|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 681 találat | lapozás: 1-30 ... 631-660 | 661-681 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2014. november 29.Miért más Románia (2.) (Lucian Boia)Nyelvkölcsönzés A román nyelv a lehető legmeggyőzőbben illusztrálja a jelentős mértékű keveredést. Nyilvánvalóan újlatin nyelv, ám e nyelvcsoportból mégis a legkevésbé latin jellegű. A nyugati latin eredetű nyelvek germán színezetét igen kevés szó tükrözi. Ezzel szemben a román erőteljes szláv töltettel rendelkezik: számtalan, gyakorta alapfogalmakat jelölő szó szláv eredetű (annak dacára, hogy a XIX. században elindított „relatinizálással” sok szláv eredetű kifejezést gyakorlatilag kiiktattak, vagy a szókincs peremére szorítottak). A következő helyen találhatók a török eredetű jövevényszavak, közülük néhány valószínűleg a kunoktól került át (beleértve az annyira „román”, pásztor jelentésű ciobant is), a többi pedig az Oszmán Birodalommal való sokrétű politikai, gazdasági, kulturális viszony lingvisztikai termékeként. A XIX. századi nyelvújítás a török jövevényszavak számát is drasztikusan csökkentette; elég sok megmaradt viszont például a gasztronómiában, ahol a románok nem tudták mellőzni ezeket (ideértve a töltött káposzta jelentésű sarmauát, a legnemzetibb kulináris specialitást). Mindehhez hozzáadódnak még görög, magyar szavak (a nemzet jelentésű neam, amelyet gyakran az őshonosság szellemében ejtenek ki, magyar eredetű), továbbá egyéb, más eredetű jövevényszavak. Később a „relatinizálást” szintén hozott anyagból vitték véghez: óriási mennyiségű új szó került a román nyelvbe, nagy többségük francia átvétel. A román elit korszaktól függetlenül masszívan kölcsönzött: minden egyes politikai-kulturális modell importáru. Kezdetben a szláv-bizánci modellt vették át: a bizáncit szláv közvetítéssel. Valójában délszláv csatornán, pontosabban bolgáron keresztül. Az ortodox románok nem csupán a cirill betűs írást használták évszázadokon át, akár az ortodox szlávok, de kezdetben az ószláv volt az általuk használt kultúrnyelv is: az egyházban, a fejedelmi kancellárián, az első történelmi vagy vallásos szövegekben (az 1600-as évekig). Valójában az ószláv nem más, mint a „középkori bolgár” nyelv (melyet csak azért óvakodnak így megnevezni a román történészek, mert a kezdeti függőségi viszonyt igazolná egy olyan szomszédos országgal, amelyet a románok újabban leereszkedően kezelnek). Bizonyos értelemben egyáltalán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a felkínált modell révén, továbbá azáltal, hogy innen származott az elit által használt nyelv, Bulgária a középkor kezdetén hasonló szerepet játszott a román társadalom modernizációs folyamatában, mint amilyet Franciaország a XIX. században. Az ezt követő modell a török-fanarióta, amely a XVII. században teljesedik ki. A románok (nyilván az elit) továbbra is a cirill betűs írást használják, immár román szövegek rögzítésére, de kultúrnyelvként a görögöt beszélik, és keleti, némileg törökös gúnyába öltöznek. Valójában az arisztokrácia körében és a városi közegben egyre több a görög, míg végül már politikai kulcspozíciókat foglalnak el (kezdve a Porta által kinevezett és többnyire az isztambuli görög Fanar negyedből származó uralkodókkal), kulturális és gazdasági szempontból valóságos román-görög szimbiózis következik be. A XIX. században a fejedelemségek arisztokráciája és polgári rétege nagymértékben vegyes, görög-román eredetű volt. Majdhogynem „elgörögösödési” folyamatról beszélünk! (A kezdeti „elbolgárosodás” után.) A gyenge államszerkezet A román történelem egyik sajátos jellemzője volt, és többnyire az is maradt. Az erős államot nem szabad összetévesztenünk az autoriter vagy önkényes módon vezetett állammal (az ilyen országok gyakorta gyengék, stabilitásuk csupán látszólagos). Erős állam az, amely a társadalom egészét hatékony és teljes intézményi, illetve szabályzati hálózatba képes bevonni. Egy olyan állam, amely a személyes és csoportérdekeket alá tudja rendelni a kormányzási elveknek és a közérdeknek. A román fejedelemségek túlságosan szegények voltak, túlontúl hiányos és „patriarchális” szerkezettel: bojárokból és parasztokból tevődtek össze. Ezekre a túlságosan ingatag struktúrákra kívülről nagy nyomás nehezedett, így nem szilárdíthatták meg az állam szerkezetét. A mechanizmus hibás működését leginkább a trónutódlás mikéntje tükrözi. Nem is érdemes megemlítenünk az utódlás bizonytalan, homályos, és különben is alig-alig betartott „szabályait”. A fejedelemségek élére végtére is mindig az került, aki erre képes volt – belső konfliktusok és külső beavatkozások árán, amelyekhez gyakran folyamodtak a vetélytársak. A kötelező feltétel az lett volna, hogy az uralkodó mégiscsak „uralkodói sarj” legyen, Havasalföldön a Basarabok, Moldvában a Mulatok családjából. Ám mivel szóba jöhettek a házasságon kívül születettek és azok leszármazottai is… „Örmény” János vajda például, akit „Kegyetlen” vagy „Vitéz” utónévvel is illettek, István vajda törvénytelen fiának, s mint ilyen, III. István unokájának tartotta magát; mindebből az egyedüli bizonyosság az, hogy az anyja örmény volt. Ha egy havasalföldi uralkodó Basarabnak nevezi magát, valószínűbb, hogy nem az, és pontosan ezért nevezteti magát Neagoe Basarabnak vagy Matei Basarabnak. Nevezetes példa a Mihály Vitézé, Jó Petraskó fejedelem házasságon kívüli és halála után született fiáé. Nicolae Iorga felháborodottan tiltakozott, amikor P. P. Panaitescu kijelentette, hogy mindez így nem felel meg a valóságnak. Valóban, a román fejedelemségek első egyesítőjének nem sok köze van az uralkodói eredethez, a románok nagy nemzeti jelképe egy görög nő (tehát még csak nem is román) és egy ismeretlen apa (esetleg egy gelep, vagyis idegen kereskedő) fia volt – amennyiben hiszünk Radu Popescu krónikás szavainak. C. C. Giurescu később eldöntötte a vitát, amikor arról biztosított bennünket, hogy Mihály „elsősorban saját tetteinek szülötte” (!). A trónra lépések teljes rendszertelensége egyben a gyakori uralkodóváltásokat is megmagyarázza. Egymást űzték el a hatalomról. Újabb román rekord: a két fejedelemség az összes európai ország közül politikailag messze a leginstabilabb volt. Ezt a törökök oly mértékben ki is használták, hogy mintegy bíróként dönthettek a trónkövetelők között (a „ki ad többet” elve alapján), végül pedig (az 1711–1812 közötti fanarióta korszakban) közvetlenül ők nevezték ki az uralkodókat, akár valamiféle oszmán tisztségviselőket. A stabilitás hiányából eredeztethető az önkény, a bizonytalanság, továbbá a nagylélegzetű tervek hiánya. Az állam – a súlyos adórendszer révén – sokat követelt és keveset adott. A vajdák, már akik valamivel hosszabb ideig voltak hatalmon, templomokat építtettek, de ebben nagyjából ki is merült a ténykedésük. Egyébként a középkori építmények közül csupán a templomok maradtak fenn (bár legtöbbjüket teljesen újjáépítették). Még a hercegi „paloták” is igen szerények voltak, és az a tény, hogy egyik sem maradt fenn, egyrészt az építkezés gyenge minőségére, másrészt a folytonosság szembeötlő hiányára utal. A korszerűsödés kovászainak tekinthető városok itt lassan fejlődnek. A román fejedelemségek urbanizációs szintje jóval a Nyugat átlaga alatt van, és még a kontinens keleti felének kontextusában is csekélynek mondható. Egy másik sajátosság a városok lakosságának etnikai összetétele, a populáció hangsúlyos „nem román” jellege. A magyar királyság részét képező Erdély városaiban a németek és a magyarok egyértelműen többségben vannak, de Havasalföldön és Moldvában is jelentős a „nem román” nemzetiségűek száma: németek, magyarok, örmények, görögök, zsidók… Etnikumonként, vidékenként és időszakonként változó arányban, ám általában folytonosan számottevő súllyal; mindenképpen jórészt ők űzték a jellegzetesen városi mesterségeket: a kisipart és a kereskedelmet. Rostás-Péter István fordítása (Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 29.Kosteleki keskeny palló... (Magyarok a határon)Amíg a település Csík vármegyéhez tartozott, Kostelek csupán annyiban különbözött bármelyik csíki, gyimesi falutól, hogy lakossága egyrészt a madéfalvi veszedelemkor menekült ide a kötelező katonai szolgálat elől, másrészt Moldva felől is érkeztek görög katolikus román szökevények, aminek hatására szinte a teljes lakosság görög katolikus vallású volt egészen addig, amíg a kommunista hatalom azt beszüntette. Helyét a római katolikus és ortodox vallás vette át, s bár a falu szinte teljes egészében magyar, a két egyház között majdnem fele-fele arányban oszlik meg a lakosság, még családon belül is előfordul, hogy egyik testvér római katolikus, másik ortodox. A katolikus templomot 1946-ban szentelték fel Szűz Mária Szeplőtelen Szíve tiszteletére, oltárán ma is látható a csíksomlyói Szűz Mária-szobor kicsinyített mása, az öregek pedig arra is emlékeznek, hogy 1949-ben itt bérmált Márton Áron püspök. Erőltetés nélkül A magyar nyelv ötvenéves száműzetés után tért vissza az iskolába, akkor is csupán heti három órára a moldvai magyar oktatási program részeként. Korábban az 1978-tól Kosteleken szolgált, idén februárban elhunyt Salamon Antal atya tanította a gyermekeket magyarul írni-olvasni a plébánián tartott hittanórákon. