Márton Áron (1896-1980) római katolikus püspök nemcsak egyházának, hanem az egész erdélyi magyar közösségnek meghatározó alakja volt. A november 22-én megnyitott, a Terror Háza Múzeum és az egri Segít a Város Alapítvány támogatásával létrejött, a püspök életútját bemutató tárlat két hétig látogatható Székelyudvarhelyen. A megnyitón Szász Jenő polgármester, Kovács Sándor főesperes és Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója ismertették Márton Áron életútját, meghurcoltatását, kiemelve példaértékű helytállását. A majdani püspök 1896 augusztusában született Csíkszentdomokoson, ott végezte elemi iskoláit, gimnáziumba Csíksomlyón, Csíkszeredában, majd Gyulafehérváron járt. Az első világháborúban harctéri szolgálatot teljesített, azután földművesként dolgozott. A gyulafehérvári teológiára 1920-ban kérte felvételét, gróf Majláth Gusztáv Károly négy évvel később pappá szentelte. 1938-ban néhány hónapig a kolozsvári Szent Mihály-plébánia vezetője, később, Vorbuchner Adolf püspök halála után XI. Pius pápa Gyulafehérvár püspökévé nevezi ki. A második világháborúban Erdély kettészakadt, a püspöki székhely Romániában maradt. Miután egy ízben felszólalt az akkor Magyarországhoz tartozó kolozsvári templomban a zsidók elhurcolása ellen, a magyar hatóságok kitiltották az országból, így a háború végéig nem is látogathatta az egyházmegye Észak-Erdélyben élő híveit. Márton Áron élesen elítélte az 1948-as államosítást, amikor az egyházat minden vagyonától megfosztották, felemelte szavát a görög katolikus vallás betiltása és az ortodoxiába való bekebelezése ellen. 1949-ben végül a román titkosszolgálat emberei elrabolták. A legkegyetlenebb kínzások ellenére sem volt hajlandó megtagadni egyházát. 1951-ben életfogytiglani fogságra ítélték, de végül 1955-ben szabadon bocsátották. Határtalan népszerűsége miatt a hatalom rövidesen mégis házi őrizetben tartotta, csupán 1968-ban oldották fel a kényszerlakhelyre vonatkozó rendelkezést. A gyulafehérvári püspöki palotában halt meg. /(bb): Márton Áron emléktárlat nyílt. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 24./
2003. december 2.
Ungvári Barna András, Hídvég falu akkori református lelkésze 1998-ban határozta el egy sziklatömbemlékmű Földváron való felállítását. Ioan Cioaca földvári polgármester 1999 júliusában a sziklatömbnek a hajdani fogolytemető helyére való szállítását akadályozta meg, majd 2000 júliusában, amikor a mártíremlékművet mégis a helyszínre szállították és talapzatra állították, ugyancsak Cioaca ledönttette azt. Az 1944 novemberében Földvárra elhurcolt személyeket román csendőrök gyűjtötték össze, román katonák őrizték egy a lágerben. A Földváron történteket nem lehet a szovjetek nyakába varrni, be kellene ismerni, hogy mindenért, ami itt történt, az akkori román hatóságokat terheli a felelősség. 2001 augusztusában sikerült mégis emlékművet avatni Földváron. Boros Ernő 1997-2001-ben sorra járta a 20 Szatmár megyei települést, ahonnan a román csendőrök 1944 novemberében embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből közölt néhány emlékezést. A szaniszlói római katolikus templom Historia Domusából: A román hadsereg előrenyomulásával egyidejűleg román csendőrség jött a faluba. Felszólították a lakosságot, hogy aki 1940-től bármilyen formában katonai szolgálatot teljesített, katonai helyzetének tisztázása céljából jelentkezzen előbb a helybeli csendőrőrsön, majd vegyen magához három napra való élelmet, és menjen Csanálosra. A Csanálosra érkezőket ott egy csűrbe zárták, olyan - állítólag az akkori községi elöljárók által is aláírt - kísérőiratot fogalmaztak róluk, amely szerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Más szóval magyar partizánoknak lettek beállítva. Ezt követően többnapi fogva tartás után fegyveres kísérettel Zilahra lettek irányítva, és aki útközben megszökni nem tudott, a hírhedt Brassó melletti Földvárra vagy Focsani-ba jutott. Az 1944. szept. 12-én Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezményben Erdéllyel kapcsolatban az állt: "A szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, és egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól feltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának." A román kormány mindenáron egész Erdélyt akarta, ezért elhatározták: nem maradnak tétlenül, a biztonság kedvéért lépéseket tesznek az ügy előmozdítása érdekében. Észak-Erdély hovatartozása az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhat, elhatározták, hogy sebtében, amennyire lehetséges, "javítanak" ezen az összetételen. A gyakorlati kivitelezésre a következő módszereket eszelték ki:a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatása, illetve a már eltávozottak távolmaradásra bírása (Maniu-gárdisták garázdálkodása, németek, svábok Ukrajnába való deportálása stb.); leplezett formában történő etnikai tisztogatás.Földvár az utóbbi célt szolgálta. Ebben a Dél-Erdély területén létrehozott lágerben nem közvetlenül lelőtték, felakasztották stb., hanem olyan körülmények között tartották a foglyokat, hogy ilyen eszközök alkalmazása nélkül pusztuljanak el közülük minél többen. /Boros Ernő: "Mindennap eljött a halál". = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 2./
2003. december 9.
A napokban egy felhívás járta végig a román parlament két házát, amelyben Adrian Severin, jelenlegi kormánypárti képviselő arra kérte a honatyákat, hogy csatlakozzanak a kezdeményezéséhez, és véglegesen döntsék el: az aradi Szabadság-szobrot ne az egykori Attila téren állítsák fel, ha egyáltalán erre sor kerül, mert ez csak a magyar irredenták találkozóhelyéül szolgálna. Severin eddig magyarbarátságáról volt ismert, a Tusványosokon is nem egy alkalommal maximális toleranciáját villogtatta. A románok nem akarnak emlékezni arra, hogy ezer éven át Erdélyben és a Bánságban a történelmi események főszereplői nem ők, hanem a magyarok és a szászok meg svábok voltak. Aradot például 1880-ban 44 320 fő lakta, ebből 21 148 volt magyar, tehát az összlakosság 47,7 százaléka, 10 770 fő volt német, és csak az összlakosság 21,3 százaléka román (9440 fő). 1910-ben a magyarság a városban az összlakosság 63,4, míg a románság 19,1 százalékát tette ki. Mára már Arad lakosainak döntő többsége román, a magyarság létszáma évről évre fogy. És az újonnan betelepedtek nem akarnak emlékezni arra az időkre, amikor Erdély és a Bánság városaiban a magyarság volt többségben. Mert amint Severin az említett felhívásában említi is: élénken él bennük 1940, amikor is Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, és érdekes módon a különböző etnikumok nagyvárosokbeli aránya is hirtelen megváltozott. Kolozsváron például a magyarság létszáma az 1930-beli 53,3 százalékról 1941-ben 87,1 százalékra nőtt, míg a románságé 35,6 százalékról 10 százalékra csökkent, Nagyváradon pedig ugyanebben az évben a magyarok részaránya a 67,8 százalékról 92,1 százalékra emelkedett, míg a románságé 24,5 százalékról 5,2 százalékra csökkent. Kolozsváron például ma már állítólag a 20 százalékot sem éri el a magyarok száma. És ugyanilyen változás ment végbe a többi nagyvárosban is. Még a többségben magyarok lakta székelyföldi megyékben is folyamatosan növekszik a románság részaránya. A kérdés csak az: Severin "mikor őszinte, amikor Tusnádfürdőn mosolyog ránk, vagy amikor Bukarestben ágál ellenünk?" - kérdezte cikkében Román Győző. /Román Győző: Te is fiam, Severin?! = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 9./
2003. december 16.
