beleértve – azért minden megszorítás ellenére még mindig magasabbak, mint Romániában. Ha valamikor, hát most igazán tarthatnának Kovács László volt magyar külügyminiszter és pártelnök, utóbb európai uniós biztos jóslatától, a „huszonhárommillió román munkavállaló” beözönlésétől, amit a magyarigazolvány bevezetésekor vizionált, de az özönlés ezúttal is elmarad. Egészen más az, ami – Schengen ide, Schengen oda – nem ismer határokat, jelesül a jelképek nemtisztelete. A szobormászás – olvasom – amolyan nemzeti sporttá vált, amióta Kolozsváron régi pompájában visszaállították Fadrusz János alkotását. Divat lett, hogy a fiatalok meglovagolják Mátyás király szobrát, nincsen bennük semmi tisztelet. (A városi tanács tavasszal növényeket akar körbeültetni, hogy így védje a szoborcsoportot; javaslom, a sövény húsevő növényekből álljon.) Amúgy a „Matyi-szobor” esetében azt sem ártana figyelembe venni, hogy utoljára Gheorghe Funarnak volt bátorsága pimasz módon hozzápiszkálni. No de hát mi köze a szobormászásnak Schengenhez? Hát annyi, hogy nem kimondottan romániai, sokkal inkább nemzetközi jelenségről van szó. Budapesten például most próbálják a Hősök teréről kiűzni a gördeszkásokat, noha korábban – amikor az volt a divatban – már a görkorcsolyásokat rendeletileg kitiltották, mert nemcsak tiszteletlenség a honfoglaló hősökkel, a szoborgalériából letekintő nemzeti nagyokkal, sőt, a magyar hősök emlékművével (korábban az Ismeretlen katona sírjával) szemben, ahol ráadásul díszőrség is áll, hanem még a díszburkolatot is rongálja, ami viszont kárt okoz az önkormányzatnak, végső soron az adófizetőknek. Amikor ilyesféle híreket olvasok, visszamerengek a régi szép diktatúrás időkbe, s eszembe jut a moszkvai Vörös tér. Ahol bizony illően kellett viselkedni, olyannyira tilos volt például a dohányzás, hogy elég volt elővenni egy szál staubot, és máris ott termett szigorú tekintetével a rendőr (helyi nyelven: GAI-poszt), és felszólításának gumibotja meglengetésével adott nyomatékot. Csókot is csak egyetlen esetben lehetett váltani: a Lenin-mauzóleumot az esküvőjük alkalmával szigorúan kötelező jelleggel fölkereső ifjú pároknak – csakis és kizárólag férfinak nővel; kivételt egyedül az képezett, amikor Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár megkívánta valamely elvtársának („csókosának”) a száját. Ezt nem sírom vissza, dehogy, a rendet azért nem bánom, csak ne úgy kényszerítsék rám, hanem belülről fakadjon. (József Attilával: „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet...”) De hát ott is mi történik manapság? A Vörös téren rock-koncertek sorát rendezik, korcsolyapályát nyitnak rajta télen, az egykori szovjet időket kifigurázó, avagy napjaink maffiaéletét leleplező hollywoodi filmeket forgatnak, a háttérben a Szpasszkij-torony ormán rendületlenül forgó vörös csillaggal. Bozse moj! Ha most élne, bizony Sztálin is forogna a sírjában. Gyerünk is gyorsan haza onnét, muszka földre még sokáig szükség lesz útlevélre-vízumra, van nekünk tennivalónk elég itthon is. Friss hír: kimutatták, hogy a rendfenntartó erők kötelékében dolgozók létszáma jelenleg huszonöt százalékkal haladja meg az európai átlagot. Ez azt jelenti, hogy nálunk százezer lakosra ötszáz belügyi alkalmazott jut, miközben az európai átlag csak négyszáz. Ezért jövőre leépítések várhatók a belügyminisztériumnál is. Azért ez Ceauşescu idején elképzelhetetlen lett volna, de valójában ez sem hihetetlen. Elvégre ma hosszú évtizeden, a harmadik évezred első évtizedén lépünk túl, holnap már 2011-et írunk. És ez a hihetetlen.
Gyulay Zoltán, Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. december 31.