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége 2005-ben alkalmazott két magyar tanárt a faluban, a sepsiszentgyörgyi Imreh Évát és a szárhegyi Ferencz Andrást, akik úgy tartják, erőltetés nélkül fogtak hozzá a kostelekiek magyar identitásuk megerősítéséhez. Imreh Éva: Szerintem sokkal gyorsabban történt itt változás, s ezen mi csodálkoztunk a legjobban. Mi sosem erőltettük, hogy ki román, ki magyar. A gyermekek például addig a román manele-zenét hallgatták, és amikor kezdtük tanulni a néptáncokat, nagyon rövid idő alatt rákaptak, szerették, megérezték, hogy ez az övék. A bulikban aztán ezeket az újromán zenéket saját maguktól teljesen kizárták. A felnőttek pedig beszélgetéseink révén és azáltal, amit mi képviseltünk, szintén visszatértek gyökereikhez. Látták, hogy a kettő nem zárja ki egymást, tehát a román is megfér, de attól még lehetnek magyarok. Persze, azért a román nyelv presztízse megmaradt, de már nem tartották kizáró jellegűnek. Az identitás egyik része a kérdésnek, de úgy érzem, hogy maga a közösség is alakult, hogy tegyen magáért valamit. Az indulásban nagyon sokat segített Salamon Antal plébános. Az elején a magyar oktatás is jelen volt a plébánián a kicsi kápolnában a templom mellett. Mindent elmondott a faluról, miként kell hozzáállni, hogy nem szabad erőltetni dolgokat, vagy hogy milyen a mentalitás. Emberileg is sokat kaptunk tőle, az az igazság, hogy hiányzik. Ferencz Andrást fiatal kora ellenére tanító bácsiként emlegetik a faluban, többen úgy tartják, ha ők ketten Imreh Évával nem lettek volna, Kostelek még nem tért volna magához a fél évszázados magárahagyottságból. – Sok mindent kaptunk tőlük, megismertettek a népi hagyományokkal, s szerintem, ha nem jöttek volna a tanár bácsiék, nem tudtuk volna, hogyan táncoljunk, énekeljünk – mondta ottjártunkkor Szőcs Beáta, akinek véleményét Antal Renáta is megerősítette, mondván: „az iskolában a magyar a kedvencem, a tanár bácsiék nélkül ez nem jött volna létre”. Közösségépítés A tanító házaspár elment a faluból, de kapcsolatuk nem szakadt meg sem Kostelekkel, sem a moldvai magyar oktatási programmal. Ferencz András az időközben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gondozására bízott oktatási program szakmai felügyeletét látja el, kosteleki munkájában pedig azt tartja a legnagyobb elégtételének, hogy „sikerült közösséggé kovácsolni a falut, a gyermekekből és a fiatalokból baráti társaság vált, ami addig nem nagyon volt jellemző, főleg a hetvenes évektől errefelé. Azelőtt a kalákaszellem, a közösség összetartása megvolt, utána szétbomlott. Köszönhetően valószínűleg annak is, hogy az emberek kezdtek máshol dolgozni, kezdett nőni az anyagi különbség a falusiak között, és ide is eljutottak olyan civilizációs eszközök, mint a televízió, internet, ami nem igazán tesz jót ezeknek a zárt közösségeknek. De úgy tűnik, csak egy szikra kellett, hogy e munka folytatódjék. A befogadás, amivel itt találkoztam, régebb a nagycsaládnak volt csak sajátossága, s a mai világban egyre ritkább.” A két tanító öt évig lakott különböző szolgálati lakásokban, heti három magyarórát tartottak csoportonként az iskolában és délutáni foglalkozásokat egy-egy szobácskában. 2009-ben felépült a kényelmes tanári lakás, majd az ugyanazon az udvaron lévő csűrből a kostelekiek magyar háza is elkészült. Imreh Éva így emlékszik az építkezésre: – Nagy szerencsénk volt, mert olyan támogatóra találtunk, aki hozta a barátait is, és a falunak és nekünk is szoros kapcsolatunk alakult ki velük. Juhász Jánosra gondolok, a szegedi ügyvédre, akinek a szegedi és a kézdivásárhelyi Rotary Klub támogatását köszönhetjük, de segített a soproni Lions Klub is. Említett szervezetek és sok magánszemély adományából gyűlt össze az összeg, amivel megvásároltuk a telket és a házat a csűrrel. A házat felújítottuk, lett egy jó szolgálati lakás, a csűrt átépítettük közösségi teremmé, és hozzátoldottunk egy osztálytermet, fent pedig hálószobák vannak. A stafétabotot a kézdivásárhelyi Bardocz Noémi és a kosteleki Vaszi Levente, valamint felesége, Vaszi Médea vette át a Ferencz házaspártól. Az iskolában Noémi korosztályonként négy csoportban tartja a magyarórákat összesen negyvenhét gyermeknek. „Ez a kihívás jó dolog. Nagyon szeretek tanítani, tanítóképzőbe jártam négy éven keresztül, most végzem Kolozsváron az egyetemet, és szeretném folytatni továbbra is. Kosteleken tanítva tanulok. Rengeteg szeretetet kapok a gyermekektől, törődést, megbecsülést, tiszteletet, s ami a legfontosabb, itthon érzem magam.” Az óvodában Vrencsán Adél tizenkét magyar gyermeket tanít, itt nincsenek magyarórák, az oktatás nyelve kötelezően román. A Vrencsán család hamar felismerte, kisfiuk különösen érdeklődik a népzene iránt, az édesanya meséli, hogy elsőáldozó volt, harmadikos, kérte a hegedűt, s akkor megvették neki a hangszert. – Timár Viktor bácsinál kezdte meg a tanulást, másfél évet jártak a Hidegségbe, s aztán Antal Zoltánnál (Vak Zoli) is tanult – ezt már Vrencsán Jenő, Dávid édesapja mondja, a nagymama pedig közbeszól, hogy „régebb senki még igénybe sem vette a magyar nyelvet, most, hál’ istennek, mind beszélik, s táncolnak is, a gyermekek a csűrben, a nagyobbak a Szellő Néptáncegyüttesben. Fekete Mária énekes asszony hírében áll a faluban, ő még emlékszik a régi kosteleki muzsikusokra, Vrencsán Gergelyre, Almási Demeterre, Vrencsán Tódorra, a gyepecei Gyisza Lászlóra, jelenleg pedig unokája, a tizennégy éves Vrencsán Dávid, a vele egykorú Váta Gábor és a még kisebb Kiss Árpád alkotják a kosteleki zenekart. Élet a csűrben Vaszi Levente nevét sokan megismerték a Fölszállott a páva tehetségkutató versenyből, idén ő nyerte a közönség díját, de azt kevesebben tudják, hogy a kosteleki gyermekek tanító bácsija kitől tanulta a szép énekeket. – Nálunk bodega volt örökké, most es az van édesanyáméknak, s oda jártak az emberek, s énekeltek, s az unokatestvéremvel, Attilával még pénzt es csináltunk abból, hogy az emberek énekeltettek münköt. Most, ahogy hazakerültem, eljárok az öregekhez és tanulok. Tankó Anna néni, dédnagymamám testvére, Vrencsán Ilonka nagymamám és Fekete Márika néni nagy énekesek, tőlük tanultam többek között. Nagyon szívesen adják, sokszor nem kell menjek, hogy faggassam őköt, megkérdik, hogy ezt az éneket tudod-e, s szívesen adják. Gyúrják reám szinte, hogy tessék, vigyétek, tanuljátok meg, mert ki tudja, mi van hátra, s ne vesszenek el – meséli énekestudománya forrásvidékét Vaszi Levente. A magyar oktatási programról úgy tartja, Kosteleknek erre volt szüksége, hogy felébredjenek a hagyományok, „hogy az anyanyelvünköt és a második anyanyelvünköt, a népzenét, a népdalt megtarthassuk. Amíg Andrásék nem jöttek, addig is megvoltak, de nem éltek vélük annyira.” Most viszont élnek, sőt, annyira él a tánc, a zene Kosteleken, hogy Vaszi Levente tanítványai és a Ferencz Andrásék által elindított Szellő Néptáncegyüttes (2012-ben a Fölszállott a páva legjobb határon túli produkciója díját nyerte) szinte az egész falut megmozgatja. És nem csak, hisz nemrég itt tartották a XI. Szeret menti népdalvetélkedőt, amelyre huszonnyolc moldvai csángó faluból érkeztek dalos pacsirták. A hatvannál is több kicsi és nagyobbacska énekest látván, a pusztinai Nyisztor Ilona lapunknak azt mondta, „ha ők ismerik ezeket az énekeket, akkor nem veszünk el, van jövőnk”. Sebestyén Márta Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas népdalénekes, előadóművész, a Szeret menti népdalvetélkedő zsűrijének elnöke, aki a hetvenes évek végén egy kétéves kislánytól hallotta először Gyimesközéplokon a Kosteleki keskeny palló, ott rúgott meg a csángó ló kezdetű dalt, ami meghatározó volt számára a gyimesi dalok szeretetében, a Háromszéknek úgy vélekedett, hogy „joggal féltették és mentették ezeket a csodálatos dalokat Bartókék, és negyven évig joggal féltettük mi a kommunista időkben. Sokak munkája kellett ahhoz, hogy most örömmel tapasztaljuk, itt van ez a sok-sok csillogó szemű gyermek, akiknek ez természetes, és örömmel, boldogan vállalják, büszkék rá.” Hamar Dánielt, a Muzsikás együttes Kossuth-díjas népzenészét, a vetélkedő zsűritagját is megkérdeztük Kosteleken átélt érzéseiről. „Kérdezgetik tőlünk, amikor a világot járjuk, hogy miért Erdélyből, Gyimesből, Moldvából hoztok zenét, és mondjuk, hogy ott több maradt meg, mint az egész Magyarországon. Nagyon hálásak vagyunk, hogy ezt megtanulhattuk, és hiszem, hogy ma alternatív életmódot jelent a népi kultúrában élni, lehetőség arra, hogy így éljünk teljes életet, méghozzá, valószínű, egészségesebb életet.” Fekete Réka Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. november 29.Tele vagyok tenni akarással"Születésnapi beszélgetés a 85 éves Kedei Zoltán festőművésszel – Az elmúlt évtizedekről, pályád különböző állomásairól, kiállításaidról, képeidről lapinterjúkban gyakran beszélgettünk, kismonográfiát is írtam a művészetedről, ne legyen ez most szokványos visszatekintés, beszéljünk a máról. Úgy tűnik, sikeres éved zárul rövidesen. – Én is így érzem. Az idén sok minden történt körülöttem. És egyébként sem szeretek a múltról beszélni. Talán még a jelenről sem. Inkább a jövőbe nézek. Tele vagyok tenni akarással, mindig újat meg újabbat szeretnék elkészíteni. Végre sikerült az eltervezett húsz nagy kollázst megvalósítani. Három éve kezdtem el, tizenkilenc elkészült belőlük, aztán beázott a műtermem, csorgott a plafonról a víz, mint az eső, majdnem az összes kollázs tönkrement. Nem adtam fel, újracsináltam valamennyit. – Pontosítsunk. Olyan munkákról van szó, amelyek hosszú évek, évtizedek során készült grafikai lapok összeillesztéséből, társításából álltak össze öntörvényű kollázsokká, több munka veszett el így, nem csak tizenkilenc alkotás. – Igen, inkább évtizedek, mint évek folyamán született rajzokról van szó. Hét évtized anyagából válogattam ki a kollázsokba került munkákat. Gyerekkorom óta folyton rajzolok és írok, jegyzetelek. Ha valami fontosnak vélt gondolatom támad, azt egy kis cédulára ráírom, a papírocskáimat megőrzöm. Ugyanígy vagyok a vázlatokkal is. Egyetlenegy papírdarabot el nem dobok, gyűlnek, gyűlnek egy nagy ládában. Amikor elkezd gyötörni egy ötlet, egy gondolat, és nem találom a helyem, ezek között kutatgatok, ezeket forgatgatom. Ezer meg ezer ilyen van, ki tudja hányszor forgattam már át őket, előbb- utóbb azonban mindig rátalálok arra a gondolatra vagy képi megfogalmazásra, ami szükséges az engem izgató téma elindításához. A kollázsaim eredetét is valahol itt kell keresni. Az emberben óhatatlanul felmerül, hogy nemsokára az ő élete is befejeződik, én is egyre közelebb kerülök a véghez, elkezdett foglalkoztatni, hogy mi lesz ezekkel a cetlikkel, cédulákkal, vázlatokkal, valamit meg kellene mentenem belőlük. Akkor jött az ötlet, hogy egy nagy kartonra többet felkasírozok, utána vonalakkal, színekkel, tónusokkal összefogom az egészet. Nyilván a komponálás dönti el, hogy