Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 10 találat lapozás: 1-10
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Baudelaire, Charles

2009. január 29.

Balázs Imre József irodalomtörténész, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója tartott előadást január 27-én Kolozsváron az Ady Endre és a modernizmus kezdetei című rendezvényen. Dan Brudascu, a művelődési ház igazgatója, Adynak a francia szimbolizmushoz és Baudelaire-hez való viszonyát, illetve a költő véleményformáló jellemét hangsúlyozta. /Ferencz Zsolt: Szimbolizmus és modernség Ady költészetében. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 29./

2011. június 11.

Poszler György nyolcvanéves
A köztiszteletnek örvendõ irodalomtörténészt, a Kolozsvárt 1931. június 12-én született, az egykori piarista gimnáziumban tanult Poszler György akadémikust a budapesti Illyés Archívumban köszöntötték tisztelõi, barátai. A Kolozsvár könyvekkel köszönti a nyolcvanéves Poszler Györgyöt cím alatt szervezett rendezvény kezdeményezõje a Kolozsvár Társaság és a Korunk Baráti Társaság volt. A budapesti könyvhét keretében, június 4-én megtartott találkozónak a házigazdája, az Archívum vezetõje, Pomogáts Béla köszöntötte az ünnepeltet, majd Kántor Lajos és Demény Péter beszélt Poszler György munkásságáról. A továbbiakban élete meghatározó, kolozsvári gyermekkori emlékeit elevenítette fel az ünnepelt, azután került sor a könyvek átadására, köztük a Cseh Gusztáv tizenegy fõemberi rézkarcát és kilenc öregdiáki szöveget tartalmazó díszes kis kötet, a Kolozsvári köszöntõ ismertetésére.
Mikes, Szerb Antal, Kosztolányi
Mindjárt fél évszázada lesz, hogy magamban azt kérdeztem: ki az a Poszler György? Egyáltalán: fiatal õ is, vagy öregebb nálam? (Merthogy ki Szerb Antal, azt azért már tudtam.) Be kell vallanom, némi felháborodottság bújt meg (csendes) kérdésemben, ugyanis már évek óta esedékes volt az akadémiai kiadású Irodalomtörténet füzetekben az eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült tanulmány, a Százéves harc Az ember tragédiájá-értmegjelenése (végül az 53-as számú lett) - és most valaki megint elém kerül, Szerb Antal pályakezdésével(51.füzet). A korábbi sorozatszerkesztõ, a Madách-ügyekben igencsak otthonos Horváth Károly biztató üzeneteit, leveleit megkapva, sõt elõtte egyszer még (az akadémikus Moravcsik Gyula, apám Eötvös Collegium-beli barátja közvetítését követõen) Szauder Józseffel is beszélve (igaz, csak telefonon), tudtam már Bodnár György pozitív véleményérõl. Akkor most mi van? Kiss Ferencnek a Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátságáról szóló könyve elõzéséttermészetesnek vettem, és nyilván nem lehetett kifogásom Komlós Aladár elõbbre sorolása ellen sem. De ki az a Poszler?
Az elmúlt évtizedek alatt bõven megkaptam a választ. Nem tagadom, hogy ebbe a személyes ismeretség jócskán besegített. Van annak jó pár (közel húsz?) éve, hogy Kolozsvár fõterén, teljesen véletlenül, találkoztunk, és azóta eléggé sûrûn adódtak az újabb alkalmak, Korunk-ügyekben, a Kolozsvár Társaságnál, Kalotaszentkirályon (a malomban, Csiki Lacival együtt), Budapesten, (az öt éven át élt) Magyar Irodalmi Díj zsûrijében, a Kosztolányi Dezsõ tér 5. ötödik emeletén, Poszler György dolgozószobájában, egy pohár whisky mellett, vagy az Illyés Archívumban és a Bem-moziban (akkor még Kántor Laci birodalmában), nem utolsósorban az Akadémián (Szabédi-könyvem vitáján õ volt a hivatalos bíráló). Csupa szép emlék, némelyiket fénykép is õrzi, például a 2002-es Szabédi Napok végén nálunk itthon, a Mikes Kelemen 15-ben, a szecessziós kályha elõtt készült felvétel több mint gondosan õrzendõ családi érték, már csak azért is, mert megismételhetetlen: Domokos Mátyás is rajta van, a hölgyek, Poszler Gyuri, Pomogáts Béla és a két Gálfalvi meg szerénységem mellett. (A kapuban, mármint a családregény-vázlatban sikerült reprodukálni.) A Korunk kulcsának átadása Poszler Györgynek pedig szintén egyszeri, budai alkalom volt, 2009-ben (László fiam fényképein megõrizve - Csiki Laci már csak mint a portréfilm kérdezõje lehetett ott az ünneplõk között).
A történet közös mozzanatai - anélkül, hogy tudtunk volna róla - jóval korábbiak. A kezdet, mint mindennek a kezdete ugye a mi Kolozsvárunkon, a Farkas utca. Az utolsó erdélyi fejedelmek, a két Apafi 1942-es újratemetése idején én ugyan még nem töltöttem be ötödik évemet, de a 9. számú ház földszintjérõl, az állami gimnázium igazgatói lakásának ablakából végig-ámultam az ágyútalpas, díszegyenruhás ceremóniát, pontosabban a vonulást, ugyanúgy, mint a már nagyobb refes Benkõ Samu és a nála kisebb piarista diák Poszler György, akik az utca alsó, illetve felsõ részén kint állhattak a járdán. Valamivel késõbb nekem a belvárosi református elemihez, majd a Református Kollégiumhoz (és utódjához) kötõdött az életem, ám feleségem, aztán a fiaink abban az épületben tanultak (a nõvérem pedig igazgatta éveken át az utód-iskolát), ahol Poszler elkezdte tanulmányait - még aligha számítva arra, hogy a nevelõ skóla büszkeségeinek sorát, a Mikes Kelementõl Kuncz Aladárig és most már tovább gyarapodó sort fogja gazdagítani.
Nagyot ugrom az idõben, néhány, a Korunkhoz kapcsolódó mozzanat fölelevenítésével. Az ugye már természetesként adódott, hogy az ezredfordulóra megjelentetett Kolozsvár-könyvünkbe (Kulcsok Kolozsvárhoz) szöveget kérjünk Poszler Györgytõl. �? a Házsongárdi bolyongásokat ajánlotta fel az antológia számára. �?s ugyanígy kértük, vártuk részvételét a Balázs Imre Józseffel közösen szerkesztett, reprezentatív kötetté nõtt ankétunkon, amely a 20. század legszebb magyar verseire kérdezett rá. Tízes listáján, a tíz remekmû megnevezésének, a hozzá fûzött magyarázatnak Nevelõdési regény- dalban elbeszélvecímet adta, három Babits-, két Nemes Nagy Ágnes-, egy-egy Ady-, Illyés Gyula-, Füst Milán-, Kosztolányi- és Dsida-verset nevezve meg. A magát itt naiv olvasónak mondó Poszler György - a magyar és a világirodalom különbözõ korszakaiban kitûnõen tájékozódó akadémikus - hûséges maradt tehát az életre szóló Babits-élményéhez, ugyanakkor a tízekben eltalálta ankétunk nagy nyertesét, Kosztolányi Dezsõt s a Hajnali részegséget. Minthogy pedig szeret együtt ragyogó páros csillagokat komponálni a históriában, a Hajnali részegségpárversét keresi és találja meg Dsida Jenõ Hálóing nélkülcímû versében. Idézek Poszler értelmezésébõl: Két végtelen éjszaka, két mérhetetlen magány a titokzatos ég alatt. De Budán, a Logodi utcában megnyílnak az ég boldog titkai. De Kolozsváron, a Fürdõ utcában zárva maradnak az ég boldogtalan titkai. Hát ez Poszler György, az irodalomtörténész, a naiv a hihetetlenül érzékeny, és ha kell, líraian fogalmazó versértelmezõ.
Aki ugyanilyen érzékenységgel olvas prózát. Maradjunk Kosztolányinál - ha már a Kosztolányi Dezsõ térre indítjuk a kerek születésnapra szánt múltidézést. A méretre is hatalmas, legalább két évszázadba bevilágító, 2008-as kiadású gyûjteményes kötetben (Az eltévedt lovas nyomában) találom A homo ludens hõsiességét. A Kosztolányi arcképéhez megtalált öt vonás (Lázadás, Játék, Ellenkultúra, Veszély, Action gratuite) az életmû egészére kiterjed, de elsõsorban az Esti Kornélra meg a regényekre koncentrál, nem hagyva figyelmen kívül persze A szegény kisgyermek panaszait. Az ív hihetetlenül átfogó, de csöppet sem hivalkodó, noha felbukkan benne Hamlet és Don Quijote, Schiller és Huizinga, Baudelaire, Zarathusztra kötéltáncosa, A legyek ura(Golding) - meg Szerb Antal, az Utas és holdvilággal. (Még egy Babitsot bíráló mondatot is megenged magának.) �?s a legjellemzõbb Poszler-mondat, ami egy Kosztolányi-értelmezésben egyébként természetes, tömörségével azonban tanítható: Megvan irodalmi családfája, de letörölhetetlen róla a Szabadkáról és a Nagykörútról származó couleur locale.
Azt gondolom, ugyanígy letörölhetetlen az esztétikában, filozófiában egyként elmélyedõ irodalomtörténész Poszler Györgyrõl a Farkas utca és a Kosztolányi Dezsõ tér helyi színe. Illõ tehát, hogy a kolozsvári öregdiákok, ki ahogy teheti - igazán régiek képben (Cseh Gusztáv rézkarcairól), maiak kis csapata szóban - köszöntsék a szülõvárosához mikeskelemeni hûséggel ragaszkodó nyolcvanéves tudóst. A kolozsvári öregdiákot.
KÁNTOR LAJOS 
Szabadság (Kolozsvár)

2012. június 30.