Vincze Gábor szegedi történész Nagy Mihály Zoltán kollégájával írott, rövidesen megjelenő újabb kötete: Autonomisták és centralisták. Észak-Erdély a két román bevonulás között (1944. szeptember-1945. március). Ez egy bevezető tanulmányból és 48 mellékelt dokumentumból áll. A dokumentumokból kiderül, hogy Erdély sorsa más alternatívák szerint is alakulhatott volna, ha a magyarság egyes vezetői, a kommunista csoportosulásai másképpen viselkednek. Ezek azután a romániai kommunista diktatúra áldozatává váltak. Szolgálataikra csak addig volt szükség, amíg Erdély státusát a nagyhatalmak, a békecsináló nagyhatalmak eldöntötték. /Sylvester Lajos: Világháború utáni autonómiakísérletek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 16./
2003. december 17.
A gyergyószentmiklósi Gépgyártóipari Iskolaközpont két XII. osztályos diákja, Gál Csongor és Gyulai Arthúr I. díjat nyertek Tekerőpatak monográfiája című, közösen írt dolgozatukkal Nagyenyeden, a nov. 21-23-a között rendezett II. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián. Eredményüknek köszönhetően 2004 március végén, április elején a diákok Szegeden, egy Kárpát-medence szintű tudományos diákköri versenyen fogják képviselni iskolájukat. A két diák tagja az Unicornis Diákkörnek, amelyet az idén januárban alakítottak meg András Szabolcs tanár vezetésével. A kör tagjai havonta jönnek össze. Jelenlegi témájuk Gyergyó története a második világháború idején, különös tekintettel arra az időszakra, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz, és magyar volt az adminisztráció. /Gál Éva Emese: Díjazott gyergyói diákok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 17./
2003. december 17.
Benkő Levente a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy nagypapája sokat mesélt neki a második világháborúról, a fogságról, ő pedig már tizenévesként mindezt feljegyezte. Benkő Levente 1991 júniusában lett a Háromszék erdővidéki tudósítója. Elvégezte a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumot. Első könyvében /Szárazajta, H-Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1995/ a szárazajtai tragédiának állított emléket. 1944. szept. 26-án az úgynevezett Maniu-gárdák vérengzést hajtottak végre Szárazajtán, tíz magyart agyonlőttek, kettőt lefejeztek, fejszével, középkori stílusban. A második könyve 1998-ban jelent meg, Volt egyszer egy 56 címmel, az 1956-os erdélyi elítéltek kálváriájáról szólt. Következő könyvében a földvári fogolytáborba, továbbá Foksányban, Tîrgu Jiuban, Tighinában vagy Szibériába elhurcoltaknak állított emléket. Ez Fogolykönyv címmel jelent meg 1999-ben. Könyvritkaság, mivel a kiadója szó szerint belebukott, és a szerződött ezer példányból csak 250 darabot nyomott ki. Jó lenne újranyomni, hogy minél több emberhez eljusson. - Erdővidéken a szénbányászat a kilencvenes évek elején összeomlott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátották. Összegyűjtöttem az erről szóló írásait, Hová mennek a bányászok? címmel. Ezek a szocioriportok hiányoznak a mai erdélyi magyar sajtóból. Ez a kis könyvecske egyfajta fényképet jelent az erdővidéki társadalom 90-es évekbeli állapotáról. Közben tovább gyűjtöttem az anyagot a földvári táborba hurcoltakról. Munkája Muszáj volt élni valahogy címmel jelent meg, amelyben 12 magyar ember mesél arról, hogy a második bécsi döntés után milyen volt az élet Észak- és Dél-Erdélyben, a háborús körülmények között. Hatodik kötete: Bűn volt a szó, olyan embernek a tragédiájáról szól, aki zseni volt, atomfizikától elkezdve a magas szintű matematikáig, folklórkutatástól találmányokig mindennel foglalkozott. Bezárták, ellehetetlenítették, halálba kergették. Ő volt Moyses Márton, aki Brassóban a Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Benkő Levente adósságot törlesztett hetedik könyvével /Székely golgota/. Tartozott ezzel az előtte járóknak, akiknek nem adatott meg, hogy saját kezűleg papírra vessék a velük történteket. Ez a földvári fogolytáborról szóló kötet. Ezek az emberek huszonévesként a fronton harcoltak, majd hazamentek, tehát nem hadifoglyokról van szó, hanem otthonukból elhurcolt észak-erdélyi magyar civilekről. Boros Ernő, a Szatmári Friss Újság munkatársa szintén összegyűjtötte a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar férfiak és asszonyok visszaemlékezéseit. Az ő kötete Minden nap eljött a halál címmel 2002-ben jelent meg. Néhai kollégája, Daróczi Ferenc pedig Maros megyében gyűjtött össze sok visszaemlékezést. Egyszer ezt a három gyűjtést egy kötetben érdemes lenne kiadni, hogy érzékelhetővé váljon, mi is történt Észak-Erdélyben a magyarokkal. /Sándor Boglárka Ágnes: Ideje van a szólásnak - vallja Benkő Levente újságíró. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./
2003. december 20.
Romániában a kormány aláírta a Bechtel amerikai céggel az észak-erdélyi autópálya megépítésére vonatkozó szerződést. Az RMDSZ válasza: a magyarlakta területeket érintő sztráda megépítését a szövetségnek sikerült kilobbiznia. Valójában a jóval könnyebben keresztülvihető kérdésekben is bebizonyosodott (lásd: Szabadság-szobor, BBTE-s magyar karok), az RMDSZ-nek nincs ekkora befolyása a kormánypártnál, szögezte le Salamon Márton László, hanem gazdasági érdekek állnak a dolgok mögött. Benjamin Netanjahu izraeli pénzügyminiszter nem azért jött Bukarestbe, hogy hanukagyertyákat gyújtson meg. Netanjahu arról tárgyalt a román kormánytagokkal, hogy a megrendeléshiányban szenvedő izraeli cégek román vállalatok révén vegyenek részt az iraki újjáépítésben. /Salamon Márton László: Egy autópályaterv puzzle-darabjai. = Krónika (Kolozsvár), dec. 20./A kormány és az amerikai Bechtel International vállalat közötti, dec. 19-én aláírt szerződés értelmében 2004. júl. 4-én kezdődik és 2012-ben fejeződik be az Észak-Erdélyt átszelő autósztráda építése. A dokumentum minden idők legnagyobb romániai befektetéséről, mintegy 2,5 milliárd dolláros beruházásról szól. A munkálatok költségeit külföldi hitelekből fedezik, amelyek törlesztéséért a kormány vállalt kezességet. Az autópálya nyomvonala Brassó és Bors között halad majd el, és olyan nagyvárosokat érint, mint Marosvásárhely, Kolozsvár és Nagyvárad. A beruházás kivitelezéséhez a kormány összesen 2,8 milliárd euró külföldi hitelhez folyamodik. Tekintettel arra, hogy "az autópálya nemzetbiztonsági és stratégiai jelentőségű", a jogszabály "eltekint" attól, hogy közbeszerzés esetében több cégnek kell versengenie a munkálatok elvégzéséért. A kormány választása többek között azért eshetett a Bechtelre, mert a világ egyik vezető beruházásszervező és lebonyolító vállalatáról van szó, amelyik az egyik fővállalkozó Irak újjáépítésében. Az észak-erdélyi autópálya gondolata az RMDSZ csíkszeredai kongresszusán került be a szövetség programjába a Reform Tömörülés platform javaslatára. Orbán Viktor akkori magyar miniszterelnök román kollégájával, Adrian Nastaséval 2001. július 28-án Marosvásárhelyen folytatott megbeszélésén jelezte: ha a pálya Észak-Erdélyen halad át, Magyarország is beszáll a befektetés finanszírozásába. A Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-szakasz kivitelezési tervén az Iptana Rt. dolgozik. A pálya Nagyvárad- Berettyószéplak-Zilah-Kolozsvár-Tordaszentlászló-Aranyosgyéres-Marosvásárhely irányában halad. /Benkő Levente, Cseke Péter Tamás: Minden idők legnagyobb hazai befektetése. = Krónika (Kolozsvár), dec. 20./
1997. október 31.