mi lesz belőle. A részletek önmagukban nem határozzák meg a kompozíciót, az is előfordul, hogy több hasonló grafika is bekerül a kollázsba, de ez az összképet nem zavarja meg. – Ilyenkor a grafikusi vagy a festői éned kerül előtérbe? – Nem tudom megmondani. Röviddel azelőtt, hogy érkeztél volna, rendezgettem a holmim között, és előkerült egy 1967-es plakát az első vásárhelyi tárlatomról. Ezen az áll, hogy festészeti és grafikai kiállítás. Én különösebben nem grafikázom, nem készítek metszeteket, sokszorosított grafikákat. Egyedi rajzaim vannak, és a színes vázlatok, a pasztellek is inkább grafikák. – Munkásságodban a festészet dominál, az idén viszont eléggé erőteljesen megkísértett a grafika. Egy egész rajzos portrésorozatod született. – Igen, a közelmúltban óriási terhet rakhattam le magamról, és az évet talán úgy zárhatom, hogy végre egy kicsit fellélegezhetek. A korondi Firtos Egylet, a Hazanéző folyóirat kiadásában megjelent antológiába kellett megrajzolnom huszonhat tollforgató arcképét. Egy éve ugrottam neki, másfél hónap alatt elkészült az összes tusrajz, gyorsan meg is jelent a kötet. De ez nem volt elég a korondi barátoknak, a községi művelődési házban alapítottak egy galériát, oda sürgősen el kellett készítenem a portrék felnagyított változatát. Azoknak a személyiségeknek a majdnem életnagyságú portréját, akik valamiképpen kötődnek Korondhoz. Az utolsó rajz Tamási Miklós, az Amerikában nemrég elhunyt költő arcképe. A Hazanéző egy versesköte-tét is megjelentette, ebben is vannak grafikáim. – Az új korondi galériában ott van valamelyik önarcképed is? – Igen, ez is grafika. – Ha körülnézek, itt, a műtermedben is láthatok több önarcképet. Ezek festmények. Mindaddig izgalmas kihívás önmagaddal szembesülni, amíg festeni, rajzolni tudsz? – Nem tudom, honnan jön nálam ez a késztetés. Fura dolog különben, hogy sok érdeklődő, aki megnézi a képeimet, feltétlenül valamelyik önarcképemet szeretné megszerezni magának. Ezt sem tudom, miért. Talán minden európai országban van valahol egy önarcképem. Volt úgy is, hogy egy hét folyamán két önarcképemet is elvitték Olaszországba. A New York-i unitárius papnő is volt nálam műterem-látogatáson, és a két megvásárolt festmény közül az egyik önarckép volt. Azt mondta, hogy ezt viszi a templomba. Nem találok rá magyarázatot. – Ezek a fehér hajú, fehér szakállas képek rendkívül karakteresek, elindíthatják a néző fantáziáját, ez is növelheti a vonz-erejüket. Volt úgy, hogy nem ezt a jól ismert, idősebb kori arcodat festetted? Mikor készült az első önarcképed? – 1956-ban, amikor már volt lehetőségem festészettel foglalkozni, és valamennyire az egzisztenciám bizonytalanságaiból is ki tudtam lábalni. Addig nem rajzoltam, nem is festettem önarcképet. 1951-ben viszont Korondon egy lánykaportrét készítettem, ma is megvan a faluban. Az önarcképek kérdéséhez hozzátenném, hogy nem vagyok a másolás híve, a természetet sem másolom. Alkotótáborokban sem festettem kinn a szabadban, mint sok kolléga. Az élményt, a látványt önmagamban feldolgozva, bent a műteremben festettem meg. Azt vallom, hogy a természet úgy szép, ahogy van, az maga egy alkotás, nem kell lemásolni. A festő hozzon létre a vásznon, a papíron egy általa álmodott új alkotást. – Az önarcképedet már tükör nélkül fested? – Nem, mert a tükör hozza elő az igazi énemet. A tükörből ismerem meg saját magamat. Valahányszor belenézek, az mindig újabb gondolatot indít el. Amikor nincs különösebb kompozíciós témám, vagy nincs modellem, de erős bennem a festés kényszere, akkor ott a tükör, belenézek, és máris van mit festeni. – És a tükör mindig más arcot mutat? – Igen. És azt hiszem, hogy minden embernek sokszor kellene a tükörbe néznie, mert mindegyre felismerné a valódi karakterét. A tükör nem hazudik. Azért is használom, valahányszor önarcképezem, noha különös módon időnként tükör nélkül is megjelenik a szemem előtt az arcom. Amikor tétlenkedem, persze, de mindenképpen furcsa, hogy egyszer csak mintha ott lennék a szemem előtt a magam valóságában. – Írásaid is jelentek meg mostanában. Ezekből is kirajzolódik az arcod? – Remélem, igen. Bár ezt nem nekem kellene elmondanom, én csak szubjektív módon tudom ezt megítélni. Másfél hónapja adtam ki a Megtépázott álmodozás című kötetemet, s ebben szintén önmagamat igyekeztem visszaadni. Az érzelmeimet, gondolataimat próbáltam szavakba önteni, elhagyva a tematika, a realitás kötelékeit. Lírai megnyilatkozások, ezekben is benne van a karakterem, az egyéniségem. Ahogy a festészetben, az írásban sem vagyok elbeszélő típus. Nem tudok leírni vagy lefesteni konkrét történéseket, én azt szeretném érzékeltetni, amit ezek belőlem kiváltanak. A kollázsokkal is így vagyok valahogy. Lényegében mind a húsz ugyanazt igyekszik kifejezésre juttatni, variáció egyetlen témára, az emberre, mindarra, ami az életünkkel kapcsolatos. Benne vannak a kötetben is, az írásaimnak, a könyvemnek is ez a fő jellegzetessége. A Variációk egy témára címet is választhattam volna. – Nem visszaemlékezés, nem önéletírás a könyv, mégis benne van a teljes 85 éved. – Főleg a kollázsok által. A festészetemet viszont nem lehet így bemutatni, pedig a festményeim ezerszámra szétszóródva ott vannak valahol a nagyvilágban. Talán ebből is, abból is tudnék még valamit nyújtani. Legalábbis úgy érzem, van még ez-az a tarsolyomban. A családban nem is merem kimondani, hogy ilyen vagy olyan könyvet akarok kiadni, mert kimondatlanul is szinte hallom a morgolódást: már megint?! De számítok arra, hogy a közeljövőben két- három újabb könyvet kiadok a meglévő írásaimból. Ezzel párhuzamosan tovább szeretnék festeni is. – Kívánom, hogy váljanak valóra az újabb elképzeléseid, terveid is. Isten éltessen sokáig! – Köszönöm szépen. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 29.Sikeres az Interferenciák KolozsváronSzerdától zajlik a színházi fesztivál Tizennégy országból 23 társulat előadásait nézheti meg a kolozsvári közönség a november 26-án kezdődött Interferenciák nemzetközi színházi fesztiválon, amely A test történetei mottóval zajlik. A Kolozsvári Állami Magyar Színház által szervezett fesztiválon első alkalommal vendégszerepel Kolozsváron a berlini Schaubühne am Lehniner Platz, A nép ellensége című előadással, amelyet Thomas Ostermeier rendezett. Declan Donnellan angliai rendező és pedagógus a Cheek by Jowl társulatnál rendezett Übü király című előadással érkezik. Újdonságnak számít a dél-afrikai William Kentridge színház- és performanszművész fellépése. Olaszországból jön Pippo Delbono Amore e carne című előadása, melyben Alexander Balanescu hegedűművész is fellép. A mexikói Lux Boreal táncegyüttes, a Grotowski méltó követőinek számító lengyel ZAR társulat Wroc³awból, az amszterdami holland–amerikai Transversal Theater Company szintén először lesz látható Kolozsváron. A budapesti Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Rózsák című előadását hozza a fesztiválra, amelyen Nagy József legújabb produkcióját, a Paysage inconnu, valamint a Bicskei Istvánnal közösen készített Wilhelm-dalokat is bemutatják. Tompa Gábor, a fesztivál igazgatója és az előadások válogatója sajtótájékoztatón elmondta, az elmúlt három alkalommal különböző irányokból próbálták értelmezni az interferenciák fogalmát, így jutottak el a kortárs színház egyik leggazdagabb és egyben legaktuálisabb témájához, a testhez. A jelenkor legfontosabb színházi törekvései – melyekben a színház és performansz közötti határok egyre inkább összemosódnak – megpróbálják újraértelmezni a testiség fogalmát, új tapasztalatok elé állítva a nézőt – mondta az igazgató. A fesztiválra meghívott előadások tükrözik e téma sokszínűségét, pszichológiai színháztól fizikai színházi előadásokig sokféle műfaj található a programban. A fesztivál programja az https://www.interferences-huntheater.ro/2014/ internetes oldalon böngészhető. Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 29.Madách Imre nyomdokain, Székely Géza művészetén keresztülSzínterek – in memoriam Madách Imre címmel Székely Géza grafikai tárlata nyílt meg csütörtökön délután a Korunk Stúdiógalériában. Méltatásában Kántor Lajos irodalomtörténész emlékeztette a jelenlévőket, hogy nem előzmény nélküli a kiállítás: egyrészt idén márciusban nyílt meg az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének kiállítása az Apáczai Galériában, amely ugyancsak Az ember tragédiája szerzőjére irányította a figyelmet, halálának 150. évfordulóján. A Korunk Galériában 31 évvel ezelőtt rendezett nagyszabású, kétszázadik tárlatra is visszaemlékezett, amellyel Madách születésének 160. évfordulóját ünnepelték, olyan jeles művészek közreműködésével, mint Balázs Imre, Barcsay Jenő, Bardócz Lajos, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Marcel Chirnoagă, Würtz Ádám stb. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2014. november 29.Szórványkonferencia Besztercén az önálló magyar iskola létrehozásának feltételeirőlEgy közös ég alatt tudunk egy közösséget teremteni Önálló magyar iskola létrehozása céljából konferenciát szervezett Besztercén az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezete, a Pro Hereditatem Egyesület és a DATURA Egyesület, november 22-én a Református Gyülekezeti Központban. Az eseményen részt vettek a megye magyar oktatási intézményeinek igazgatói, aligazgatói, történelmi egyházak lelkipásztorai, civil szervezetek képviselői, szülők, valamint a szervezők magyarországi és romániai partnerei, közel 80 személy. SIPOS TÍMEA Szabadság (Kolozsvár) 2014. november 29.Gyulafehérvár: szembenézni a szórványsorssalBeszélgetés jelenről és jövőről a Korunk szórványról szóló lapszáma alapján Jó ötletnek bizonyult Gál László, a G.M.G.K. igazgatója részéről, hogy meghívja a Korunk szerkesztőjét és néhány íróját, a folyóirat szórványról szóló júniusi lapszámának bemutatására. Erdély hajdani fővárosában, Gyulafehérváron a magyar népesség jóval kétezer alatt van, és szétszórtan él a kiterebélyesedett és megnőtt lakosságú városban. 