A nagy kérdés
Victor Ponta és Robert Fico. A feltámadt kisantant.
Ponta csinált „ügyet” Nyirő temetéséből. A temetés szervezése ugyanis több mint egy éve folyt, a magyar és a román illetékesek mindenben megegyeztek – és akkor jött a kormányváltás.
Jött Ponta, és előre megígérte, hogy a marosvásárhelyi orvosképzésben nem lesz magyar kar. Elődje, a jobboldali román kormány megteremtette végre azt, ami a világ legtermészetesebb dolga kellene legyen, de jött Ponta, ez a rossz külsejű lókupec, akitől senki sem venne használt autót, és visszavonta elődje intézkedését. Nagyon nem is indokolta. Csak. Jött Ponta, és bejelentette, hogy a választójogi törvényt és a közigazgatási beosztást a magyarság kárára fogja átszervezni. S mert ennyi gazemberséget azért mégsem tehetett volna meg szó nélkül, hát ráharapott Nyirő József újratemetésére. Azóta szó sem esik a magyar kar elvételéről és egyebekről – csak Nyirőről. Ponta – aki a saját alkotmánybíróságának döntéseire is magas ívben tesz – boldogan konstatálhatja, hogy az unióban mindezt nyugodtan megteheti.
Fico is megteheti, és mindig is megtehette. Az EU a füle botját sem mozdította és mozdítja, amikor megfosztják állampolgárságuktól a felvidéki magyarokat. Az EU-t ez nem érdekli, a „művelt” világ erre nem érzékeny. Erre sem. A „művelt” világ a „melegolimpia” önmagukat sportolóknak tituláló nyomorultjai miatt aggódik. Hugh Grant meg a magyar médiáért aggódik. Istenem, pedig micsoda remek színész… Milyen kár…
A „művelt” világ az önimádat büszke heverőjén fekszik. Romulus Augustulus a nyálát folyatja, és még nálánál is fiatalabb fiúkra vágyik. Odoaker pedig készülődik…
De addig marad Ponta, Fico és a „művelt” világ. Marad a kisantant. Teljes egyetértésben a „nagy” antanttal. Mint annak idején s mint mindig.
Egyre többször látom, hogy a Monarchia volt a legutolsó menedék.
Nézem a csodálatos Parlamentünket, amely a Monarchia nemzetiségeinek is épült, ahol románok és szlovákok is ültek és felszólaltak. S bennünket gyaláztak már akkor is, ott is. S lett belőlük Ponta meg Fico. Az üres gyűlölet, az igazi ostoba kegyetlenség, a rémisztő frusztráció és a szűnni nem akaró bűntudat miatti engesztelhetetlenség fajtiszta példányai.
S ővelük vannak a hazai „ugyanilyenek”. A kisantant belső katonái. Jászi Oszkár, Garbai, Linder Béla, Cserny, Szamuely utódai. És bizony Lukács György „ovisai”. Mind-mind együtt. Nem változik soha semmi sem. Csak a versek feleselnek egymásnak – ugyanarról.
„A romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma: jönnek a szőke és roppant barbárhadak s a Birodalom únt akrosztikont farag s stílusát bágyadó alkonyat aranyozza.” Baudelaire még csak dekadens. Kosztolányi már realista: „Az önimádat büszke heverőjén fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán hull éji villany, nappali verőfény. Füst és kávé között henyélek, mivel a dolgom, végzetem csak annyi, hogy élek.” A dekadencia és a realizmus között pedig egy befejezett és egy közelgő világháború nyújtózkodik – és a kisantant. Ölik, pusztítják, levágják, meggyalázzák a maradék kis magyar világokat mindenütt, kívül-belül, s minekünk még védekezni sem illendő. Sőt: védekezésünk felháborító. Hiszen kérdés csak egy van, s ezt már Illyés is tudta: „Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság… Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyűlölő! – Pusztul a nép… Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?” Illyés sorai 1939-ből valók. És most tessék csak nyugodtan, higgadtan végiggondolni: lett más kérdés azóta? Nem lett. Akkor pedig mondjuk ki végre: ez minekünk nem kérdésünk többé. Eluntuk. A kérdést is és az aljas kérdésbe bugyolált ocsmány állítást is. És a szándékokat, amelyeket szolgál. Eluntuk a kisantantot is. Ideje van önmagunknak végre. Bayer Zsolt Magyar Hírlap. Erdély.ma

2014. március 10.

Ady-emlékkiállítás: Csucsa Európa kulturális térképére került
Ady Endre és Octavian Goga barátsága, majd a két költő későbbi szembenállása hasonlít a magyar–román viszony alakulására, most azonban közös az emlékhelyük – jelentette ki Balog Zoltán, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője szombaton a Kolozs megyei Csucsán, ahol Ady Endre-emlékkiállítást nyitottak meg.
A tárlat a Boncza-kastélynak abban a melléképületében nyílt, amelyben Ady Endre feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával élt. A tárcavezető kifejtette, amíg magyarok élnek a földön, addig Ady hivatkozási pont marad. Pilinszky Jánost idézte, aki szerint a legfontosabb magyar költő, akárcsak Baudelaire a franciáknál.
„Ennek a helynek az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, itt leszünk” – hangsúlyozta Balog Zoltán, majd hozzáfűzte: reméli, hogy a tárlatnak otthont adó Octavian Goga Múzeum–Ady Endre háza gyakran felkeresett zarándokhelyévé válik a Budapest és Kolozsvár közt utazó magyarországi és erdélyi magyaroknak.
Aurel But, az Octavian Goga Múzeum igazgatója elmondta: korábban az Ady-kiállítás anyaga elsősorban etnográfiai volt, a most megnyitott tárlat azonban már dokumentarista jellegű. „A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát” – dicsérte a múzeumigazgató a magyarországi intézmény munkáját.
Magdó János kolozsvári magyar főkonzul a tárlat létrejöttéről elmondta, az emlékkiállítás ötlete már másfél évvel ezelőtt megszületett, azonban kivitelezni nem volt egyszerű. Mint részletezte: előbb a helyi illetékesekkel kellett egyeztetniük, majd szakmai és anyagi segítséget is kellett szerezniük, és a munkának még nincs vége: a következőkben azon fognak dolgozni, hogy a múzeum szerepeljen úti célként az utazási irodák kínálatában, illetve beillesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé is.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke úgy fogalmazott, korábban sosem volt pénz hasonló tárlatok megszervezésére, most azonban a megyei önkormányzat költségvetésében elkülönített összeg szerepel a múzeum udvarának rendbetételére. „A tárlattal Csucsa visszakerült Európa kulturális térképére” – hangoztatta az elöljáró.
E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója ugyanakkor arról számolt be, hogy a tárlat anyagát két munkatársa, Hegyi Katalin és Kemény Gyula állította össze. Hozzáfűzte: ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás megvalósításának útján.
A múzeum dísztermében tartott ünnepséget a nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Gimnázium közös műsora, valamint a kolozsvári Tudor Jarda Népművészeti Főiskola előadása színesítette. Ezt követően az Ady-ház elé vonult a népes közönség, akiket külön busz szállított Kolozsvárról Csucsára.
Hegyi Katalin, a kiállítás kurátora ismertette az épület rövid történetét. Elmondta: a Boncza-kastélyt Boncza Miklós építette feleségének, Török Bertának, aki kilenc nappal azt követően, hogy világra hozta gyermekét – Ady későbbi kedvesét, Boncz Bertát – meghalt. Felesége halálát követően Boncza Miklós visszaköltözött Budapestre és bezárta a kastélyt, aztán 1914-ben, amikor Ady feleségül vette Csinszkát, a csucsai kastélyban éltek, az emlékkiállítás helyszínéül szolgáló fehér házban, amely 1968 óta Ady emlékháza.
A kastélyt és a hozzá tartozó birtokot az első világháború után Octavian Goga erdélyi román költő, későbbi miniszterelnök vásárolta meg, ma Goga-múzeum működik itt. Hegyi Katalin elmondta, a kiáltást két szobában rendezték be: az elsőben Ady és Boncza Berta kapcsolatát, a Boncza-kastélyt és a Boncza családot mutatják be, míg a második szobában látható képek az Ady házaspárt Csucsán meglátogató barátairól készültek.
A kiállítás tárgyai között olyan versek kéziratai is láthatóak, amelyeket Ady Csucsán írt. Az első teremben hangos kiállítás is fogadja a látogatókat, akik tíz-tíz magyar nyelven és román fordításban elhangzó Ady-verset hallgathatnak meg. A második teremben egy képernyőn az Adyról összegyűjtött valamennyi fényképet meg lehet tekinteni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

2014. szeptember 23.