Okt. 31-én Sepsiszentgyörgyön a tanácsülésen Albert Álmos polgármester felolvasta Ion Gavra egységpárti képviselő okt. 29-én kelt, a képviselőház állandó bizottságának címzett levelét, melyben a Hargita és Kovászna megyében élő románok elnyomásáról írt. Többek között azt állította, hogy a két megye román lakói ugyanazokat az atrocitásokat élik át, mint Észak-Erdély román lakói a horthysta uralom alatt. Az RMDSZ újraállítja a magyar közigazgatást, az RMDSZ etnikai tisztogatást folytat, nincsenek román iskolák, nincsenek román templomaik. Albert Álmos Ion Bumbu egységpárti tanácsos véleményét kérdezte Gavra állításairól. Bumbu szerint ezek az állítások nem légből kapottak. Kónya Ádám közbevetette, hogy például Sepsiszentgyörgyön is van ortodox templom. Papp Attila a megyei prefektúra hivatalos adataiból idézett: a katonai, rendőri, hírszerzői szolgálatok vezetői kizárólag románok, 30 közintézményből 15 élén románok állnak, a megye 12 bírójából 9 román, annak ellenére, hogy a román lakosság aránya Kovászna megyében 23,4 %. /Szekeres Attila: Újhorhorthyzmus Székelyföldön? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 1./
2002. március 1.
1944 őszén Kolozson megjelentek a Maniu-gárdista félfegyveres alakulat emberei, hajtóvadászatot indítottak a volt honvédek felkutatására. Egyik vezérük Ilie Lazar, az egykori parasztpárt képviselője volt, a másik, a magyargyűlöletéről jól ismert Aldea tábornok, a Sanatescu-kormány belügyminisztere, aki nyíltan bátorította a csendőrséget is a magyarellenes kegyetlenkedésekre. A hajtóvadászat félbeszakadt, mert a szovjet parancsnokság kiparancsolta a mánista adminisztrációt Észak-Erdélyből. A hír hallatán a mánisták a foglyokat fegyveres kísérettel elindították a földvári haláltáborba. Mielőtt a földvári lágerből vitték volna őket az ukrajnai korsteni lágerbe, a vérhas és a tífusz már szedni kezdte áldozatait. A 33 elhurcolt kolozsi honvéd közül csak hatan élték túl a fogság borzalmait. /Kolozsi Gergely István: Maniu-gárdisták Kolozson. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 1./
2002. május 8.
Kolozsvárra a szovjet csapatok 1944. október 11-én hajnalban vonultak be, gyakorlatilag harcok nélkül. Megkezdték a zsákmányolást. Óra, töltőtoll, fényképezőgép, feltört üzletek apró árui mind-mind zsákmánynak számítottak. A fosztogatásban leginkább a kolozsvári lumpenek s a környékbeli falvak lakói jeleskedtek. Szovjet járőrök próbálták akadályozni a fosztogatást, de nem sok eredménnyel. A román hadsereg egységei 12-én vagy 13-án érkeztek meg. Veress Pál mesélte Nagy Istvánnak, hogy valamilyen rejtélyes lista alapján román–szovjet járőrök magyar értelmiségieket tartóztattak le, jogászokat, újságírókat, tanárokat, köztük kommunistákat is. Elhurcolták többek között a Református Kollégium több tanárát is. Egeresen román csendőrök és Maniu-gárdisták megkínozták és kivégezték azt a 12 bányászt és erőművi munkást, akik fegyverrel akadályozták meg, hogy a németek az egeresi villamosművet felrobbantsák. A Monostori úton magyarfenesi Maniu-gárdisták lemészárolták az Óvári családot, amely 44 nyarán részt vett az ellenállási mozgalomban. A gyilkosságot tehát nem szovjet katonák követték el. Következett aztán Szárazajta, Csíkszentdomokos, Belényes és más gyilkosságok, amelyekről Balogh Edgár, Demeter János, Kovács András visszaemlékezéseikben már hírt adtak. Ekkor, valamikor október közepén jelent meg Malinovszkij marsallnak, az Erdélybe bevonult II. ukrán front parancsnokának a rendelete, amelynek értelmében a román adminisztrációnak, a rendfenntartó erőknek, a gárdáknak és a hadseregnek 24 óra alatt el kellett hagynia Észak-Erdély területét, s azon csak a frontra menő alakulatok haladhattak át. – Nagy István megbízta fiát, ezt az emlékezést író Nagy Károlyt, hogy gyűjtsön anyagot önéletrajzi regénye 5. kötetéhez. Nagy Károly 1969 őszén Moszkvába utazott tudományos dokumentáció céljából. Borisz Polevoj 1967-ben egy íróküldöttséggel Kolozsváron járt, és elmondta, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban. Nagy István kérte fiát, Hogy beszéljen Polevojjal, hogy megtudjanak részleteket a civil férfilakosság ’44-es elhurcolásáról. Nagy Károly beszélt is Polevojjal. Azt válaszolta, hogy a hadijog értelmében munkára vitték őket, hogy újjáépítsék azt, amit a tengelyhatalmak leromboltak. Polevoj kérte, keresse fel újra, addig előszedi az 1944-es feljegyzéseit. Polevoj a következőket mesélte el: A román hadsereg vezérkari főnöksége úgy tájékoztatta a szovjet hadsereg vezérkarát, hogy a magyar hadsereg helyben mozgósítással sok férfit hagyott hátra Észak-Erdélyben és Kárpátalján azzal a megbízatással, hogy a front átvonulása után folytassanak diverziós és partizán tevékenységet, akadályozva ezzel a szovjet hadsereg előnyomulását. Ugyanakkor átadták nekik a legveszélyesebb fasiszta elemek névsorát is. Ezért a bevonulás után városon a szovjet hadsereg járőrei, falun pedig a román csendőrség megkezdte a férfi lakosság összeszedését. Később fény derült arra, hogy a románoktól kapott lista nem a legveszélyesebb fasiszták nevét és a címét tartalmazta, hanem többségükben haladó szellemű magyar értelmiségiekét, sőt kommunistákét is. Ugyanebben az időben tájékoztatták a szovjet szerveket a román csendőrök kegyetlenségeiről, sőt nagyszámú gyilkosságról is. Ekkor a szovjet vezetés leállította a férfiak összeszedését, s Malinovszkij marsall parancsára a román hatóságoknak, a rendfenntartó erőknek és a Maniu-gárdáknak el kellett hagyniuk Észak-Erdély területét. Az elfogottak közül azokat, akik még a II. ukrán front hadműveleti területén voltak, szabadon bocsátották, de akiket már elszállítottak, azokon nem tudtak segíteni. Visszatekintve ezekre a szomorú eseményekre, nyilvánvaló, hogy a szovjet katonai hatóságok egy súlyos és aljas provokáció alapján jártak el. Ezt tudta meg Borisz Polevojtól. /Nagy Károly: Felszabadulás!? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8., A kulisszák mögött. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./
2004. január 5.