A profizmus évada
A román stratégia azóta sem sokat változott. Mi azonban, úgy tűnik, igen.
Az RMDSZ történetének talán legnehezebb évét tudhatja maga mögött. Nem azért, mert a román nacionalizmus virulens támadásait kellett volna visszavernie, erre ma már ritkán van szükség, hanem azért, mert erejéhez mérten túlságosan nagy felelősséget kellett vállalnia.
Nem csak a romániai magyarság gondjainak megoldásában, de az egész ország sorsának rendezésében is meghatározó szerepet játszhatott, sőt kellett – sokszor talán hajlamai ellenére is – játszania. Az elmúlt esztendő minden fontosabb pillanatában a szó szoros értelmében az RMDSZ-en múlott, hogy a román belpolitika milyen fordulatot vesz. S a döntés egyetlen esetben sem volt könnyű. A mind erőteljesebb erodálódás jeleit mutató demokrata-liberálisok oldalán, akik az RMDSZ-hez fűződő viszonyukat is gyakorta nyíltan konjunkturálisnak tekintették, szerfelett kockázatos volt és továbbra is kockázatos vállalni a kormányzást. Azoknak, akik mégis az együttműködés mellett döntöttek, tudniuk kellett, hogy a nekünk szánt engedményeket partnereink „legjobb meggyőződésük” ellenére fogadták el, s az első adandó alkalommal képesek lesznek vissza is venni. Ahogyan az 1945 után történt, amikor a nacionalista Gheorghiu-Dej a Magyar Népi Szövetség politikai támogatásának fejében tett – a Magyar Autonóm Tartomány létrehozásáig terjedő – engedményeket, amelyeket aztán ‘56-ot követően, élve az adódó alkalommal, vissza is vont. S ugyanezt tette a még nacionalistább (a Bolyai Egyetem felszámolását is lebonyolító) Ceauşescu, aki a magyar értelmiség támogatásának fejében szintén hozzájárult a Bukarestbe, illetve a székely megyékbe átirányított magyar kulturális intézményrendszer bővítéséhez, hogy aztán végül nem csak mindent visszavegyen, de a kulturális intézmények, az iskolarendszer, a civil társadalom maradékának beolvasztásával, az egyházak ellehetetlenítésével a romániai magyarságot a szakadék szélére is juttassa. A román stratégia azóta sem sokat változott. Mi azonban, úgy tűnik, igen. Az RMDSZ ma már nem az osztálynélküli társadalom vagy nemzeti egység fantomjaitól elvakított rajongók naiv gyülekezete, hanem profi politikusokból álló csapat, amely pillanatnyi érzelmeit, ha kell, képes felfüggeszteni is, akit ugyanolyan józan megfontolások, sőt a szó jobbik értelmében vett gátlástalanság jellemez, mint román partnereit.
Számtalanszor hánytuk az RMDSZ szemére – én is megtettem –, hogy politikai házasságszédelgőként viselkedik. Úgy tűnik azonban, hogy a román politikai mezőnyben ezt senki nem veszi tőlünk zokon. Itt ez az úzus. A román pártok képviselői annak függvényében válnak a magyar ügy támogatóivá, hogy mi támogatjuk őket, vagy sem. S rokonszenvük is épp addig tart, amíg maga a támogatás. A korábbi politikusi generációktól eltérően az RMDSZ politikusainak nincsenek illúzióik. Nem hisznek abban, hogy a román féllel egyik napról a másikra örökre szóló kompromisszumokat köthetünk, de abban sem, hogy a karakán igazmondás, égbekiáltó igazságaink nemzetközivé tétele, a román nacionalizmus derekas és rettenthetetlen visszautasítása kézzelfogható eredményre vezethet. Eredményt csak a pillanatnyi lehetőségek és a távlati célok optimális egyeztetésével, a folyton változó politikai erőtér számunkra kedvezőnek ígérkező adottságait kihasználva érhetünk el. Ehhez azonban nem pusztán nemzeti érzelmekre van szükség (persze azokra is), hanem emberismeretre, a román politika labirintusaiban való eligazodásra, a politikai döntések optimalizálásának képességére. Az egy tömbből faragott karakánság teljesítménypotenciálját Tőkés László Európai Parlamentben folytatott kampányainak hatékonysága jól szemlélteti.