Az orgona szerelmese
Kozma Mátyás-emlékműsor
Marosvásárhely zenei világának meghatározó egyéniségére, Kozma Mátyás orgonaművészre, zeneszerzőre emlékeznek szeptember 26-án, pénteken 18 órától a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban. A 85 éve született és 20 éve eltávozott művészről, illetve az emlékműsorról Kozma Mátyás özvegyével, Jászberényi Emese rádióriporterrel, szerkesztővel beszélgettünk.
– Jó és kell emlékezni azokra, akik itt éltek, itt alkottak Marosvásárhelyen, és nagyon szerették ezt a várost. Kozma Mátyás orgonaművész, zeneszerző és egyetemi tanár ennek a városnak volt a rabja, a szerelmese, de elsősorban az orgonáé. Kolozsváron, a Gheorghe Dima Zeneakadémián végzett, és mivel kitűnő diák volt, ott akarták tartani tanársegédnek. De a kolozsvári templomok és orgonák nem csábították el, így hazajött Marosvásárhelyre. Annak idején a Székely Színház és a Székely Népi Együttes is a Palotában székelt, a színészek és muzsikusok reggel és délben ott próbáltak, a hangversenyeket, valamint a színházi előadásokat este tartották, így sokszor késő éjszaka volt, mire odaférhetett az orgonához, és gyakorolhatott. De számára ez volt a legcsodálatosabb.
– Kozma Mátyást a népzene is nagyon vonzotta.
– Egy időben a népi együttes művészeti titkára volt, de a korábbi években számos gyűjtést is végzett a 12 kilogrammos Tesla magnóval. Táncjátékait a Székely Népi Együttes be is mutatta. Az ötvenes évek közepén egy érdekes felkérést kapott, amit nagyon szeretett. Balettzenét kellett komponálnia a Szent Anna-tó legendájához. Abban az időben nagyon híres balettintézet működött Marosvásárhelyen, egy orosz balettművésznő tanította a gyerekeket, és az ő irányításával színre vitt előadások mindig nagy sikert arattak. Ezenkívül Kozma Mátyás a magyar és a világirodalom költőinek zeneileg is érdekes verseit megzenésítette. Többek között Áprily, Dsida, Puskin, Verlaine verseit, hogy csak néhány nevet említsek. De első és utolsó szerelméhez, a hangszerek királynőjéhez mindig hű maradt, így a legtöbb szerzeményét orgonára írta.
– Milyen volt Kozma Mátyás, a tanár?
– A Tanárképző Főiskola zene szakán zenetörténetet tanított. Mindig legalább ötkilós táskával érkezett az órákra, mert ha az impresszionizmusról volt szó, például Debussyről, nem tehette meg, hogy ne mutassa meg diákjainak Manet, Monet festményeit vagy ne olvastasson, olvasson fel Baudelaire, Verlaine verseiből. Azt is mondta róla az egyik tanítványa: "nagyon tiszteltük, nagyon szerettük, és szégyelltünk nem tudni a vizsgáin."
– Milyen embernek ismerte ön Kozma Mátyást?
– Végtelenül szerény volt, és nagyon ritkán mosolygott. Imádta a rajzfilmeket, és Chaplin, akit a legnagyobb színésznek tartott, mindig meg tudta nevettetni.
– Beszéljünk egy kicsit a pénteki műsorról.
– Elsősorban szeretném megköszönni mindazoknak, akik azonnal válaszoltak a felkérésemre, és részt vesznek a megemlékezésen. Úgy érzem, hogy egy olyan emberre, aki az életét a zenének, az irodalomnak, a tudománynak szentelte, és mindössze 65 évet élt, de értékes életmuvet hagyott maga után, legalább ilyenkor, 85 évvel a születése és 20 évvel a távozása után emlékezni kell. Azért választottam színhelyül az unitárius templomot, mert Kozma Mátyás nagyon sokat orgonált ebben a templomban. Dávid Ferenc 400. születési évfordulóján pedig, amit Kolozsváron tartottak, a Tebenned bíztunk eleitől fogva című zsoltárt adta elő, amelyet ő írt át toccatára és fugára. Akkoriban nem volt szokás templomban tapsolni, de az Amerikából érkezett lelkipásztorok felállva, tapssal ünnepelték, majd a vacsoránál kérésükre le kellett kottáznia a művet.
Az emlékműsorra visszatérve Kozma Mátyás műveit Molnár Tünde szólaltatja meg, és Albinoni csodálatos, mindenki által nagyon ismert művét is eljátssza. A Soli Deo Gloria kórus Hajdó Károly karnagy vezetésével a Kicsi tulok, nagy a járom című kórusművét énekli. Madaras Ildikó az Altatódalt adja elő, kíséri Szakács Mária Magdolna. Mezei Erzsébet zenetanárnő az egykori tanárra emlékezik, Borbély Zoltán zeneszerkesztő a rádiós éveit idézi fel. A rádió indulásakor ő volt a Marosvásárhelyi Rádió zeneosztályának a vezetője, és talán nem sokan tudják, hogy a rádió szünetjele a Szeresd népedet című kórusművének refrénje. És bármennyire is hihetetlen, a Novax nevű rockegyüttessel is fellépett Kozma Mátyás, erről majd az emlékműsoron tudhatnak meg többet Novák József képzőművésztől, aki a plakátot is tervezte. Az emlékműsort a Cantuale együttes fellépése is gazdagítja. Vasile Cazan, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatója is örömmel emlékezik egykori tanárára, barátjára. Nagy László lelkipásztornak, az est házigazdájának külön köszönet. Kovács Zsuzsa zenetanárnő lesz az est másik házigazdája. A nyitó- meg a zárószám legyen meglepetés. Mindenkit nagy szeretettel várok az emlékhangversenyre.
Nagy Székely Ildikó
Kozma Mátyás (Marosvásárhely, 1929. július 23. – Marosvásárhely, 1994/ orgonaművész több évig Tanárképző Főiskola zene szakán volt adjunktus
Népújság (Marosvásárhely)

2014. december 11.

Az esszé, a líra és Isten – Lászlóffy Csaba esszékötetét ismertették
„Már a cím olvasásakor meg lehet sejteni, hogy miről szól a könyv, ugyanakkor azt is, hogy azokhoz szól, akik hajlandók gondolkodni. Nem könnyű olvasmány, az olvasónak az az érzése támad, hogy partneri viszonyt ajánl fel neki a szerző” – méltatta Szilágyi Júlia irodalomkritikus Lászlóffy Csaba Az út, akár egy hosszú mondat című esszékötetét, annak kolozsvári bemutatóján.
A Bulgakov irodalmi kávéház emeleti termében megtartott eseményen Szilágyi Júlia kiemelte: Lászlóffy Csaba különös gondot fordít a nyelvhelyességre, a címben is vigyáz arra, hogy ha mássalhangzóval végződik egy szó, a következő szó magánhangzóval kezdődjék.
Szilágyi szerint a könyv az időről szól, a szerző saját életidejéről, meg azokéról is, akiket megszólít. Erről árulkodik a tény, hogy sokszor előfordul az esszékben az idő külön megnevezve. Kifejtette: Lászlóffy Csaba mester abban is, hogy olvasóját munkatársként tiszteli, a líra, a bölcselet és a próza egymásra talál az írásokban.
Szilágyi Júlia méltatását követően Varga Melinda, az Irodalmi Jelen című folyóirat munkatársa beszélgetett a József Attila-díjas költővel. Lászlóffy Csaba elárulta, az esszékötetben többek közt Rimbaud-ra és Baudelaire-re is találhatók utalások, a rejtett utalások pedig nem csupán saját ízlését tükrözik, hanem „van egy olyan vonulata a lírának, ahol a nyelv az Isten”.
Ugyanakkor elmondta: abban is különbözik a vers és az esszé, hogy a versben több a metafora, az esszében viszont több az aszszociáció. Varga Melinda kérdésére hozzáfűzte: életcéljává vált szakmai szempontból lebontani a műfaji határokat.
A beszélgetés során Lászlóffy Csaba több esszéjét is felolvasta, köztük a kötet címét adó Az út, akár egy hosszú mondat című írását is. A könyvbemutatót szimfonikus zenei betét színesítette: Dávid-Kacsó Soma csellón László Györgyi pedig harmóniumon játszott a közönségnek.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

2015. február 7.