RMDSZ–PSD együttműködés: felemás mérleg, állapította meg Gazda Árpád, a lap munkatársa. Az Észak-Erdélyen áthaladó autópálya-építés ügyében tett kormányzati lépések, és az alkotmánymódosítás tekinthető az RMDSZ és a kormánypárt tavalyi együttműködése legfontosabb eredményeinek. Kudarc azonban, hogy tucatnyi ígéretét immár másodszor szegte meg a kormánypárt. Az autópálya terén elért siker azzal magyarázható, hogy váratlanul megjelent az amerikai érdek. A kormány vélhetően nem az RMDSZ-nek, hanem az amerikai Bechtel cégnek akart kedveskedni a sztrádaépítéssel. A 2003-as megállapodásban immár második alkalommal fogadták meg a felek, hogy az év végére általában befejezik az erdő- és földtulajdonjegyek kiadását. Immár másodjára szegte meg ígéretét a kormánypárt a természetben vissza nem szolgáltatható ingatlanok után járó kárpótlás törvénye ügyében. E jogszabály elfogadása június 30-i határidővel szerepelt a 2002-es megállapodásban, majd határidő nélkül került át a 2003-asba. A jelentés előterjesztője a kártérítések kifizetésére tízéves időszakot javasolt. Az egyházaktól elkobzott ingatlanainak visszaszolgáltatása lassan halad. Az erdélyi magyar történelmi egyházak több mint kétezer kéréséből eddig 129 esetében hozott pozitív elvi döntést az illetékes kormánybizottság, és csak 49 ingatlan esetében állította ki azt a határozatot is, mellyel az egyházak telekkönyveztethetik tulajdonukat. Míg 2002-ben április 30-i határidővel szerepelt a megállapodásban a korábbi kormány által rendeleti úton elméletben visszajuttatott egyházi ingatlanok tényleges visszaszolgáltatása, 2003-ban már csak a visszaszolgáltatás sürgetésében állapodtak meg a felek. A protokollum értelmében a feleknek közösen kellett volna tanulmányozniuk a Csíki Magánjavak visszaszolgáltatásának lehetőségét. Nem született olyan javaslat erről a kérdésről, melyet a kormánypárt elé lehetett volna terjeszteni. Míg 2001-ben a Babes–Bolyai Tudományegyetem magyar oktatási vonala szervezési, szakmai és pénzügyi feltételeinek a megteremtéséről, 2002-ben pedig a magyar karok és tanszékek létrehozásáról állapodtak meg a felek, 2003-ban arra vállalkoztak: „közösen lépnek fel annak érdekében, hogy a 2003–2004-es tanévben egy magyar nyelvű természettudományi és egy magyar nyelvű humán kart hozzanak létre a törvénynek megfelelően, a jelenlegi szakok összekapcsolásával”. Ez sem történt meg. A megállapodás szerint április 30-ig kellett volna a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar beiskolázási számait megállapítani, a kormány viszont csak hónapokkal a tanévkezdés után, december 4-én hozta meg az erre vonatkozó határozatot. Akárcsak 2002-ben, 2003-ban is eredménytelenül „vizsgálták annak a lehetőségét”, hogy a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián és az Agronómián, valamint a marosvásárhelyi Petru Maior Műszaki Egyetemen magyar csoportokat indítsanak. A megállapodásban a moldvai csángók megemlítése nélkül jelent meg az Európa Tanács csángó-ajánlására való utalás és az anyanyelv oktatásának a biztosítására tett ígéret. A dokumentum szerint március elsejéig kellett volna befejezni a brassói Áprily Lajos Gimnázium épületének a tatarozását. A magyar iskola a román szülők tiltakozása miatt csak szeptemberben költözhetett be a felújított épületbe. A szeptemberi tanévkezdésig kellett volna lebonyolítani a szatmárnémeti Hám János Katolikus Gimnázium által szorgalmazott ingatlancserét. Erre immár 2004-ben, az év első napjaiban kerülhet sor. Második alkalommal szegte meg a PSD a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartájának a megfelelő formában történő ratifikálására vonatkozó ígéretét. Ezt a tavalyi megállapodás szerint az év végéig kellett volna megtenni, a tavalyelőtti protokollumban június végi határidő szerepelt a kitétel mellett. Szintén kétéves adóssága a kormánypártnak a kisebbségkutató intézet létrehozása. Június 30-i határidő szerepelt a marosvásárhelyi televízióstúdió újbóli beindításánál, a stúdió azonban máig sem kezdte el a sugárzást. Nemcsak az RMDSZ-szel kialakított partneri viszonyt, hanem a magyar kisebbséget is semmibe vette a kormány, amikor az RMDSZ megkérdezése nélkül nevezte ki novemberben Cristian Jura jogászt az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának élére. A szövetség képviselői mintegy 200-300 milliárd lejre becsülik azt a többletforrást, amit a magyar lakosságú településeknek, megyéknek sikerült kilobbizni. Noha az egyezmény 60 napos határidőt szabott a két politikai erő szervezeteinek a megyei szintű együttműködési szerződések megkötésére, néhány megyében az év végéig sem sikerült ilyen dokumentumot aláírni. Az RMDSZ-nek kormánypárti támogatással sikerült elérnie az igazságszolgáltatásbeli anyanyelvhasználat alkotmányos garantálását. Szintén RMDSZ-sikerként könyvelhető el a felekezeti oktatás alkotmányos garantálása. Az aradi emlékmű témája nemcsak a pártközi kapcsolatokat, a román–magyar államközi viszonyt is megterhelte. Az ügyet Medgyessy Péter kormányfőnek sem sikerült elsimítania szeptember végi bukaresti látogatásán. Eredménynek számít, hogy azokon a településeken, amelyeken jelentős magyar közösség él, immár a vasútállomásokon is kezdtek megjelenni a magyar településnevek. Érdemes volt egyezséget kötni a kormánypárttal a 2003-as évre – jelentette ki Borbély László, az RMDSZ kormánykapcsolatokért felelős ügyvezető alelnöke. /Gazda Árpád: Adós maradt a kormánypárt. RMDSZ–PSD együttműködés: felemás mérleg. = Krónika (Kolozsvár), jan. 6./
2004. január 24.
1068-ban Moldvából rabló besenyősereg rontott Erdélyre. Az Osul nevet viselő besenyővezér martalócai végigdúlták Észak-Erdélyt. Salamon király és a két herceg – Géza és László – serege utolérte és megverte őket Kerlésnél. A kerlési csatáról legenda született. A Szent László által megszabadított kun leányról minden iskolában tanulnak. Kerlésen nem élnek már magyarok, de a közeli Cegőtelke, az 500 lelkes falut kis túlzással a színtiszta magyar települések közé lehetne sorolni, hiszen az itt élő kb. 80 román is jól beszéli a helyi többség nyelvét. A dombon a Kolozsi Tibor által készített emlékmű messze ellátszik a völgyben. 68 lépcsőfok visz lefelé az emlékműtől – 68 adakozónak is emléket állítva, és a csata 1068-ban volt. Cegőtelkén, amióta világ a világ, a magyar gyermekek nem indiánosdit vagy rablópandúrt játszottak, hanem Szent László-csatát. Cegőtelkén 15-20 öregfiú található. A cegőtelki férfiak feltétlenül magyar lányt szeretnének feleségnek. Ilyen meg nemigen van a környéken. És akkor inkább nem nősülnek. Jelenleg az anyakönyv szerint a református gyülekezetben azonos a születési és elhalálozási szám. /Szabó Csaba: Cegőtelke és Osul átka. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 24./
2004. január 27.
Az RMDSZ Szilágy megyei szervezetének január 23-án tartott tisztújító közgyűlésén a 250 küldöttből mintegy 220 jött el. A szövetség belső ellenzéke nem hallatta a hangját. Seres Dénes elnök beszámolójában kiemelte, hogy a Szilágy megyei lobbi döntő módon befolyásolta az észak-erdélyi autópálya nyomvonalának meghatározását. A vegyes tannyelvű általános iskolákban gyakran a magyar osztályokban is románul tanítják a tantárgyak nagy részét – azzal az indoklással, hogy a "kollégák" katedrája másképpen nem kiegészíthető. Magyar pedagógusok szívesen nem vállalnak vezető tisztségeket az iskolában, emiatt több oktatási intézmény vezetősége maradt magyarok nélkül. Az etikai bizottság jelentette, hogy Molnár Kálmán, a zilahi református egyházmegye esperese és az RMDSZ városi szervezetének elnöke közötti viszály nem rendeződött. A küldöttgyűlésen ellenjelölt hiányában Seres Dénes szenátor vállalta az újabb négy évre szóló elnöki mandátumot. /Józsa László: Újraválasztották Seres Dénest. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 27./
2004. február 6.
