|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 732 találat | lapozás: 1-30 ... 661-690 | 691-720 | 721-732 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
I II III IV V VI VII VIII IX X XI XII 2016. január 29.Semjén: 750 millió a külhoni fiatal magyar vállalkozók éve programraA kormány 750 millió forinttal támogatja a külhoni fiatal magyar vállalkozók éve programot - jelentette be Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes pénteken Budapesten. Semjén Zsolt a tematikus év nyitókonferenciáján elmondta: a program célja, hogy gazdaságilag megerősödjön a magyarság a külhoni területeken. További célként jelölte meg, hogy emelkedjen a magyar munkavállalók száma és azon vállalkozóké, akik magyar munkavállalókat alkalmaznak, valamint, hogy minél nagyobb vagyon összpontosuljon magyar kézben. A miniszterelnök-helyettes arra számít, az idei tematikus évre biztosított kormányzati támogatás sok más forintot is megmozgat majd, és elkezdi "pörgetni" a gazdasági életet a Kárpát-medencében. A keret magában foglalja forrástérkép készítését, munkaerőpiaci kutatásokat, konzultációkat, képzéseket, valamint hitelt és vissza nem térítendő támogatásokat. Semjén Zsolt hangsúlyozta: ahhoz, hogy a magyar nemzet a szülőföldjén megmaradjon, fontos a kulturális támogatás, a közjogi kötelék az állampolgárság megadásával, de emellett az anyagi hátteret is biztosítani kell. Ezért az utóbbi egy évben kiemelt hangsúlyt fektettek a gazdasági támogatásra, ami a tematikus évek meghirdetésében is látható - mutatott rá, és felidézte, hogy előző évben a külhoni magyar szakképzést segítették. A miniszterelnök-helyettes emlékeztetett arra is: a kormány Délvidéken 50 milliárdot biztosít, részint hitel és vissza nem térítendő támogatás formájában, a gazdaság megerősítésére. Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár kiemelte: az a cél, hogy minél több magyar gyermek szülessen, és minél többen járjanak magyar intézményekbe. Csak rájuk fókuszálva, építve lehet a nemzetet fejleszteni - fogalmazott. Elmondta: a program keretéből 525 millió forint a vissza nem térítendő támogatás összege, ebből 3-6 millió forintra pályázhatnak az egyes, 40 év alatti külhoni magyar vállalkozók. Számításai szerint mintegy 120 nyertes pályázó lesz. Az a cél, hogy minden szempontból egy gazdasági egységként fogják fel a Kárpát-medencét, és a gazdaságpolitikai szemléletet erősítsék a nemzetpolitikában is - jelezte, és kitért arra is, hogy folytatják a szakképzés támogatását is. Szeretnék felmérni azt is, milyen elképzeléseik vannak a külhoni magyar fiatal vállalkozóknak, mire van szükségük - jelezte. A tanácskozáson, amelyen 187 fiatal magyar külhoni vállalkozó vett részt, a közreműködő tárcák és háttérintézmények elvi megállapodást írtak alá a program megvalósításáról. A program technikai lebonyolítását a Bethlen Gábor alapkezelő végzi. MTI 2016. január 29.Magyar Levente: gazdaságfejlesztéssel is segítik a határon túli magyarságotA határon túli magyarság szempontjából elengedhetetlenül fontos a gazdaság fejlesztése - jelentette ki Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára pénteken a 2016 a külhoni magyar fiatal vállalkozások éve program nyitókonferenciáján, Budapesten. Kifejtette: a határon túli magyarság gazdasági perspektívájának erősítésére a közvetlen határ menti területek összekapcsolásával, a Kárpát-medence egészére kiterjedő üzleti hálózat létrehozásával, az anyagi eszközök előteremtésével lát lehetőséget. Magyar Levente elmondta, hogy a közvetlen határ menti területek összekapcsolására, a gazdasági együttműködés erősítésére jelentetős lépéseket tett a magyar kormány. Az elmúlt öt évben 30 közúti kapcsolatot állítottak helyre a szomszédos országokkal, a következő években pedig több mint 40 összeköttetés építését határozták el, ezek anyagi fedezette adott, a partnerekkel való együttműködés függvénye az ütemezés. A határ menti területek összekapcsolásában fontos az intézményes keretek megalapozása uniós eszközzel, az európai területi társulásokkal - mutatott rá az államtitkár. Magyar Levente szólt arról, hogy a Kárpát-medence egészére kiterjedő üzleti hálózatot hoznak létre, a kereskedőház keretében 22 irodát terveznek, ezek nagy része már működik, és szervezik a vállalkozók közötti kapcsolatokat. Az anyagi eszközök előteremtésében az idei év áttörést hoz - mondta az államtitkár, aki példaként említette, hogy a magyar kormány 50 milliárd forint gazdaságfejlesztési támogatást biztosít 150 ezer vajdasági magyar részére, a vállalkozók erősítésére, és ha ez a modell jól fog működni, akkor más relációban is tervezik bevezetését. A Vajdaságban a program lebonyolítására 8 gazdaságfejlesztési irodát hoztak létre, továbbá a nagykövetségek és a konzulátusok révén a Kárpát-medencében 45 helyszínen van a magyar diplomácia jelen kifejezetten a gazdasági kapcsolatok erősítésének feladatával - ismertette az államtitkár. Magyar Levente hangsúlyozta, a klasszikus diplomáciának meghatározó feladata van a gazdaságfejlesztésben. A konferencián Lepsényi István, a Nemzetgazdasági Minisztérium gazdaságfejlesztésért és szabályozásért felelős államtitkára ismertette a tárca vállalkozásfejlesztési területeit, a vállalkozói tudás terjesztését, a jó példák népszerűsítését, a visszatérítendő és vissza nem térítendő támogatások működtetését, a mentorálást, a fiatalok vállalkozóvá válásának pályázati támogatását. Kiss Antal miniszteri biztos, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium felügyelete alatt működő Magyar Fejlesztési Központ ügyvezető igazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy magyar nyelvű honlapot működtetnek a Brüsszelből közvetlenül elnyerhető forrásokhoz jutás segítésére, a felületen közérthetően teszik közzé az uniós pályázatokat. MTI 2016. január 29.Ne mérgezd a tündérkertetErdély sokakban megmozdít valamit. Ha családi gyökerei nem is kötik oda az embert, az őserő misztikuma, a történelmi haza közös öröksége alapélmény. Bár még mindig vannak, akik konzekvensen „lerománozzák” az erdélyi magyarokat, ők sem feltétlenül rosszindulatból teszik. Inkább tudatlanságból: a Kádár-rendszerben szinte semmit sem tanultak arról, hogy Erdély a történelmi Magyarország része. Naiv rácsodálkozásuk halálos sértés lehet az identitásukat kilencven év elnyomása ellenére megőrző székelyeknek, és tovább mérgezheti a 2004. december 5-e óta épphogy gyógyulgató magyar–magyar kapcsolatokat. De minél több anyaországi ismeri meg az erdélyieket és viszont, a kapcsolatok annál sűrűbb szövedéke egyesítheti újra az emberek lelkében a Kárpát-medence magyarságát. A tájékozatlanságnál azonban akad gyilkosabb áfium is. Akkor is, ha nem ejtünk szót a korrupciós vádakkal terhelt romániai magyar politikumról vagy a védekező magyar nacionalizmus ellen az agresszív román sovinizmusban szövetségest látó Parászka Borókák rosszindulatáról. De söprögessünk csak a saját házunk táján: a hazai jobboldal egy része csak a szimbolikus politikai tőkét látja a határon túli magyarok felkarolásában, és – learatva néhány húsz évet késett politikai gesztus gyümölcseit – úgy vonul be lovon, bocskaiban, mintha egy győztes hadsereg élén éppen most foglalta volna vissza Erdélyországot. És ez a felsőbbrendű, atyáskodó jóindulat nem csak politikusokra jellemző. Nem olyan régen egy jobboldali véleményformáló azt fejtegette, mekkora veszélyt hordoz magában, hogy a Székelyföldön, sőt a csángóknál is van már széles sávú internet. Tönkre fogja tenni őket, elveszi az identitásukat, a nyugati kultúra egyszerűen letaglózza őket. Hallgattam az aggodalmakat, és nem értettem: miért veszélyesebb rájuk nézve, hogy két kattintással elérhetik a magyar vagy akár angol nyelvű internetes oldalakat, mint hogy évtizedekig csak románul foghatták a tévét, rádiót? Azt sem tudtam eldönteni, miért retteg az illető ennyire a változásoktól: valóban a székelyeket félti-e, vagy csak azt a Székelyföldet, amelyet ő látogatóként megszokott? A kortalan, rurális magyar eszményt Erdély misztikumába oltva, zsindelytetőstül, medvéstül, bicskástul, ahol őt mint a fényes Budapestről jött, bőkezű urat fogadják? Ha ettől tart, nem kellene ennyire félnie: amíg a látogatók részéről igény van rá, a korondi vásársoron vagy Tusnádfürdőn éppúgy megélheti Erdély sosem volt, turistákra szabott valóságát, mint eddig, és okvetetlenkedhet a kocsmában, hogy ugye jó vóna, ha magyar világ vóna. Bűn lenne egy egész országrészt alárendelni ennek a hamis romantikának, és erőszakkal gáncsolni a fejlődését azért, hogy bizonyos emberek egyheti nyaralásukkor kikapcsolhassák a civilizáció hangjait, és örvendezhessenek a vadregényes földútnak, hogy nincs térerő a faluban, és a kútból húzzák a vizet; vagy hogy az erdélyi vidék szegényes tisztaságának tükrében gyönyörködhessenek és undorodhassanak egyszerre saját „dekadens” jólétüktől és modern életstílusuktól. Mert mindezen körülmények a helyieknek parasztromantika helyett a küszködést jelentik. Erdély nem rezervátum: nem arra hivatott, hogy nemzeti múltunk mindennapjainak skanzenje legyen, sem arra, hogy piaci áruvá tegye az elnyomás évtizedeinek könnyeit, vagy hogy pálinkakínáló jobbágyként hajbókoljon pesti urak aprópénzéért. Az erdélyi magyarok nem igénylik, hogy mások döntsék el Budapesten helyettük, hogy mi lesz jó nekik. A székely nyakas nép, nem kér a leereszkedő fejsimogatásból. És nem lesz sem turisztikai, sem politikai termék. Veczán Zoltán. Magyar Nemzet 2016. január 30.Stratégiai partnerség kölcsönös tisztelettel (Sziijártó Péter Bukarestben)Új lendületet kell adni a magyar–román együttműködésnek, hogy az egymás tiszteletén alapuljon, erőforrásként tekintsen a nemzeti közösségekre, és kiaknázza a gazdasági lehetőségeket – jelentette ki Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter tegnap Bukarestben, miután Lazăr Comănescu külügyminiszterrel találkozott. Szijjártó Péter a bevándorlási válságra utalva arra figyelmeztetett: a védtelenség, az európai tehetetlenség újabb „Kölnöket” fog szülni. Szijjártó Péter rámutatott: Magyarország stratégiai partnerként tekint Romániára. Felidézte, a korábbi román kormányzat méltatlan vádakkal illette Magyarországot, amelyre a magyar fél keményen reagált. Hangsúlyozta, hogy ez a hangulat teljesen megváltozott a Cioloş-kormány hivatalba lépésével, ezért köszönetet mondott Comănescunak a „baráti fogadtatásért és a konstruktív hangnemért”. Szijjártó Péter szerint vannak olyan ügyek a kétoldalú kapcsolatokban – például a kisebbségi kérdés –, amelyekben „sokat kell még dolgozni”, de úgy vélte: kellenek közös sikertörténetek ahhoz, hogy a vitás kérdésekre is választ tudjanak találni a felek. A két külügyminiszter közös sajtótájékoztatóján a magyar diplomácia vezetője beszámolt arról, hogy az Eximbank 370 millió eurós hitelkeretet nyit a magyar–román vállalatközi együttműködés fejlesztésére. Megállapodtak abban is, hogy 2019-ben összekötik Magyarország és Románia gázvezetékrendszerét. Ismertette, két éven belül megnyílhat a második gyorsforgalmi összeköttetés is Magyarország és Románia között, amikor összekötik az M4-es és az A3-as autópályát. A bevándorlási válságról szólva a külgazdasági és külügyminiszter elmondta: a közös magyar és román álláspont az, hogy az EU külső határait meg kell védeni, de Európában ebben a tekintetben képmutató politika zajlik, és Európa jelenleg délről védtelen. „Ha Görögország nem hajlandó teljesíteni kötelezettségeit, létre kell hozni egy másik védelmi vonalat Bulgária és Macedónia bevonásával, mert ha nem tudjuk megállítani a bevándorlási nyomást, amely Európára hárul, majd lesz újabb Köln, még tovább romlik a közbiztonság Európában, még tovább nő a terrorfenyegetettség Európában” – figyelmeztetett Szijjártó Péter. Úgy vélte: komolyan kell számolnunk azzal a lehetőséggel, hogy a schengeni övezet déli határa át fog tevődni Görögország északi határára. Arra az újságírói kérdésre, hogy Magyarország a román határon is szándékszik-e kerítést építeni, Szijjártó Péter egyértelművé tette: a magyar kormány a szerb és horvát határszakaszon sem „jókedvében” emelt akadályt, hanem azért, mert másképpen nem tudta feltartóztatni az országba ellenőrizetlenül beözönlő napi 8–10 ezer bevándorlót. „Nem építünk több kerítést, mint amennyi szükséges. Reméljük, Románia meg tudja védeni határait, és nem lesz szükség a kerítésre” – szögezte le Szijjártó Péter. Lazăr Comănescu kijelentette: egyetértettek magyar kollégájával a kisebbségek hídszerepében. Közölte, hogy két hét múlva a magyar–román gazdasági vegyes bizottság is összeül, hogy konkrét javaslatokkal segítse a kétoldalú együttműködést abban is, hogy az Európai Uniónak határozottan fel kell lépnie külső határai védelmében. Megjegyezte, örömmel fogadta, hogy Magyarország továbbra is támogatja Románia felvételét a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezetbe. Szijjártó Péter az RMDSZ székházát is felkereste Bukarestben, ahol tárgyalópartnere, Kelemen Hunor szövetségi elnök abbéli reményét fejezte ki, hogy a kétoldalú viszony normalizálásában – a romániai magyarság érdekében is – előrelépést hoz Szijjártó Péter bukaresti látogatása. „Találkozónkon az a többszörös jogfosztás is szóba került, amely kapcsán mi korábban is kifejeztük elégedetlenségünket, és amely a román–magyar viszony egyik témája kell hogy legyen. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy vannak olyan, a magyarságot közvetlenül érintő törvények, amelyeket nem alkalmaznak Romániában” – jelentette ki Kelemen Hunor, példaként a tanügyi törvényt, valamint az anyanyelvhasználatra, a kétnyelvű feliratokra vonatkozó jogszabályokat említve. Bukaresti látogatása során Szijjártó Péter a parlament házelnökeivel, Călin Popescu Tăriceanu szenátusi és Valeriu Zgonea képviselőházi elnökkel is találkozott, majd udvariassági látogatást tett Dacian Cioloş miniszterelnöknél. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 30.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött. A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is. Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése. – Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni. A büntetések: Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év. Tófalvi Zoltán (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 30.Ha folyóvíz volnék (Források vallatója)Beszélgetés Olosz Katalin folklórkutatóval, irodalomtörténésszel – Hogyan, mikor ébredt fel érdeklődése a népköltészet iránt? – A néprajz irányában már korábban is tájékozódtam testvérem, Gazdáné Olosz Ella népi textíliák iránti érdeklődése folytán, a népköltészettel azonban csak harmadéves egyetemi hallgató koromban kerültem közelebbi kapcsolatba, amikor Antal Árpád, a 19. századi magyar irodalomtörténet professzora irodalomtörténeti szeminárium keretében azt a feladatot osztotta ki, hogy a székely népballada-kutatás történetéről írjak dolgozatot. Ennek a dolgozatnak az elkészítése során jöttem rá, hogy szívesen foglalkoznék a későbbiekben is népköltészettel, különösen a népballadával, annak dacára, hogy akkoriban nem volt néprajzos képzés az egyetemen. Mire ötödéves lettem, már célirányosan a népköltészet felé orientálódtam, államvizsga-dolgozatot is e tárgykörben írtam. Mindezek ellenére intézményes keretek között csupán néhány évig foglalkozhattam népköltészettel, akkor, amikor átkerültem az akadémiai kutatóintézetbe s folkloristaként dolgoztam az első években. Ekkor egészítettem ki és készítettem elő kiadásra a magyargyerőmonostori gyűjtésemet, mely eredetileg államvizsga-dolgozatnak készült, ekkor írtam meg az erdélyi magyar népköltészet gyűjtésének dualizmus kori történetét (kiadására nem került sor). A hetvenes évek közepe táján aztán már nem fogadták el, hogy különutasként foglalatoskodjak, valamelyik munkacsoporthoz kellett csatlakoznom, ennek következtében sajtótörténettel, irodalomtörténettel foglalkoztam, s román nyelven írtam az éves penzumot. A népköltészet tovább már csak „úri passzió”-ként kapott helyet az életemben. Azonban annyit még hozzá kell tennem, hogy lehet, éppen ez volt a jó: nem kötöttek előírások és határidők, szabadon foglalkozhattam azzal, ami érdekelt, csináltam úgy, ahogy jónak láttam, s annyi ideig, amíg megnyugtató módon lezártnak tekinthettem a kutatást. – Mi volt első írása, amire, úgy érzi, felfigyelt a szakma? – 1963-ban jelent meg első írásom, egy apró közlemény a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben, egy akkoriban gyűjtött Kádár Kata-ballada élő változatát közöltem Zágonból. A szakma igazából hat évvel később figyelt fel rám, a Magyargyerőmonostori népköltészet (1969) című kötet megjelenésekor, melynek visszhangja támadt mind Romániában, mind pedig Magyarországon. – Hogyan alakult pályája a Magyargyerőmonostori népköltészet megjelenése után? – A gyerőmonostori kötet, elismerő fogadtatása ellenére sem jelenthetett számomra követhető utat. Hangrögzítő eszköz és zenei ismeretek hiányában dallam nélküli szövegeket gyűjtöttem, ami a 20. század második felében már alig-alig volt elfogadható. A kötethez ugyan a szerkesztés utolsó pillanatában még sikerült csatolni függelékként Almási István gyerőmonostori dallamgyűjtésének darabjait, de a dalok túlnyomó többsége kotta nélkül jelent meg. Családi és munkahelyi kötöttségeim nem tették lehetővé a terepen folytatott gyűjtőmunkát, olyan szakterületet kellett tehát keresnem, mely összeegyeztethető az intézeti feladatok végzésével, s nem igényel zenei ismereteket. Érdeklődésem a népköltészet történeti forrásainak kutatása, a történeti folklorisztika felé fordult. Kriza János fiatalabb kortársának, Szabó Sámuelnek a tevékenysége kezdett foglalkoztatni, annál is inkább, mert a marosvásárhelyi református kollégium diákjainak folklórgyűjtő munkáját szervezte és irányította az 1860-as években. Ezzel párhuzamosan gyűjteni kezdtem az anyagot a romániai magyar népballada-katalógushoz. E munka során bukkantam egy ismeretlen kéziratos mesegyűjteményre a Teleki–Bolyai Könyvtár kéziratai között, melyet valaki név nélkül, jeligével küldött be 1898-ban a Kemény Zsigmond Társaság mesepályázatára. – Sikerült azonosítania a gyűjtőt? – Igen, Kolumbán Istvánnak hívják. Így került kiadásra mesegyűjteménye A kecskés ember. Udvarhelyszéki népmesék címen 1972-ben. Megjelenése után számolnom kellett azzal, hogy ismeretlen kéziratos népköltési gyűjtemények előkerülése nem mindennapos történet, többnyire a véletlen műve. Kialakult és állandósult az a munkamódszerem, hogy bármilyen forráskiadvány vagy kézirat került a kezembe, nemcsak a kutatott téma szempontjából tanulmányoztam, hanem kijegyeztem magamnak minden olyan adatot belőle, ami számomra érdekes vagy hasznos lehet egyszer. Eljárásom jelentősen lassította ugyan az adatgyűjtés menetét, évek múltával azonban hatalmas adatanyag gyűlt össze, melynek birtokában újabb kutatási témák körvonalazódtak. Így került a látókörömbe több 19. századi folklórgyűjtő tevékenysége, így bukkantam Zajzoni Rab Istvánnak, a fiatalon elhunyt 19. századi barcasági költőnek az útinaplójára és korai verspróbálkozásainak kéziratára, s így sikerült összeraknom és rekonstruálnom Szabó Sámuel szétszóródott folklorisztikai-néprajzi hagyatékát, melyről a szaktudomány jóformán semmit sem tudott, s mely negyven évvel a kutatás megkezdése után, 2009-ben jelent meg Erdélyi néphagyományok. 1863–1884 címen, kritikai kiadásban. Levéltári-könyvtári kutatásaim során ismeretlen részletek bukkantak elő viszonylag jól feltárt életművek esetében is, de olyan is előfordult, hogy más jelentést kaptak korábbi megállapítások. A források vallatása révén lehetőségem nyílt több téves folklorisztikai állítás cáfolatára, bizonyos problémák új szempontú megvilágítására. Időközben rájöttem arra is, hogy a magyar népköltészet kutatásának történetében rögzült egy sor olyan megállapítás, melyet valamikor papírra vetett a tudományág valamelyik szaktekintélye, s azt fenntartás nélkül veszik át az egymást követő nemzedékek kutatói anélkül, hogy utánanéznének valóságtartalmának. A források vallatása révén fogalmazódott meg bennem a következtetés: a jóhiszemű kételkedésnek fontos szerepe van a kutatásban, nem föltétlenül kell látatlanban mindent elfogadni, még ha a szakma kiválóságai mondják is. – 1982-ben jelent meg az ön szerkesztésében a Ha folyóvíz volnék című antológia, mely a magyar népi lírából hozott válogatást. – Tanárismerőseimtől tudtam, hogy nem áll rendelkezésükre népdal-antológia, azt is tudtam, hogy az iskolákban tilos volt a magyarországi kiadványok használata. Ezért határoztam el, hogy a Tanulók Könyvtára sorozat számára összeállítok egy válogatást a magyar népi líra darabjaiból. Természetesen a magyar nyelvterület egészéről gyűjtött népdalanyagból válogattam, nem szorítkoztam pusztán erdélyi anyagra. Emiatt csaknem zátonyra futott a kötet megjelenése. Szemet szúrt a szerkesztőnek, hogy Gyimest következetlenül hol Gyimesnek, hol Ghymesnek írtam. Jobbnak láttam, ha nem tisztázom, hogy a kétféle írásmód két külön helységnek a nevét rögzíti. Inkább arra hivatkoztam, hogy ahol Ghymes szerepel, Kodály Zoltán írta így, s én tiszteletben tartottam Kodály írásmódját. Ez igaz is volt, éppen csak azt hallgattam el, hogy Kodály a szlovákiai Ghymesben gyűjtötte azokat a dalokat. Szerencsémre ennyiben maradt a dolog, ha rájön a cenzor, hogy hol van Ghymes, és hol számos más helység, ahonnan a dalokat gyűjtötték, aligha jelent volna meg az antológia. – Néprajzi munkásságát illetően új szakasz kezdődik 1990 elején, amikor Kolozsváron megalakul a Kriza János Néprajzi Társaság. Milyen vele a kapcsolata jelenleg? – Az 1989-es fordulatig – a három említett kötetet leszámítva – keveset publikáltam. Ennek oka nemcsak az egyre szigorodó cenzúrában keresendő, hanem abban is, hogy a forráskutatás minduntalan megtorpant, ahogy határainkon kívül eső kézirattárak, levéltárak, könyvtárak dokumentációjára lett volna szükség. De még a hazai levéltárak állományának tanulmányozása is akadályokba ütközött. Emellett hiányzott az a társadalmi-kulturális-tudományos közeg, mely írásra, publikálásra serkentett volna. A kilencvenes években megjelent dolgozataim csaknem kivétel nélkül annak köszönhetik születésüket, hogy újraéledt az Erdélyi Múzeum-Egyesület, hogy határon túli könyvtárakban és kézirattárakban kutathattam, hogy magyarországi tudományos intézmények – a Magyar Néprajzi Társaság, a Nemzetközi Hungarológiai Társaság – munkájába kapcsolódhattam be. Hogy azokban a napokban, melyeket a történelem Marosvásárhely fekete márciusaként tart számon, Kolozsváron megalakult egy új tudományos műhely, a Kriza János Néprajzi Társaság, szintén nagyon sok írásom megszületését köszönhetem. Tematikus vándorgyűlései nemcsak egy adott téma tudományos vizsgálatának, sok szempontú körüljárásának fórumául szolgáltak, de ismerkedéseknek, eszmecseréknek, új szempontok, új elgondolások megvitatásának is. Évkönyveiben kezdettől fogva megjelenési lehetőséget biztosított a konferenciákon elhangzott előadásoknak és más dolgozatoknak. Ehhez hozzáteszem, hogy négy kötetem (Egy kiállítás emlékképei, 2003, Ne mondd, anyám, főd átkának, 2009, Fejezetek az erdélyi népballadagyűjtés múltjából, 2011, Kriza János: Vadrózsák, II. kötet, 2013) kiadásának gondját-baját vállalta magára a Kriza-társaság. – Külön foglalkozott Kriza János néprajzi gyűjtő tevékenységével és életével. – Én csupán törlesztettem a magyar folklórtudomány százötven éves mulasztásából egy keveset azzal, hogy Kriza János szétszóródott hagyatékából összegyűjtöttem és sajtó alá rendeztem a Vadrózsák második kötetét. Mára már szinte feledésbe merült, hogy 1863-ban a Vadrózsáknak csak az első kötete jelent meg, és hogy Krizának nem sikerült napvilágra segítenie a tervezett második és egy esetleges harmadik kötetet, s az utókor sem váltotta valóra Kriza eredeti elgondolását. A törlesztés azonban most sem teljes, a második kötet nem tartalmazza a meséket és mondákat. – Több kötete jelent meg az elmúlt ötven év során, kérem, sorolja fel ezeket. – Köteteim többségéről már esett szó, ez 2003-ban jelent meg válogatott tanulmányaim gyűjteménye Víz mentére elindultam. Tudománytörténeti, népismereti írások címen. Ezt követte 2005-ben Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteményének újrakiadása (A rókaszemű menyecske) és 2006-ban a Régi erdélyi népballadák című válogatás, melyet eredetileg Faragó József készített sajtó alá egy trilógia harmadik részeként, de halála miatt rám maradt a szöveggondozás munkája. A folklórkiadványokon kívül van egy irodalomtörténeti munkám is: 2004-ben Brassóban a Fulgur Kiadónál jelent meg Zajzoni Rab István megtalált kézirata, de nem önálló kötetben, hanem a Bencze Mihály által szerkesztett Zajzoni Rab István: Összegyűjtött írások című kiadvány második kötetében Naplójegyzetek. Fiatalkori zsengék címen – nevem feltüntetése nélkül. – Min dolgozik jelenleg? – Átcsúszott 2016-ra Kanyaró Ferenc 19. század végi, 20. század eleji – négyszáz darabot meghaladó – ballada- és epikus énekgyűjteménye, melynek kéziratai ismeretlenül lappangtak egy évszázadon át három különböző kézirat- és levéltárban. Nem leszek „munkanélküli” a Kanyaró-kötet megjelenése után sem: abban reménykedve, hogy adatik még nekem néhány aktív esztendő, szeretném tető alá hozni a romániai magyar népballada-katalógust. Székely Ferenc Olosz Katalin Kovásznán született 1940 decemberében. Iskoláit szülővárosában kezdte, Sepsiszentgyörgyön folytatta, majd 1963-ban Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakos diplomát szerzett. Ugyanettől az évtől a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola alkalmazta gyakornokként. 