A szentimrei Pimodán
MOLNÁR GUSZTÁV egyetemi tanárral indult interjút készíteni Hegyközszentimrére Szilágyi Aladár, a gépkocsizó és fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter társaságában. A tervezett beszélgetéssel gazdagabban, egy szőlőhegyi riporttal és némi pálinkával a tarsolyukban érkeztek vissza a redakcióba.
Bár járatlan vagyok a bormívesség tudományában, nem ér készületlenül a Berettyó völgyébe igyekeztünkben Guszti gazda maroktelefon-kérelme, miszerint Szalárdon vásároljunk számára egy adag áslogot, azaz kénrudacskát. Ugyanis szerencsés egyezés folytán éppen ma hajnalban csemegéztem Nemes Fábián Jósef Tóth-Vásonyi Prédikátor 1814-ben megjelent, Visgálódó és oktató értekezés a’ szőlő-mívelésről című könyvét, mely külön fejezetben értekezik A’ Borokkal való bánás módjáról, mikor azok már a’ hordókban vagynak.
A bennünket remetelakába váró gazda „per Guszti”-ként való emlegetése részemről nem tolakodó bizalmaskodás, hiszen Molnár Gusztáv politológust, a Partiumi Keresztény Egyetem tanárát már fél évszázada, (poétának menendő Ady-körös diákként) volt szerencsém megismerhetni. Szándékom szerint válogatott írásai legújabb kötetének megjelenése kínál apropót arra, hogy hosszabb interjút készítsek vele folyóiratunk, a Várad számára. De a szimatom nem csal: látogatásunk jó alkalmat kínál arra is, hogy riportba örökítsem nagytudományú partnerem környezetének, annak a kishazának a szellemét, amelyik zavartalan szemlélődésre (M. G. megfogalmazása) készteti őt.
A családi birtok
Mielőtt érdemben elkezdenők a magasabb szellemi régiókban való röpködést, arról faggatom, hogyan emelt magának remetelakot a hegyközszentimrei szőlőhegyen. „Ez a mi családi szőlősünk volt. Az úgynevezett Jeges-féle birtok, anyám részéről. Volt egy öreg pince, egy pajta is, meg elől a szőlő. A kollektivizálás idején mindent elvettek, a pajtát lebontották, a környéken szinte minden pincét leromboltak, de a miénknek megkegyelmeztek. Gondolom, azért, mert elég jó lehetett, akkor is bort tartottak benne. Amikor a 90-es évek elején visszaadták a szőlőst, az első években nem sokat törődtem vele, mással voltam elfoglalva, többek között az Összmagyar alternatívában összegyűjtött »szövegeimet« írtam, és nyakig benne voltam Magyarországon a közéletben, a politikában. A birtokot bérbe adtuk, az utolsó bérlő nem csak a szőlőt pusztította ki, hanem a betonkarókat is kiszedte, úgyhogy semmi nem maradt. Amikor 2006-ban idejöttem főállásban a váradi egyetemre, bár Anikó húgom bent lakott a városban, eldöntöttem, hogy ez az a hely, ahol egy kicsit vissza lehet gyökerezni, és akkor kértem meg Guba Jenő unokatestvéremet, hogy a csapatával (amely most a váradi Várban munkálkodik), építsen nekem a pincére egy házat.”
Ha jól számolom, Guszti barátomnak tizennégy jó éve volt ahhoz, hogy gyermekként élvezhesse ezt a hosszúmezői dűlőben megbúvó kisvilágot. „Persze, hogy sokat jártam, pontosabban szekereztem ide – kapom a megerősítést –, ez egy fiúgyerek számára valóságos paradicsom volt. Engem elsősorban nem Szalárdhoz köt a gyerekkorom, ahol születtem, hanem két másik helyszínhez. Az egyik ez a szentimrei, ahol inkább a szüret az emlékezetes számomra. Jeges nagyapám, meg Apám, amikor valami tennivalója volt, gyakran kihozott magával a hegyre. A másik, bizonyos szempontból még fontosabb helyszín a Berettyó túloldaláról ide látszó Újfegyvernek. Mások észre sem veszik, de én mindig látom, amikor odanézek. Ugyanis ott volt az apai nagyszüleim tanyája. A Molnár-ág Hódmezővásárhely környékéről származik. Ott is tanyasi emberek voltak, kétlakiak, ugyanis a tanyatulajdonosnak általában a legközelebbi településen is volt háza. Nekünk Szalárdon volt a házunk, a nagyapáméké mellett, a Kerek-malom-utcán, és pár kilométerrel odébb, az Újfegyvernek fölötti »dombtetőn« volt a tanya. Gyerekkoromban minden nyarat ott töltöttem.” „Tehát számos gyökér köt ehhez a kistájhoz” – mondom. – „Igen, ez az én Heimatom, az én tájhazám” – bólogat. „Összevissza közel egy hektárnyi terület a családi birtok, ebből körülbelül tíz árnyit újból beültettem vagy 800 tő szőlővel. Hát nem egyedül, szerencsére, van itt a szomszédságban egy segítőm. A pincéje, meg a szőlője itt van az enyém mellett. Kocsis Imrének hívják, az apja korombeli, jó barátom, a fia, Imi, a »fogadott keresztfiam« meg segít nekem a munkálatokban, mert egyedül nem győzném, meg nem is akarom magam nagy szakértőnek kiadni. Van vagy negyven szilvafám is, az államtól »örököltük«, nem a téesztől, mert a termelőszövetkezet ezt a határrészt annak idején átadta az állami borgazdaságnak. Nem az errefelé hagyományos veresszilva, inkább a ringlóhoz hasonlít, de annál keményebb, és később beérő, nagyon finom pálinkát lehet főzni belőle. És van jó pár Stanley is. Ebből minden ősszel igazi, üstben főzött szilvalekvárt készítünk a húgaimmal. Harmincvalahány körtét, meg vagy tíz kajszibarackot már én telepítettem. Azok most fordulnak termőre.”
Házigazdánk elmondja, kezdő szőlőmívesként nem az itt megszokott fajtákat telepítette, hanem a gránátvörös bort adó Cabernet-Sauvignon-t és Merlot-t, a fehér bort adó fajtákból pedig a magasabb cukortartalmú Chardonnay-t és Szürkebarátot. Arra észrevehetően büszke, hogy a Chardonnay-t ő hozta be először Szentimrére.
A háromlaki ember
Alig melegedünk meg a felső traktus könyvekkel kibélelt, kályhaduruzsolásos hangulatában, házigazdánk egy míves kupát kotor elő, A szentimrei borverseny aranyérmes bora, 2014. felirattal. „Ezt az én Chardonnay borom kapta. Háááát nem tudom, hogyan, de sikerült – kérkedik szerényen. – Másoknak – elsősorban a »keresztfiamnak« – is benne van a keze munkája. A kora tavaszi metszés, a permetezés persze az én »gondom«, de nem az én dolgom, az ekézés meg végképp nem. Bár mi lovas népek volnánk. Nagyobb gazdák voltunk, mindig lovak között forgolódtam gyerekkoromban, de lóval bánni, lovagolni nem tanultam meg. Kisebb koromban megtanulhattam volna, de inkább olvastam, elbújtam, amikor kapálni kellett menni.” Amikor a falut elhagyva felkapaszkodtunk a Molnár-portához vezető köves úton, meggyőződhettünk arról, hogy valóban remetelakhoz közeledünk, hiszen nem sok házat láttunk a környéken. „Van itt egy nagyobb gazdaság a szomszédságomban, az Úr Zsigmondé, neki valóságos borászati komplexuma van, pincéi, ő a szentimrei bor fő termelője és forgalmazója, Váradon is van vagy hat üzlete. Zsigmond profi szőlész-borász, EU-s támogatással dolgozik, teljesen gépesített gazdasága van, nagy inoxtartályokban tárolja a borait, és télen-nyáron egy csomó embernek munkát ad a környéken. Tőle is szoktam tanácsot kérni. Az övéhez képest az én borom, akármennyire jónak sikeredett, csak »kézműipari« termék. De hál’Istennek vannak, akik épp az ilyet kedvelik.” Tudomásom van arról, hogy Molnár Gusztáv háromlaki ember, nem fér a fejembe, miként engedheti meg magának azt az időbeni fényűzést, hogy egy-egy esztendejét három helyen múlassa. Mivel a mindenütt egyszerre jelenlevőség képességét nem birtokolja, rá is kérdezek erre a talányra. „Alapvetően a Pest melletti Csömörön lakom családostól, már vagy húsz éve kiköltöztünk a fővárosból. Télen többnyire ott tartózkodom, ide csak olyankor jövök, amikor óráim vannak, vagy a bort kell lefejteni, palackozni. A másik rezidenciám egy Mezőtúr és Gyomaendrőd között megbúvó vízparti faház, a Hármas-Körösnek vannak ott holtágai. Nyáron imádom ott múlatni az időt, emlékeztet az én tanyasi gyerekkorom hangulatára. Az kint van, mindentől távol, a vizes világban. (A pontos „cím”, ha érdekel: »Peres holtág, Vakota-zug«.) Ahhoz képest még a szentimrei hegy is a civilizáció csúcsa, annyira eldugott helyen van. Nem egyetlen meghatározott helyem van, hanem egy Tájhazám, amelyik Mezőtúrtól Szentimréig terjed. Ami az érdekes, hogy az í-ző nyelvjárás odáig terjed nyugat fele. Mezőtúron is íznek. De nem annyira jellegzetesen, mint Biharban, meg nem mondják a lónak, hogy lú, és a diftongusos au-zás is inkább itteni sajátosság. Egyébként – ha már szóba került – tudod-e, hogy hol van a keleti határa az í-ző nyelvjárásnak? Nagyjából egybeesik a hajdani Biharország határaival, Kalotaszegen Magyargyerőmonostor az utolsó még í-ző település. Bunyitay Vincétől tudom, akinek négykötetes nagy művét – amelyet te adtál ki újra – egyetemista koromban Kolozsváron apróra kijegyzeteltem. Lényegében a nyarat Mezőtúr és Szentimre között osztom meg. Persze, tavasszal, ősszel, amikor zajlik az egyetemi félév, akkor Váradon megtartom az óráimat, de amint végzek, jövök ki a hegyre. A városban csak olyankor maradok, amikor valamilyen rendezvény van, amin részt akarok venni, vagy színházba megyek. Egyébként nem élek teljesen remeteéletet, hisz folyton jövök-megyek – jó kis Suzuki Sx4-esem nélkül nem is tudnék létezni –, no meg szoktak látogatóim is jönni. Odakint, a ház mellett van egy grillező meg egy kemence. Az utóbbit a gyimesközéploki Korbuly Laci bácsi építette nekem. Nagy forgalom nincs, van egy szűkebb baráti köröm, ők látogatnak meg.”