Az Európai Unió kifogásolja a kormány és a Bechtel közötti szerződést A Financial Times szerint személyesen Günter Verheugen EU-bővítési biztos vizsgálja szerződést. Az amerikai Eximbank 800 millió dollárt ad a Bechtel-féle beruházáshoz, de a román közlekedési minisztérium közölte, hogy a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és az EU tulajdonában lévő Európai Beruházási Bankkal (EIB) is tárgyal a további finanszírozásról. Bírálta a Bechtellel kötött szerződést a Demokrata Párt (PD) elnöke is. Traian Basescu volt szállításügyi miniszteri minőségében nyilatkozott. Mint mondta, hiba lenne felépíteni a Brassó–Nagyvárad sztrádát, mert ez az útvonal nem esik egybe egyetlen jelentősebb európai korridorral sem.. A kormány szóvivője kijelentette: a Bechtellel kötött szerződés a Nastase-kabinet és az amerikai adminisztráció egyezménye alapján született meg, „teljes mértékben” törvényes körülmények között. Az Észak-Erdélyt átszelő sztráda hossza 415 kilométer, a munkálatok pedig hozzávetőlegesen 2,5 milliárd dollárba kerülnek. /Cseke Péter Tamás: Bántja az EU-t a sztráda? = Krónika (Kolozsvár), febr. 6./
2004. február 6.
Csalódást jelent számomra az, ahogyan az Európai Unió egyik-másik bürokratája viszonyul az észak-erdélyi autópálya kérdéséhez – jelentette ki a Krónikának Markó Béla. Az RMDSZ-elnök szerint az erdélyi magyarságnak alapvető érdeke, hogy a sztráda a magyar közösség által lakott területeken haladjon át. /Salamon Márton László: Markó Béla csalódott az „európai uniós bürokratákban”. = Krónika (Kolozsvár), febr. 6./
2004. február 7.
Michael Guest bukaresti amerikai nagykövet február 6-án tartott sajtóértekezletén leszögezte, jó választás volt a román kormány részéről a Bechtel cég. – Az észak-erdélyi autópálya-beruházás kapcsán a határ menti megyék országgyűlési képviselőinek találkozóját kezdeményezi Csontos János MSZP-s országgyűlési képviselő. Csontos János bemutatta azt a nyomvonal-tervet, amelyet a román kormány már elfogadott. /Román–magyar törvényhozók találkozását szorgalmazza. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 7./
2004. február 10.
Február 9-én Funar, a Nagy-Románia Párt főtitkára, Kolozsvár polgármestere: bejelentette, hogy a megyeszékhelyen Erdélyi Holokauszt-múzeumot hoz létre. A szélsőségesen nacionalista városvezető természetesen csupán a bécsi döntés következtében Észak-Erdélyben végrehajtott zsidóellenes atrocitásokat kívánja a közvélemény elé tárni. Goldner Gábor, a kolozsvári zsidó hitközség elnöke szerint előbb például a Ion Antonescu utca nevét kellene megváltoztatni. – Ugyanakkor a Rodipet lapterjesztőnek sem kellene többet megengedni, hogy vasgárdista lapokat terjesszen, amelyekre elő lehet fizetni – mondta Goldner. Szerinte párhuzamosan kellene Holokauszt-múzeumot létrehozni Jászvásáron és Bukarestben is. /K. O.: Holokauszt-múzeumot létesítene a polgármester. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 10./
2004. február 11.
Eckstein Kovács Péter szenátor politikai nyilatkozatot tett a parlamentben a jóvátételi, kártérítési törvény Kolozsváron történő alkalmazásáról. Az első fázisban a magyarok kéréseit, akik Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe menekültek, más jellegű üldöztetést szenvedtek – nem fogadták el, mondván, rájuk nem vonatkozik a törvény. Eckstein Kovács Péter erre elkísérte az érintetteket az illető hatósághoz, és tisztázta, hogy a kérelmezői jogot kötelezően tiszteletben kell tartani, tehát kötelesek átvenni a kérést és utána döntenek. Azonban a döntések a magyarok esetében következetesen elutasítóak. A szenátor ezért élt tiltakozó politikai nyilatkozattal. Az elutasítás után többen bírósághoz fordultak. A nyugdíjhatóság azonban a bíróságnak eljuttatott válasziratában leszögezte álláspontját, miszerint a törvény csak a románokra vonatkozik. Eckstein Kovács Péter nyilatkozatával hatni akar arra, hogy a bíráló hatóságok részéről egységes álláspont alakuljon ki. /Béres Katalin: Parlamenti tudósítás. A kártérítési törvény Kolozsváron is érvényes. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 11./
2004. február 18.
Felnőtt egy nemzedék, amely aligha tud valamit Nagy Istvánról. Sokak számára egyszerűen egy író, mások magyar Makszim Gorkijnak, ismét mások a letűnt rendszer kiszolgálójának, haszonélvezőjének tartják. Mi hát az igazság? – tette fel a kérdést Nagy Károly, az író fia. Termékeny alkotó volt, több mint 30 kötete (regények, novellák, gyűjtemények, színdarabok, szociográfiák) látott napvilágot, publicisztikai írásait pedig még senki sem vette számba. Talán az egyetlen olyan kelet-európai író, akit mind a három rendszer cenzúrázott, s időnként üldözött. A királyi Romániában a sziguranca a szó szoros értelmében, majdnem agyonverte első kisregényéért, a bécsi döntés után a szamosfalvi börtönbe került. Nagy István a szocialistának induló társadalmi rendszer fegyelmezett katonája volt. Ahogy szaporodtak az aggasztó jelek, úgy vált a magatartása mindinkább kritikussá. Először 1952 januárjában került szembe a hivatalos pártvonallal. Arra próbálták rávenni, hogy mint a Bolyai Tudományegyetem akkori rektora, kezdeményezze a Bolyai és a Babes egyetemek egyesítését. Ezt elutasította, ezért úgynevezett "jobboldali elhajlás" címén leleplezték, mint jobboldali nacionalistát, s leváltották rektori tisztségéről (amelyet csak pártutasításra vállalt). Egy hónapig kényszerlakhelyen volt Bukarestben, s azzal vádolták, hogy Balogh Edgárral, Jordáky Lajossal s Teleki Béla gróffal együtt összeesküvést szőtt Észak-Erdély elszakítására. Szabadlábra helyezték, de titokban kizárták a pártból. Nagy István élete végéig megőrizte marxista meggyőződését. A hetvenes évekre már szilárd meggyőződése volt, hogy Kelet-Európában lényegileg letértek a marxi útról. /Nagy Károly: Ki is volt Nagy István? = Szabadság (Kolozsvár), febr. 18./
2004. február 20.
Vajon saját maga találja ki Gheorghe Funar kolozsvári polgármester és a Nagy-Románia Párt főtitkára mindazt a hazugságot, aljasságot, amit hirdet, vagy egy ezzel megbízott tanácsadó testület szállítja neki ezeket az ötleteket, tette fel a kérdést Fey László. A legutóbbi terve, hogy holokauszt-múzeumot akar létesíteni Kolozsváron. A diverzió lényege abban áll, hogy Funar olyan múzeumról beszél, amelyben a románok és a zsidók közös szenvedését hangsúlyoznák, Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között. A két népcsoport sorsát össze sem lehet hasonlítani. Ezzel Funar nem csak a románok szenvedését nagyítja fel, hanem a holokauszt rémségét is minimalizálja. Ezt a nyugati közvélemény súlyosan elítéli, egyes országokban büntetendő cselekménynek számít. Minderre Funarnak azért van szüksége, hogy a tervbe vett "múzeumban" a kiállított anyag egy (bizonyára nagyobbik) része a románok elnyomásáról szóljon, hiszen ez hozza neki a szavazatokat. Nem ez az első eset, hogy Funar a holokauszt ürügyén uszít a magyarok ellen. Egy alkalommal a kolozsvári zsinagógában tartott megemlékezés keretében tartott ilyen jellegű gyűlöletbeszédet. A hitközség elnöke elhatárolta magát ettől a provokációtól, az egybegyűltek egyetértése közepette. Funar már korábban márványtáblába vésette, hogy az 1848/49-es szabadságharc idején a magyarok 40 000 románt öltek meg és 230 román falut gyújtottak fel. Ez nem igaz, másrészt, akkor háború volt és mindkét részről voltak atrocitások is, áldozatok is. Jellemző, hogy az a Funar jelentkezik– a holokauszt áldozatai emlékének ápolására, aki a romániai holokausztért felelős Antonescunak akart szobrot állítani, aki Antonescuról utcát nevezett el. Érvényes tanácsi határozat van arról, hogy ez az utca más nevet kapott, a polgármester nem hajlandó lecserélni az utcanévtáblákat. /Fey László: Az uszítás mestere. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 20./
2004. február 21.