1967-től a Román Akadémia marosvásárhelyi Társadalomtudományi Központjában dolgozott kutatóként, onnan vonult nyugalomba. Tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Néprajzi Társaságnak és a Nemzetközi Hungarológiai Társaságnak. Folklorisztikai munkásságáért 2010-ben a budapesti Európai Folklór Intézet Európai Folklór emlékéremmel és oklevéllel tüntette ki, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig ugyanabban az évben Bányai János-díjjal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 30.Cs. Nagy Ibolya: „Nem fogadok fölibém rendet” (Monográfia Farkas Árpád költészetéről)Múlt év végén jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia Közelképek írókról nemrég indult sorozatában Cs. Nagy Ibolya József Attila-díjas irodalomtörténész monográfiája a Sepsiszentgyörgyön élő Farkas Árpád költészetéről. Ez alkalommal a kiváló szakmai elemző- és beleérzőkészségről tanúskodó szerző munkájának összegző, zárófejezetét közöljük, s mert a könyv gazdag társadalmi-történeti háttérrajzzal is szolgál e líra fogantatásának színteréről, az elmúlt félévszázad Erdélyéről, Romániájáról, elkövetkező lapszámainkban a korszak felidézésére még visszatérünk. Összegzés Farkas Árpád, akár a premodern kor embere, mély, bensőséges kapcsolatban él a természettel, lírája az alanyi, benső és a külső, természeti, organikus világ egyensúlyát tükrözi: de szemlélete, közösségi életelve éppen hogy nincs egyensúlyban az őt körbeölelő társadalmi-politikai-történelmi szféra tapasztalati realitásaival. Beleolvadás, elmerülés a természetbe, a közösségi sorshelyzetekbe, a „népéletbe”, és harc, küzdelem a társadalmi valósággal, kényszerűségekkel; az etikus költői ellenállás a megélt kor etikátlanságával, emberalázásával szemben. A második világháború utáni első generáció szülötteként felnőtté érése, költővé válása a hatvanas évek második felére, a hetvenes évek első időszakára esik, a romániai magyar irodalom második Forrás-nemzedékének nevezett alkotói csoportosulás tagja. Ez az időszak egyben a romániai magyar kisebbség közösségi és személyi jogi helyzetének kezdetben lassú, majd egyre durvuló, fokozatos romlását jelenti: de a következő korszak, az 1989-es forradalmi események, a Ceauşescu-diktatúra megdöntése nem jelentik ugyanakkor e kisebbségjogi állapotok teljes és egyértelmű változását. Szükségszerűen, mert vállaltan tükrözi vissza tehát e líra hangszíne, beszédtónusa, a társadalmi-közösségi sorsviszonyokra reflektáló tematikája, fejlődésmenete a megélt korszakok politikai-társadalmi viszonyrendszerét. Vagyis ez a poézis a kezdeti heves és bizakodó, ifjonti világ-kifejezési láz, a „költészet tartalmi átalakításának”, a világ megírhatóságának robbanó vágya, igénye (Másnapos ének, 1968); majd a sötétedő diktatúra miatt komoruló szemlélet illúzió-vesztése, a megírhatóság korlátainak tapasztalata után (Jegenyekör, 1979) a társadalmi, közösségi közérzet, a közösségi ember létélményeinek egyre árnyaltabb, higgadtabb, költői menedéket egyre inkább az otthon, a szülőföld megtartó erejében találó „jelentéseiben” mutatja meg önmagát (Alagutak a hóban, 1971). A kései líra kevésszámú, elsősorban a Válogatott versek (2012) kötetben föllelhető termésének már kesernyés-fanyar, olykor ironizáló-önironikus hangszínei a bölcsességi beszéd új árnyalatait mutatják: az önelemzés, a számvetés, a leltárállítás belső parancsát, ugyanakkor a személyes magány szikáran, elfogadó higgadtsággal megjelenített képeit. Önvallomása szerint már „inkább szivárogtatva írok. Ezért válnak egyre kopárabbá, egyre fogak közt szűrtebbekké a soraim”. E költői életút azonban kezdettől elhalkulásáig őrzi a látásmód áradó természetközelségét, s őrzi az életelv közösségi meghatározottságát: Farkas Árpád közérzet-verseinek, társadalmi-élmény alapozottságú lírájának változói mellett a közösség-képviseleti poétai szándék és elhivatottság a változatlan faktor. A költő számára a szülőföld és emberei, a tájhaza, az otthon-hagyományok s mindennek poézisbe emelése jelentik a versek, a költői beszéd legalapvetőbb élményrétegét; autonóm költői személyisége a kötődést épp a szabadság-élmény részeként, a költői személyiség morális önmegvalósításának feltételeként értelmezi, innen e líra tematikai egyosztatúsága is. Versei gyakorta belső küzdelmek kivetülései, e világ kifejezhetőségének kételyeit sugalmazzák, de sohasem téved az egzisztenciális talajvesztés, kivetettség tereire; a benne munkáló közösségi felelősségérzet sohasem kínál teljes önfeladási mintákat sem a maga, sem a líra teremtett világába örökített közössége számára. Költészete a társadalmi jelenben élő emberé, számára az írás, az önmegvalósítás csak e mindenkori jelen, a vállalt kisebbségi sors mostoha terepén lehetséges: alkotói szemlélete azonban nem eleve determinált, hanem alakítható, átalakítható világnak tekinti ezt, életelvének plebejus meghatározottsága közösségi életlehetőségként is csak a küzdelmes, önkifejező, önvezérelt létformát tudja elfogadni. Lírájának egyik meghatározó versvonulatában ezt a szemléletet kifejező metaforikus lázadás-képzetek megjelenítését láthatjuk. Poézisének formai jellemzőit is a természetelvűség alakította sajátosan egyénivé: a lírai realizmus és a jelképi, látomásos, metaforikus versbeszéd legtöbbször a természeti vagy a tárgyias környezet jelenségeit, mozzanatait transzponálja a sorsmetaforák jelentésgazdagító, polifonikus tereibe. Általában rövidebb, néhány strófás, szabad rímkezelésű verskompozícióiban a népköltészet kötöttebb formaelemei is megjelennek. Metaforái több valóságszinten kibomló, sűrűre szőtt vizuális világot építenek, amelyben az egymás intenzitását növelő képek elmossák a képes beszéd hagyományos, de „ide-oda módosított és magyarázott” (Barta János) változatainak határait. Farkas Árpád versei a lírai műfajok keveredéséből alkotnak új formai alakzatokat, a dal, a dúdoló például az ő költészetében erős sodrású, intenzív hangulati, érzelmi elemeket ötvöz leggyakrabban a tájlíra oldott tónusaival, s bízza a költő ezekre a poétikai alakzatokra a nem egyszer súlyos, sötét árnyalású üzenetek kifejezését is. Természeti képeinek látványgazdagságát, érzéki erejét a látomás szolgálatába állítja; e képek nem önmagukért való szépségükért, hanem jelképhordozó, metaforaképző alkalmasságukért fontosak a számára, sokszor a fogalmi, gondolati reflexió helyettesítői is. Híve Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, a próza és a dráma nyelvén alkotó Sütő András lét- és művészetfelfogásának, tisztelem, vallja „Juhász Ferenc korai korszakának nagytüdejű erezetűségét, Nagy László pontos, erős, szintén hatalmas képzetgazdagságról tanúskodó tömörebbségét”, s magyarországi nemzedéktársai, „Ágh István, Bella István, Utassy József, Kiss Benedek, Oláh János metaforalombjait, mint Kovács István szikáran lírai pontosságát”, s legfőbb inspirátorának József Attilát mutatja e líra. S bár éppen nem elkötelezett híve, legföljebb csodálója Weöres Sándor filozofikus-metafizikus földöntúliságának, formajátékainak, Farkas Árpád költő-szerep felfogásának, e szerep értelmezésének jellemzésére mégis alkalmasnak, kifejezőnek gondoljuk a weöresi képet: „Alattad ma föld, fölötted az ég, benned a létra”. Nem mond mást költői önsorsáról Farkas Árpád sem: „Akarom, kitessék konok voltom – / saruit immár meg nem oldom, / nem fogadok fölibém rendet, / csak mit magamnak én teremtek”. Cs. Nagy Ibolya: Farkas Árpád. Magyar Művészeti Akadémia, Írók emberközelben sorozat, 287 oldal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 30.Újabb iskolával bővült a konzorciumBOREKA A Közoktatási Minisztérium vonatkozó rendelete értelmében január 15-16-ig kellett bejelenteni a megyei tanfelügyelőségeken az iskolák közötti konzorciumok megalapítását vagy megszüntetését. A Bolyai Farkas Elméleti Líceum és a Marosvásárhelyi Református Kollégium között meglévő együttműködés idén januártól egy újabb partnerrel, a Római Katolikus Teológiai Líceummal bővült. Első közös rendezvényük a Nemzeti Színházban megtartott szalagavató ünnepség volt. – Hogyan képzelik, mit várnak a három magyar középiskola közötti együttműködéstől? – erről kérdeztük a három intézmény vezetőjét. Bálint István, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója: – Fontosnak tartjuk a konzorcium megalakítását, amiről a három iskola vezetősége döntött, s tartalmilag a három magyar nyelvű középfokú tanintézmény közötti szerződést jelenti, ami nemcsak arról szól, hogy a személyzeti problémákat egymás között meg tudjuk oldani, hanem arról is, hogy közös tevékenységeket tudunk szervezni, ami erősíti az oktatás minőségét. Közösen lehet pályázni, és ezenkívül nagyon sok lehetőséget rejt még a partnerkapcsolat. Azt is nagyon jónak tartom, hogy a három iskola három különböző irányzatot képvisel: az önállóságuk megőrzése mellett a Bolyai a világi, a másik két intézmény a felekezeti irányultságot. Az eredmények máris megmutatkoztak a kádermozgás terén, tanárainknak a három iskolában sikerült a szükséges óraszámot biztosítanunk. A szerződés azt is leszögezi, hogy az egyes iskolák használhatják egymás felszerelését. Tervezzük az egyetemekkel való együttműködési szerződések megkötését is. Régen megfogalmazódott a gondolat, hogy a Bolyai iskola tehetséggondozó központtá kellene váljon, ami lehetővé tenné, hogy az egyetemi hallgatók iskolánkban végezzék a pedagógiai gyakorlatot. Cserébe azt kérnénk, hogy segítsenek diákjainknak a különböző versenyekre való felkészülésben, mi pedig vállaljuk a partner egyetemek népszerűsítését diákjaink körében. Benedek Zsolt, a Református Kollégium igazgatója: – A konzorcium először a Bolyai Farkas középiskolával közösen jött létre. Bár a római katolikus líceum még csak alakulóban volt, vezetőségi határozatot hoztunk arról, hogy abban az esetben, ha igénylik, a partnerségbe ők is betársulhatnak. Nagyon örülünk annak, hogy immár három magyar tannyelvű iskola van, amelyek egymást segítik, egymás szellemiségét kiegészítik. A partnerkapcsolat mind a diákok, mind a tanerők számára fontos. Tamási Zsolt, a Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója: – Bár a múlt évben megszületett már a BOREKA konzorcium ötlete, akkor nem tudtunk belépni, mert a jogi személyiségünk nem volt teljes, így egy kiegészítő irattal az idén váltunk a konzorcium tagjává. A partnerség lehetőséget biztosít, hogy közösen hirdessünk meg tanári állásokat, amire egy vagy két iskolában nem lenne elég óra. Lehetővé teszi, hogy a könyvtárakat, a laboratóriumi és egyéb felszerelést közösen használjuk, ami az intézmények működése szempontjából fontos lehetőség. Mivel ez a három magyar nyelvű önálló középiskola van Marosvásárhelyen, indokolt, hogy egy közös konzorciumban végezzük a munkánkat. Ebbe beletartozik, hogy közösen pályázzunk, közös projektekben vegyünk részt, amit a soros elnökségnek kell megszerveznie. Az elnökséget felváltva látjuk el, a 2015/16-os tanévben a Bolyai, a következő tanévben a református kollégium, majd harmadikként a katolikus líceum kerül sorra. A konzorcium öt évre szól, azt követően egy újabb kiegészítő irattal meghosszabbítható, és valószínűleg meg is fogjuk tenni az elképzelt gyümölcsöző együttműködés után is. Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 30.Jogi kisokosRomániai magyar fiataloknak A múlt héten a Zanza kávézóban baráti találkozó hangulatában beszélgethettek az érdeklődők a kolozsvári székhelyű Jogaink Egyesület és a Kolozs Megyei Ügyvédi Kamara tagjaival, Silye Attilával és Kis Júliával, egy erdélyi magyar fiataloknak szánt kiadvány, a Jogi kisokos két társszerzőjével. A Rotaract Club Téka házigazdái, Barta Zoltán elnök és Csatlós Orsolya közönségkapcsolati ügyvezető a kiadvány megszületésének hátteréről, a témaválasztásról, az egyesület online jogsegélyszolgálatáról kérdezték a szerzőket. A Stúdium Kiadó gondozásában mintegy háromezer példányszámban megjelent ismeretterjesztő ingyenes kiadvány megjelenését a Kolozs Megyei Tanács és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta. Kis Júlia a Babes–Bolyai Tudományegyetem Jogi Karán, Silye Attila a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett, mindketten a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán mesteriztek közösségi magánjogból. A könyv társszerzői Kis Júlia, Takács Kató Kata, Bitai Tünde és Silye Attila. Amint a könyvbemutatón elhangzott, célközönségük az erdélyi magyar fiatalság, ugyanis a tapasztalat szerint egyre nagyobb szükség van a mindennapokban is az alapvető jogi ismeretekre. Ügyvédi tevékenységük folytán tapasztalták, hogy az emberek mennyire sebezhetők a legelemibb jogi ismeretek hiányában. Ebben a zsebkönyvben az alapvető jogi szabályokat próbálták közérthetően és tömören megfogalmazni. Vannak élethelyzetek, amelyeket nem lehet elkerülni, mint például a rendőrrel való találkozás. A legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy hasonló helyzetben mi a szabályos eljárás – hangzott el a szerzők részéről, akik szerint a zsebkönyv segítségnyújtás is lehet a hatalmi visszaélések felismeréséhez. Az egyesület jogsegélyszolgálata Az estébe nyúló beszélgetés során a szakemberek kifejtették, hogy az összefoglaló jellegű kiadvány iránymutatóként is szolgálhat a hétköznapi életben. A terjedelmi korlátok miatt ezúttal a középiskolásokat leginkább foglalkoztató témákra koncentráltak, de amennyiben igény lesz rá, különböző témakörökben újabb ismeretterjesztő