Az országot az előző kormányzatok nemzetellenes nacionalizmusa juttatta abba a helyzetbe, amelyben vagyunk. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalása – a maga kiegyensúlyozó mechanizmusaival – ennek a paradox nacionalizmusnak a visszaszorulását segítette és segítheti továbbra is.
Hogy közben nehéz döntéseket kell hozni? Tény. De az a másik tény, hogy a Szövetség népszerűségének kockáztatásával is képes vállalni ezek meghozatalának ódiumát, kétségtelen profizmusról tanúskodik.
Bíró Béla, Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. december 31.

Erdély tájain – Szádecky-Kardoss Gyula és az EKE
Széljegyzetek a kettős, kerek évfordulós emlékkonferencia kapcsán
December 11-én Kolozsváron, Bocskai fejedelem szülőházában, vagyis a Sapientia Tudományegyetem központi épületének Óváry-termében több mint hatvan idősebb és fiatal geológus gyűlt össze, hogy kutatási eredmények bemutatásával ünnepeljék a város egykori egyetemének neves tanára, Szádecky-Kardoss Gyula születésének 150. évfordulóját, illetve tisztelettel emlékezzenek halálának 75. évfordulójára. Délelőtt sírjánál, a Házsongárdi temetőben koszorút helyeztek el a résztvevők, délután tíz tudományos előadást hallgattak és vitattak meg: részben a professzor tudományos és egyéb szellemi hagyatékával, részben az általa kutatott ásvány-, földtani témákban, az előadók által felmutatott új eredményekkel kapcsolatban.
Miért szólunk ezen az oldalon róla? Egyszerűen azért, mert élete Kolozsvárra érkezése pillanatától haláláig szorosan összeforrt az itteni turistasággal, az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel. Ki is volt valójában szádecsnei és kardossfalvy – a nemesi címet bátyjával közösen, tudományos érdemeik révén szerezték – Szádeczky-Kardoss Gyula? Szádecky Sámuel pusztafalusi (felvidék) református pap gyermekeként született, 1860. december 30-án. Egyetemet Budapesten végzett, majd külföldi tanulmányútját követően ugyanott, egykori tanára, Szabó József kiváló ásvány- és földtanprofesszor mellett volt tanársegéd. Amikor Koch Antal, aki 24 évi kolozsvári tanszékvezetői tevékenység után a budapesti tudományegyetemre távozott, a Kolozsváron megüresedett tanári állást 1896-ban Szádeczky megpályázta, elnyerte. Így került városunkba. Tulajdonképpen bátyját, Szádeczky-Kardoss Lajos történelemprofesszort követte, aki kevéssel előtte került ugyanerre az egyetemre. Mindketten 1918-ig voltak a Ferenc József Tudományegyetem kiváló tanárai (sőt adott időben rektorai is).
Lajos, mint történész, az erdélyi kora-újkor, a céhtörténet, a székelység, illetve a törökországi magyar emlékek kutatójaként alkotott nagyot. Ő is kivette részét az EKE tevékenységeiben. Volt az Irodalmi Bizottság tagja (1897-től), a kerékpáros osztály választmányi tagja (1898-tól), de az EKE kolozsvári osztályának elnöke, sőt az országos szervezet alelnöke is (1899-ben).
Gyula, a földtan és ásványtan professzora, nemzetközi hírnevet szerzett nemcsak magának, de az általa vezetett tanszéknek is. Kiváló ásvány- és kőzettan-kutató volt, hatalmas szakirodalmi hagyatékkal, melyben nagyon sok olyan vidék kőzettanával–földtanával foglakozott, amelyek ma is a turisták kedvelt kirándulóhelyei: foglalkozott a Kolozsvár környéki dombok üledékes és vulkáni eredetű kőzeteivel, a Gyalui-havasok kristályos paláival, a Vlegyásza magmás kőzeteivel, de a Szamosfalvi-fürdő földtanával, vagy a Keleti-Kárpátok vulkáni vonulatával is. Mégsem ezekért az érdemekért írunk e helyen róla, hanem az Erdélyi Kárpát-Egyesületben betöltött rendkívüli szerepvállalásáért emlékezünk rá, kettős kerek évfordulója alkalmából. Az említett konferencián is hangzott el olyan előadás, mely a kiterebélyesedett Szádeczky-Kardoss családnak a magyar turistamozgalmakban betöltött (ma is aktív) szerepét választotta témájául (Vallasek István: A Szádeczky-Kardoss család szerepe a magyar természetjáró mozgalomban a 20. század első harmadában).