Pinceportya
Lazításként szemlére indulunk. Helynévmániás lévén, riporterségem az iránt érdeklődik, hogy kísérőnk milyen határrésznevekkel, dűlőnevekkel ajándékozhat meg? A már hallott Hosszúmező mellé begyűjtöm balkéz felől a Bocskai, odébb a Koppány, túloldalt a Gárdony (helyi kiejtés szerint: Gárdon), lentebb, a faluban a Kulcsár-domb neveket. – Megannyi legenda és valós történelmi esemény hordozói. Vagy elpusztult falvaké, mint a Szalárd határában fekvő Adorján és Latobár. Gusztáv mutogatná is, mi, merre van, de a Berettyó mentén terjengő ködfátyol csak Adorján várának öregtornyát engedi láttatni a tájból. Bizonygatja, hogy bár az itteni dombok csupán két-háromszáz méter magasak, de napfényes időben különlegesen tág perspektívát kínálnak, akár tíz falut is befoghat a tekintet, szemközt, a folyó túlsó oldalán a Hegyköz meg a Rézalja megannyi tornya látható. „Ha a Hosszúmező és a szemben lévő dombvonulat tetején meghúzódó Síter között képzeletbeli vonalat húzunk – mutatja Gusztáv, a ködgomollyal mit sem törődve –, az egyben egyfajta nyelvhatár is. Szentimrétől nyugatra és északra húzódik a színmagyar Érmellék, míg a Berettyó túloldalán, Margitta fele már zömmel románok laknak. Ez az a vidék, ahol jó Szalárdi János, a Siralmas magyar krónika írója elbúcsúzva az Élesden letáborozó fejedelemtől, »sűrű oláh falvak között haladva« átvágott egy másfajta hegyen, hogy a Berettyóhoz kijutva szülőfaluja felé vegye az irányt.”
Aztán a birtok jobb oldalán húzódó elég mély árokra terelődik a szó: „Ez volt a Mélyút. Eredetileg valószínűleg vízmosás volt, ma már jócskán feltöltődött, de gyerekkoromban még ki sem látszottak belőle a szekerek. Ott összetalálkozni nem lehetett, hiszen nem tudták egymást kikerülni. A szekéren ülők messziről kurjongattak – különösen szüretkor –, valahogy jelezték, ha már valaki elindult egy irányba, hogy a másik, szemből érkező várja meg a kereszteződésben.” Amikor Molnár Gusztáv „aranyérmes borász” a pincéjébe invitál bennünket, egy helyi vonatkozású – mint kiderült, általa nem ismert –bortörténeti adalékkal próbálom viszonozni a szíveslátást. „Feljegyeztem magamnak egy ilyet – magyarázom –, Bél Mátyás azt írta 1726-ban, hogy a szentimrei bor »dicsőségben a váradival vetekszik, mindkettő kedves az ivóknak, s a fejnek nem árt, egészséges«. – Ezek alapján feltételezhető, hogy a soktudományú »hungarus« férfiú – aki a saját identitását úgy határozta meg, hogy »lingua Slavus, natione Hungarus, eruditione Germanus«, tehát tót (szlovák) anyanyelvűnek, magyar nemzetűnek és német műveltségűnek vallotta magát –, forgolódhatott itt…”
Ahogy a fehérre meszelt gádorban kezdünk lefelé ereszkedni a pince félhomályába, menten érezni a falakat, a mennyezetet borító, a borászathoz nélkülözhetetlen nemespenész illatát. „Nem minden pincében van ilyen – bizonygatja alvilági kísérőnk
–. Hátul vannak a régi pálinkák. De ezeket különlegesebb alkalmakra tartogatom. Nemrég, Stanik István ex-sógorom – lapotok alapítója – 60. születésnapján te is ihattál belőle. Most a 2014-es évjáratút fogod megkóstolni, nem ült még eleget a hordóban, de szerintem már iható. Ha egyetértesz, kaptok belőle egy kis kóstolót. Számomra ez a pince, Ady után szabadon, a szentimrei Pimodán. Amikor kint elég hideg van, a pince kifejezetten kellemes, olyankor itt szoktam olvasgatni a verseit. Különösen a magyarság katasztrófáját mindenkinél pontosabban látó sorai nyűgöznek le. Foglalkoztat, hogy megcsináljam – legalább e-book formájában – az én válogatott Ady-kötetemet. Egy Kosztolányi vagy egy Babits soha nem engedte meg magának, hogy nagyon rossz verseket is írjon. Ady zseniális dolgai mellett habozás nélkül ontotta az élvezhetetlen verseket is. Úgy érezte, ő ezt is megteheti. Nem szabad a teljes Adyt olvasni, mert akkor elterelődik a figyelmünk arról, amit ő meglátott. A szentimrei Pimodán persze csak távoli, halvány mása az Ady által megélt Magyar Pimodánnak, amely az eredeti, Baudelaire-féle világfájdalomnál is mélyebb, tragikusabb és végzetesebb volt. Mi már nagyon messze vagyunk ettől, bár még mindig »ennek isszuk a levét«. Hogy is jövünk mi ahhoz, hogy a pár év híján száz év óta tartó elkábultságunkat összehasonlítsuk az ő mindezt előre látó transzcendens kábulatával! Mindenestre ennek a pincének van valamelyes Pimodán-hangulata. Néha szükségünk van a lebegésre, amit persze nem szabad túlzásba vinni.
Egy kis szeszszag terjeng, ez attól van, hogy tegnap fejtettük a borokat, ma pedig, miután elmentetek, folytatjuk. Ugyanis Szentimrén mindig február első szombatján van a borverseny. Amikor megnyertem azt a díjat, személyesen nem vehettem részt, és a szomszédom, Kocsis Imi »aratta le a babérokat«. Most már követelik a »céhmesterek«, hogy személyesen jelenjek meg a borászok vetélkedőjén.”
Gusztáv a pince előterében nagy rámolásba kezd Péter kollégám segítségével, akiről kiderül: ő is épp olyan otthonosan mozog a szőlész-borász eszközök körében. Addig rakodnak, amíg az egymásra halmozott darálók, prések mögül előtűnik egy felirat: JEGES PÁL KOVÁCS MARGIT, 1935. „Ő volt az én Jeges dédnagyapám és Kovács leánynevű dédnagyanyám, aki mellesleg hozományba kapta ezt a földet (jó, csak egy részét, a többit kivásárolták a testvérektől). Jeges Pál építette az eredeti pajtát, amelyből csak ez a betonkád maradt meg, amelyen a felirat van. Gyerekkoromban ebbe daráltuk a szőlőt. Aztán itt van ez a régi, különleges, kézi meghajtású prés, az van ráírva, hogy FLEISCHER ÉS TSA. KASSÁN. Nemrég újíttattam fel, és mondhatom, tökéletesen működik. Itt ez a kicsi prés – folyatja a gyűjtemény bemutatását –, ennek is hasznát vesszük, amikor valamelyik fajta szőlőből túl kevés van. Kint van egy nagyon öreg, kovácsolt prés, csak az alja van öntöttvasból, a préskosarán az ANDRÉNYI ÉS TSA NAGYVÁRAD-ARAD felirat olvasható. Ez is monarchiabeli, természetesen.”
Végezetül immár pálinkás butykosokkal felfegyverkezve visszatérünk a felső traktusba, néhány korty ital, és egy mangalicakolbász-kóstoló erejéig. A Monarchia hangulatának idézése tovább folyik: „A Molnárok egyik ősapja vízimolnár volt északon, a Garam mentén, hithű református család. Amikor jött a rekatolizáció, Gyömrőbe mentek, majd onnan is tovább, Hódmezővásárhelyre, ahol ránk ragadt a Gyömrői előnév. Ezért mi Gy. Molnárok vagyunk tulajdonképpen. Nálam már lekopott a Gy. Amikor apám 1948-ban beíratott az anyakönyvbe, nem voltak hajlandóak bejegyezni. A Jegesek nagyon érdekes népség, a Hajdúságból került Szentimrére az üknagyapám kántortanítónak. Őseik marhahajcsárok voltak, lábon hajtották el Spanyolországig a jószágot. Jól megülték a lovat, a puskával is tudtak bánni, a bogrács is ott volt a nyeregben. – Alighanem innen van, hogy szeretek bográcsban főzni…”
A tágas, amerikai konyhás ebédlőben, amely télen dolgozószoba is, alig van szabad fal. Ahol nincs könyv, ott két, díszesen bekeretezett negyvennyolcas poszter van – nem tudom, annak idején hogyan nevezhették –, majd négy, szintén századeleji stílusban bekeretezett nagyalakú fénykép. „Azok a Molnár- és Bende-ági dédszülők – kezdi rá vendéglátónk, amikor látja, hogy a falakat pásztázzuk –, mellette meg a Vasárnapi Újság két melléklete, amelyek eredetileg Molnár dédnagyapám szalontai házában függtek a falon. Ő 1903-ban vásárolt egy százholdas birtokot a Szalonta melletti Madarászon, és erősen függetlenségi párti érzelmű volt. A még ma is igen csinos, közvetlenül az emlékpark melletti egykori házukat pár évvel ezelőtt mutatta meg nekem Dánielisz Endre helytörténész. (A világháború után költözött a család egy része Szalárd környékére.) De ne gondoljátok, hogy becsavarodtam, ez az erős századelő-fíling onnan van, hogy harmadik éve vezetek egy kutatást a Sapientián, amelynek címe A magyar nemzeti hegemónia dilemmái a száz év előtti Magyarországon. Remélem, 2018-ra könyv lesz belőle.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