A NATO keretében folytatandó román–magyar katonai együttműködés, az euroatlanti integrációból adódó közös feladatok kérdése, a balkáni régió biztonságpolitikai helyzete egyaránt szerepelt Juhász Ferenc honvédelmi miniszter február 20-án Bukarestben tartott tárgyalásainak napirendjén. A honvédelmi tárca vezetője román kollégája, Ioan Mircea Pascu meghívására érkezett Bukarestbe. Román partnereivel – Ion Iliescu államfővel, Adrian Nastase miniszterelnökkel és Mircea Geoana külügyminiszterrel – áttekintette a kétoldalú katonai kapcsolatok helyzetét, az együttműködés fejlesztésének további lehetőségeit. Juhász beszámolt arról, hogy tárgyalásai baráti és konstruktív légkörben folytak. A két ország kapcsolatában meglévő nyitott kérdésekről is szó esett a megbeszéléseken. A magyar vendég felvetette az aradi Szabadság-emlékmű és a kolozsvári a magyar egyetemi karok ügyét, az évek óta húzódó katonasírok és emlékhelyek témáját. Ezek rendezése csak politikai szándék kérdése – állapította meg Juhász Ferenc. A két világháborúban Románia területén elesett magyar katonák sírjainak kialakítása ügyében Magyarország már biztosította a szükséges pénzügyi forrásokat – mondta a miniszter, hozzáfűzve, hogy e téren még engedélyeztetési problémák gátolják a megoldást. Juhász az észak-erdélyi autópályáról is tanácskozott vendéglátóival. Elmondta: Magyarországnak alapvető érdeke, hogy román területen felépüljön egy ilyen sztráda. Mircea Geoana külügyminiszter elmondta: Magyarország továbbra is Románia kiemelt partnere. Juhász biztosította Geoanát: Magyarországnak alapvető érdeke, hogy Románia mielőbb csatlakozzék az EU-hoz. Juhász Ferenc megbeszélést folytatott Markó Bélával, az RMDSZ elnökével. Markó megkérte a magyar minisztert: Magyarország továbbra is támogassa az Európai Unióban az autópálya ügyét. Kifejezte óhaját, hogy ne csökkenjenek a határon túli magyaroknak juttatandó támogatások. /Közös biztonságpolitika kialakítása a térségben. Juhász Ferenc honvédelmi miniszter bukaresti tárgyalásai. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 21./
2004. február 24.
A hatályos törvények értelmében csak rendkívüli fellebbezés révén lehetne rehabilitálni a háborús bűnökkel vádolt, 1946-ban halálra ítélt Wass Albertet – jelentette ki Frunda György RMDSZ-szenátor. Korábban a Wass-család az ügyvéd-szenátort kérte fel, hogy indítsa el a rehabilitációs folyamatot, amely azonban elakadt. Frunda felidézte: Wass Albertet 1946-ban halálra ítélte a kolozsvári népbíróság. Azzal vádolták, hogy 1940-ben az Észak-Erdélybe bevonuló magyar csapatoknak parancsba adta egy ortodox pap családjának és néhány románnak a kivégzését. A vádlott nem volt jelen az ellene lefolytatott bírósági eljáráson, időközben ugyanis Németországba, onnan pedig az Egyesült Államokba menekült. Ott tisztázta magát, majd az amerikai hadsereg tisztjeként is szolgált. Amerikában halt meg kilencvenéves korában. Frunda emlékeztetett rá, hogy a kommunista kormány a hetvenes években kérte a kiadatását, hogy végrehajthassa a büntetést. Az amerikai kormány azonban az addigra lefolytatott vizsgálat eredményeként megállapította: az egykori ítélet alapjául szolgáló vádak nem felelnek meg a valóságnak, ezért nem is adta ki az írót. Amikor a román kormány másodszor is kérte a kiadatást, újból elutasításra talált. Néhány évvel ezelőtt a kormány rendeletet adott ki, amely tiltja, hogy háborús bűnösöknek szobrot emeljenek. Ennek alapján rendelték el a Maros megyei Holtmaroson és Szászrégenben Wass Albert szobrainak eltávolítását. Erről az egyik helyen a református, a másikon pedig a katolikus plébánosnak kellett gondoskodnia, mindkettőjüket beidézték az ügyészségre. Frunda bizonyítékot talált arra, hogy a bűncselekmény napjaiban Wass Albert nem volt abban a faluban, ahol a kivégzések történtek, így nem lehetett képes arra buzdítani a honvédséget, hogy kivégezzék az embereket. /Wass Albert jogi és politikai kálváriája. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 24./
2004. március 2.
A Duna-TV egyik múlt heti késő esti adásában az egykori 1944-es Dél-Erdélyhez tartozó Segesvár és környéke zsidó lakosságának a tragédiáját ismertette három idős boldogfalvi értelmiségi. Az észak-erdélyi deportálások idején a román királysághoz tartozó Dél-Erdély községeiben a román katonák összefogták a helybeli zsidó családokat, és egyszerűen áthajtották őket a közös határon, a boldogfalvi sorompónál. Innen közös megegyezés alapján elszállították a román alattvalóságú zsidókat a marosvásárhelyi gettóba, a koronkai téglagyárba. Onnan nemsokára őket is Auschwitzba szállították. Amikor a hatvanas évek végén a Simon Wiesenthal által kezdeményezett náciperek egyikében az erdélyi származású Sibelius ügye is sorra került, a Romániából érkezett tanúknak tilos volt elbeszélniük a fenti epizódot. A jelentkező tanút a Securitate már elutazása előtt figyelmeztette, amennyiben egyáltalán vissza akar még térni, nem szabad beszélnie arról, hogy Romániából zsidókat deportáltak. Hivatalosan hirdették ugyanis, hogy a második világháború alatt Románia emberségesen bánt a zsidókkal. Azonban még mindig maradtak élő tanúk arra, hogy ez nem igaz. /Junger Ernő, Tel-Aviv: Mindig lesznek becsületes emlékezők. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 2./
2004. március 6.