1990 után lelkes és örömteli összefogással indult meg a közösség szervezése, amiből mára vajmi kevés maradt. Van azonban egy alakuló-fejlődő szórványsziget, a nagy múltú erdélyi iskola, amelyik a diákbarát Majláth püspök nevét viseli. Szépen felújított és karbantartott épületében a már létező katolikus teológiai szeminárium majd líceum mellett 2008-tól átvette a tengődő magyar nyelvű általános iskolai tagozat tanulóit. Ma ők együtt alkotnak egy közösséget, ahol magyarul folyik az oktató-nevelő munka, és a szülőkön keresztül a közösségszervezés is. Ezúttal a Korunk szórványról szóló számának bemutatására gyűltek össze tanulók, tanárok, tanítók, szülők, más érdeklődők, hogy önmaguk sorsával nézzenek szembe egy estén keresztül. BAKÓ BOTOND Szabadság (Kolozsvár) 2014. november 29.Képzőművészet és színház találkozása az InterferenciákonSokféle hangulat keveredik a Művészeti Múzeum legújabb kiállításán: férfiak és nők jelennek meg konkrétan vagy egyszerűen csak utalás szintjén, egyedül vagy másokkal körülvéve, ruhában vagy meztelenül; a hétköznapi emberek mellett irodalmi, színházi és vallási tekintetben fontos figurák, Don Quijote, Apolló és Daphné, vagy épp a haldokló Krisztus… Az intézmény Parti-pris programja keretében szervezett tárlat kurátora Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója, aki az Interferenciák fesztivál harmadik napján, ma délben tartott megnyitón kifejtette: szubjektív, színházi szemmel igyekezett betekintést nyújtani a múzeum gazdag, ám sokak előtt rejtett gyűjteményébe. – Laikusnak is nevezhető a válogatás, semmiféle művészettörténeti, esztétikai vagy kritikai szempontot nem kíván érvényesíteni– hangsúlyozta. Călin Stegerean örömét fejezte ki, hogy Tompa Gábor elvállalta a kurátori szerepkört, ugyanakkor kifejtette: a folyamatosan megtekinthető kétszázegynéhány alkotás mellett több olyan festményt, szobrot, grafikát stb. is láthat a nagyközönség a Parti-pris programokon, amelyek részét képezik a múzeum 14 ezernél is több műtárgyat számláló gyűjteményének. Az idei Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál témájához illeszkedve a test történetei kerülnek előtérbe, de ugyanakkor Kolozsvár és Románia sokszínűségére is rácsodálkozhatnak az érdeklődők Andrásy Zoltán, Bardócz Lajos, Benczédi Sándor, Bene József, Gallas Nándor, Herman Lipót, Istókovits Kálmán, Korondi Jenő, Kósa-Huba Ferenc, Lotz Károly, Lövith Egon, Miklóssy Gábor, Mohy Sándor, Munkácsy Mihály, Nagy Albert, Szervátiusz Jenő, Várkonyi Károly stb. munkái révén. Tompa Gábor, a tárlat kurátora megjegyezte: jóval nehezebb feladat előtt állt ezúttal, mintha egy darabot kellett volna színre vinnie; emellett némiképp az is nehezítette a dolgát, hogy a neves színházi szakember, esszéíró után következik a sorban, hiszen tavaly, a III. Kolozsvári Nemzetközi Találkozások keretében George Banu szervezett hasonló kiállítást. – A képzőművészekhez hasonlóan mi, színházi emberek is elsőként képileg hozzuk létre alkotásainkat. A különbség talán abban rejlik, hogy a képzőművészetektől eltérően a színháznak az emberi test egyszerre alanya és tárgya, elengedhetetlen kifejezőeszköze. A színházi előadás vagy a performansz elsősorban a jelenlétre épül, két fél, alkotó és befogadó jelenlétére – magyarázta Tompa Gábor, majd a kiállított munkák témáit sorolta: szenvedés, egészséges test, Ádám és Éva a bűnbeesésétől a kollektivizálásig, anyaság, családi élet és családban való elmagányosodás, keresztre feszítés, megváltás és újjászületés reménysége. George Banu gratulált Tompa Gábornak a kiállításhoz, kiemelve az ilyen események érzelmi telítettségét, majd szomorúan nyugtázta, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor Călin Stegerean igazgatóként vett részt a szervezésben. Stegerean, akit a megyei tanács hirdette versenyvizsga után Lucian Năstasă-Kovács vált a tisztségben, boldogan nyugtázta, hogy két nagyszabású tárlattal zárulhat az ötéves időszak. Az egybegyűlteket Paul Neagu kiállítására is meghívta, amelyet holnap, november 29-én, szombaton délután 6 órakor nyitnak meg a Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatt. (8) FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár) 2014. november 29.Elődeikről emlékeztek meg a kolozsvári ekésekNovember másodikán a kolozsvári ekések a régi és az újjáalakult EKE elhunyt tagtársairól emlékeztek meg. Sáska Pál és Szőcs Miklós vezetésével a Házsongárdi temetőben gyújtottak gyertyát az EKE nagyjainak. Egyúttal Sáska Pál azon kezdeményezését is felkarolták, hogy – akár az elmúlt években Merza Gyula kolozsvári, vagy a Bors Mihály szindi sírját – megemlékező rendezvények keretében, egy-egy gyopáros fémplakettel jelöljék meg minél többnek a sírját. Egy másik társaság Szatmári Béla vezetésével a Bükkben, a Feleki keresztnél helyezte el idén is, de immár évek óta, a minden néhai kolozsvári turistára és kirándulóra emlékező koszorút. t. t. Szabadság (Kolozsvár) 2014. november 29.Kapható az új HelikonEgyed Emese Múzsák kétszáz éves háza... című írásával indul a Helikon című folyóirat november 25-ei száma. Farkas Wellmann Éva erdélyi származású költőt, a békéscsabai Bárka folyóirat szerkesztőjét Papp Attila Zsolt faggatja indulásról, költészetről, alkotásról. A kolozsvári szépirodalmi folyóirat e havi második lapszáma közli az interjút adó költő, továbbá Kenéz Ferenc, Andrei Bodiu (Szonda Szabolcs fordításában), Dimény H. Árpád és Pál Tamás verseit, valamint Erdei L. Tamás, Roboz Gábor, Balázs K. Attila és Sebestyén Mihály prózai írásait. Bogdán László az idén elhunyt Váradi B. László íróra és munkásságára emlékezik. Horváth Előd Benjámin ezúttal Visky Zsolt költőt „villámkérdezi” és méltatja A nagy Kilometrik fiatal tehetségeket bemutató sorozatában. Szőcs István folytatja Morgondiózus jegyzeteit, Czakó Gábor történelmi barangolásra invitálja az olvasókat. A Kinematográfban Ferenczi Szilárd a Holtodiglan című filmről, a Theátrumban Csuszner Ferencz a Vidéki jegyesekről ír. Kritikával Béres Norbert jelentkezik Péterfy Gergely Kitömött barbárjáról, a recenziókban Benke András ismerteti Borcsa János és Balogh Attila egy-egy kötetét. A képzőművészeti és komolyzenei rovat szerzői Túros Eszter és Jakabffy Tamás. Krónika (Kolozsvár) 2014. november 29.Műkedvelők profi irányítójaként küzdeni közönnyel, „hajléktalansággal”„Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok” – beszélgetés Csatlós Lóránt nagyváradi színésszel, az Oberon Csőszínház vezetőjével. – Csíkszereda és Nagyvárad között nem éppen egy ugrásnyi a távolság, nem mondhatni, hogy sokan vállalják a hegyek közül az alföldre települést, Csatlós Lóránt viszont már a tizenhetedik színházi évadot kezdte meg Nagyváradon. Mennyire volt nehéz megszokni az ábeli rengeteg után a sík mezőt, pontosabban a szülővárosától nagyon sokban különböző település mentalitását? – Éppen mostanában lettem „félidős”, vagyis már annyi időt éltem Váradon, mint azelőtt Szeredában, közbeékelve természetesen a vásárhelyi négy évet. A lényeg az, hogy már megvan Váradon az otthonérzetem, habár nyaranta ugyancsak hazamegyek szabadságra. Csíkszeredában, édesanyám mellett visszaváltozom gyermekké, nemcsak azért, mert ugyanúgy kényeztet, mint régen, de például a legtermészetesebben veszem le a polcról a régi olvasmányaimat. Egy hónapra lehullnak rólam a váradi problémák, amikor pedig hazajövök, akkor ugyanez fordított előjellel is megtörténik. Csatlós Lóránt 1975. június 14-én született Csíkszeredában. Szülővárosában érettségizett, majd 1994 és 1998 között Marosvásárhelyen végezte a színművészeti egyetemet. Azóta a nagyváradi Szigligeti Társulat tagja. Számomra a beilleszkedés azért sikerült olyan gyorsan, mert az első évad kisebb feladatai után a második évadban három nagyon jelentős szerepet kaptam: Tamási Énekes madár, illetve Thornton Wilder Mi kis városunk darabjának főszerepét, illetve Csehov Három nővérében az ugyancsak fontos Tuzenbach hadnagy figuráját alakíthattam. Nem mondhatom, hogy nem örültem akkor, az Énekes madár Mókáját egyenest ajándéknak éreztem, most viszont már világos, hogy jobb lett volna, ha ezt a három nagy szerepet három évadban játszhattam volna el. Ennek a „sűrítettségnek” köszönhetően kaptam meg egyszerre a közönségdíjat, az induló színészek számára alapított Földes Kati-díjat, valamint a nívódíjat, a következő évad végén pedig a Varadinum-díjat. Nem hiszem, hogy jót tett a „díjözön”, nem jó elhalmozni a fiatalkori egót, az akkori viselkedésemre mindenképpen ki is hatott: sok olyasmit tettem, amire nem szívesen gondolok vissza. Na de következett egy csendesebb időszak: nyolc éven át úgymond kispadon ültem – jogosan és indokoltan. Szükség volt erre ahhoz, hogy magamba szálljak, hogy beérjek, és értékelni tudjam a kisebb feladatokat. És mivel több volt a szabadidőm, ekkoriban születtek meg az amatőr csapattal kapcsolatos projektek. – A műkedvelő színjátszás Váradon semmiképpen sem jelentett szűzföldet, és itt nem is a huszadik század elején lábra kapott mozgalomra gondolok, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek legendás Kortárs-fílingjére. Milyen újdonságot hozott Csatlós Lóránt ebbe a hagyományba? – A Kortárs valóban fíling volt, bár én csak hallomásból tudom, de más időknek volt a csapata, amikor elsődleges közösségszervező és -összetartó erőt jelentett. Nem volt az a rohanás a megélhetés után, ami manapság van, vagyis munka után, délutánonként nyugodtan össze lehetett ülni „kortársozni”. A 90-es évek második felében aztán beindult a színitanoda, ami különbözött ugyan a Kortárstól, de például az egyik nagyon jól sikerült önálló előadását, Goldoni Különös történet című darabját be is építettük a Szigligeti évadába. A tanoda harmadik évében kezdett el működni a Partium Színpadnak nevezett csapat, csakhogy elfogyott az infrastruktúra, és úgy gondoltam, hogy függetlenítem a tanodától. Ez épp akkoriban történt, amikor aránylag kevés feladatot kaptam a színháztól, jutott időm a szervezésre. És létrejött az a bizonyos aranycsapat, amivel a legszebb feladatokat oldottuk meg. Körülbelül tizenöt állandó taggal működött két éven át, de lemorzsolódtak, maradt a nyolctagú keménymag, amivel 2002-ben például megcsináltuk A kis herceget. Huszonnégy előadásunk volt belőle különböző helyeken, mindig óriási sikerrel. Ez volt az a pillanat, amikor a Partium Színpadot bátran nevezhettük volna külön társulatnak, hisz akármilyen komoly darabot előadhattunk volna. 