Szádeczky Gyula tehát 1896-ban került Kolozsvárra, s a következő évben már találkozunk nevével az EKE keretében, az útjelzők tevékenységébe bekapcsolódva. A következő évben már az egyesület országos választmányának tagja, és a kerékpáros osztály alelnöke volt. A szervezet vezetésében a legnagyobb szerepet akkor vállalta, amikor az erdélyi magyarság kisebbségbe szorulva, nehezen talált önmagára. Ehhez tegyünk egy kis kitérőt: midőn, 1919-ben, még a párizsi (Trianon) béke megkötése előtt, Onisifor Ghibu vezetésével, karhatalmi erővel a románság 4 óra alatt kirakta a Ferenc József Tudományegyetem teljes tanári karát az intézményből, annak minden tulajdonát átvéve, a tanári kar zöme kénytelen volt távozni. Ebből a magból alakult 1921-ben a Szegedi Tudományegyetem, mely magát máig a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem jogutódjának tekinti. Egyetlen tanárnak engedtetett meg, hogy az egyetemen munkaasztalát megtarthassa, bár nem taníthatott, fizetést pedig a Román Földtani Intézet biztosított számára. Ez a kivételezett pedig nem volt más, mint Szádeczky-Kardoss Gyula, kinek bátyja is távozni kényszerült. Ez a kivétel pedig annak köszönhető, hogy Szádeczky-Kardoss Gyula olyan nemzetközi szaktekintély volt, akit az új, román tanszék vezetésére kirendelt másik szakmai kiválóság, Ion Popescu Voiteşti megvédelmezett. Ehhez Szádeczkynek az a gesztusa is beszámított, hogy 1907-ben olyan földtani tanulmányutat szervezett a Kárpátok mindkét oldalának megismerésére, melyre a bukaresti egyetem tanárait és diákjait is beszervezte.
Visszatérve az EKE keretében, az első világháborút követő időben játszott szerepére: amikor 1926-ban az Erdélyi Kárpát-Egyesület igyekezett újraszerveződni, a román állammal magát elismertetni, a jogi útvesztőkkel és a – kisebbségben rekedtekkel szemben nem épp előzékenykedő – bürokráciával való birkózás oroszlánrészét Szádeczky vállalta. Így lett az újraalakult egyesület második országos elnöke. Tisztségéről 1930-ban, nyugalomba vonulásakor mondott le, egy másik neves geológusnak, volt tanítványának, Balogh Ernőnek adva át feladatkörét. Őt pedig, munkássága elismeréseképpen, az EKE örökös tiszteletbeli elnökének választották meg. Visszavonultan, lefegyverzetten, tehetetlenül kellett megélnie az egyesület múzeumának kilakoltatását a Mátyás király szülőházából, illetve azt a bizalmatlansági támadássorozatot a hatalom részéről, melynek következtében e szervezet rengeteget veszített – főleg az anyagiak tekintetében.
1935. november 8-án halt meg. Sírhantja a Házsongárdi temetőben van, a nyugati főúton, nem sokkal Kós Károly és családja sírhelye fölött, az átellenes oldalon. Nemes egyszerűségű sírkövén nemesi címer.
Még három érdekességet mondjunk el róla. Mindenekelőtt azt, hogy Elemér fia is a legkiválóbb magyar geológusok egyike lett – Budapesten. A másik, hogy a zenének is rajongója volt, sőt maga is muzsikált, utódai közt neves zenész is van. Ő pedig, a már idézett nehéz időben vállalta a kolozsvári konzervatórium igazgatói teendőit is! A harmadik: ma már kevesen ismerik a gyorsírás fortélyait. Ennek a divatból kiment, a hangrögzítő technikák elterjedése előtt nagyon fontos tudásnak ő volt az erdélyi apostola. Ő alapította és vezette az Erdélyi Gyorsírók Egyesületét.