Márc. 5-én Kolozsváron az RMDSZ ügyvezető elnöksége Demográfiai Munkacsoportjának szervezésében Demográfiai tendenciák a romániai magyarok körében címmel tartottak konferenciát. A Kárpát-medencében élő magyarság körében észlelhető tendenciák nem túl biztatóak – mutatott rá Markó Béla, az RMDSZ elnöke. Közös nemzetstratégiára van szükség, zárta szavait Markó Béla. Veres Valér szociológus rámutatott, míg Románia 1970 és 2001 között az elhalálozások szempontjából kedvező mutatókkal rendelkezett, ma az európai országok között az utolsók között található. A termékenységi arány esetében a Kárpát-medence adatai a legrosszabbak Dél-Erdély, Bánság és Észak-Erdély, a legjobbak pedig Székelyföld esetében. A szórvány- és szigetmagyarságnál az adatregisztráció adatai torzítanak és a kivándorlás, valamint a vegyes házasságok aránya is nagyobb volt. Románia teljes lakosságához viszonyítva, a romániai magyarságot elöregedettebb népesség jellemzi, mely jelenség a legerőteljesebb a Partiumban, míg Kovászna megye ebből a szempontból a legfiatalabb. /Szakmai tanácskozás a romániai magyarok körében észlelhető demográfiai tendenciákról. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 6./ A kivándorlás, a vendégmunka vállalása, a vegyes házasságok, illetve a pozitív jövőkép hiánya – ezek az összetevői a romániai magyarság lélekszáma csökkenésének. Horváth István, a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Szociológia Tanszéke adjunktusa szerint az elkövetkező időszakban – éves átlagban – körülbelül 20 ezer erdélyi magyar hagyja majd el az országot. Kiss Tamás, az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének szakértője szerint a magyarságon belül nagyobb a halandóság, évente 10 ezer körüli a természetes fogyás. Ugyanakkor – hangsúlyozta Veres Valér, a BBTE Szociológia Tanszékének oktatója – az ideiglenesen külföldön (elsősorban Magyarországon) tartózkodók száma meghaladja a 200 ezret. A magyar fiatalok Hargita, Kovászna és Maros megyében vannak a legnagyobb számban, máshol viszont az idősebbek aránya kétszer nagyobb a huszonévesekénél. A Székelyföld az a magyar régió, amely biztosítja a megmaradáshoz szükséges emberanyagot Erdélyben. Horváth István szerint az 1987–1991-es időszakban 129–135 ezer romániai magyar hagyta el az országot. A becsült negatív népszaporulat okozta veszteség 39–45 ezer személyre tehető. Magyari Nándor szociológus, a BBTE adjunktusa szerint az erdélyi magyar családok 15 százalékát érinti a vendégmunkások jelensége. A külföldi munkát vállalók 77 százaléka férfi, kétharmaduk illegálisan dolgozik, és nyitottak arra, hogy végleg elhagyják szülőföldjüket. Gödri Irén, a magyarországi Központi Statisztikai Hivatal munkatársa köztudott tényt közölt: Magyarországra a legtöbben Hargita és Kovászna megyéből vándorolnak ki. Az okok: magyarként így látják biztosítva a jövőt (66 százalék), aggódnak gyermekük jövőjéért (54 százalék) és kilátástalan a romániai politikai helyzet (40 százalék). A Magyarországon történő letelepedés 74 százalékban végleges, 13 százalékban munkavállalás, 8,2 százalékban pedig tanulás miatt történt. Markó Béla szövetség elnök nem kívánta kommentálni, hogy a közösség intézményeit és ennek egyes vezetőit érintő különböző pénzügyi botrányok (például Communitas Alapítvány) milyen módon befolyásolják az erdélyi magyarság közérzetét, jövőképét és kivándorlási kedvét. /Kiss Olivér: Megmaradási esélyünk a Székelyföldön. Több gyermekre van szükség a szórványban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 6./
2004. március 27.
Medgyessy Péter miniszterelnök márc. 25-én Brüsszelben arra kérte román kollegáját, vizsgálja meg a Romániába irányuló magyar sertéshús-exportra kivetett pótvámok ügyét. Adrian Nastase megígérte, hogy hamarosan javaslatot tesz a probléma rendezésére. A két miniszterelnök néhány órával az EU-tagállamok és a csatlakozó országok csúcsértekezletének kezdete előtt találkozott. Megbeszélésükön a kétoldalú kapcsolatok valamennyi fontosabb kérdését érintették, és foglalkoztak Románia EU-csatlakozásának folyamatával is. Medgyessy Péter köszönetet mondott Nastasénak azért a támogatásért, amelyet a román kormány az aradi Szabadság-emlékmű helyreállításához adott. "Számunkra ez nagyon fontos gesztus volt" – mondta, hozzáfűzve, hogy mindketten szeretnének személyesen részt venni az avatáson. Nastase közölte, hogy a tervek szerint júniusban kezdődik az észak-erdélyi autópálya építése, amelyet az első időkben a román állam fog finanszírozni, az amerikai Exim Bank által nyújtandó hitelekből. /Medgyessy-Nastase megbeszélések. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 27./
2004. április 3.
Az afganisztáni és iraki eseményekkel kapcsolatos román tudósítások hosszú ideig a román hadsereg dicsőséges és áldozatos hozzájárulásáról szóltak. A makulátlan, igazságosztó hadsereg képének fenntartását szolgálja a kevésbé ismert atrocitások letagadása. A történelem tankönyvek esetében sincs elmozdulás. Azok az atrocitások, amelyeket elkövetett a bevonuló román hadsereg mind az első, mind a második világháború után a nem román erdélyi, illetve magyarországi civil lakosság ellen, a mai napig tabutémának számítanak, ugyanígy az odesszai vérengzés is. A román hadsereg 1919-es erdélyi és budapesti, a kommunista kormány elleni bevonulását a jog és igazságért vívott harc fényes sikereként emlegetik ma is. Szentségtörésnek számít a bevonuláshoz kapcsolódó gyilkosságokat, rablásokat, ingatlanfoglalásokat és a számtalan egyéb jogfosztást emlegetni. Az 1944-ben bevonuló román hadsereg olyan atrocitásokat követett el, amelyek még a szovjet (!) katonai vezetést is megdöbbentették. Olyannyira, hogy a román polgári és katonai adminisztráció visszavonására utasította a román kormányt, és Észak-Erdély öt hónapig (1944. október–1945. március) gyakorlatilag közvetlen szovjet katonai közigazgatás alá került. Hannah Arendt írta (Hannah Arendt: Eichmann la Ierusalim. Un raport asupra banalitatii raului), hogy a két világháború közötti időszakban Románia volt a legantiszemitább állam, később még az SS alakulatok is meglepődtek és ugyanakkor elszörnyedtek a nagy méretű romániai zsidóellenes pogromok kegyetlenségei láttán. Maga Hitler is tudatában volt annak, hogy – amint 1941-ben Göbbelsnek elpanaszolta –- Románia messze megelőzte Németországot az "Endlösung", azaz a zsidó lakosság kiirtása terén. /Herédi Zsolt: A rettenthetetlen román hadsereg mítosza. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./
2004. április 10.
1944 őszéna Maniu-gárdisták félelmetes félkatonai alakulatainak emberei elözönlötték Észak-Erdély magyarlakta városait és falvait. A vérszomjas fenevadak bandáinak egyik vezéralakja Aldea tábornok volt, a hírhedt magyargyűlölő, aki a Sanatescu kormány belügyminiszteri posztját töltötte be. A másik Ilie Lazar parasztpárti képviselő volt. Ezek nyíltan uszították alárendeltjeiket a legkegyetlenebb atrocitásokra. E felfegyverezett terroristáknak egy 6–7 tagú csapata érkezett Horváth János tiszteletes parókiájára Ormány faluba. Kiráncigálták az ágyából a tiszteletest és puskatussal lökdösve kituszkolták a házból és a patak mellett működő pálinkafőző üsthöz vitték. Ott arra kényszeríttették, hogy két nap és két éjjel megállás nélkül a hidegben kavarja a cefrét. Étlen-szomjan, összeverten, állandó felügyelet alatt végezte a megalázó munkát. Ha a fáradtságtól összeesett, hideg vízzel fellocsolták és tovább kényszeríttették munkára. Amikor a végkimerüléstől összeesett és vizet kért, a fegyveres hóhér a szájára vizelt. Amikor már nem tudták talpra állítani, két pribék hazavitte a tiszteletest és belökte a papi lakba. A kegyetlen megkínzástól, veréstől tüdőgyulladást kapott, ami később a sírba vitte. Amíg Horváth János tiszteletessel kavartatták a pálinkafőző üstben a cefrét, addig a többi verte kiszemelt magyar áldozatokat. A román fegyveresek Ormányból átvonultak Girolt faluba. A négy szórványfaluban magyarság létszáma 1940–1944 őszéig Ormányban 20–25 lélek, 2000-ben 2–3 lélek, Kecsetszilváson 25–30, 2000-ben 2–3 lélek, Némában: 10–15 lélek, 2000-ben 1–2 lélek, Giroltban 100–110 lélek, 2004-ben már csak hat öreg magyar élt. Az ősi templomra maholnap ott is lakat kerül. A Maniu-gárdisták Giroltban Tamási Gyula falubíró házához mentek, nekiestek a már nem fiatal embernek ököllel, puskatussal s addig ütötték-verték, amíg csak eszméletét nem veszítette. Ezután kirabolták a házat, majd egy másik család következett. Idősebb Barabás József házába törtek, összeverték a családfőt. A Tamási család tagjai a román szolgájuk segítségével kimentették a házból az áldozatot. Néhány nap múlva kikergették a Barabás családot a faluból, nem is mertek visszatérni. Más magyar családokat is összevertek. Alig akadt román ember, aki szót emelt volna ezen tortúrák ellen, sőt, egyesek még segédkeztek is a gárdistáknak. Pedig ezek közt volt néhány, akik sokszor megfordultak a Barabás család házánál valami kölcsönért, és sosem távoztak üres kézzel. Az ormányi és a girolti kegyetlenkedések híre csakhamar eljutott a szamosújvári szovjet parancsnoksághoz, ahová már több ehhez hasonló panasz érkezett be. Ennek alapján szovjet katonák jöttek Giroltba. A banda menekült, de még egy kézigránátot hajítottak Tamási juhai közé. – A nagyiklódi magyar családok is a szovjet katonák segítségével úszták meg az elszámoltatást. Ott is elsőnek az id. Majthényi Zoltán családjával akarták elkezdeni a megleckéztetést, de szerencsére az ifj. Majthényi Zoltán idejében értesült a szándékról, gyorsan beszaladt Szamosújvárra, és a szovjet hatóságtól kapott segítséget. A szovjet katonák láttán rögtön lehűlt a gárdisták vérengzési kedve. Giroltban nem ez volt az első eset, hogy magyar ember esett áldozatul magyargyűlölő románoknak. Így történt 1848-ban is, amikor a kétgyermekes családapa, nemes Békési Zsigmond nemzetőr a girolti lázadó románok áldozata lett. A lázadó bandában lévő egyik asszony, mielőtt a férfiak késsel, fejszével összevissza vagdalták volna, vasvillával kiszúrta az áldozat, Békési szemét. Abban az időben is úgy sikerült megállítani a román öldöklést, hogy a hír mégis gyorsan eljutott oda, ahonnan segítséget vártak: gyorsított vágtában egy szakasz honvéd huszár érkezett a helyszínre. S mielőtt a lázadók elmenekülhettek volna, majdnem mindeniket elfogták. Azon a helyen, ahol Békési Zsigmondot meggyilkolták, a honvédek valamennyi román lázadót felakasztották. /Kolozsi Gergely István: Maniu-gárdisták Ormányban és Girolton. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 7. folyt.: ápr. 10./
2004. április 29.