2007-től alakultunk át Oberon Csőszínházzá, mert a Partium név már egyre leterheltebb lett Váradon. Megteremtettük a jogi hátteret, bejegyeztetve az Oberon Kulturális Egyesületet. Megnyílt a lehetőség a pályázatok előtt, a forrásaink stabilak lettek, gyakorlatilag mindig van annyi pénz, amennyi a technikai eszközökre kell. Épp csak állandó teremre nem futja, innen ered tulajdonképpen a nevünkben a „hajléktalanságot” is jelentő csövességre utalás. Szóval most egy kicsit a ló másik oldalára estünk, hisz annyi kütyünk van, hogy csak bírjuk előadás előtt beépíteni. Nagyon macerás ez, hogy van mindenünk, épp csak ember kellene még. – Fiatal színészként nem volt fennakadás a majdnem kortárs fiatalokat irányítani? Kerülöm a fegyelmezés kifejezést, de végeredményben ez érdekelne. – Számomra magától értetődő volt, mivel csak második próbálkozásra jutottam be a színire, az otthon töltött egy év alatt a diákszínjátszók közt működtem, és már csapatot is alakítottam magamnak. Olyanszerű volt ez a munka, mintha a karom meghosszabbítása lenne és a tekintéllyel is épp ezért nem volt gond. A Partium Színpad idejében már nagyon megbíztak bennem, és eleve úgy láttunk a csapattal munkához, hogy ha valamit nem értenek, visszakérdeznek, mindent többször megrágunk, vagyis abszolút közös munkára építettem, nem tekintélyelvűségre, és mégis épp ezért volt tekintélyem. El sem lehetett akkor képzelni, hogy valaki késsen, lógjon, lazsáljon, ma már viszont úgy érzem, hogy ha az ilyen szellemiségű amatőr színjátszás még nem is szűnt meg teljesen, de már megszűnőben van. Most is jó a viszony, tekintélyem is van, igaz, közben nőtt a korkülönbség is. Nehezebb fegyelmet tartani, inkább elnézem a késéseket és a hiányzásokat, rengeteg kompromisszumot kell kötnöm. Mostani stabil csapatunk tulajdonképpen 6-8 fős, nehéz motiválni őket. Nem a tévé vagy a számítógép elé ragadtakról beszélek, hanem a kreatív fiatalokról. Akik viszont néptáncra, olvasókörre és még ki tudja, milyen foglalkozásokra járnak, holott a színjátszás egész embert igényel. Ez a sok irányba szétszórt figyelem nem volt a Kortársnál, vagy az 1990 után hirtelen felszabadult energiák adta nagyon erős motivációk idején, a Partium Színpad első négy évének csapatánál, amellyel most is meg tudnánk csinálni A kis herceget. Nemcsak Váradon van ez így, hanem máshol is: egy-egy fesztiválra még össze-össze jönnek, de közben ahogy változott a világ, úgy alakult át a műkedvelő színjátszás is. A televíziózás kultúrája, majd az internetfogyasztás annyira beleette magát a mindennapokba, hogy közönyössé tette az embereket. Ez a folyamat nagyon jól végigkövethető az Oberonnál: szétszéledt a csapat, egyrészt mert vagy tizenöten jutottak be a színire (volt olyan év, hogy egyszerre négyen), mások családot alapítottak, úgyhogy még lehetett ugyan pótolni a kimenőket, de már egyre nehezebb és nehezebb volt az időpontok egyeztetése, a tréningekre egyre kevesebben jöttek. Vagyis a folytonos toborzás állapotát éljük. – Ha egy fiatal úgy érzi, hogy szívesen venne részt a csapat munkájában, miből, hogyan kell felkészülnie? – A színpadi készségeket úgysem lehet egyszeriből letesztelni, az majd az improvizációs tréningek alatt derül ki. Voltak olyanok, akik évekig jártak hozzánk, de valami miatt nem kaptak szerepet. Aztán megérkezett a nagy lehetőség: a hűséget jutalmazni kell, s ha nem hagyott cserben minket, kapott feladatot. Akik most járnak, nagyon lelkesek, de ahányan, annyi félék. Én felelősnek tartom magam értük, igyekszem összefogni a csapatot, de bevallom, előfordul, hogy örülök, ha a próbákra sikerül mindenkit összegyűjteni. Jelenleg az amatőr színjátszás helyzetén nálunk az változtatott sokat, hogy ez immár a negyedik évad, amikor a színházzal közösen működik a Színház az iskolában, iskola a színházban projekt. Rengeteg tehetséges fiatalt tudnak foglalkoztatni, az újabb felfedezettek nem is az Oberon felhívására jelentkeztek, hanem a suliprogram révén kerültek színházközelbe. Évek óta foglalkoztat, hogy az Oberont át kell valamiképpen értelmezni, csak még azt nem tudom pontosan, hogyan, milyen irányba. Működik a SZITA is, az új színitanoda, de onnan is sokan lemorzsolódnak. Változásra mindenképp szükség van. – Hallottam egy új projektjükről, az Oberon fotóprojektről. Ez miről szól? – Nekem a fotózás régi hobbim, vagy mondhatom szerelmemnek is, erről tudnak az emberek és sok fiatal fordult hozzám fotós tanácsért. Nem olyanok, akik csak kattintgatnak nyakra-főre, és töltik azonnal a közösségi oldalakra, hanem akiknek valamiféle koncepciójuk van, és technikailag is tökéletesebbet szeretnének készíteni. Én ugyan nem vagyok profi fotós, de tetszett az Oberon műszaki mindenesének, Danilics Tibornak az ötlete, hogy fel kellene karolni, bátorítani a fiatal fotózókat, különösen, hogy az Oberon Kulturális Egyesület státusában mindenféle művészeti ág szerepel, és intézményesen lehetne végezni. Sokan jelentkeztek, a műveket elbíráló zsűri elnöke igazi szakember, vizuális művészetek szakon diplomázott. Ha a kezdeményezés bejön, és sikere lesz, évente vagy félévente meg fogjuk ismételni. Egyelőre még keressük az utat, de nem kizárt, hogy lesznek tematikus fotóösszeállításaink például. Még az anyagi oldalát sem igazán látjuk, eddig ugyanis minden rendezvényünk ingyenes volt, bíráltak is emiatt sokan, de hát így kezdtük, s még a legutóbbi két igazán komoly produkciónk, a Kilátások(k) és a Vitaminok című műsorok is ingyenesek voltak. – Végezetül kérem, kanyarodjunk vissza „a kályhához”, ahonnan elindultunk: a tizenhetedik évadban Csatlós Lóránt hogyan látja színművészi karrierjének alakulását? – Amikor végeztem, Gáspárik Attila azt mondta, hogy kb. 40 évesen fogok beleérni a saját szerepkörömbe. Akkor ez egyáltalán nem esett jól, de most kezdem úgy látni, hogy igaza volt. Kezdem ismét azt érezni, hogy van számomra feladat a színházban bőven, habár az a fajta tűz, energiatartalék, ami 24 évesen igyekezett feltörni bennem, mostanra természetesen már jócskán lohadt, ugyanakkor ami megmaradt, az sokkal stabilabb lett. A lelkesedésem mit sem csökkent, mert ha múlni kezdett volna, akkor már az Oberont rég abbahagyom. Elmélyültebben állok mindenhez hozzá, nem érzem, hogy olyan nagyon sokat tudnék, épp ellenkezőleg: folyamatosan tanulni akarok, és várom azt a rendezőt, aki szól, ha valami nem megy, akinek nem jó akárhogy, amit csinálok. Az idei évad első darabjában, a Liliomban az orvos szerepét játszom, a szilveszteriben nem vagyok benne, úgyhogy januárig az Oberonra koncentrálhatok, közben pedig várom, milyen feladatom lesz még az évadban. Mindeközben időről időre arra gondolok, hogy ennek a folyamatosan erősödő, kifejezetten gyilkos közönynek a hatására húsz év múlva vajon lesz-e még érdeklődés nemcsak a színház, de általában a kultúra iránt. Elérkezik-e hozzánk is az a világ, amikor már nem a megélhetés lesz az elsődleges, és ismét egyre többen fognak majd érdeklődni aziránt, amire húsz évvel ezelőtt én az életemet tettem fel?! Molnár Judit | Krónika (Kolozsvár) 2014. november 29.Magyar–román idillA rendszerváltás előtt csodás összhangban éltek együtt Erdélyben a magyarok és a románok. Olyannyira, hogy az akkori állapotok példaértékűnek számítanak. Ezt nem én találtam ki, hanem egy Sepsiszentgyörgyön megjelenő román napilap illetékesei, akik szerint azzal állítható helyre a mennyei béke állapota a két nemzet között, ha a város román lakosai közül mindenki meghív egy magyart a december elsejei román nemzeti ünnep alkalmából tartott ünnepségre. Hogy az akció meghirdetői mit is értenek a példaértékű etnikai viszonyokon, arra jó példa az a megjegyzés, miszerint a problémák – szerintük – azzal kezdődtek, hogy szétválasztották az óvodákat és az iskolákat. Vagyis azt tartják idilli állapotnak, amikor az 1989 előtti diktatúra egymás után sorvasztotta el, illetve olvasztotta össze a román tanintézetekkel a magyarokat, így a magyar diákok egyre kevesebb iskolában, egyre kevesebb osztályban tanulhattak anyanyelvükön. Bezzeg, ha ma is ilyen szépen érvényesülhetne a multikulti! Mert hát menynyire zavaró, hogy a magyar gyerekek saját óvodákban, saját iskolákban tanulhatnak, és nem szembesülnek nap mint nap azzal, hogy a többségiek a multikulti jegyében éreztetik velük: ők csak másodrendűek. Hiszen láthattuk, milyen paradicsomi állapotok uralkodnak azokban az iskolákban, ahol nem választották külön a magyar és a román tagozatot: a tolerancia például olyan magasra hág, hogy egy román diák büszkén viseli a saját nemzeti színeiben virító hajpántot a nemzeti ünnepen. Igaz, nem a sajátján, hanem a magyarokén. Van olyan, szintén vegyes iskola is, ahol simán megoldották az anyanyelv-használati problémát, hiszen mindenki szabadon használhatja az anyanyelvét, és olvashatja a különböző intézmények nevét az anyanyelvén. Már ha az az anyanyelv a román. Ilyen körülmények között nem is vitás, hogy attól válna még idillibbé a magyarok és a románok közötti viszony, ha a magyarok kilátogatnak a román nemzeti ünnep rendezvényeire, amelyeken lánglelkű felszólalók arról szónokolnak, milyen csodálatos dolog ez az 1918. december elsején megálmodott Nagy-Románia. Hiszen most, 2014-ben ugyanúgy nincs meg a kisebbségek önrendelkezése, amelyet a románok az ominózus gyulafehérvári kiáltványban megígértek, mint 1989 előtt. Ezen a téren tehát még sikerült megőrizni a rendszerváltás előtti idilli állapotokat. Balogh Levente Krónika (Kolozsvár) 2014. november 29.Akik a „lábukkal szavaztak”Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre hozta lázba a nemzetközi sajtót. Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat. Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket. Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban. Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről. Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki. A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának. De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették. Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”... De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról: „... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták. »Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...« Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«” És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá. Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom. Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) 2014. november 29.Antal Árpád: Románia nem jogállamJogállamban nem szokás a bíróság ítéleteit bírálni, de Románia nem jogállam – jelentette ki Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári rendkívüli közgyűlésén, amelyen Kató Béla püspök felajálotta lemondását a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium épületének a visszaszolgáltatását érvénytelenítő bírósági határozat miatt, a közgyűlés azonban egyhangúlag megerősítette tisztségében a püspököt. „Ebben az országban az igazságszolgáltatás nem igazságot szolgáltat, hanem kiszolgál egy olyan rendszert, amelyiknek az a célja, hogy minket, erdélyi magyarokat legyengítsenek, leszegényítsenek” – fogalmazott a polgármester. „Újra kell értékelni a viszonyunkat a román államhoz. Lehetünk-e lojálisak egy olyan államhoz, mely kifoszt, másodrangú állampolgárnak tekint. Magyarországnak is újra kell értékelnie a román–magyar alapszerződést. Nem lehet Magyarország azok mellett a háborúban, akik ki akarnak bennünket fosztani” – fogalmazott az RMDSZ politikusa. Antal Árpád szerint Erdély valamennyi lakójának fel kell tennie a kérdést, hogy jobb helyzetbe került-e az erdélyi román, a magyar és a szász közösség, mint 1918 előtt volt. „Ki lehet mondani azt, hogy közel száz év alatt a román adminisztráció sokkal több problémát okozott nekünk, mint amennyit megoldott. Igen, újra kell értékelnünk a viszonyulásunkat a román államhoz” – jelentette ki Sepsiszentgyörgy polgármestere. Antal Árpád közölte, a református egyház küzdelmében a továbbiakban is számíthat Sepsiszentgyörgy városára. A közgyűlés határozatot fogadott el, melyben kijelentette, az egyház soha nem kívánta a más tulajdonát, de ragaszkodik a sajátjához, és semmilyen körülmények között nem mond le a Székely Mikó Kollégiumról, és más, a román állam által jogtalanul birtokolt javáról. MTI Székelyhon.ro 2014. november 29.Ónos esőben követelték az 1918-as ígéretek betartásátA hideg, valamint a sűrű ónos eső ellenére is megközelítőleg ezer fős tömeg részvételével zajlott a Magyar Polgári Párt (MPP) által szervezett demonstráció szombaton Sepsiszentgyörgy központjában. Az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban tett ígéretek betartását és a magyarság jogainak alkotmányos elismerését követelő petíciót a kormányhivatal épületében Marius Popica prefektus távolmaradása mellett iktatták. A sepsiszentgyörgyi Szabadság térre szervezett esemény a magyar himnusz eléneklésével indult és zárult, a jelenlévőket mintegy száz rendfenntartó követte figyelemmel. Rendbontás, ellentüntetői zavargás nem történt. A tömegből többen „Kollektív jogokat!”, „Szabad Erdély, autonóm Székelyföld” feliratú, magyar, román és angol nyelvű táblákat, molinókat feszítettek ki és emeltek a magasba. A téren egy emberek fölé magasodó emelvényről szólt a jelenlévőkhöz Kádár Gyula történész és Biró Zsolt, az MPP elnöke. December 1. eredménye: a jogfosztottság Kádár Gyula rövid történelmi áttekintésében elmagyarázta, nem csupán Erdély Romániához való csatolását, hanem a régió autonómiájának jogát is belefoglalták az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba. Hozzátette, azóta sem tartották be a kormányok ígéretüket, erőszakos asszimilációra kényszerítve az erdélyi magyarságot. Továbbra is mindkét nemzet érdeke a változtatás, a kiáltvány mindennek jogforrása lehetne. Ennek ugyanis egyik cikkelye kimondja a helyi, a kulturális és a területi autonómiához való jogot – hangsúlyozta. A történész a december elsejei ünnepségre is kitért. Mint fogalmazott, az erdélyi magyarságnak már elege van abból, hogy ezen a napon a románság megalázza őket. Tűrhetetlen, hogy december elsején ünneplés címén nacionalista, idegen alakulatok, zöld inges, vaskeresztes, gárdista felfogású csoportok lepik el a székelyföldi városokat. Mindennek okát a Ceaușescu-rendszer „elrománosítási” elveiben látja, hiszen, mint magyarázta, amennyiben nem így lenne, találtak volna olyan ünnepet, amely mindkét nemzet számára megfelelő lenne. Kifejtette, nem a Romániához való csatolás miatt jelent problémát az ünnep dátuma, hanem azért, mert későbbi eredménye a jogfosztottság lett. A történész éppen ezért olyan napot javasol ezen ünnep megtartására, amely építi, és nem pedig rombolja az együttélés szellemét. Rámutatott, nem lett volna nehéz ezt eddig sem megtalálni, hiszen a két nép sokáig békességben élt. Hozzátette, december elseje csak akkor elfogadható, ha a román állam betartja a kiáltványba foglaltakat, és nem a beolvasztásra törekszik. Székelyföldre hívják Johannist Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke elárulta, hogy az MPP polgármestereivel, illetve önkormányzati képviselőivel jelképes ülést tartottak a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron termében szombat délelőtt, ahol elfogadták a petíciót. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere által küldött táviratra utalva Bíró rámutatott, az erdélyi magyarság nincs egyedül kéréseivel, hiszen a diplomata kitért arra: Romániának demokráciára, jogállamiságra és békés együttélésre van szüksége. Az MPP elnöke ezt követően felolvasta a petíciót román és magyar nyelven. Klaus Johannisnak, Románia újonnan megválasztott államelnökének is nyílt levelet fogalmaztak meg – ezt ismertetve Biró Zsolt elmondta, a székely nép nem akar többet, mint amit az Európai Unióban a német közösségek: autonómiát, békét, nyugalmat és jólétet. A levélben ugyanakkor arra is kérik az államelnököt, hogy fontolja meg az MPP alkotmánymódosító javaslatait, valamint felkérték, látogasson el Székelyföldre, ezzel is segítve a különböző etnikai csoportok együttélését. Gondolatait Biró a jelenlevőkhöz fordulva egy felkéréssel zárta: „találkozzunk március 10-én, a marosvásárhelyi tüntetésen”. A történelmi egyházak részéről Bazsó Dombi Attila görög katolikus pap, illetve Barabás Béla református lelkipásztor mondtak áldást, majd az MPP elnöke a Kovászna megyei kormányhivatal regisztrációs irodájába vitte és iktatta a petíciót – amelyet Marius Popica hiányában a prefektusi hivatal ügyeletes tisztségviselője vett át. Helyszíni tudósításunkat ITT olvashatja. A Magyar Polgári Párt petíciója, illetve a Klaus Johannisnak címzett levél: Románia Kormánya, Victor Ponta miniszterelnök figyelmébe! A Magyar Polgári Párt nevében azon meggyőződésünknek adunk hangot, hogy Románia, mint nemzetállam csakis az együttélő nemzeti közösségek teljes és tényleges jogegyenlőségének biztosítása révén töltheti be hivatását, válhat ténylegesen demokratikus állammá. Ennek érdekében kérjük az 1918. december elsejei gyulafehérvári nyilatkozatban megfogalmazott ígéretek alaptörvényben történő rögzítését. Öt pontba összefoglalva fogalmazzuk meg alkotmánymódosító javaslatunkat a következők szerint: 1. Románia szuverén és oszthatatlan nemzetállama a románoknak és az együttélő őshonos nemzeti közösségeknek. 2. A romániai őshonos nemzeti közösségek államalkotói tényezői a román államnak. 3. Az 1918. december 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat a Romániában fennálló nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja. 4. Őshonos nemzeti közösségekként elismerendők a Romániában élő azon közösségek, amelyek legalább száz esztendő óta együtt élnek a román néppel(A modern román állam létrejöttekor már itt éltek). 5. A romániai őshonos nemzeti közösségek jogait sarkalatos törvény szavatolja, az érintett nemzeti közösség erre irányuló legitim módon kifejezett akarata szerint és annak mértékéig, a gyulafehérvári nyilatkozat szellemisége alapján és a vonatkozó európai szabályok és gyakorlatok szerint, Románia területi sérthetetlenségének tiszteletben tartásával. Tisztelt Miniszterelnök Úr, bízunk benne, hogy méltányolja közösségünk legmesszemenőbben demokratikus és jogkövető magatartását, amivel 96 esztendeje, illetve az 1989-es demokratikus fordulatot követő negyed évszázad alatt, mindig is a jog és a demokrácia eszközével, a nemzetközi jogi szabályozásokra és példákra, illetve említett öt pontban a román közösség ígéreteire hivatkozva kértük és kérjük természetes jogainkat. Egy demokráciában a közösség jogait betartják, kéréseit meghallgatják, így kell ennek lenni Romániában is! Klaus Werner Johannis úrnak, Románia megválasztott elnökének Tisztelt Elnök úr! Székelyföldről fordulunk Önhöz, onnan, ahol a választópolgárok 8O százaléka arra szavazott, hogy Ön Románia elnöke legyen. Székelyföldnek nagyon elege lett abból a nemzeti megalázásból és posztkommunista gazdasági kizsákmányolásból, amelyben-Romániában részesül 1918 illetve 1990 óta. Azért szavaztak Önre, mert abban bíznak, hogy az Ön vezetésével Románia betartja az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat történelmi ígéretet, abban bíznak, hogy az Ön vezetése alatt Romániában egyenlő méltósággal élhető élet jár a magyarság számára is. Noha mindenki elismeri, hogy a székelység különösen szorgalmas, dolgos és gondos nép, Székelyföld mégis Románia legszegényebb vidéke. Azért van ez így, mert a bukaresti politika hosszú idő óta gazdaságilag tudatosan elszigeteli, kizsákmányolja Székelyföldet es annak elsorvasztására törekszik. Nemzeti jelképeink használatában akadályoznak és megaláznak, egyházaink 25 esztendő alatt a posztkommunista román politikától harmadát sem kapták vissza annak a közösségi vagyonnak, amelyet annak idején a kommunista román politika néhány év alatt ellopott tőluk, amit meg nagy nehezen közösségeink mégis visszakaptak, azt napjainkban ismét el akarják lopni tőlük. Székelyföld