2015. május 18.

A népdal a legjobb slamszöveg
Beszélgetés Lövétei Lázár László költővel, a Székelyföld főszerkesztőjével.
– Mennyire helytálló a meglátásom, miszerint az ön költészete afféle téli költészet? Ebben hasonlítana kedvenc klasszikusához, Arany Jánoshoz. Mitől lesz valaki klasszikus, s mitől aktuális egy klasszikus?
– A verseimnek ezt az olvasatát, miszerint én téli költő volnék, még nem hallottam, ám legyen. Ha már klasszikusokról és télről van szó, akkor Tolsztoj általában télen írt, elég sokat, tudjuk, a Háború és békét tízszer írta át, s szegény Szofja, a felesége tízszer másolta le. Hogy mitől aktuális egy klasszikus? Ma még nem tudom megmondani. Miután az ember kezd őszülni, talán megérik arra, hogy klasszikusokkal kezdjen foglalkozni. Szerencsés esetben ez nem jár együtt azzal, hogy kortársakat már nem olvas. S mivel szerkesztő is volnék, nem is lenne jó, ha teljesen kidobnám az ablakon a kortárs irodalmat.
Lövétei Lázár László
Lövétén született 1972-ben, 1990-ben érettségizett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Főgimnáziumban. Két évet járt a kolozsvári Műszaki Egyetemre, majd 1993-tól a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakának hallgatója. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld szerkesztője, ma főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Kötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000), Két szék között (2005), Árkádia-féle. Régi és új versek (2009), Zöld (2011).
Emlékszem, középiskolás koromban Csokonaiból írtunk felmérő dolgozatot, s én félretoltam a papírt és elővettem a padból valami kortárs szerzőt. Szikszai Annamária tanárnő kivette a könyvet a kezemből, megnézte, mit olvasok, s adott egy jó tanácsot: nem ártana az alapokat is megtanulni, utána majd lehet írogatni. Igaza volt.
– Annyira jól elsajátította az alapokat, hogy kis füzetre való esszét is írt Arany Jánosról Arany versek címmel, amelyben kevésbé ismert Arany-verseket elemez, de Hunyt mesterem címmel szerepel benne a díjnyertes Arany-esszé is. Miért épp ezeket a verseket választotta?
– A sepsiszentgyörgyi Cimborának írogattam ezeket a miniesszéket, Szonda Szabolcs kért fel, miután a Hunyt mesterem című írásommal megnyertem a Tehetséges Magyarországért Alapítvány pályázatát. Igyekeztem úgy összeválogatni a verseket, hogy legyen szó bennük nemzetről, hazáról, versről, betegségről – mindenről, ami egyáltalán fontos volt Arany számára.
– Nemrég rangsorolták a magyar irodalom költőit aszerint, hogy költészetében ki használta a legtöbb szót. Eszerint Arany János lenne az első helyezett, aki összesen 287 425 szót használt, a második Vörösmarty 214 104-gyel, a harmadik pedig Petőfi 154 721-gyel. Hogyan kezeli ezeket a rangsorokat?
– Mint nem lényegeseket. Nemrég újraolvastam Kosztolányi Vörösmarty-esszéjét, amelyben határozottan állítja, hogy amiként Puskin az oroszoknak vagy Dante az olaszoknak költői nyelvet alkotott, úgy a magyaroknak Vörösmarty alkotta meg a költői nyelvet. Ebben sok igazság van, mint ahogy abban is, hogy Vörösmarty a leggazdagabb szókincsű magyar költő. S bár az említett statisztikában Vörösmarty csak a második helyen szerepel, mindegy, ki a győztes, mert kevés szóval is lehet fontosakat mondani. Egy másik kedvencem George Bacovia, kétszáz szónál aligha használt többet, mégis érvényes költészetet hozott létre. Nem véletlenül klasszikus.
– Több esszéjében is megpróbál választ adni, miért Arany János a kedvence, s arra a következtetésre jut, hogy Arany nem tudása a lényeges számára. Mit ért nem tudás alatt?
– A nem tudás valóban lefedi Arany Jánosnak a költészetről, nemzetről, hazáról vallott nézeteit. Nem írt Baudelaire-ről, de saját lapjában helyet adott annak a véleménynek, amelyben a szerző azt fájlalja, mennyire dekadens Baudelaire. Arany ezzel szemben valamiféle fogódzót akart adni a saját nemzetének, bár látta annak hibáit is. A bizonytalansága is szimpatikus volt benne. Hogy nem hitt saját magában sem. Nagyjából tudta magáról, mit ér, de nem volt mindenkit elnyomó személyiség, mint Petőfi vagy Ady. Fekete Vince költőkollégámnak szoktam idézni Adynak azt a sorát, hogy „nagyobb vagyok magamnál is" – micsoda pompás megfogalmazása annak, hogy kinek is gondolta magát Ady. Szerencsére Arany nem ilyen volt.
– Az esendő Arany képét tárja fel, s egyfajta bálványimádásról is beszél...
– Igen, de ez nem jelenti azt, hogy ne látnám a hibáit. Az ihlet perce című szonettje annyira rossz, hogy kezdő költőtől is ritkán olvasni ilyet. Vagy ott van a Széchenyi emlékezete című műve. Kapott egy szekérderék pénzt érte, de nem tudott ódát írni, mint például Berzsenyi vagy Vörösmarty. Egy alkalommal megfogadtam, hogy elolvasom százszor a Széchenyi emlékezetét, hátha megszeretem.
De nem ment, a megemelt nyelv nem állt neki jól, soha nem fognak tudni meggyőzni, hogy az egy jó vers. Vagy ha már az emberi arcát keressük: Molnár Vilmostól kaptam egy SMS-t, amelyben azt írta, „ha én Petőfi lettem volna, s túléltem volna az oroszokat, és lenne gyerekem, akkor soha nem bocsátottam volna meg Aranynak, hogy pénzt kért a gyereke és a felesége eltartásáért." Tudniillik amikor Petőfi elment az erdélyi harctérre, s Aranynál hagyta a feleségét és a gyerekét, Arany benyújtotta a számlát.
A legenda szerint Petőfi ekkor adta el a lovát, és elküldte a pénzt Aranynak. Vagy a Bach-korszakban, amikor elment Nagykőrösre tanárnak, Bécs mindenkit ellenőrzött, miként viselkedett a forradalom és szabadságharc idején. 1854-ben tanári önéletrajzában azt írta: „Fájdalmasan ismerem el, hogy ezen idő alatt néhány kisebb költemény jelent meg tőlem nevem alatt, amelyeket, valamint később meg is semmisítettem, úgy mostani érettebb gondolkodásommal nem írnék alá." Ez most szólhat arról is, hogy a Szabadság zengő hárfája címmel ponyvára küldött kis füzetecskéjét tagadta meg, de szerintem inkább arról van szó, hogy kellett neki a tanári állás, s ezért megtagadta a forradalmi verseit...
– Mégis védelmébe veszi, ha kétségbe vonják költői nagyságát.
– Hát persze! Arany egy csoda. Én nem akarok ítélkezni fölötte, én olvasni szeretem a verseit, s boldog vagyok, ha a kritikai kiadásban felfedezett hibát kijavíthatom. Még akkor is, ha a szakma erről az észrevételemről nem vesz tudomást.
– A kritikusok azt állítják önről, olyan, mint egy gótikus templomkészítő vagy egy középkori festő, aki nem elkülönülni akar a magyar költészeti hagyománytól, hanem alázattal, játékosan közelít hozzá. Egyfajta szerepjáték-költészetet művel. Azonosulni tud ezzel a nézettel?
– Én annak örültem a legjobban, amikor azt mondták rólam: a költészetem annyira konzervatív, hogy ez már mindenképp újdonságszámba megy. Nem szándékosan alakult így, de csak örülni tudok neki. Pláne látva a tendenciákat, hogy merrefelé íródna a magyar irodalom. Az egészen fiatal magyar irodalmat, a slammereket nem ismerem eléggé, de a költészetükben is van valamiféle ritmus, rím, s ilyen szempontból ezt is tekinthetjük végtelenül konzervatív költészetnek. A legjobb slamszöveg szerintem még mindig a népdal, de ezzel a nézetemmel alighanem egyedül vagyok.
– Ebbe a konzervativizmusba belehelyezhető a Zöld című, eklogákat tartalmazó kötete is?
– A Zöld egy külön állomás. Folyamatában kell látni a dolgot. Az első kötetemről, A névadás öröme címűről azt mondták, folytathatatlan, ezért megpróbáltam valahogy szabadulni attól a fajta beszédmódtól, abból lett a Távolságtartás, egy teljesen sikertelen kísérlet. Utána jött egy másik hang, életrajzi vonatkozásokkal, a Két szék között, ez egy betegség kiírása volt, afféle terápia. Örülök, hogy szerették az olvasók. De ettől is nehéz volt megszabadulni. Erre találtam ki a Zöldet, megpróbáltam, tudok-e írni hexametert. Kiderült, hogy nagyon könnyű. De amikor már önjáróvá válik, jobb abbahagyni. Most volnék egy olyan helyzetben, hogy fogalmam sincs, merre tart a költészetem. Nem siettetem, majd csak kialakul.
– Világirodalomból a nagy kedvence az orosz irodalom, azon belül is Csehov. Ez is habitus kérdése?
– Persze. S Csehovban is épp az tetszik, ami Aranyban: a bizonytalansága. Igaz, Csehovot sem tudom megmagyarázni, még magamnak sem. Például nem az ismert novellái tetszenek elsősorban. A nagy kedvencem, amelyet legalább 150-szer olvastam, a Rothschild hegedűje mindössze öt oldal, mindenre jó, időt tölteni, elmélázni, jobb kedvre derülni, életkedvet kapni.
– Hogyan látja a kulturális, irodalmi lapok szerepét napjainkban?
– A magyar kultúra kifejezetten folyóirat-kultúra: a legfontosabb közlések még mindig folyóiratokban jelennek meg, legyen szó szépirodalomról vagy kánonképző szövegekről. Jó lenne tehát továbbra is életben tartani a folyóiratokat, pláne ha azok komolyan veszik magukat, és kétheti-havi rendszerességgel fontos, közérdeklődésre számot tartó írásokat jelentetnek meg.
– A Székelyföld előfizetőinek száma impozáns. Mi a titka a lap sikerének?
– Leszámítva a székelység iránt (újfent) megnyilvánuló érdeklődést, illetve a lap szerencsésen kialakított struktúráját (nemcsak irodalmat közöl, hanem történelmet, néprajzot stb.), annyit mondhatok, hogy folyamatosan mozogni kell, eleget kell tenni a meghívásoknak, el kell menni a legutolsó faluba is közönségtalálkozókra. Egy kicsit fárasztó, de másképp nem megy. Nagyon érdekes figyelni az olvasók reakcióját, figyelünk is rájuk, no nem olyan értelemben, hogy teljes mértékben kiszolgáljuk az igényeiket, hanem úgy, hogy ha csak egy mód van rá, igyekszünk olvasható szövegeket közölni.
– Ma már minden folyóirat igyekszik online is jelen lenni. Mennyiben követi ezt a folyamatot a folyóirat?
– Maradjunk annyiban, hogy az online nem az én világom. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne látnám a trendeket ezen a területen. De ha az online felület nem frissül folyamatosan, semmit sem ér a dolog, a potenciális olvasó meg máris elhúzott nyüzsgőbb vidékekre.
– Csíkszentdomokoson él, de ki-kimozdul a „falusi magányból", ha máshova nem, hát Csíkszeredába. Miért döntött úgy, hogy Kolozsvár, Csíkszereda helyett inkább egy csendesebb helyen akar élni?
– Nincs ebben semmi rousseau-i, „vissza a természetbe"-szerű dolog. Falun születtem, ott érzem jól magam. Ilyen egyszerű ez. Mondhatni: falusiasan egyszerű...
Demeter Zsuzsa
Krónika (Kolozsvár)