Miközben a bosnyák hozzátartozók 1 milliárd euró várományosai, a romániai haláltábor túlélői és az áldozatok hozzátartozói még mindig hiába várnak méltányos kárpótlásra. A hágai Nemzetközi Törvényszék néhány nappal ezelőtt népirtásnak minősítette az 1995–ös srebrenicai mészárlást, és ezzel legalább bizonyos értelemben a genocídium fogalmát is átértelmezte. Az 1944 végén sok ezer, Észak–Erdély különböző településeiről a földvári haláltáborba elhurcolt férfiak tragédiája is népirtás. Srebrenicát 1995 júliusában elfoglalta Radiszláv Krsztics tábornok serege, ami után néhány nap alatt a szerbek több mint 7000 muzulmán férfit végeztek ki. 1944. augusztus 23–án, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Németország elveszti a háborút, Románia a leendő győztesek oldalára állt át. Ezzel ismét terítékre került Észak–Erdély hovatartozásának a kérdése. A román kormány egész Erdélyt akarta. Akkor úgy nézett ki, hogy Észak–Erdély legalább egy részének a hovatartozása az itt élő lakosság etnikai összetételén is múlhat, elhatározták, hogy amennyire lehetséges, "javítanak" ezen az összetételen. Elhatározták a nem román lakosságnak a trianoni határon kívülre juttatását, a leplezett formában történő etnikai tisztogatást. Földvár az utóbbi célt szolgálta. A lágerben olyan körülmények között tartották a foglyokat, hogy minél többen elpusztuljanak. A "földváriak" közül a szívósabbak végül négy hónapi raboskodás után, 1945 áprilisában borzalmasan leromlott állapotban ugyan, de élve hagyhatták el a haláltábort. Azonban a túlélőknek több mint fél évszázadig még beszélniük sem volt szabad arról, ami velük történt. A ’89–es fordulat után megszólalhattak ugyan, de Bukarestben nem akarták meghallani a panaszukat. 1999–ben végül Romániában megjelent egy kormányrendelet, amely az 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. közötti időszakban etnikai alapon üldözött személyeknek nyújtandó kárpótlásról intézkedik. A haláltábor Szatmár megyei túlélői közül már csak hatan–heten voltak életben, és nagyon kis összegű kárpótlást kaphattak volna. A Hivatalos Közlöny 2002. nov. 7–i számában az 1940. etnikai okokból üldözött személyeknek nyújtott jogokra vonatkozóan olyan módosítás jelent meg, aminek lényege az, hogy a jogosultak kategóriáját kiterjeszti az említett periódusban Észak–Erdélyből elmenekült, kiutasított vagy kitelepített személyekre is. Ez azt jelenti, hogy a Trianon után idetelepített román kolonisták kapnak kárpótlást. Ezeket a telepeseket a második bécsi döntés után, 1940 októberében a magyar hatóságok hazaküldték, majd a háború visszatértek újra. Miközben a közvetlenül Trianon után románosítási céllal betelepített kolonisták markát havonta szép summa üti, a földvári haláltábor túlélői, semmilyen kárpótlásban nem részesülnek. Most ismét módosították az etnikai alapon üldözött személyek jogairól szóló törvényt, Kerekes Károly képviselő javaslatára. A kedvezményezettek köre kiegészül a kilakoltatott személyekkel, valamint a kisebbségek ellen irányuló erőszak áldozataival. /Boros Ernő: Nem csak Srebrenicán, Földváron is genocídium történt. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 29./
2004. május 6.
Továbbra is komoly figyelmet kíván fordítani szomszédaira az Európai Unió tagjává vált Magyarország, amely tapasztalatainak átadásával is segíti majd Románia integrációját, hozzájárulva a határon túli magyarság boldogulásához – jelezte Medgyessy Péter miniszterelnök az Erdélyi Riport legújabb számának adott interjúban. Medgyessy emlékeztetett, hogy tavaly óta a román kormányfővel együtt lobbiztak az észak-erdélyi autópálya megépítése érdekében, ami a romániai magyarságot is fokozottan bekapcsolhatja az európai vérkeringésbe. Bővülni fognak a határokon átnyúló civil és hivatalos kapcsolatok. – Magyarország a saját eszközeivel is segíti, hogy a határon túli magyarság az átmeneti időben se szakadjon el az anyaországtól – jelentette ki a miniszterelnök. /Medgyessy Péter segítséget ígér. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./
2004. május 10.
Máj. 8-án Kisbácsban felavatták a Magyar Ifjúsági Házat. A Magyar Ifjúsági Ház létrejöttéhez hozzájárult helyi római katolikus egyház is: telket adtak a ház felépítéséhez. Megjelent Markó Béla RMDSZ-elnök, hangsúlyozva: az RMDSZ csakis az eredmények felmutatásával kampányolhat. A mostani avató üzenete az, hogy „otthont tudunk teremteni Erdélyben az ifjúságnak”. „Egész Erdélyt tegyük jelképesen egy nagy ifjúsági házzá, ez a mi legigazabb programunk”. „Velünk a magyarok Istene, ha mi azt akarjuk”, mondotta Vekov Károly képviselő, erre pedig Kisbács a legjobb példa. /Papp Annamária: Felavatták a Magyar Ifjúsági Házat. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 10./ Markó Béla szövetségi elnök elmondta: van, mit felmutatni: a földeket, erdőket visszaszereztük, egyházi tulajdonok kerültek vissza jogos tulajdonosaikhoz, Észak-Erdélyen keresztül autópályát építenek, bevezették Erdélyben a kétnyelvűséget a közigazgatásban, és lassan az igazságszolgáltatásban is. /Csomafáy Ferenc: Kolozs megyei kampánynyitó. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 11./