WANEK FERENC, Szabadság (Kolozsvár)

2010. december 31.

Erdélyben szilveszterezik a magyar Országgyűlés alelnöke
A szilvesztert és az azt megelőző néhány napot családjával együtt Erdélyben, Szovátán tölti Balczó Zoltán, a magyar Országgyűlés alelnöke, a Jobbik Magyarországért Mozgalom alelnöke. Az MPP megyei és marosvásárhelyi szervezetének kedd esti évbúcsúztató összejövetelén jelen levő Balczó Zoltán hangsúlyozta, magánprogramja összekapcsolódik azzal a feladattal, "ami minden magyar ember számára feladat: minél többet jöjjön határon túlra, Erdélybe, és ápolja azt a kapcsolatot, ami nélkül nincsen magyar megmaradás". "Eszembe jut egy 1984-es történet, amikor Magyarországról idejövet a kisfiunk hatévesen rosszul lett. Nagykapuson megálltunk és ott segítettek, teát adtak, gyógyszert. Megkérdeztük, mit hozzunk, ha legközelebb ide jövünk, és az idős bácsi azt mondta, minél többet jöjjenek ide, mert azt a kaput, amit gyakran nyitogatnak, nem lehet végleg becsukni. Mi most együtt vagyunk az Európai Unióban, de ennél sokkal többre van szükség: arra a mindennapos kapcsolatra, ami révén világossá válik, hogy a határokon átívelve ezt a nemzetet egyesíteni lehet" – tette hozzá az Országgyűlés alelnöke. Balczó Zoltán nagy megtiszteltetésnek nevezte, hogy találkozhatott a Székely Nemzeti Tanács elnökével, Izsák Balázzsal, az MPP helyi és megyei vezetőivel, akikkel azokról a felismert közös nevezőkről beszélgetett, "amelyek mentén mindnyájunknak feladata van", hogy "a minden magyar felelős minden magyarért ne egy nagyon szép szlogen maradjon", hanem "mindnyájan tudjuk, hogy a magunk helyén mik a teendők annak érdekében, hogy ez valóban megvalósuljon". A magyar Országgyűlés alelnöke aggasztónak nevezte a magyarság mutatóit a születések, a népességfogyás tekintetében, mind határon túl, mind Magyarország határain belül. "Hogy magyarként itt, a Kárpát-medencében tovább tudjunk élni a következő évtizedekben, csak közös erőfeszítéssel, nemzetstratégiában gondolkodva lehetséges. Amikor egy magyarországi politikai párt nemzetstratégiai és határon túli kérdésekben megnyilvánul, nagyon sokszor azt vetik a szemére, hogy mások helyett akar dönteni arról, hogy mit kellene tenni Erdélyben, Kárpátalján, Délvidéken, Felvidéken. Számunkra nagyon fontos, hogy lássuk, halljuk, hogy kiknek a stratégiájával értünk egyet, hogy jogosan tudjunk hivatkozni a mi magunk elképzeléseinél azokra a társadalmi-politikai erőkre, akikről úgy gondoljuk, hogy azokért a célokért tesznek Erdélyben, Romániában, amelyekkel mi egyetértünk. Ezek közé tartozik az SZNT, az MPP" – nyilatkozta Balczó Zoltán.
Antalfi Imola, Népújság (Marosvásárhely)

2010. december 31.

Csíkszeredában mínusz 24 fok volt
Csütörtökön az országos legalacsonyabb hőmérsékletet egymás után a második napja Hargita megyében mérték, Csíkszeredában a hőmérők higanyszála mínusz 24 fokot mutatott.
Reggel 6 órakor Csíkszeredában mínusz 24 Celsius-fokot mértek, és két órán keresztül megmaradt ez a hőmérséklet – nyilatkozta Lajos Krisztina, a csíkszeredai mérőállomás meteorológusa.
Csütörtökön reggel rendkívül alacsony hőmérséklet volt a megye más településein is, Gyergyóalfaluban mínusz 18,1, a Bucsin tetőn mínusz 14,4, Maroshévízen mínusz 12 Celsius-fokot mértek.