2016. augusztus 24.

„NEM ÉN VAGYOK ITT AZ ÉRDEKES”
Bayer Zsolt: mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal
Orbán Viktor és a kormány bemocskolását tartja az állami kitüntetése miatti vihar valódi okának Bayer Zsolt. A publicista lapunk kérdésére azt mondta: ha a FIDESZt és a KDNP-t szidalmazta volna éveken át a cikkeiben, akkor már régen megkapta volna a lovagkeresztet – Gyurcsány Ferenctől, és most mindenki hallgatna. A díjat nem áll szándékában visszaadni, a stílusáról szólva pedig úgy vélekedett, a kurvaanyázással senki sem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra.
– Mit gondol arról a megállapításról, hogy a stílus maga az ember?
– Na, ezektől tudok idegrohamot kapni, mert ennél aljasabb és kártékonyabb dolgot nehéz mondani. Ezzel a megállapítással úgy vagyok, mint azzal az óriási karriert befutott mondással, hogy „Ez több, mint bűn, ez hiba.” Ugyanis mit jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy bármilyen bűnt elkövethetsz, csak ne hibázz! A stílus maga az ember. Tehát aki sokat káromkodik, az egy aljas semmirekellő? Akkor a magyar és világirodalom körülbelül hetven százalékát lehúzhatjuk a vécén. És mi van Verlaine-nel, Rimbaud-val, Baudelaire-rel? Ha ez a mérce, akkor a végén tényleg senki sem mArad. És akkor nem megkerülve magam: ha nem lennék ilyen mérhetetlenül szenvedélyes meg impulzív ember, és képes lennék, mondjuk, megtanulni, hogy előbb számoljak el százig, akkor egészen csillogó-villogó dolgokat tudnék írni. De én már valószínűleg nem fogok megváltozni. Ha elborul az agyam, akkor el van borulva. Ám attól, hogy valaki kurvaanyázik, egyáltalán nem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra.
– Már többször elmondta, a tiltakozások ellenére sem adja vissza a kitüntetését. Eközben a visszaadásmérő csak pörög, hetven körüli számot mutatott, amikor az interjút elkezdtük. Ez nincs hatással önre?
– Majd ha 1499-et mutat. Úgy tudom, nagyjából 1500-an kaptak eddig különböző, a lovagkeresztemmel körülbelül egy szinten lévő állami kitüntetést. Mondjuk 1450 körül már elkezdenék töprengeni, bár igazi kuriózum lenne, ha én mAradnék az egyedüli díjazott.
– Azért itt mégiscsak olyan kivételes koponyák adják vissza az elismerést, mint Németh Péter, a Népszava főszerkesztője, Vágvölgyi B. András újságíró, vagy a Soros-bizalmi Niedermüller Péter, aki jelenleg a DK alelnöke…
– Erre a kérdésre megpróbálok kevésbé cinikus választ adni. Az számomra is újdonság volt, hogy ki mindenki kapott rajtam kívül állami kitüntetést. Azt soha nem gondoltam volna, hogy Németh Péternek, Krausz Tamásnak, Heisler Andrásnak vagy a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökének, Hanti Vilmosnak ugyanilyen lovag- vagy tiszti keresztje van. És most, hogy megtudtam, és a széles közvélemény is tudomást szerzett róla… Mégiscsak cinikus leszek: felmerült bennem, hogy nekem nem kellett volna átvennem. De így, hogy például a sztálinizmust relativizáló Krausz Tamás visszaadta a kitüntetését, már sokkal könnyebb lesz viselnie ezt a díjat a többi kitüntetettnek.
– A hivatalos indoklás szerint a Gulag rabtelepein fogva tartottak sorsának és az erdélyi magyarság életének hiteles és méltó bemutatása miatt kapta a kitüntetést. Viszont a Google-keresőben a Bayer és bármely tetszőleges szitokszó együttes szerepeltetése esetén minimum ötször több találatot kapunk. Hogy van ez?
– Nyilván az utóbbiakat érdekesebb keresgélni. Amúgy feltételezhetően két filmsorozatom elismeréséről lehet szó. Az egyik Szibéria és az orosz Távol-Kelet. Ebben Kolimát és más egykori szovjet haláltáborokat kerestünk fel. Illetve Magadanban készítettem hosszú interjúkat ma is ott élő egykori elítéltekkel. Az egykor elhurcoltak közül sokan már a film bemutatásakor jelezték, mekkora hatással voltak rájuk a látottak. A másik filmem pedig az Ezeregyszáz év Európa közepén, amit jómagam is életem fő művének tartok. Ez két részből állt. Egy mai Magyarországról szóló sorozat, majd a combosabb rész, amelyben a történeti magyar területeket jártuk körbe a Délvidék kivételével, ahol akkor háború dúlt. Ez utóbbi bemutatásával máig adós vagyok, ezt még be szeretném pótolni. Mindemellett közismert, hogy Erdély kifejezetten a szívügyem, elég sok cikket írtam, politikaiakat is. Az egyik miatt hat hónapra ki is tiltott a román kormány. Én vagyok a világon az egyetlen terrorista, akinek papírja van, hogy az, de csak hat hónapig. Merthogy ez volt az indoklás.
– Egyébként számított erre a hangzavarra?
– Amikor megkaptam az értesítést arról, hogy kitüntetnek, a boldogság, az öröm és a meghatottság után nagyjából a negyedik gondolatom az volt, hogy ebből botrány lesz. Szóval számítottam rá, mert ha én bárhol, bármikor, bármilyen díjat kapok, akkor elindul a falka, és végigjárja ezt az utat. A Madách-díjnál ugyanez történt, csak akkor kisebb volt a felhorkanás, mert az „csak” egy megyei kitüntetés volt. Az a helyzet, hogy mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal. Mert itt nem én vagyok az érdekes. A kormány az, a miniszterelnök, Lázár, Balog, Áder, akiket most össze kell kenni azzal, hogy egy magamfajta náci, rasszista görénynek efféle kitüntetést mertek adni.
– Tudja, ki írta ezt: „a kései Bayernél a »patkány« tölti be a vessző szerkezeti helyét”?
– Fogalmam sincs.
– G. Fodor Gábor negyedévvel ezelőtt.
– Most már emlékszem. Volt egy kis vitánk G. Fodor Gáborral. Ő erősen más okokból jött ezzel elő, és szerintem már három nappal azután, hogy ez megjelent, megbánta. Tehát őt kivenném az egyenletből. Ez egy teljesen marginális ügy volt, és nem tartozik bele abba a fősodratú és állandó nyavalygásba, amiben viszont igen, mindig ugyanazok vesznek részt.
– De ön azért valóban rengeteg embert sértett már meg. Mindig indulatos? – Akik nem ismernek, azt hihetik, hogy egész nap be vagyok gurulva. Pedig a valóságban nálam békésebb pali kevés van. Kifejezetten joviális típus vagyok, ritkán jövök ki a sodromból. Kivéve akkor, ha politikáról van szó. Jó, ez nem igaz. Vezetés közben is tudok ordítozni. De általában csak a politikára igaz, hogy dühít. Viszont a 444-től az Indexen keresztül mindazokig, akik most azzal jönnek, hogy milyen gyakran beszélek csúnyán – ami egyébként nem igaz –, azoknak az életük főtevékenysége 0–24 órában a káromkodás, mert se filmsorozatot nem készítenek, sem egyebet nem írnak, csak gyalázkodnak. És ha az összes jelzőként használt trágárságomat a jelenlegi miniszterelnökre, kormánytagokra, fideszes és KDNP-s képviselőkre aggattam volna, ezt a díjat már réges-rég megkaptam volna – Gyurcsány Ferenctől.
– A közelmúltban a pápát is „demens vénembernek” vagy „gazembernek” titulálta. – Ez nagyon kényes ügy. Nem először mentem neki Ferenc pápának, csak korábban finomabb voltam, és el is mondtam, hogy nem szeretném katolikusok millióit megsérteni, bár bemenekülhetnék abba a várba, hogy protestáns vagyok. De nem akarok belemenekülni, mert a protestantizmusom teljesen másodlagos; mert kifejezetten ökumenikusan állok jelen világunkban a vallás kérdéséhez. Katolikus misére is szívesen járok. Ahhoz viszont kénytelen vagyok ragaszkodni, hogy megítélésem szerint a jelenlegi pápa egy konkrét politikai ügyben olyan álláspontot képvisel, amely árt Európának, az európai embereknek és társadalmaknak. S amíg a hit és erkölcs kérdésében a pápa tévedhetetlen, politikai ügyekben nem az. Arra soha nem venném a bátorságot, hogy akár vallási, akár emberi kérdésekben támadjam a pápát, ahogy azt például II. János Pál halálakor megtette valaki (Tóta W. Árpád – a szerk.), akit az én pandantomnak szoktak nevezni a másik oldalról.
– Kitüntetést tehát nem ad vissza, de van-e olyan kijelentés, amit utólag visszavonna? – Most, hogy így belegondolok, igen. És nem a Cigányliszka című írásomat, amit mindig úgy idéznek, hogy cigány gyerekek elgázolása esetén tapossunk a gázra. Ez egyébként becstelenség, mert az adott gondolat folytatódik, és egyáltalán nem arra biztat, mint amit bele akarnak magyarázni. Az orgoványi erdőt. Nem azért, mert bármiféle szándékom lett volna akárcsak utalás szintjén is a zsidóság elleni uszításra. Nem is lehetett volna, mert az orgoványi erdőben történt rémségeknek nem volt antiszemita felhangjuk, azoknak kommunistaellenes felhangjuk volt. A cikk apropója egy összehasonlítás volt. Amikor megírtam, akkoriban sokan úgy nyilvánultak meg Magyarországgal kapcsolatban, ami nekem azokat a cikkeket juttatta eszembe, amiket az egykori vörös emigráció tagjai írtak. Szóval, van ebben egy mondatom arról, hogy sajnos nem sikerült mindenkit elásni az orgoványi erdőben. Itt a Kun Béla-féle patkánylázadás szereplőire, támogatóira gondoltam, de elismerem, félreérthető volt. Ezt bánom, de már nem lehet visszavonni.
Nagy Áron
Magyar Idők (Budapest)