kiadványok szerkesztését is felvállalhatják. Természetesen ehhez anyagi erőforrásokra és munkatársakra is szükség volna, ugyanis mindannyian munkaidejük mellett szakítottak időt a zsebkönyv elkészítésére. A tizenkét fejezet közhasznú témái között megtalálhatók az alapjogok, az egészségvédelem, a család, az oktatás, a tulajdon, a szerződések, az öröklés, a munka és az önkéntesség, a szabálysértések, a büntetőjog, az internet és a szerzői jogok. A beszélgetés során elhangzott, hogy az ügyvédek és jogászok alkotta kolozsvári egyesület – melynek két jelen lévő alapító tagja ismertette a tevékenységüket – létrehozott egy weboldalt is www.jogaink.ro címen, ahol a jogi fórum és jogsegélyszolgálat keretében bárki jogi kérdéseket tehet fel, amelyekre szakemberektől hiteles és pontos választ kaphat. Mint hangsúlyozták, szeretnék Erdély-szerte minél több magyar fiatalhoz eljuttatni, ezért a kiadványt népszerűsítő meghívásoknak szívesen tesznek eleget. Amint megtudtuk, azok, akik megyeszékhelyünkön is szeretnének a középiskolásoknak szánt Jogi kisokos birtokába jutni, a [email protected] e-mail címen, vagy a 0745-781-122-es telefonszámon érdeklődhetnek. "A jegyellenőr nem igazoltathat…" A valóban diákbarátnak mondható zsebkönyvből – mely a felnőttek számára is sok hasznos információt tartalmaz – a drogokkal kapcsolatos bűncselekményekkel és az elkövetésükért a romániai törvények szerint kiszabható büntetésekkel foglalkozó alfejezetből tallózva többek között az is kiderül, hogy "kábítószer termesztésével, feldolgozásával, tárolásával, továbbadásával kapcsolatos bűncselekményekért 2 évtől 12 évig terjedő börtönbüntetés szabható ki, annak függvényében, hogy könnyű vagy kemény drogokról van szó." A Szabadnap szülőknek alfejezet felvilágosítást ad arról is, hogy a szülőnek évente jár egy szabadnap azért, hogy gyerekét szűrővizsgálatra vihesse. A Jegyesség alfejezetből tallózva felvilágosítást kaphatunk arról, hogy ha a jegyesség az egyik fél hibájából bomlik fel, a másik fél kártérítésre jogosult, amit egy éven belül kell igényelnie. Azokról a visszaélésekről is olvashatunk, amelyeket az utasnak kell tudnia, ha jegyellenőrrel találkozik. A jogi kézikönyv szerint a jegyellenőr csak az utazási dokumentumot, jegyet, bérletet ellenőrizheti, nem igazoltathat, mivel az nem tartozik a hatáskörébe, ezt csakis rendőr vagy csendőr teheti meg. Amennyiben jegy nélkül utazik valaki, az ellenőr nem szállíthatja le erőszakkal, nem fenyegetheti, nem tartóztathatja fel erőszakkal huzamosabb ideig, mert az előző bűncselekménynek, az utóbbi pedig szabadságkorlátozásnak minősül. Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 30.A tehetség próbája"A zádokfa kürt különös portéka a világon. Nemigen ismeri csak a havas népe, de az aztán jól ismeri. Tavasz táján, mikor a majorok a juhokkal felvergődnek a havasba, minden valamire való bojtár első dolga, hogy a zádokfa háncsából minél nagyobb kürtöt kavarintson. Aztán amíg meg nem unják, minden este visszhangzik a havas a hangjától. Később, igaz, mind ritkábban kerül elé, s főként akkor, ha valami hír van a havason, vagy rossz, vagy jó. Mert a zádokfa kürt a havasi élet híradója. Van úgy, hogy a majoroknak valami megbeszélnivalójuk akad egymással, nem küldözgetik az apró bojtárokat majorházról majorházra, hanem egyik előveszi a zádokfa kürtöt, megadja a jól ismert hívójelt, a többiek visszafelelgetnek, s a mondott időre pontosabban összegyűlnek, mintha levélbeli hívót kaptak volna. Ugyanúgy, ha bajba jut valaki, háza körül gonosz ember settenkedik, csordafarkas, vagy valami nagyobb baksi medve támad a nyájára, a zádokfa kürtön felhangzik a vészjel, s szinte pillanatok alatt érkezik segítség éjjel-nappal. Közös a baj, hát közös a segítség is." Donáth László* műveiből elkészült a második válogatás. Az író emlékét élesztgetve jelent meg 2013-ban a Kriterion Kiadó gondozásában A pap tehene című kötet, amelynek előszava (Egy későn érkezett utasról) felvázolja a szerző küzdelmes életét, amint "későn érkezett utasként" mindannyiszor hiába próbál felkapaszkodni a szépirodalom vonatára, valójában mindenhonnan lemarad, a szerkesztőségekben és kiadóknál afféle írogató falusi pap bácsiként könyvelik el, és akként is bánnak vele. A könyvet Kolozsvárott és Marosvásárhelyen is bemutatták. A szerzőről H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója többek között ezt mondotta: "Áprilisban múlt 130 éve, hogy megszületett. Kötetei 1928-tól kezdődően láttak napvilágot. Életében öt könyvet adott ki, és ez az első, amely halála után jelenik meg. Falusi történetek, soknak lelkész a főhőse, drámai és humoros elbeszélések kaptak helyet benne". Az igazgató kitért arra, hogy amikor válogatták a kötetbe kerülő írásokat, előkerültek azok a levelek is, amelyeket Donáth László Szentimrei Jenő íróval, költővel (H. Szabó Gyula anyai nagyapjával) folytatott az 1950-es években, egy Donáth-színmű kiadása kapcsán; ami aztán nem valósult meg. "Azért adtuk ki ezt a könyvet (...), mert a falusi közösség leírása, a novellák cselekményszövése, a falusi élet közelsége miatt figyelemre tarthat igényt. Vissza szeretnénk adni Erdélynek Donáth Lászlót" – összegezte ismertetőjét az első kiadvány bemutatásakor H. Szabó Gyula. Az író unokája és jogutódja, az 1955. május 30-án született, Marosvásárhelyen élő Nagy Donáth Katalin a családja segítségével próbálta feltárni hagyatékát. Segítségére sietett a kiadó, és ennek a keresgélésnek, kutatásnak az eredménye a mostani második novelláskötet. Kökényszüret című önéletírásának befejezéséhez közeledve keserűen fakad ki Donáth László: "Bizony bizony, kökényt szüreteltem!" Majd ezzel zárja: "Itt pontot tehetek. Életem regénye befejezéséhez közeledik. Valaki tán feljegyzi, ami még itt hátravan?…" A kötet utolsó írása tanúsítja, hogy mindvégig érdeklődéssel figyelte a művészeti élet változásait, kísérle-tezőkedve sosem lankadt. – Valamikor színésznek és színműírónak készültem – vallja egy helyütt –, a népszínmű újjáteremtéséről is álmodoztam. Asztalfiókomban halommal áll a sok régi, félbe maradt "műalkotás"… Az "új rend" harsogó propagandáját gyanakodva fogadta ugyan, de (legalábbis az elején) a kisemmizett szegények esélyeit mérlegelve úgy vélhette, hogy valóságosan is felépíthető az igazságon és egyenlőségen alapuló rend, ha szív és lélek emberek küzdenek érte. Nem kárhoztatható hát, ha igyekezett összehozni egy olyan történetet is, amely némiképp ennek az új világnak az igazolása lehetne. Nem kárhoztatható, hiszen nála nagyobb tehetségek, élvonalbeli alkotók is benyelték az édes maszlagot, és létrehozták a proletkult máig szégyellnivaló "csúcsait" – irodalomban, képzőművészetben, még a zenében is. A Szegény király! című írás, ha kihagyásokkal is, olvasható a könyvben; irodalomtörténeti adalékként, a krónika számára, mintegy érzékeltetve, hogy ami idegen a művész lelkületétől, abból nem válhat igazi időálló alkotás. A megfelelési kényszer minduntalan más irányba terelné a szöveget. A tehetség azonban nem hagyja becsapni magát. Becsületére váljék Donáth Lászlónak: vázlatot írt regény helyett, nem volt türelme a hamis munkához, egykettőre összecsapta a fejezeteket, megkanyarintva a végüket; hogy olyan legyen minden, amilyen az elvárás. A toll rakoncátlakodásából érezte: a történet nem az ő becsületes lelkéből fakad, az út pedig nem az ő tisztességben megfáradt lábainak való. A hatalom akkor már osztályellenségként kezelte a papságot. Esélye sem lehetett volna a megjelenésre. Az Úr gyakran tette próbára. Igehirdető pennás szolgája mindig kiállta a próbát. Teremtője megóvta a proletkult ódiumától. A Szegény király! ebben a kiadványban lát nyomdafestéket először, és talán utoljára. Erdély és az irodalom azonban visszanyerte egyik, már- már elfeledett íróját. Bölöni Domokos *Donáth László (Etéd, 1883. április 5 – 1967. december 2., Nyárádszentsimon): Zádokfa kürt. Kriterion Könyvkiadó, 2015. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 30.Gyarmathy János bronzkorszaka40 év a forma világában címmel egész pályáját átfogó egyéni kiállítással lép marosvásárhelyi közönsége elé a népszerű szobrászművész. Gyarmathy János négy évtizede kezdte el felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, 1980-ban szerezte meg diplomáját, azóta a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanáraként a fiatal tehetségek oktatásában is jeleskedik. Országos és nemzetközi elismertségét elsősorban sajátos hangvételű, groteszkbe hajló, míves bronz kisplasztikái hozták meg, számos egyéni és csoportos tárlat hívta fel a szakma és a művészetkedvelők figyelmét különleges bronzmetaforáira. Termékeny művészi munkássága második felében jelentős hazai és külföldi köztéri szobrokkal is gazdagította méltatói táborát. Mostani kiállítása február 4-én, csütörtökön 17 órakor nyílik meg a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban. A szobrászról és műveiről Mircea Oliv műkritikus, Mana Bucur, a Romániai Képzőművészek Szövetsége helyi fiókjának elnöke és Nagy Miklós Kund művészeti író beszél a megnyitón. Közreműködik Székely Levente és zenész diákjainak együttese. A tárlat a hónap végéig tekinthető meg. Népújság (Marosvásárhely), 2016. január 30.Időfaggató betűrendbenFülöp Kálmán időről időre újabb kötettel jelzi, ha olykor hosszasabbnak tűnik is a hallgatása, nem tette le a tollat, lírájára továbbra is számíthatnak a versbarátok. Sőt, rendhagyó ötlettel is képes meglepni közönségét. A közelmúltban kiadott Harmatcsepp a fény porában* című verseskönyvében betűrendben követi egymást a közel másfél száz költemény. Itt-ott az alfabetikus sorrendet megtöri ugyan egy címbetűjében oda nem illő vers, ez azonban nem borítja fel a szerkesztési koncepciót, nem bontja meg a versgyűjtemény tartalmi egységét. Ez az egység persze akkor is nyilvánvaló lenne, ha nem így alakul a versek sora, de az érdekességen túl a kötött egymásutániság talán arra is hivatott, hogy jobban érzékeltesse: folyamatról és egyben kerek egészről van szó. A költő mindenről ír, ami az életét meghatározza, a nap, a hét, az év mindenik mozzanata inspirálja, versírásra készteti. A látszólagos vidéki eseménytelenségben a lírikus mindig megtalálja azt a percet, érzést, gondolatot, hangulatot, ami versbe emelve, versbe mentve felértékelődik, újabb értelmet nyer, alkalmassá válik arra, hogy a költő sorsvallató, időfaggató vívódásai során megbékéljen önmagával. Ekképpen magányát is oldja, esendőségét, sebezhetőségét is enyhítheti. Tisztában van azzal, hogy "kell a dal ma, kell az ének" elsősorban saját magának, hiszen "a versírás (neki) ajándék", talán másoknak is az. Továbbra is Nagykend az otthona, mint mondja, "a Kis-Küküllő fogja a kezem", az a táj, az a hely, az ottani valóság s az ott születő álmok határozzák meg költészete alaphangját, adják meg fényét, keverik színeit. Gyakran önmarcangolók, de életszerűek a versei, érződik, hogy közvetlen kapcsolatban áll a természettel. Ez egy-két szavas, pergő ritmusú, sokszor játékosan rímelő, függőlegesen egymásra épülő, szikár metaforasoraiban éppúgy nyomon követhető, mint a létkérdésekre, dilemmáira választ kereső, filozofikusabb négysorosokban. Az idő múlása gyakrabban ösztönzi visszatekintésre ("engem is faggat az idő"), és ebben a kötetben a hite, hitvallása is hangsúlyozottabban tör felszínre, mint korábban. Ezáltal belső békéje is megteremtődik, és ki meri mondani: "vállalom magamat!" Érdemes idéznünk még egy ide kapcsolódó, fontos elvárását: "jó a vers, ha él". Ez fordítva is érvényes: jó, ha él a vers. Fülöp Kálmán érdemben járul hozzá ehhez kiforrott, új kötetével. (N.M.K.) *Fülöp Kálmán: Harmatcsepp a fény porában. Kreatív Kiadó, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Fülöp Katalin, szöveggondozás: Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 30.A Föld utcai lányokMostanig nem tudtam, hogy létezett egy ilyen nevű kis marosvásárhelyi utca, s az innen származó lányok irodalmat és történelmet írtak. A sorsukról írónak meséltek, ő pedig leírta az életüket, amely másként alakult, mint ahogy azt nekik eredetileg a szülőföld szánta. A Föld utca a Városháza mögött húzódott. Ezeket az utcákat nevezték korábban Nap, Hold, Föld utcának, csak úgy, székelyesen. Voltak, akik úgy tartották, ez a világmindenség. Azon a környéken laktak egy darabig a Föld utcai lányok. Később átkeresztelték az utcájukat egy más névre, és egyéb dolgok is történtek. Aztán szét is széledtek, ki merre látott. Eltelt negyven év, amíg egyikük, Isa Schneider, egykor dr. Szálasi Izabella tollat ragadott, telefont vett a kezébe, leveleket írt, és elkezdett érdeklődni az elmúlt életek iránt. Így született meg a Föld utcai lányok ciklus eddigi tíz regénye. Az utolsó a napokban jelenik meg a Bookmann Kiadó gondozásában. A címe: Elfelejtett gyümölcsök. A könyv a Maros partjától Izraelig és Németországig viszi el az olvasót. Néhányan már olvasták is a regényt, és röviden összefoglalták róla első benyomásaikat. Egy művészt és egy irodalomkritikus méltató gondolatait