Az idézett forrás szerint péntekre virradóan is fagy lesz, mínusz 20 fok alatti hőmérséklettel az év utolsó reggelén, a nappali maximumok Hargita megyében mínusz 5 és mínusz 10 fok között alakulnak.
Az eddigi legalacsonyabb decemberi hőmérsékletet Hargita megyében 1998-ban mérték: mínusz 33 Celsius-fokot. A legmagasabb hőmérsékletet decemberben 1989-ben mérték Csíkszeredában: 16,8 Celsius-fokot.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

2010. december 31.

Gazdasági önrendelkezéstől az autonómiáig
Sok politikus — nemcsak országunkban — legszívesebben letagadná, törölné a történelemből, hogy Európa-szerte komoly autonómiatörekvések léteznek. Napjainkban ezek nem annyira látványosak, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Nem nevezhetőek a szó szoros értelemében vett harcnak, nem járnak vérontással, nem robbantanak az önrendelkezésért küzdő gerillák.
Ma már sokkal inkább a kitartó, erélyes, meg nem alkuvó, közép- és hosszú távú tervekre alapozott politizálással kívánják elérni az autonómiát. Élen járnak ebben a tekintetben a katalánok. Maradjanak itt az adók A spanyol tartomány közel harminc éve harcolta ki az anyanyelv használatának jogát, utána a tanügyi rendszerben az önrendelkezést — azelőtt, a Franco-diktatúrában tiltott volt a katalán nyelv használata, nemcsak a tanügyben —, van kulturális autonómiájuk, erős önkormányzatiságot alakítottak ki. Most az utolsó lépésnél tartanak: a gazdasági önállóságért harcolnak, ami nem jelent egyebet, mint az adórendszer föderalizálását. Közérthetően: az adók, illetékek maradjanak helyben, ne a spanyol államkasszába folyjanak be, ahonnan csak töredékük kerül vissza a katalán régióba — mondta lapunknak az Európai Parlamentben Ramon Tremosa i Balcells spanyolországi, de katalán születésű EP-képviselő. Katalónia Spanyolország területének hat százalékát képezi, az összlakosság 16 százaléka él ott, mindezzel szemben a bruttó nemzeti össztermék több mint húsz százalékát adják a katalánok, az export közel harminc százalékát. Egyszóval: Spanyolhon leggazdagabb vidéke Katalónia. Nem véletlen, hogy a régióban, melynek Barcelona a fővárosa, egy tekintetben nagyon hasonló nézeten állnak spanyolok és katalánok egyaránt: a befizetett adók maradjanak helyben, ne Madridból osszák vissza annak csupán egy részét. Katalóniában az idei novemberi választásokig hárompárti koalíció vezetett. Nagy változást hozott, hogy a jobbközép, autonomista vonalat követő Convergència Democràtica de Catalunya (CDC) nyerte a választásokat, mi több, alig maradt el attól, hogy abszolút többsége legyen. Nemcsak katalánok, spanyolok is szavaztak a CDC-re, amit a bűvös "adórendszeri föderalizáció" ígéretével nyertek meg — magyarázta Tremosa. A lakosság tehát — nemzetiségi hovatartozástól függetlenül — támogatja Katalónia autonómiáját, önrendelkezését. Saját bőrükön érzik ugyanis, hogy több adót fizetnek, mint amennyit visszakapnak. Helyben kell maradniuk az adóknak, a repülőterek, kikötők, vasutak jövedelmének is, ha ez megvalósul — a már létező erős önkormányzatiság, működő nyelvtörvény, önrendelkező iskolai rendszer és kultúra mellett —, készen áll az alap, és már csak a tető kell, hogy rákerüljön a teljes autonómia — véli a képviselő.