lakói azt kérik Öntől, azt várják Öntől, hogy vessen véget a tolvajlás, a hazugság és a nemzeti megalázás posztkommunista rendszerének Romániában. Mi, Székelyföld népe, a becslettel végzett munka, a tisztesség es a nemzeti tisztelet Romániájában akarunk élni. Székelyföld számára nem akarunk sem többet, sem kevesebbet, mint ami az Európai Unióban, Dél Tirolban megadatott az ott élő német ajkú közösségnek: autonómiát, ami etnikai békét, nyugalmat és jólétet teremtett az olasz állam és az ott élő német ajkú közösség számára egyaránt. Ugyanezt akarjuk Romániának és Székelyföldnek. Kérjük az Elnök urat, hogy Románia alkotmányának tervezett módosításnak keretében vegyék figyelembe módosító javaslatainkat. Kérjük az Elnök urat, tisztelje meg látogatásával Székelyföldet és erősítse meg a reményt: románok, magyarok, németek, és minden nemzeti közösség tagjai közösen építhetünk egy igazabb Romániát. Székelyhon.ro 2014. november 29.Egy évtizede külön utakonMindenik község hasznára vált – fogalmazott a tíz évvel ezelőtt még egy közigazgatási egységet alkotó Csíkrákos, Madéfalva és Csíkcsicsó különválásáról utóbbi település polgármestere. Becze Attila szerint az általa vezetett község az elmúlt egy évtized alatt megvalósította elsődleges célkitűzését: hogy igazi községközpont legyen lakói számára. Csíkcsicsó közigazgatásilag 1952-ig volt önálló település, abban az évben Madéfalvához csatolták. Népszavazás érdekes mellékzöngével 2003-ban két alkalommal is megtartották a nagyközségben a népszavazást, mivel az első érvénytelen lett. A második referendumon több mint 61 százalékos volt a részvétel az akkor még egy közigazgatási egységet alkotó Csíkrákos, Madéfalva, Csíkcsicsó különálló községgé válása érdekében kiírt népszavazáson. A község falvaiban Göröcsfalva kivételével mindenhol meghaladta a részvétel az ötven százalékot – Csíkrákoson 59,3, Madéfalván 54,9, Csíkcsicsóban 71,4 százalékban adták le voksukat a polgárok. A szavazatukat leadók 96,2 százaléka az új községek létrehozása mellett voksolt. Érződött, hogy szakadás lesz a vége „Tanácsosként emlékszem vissza ezekre a dolgokra, csicsói képviselőként voltam benne a nagyközség önkormányzati testületében” – elevenítette fel az akkori eseményeket Becze Attila. Csíkcsicsó község jelenlegi polgármestere szerint már nagyon érződött, hogy előbb-utóbb szétválik a nagyközség. „Tarthatatlan állapotok voltak, mindig rivalizálást tapasztalhattunk a települések önkormányzati képviselői között. Volt egy próbálkozás még 2003 elején a népszavazásra, akkor talán nem volt meg a kellő szándék az emberekben, és azért nem bizonyult sikeresnek, ezt már nem tudhatjuk. Végül csak szétváltunk, és úgy látjuk, hogy ez mindenik községnek a hasznára vált” – nyugtázta az elöljáró. Megfelelő személyzet kell jól működő községházához Becze kiemelte, kezdetben még székháza sem volt a hivatalnak, ahová beköltözzön. A kultúrotthon félig kész helyiségeit kellett rendbe tenni erre a célra. Következett egy másik fontos mozzanat, a községháza személyzetének alkalmazása. „Egy községvezető csak úgy tud hatékonyan dolgozni, ha hozzáértő személyzet segíti őt ebben. Az első kihívás: megfelelni annak az elvárásnak, amiért az egész népszavazás zajlott. Azaz, hogy igazi községközpont legyünk a lakosok számára. Úgy látom, ennek sikerrel megfeleltek az akkori vezetők.” Beérő elképzelések „Azt is lehetne mondani, most kezdenek beérni azok az elképzelések, amelyek az uniós csatlakozás után születtek” – fejtette ki a polgármester. Mint hangsúlyozta, hosszú, több éves előkészület után most készül a településen a szennyvízcsatorna, amit a remények szerint jövő év végére be is lehet fejezni. „Nagy előrelépés ez a csicsóiak számára, rengeteg problémát is okoz ugyanakkor. A lakosság részéről naponta két-három panaszos is jön hozzánk ezzel kapcsolatban.” Ezenkívül több, az elmúlt években megvalósult, a régi községvezetéshez köthető infrastrukturális munkálatot is megemlített a településvezető: sportteremépítés, a helyi sportpálya felújítása, a csaracsói kulturális központ létrehozása, községi út aszfaltozása. Megvetnék a lábukat Hargitafürdőn A községvezető elmondta, külön stratégiát dolgoznak ki Hargitafürdő Csicsóhoz tartozó részével kapcsolatban. Első lépésként százezer eurós pályázatból építenek egy turisztikai menedékházat. „A Csicsóhoz szakadt hargitafürdőiekkel szeretnénk rendezni viszonyunkat, az ottani lakosságnak szeretnénk segíteni.” Nehéz kérdés a legeltetés „A községnek nincsen saját legelője, a területek legnagyobb részét az egyének és a közbirtokosság birtokolja. A legnagyobb legelőtestekkel az utóbbi rendelkezik, ezért rájuk bíztuk, hogy rendezzék saját területeiken a legeltetést, saját belátásuk szerint” – magyarázta a polgármester. Megjegyezte, ez nem azt jelenti, hogy az önkormányzat nem tesz semmit, hiszen a jogszabályok is a legeltetés kérdésének rendezésére kötelezik. Közösen segítik a civil kezdeményezéseket „Bejegyeztettük a Csíkcsicsóért Egyesületet, amely tömöríti a falu többi kis egyesületét. Ennek egyfajta koordináló szerepe van. Egyelőre nagy eredményeink nincsenek, ám átláthatóbbá tettük a problémákat ezen a téren, így együtt tudjuk meghozni a szükséges döntéseket. Az ernyőszervezetben a község, a közbirtokosság, az egyház, az iskola is képviselteti magát. Reméljük, így anyagilag is hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy az egyesületek ki tudják vitelezni jó elképzeléseiket, hiszen utóbbiakból nincsen hiány” – fejtette ki az elöljáró. A jövőkép „Azt mondja mindenki, hogy cégeket, vállalkozásokat kell a községbe vonzani, hiszen így lehet munkahelyeket teremteni. Ám ezt nem lehet megvalósítani, amíg nincs megfelelő infrastruktúra” – jelentette ki Becze. Meglátása szerint ennek okán is a következő években arra fektetnék a hangsúlyt, hogy teljesen felújítsák a községi úthálózatot, valamint a mezei és erdei utakat, hiszen ez az első lépése annak, hogy vonzóvá tegyék a települést a vállalkozók számára. Rédai Botond Székelyhon.ro 2014. november 29.Közös könyvesboltot nyitnak magyarországi és határon túli kiadók BudapestenA modern népiség és az új realizmus könyvesboltja lesz a Magyar Napló Könyvesbolt, amely hétfőn nyílik meg Budapesten, a Józsefvárosi Galéria egyik helyiségében több kiadó összefogásának eredményeképp. Oláh János, a Magyar Napló Kiadó vezetője az MTI-nek elmondta, hogy az árusítóhely öt magyarországi és több határon túli kiadó összefogásával jött létre. A Magyar Napló mellett a Széphalom Könyvműhely, az Orpheusz Kiadó, az Antológia Kiadó, a Kortárs Kiadó, valamint a Kriterion Kiadó vesz részt jelenleg az együttműködésben. A író, kiadóvezető szerint a könyvesbolt a minőségi irodalom helyszíne lesz, ahol a modern népiséget és az új realizmust képviselő kiadók kiadványait lehet majd megvásárolni, azokat a köteteket, amelyek a hagyományos könyvterjesztésben kevés figyelmet kapnak. Hozzátette: a boltban valamennyi határon túli magyarlakta régió is helyet kap majd egy-egy kiadó révén. Oláh János úgy becsülte, hogy amennyiben valamennyi megállapodást sikerül valóra váltaniuk, akkor mintegy 5-10 ezer cím lesz megtalálható a boltban. Az újdonságok mellett a kiadók régebbi kiadású, de fontos köteteit is árusítják majd. A Magyar Napló Könyvesbolt egy karácsonyi esttel nyílik meg hétfőn, amelyen a kiadók vezetői mellett Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, Jókai Anna Kossuth-díjas író és Szakály Sándor történész is jelen lesz. (mti) Transindex.ro 2014. november 29.Kató Béla a püspöki tisztségről való lemondását ajánlotta fel a közgyűlésnekA püspök elmondta, felelősnek érzi magát azért, hogy nem engedve a per kezdeményezői zsarolásának, a per elkezdése mellett döntött. A közgyűlés elutasította a lemondást. Az Erdélyi Református Egyházkerület Elnöksége az Egyházkerület Rendkívüli Közgyűlését hívta össze Kolozsváron, Kolozsvár-alsóvárosi Református Egyházközség templomába, a Kétágú templomba. A nyílt közgyűlés napirendjén a Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium épülete kapcsán született bírósági döntés és annak következményeinek megvitatása szerepelt. Markó Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka a közgyűlés előtt ismertette a Mikó-per részleteit. Elmondta, az épületet a ploiești-i bíróság visszaállamosította, ezzel sérült a tulajdonhoz való alkotmányos jog. „Nagy felelősség hárul ránk, mert a további teendőkről kell döntenünk. Tiltakozni kell az alkotmány és a tulajdonjog megsértése ellen. A tiltakozásunkat meg kell hallania az államfőnek, a kormányfőnek, a nagyvilágnak, hallatni kell hangunkat Strasbourgban, az Emberi Jogok Európai Bíróságán. Ha kell, békés emberi láncot is alkotunk az iskola körül” - mondta el Markó Gábor. Pap Géza, a Romániai Református Egyház Zsinatának elnöke istentiszteletet tartott, prédikációjába elmondta: azért jöttünk ide, mert arcul csaptak, nem mi vagyunk a tolvajok, nem mi vettük el a másét, minket loptak meg. Jöttünk, mert ismét elvették a hegyeinket. Jöttünk, hogy kiáltsuk, adjátok vissza a hegyeinket. Minket folyamatosan meglopnak, értékeket teremtünk, épületeket építünk, de elveszik tőlünk, más költözik beléjük – mondta Pap Géza. Szerinte ez csak kezdete a visszaállamosítási folyamatnak. Elmondta, ahogy az egyház nem az egyházi vezetőké, nem a híveké, hanem az Istené, úgy az egyház vagyona is az övé. „A ploiești-i bíróság az Isten vagyonát lopta el - mondta prédikációjában Pap Géza. Mi tudjuk, hogy ennek a harcnak nincs itt vége, az Isten igazsága győzedelmeskedni fog”. A közgyűlés döntőképességének megállapítása után Markó Gábor a napirendet ismertette: elsőként a kollégium épületének újraállamosításáról és annak következményeiről tárgyalnak, majd indítványokat, javaslatokat fogadnak el, a jegyzőkönyv ismertetése és hitelesítése után bezárják a közgyűlést. Kató Béla felajánlotta a lemondását a püspöki tisztségről Kató Béla püspök elmondta, a Mikó-per kimenetelével meghalt a demokrácia, Ceaușescu szellemisége tovább él. Beszédében a visszaszolgáltatás visszásságairól beszélt. Elmondta, ezelőtt 12 évvel elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy egy "koncepciós bűnügyi per" során elveszik az egyház tulajdonát. Kató Béla elmondta, a per kezdete előtt megzsarolták az egyházat, hogy ha nem mond le tanári lakásokról, akkor a kollégium tulajdonjoga is vita tárgyává lesz. Pap Géza akkori püspökkel azt a döntést hozta, hogy az egyház nem zsarolható, másrészt annyira nyilvánvaló, hogy a kollégium a református egyházé, hogy nyugodtan állhatnak a per elé. "A fenyegetés igaz lett, és ezért érzem magam felelősnek az ügy kimeneteléért, ezért meghoztam azt a döntést, hogy felajánlom lemondásomat annak a közgyűlésnek, amely engem két évvel ezelőtt megválasztott" - mondta Kató Béla. Többen is felszólaltak, kérve a püspököt, hogy "ne tetézze a bajt" és álljon el a lemondási szándékától. A küldöttek névsorát olvassák, akik hangosan szavaznak arról, hogy elfogadják, vagy nem fogadják el a püspök lemondását. A közgyűlés egyhangúan döntött a püspök lemondásának elutasítása mellett. Kató Béla a szavazást követően elmondta, a közgyűlés azt kérdezheti, hogy miért volt szükség a lemondásának felajánlására. „Azért, mert háborúba készülünk, és a tábornoknak tudnia kell, hogy milyen hadsereg áll mögötte. Ami ezután fog következni, nem csendes, nyugodt várakozásban fog eltelni, lépéseket fogunk tenni” - mondta. Hozzátette, visszautasítja a román állam által fizetett papi illetményt, a congruát, ami nem kis összeg, de nem fogadhatja el. Majd megköszönte a közgyűlésnek, hogy ismét bizalmat szavazott neki. Csűry István, a Királyhágómelléki Egyházkerület püspöke biztosította az Erdélyi Református Egyházkerületet a támogatásáról. Antal Árpád: Újra kell értékelnünk a viszonyulásunkat a román államhoz Sepsiszentgyörgy polgármestere is jelen volt a közgyűlésen, beszédében biztosította a jelenlevőket: számíthatnak Sepsiszentgyörgyre, az önkormányzatra, a polgármesterre. A Székely Mikó Kollégium véndiákjaként mondta el, régi iskolájában azt tanulta, hogy lopott holmit nem szabad elfogadni, így nem fogadhatja el Sepsiszentgyörgy önkormányzata sem a tulajdonába átkerülő kollégiumot, hiszen tudja róla, hogy az lopott. Kijelentette, Románia nem jogállam, hiszen szerinte ebben az országban az igazságszolgáltatás nem az igazságot szolgálja, hanem egy olyan rendszert szolgál ki, amely az erdélyi magyarok ellen van. "Újra kell értékelnünk a viszonyulásunkat a román államhoz. Lehetünk-e lojálisak egy olyan államhoz, amely 25 évvel a forradalom után kifosztja és másodrendű állampolgárként kezeli a magyarságot. Ki kell mondani, hogy a magyar államnak is újra kellene értékelnie a román-magyar államközi megállapodást. Közel száz év alatt a román adminisztráció több gondot okozott nekünk, magyaroknak, mint amennyit megoldott" - fogalmazott a polgármester. A közgyűlés nyilatkozatot fogadott el, mely szerint semmilyen körülmények között nem mondanak le a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumról, sem az egyház egyéb ingatlanjáról, levéltárairól, továbbá ragaszkodnak az egyház autonómiájához. Egyforma bánásmódot követelnek minden romániai egyház számára, és követelik, hogy Románia tegyen eleget a restitúciós vállalásainak, biztosítsa a tulajdonhoz való jogot. Kertész Melinda Transindex.ro 2014. november 29.Az erdőirtások visszaszorítását tartja legfontosabb eredményének KorodiA törvénytelen erdőirtások visszaszorítását tartja kilenc hónapos miniszteri megbízatása legfontosabb eredményének Korodi Attila, a környezetvédelmi tárca vezetője. A miniszter környezetvédő civil szervezetek vezetőivel együtt részt vett péntek délután Kolozsváron egy pódiumbeszélgetésen, amelyet a Think Outside the Box szervezett. A politikus a beszélgetés után az MTI-nek elmondta: az erdőradar elnevezésű internetes követőrendszer októberi bevezetése óta a hatóságok a fát szállító gépjárműveket tudják hatékonyan ellenőrizni. Az erdőradar beüzemelése utáni első 8-9 napban annyi engedély nélküli fuvarozó bukott le, mint korábban egy év alatt. Amint a miniszter elmagyarázta, október 8. óta Romániában valamennyi fát szállító járművet egy internetes rendszerbe kell bevezetni. A rendszer egy kódot generál, amely meghatározott időre biztosítja a megadott rendszámú gépkocsinak a lehetőséget, hogy a kijelölt útvonalon elszállítsa a fát az erdőből a telephelyre vagy a telephelyről valamely gyárig. A telephelyeknek, gyáraknak nem szabad online kóddal nem rendelkező szállítmányokat befogadniuk. A kód nélkül szállított fát elkobozzák, és a szállítótól megvonják a szállítási engedélyét. A rendszer kizárja, hogy egy szállítólevéllel több fuvart is lebonyolítsanak. „Ha bárki fával megrakott autót lát bármelyik országúton vagy erdei úton, hívja fel a 112-es számot, és jelentse az autó rendszámát és az észlelés helyét” - mondta a miniszter. Hozzátette: a hívást fogadó személy azonnal látni fogja, hogy engedélyezett szállításról van-e szó, ha pedig a szállító nem rendelkezik online kóddal, a legközelebbi rendőrőrs riasztásával kötelezően meg kell állítani az autót. Korodi Attila szerint a rendszer bevezetéséhez bátorság is kellett, mert az érdekeket sértett. Elmondta, hogy minisztériuma háttértámogatást nyújtott Doina Pana vízügyekért és erdészetért felelős tárca nélküli miniszternek, aki az erdőradar bevezetéséért felelt. A miniszter kijelentette, azért nem fájlalja, hogy ott kell hagynia a tárcát, mert meggyőződése, hogy az RMDSZ „értelmes és jogos döntést hozott” csütörtökön a kormányból való kilépésről. (mti) Transindex.ro 2014. november 30.Johannis jó viszonyra törekszik Orbán ViktorralRomániának a többség támogatásának megszerzésére képes, a pártok közötti választóvonalakon átívelő politikára van szüksége – mondta Klaus Johannis megválasztott román államelnök a német sajtónak adott első interjújában. A szász nemzetiségű politikus a Welt am Sonntag című vasárnapi német lapban megjelent interjúban arról is beszélt, biztos abban, hogy jó viszonyt tud kialakítani Orbán Viktorral. „Román állampolgár vagyok, vagyis román” – mondta Klaus Johannis arra a kérdésre, hogy németnek vagy románnak tekinti magát, hozzátéve, hogy a német származású erdélyi szászok népcsoportjához tartozik, és ezt soha nem rejtette véka alá. Ugyanakkor „most, megválasztott román államfőként nagyon románnak érzem magam” – tette hozzá. Megjegyezte, hogy németsége a német nyelvhez és kultúrához köti, nem pedig Németországhoz. Az elnökválasztási kampányban a vetélytársáról, Victor Ponta miniszterelnökről megfogalmazott éles bírálatával kapcsolatban elmondta, nem akarta, hogy a küzdelem „hangneme lefelé csússzon”, és valójában ő volt az, aki állandó támadásoknak volt kitéve. A választás nyomán kialakult új helyzetben viszont „Románia érdekében beszélnünk kell egymással és együtt kell működnünk, akkor is, ha nem lehet abból kiindulni, hogy barátok leszünk” – mondta Klaus Johannis. Programjáról szólva kiemelte: „olyan elnök akarok lenni, aki ugyan integrál és összehozza az embereket, de egyben határozott döntőbíró”. A korrupció elleni, „már jól működő” küzdelem a prioritási lista elején szerepel, éppen úgy, mint a gazdasági növekedés, az oktatás, az egészségügyi rendszer és az infrastruktúra – sorolta a megválasztott elnök. Hozzátette: a többség támogatásának megszerzésére képes és a pártok közötti választóvonalakon átívelő „tartós” politikára van szükség, „különben jön a következő kormány és mindent visszacsinál”. Külpolitikai elképzeléseit vázolva Klaus Johannis hangsúlyozta: „azt akarom, hogy Románia ne csupán a nyugati közösség tagja maradjon, hanem a jövőben nagyobb szerepet játsszon a térségben. Románia fontos stabilitási tényezővé válhat.” Arra a felvetésre, hogy egyesek az „anti-Orbánt” látják benne, kijelentette: „soha nem láttam magamban egy anti-akármit”, és az ilyen elvárásoknak, várakozásoknak nem lesz hatásuk a román-magyar kapcsolatokra. Hangsúlyozta: „biztos vagyok abban, hogy jó viszonyt tudok kialakítani Orbán Viktorral”. A két uniós tagországot összekötő, közös ügyek többségben vannak az egymástól elválasztó dolgokkal szemben – tette hozzá. Vezetéknevének írásáról az 55 éves politikus azt mondta, hogy családja mindig is J-vel írta a família nevét, de amikor születése után anyakönyvezték, az illetékes hivatalnok megtagadta, hogy J-vel jegyezze be vezetéknevét, és helyette I-t írt, ezen az írásmódon pedig aztán nem változtatott. MTI| Székelyhon.ro 2014. november 30.„Visszacsatolják” Csíkhoz KosteleketA tervek szerint leaszfaltozzák a Szépvízt Kostelekkel összekötő erdei utat. A Szénásúton tartott helyszíni terepszemlét csütörtökön Becze István megyei tanácsos, valamint Ferencz Tibor, Szépvíz polgármestere – tájékoztat Hargita Megye Tanácsának sajtószolgálata. Kostelekre jelenleg a Bákó megyei Ágas községen keresztül lehet a legkönnyebben eljutni. A közigazgatásilag is Ágashoz tartozó településre vezető erdei út nagyobb, közel kilenc kilométeres szakasza Szépvíz önkormányzatának, valamint további öt közbirtokosságnak a tulajdonában van. A fennmaradó öt kilométeres szakasz azonban Bákó megye ügykezelésébe tartozik. A Hargita és Bákó megyei szakasz megépítéséhez 18 millió lejre van szükség. Lassan elkészül a Szépvízhez tartozó út megalapozása. Sáncokat, átereszeket készítenek, illetve szélesítik az utat, ahol szükséges. A tél folyamán a Kostelek felőli részt fogják részletesen megtervezni és tárgyalásokat folytatni a közbirtokosságokkal – számolt be a fejleményekről Becze István. Ferencz Tibor polgármester szívügyének tekinti a kostelekiek sorsát, hiszen a megyésítés előtt Kostelek Magyarcsügéssel és Gyepecével együtt Szépvízhez tartozott. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke úgy nyilatkozott, „történelmi feladat, hogy visszacsatoljuk Csíkhoz Kosteleket. Láthatjuk, a dolgok összeérnek, ha mindenki dolgozik.” Kostelek lakossága 99 százalékban magyar, a diákok mégis román iskolába járnak, csupán heti négy órában tanulhatnak magyar nyelven 2006 óta, amióta Imre Éva és Vaszi Levente, a Fölszállott a páva közönségdíjasa ott dolgozik. Székelyhon.ro (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