idézzük. Veronika Diekmann zeneművész, Németország: Elolvastam az Elfelejtett gyümölcsöket. Aztán visszafele kezdett velem repülni az Idő, és hirtelen ott voltam, odahaza. Mindennek éreztem az illatát, mellbe vágott a Víkendtelep vizének szőke, utánozhatatlan illata – szomjas leszek, ha eszembe jut. A könyvet olvasva, szinte kortyolni lehet a cementlapi forrón bágyadt hangulatból… Nekem másak az emlékeim, mint neked. Én "más korban éltem", e vad, szuroksötét, aljas kor nem gyötört meg, mint téged, mégis sok-sok minden felelevenedett, ahogy olvastam. Úgy lépnek elém a ködből az emlékeim, mintha valaki, valami felébresztette volna őket Csipkerózsika- álmukból, és hosszasan néznek rám. Nagyon kemény visszaemlékezések a tieid. Mintha a fiókodban tennél a helyére mindent. Mint Föld utcai lány, láttam az életed, mégis kiderültek most nagy titkok, félések, keserűségek… Ezekről nem tudtam. Nagyon jó írás, nagyon tetszik, nagyon élő is. Bár emlékek, annyira élnek az indulatok, hogy a kötet valósággal magával ragad. Köszönöm, Izuka! Dénes Ildikó irodalomkritikus, Románia: Isa Schneider Elfelejtett gyümölcsök című könyve többféle szempontból is megközelíthető: emlékirat, történelmi regény, vallástörténet, ismeretterjesztő irodalom, útikönyv, korunk hiteles krónikája. Elbűvölő tájleírások váltakoznak döbbenetes drámai részekkel, egy fájdalmasan szép barátság története fanyar iróniával. Mindez leplezetlen őszinteséggel és nyíltsággal: "Nem kell elfeledni az ilyen dolgokat, és beszélni, beszélni kell róluk, valahányszor kinyitjuk a szánkat". "Ha elhessegetem, nem írom le, nem lesz hiteles a korrajz, amit írok…" Ez a könyv ablak arra a világra, amiben éltünk és amit túléltünk. Ugyanakkor rácsodálkozhatunk arra is, hogy mindennek ellenére mennyire szép is lehet(ne) ez a világ, ha észrevesszük. "…hiszen vannak ilyen pillanatok az életben, hogy valami elmondhatatlan csoda része leszel"… Jeruzsálem leírásánál a Mennyei királyság (Kingdom of Heaven) című film jut eszembe: "What is Jerusalem worth? Nothing. Everything!" Ez a könyv sodró, lendületes, szikrázóan szellemes, egyedi, csak Isa Schneiderre jellemző stílusban megírt zseniális alkotás. Elolvasva nemcsak rengeteg új ismerettel leszünk gazdagabbak, hanem azzal a meggyőződéssel is, hogy "az út felfele visz. Talán a Mindenségbe". Ez a tizennegyedik könyv, amit Isa Schneidertől olvastam. Minden könyve más, és minden sora magával ragad. Igazi esztétikai élvezet. Ha azt mondom, hogy Isa Schneider számomra az utóbbi évek legnagyobb könyvélményét jelenti, keveset mondtam. Tulajdonképpen életem egyik legnagyobb kalandja az, hogy rátaláltam. Köszönöm. Szeretettel ajánlja a könyvet elolvasásra e kis előzetes szerzője is. Mátyás Levente. Népújság (Marosvásárhely) 2016. január 30.Helyi önkényt hoz az új adótörvénykönyvVeszélyben a vidéki kastélyok Kilátástalan helyzetbe sodorja a vidéki kastélytulajdonosokat az új román adótörvénykönyv – hívja fel a figyelmet Tholdy Horváth Péter, aki a marosnémeti kastély örököseként másfél évtizede küzd a hajdani családi birtok visszaszerzéséért, helyreállításáért. Tholdy Horváth Péter 2001-ben nyújtotta be igénylését a román állam felé a család elkobzott ingatlanjainak visszaszerzése végett. Közel 8 évnyi pereskedés után, 2007-ben született meg a bírói döntés, hogy a marosnémeti kastélyt és közel hathektáros kertjét visszakapja. Ekkor döntötte el, hogy hazatelepedik Ausztráliából, és megpróbálja helyreállítani a birtokot. Azóta azonban folyamatosan akadályokba ütközik, s ezek sorában, mint hab a tortán jelenik meg az új adótörvénykönyv, mely a műemléképületek adómentességét önkormányzati döntésre (önkényre) bízza. – Amikor a csendőrség kiköltözött a marosnémeti kastélyból, teljesen lerobbant állapotban volt az épület. Azóta önerőből próbálom helyreállítani mindazt, amit fél évszázad alatt tönkretettek: az elhanyagolt kertet, az agyonbetonozott épületet: kitörni a fejetlenül emelt választófalakat, eredetihez hasonlóra cserélni az ajtókat, ablakokat, leverni a faragott kövekre öntött araszos betont – egyszóval visszaállítani az épület eredeti arculatát. Báró Kemény Vilma leírásának köszönhetően egész pontos képünk van arról, hogy milyen volt a kastély gróf Kuun Géza idejében, de még azt megelőzően is. Ehhez igazodva nyitottuk újra egybe a kastély belterét, állítottuk vissza Kuun Géza dolgozószobáját, az ebédlőt, a szalonokat. Az lenne a tervünk, hogy állandó kiállítást alakítsunk ki az épületben a kastély történetéről, hiszen rengeteg dokumentumot, festményt, fényképet, könyvet sikerült összeszednünk, illetve tudomást szereznünk a hollétükről. Ezeket állítanánk ki, olyan formán, hogy a terek közben funkcionálisak maradjanak. Hogy pontosan milyen funkciót láthatna el a kastély, arról még nem született döntés, hiszen bármilyen ötlet, terv megvalósítása akadályok millióiba ütközik– mondja Tholdy Horváth Péter, miközben végigvezet a rengeteg munkával és komoly anyagi ráfordítással helyreállított termeken. Amint áthaladunk a kék meg a vörös szalonon, meglapogatjuk a hajdani kandallót, önkéntelenül is szárnyalni kezd a fantázia: mi mindennek nyújthatna teret ez a gyönyörű klasszicista épület. Otthonosan érezné magát benne a marosnémeti nemesi családok (akár interaktív jellegű) múzeuma, lehetne kastélyszálló, vagy bálok, esküvők színhelye. Gyermekzsivaj is betölthetné a kertet, hiszen a többhektáros hajdani arborétum így megcsonkítva is tökéletes tér, akár természetvédelmi táborok megszervezésére is... A tulajdonos pedig csak bólogat. A mindennapokat betöltő helyreállítási munkálatok közben őt is sűrűn kísértik az ötletek. – Az első lépés mindenképp az, hogy rendbe rakjuk az épületet. Hogy visszaállítsuk az eredeti formáját. Nyolcévi munka után nagyrészt a külső vakolás maradt még, illetve a kőlépcsők helyrehozatala. Tavaly bekerítettük a kertet is, s úgy próbáltunk mindent alakítani, hogy a kastély alkalmas legyen a közösségi rendezvényekre, bármilyen formában is lenne rá igény. Idén azonban megtorpantak. Kiderült ugyanis, hogy az új adótörvénykönyvből törölték azt a kitételt, miszerint a műemlék épületek eddig adómentességet élveztek. Sőt, a műemlék jellegű parkokra vonatkozó kedvezmény is eltűnt. Mindezt a helyi önkormányzatok hatáskörébe helyezte át az új jogszabály. A helyi tanácsnak kell eldöntenie, hogy az illető településen lévő műemlék épületek (vagy ezek egy része) adómentességet élveznek-e vagy sem. – A vidéki kastélyok esetében teljesen abszurd helyzetet szült e törvény. A kastélyok, illetve parkjaik adómentességéről ugyanis az a polgármester, illetve tanácsosi testület dönt, mellyel évekig pereskedtünk ingatlanjaink visszaszolgáltatása végett. Ritka tehát az a hely, ahol jóindulattal vagy legalább objektív hozzáállással viszonyulnak a községek területén lévő kastélyokhoz. Márpedig az adómentesség idéntől kizárólag a polgármester és a tanács jóindulatán múlik. Mindenféle szakértelem és indoklás nélkül, teljesen szabadon dönthetnek, még az országos érdekeltségű műemlék épületek, -parkok esetében is. Ez ránk nézve keserves, hiszen magáért az épületért is hatalmas összeget kell majd fizetnünk, a hozzá tartozó öthektáros kertért pedig számításaink szerint több ezer, talán tízezer eurót. A kert ugyanis, védett terület, de adózás szempontjából beépíthető kategóriába sorolják. Tehát úgy fizetem utána az adót, mintha volna egy 5 hektáros telkem, amit felparcellázhatok, és eladhatok házhelyként. De nekem sem felparcellázni nem szabad, sem eladni nem tudom, hiszen kinek kell egy ekkora terület, amiből az égvilágon semmi haszon nem jön, de jókora költséggel jár a karbantartása (fűnyírás, évszázados fák gondozása stb.), és ráadásul évente több ezer eurós adót kell utána fizetni?! – teszi fel az elkeseredett kérdést Tholdy Horváth Péter. Merthogy a kertet eddig gondozta, hiszen kötődik hozzá – családi örökség. Most azonban az új törvény is kötelezi a rendben tartására. – Egészen komoly büntetéseket róhatnak ki, ha elhanyagolom a tulajdonomban lévő telket.Érdekes módon azonban a szomszédunk, aki nem csupán a saját telkét, de a birtokunkra vezető utat is telerakta trágyával, szeméttel és mindenféle kócerájjal, semmiféle büntetéstől sem tart – állapítja meg keserűen a kastélytulajdonos. A birtokra vezető útból ugyanis a szomszéd szabályszerű tyúkudvart csinált. Bár eredetileg 6 méter széles volt az út, a rápakolt kacatok, tüzelő és szemét miatt annyira leszűkült, hogy kisauótval is alig lehet áthajtani rajta. A kastélyt felkereső turistabuszoknak jó pár száz méterrel odébb kell leparkolniuk. De még a helyi szemétszállító vállalat autója sem tudja megközelíteni a telket, Tholdyéknak szintén pár száz méterre kell kihordaniuk a szemetet. Az új adótörvénykönyv csúcsa azonban, hogy a műemlék épület közvetlen szomszédja is adómentességet igényelhet. Akkor is, ha a műemlék épület nem kapta azt meg. – A törvény a műemlékek körül bizonyos szélességű sávot védőzónának nyilvánít. A mi esetünkben ez 200 m-es sáv, amiben bőven benne van a szomszéd tyúkolastól, trágyástól, mindenestől. Ha tehát elég jó barátja a polgármesternek, akkor akár az is megtörténhet, hogy ő adómentességet kap, mi pedig nem – mondja Tholdy Horváth Éva. A fonák helyzetből nem nagyon látszik a kiút. – A magam részéről első perctől kezdve igyekeztem nyitott maradni a helyiek felé. Felkínáltam a birtokot, hogy bármikor igénybe vehetik közösségi rendezvényekre. De eddig nem volt rá igény. Csak ellenségeskedést tapasztalok. A bírósági határozattal visszaszerzett kastély és a park mellett az önkormányzat visszaszolgáltatott közel 100 hektárnyi területet a hajdani birtokból: legelőt, erdőt, a régi istállókat és a malom területét. Igaz ezek már mind gyenge minőségű földek voltak, hiszen senki sem gondozta őket, de esetleg el lehetett volna adni belőlük. Jókora költséggel telekkönyveztem, de 2011-ben mind visszavették őket – (önhibájukból elkövetett) procedurális vétségre hivatkozva. Hajdanán hatalmas birtokok tartoztak a kastélyhoz, amiből fenn lehetett azt tartani. Most mindent elvettek, s olyan adót akasztanak a nyakunkba, amivel egyszerűen ellehetetlenítenek. Ha évente tízezer eurókat kell adóra fizetnünk, akkor még az állagmegóvó munkálatokat sem tudjuk fedezni. Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, a történelem megismétlődik. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékirataiban pontosan leírja, hogy az 1949-es államosítás előtt is hasonló helyzet volt. Akkora anyagi terheket róttak a tulajdonosokra, hogy sokan kénytelenek voltak potom áron eladni birtokaik egy részét, hogy vajmi keveset megőrizhessenek. Ezért került annyi nagyszerű épület adás-vétel útján a román állam tulajdonába. Most is úgy nézem, hogy ha nem változtatnak a nemrég életbe lépett adótörvényen, egyszerűen ellehetetlenítik a vidéki kastélyok fennmaradását– mondja Tholdy Horváth Péter. Véleménye szerint a törvényben szerepelnie kellene valami fajta kritériumnak, ami alapján az önkormányzatok meghozhatják az adómentességre vonatkozó döntést. Az országos érdekeltségű műemlékekről például nem helyi szinten kellene dönteni. Úgyszintén változtatni kellene a műemlék parkok adózási rendszerén, kevésbé terhes kategóriába sorolva ezeket. – A városközpontokban lévő műemlék épületek esetében más a helyzet, hiszen azok többsége némi hasznot is hoz, és nem tartozik hozzájuk ekkora telek. A vidéki kastélyok esetében azonban kész csődöt jelent az új törvény – véli a marosnémeti birtokos, számos hasonló helyzetben lévő kastéllyal példázva. Közben kisétálunk az immár sok ezer eurós adóterhet hozó parkba. Az évszázados fák némelyikét még a Gyulaiak ültették. Törökdúlások, háborúk, parasztfelkelések, békekötések szemtanúi voltak e fák. Ifjabb társaik Kuun Géza megrendelésére érkeztek, s néhány évtizedig boldog szemlélői lehettek a pezsgő kulturális életnek, hiszen a kastélyban a főúri látogatók mellett számos hazai és külföldi tudós fordult meg. ...Eljutunk a park délnyugati sarkába. Tholdyék átölelik a 600 évesre becsült tölgyfát. Mélyre nyúló gyökereivel makacsul kapaszkodik a földbe. Törzsétől karnyújtásnyira a kerítés – szilárdan küzd a szomszéd telken ránehezedő lomokkal. Meddig bírja még?! Gáspár-Barra Réka. Nyugati Jelen (Arad) 2016. január 30.José Manuel Durão Barroso: „Románia felkészült a schengeni integrációra”Január 30-án, pénteken a temesvári Nyugati Egyetem díszdoktorává avatták José Manuel Durão Barrosót, az Európai Bizottság volt elnökét. Az avató ünnepség után a portugál politikus Dacian Cioloș román kormányfő és Marilen Pirtea, a Nyugati Egyetem rektora társaságában tartott sajtótájékoztatót az egyetem egyik előadótermében. Románia schengeni integrációjára vonatkozó újságírói kérdésre válaszolva Barroso így fogalmazott: az ő véleménye szerint Románia már akkor fel volt készülve a schengeni övezetbe való belépésre, amikor ő volt az Európai Bizottság elnöke. „Már akkor elmondtam a bizottság előtt és a tagországok elnökei előtt, hogy Románia jobban fel van szerelve és fel van készülve