A többség önrendelkezést kér A katalánok autonómiatörekvése egymagában valószínűleg nem lenne elégséges a régió önrendelkezésének megvalósításához. Szükség van a spanyol nemzetiségűek támogatására is. Sokan közülük bevándorlókként érkeztek Katalóniába, Barcelona köré telepítettek közel hárommillió spanyol nyelvű "bevándorlót". A Franco-rendszer veszélyként fogta fel az erős, de békés katalán autonómiatörekvést, ez ellen próbált lépni, védekezni az új honfoglalók "bevetésével". A katalánok viszont megkapták az "ellenszert". Spanyol nyelven nyomtattak könyveket, népszerűsítő kiadványokat — ezért is van, hogy ma Barcelona és környéke a spanyol könyvkiadás fellegvára. Az iskolában kötelező a katalán nyelv használata, de a spanyol "bevándorlók" megértették, a nyelv ismerete csak közelebb viszi őket a katalán néphez, megteremti a békés együttélés lehetőségét, mi több, közösen érhetik el a mindkét fél számára oly fontos adórendszeri föderalizálást, aminek következő lépése a teljes körű autonómia. Érdekes a Barca Guardiolájának nemzetiségvállalása is. Ha Madridban van meccsük, előre katalánul szólal meg, csak azután spanyolul — és ezt el is fogadják tőle, mivel ő nyíltan katalánnak vallja magát. Az autonómiatörekvés Katalóniában nem egyenlő a függetlenséggel, a katalánok nem akarnak saját országot, továbbra is Spanyolországban kívánnak élni, de teljes önrendelkezést kérnek, számukra már nem kérdés, hogy ez jelentheti a térségben a gazdasági, szociális jólétet is. Összefogásra van tehát szükség, a térség politikai erőinek össze kell fogniuk a közös cél érdekében — összegezett Ramon Tremosa, de emellett nem kell lemondaniuk saját ideológiájukról.
Tartózkodni a házasélettől? Levonva a következtetést a Ramon Tremosával folytatott beszélgetésből — hogy az autonómiához jól működő gazdaság is szükséges, melyhez teljes körű adórendszeri föderalizációnak kell társulnia —, Theodor Stolojantól, az Európai Néppárt román küldöttségének tagjától próbáltunk érdeklődni: milyen jeleket lát, van-e kilátás Románia gazdasági fellendülésére? A politikus — aki elismert pénzügyi szakember — sokat beszélt, de konkrétumokat nem mondott. Arról szólt, hogy miért jutott országunk oda, ahol van, mit tévedtek az előző kormányok. Nagy lendülettel beszélt viszont a gazdasági kormányzatról. A kifejezés nagyon közel áll ugyan a "gazdasági önkormányzathoz", de messze elmarad a Tremosa által felvázolt adórendszeri elképzeléstől. Erről nem esett szó, annál inkább arról, hogy az államnak meghatározó szerepet kell vállalnia a gazdasági életben, országos szinten kell "intézni" a dolgokat. Érvelése szerint 2008 végén Románia küladóssága meghaladta a belső tartalékokat. Tetézte a bajt, hogy néhány világcég — Ford, Nokia — kivételével nem a termelést, hanem a szolgáltatásokat vették célpontba a más országokból érkező befektetők. A jövőről szólva elmondta: az államkassza nem tudja fedezni az állami intézmények kiadásait, további "nadrágszíjmeghúzásokra" van szükség. El nem kerülhető kérdést provokált ki Theodor Stolojan: lehet még egyáltalán húzni a nadrágszíjon? "Ó, igen, igen, ne csináljanak ebből gondot. Ha meg akarják tudni, meddig lehet húzni a nadrágszíjat, Ghandi írásait kell olvasni. A harmadik kötetig jutottam, ott olvastam, hogy hús nélkül lehet élni, sőt, a vegetáriánus kosztot is a minimumra lehet csökkenteni. Ghandi negyvenéves korában határozta el, hogy azontúl csak nagyon ritkán lesz nemi kapcsolata a feleségével azért, hogy egyéb problémáira tudjon koncentrálni. Egy ország nagyon könnyen lecsúszhat, de annál nehezebb felemelkednie" — mondta a képviselő.