2017. január 25.

„Kikapcsolódás volt ezeket a verseket lefordítani!”
Január 20 –án, pénteken tartották meg az Írószövetség temesvári székházában az Irodalmi találkozások sorozat első idei, rendkívül nagy érdeklődést kiváltó eseményét. Egy rendhagyó, különleges irodalmi találkozásról van szó, hiszen a Temesváron élő Manolita Dragomir-Filimonescu francia nyelvű verseskötetét – A la croisée des poèmes – Böszörményi Zoltán költő, az Irodalmi Jelen főszerkesztője ültette át magyar nyelvre A vers bűvöletében címmel, így született meg az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban megjelent kétnyelvű verseskötet.
Az izgalmas kötet temesvári bemutatóján szűknek bizonyult az Írószövetség gyűlésterme, amelyre eljött a helyi írótársadalom színe-java. A jelenlevőket Cornel Ungureanu, az Írószövetség helyi elnöke köszöntötte. Marian Odangiu író, kritikus a sokszínű és sok nyelven alkotó bánsági írótársadalmon belüli kiváló kapcsolatokról, példamutató együttműködésekről beszélt, amelynek szép példája a most bemutatott kétnyelvű verseskötet. Robert Șerban író, publicista a kötet szerzőinek, Manolita Dragomir-Filimonescunak és Böszörményi Zoltánnak a „híd-ember” szerepét méltatta, hiszen mindketten kulturális hidakat építenek. Eugen Dorcescu költő, műfordító Manolita Dragomir-Filimonescu könyvének a jelentőségét méltatta, amelyet a szerző eddigi legjobb kötetének nevezett.
A borosjenei születésű, Temesváron élő költő, Manolita Dragomir-Filimonescu köszönetet mondott mindenkinek, aki hozzájárult a kétnyelvű verseskötet megjelenéséhez és elsősorban a jelenlevő műfordítónak, Böszörményi Zoltánnak, akinek fordításai – úgy érzi – közel járnak az eredeti költemények lírájához, gondolatiságához. Befejezésül Böszörményi Zoltán a kötet megszületésének körülményeit és rendkívül pozitív fogadtatását elevenítette fel, majd a szerzők dedikálták a kétnyelvű verseskötet a temesvári olvasóknak.
 „Manolita Dragomir-Filimonescu keresett meg engem azzal, hogy itt van egy verseskötet, eredeti francia nyelven és Oberten János magyar fordításában – nyilatkozta a kötetről Böszörményi Zoltán a Nyugati Jelennek. – Én Obertent nagyra becsülöm, remek ember, viszont úgy éreztem, hogy kicsit nyers ez a fordítás. Vitatkoztam ezen Manolitával, egy kicsit talán meg is haragudtunk egymásra. Azután egy szép napon Barbadoson elővettem a kötetet, elkezdtem fordítani és láttam, hogy ez nagyon jól megy nekem, tetszett a szöveg! Észre sem vettem, amikor lefordítottam az egész kötetet. Azután hagytam pihenni, elküldtem Manolitának és Pongrácz Máriának is, akit megkértem, hogy nézze meg, hasonlítsa össze az Oberten szöveggel. Többszöri pihentetés és átdolgozás után így született meg a kötet.
– Mekkora kihívás volt Önnek francia eredetiből magyarra fordítani Manolita verseit?
– Fordítottam már francia szövegeket – Apollinaire-t, Baudelaire-t –, de ez nem közlésre történt, csak saját örömömre. Nem hittem, hogy ennyire bele tudok menni ebbe a szövegvilágba és ilyen könnyen tudok benne tájékozódni. Ez egy rendkívül érdekes kirándulás, az idő szillogizmusai, amikor egy nő a mindennapi egzisztenciális világából elvonul és a tengerpartra kivetíti az álmait, a be nem teljesült vágyait, a mindennapi küszködését. Mindent találsz benne, kagylókat, sirályokat, úszó homokot egy furcsa egzotikus világba vezet el. Nem is hiszi el az ember, hogy mi mindent bújtatnak ezek a szövegek. Nekem kikapcsolódás volt ezeket a verseket lefordítani!
– Milyen volt a kétnyelvű verseskötet fogadtatása az olvasók körében?
– Budapesten bemutattuk a Könyvhéten és nem is hittem volna, hogy ilyen hatalmas sikernek örvendünk! Nagyon sokan felfigyeltek rá. Kérdezték, hogy Manolita tulajdonképpen francia, nem, mondtam, ő román és franciául ír Temesváron. Az Irodalmi Jelen honlapján több mint háromezer kétszáz kattintás volt erre a verseskötetre, ami azt igazolja, hogy nagyon sikeres ez a könyv! A mai bemutatón is, úgy érzem, hogy Marian Odangiu, Cornel Ungureanu, Robert Şerban, Eugen Dorcescu és mindenki, aki még hozzászólt, nagyon szépen beszéltek ezekről a szövegekről. Nagyon érdekes találkozása volt ez a két nyelvnek és aztán csak azért keseregtünk, miután megjelentek a román fordítások is, hogy miért nem csináltunk egy háromnyelvű könyvet belőle!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)



lapozás: 1-10




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998