a schengeni csatlakozásra, mint egyes schengeni országok. Nem hiszem, hogy azóta változott volna a helyzet, és úgy vélem, hogy Románia a schengeni övezet tagja kell hogy legyen. Előfordulhat, hogy a menekültválság miatt az Európai Unió óvatosabb lett és nőtt a bizalmatlanság, de azt szeretném, ha Románia is minél előbb integrálódna a schengeni övezetbe.” A menekültválságra vonatkozó kérdésre José Manuel Barroso kifejtette, hogy szerinte ez az utóbbi évtizedek legnagyobb európai kihívása, amelynek kezelése rendkívül nehéz politikai kérdés, ráadásul a gazdasági válságnak sincs még vége. Barroso szerint egyféle bánásmódban kell részesüljenek azok a szír menekültek, akiknek a városát szétbombázták, és nincs hová menjenek, és másféle bánásmódban azok a személyek, akiket a szervezett bűnözés, az embercsempész hálózatok juttattak Európába, nem beszélve a terroristákról, akik kihasználják a zavaros helyzetet. „Nem értek egyet azokkal, akik a schengeni övezet vagy akár az Európai Unió létét kérdőjelezik meg a menekültválság kapcsán. Szerintem akkor se lenne jobb a helyzet, ha nem létezne az Európai Unió és a schengeni övezet” – nyilatkozta Barroso. – A menekültválság sajnos az euroszkeptikusok, a xenofób és szélsőséges politikai erők malmára hajtja a vizet. Szolidaritást kell tanúsítanunk a menekültek irányába, és keményen fel kell lépnünk azok ellen, akik veszélyeztetik a biztonságunkat. Nem hiszem, hogy a kerítések építése megoldja a menekültválságot, szerintem össze kell fogniuk a biztonsági erőknek és a titkosszolgálatoknak, hogy kezelni tudjuk ezt a helyzetet, és megvédjük a határainkat”. A kelet-európai országok eltérő álláspontjára vonatkozó kérdésre Barroso így fogalmazott: nem hiszi, hogy a magyarok vagy a lengyelek elutasítanák az Európai Uniót. Azt megérti, hogy ezeknek az országoknak nincsen tapasztalatuk az afrikaiakkal vagy a muszlimokkal való együttélés területén, de úgy véli, hogy a kelet-európaiaknak is szolidarítást kell tanúsítani a nehéz helyzetben levő menekültekkel, és ki kell venniük a részüket Európa áldozatvállalásából. Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad) 2016. január 30.Minőség, érték és hagyomány a BMC tárlatán– Kétségtelen, hogy minden kiállításmegnyitó ünnep: a résztvevőknek, az alkotóknak, s ünnep a közönségnek is. A mostani alkalom viszont ennél is több, hiszen ötödszörre jelentkezünk a Minervában, amely időközben második otthonunkká vált – hangsúlyozta Németh Júlia műkritikus, a Barabás Miklós Céh (BMC) alelnöke csütörtökön délután a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. Köszönetet mondott Tibori Szabó Zoltánnak, az egyesület elnökének, amiért ezúttal is befogadták a céh kolozsvári csoportjának hagyományos értékfelmérő tárlatát, majd emlékeztetett: tavaly ünnepelték Farkas utcai székházuk megnyitásának tizedik évfordulóját. A patinás műemlék épületben sok egyéni és kamarakiállítást szerveztek az évek során, ám a társaság közben számbelileg megszaporodott, jól jött, hogy a Jókai utcai kiállítótérben helyet kínáltak nekik. A házigazda, Tibori Szabó Zoltán reményét fejezte ki, hogy lesz folytatása a hagyománynak, és a magyar kultúra napja környékén még sokszor vendégül láthatjuk a művészeket. FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.Saját darabját rendezi meg Bartis Attila MarosvásárhelyenSaját darabját rendezi meg Bartis Attila író a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban; a bemutató kettős premiernek számít, hiszen a Rendezés című drámát először állítják színpadra, a szerző pedig első alkalommal mutatkozik be rendezőként. Bartis Attila az MTI-nek elmondta: azt követően kapta a felkérést, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata tavaly bemutatta A nyugalom című regénye alapján készült előadást, amelyet Radu Afrim rendező jegyzett. A bemutató után részt vett egy beszélgetésen, ahol megfogalmazta, szeretne egyszer rendezni, a színház vezetősége ezt követően kérte fel a számára rendhagyó munkára. Az író elmondta: sokkal régebben felmerült benne a rendezés vágya, de teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy megvalósulhat. Kifejtette: annyira közel érzi magát a színházhoz, hogy ő egy „köztes lény”, aki nem teljesen színházon kívüli civil, de nem is tekinthető belső embernek. A színházzal való kapcsolatának hosszú előtörténete van – tette hozzá –, a szoros kötődés már gyermekkorában kialakult Marosvásárhelyen, ahol a színművészeti egyetem mellett nőtt fel. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.Konferencia az emlékezés és a folytatás jegyébenAz emlékezésen túl Szabó T. Attila munkásságának folytatása is a célja annak a kétnapos szakmai konferenciának, amelyet a nyelvész születésének 110. évfordulója apropóján tartanak Kolozsváron, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya szervezésében. Az életmű lehetséges folytatására, egyszersmind a névtan és a nyelvtörténet terén ma is jelentőset alkotó szakemberek, kutatók tevékenységének megismerésére hívta fel a figyelmet tegnap délután, a rendezvény megnyitóján Sipos Gábor, az EME elnöke és Péntek János, a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet szakmai igazgatója, majd elsőként Szabó T. Attila tartott előadást Szabott idők. Gondolatok a nyelvről és az öröklődésről – az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár kapcsán címmel. Az erdélyi és magyarországi szakemberek részvételével zajló találkozó ma 13 órakor koszorúzással zárul a Házsongárdi temetőben, részletes program a www.eme.ro oldalon. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.Támogatást kért az RMDSZ az EMNP-tőlHorváth Anna támogatását kérte az RMDSZ az EMNP-től Horváth Annának, az RMDSZ kolozsvári polgármesterjelöltjének támogatására kérte a szövetség az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) helyi szervezetét. Erről tegnap Csoma Botond megyei RMDSZ elnök nyilatkozott Soós Sándorral, az EMNP Kolozs megyei elnökével tartott közös sajtótájékoztatón. A helyi szervezetek vezetőinek tanácskozására annak ellenére került sor, hogy csütörtökön Kelemen Hunor RMDSZ- és Szilágyi Zsolt EMNP-elnöknek nem sikerült megegyezni az együttműködésről. A jelek szerint Kolozsváron is fárasztó tárgyalásokra lehet számítani, Soós Sándor szavaiból ugyanis az derült ki: Horváth Annát, „minden kolozsvári magyar jelöltjét” csak abban az esetben tudják támogatni, ha az alpolgármester függetlenként indul, ez viszont az RMDSZ számára nem járható út. Tegnap délután a Megyei Állandó Tanács (MÁT) és a kolozsvári szervezet választmánya együttes ülésén ellenszavazat nélkül fogadták el Horváth Anna jelölését. Csoma Botond megyei RMDSZ-elnök kifejtette: szimbolikus jelentőségű támogatásról van szó. A kolozsvári magyarság számarányát tekintve Horváth Annának, a város jelenlegi alpolgármesterének sajnos kevés az esélye megnyerni a városvezetői tisztséget. Ennek ellenére a saját jelölt indítása fontos, hiszen az elmúlt évekhez hasonlóan ez a kampány is jó alkalom arra, hogy hangsúlyosabban lehessen megjeleníteni a kolozsvári magyarokat foglalkoztató kérdéseket. A megyei RMDSZ Horváth Anna személyében olyan jelöltet indít, aki méltán számíthat nem csak a szövetség szimpatizánsainak, hanem valamennyi kolozsvári magyarnak a szavazatára, mondta. Ezért az RMDSZ azt reméli, hogy az egyházak, civil szervezetek mellett a másik két magyar párt, köztük az EMNP is támogatásáról biztosítja az alpolgármestert. Soós Sándor felvetését miszerint Horváth Annának függetlenként kellene indulnia, ha nagyobb támogatásra számít, Csoma Botond elvetette, ebben az esetben ugyanis a jelölt nem szerepelhetne az RMDSZ tanácsosi jelöltlistáján, és elesne az önkormányzati képviselői mandátumtól is. Soós Sándor elmondta: a Néppárt közös koalíciós lista állítását javasolja, ha az RMDSZ-nek valóban komolyak az együttműködési szándékai, akkor ezt elfogadja. Bejelentette azt is: ismerve az RMDSZ kifogásait a közös listaállítással kapcsolatosan, az EMNP az Állandó Választási Hatósághoz (AEP) fordul, hogy tisztázza: a helyhatósági választást szabályozó törvény lehetővé teszi-e a kisebbségi szervezeteknek is koalíciós lista állítását, vagy sem, illetve hogy megőrizheti-e a pártidentitását az a jelölt, aki ilyen listán szerzett mandátumot. Sz. K. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.Újabb mérföldkő a Bethesda gyermekotthon életébenA zsoboki gyermekotthon életében mindig is voltak mérföldkövek, amelyeket ha sikerült beérniük az intézmény működtetőinek, újabbakat helyeztek le. Egy ilyen lehelyezett mérföldkőnek számít a Bethesda Gyermekotthon és Szórványközponthoz tartozó Immánuel-Ház felújítása. A Bethesda Gyermekotthon és Szórványközpont 21 éve működő szociális intézet a Zsoboki Református Egyházközség keretén belül, amely intézet szárnyai alá veszi a térség árva, félárva és szociálisan terhelt családok gyermekeit, illetve azokat a „szórványos gyermekeket”, akiknek lakóhelyükön nincs lehetőség anyanyelven való tanulásra. Az intézet a növendékek továbbtanulásáról, szakmai továbbképzéséről, a társadalomba való beilleszkedéséről is gondoskodik. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.Kérvényezték, hogy tovább dolgozzanak a nyugdíjas tanárokSzilágy megyében több tucat nyugdíjaskorú tanár kérvényezte továbbfoglalkoztatását – tájékoztat a helyi hírportál. Viorel Lungu, a Szilágy Megyei Tanfelügyelőség humánerőforrásért felelő tanfelügyelője sajtótájékoztatón elmondta: elkezdték a 2016–2017-es tanév oktató személyzetének mozgósítását, amelynek első lépése a nyugdíjaskorú pedagógusok kérvényeinek regisztrációja. – Az összesített adatok értelmében 35 oktató jogosult nyugdíjra 2016 szeptemberétől, további négy pedig korkedvezménnyel vonulna nyugdíjba, egy tanár pedig előzetes résznyugdíjaztatását kérte. Idén 29 oktató kérvényezte továbbfoglalkoztatását a 2016–2017-es tanévben. Tavaly 24 pedagógus döntött nyugdíjaztatása ellenére az oktatómunka folytatása mellett – mondta el a tanfelügyelő. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.Interjú – „Valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy”Születésnapi beszélgetés Asztalos Lajos helytörténésszel Kolozsvári helytörténész, műemlékvédő, nyelvművelő, műfordító, évek óta lapunk állandó munkatársa. Közismertek és mondhatni közhasznúak Kolozsvár épített kincseiről, régi utcaneveiről írt könyvei, helységnév és településtörténeti adattára, spanyol, portugál és galego nyelvű fordításai stb. Asztalos Lajosról van szó, aki vasárnap, január 31-én tölti 80. életévét. Ez alkalomból beszélgettünk, pörgettük vissza az éveket, felidézve az életét és munkásságát meghatározó fontosabb, sorsfordító eseményeket, történéseket. – 1936. január 31., Párizs, a fények városa. Ekkor és itt látta meg a napvilágot. Miért éppen Párizs? – 1923. elején az új, a román hatalom, az „egységesülő nemzetállam” jegyében, mindinkább éreztette magyarellenességét. Emiatt férfiszabó apám egy munkatársával Londonba akart utazni, úgymond szerencsét próbálni. De az angol konzul eltanácsolta őket. Ezután Párizst, a divat fővárosát vették célba. Nem véletlenül, egyik munkatársuk már ott volt és biztatta őket. A francia konzul nem ellenezte odautazásukat. Apám jó állást kapott az egyik párizsi divatszalonban. Anyám Désről indult. Varrónő, női szabász volt. Varrónő húga és az egyik dési szabó család adta az ötletet Párizsba utazásához. 1927 márciusában ő is ott volt. A magyar szabók rendszeresen találkoztak, sportoltak, hétvégeken kirándultak, fürödni jártak a közeli Marne partjára. Könyvtáruk is volt. Így találkozott apám és anyám. Megismerkedtek, összeházasodtak. Jó állása volt mindkettőjüknek, jó anyagi körülmények között éltek. A nagy gazdasági válság idején, 1929 és 1933 között, miközben a francia munkások százezreit tették ki állásából, a tengerparton vagy az Alpokban nyaraltak. De apámnak honvágya volt, szeretett volna itthon lenni és nem onnét támogatni édesanyját. 1936-ban úgy nézett ki, hogy kolozsvári gyümölcs-nagykereskedő bátyja üzlettársává fogadja. Kapott az alkalmon, és az év augusztusában hazatért. Anyám 1933-ban hazalátogatott, és a tapasztaltak alapján nem kívánkozott haza. A határon szuronyos-puskás katonák vették körül a vonatot, a vámos pedig a bőröndjeiben turkálva, vámot akart fizettetni az édesanyjának, húgainak, anyósának, sógornőinek meg a magának saját kezűleg varrt ruhákért. 1936 októberében mégis, velem együtt hazatért. Nagybátyám végül nem társult apámmal, akinek román állampolgárságot sem akartak adni – magyar állampolgárként utazott el –, ráadásul magyarként a román hatóság sem neki, sem anyámnak nem adott iparűzési engedélyt. Feketén kellett dolgozniuk, s minthogy keresetük, főleg eleinte, nem fedezte a kiadásokat – házbér, bútorok, meg minden, amire az új élet alapozásához szükség volt –, a Párizsban megtakarított pénzük lassan elfogyott. Mellesleg ott az iparengedéllyel rendelkező, egymagában dolgozó iparos adómentes volt, miközben hasonló esetben itt a bőrt is lenyúzták az illetőről a regáti adóbehajtók. – Fiatal kora óta nem volt közömbös a közélet iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy középiskolásként részt vett egy kommunistaellenes szervezkedésben, amelynek börtönbüntetés lett a vége… – Hazatérésük után anyám női divatszalont nyitott, apámmal együtt dolgoztak, így viszonylag jól ment dolgunk. A háború vége felé azonban egyre rosszabb lett a helyzet. 