Meggondolt pártalapítás És mit szólnak mindehhez a romániai magyarság autonomistái? Tőkés László EP-képviselő — akit elkötelezett autonómiaharcosként, forradalmárként, nem utolsósorban egyházi méltóságként ismernek az EP-ben, és ez a népszerűsége is hozzájárult ahhoz, hogy parlamenti alelnökként tevékenykedhet — a romániai magyarság közös listáján nyert tisztséget. Aki addig nem hitt az összefogás erejében, akkor megbizonyosodhatott, hogy valóban egységben az erő. Ennek ellenére az autonómiáért, a magyar közösségi érdekekért folyó együttes munka felvállalása helyett Tőkés politikai szereplése — nevezzük nevén: lejáratása — az egyik legfontosabb hazai téma nemcsak román, hanem magyar körökben is. Akkori politikai szövetségesei azzal vádolják, a nevével fémjelzett párt alapításának bejelentésével a romániai magyarság széthúzását fokozza, ami akár oda vezethet, hogy a következő parlamenti választások után a magyarságnak nem lesznek képviselői, szenátorai. Tőkés László rövid beszélgetésünk alatt hangsúlyozta: nem Tőkés-párt születik, nem az ő pártját alapítják, hanem az általa is követett elvekre — köztük az autonómia igényére — alapuló politikai szervezetről van szó, melynek vezetésében ő személy szerint nem is kíván részt venni. A pártalapításról azt is elmondta: nem egy elhamarkodott, hirtelen bejelentésről van szó, már korábban szó esett a pártalapítás szükségességéről. Ebben közrejátszik az is, hogy a jelenlegi romániai magyar politizálásból szándékosan távol maradó (vagy épp kizárt) személyek is szívesen részt vennének egy, a valós magyar érdekeket képviselő pártban. Sőt, a politikai élet aktív szereplői között is vannak, akik elégedetlenek jelenlegi pártjukkal, szervezetükkel, és ők is szerepet vállalnának a friss politikai szervezetben. A demokrácia-központok megnyitása is szálka a szemben némely politikusok számára. A vád: ezeket a központokat szeretnék felhasználni a párt alapítására, megerősítésére. Ezzel kapcsolatosan úgy fogalmazott Tőkés, hogy az irodák az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács további működését fogják szolgálni, semmiképpen nem a pártalapítást. Többször elhangzott, Tőkés is elmondta: a pártalapítás nem az EMNT megszűnését, esetleges felszippantását fogja jelenteni. A két szervezet párhuzamosan tud működni, hiszen előbbinek civil szervezetként kell folytatnia tevékenységét, az új pártnak pedig a politikában kell ténykednie. Személyéhez, az EMNT-hez, az új párthoz hogyan viszonyul a jelenlegi magyar kormány? — kérdeztük Tőkés Lászlót. Válasza rövid volt: igen, tárgyaltak erről a kérdésről a hatalmon levő Fidesszel, és számukra az derült ki, az általa képviselt ideológiát inkább támogatják, mint a jelenleg aktív romániai magyar politikai erők irányvonalait.
Felmérik a lehetőségeket Az EMNT törekvéseiről Jakabos Janka, a háromszéki szervezet elnöke tényismerettel tudott nyilatkozni, ugyanis jelenleg Tőkés László európai parlamenti irodájában dolgozik gyakornokként, s kitűnően ráláthat az Európa-szintű történésekre. "Az EMNT gazdasági tőkéjét is próbáljuk növelni. Többek között olyan EP-képviselőkkel is ápolunk kapcsolatot, akik komoly gazdasági kapcsolatokkal rendelkeznek. Az a lényeg, hogy ezekből a kapcsolatokból egész Erdély gazdasága nyerhessen. Feltérképezzük a lehetőségeket, ezek ismeretén rengeteg múlik. Az EMNT gazdasági tevékenységének kis- és középvállalkozókat is kell segítenie, nemcsak magyarországi, hanem uniós viszonylatban is. Nemigen foglalkozik senki az általában vett Kárpát-medencei magyar gazdasággal. Intézményesített formában próbálunk segíteni. Kiemelt célterületek Erdélyben a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, a turizmus, a helyi specifikumok, mint például a borvíz értékesítése" — fogalmazott Jakabos Janka. Tehát folyik a munka, és ha még nem is látványosak az eredmények, a gazdasági fejlesztést, a tőke helyben tartását alapvető kérdésként kezelik. Ezzel vissza is tértünk a Ramon Tremosával folytatott beszélgetés kulcskérdéséhez, a gazdasági önállósághoz, a fiskális föderalizáláshoz, ami — a katalán képviselő szavaival élve — az önrendelkezés azon legfelső pillére, amelyre az autonómia ,,teteje" kerülhet.
Bokor Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-30 ... 4021-4050 | 4051-4068




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998