1944 ősze, az újabb hatalomváltozás után, bár a regáti adóprés egyre nyomasztóbbá vált, egy ideig ment valahogy a szabóság. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel után azonban anyáméknak el kellett bocsátaniuk alkalmazottaikat. Apámnak a készruhagyárban, anyámnak egy szövetkezeti varrodában kellett dolgoznia. Mind nehezebben éltünk. Pionír nem lehettem, mert a szüleim úgymond kizsákmányolók voltak. Jó kis pofon volt az új rendszertől. Mind durvább lett a helyzet. Bárki bárkit följelenthetett, máris letartóztatták az illetőt. Jöttek a kényszerlakhelyre telepítések. Mindenki tudta, hogy ezreket hurcolnak a – nem az újabban Duna-csatornának nevezett Duna-tévéhez, hanem az igazi – Duna-csatorna kényszermunkával való, úgymond, építéséhez. Ami a „népi demokráciának” életbevágóan „fontos” volt. A haszonélvezőkön, szekértolókon, a politikailag süketeken és vakokon kívül, jóformán mindenki rendszerellenes volt. Néztük a szovjet, lengyel, cseh partizánfilmeket. A hatalommal való szembenállás, szembeszállás a levegőben volt. 1952 kora tavaszán, a Református Kollégium utódjában, a 2-es számú Magyar Fiúlíceum egyik osztályában néhányan úgy véltük, tennünk kell valamit. IKESZ – Illegális Kommunistaellenes Szervezet – néven nem sokkal korábban létrejött csoportunk röpcédulát akart nyomtatni. Két kis gumibetű-készletem volt, melyekkel kétezer példányt nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen. Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket”. 1952. május elsejére virradólag a Dónát úti és a szomszédos utcák házainak udvarára juttattuk majdnem valamennyit. Föl akartuk robbantani a várost ellátó egeresi nagyfeszültségű vezetéket, de szerencsére, nem sikerült robbanóanyagra szert tennünk. 1952. augusztus 23-a előestéjén buktunk le. Három évre ítéltek, ebből kettőt ültem. –Milyen mértékben és milyen téren befolyásolták leginkább a történtek életpályája további alakulását? –Nagymértékben. Minden téren. Bár kiszabadulásunkkor megígérték, hogy amennyiben jól tanulunk, jól viselkedünk, akár miniszter is lehet belőlünk. Hittük is, nem is. 1955-ben érettségiztem, majd a vásárhelyi orvosira felvételiztem. Arra gondolva, hogy e foglalkozásnak semmi köze a politikához. De nem vettek föl, mert megtudták, hogy be voltam zárva. No, gondoltam, a szabadulásunkkor tett ígéret nem sokat ér. 1956-ban mégis újabb kísérletet tettem, ezúttal a Bolyai Egyetemen. És nehézség nélkül bejutottam a Természetrajz–Földrajz Karra. Két év múlva, miután a szovjet csapatok maradékát is kivonták Romániából, az elvtársak elérkezettnek látták az időt a szemüket szúró Bolyai fölszámolására. Ezért, a biztonság kedvéért, minden volt politikai „bűnözőt” eltávolítottak az egyetemről. 1958 őszén, harmadév előtt, amint „szíveskedtek” értesíteni, engem is „kiiktattak az egyetem hallgatóinak sorából”. Miután már azt hittem, az életem rendeződött, úgy éreztem, számomra minden összeomlott. Másnap a kari titkárságra mentem érdeklődni. A levelet aláíró titkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint kísértetre, és zavartan nyögték ki, hogy mit sem tudnak. Nyugdíjas törvényszéki írnok nagynéném azzal vigasztalt, hogy azonnal kérjük a rehabilitálásomat, s akkor visszavesznek az egyetemre. Mikor a katonai törvényszéken ítéletem kivonatát kézhez kaptam, mondtam a drága nagynénémnek, ezzel semmire se megyünk. Az állt benne, hogy a népi demokratikus rendszer megdöntésére törő ellenforradalmi szervezet tagja voltam. És valóban, nagynéném egykori munkatársa, a törvényszéki bíró, miután beleolvasott a szövegbe, sajnálkozva visszaadta az iratokat. Nem élősködhettem a szüleim nyakán, dolgoznom kellett. De az akkor is létező, ám ügyesen álcázott gazdasági válságban hónapokig nem jutottam munkához. Végül egy napig beálltam egy papírraktárba, a súlyos papírkötegek azonban nem nekem valók voltak. Később a Varga Katalin kötöttárugyárban sikerült szakképesítéssel kecsegtető álláshoz jutnom, de alig egy hónap múltán behívtak. „Különleges” fegyvernemhez: a dombelhárítókhoz. Vagyis munkaszolgálatra. Előbb Arad mellett rizsföldkészítésnél ásni, lapátolni, talicskázni, aztán a magyar határon a Maros Szárazér-csatornájából iszapot lapátolni. Szerettem volna visszajutni az egyetemre, s mikor 1959 késő őszén „leszereltek”, egyik sorstársammal együtt, az immár „egyesített” egyetem rektorához, Daicoviciu „elvtárshoz” fordultam. Amint meghallotta, mi járatban vagyunk, fölugrott székéből, s miközben ököllel verte az asztalt, hangját kieresztve mondta, hogy neki az egyetemi ifjúság tisztaságára kell ügyelnie. Nagyon elkedvetlenedtem. Ismét munkát kerestem, de malterhordáson meg hasonlókon kívül semmi sem volt. Visszatértem a Varga Katalin kötöttárugyárba. Szakképesítést szereztem, s szakmunkásként rövid idő alatt elértem a legmagasabb beosztást. Félautomata gépen dolgoztam, volt időm olvasni, jegyzetelni. Ekkor készítettem első kéziratvázlataimat. Megkíséreltem szövőipari mérnökire menni, de a személyzetis közölte, sajnos, nem lehet. Egyértelmű volt, miért. 1962 őszén fölvettek a nyomdába, gépszedő lettem. Csodálkoztam is, hogy egykori röpcésként a betű, a rendszerre „legveszélyesebb fegyver” mellé engedtek. A kéziratok, a kezem alól kikerülő, ólomba öntött szövegek jobban lekötöttek, mint a kötöttáru. Hátránya volt viszont, hogy kéziratot kellett olvasnom, nem azt, amit akartam. Közben megnősültem, a családi élet is lekötött. Nem volt időm keseregni, bánkódni, mi lett volna, ha… Vagy miért tettem azt, amit… Természetesen nem hagytam abba, s mind az egyetemen, mind a tanügy-minisztériumban rendszeresen kértem visszavételemet. Persze, következetesen elutasítottak. –Volt tehát munkaszolgálatos, kötöttárugyári munkás, nyomdai gépszedő stb., közben pedig autodidakta módon képezte magát. Honnan merítette azt az óriási erőt, amely a nehézségek ellenére arra ösztökélte, hogy semmilyen körülmények között ne adja fel a küzdelmet? –Nem tudom, erő, akaraterő, törekvés vagy mi volt bennem, de az egyetemi két év alatt elsajátított alapra építve, ismereteimet akartam bővíteni. Mindig kedvenc tantárgyam volt a földrajz, elsősorban ezt akartam tovább művelni. Az egyetemen, apám nyomdokát követve, egy eszperantó-tanfolyamon is részt vettem, s ezt a könnyű nyelvet rövid idő alatt elsajátítottam. Kiváló eszköz került a kezembe – e nyelven valóságos ablak tárult ki előttem a világra. Leveleztem hát, földrajzi anyagot, könyveket, térképeket cseréltem. Másnak ez bizonyára nevetségesnek, jobb esetben különösnek tűnhet. De nekem világos volt, hogy így, egyetem nélkül is remekül lehet tanulni. A remény, hogy előbb-utóbb visszavesznek, szintén serkentett. Minél nagyobb ismeretanyaggal a tarsolyomban szerettem volna visszakerülni. Végeztem hát a munkát, amit elkezdtem. –Nyelvművelő, műemlékvédő és műfordító tevékenysége mellett elsősorban helytörténészként tartja számon Lajos bácsit a közvélemény. Miért éppen ez a témakör keltette fel különösebben az érdeklődését? –A történelem mindig érdekelt. A Bolyai felszámolása után még inkább. Elkeserítő volt, hogy a háború utáni demokráciával a hatalom csak álcázta magyarellenességét. Ez időtől fokozatosan lecserélték az üzletek addig kétnyelvű cégtábláját. Sutba vágták Románia történetének az iskolában addig tanított, az igazsághoz viszonylag közelálló változatát. Leporolták, elővették és a történelmi igazság, a kizárólagosság rangjára emelték a bizonyíthatatlan dák-római fellegjáró történetet. 1964 januárjában a magyar meg a kétnyelvű utcanév-táblák villámgyors leszedése ugyancsak elkeserített. Ezek után, mondhatni magától értetődően, a helytörténet is előtérbe került. A régi feliratok, emléktáblák szövegének lejegyzésével kezdtem. Sajnos, akkor erről nemigen lehetett közölni. Csodálkoztam is, mikor 1985-ben a Dónát-mondát körüljáró írásom napvilágot látott. De folytattam. Úgymond, az íróasztalfióknak. Ennek a munkának aztán 1990-től hasznát vettem. Immár lehetőségem volt kiterebélyesíteni. –Közben megtanult spanyolul, portugálul, galegóul is, számos fordítást közölt ezekből a nyelvekből. Egyszerű kedvtelésről van csupán szó? –Az 1950-es évek közepén mexikói filmeket is kezdtek vetíteni a moziban. A spanyol nyelv rokonszenvesebb volt számomra, mint az olasz. Amikor 1960 után megjelent az első spanyol nyelvkönyv, hozzáláttam a tanuláshoz. Spanyol–magyar szótárt is vásároltam. Eleinte csak ízelgettem a nyelvet, játszadozva tanulgattam. Később egyik brazil levelezőbarátom több könyvet, folyóiratot küldött. Elbeszélés is volt bennük. Szeretném meg is érteni a portugált, írtam neki. Erre ő több szótárral ajándékozott meg. Köztük egy portugál–magyarral. Eszperantóból japán népmesét fordítottam, ami megjelent a Napsugárban. Ez föllelkesített. Spanyolból, portugálból verseket, elbeszéléseket, népmeséket ültettem magyarra. Az Utunk című irodalmi hetilap a verseket, elbeszéléseket kezdte közölni. A Nagyapó mesefája a népmeséket. Nyelvi ismereteim mind jobban elmélyültek. Sajnos első, a Téka-sorozatban betervezett izlandi szága és edda-kötetem, a Kriterion élén történt igazgatócserének „köszönhetően”, eszperantóból való fordítása miatt nem jelent meg. Megismerkedtem egy Argentínából hazatért családdal. Sokat segítettek. A hetvenes évek elején latin-amerikai diákok jöttek Kolozsvárra. Argentínai ismerőseimnél találkoztam velük, s ekkor meg is kellett szólalnom spanyolul. Chilei barátom nicaraguai költő verskötetét küldte el. Megkérdeztem tőle a szótárban nem szereplő helyi spanyol szavak jelentését, ő meg válasza mellett több, ajánlásával ellátott kötetét is elküldte. Asztúriai barátomtól hozzájutottam a fontosabb spanyolországi kiadók címjegyzékéhez. E kiadóktól nem egy könyvet kaptam, úgymond ajándékba, a viszonzásként felajánlott cserétől nagyvonalúan eltekintettek. Gyűltek a könyvek, a szótárak. Betetőzésként szerettem volna a Spanyol Akadémia értelmező szótárát megszerezni, de erről álmodni sem lehetett. Nagy merészen írtam a Spanyol Akadémiának, hogy mire használnám a szótárt, ha volna. Szinte álomnak tűnt, mikor az akadémia titkára jelezte, ajándékba elküldi az előző kiadás példányát. Asztúr barátomtól a galegóról érdeklődtem. Válaszként verskötetet küldött. Ebből is fordítottam. Gondoltam egyet, s ezt jeleztem a kötet összeállítójának. Több példányt kért az Utunk megfelelő számából. A Galego Nyelvtudományi Intézet, a költők és a saját részére. Nagyon tetszett neki, s viszonzásként számos galego könyvvel, szótárral lepett meg. Mindez újabb ösztönzés volt számomra. Annyira, hogy a hetvenes évek közepén szerettem volna a helyszínre, Spanyolországba utazni. Persze, politikai „bűnöző” múltam miatt, hivatkozás nélkül, kétszer is elutasítottak. A Központi Bizottság illetékes „elvtársa” föltette a kérdést: hogy is gondolom az állam pénzét utazásra költeni, mikor „Ceausescu elvtárs tervei megvalósításához minden fillérre szükség van?”. Vagyis a pénznek az ablakon való kilapátolására. Egy másik „illetékes” azt ajánlotta, utazzam a tengerpartra, ott a sok spanyol látogatóval gyakorolhatom a nyelvet. Nem lehet, hát nem lehet. És meggyőztem magam, hogy e nélkül is lehet élni, dolgozni. Mindeközben hat év alatt majdnem minden kalotaszegi falut bejártam, és mesét, helytörténeti mondát gyűjtöttem. Ezekből néhány – brazíliai indián, kubai, katalán, spanyol, lengyel stb. mesével, a mesék eredetét tárgyaló fejezettel kiegészítve – A teknősbéka tilinkója című kötetben látott napvilágot. A galego, baszk, portugál meseválogatás – mivel a cenzúrának nem tetszett, hogy az utószóban e meséket egybevetettem a rokon magyar mesékkel – csak 1990 után jelent meg (Kinek szól a kakukk?, Lakodalom az égben). Visszafelé, azaz magyarból is fordítottam. Galegóra és spanyolra Madách Imre Tragédiáját. Galegóul írtam a spanyol, galego, katalán coche (kiejtése [kocse]), a baszk kotxe [kocse] ’kocsi, gépkocsi’ magyar eredetéről, a kolozsvári magyar egyetem szükségességéről, spanyolul a csángókról. –Ha visszapörgetnénk az éveket, vajon ma másként cselekedne adott helyzetekben, vagy mindenek ellenére ugyanazt tenné, mint akkor és ott? –Szerencsére az időt nem lehet visszafordítani. De ha mégis, valószínű, hogy ugyanazt tenném, mint akkor, és ugyanúgy. Ha mégsem, úgy vélem, nem én volnék. PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.Múltidéző – A Professzor köztünk vanA tudományos munkában elért kiválóságnak két meghatározó kritériuma van, egyrészt a kutatási témák és a szakkönyvekben, szaklapokban közölt eredmények időálló aktualitása, másrészt pedig ezeknek az egymást követő pszichológia szakos hallgatókra és kutató-oktató generációkra gyakorolt hatása. Zörgő Benjámin professzor életművében mindkét kritérium hangsúlyosan jelen van. Aktív kutatói éveit kezdetben az állatpszichológiával kapcsolatos kísérletek, később pedig a problémamegoldó gondolkodás és a tanulás kognitív folyamatainak tanulmányozása és modellezése, a motivációs-érzelmi folyamatok megnyilvánulásainak feltárása a döntési helyzetekben, a fogyatékos gyermekek értelmi működési sajátosságainak felmérése, a kreativitás pszichológiai és környezeti meghatározóinak feltérképezése töltötte ki. A felsorolt témakörökben könyveket és egyetemi jegyzeteket írt, a hazai és külföldi rangos szakfolyóiratokban kísérleti tanulmányokat közölt, előadásaiban pedig ezeknek az alkalmazási lehetőségeiről beszélt. Előadásait a saját kutatómunkája eredményeinek átvitele és bemutatása különösen érdekfeszítővé tette. A Professzor tevékenységét bemutató tanulmányok, egyebek között előadásainak újszerűségét emelik ki. Ezért a Professzor előadásain rendszerint zsúfolásig megtelt az előadóterem. Dr. Szamosközi István Zörgő Benjámin (Hosszúrév, 1916. január 31. – Kolozsvár, 1980. február 12.) Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.Száz éve született Zörgő Benjámin pszichológus„A tanítványok cselekedete a tanító dicsérete” Zörgő Benjámin (1916–1980) pszichológus, lélektani szakíró Hosszúréven született, Szilágy megyében, 1916. január 31-én. Iskolai tanulmányait Zilahon, a Wesselényi-gimnáziumban végezte, majd a kolozsvári egyetemen pszichológusi diplomát szerzett. 1946-ban a Bolyai Tudományegyetem Pszichológia tanszékének tanársegéde lett, és még ebben az évben megvédte doktori disszertációját, majd két évvel később tanszékvezetővé nevezték ki, ebben a minőségében dolgozott tovább a Bolyai és a Babeş Tudományegyetemek egyesítéséig. 34 évesen professzorrá nevezték ki, 1964-ben állami díjjal és docensi címmel tüntették ki, 1971-ben megkapta az érdemes egyetemi professzor címet, később pedig beválasztották a Társadalom és Politikai Tudományok Akadémiájának levelező tagjai közé. (…) Zörgő Benjámint "az erdélyi magyar tudományos pszichológiai iskola megalapítójának tartják" Levél a Professzorhoz A tollat százszor kezembe vettem, hogy írjak Önről, tisztelt Zörgő Benjámin Professzor. De néhány sor után mindig abba kellett hagynom, mert nem találtam a szavakat, nem tudtam rendszerezni a gondolataimat. Eredeti szándékom szerint tanítványi emlékező sorokat, portrévázlatot, invokációt szerettem volna írni a tudósról, a nevelőről. Nemrég döbbentem rá, hogy mi történt velem: én nem tudok múlt időben szólni Önről, Tanár Úr. Levelet fogok tehát írni jelen időben, még akkor is, ha szokatlan, hiszen levelet csak annak szoktunk írni, aki ... Kezdem egy magyarázatfélével. Talán nem lenne itt a helye, de mert ez az egész kötet*, amelyben ezek a sorok is megjelennek a lélekről szól, tartozom annak bevallásával, hogy a szerkesztő az elmúlt két (vagy három?) év során nem egyszer kérte tőlem a kéziratot, kérte számon rajtam az újra és újra kikönyörgött halasztást, leadási határidőt. Mindig zavartan és pironkodva álltam előtte és persze magyarázatom mindig akadt, de tulajdonképpen mentségem az nem volt magam előtt sem nagyon sokáig. De Ön egyszer megszólított, a saját hangján szólt hozzám, azon a sajátos, ritmusát gyakran váltó vibráló baritonján, amelyet előadóteremben, laboratóriumban, vagy a lakásán annyiszor hallottam. Nem vagyok misztikus, nincsenek hallucinációim, (…) Csép Sándor. Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.Döntött a megye: előbb a szakember, aztán a beavatkozásTöbbéves program a műemlék épületek felújításának segítésére A Kolozs Megyei Tanács tegnapi ülésén elfogadták a megye idei költségvetését, amely ugyan valamivel kevesebb a tavalyinál, de meghaladja a 764 millió lejt. Amint azt Marius Mânzat tanácselnök bejelentette, többek között két nagyon égető célkitűzésre összpontosítanak: a megyei úthálózat korszerűsítésre – amit több, már folyamatban levő uniós projekt is sürget –, valamint a megye műemlék épületeinek felújítására. Ez utóbbi kapcsán két határozattervezetet is megszavaztak tegnap a megyei önkormányzat képviselői: előbb jóváhagyták a megye műemlék épületeinek állapotfelmérését célzó programot, majd a felújításuk finanszírozására vonatkozót is. A két program többéves lefutású, utóbbi szépséghibája, hogy bár a határozat címe a felújítás finanszírozását emlegeti, valójában csak a felújítás első lépését, vagyis a műszaki dokumentáció elkészítését támogatja. Azonban már ez is óriási lépés a restaurálás rögös útján… Szabadság (Kolozsvár) 2016. január 30.„Ne legyen többé Székelyudvarhely következmények nélküli város!”„Minket leginkább az botránkoztat meg, hogy az Önök intézményei mintha nem is léteznének, a következmények nélküli város lettünk” – olvasható a Székelyudvarhely polgármesterének, rendőrparancsnokának és főügyészének címzett nyílt levélben, amelyet a városba tervezett tüntetés előtt két nappal tett közzé helyi civil társadalom több ismert személyisége. Az aláírók „az elmúlt napok blikkfangos eseményei” (legutóbb a Mokkában történt lövöldözéses incidens) miatt érezték szükségét annak, hogy felszólítsák az intézményvezetőket: kezeljék első számú prioritásként a város közbiztonságának újrateremtését és a megrendült bizalom helyreállítását. „Városunk életének azon válságos pillanatait vagyunk kénytelenek megélni, amit egykoron legrosszabb álmainkban sem gondoltunk volna” – írják. A nyílt levél megfogalmazói emlékeztetnek: lassan nem telik el úgy hét vagy akár nap, hogy valamilyen erőszakos cselekmény ne kerüljön a városlakók figyelmének középpontjába, és a hatóságok semmit nem tesznek a polgárok biztonságáért. „Ismerik mindannyian a mondást: bűnösök közt cinkos aki néma, így érthetik, hogy miért emelünk szót, és miért hiányoljuk ugyanezt, miért aggaszt bennünket a néma csönd az Önök részéről” – olvasható a levélben. Az aláírók szerint az illetékesek hallgatása morális és bizalmi válsághoz vezetett, egészségtelen mértékben vált a közbeszéd részévé a bűnözés, a látszólag következmények nélküli antiszociális magatartásminták. „Mára odajutottunk, hogy a világos és egyértelmű állásfoglalás, a cselekvés hiánya, vagy éppen a botrányos előállítási kísérlet miatt, sokak számára nincs iránytű és már-már beletörődnek, feladni látszanak a hitet, hogy egy félelem nélküli városban élhetnek” – szögezik le a székelyudvarhelyi „civilek”. A nyílt levél aláírói: Komoróczy Zsolt, Nagy György, Pócs Sándor, Laczkó György, Péter Péter, Kozma Ernő, Vass Dénes, Geréb László, Kubanek László, Péter Balázs, Porsche Éva, Dunkler Róbert, Fincziski Andrea, Szűcs Gellért, Dávid Botond, Hajdó Csaba, Szabó Csaba, Tókos Attila, Szabó Levente, Hermann Örs, Balázs Attila, Péter Tamás. maszol.ro 2016. január 30.Szijjártó: a magyarokat sehol se érje hátrányos bánásmód nemzetiségük miattMTI - Magyarország nemcsak Romániától, hanem minden olyan országtól, ahol magyarok élnek, elvárja, hogy a magyarokat ne érje hátrányos bánásmód csak azért, mert magyar nemzetiségűek, magyar állampolgárok vagy kettős állampolgárok - hangoztatta Szijjártó Péter a Digi24 hírtelevíziónak adott interjúban, amelyet a külgazdasági és külügyminiszter bukaresti látogatása után, péntek este tűzött műsorára a csatorna. A magyar diplomácia vezetőjétől a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete terrorizmussal gyanúsított elnökének esetéről kért állásfoglalást a riporter. A HVIM székelyföldi tisztségviselőjét december elsején, Románia nemzeti ünnepén vette őrizetbe az ügyészség, amely szerint a férfi házi készítésű pokolgépet akart felrobbantani az ünnep alkalmából tartott kézdivásárhelyi rendezvényen. "Kétségtelen tény, hogy az elmúlt időszak román rendvédelmi fellépései alkalmasak egy olyan kép kialakítására, hogy magyar tisztségviselőket, magyar nemzetiségű vagy állampolgárságú embereket mintha kiemelt figyelemben részesítenének. Azt gondolom, Romániának nem érdeke hogy kialakuljon róla ilyen kép, és ezért határozott elvárásunk Romániával szemben is, hogy jogszabályait ne diszkriminatívan, ne szelektíven alkalmazza" - mondta Szijjártó Péter. Hozzátette: a terrorizmus a legsúlyosabb vádak egyike, ezért különösen nagy a felelősségük a román hatóságoknak, hogy a gyanúsított jogait tiszteletben tartó, átlátható, az igazság kiderítésére irányuló eljárást folytassanak le. Megjegyezte: vannak törekvések, és nemcsak Romániában, amelyek a kisebbségi kártyát belpolitikai haszonszerzésre akarják gátlástalanul felhasználni, de ezt nem szabad megengedni, ez nem érdekük sem a román sem a magyar embereknek. "Például bizonyos bűncselekmények elkövetésének gyanújával azonosítani egy teljes kisebbségi közösséget, az megengedhetetlen, akárhol a világban" - mutatott rá Szijjártó Péter. Higgadt párbeszéd kezdődött Bukaresttel A külgazdasági és külügyminiszter elismerte, hogy sok megoldatlan kérdés terheli a kisebbségi területen a magyar-román együttműködést, azonban úgy vélte, az új román kormánnyal megkezdett higgadt, pragmatikus párbeszéd elvezethet a legkényesebb kérdések megoldásához is. Ehhez közös sikertörténetre, higgadtságra és egymás kölcsönös tiszteletére van szükség - hangsúlyozta Szijjártó Péter. Kifejtette: a nemzeti közösségekre és gazdasági kapcsolatokra mint erőforrásra kell tekinteni, és ki kell használni, hogy a sorsdöntő európai kérdések többségében hasonló álláspontot foglal el Románia és Magyarország. Ezáltal újra stratégiai szintre lehet fejleszteni a magyar-román kapcsolatokat: a mostani román kormánnyal ennek az alapjait le lehet fektetni - összegezte a Digi24-nek adott interjúban a külgazdasági és külügyminiszter. maszol.ro 2016. január 30.Potápi: az első fél évben megkapják a pénzt a külhoni fiatal vállalkozókMég az első fél évben megkapják a pénzt a külhoni fiatal magyar vállalkozók program nyertesei – mondta Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár az M1 aktuális csatorna szombat reggeli műsorában. Hozzátette: a program keretéből 525 millió forint a vissza nem térítendő támogatás összege, ebből 3–6 millió forintra pályázhatnak negyvenévesnél fiatalabb külhoni magyar vállalkozók. A pályázat feltételrendszere még kidolgozás alatt áll, várhatóan február végén–március elején jelenik meg, és áprilisra elbírálják – mondta. Potápi Árpád János aláhúzta: a programmal szeretnék elérni, hogy minél több magyar vállalkozó és vállalkozás legyen a Kárpát-medencében és a szülőföldjén boldoguljon a magyarság. Amint arról beszámoltunk, a budapesti kormány 750 millió forinttal támogatja a külhoni fiatal magyar vállalkozók éve programot – jelentette be Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes pénteken Budapesten. Székelyhon.ro 2016. január 31.Helyi önkényt hoz az új adótörvénykönyv – Veszélyben a vidéki kastélyokKilátástalan helyzetbe sodorja a vidéki kastélytulajdonosokat az új román adótörvénykönyv – hívja fel a figyelmet Tholdy Horváth Péter, aki a marosnémeti kastély örököseként másfél évtizede küzd a hajdani családi birtok visszaszerzéséért, helyreállításáért. Tholdy Horváth Péter 2001-ben nyújtotta be igénylését a román állam felé a család elkobzott ingatlanjainak visszaszerzése végett. Közel 8 évnyi pereskedés után, 2007-ben született meg a bírói döntés, hogy a marosnémeti kastélyt és közel hathektáros kertjét visszakapja. Ekkor döntötte el, hogy hazatelepedik Ausztráliából, és megpróbálja helyreállítani a birtokot. Azóta azonban folyamatosan akadályokba ütközik, s ezek sorában, mint hab a tortán jelenik meg az új adótörvénykönyv, mely a műemléképületek adómentességét önkormányzati döntésre (önkényre) bízza. – Amikor a csendőrség kiköltözött a marosnémeti kastélyból, teljesen lerobbant állapotban volt az épület. Azóta önerőből próbálom helyreállítani mindazt, amit fél évszázad alatt tönkretettek: az elhanyagolt kertet, az agyonbetonozott épületet: kitörni a fejetlenül emelt választófalakat, eredetihez hasonlóra cserélni az ajtókat, ablakokat, leverni a faragott kövekre öntött araszos betont – egyszóval visszaállítani az épület eredeti arculatát. Báró Kemény Vilma leírásának köszönhetően egész pontos képünk van arról, hogy milyen volt a kastély gróf Kuun Géza idejében, de még azt megelőzően is. Ehhez igazodva nyitottuk újra egybe a kastély belterét, állítottuk vissza Kuun Géza dolgozószobáját, az ebédlőt, a szalonokat. Az lenne a tervünk, hogy állandó kiállítást alakítsunk ki az épületben a kastély történetéről, hiszen rengeteg dokumentumot, festményt, fényképet, könyvet sikerült összeszednünk, illetve tudomást szereznünk a hollétükről. Ezeket állítanánk ki, olyan formán, hogy a terek közben funkcionálisak maradjanak. Hogy pontosan milyen funkciót láthatna el a kastély, arról még nem született döntés, hiszen bármilyen ötlet, terv megvalósítása akadályok millióiba ütközik – mondja Tholdy Horváth Péter, miközben végigvezet a rengeteg munkával és komoly anyagi ráfordítással helyreállított termeken. Amint áthaladunk a kék meg a vörös szalonon, meglapogatjuk a hajdani kandallót, önkéntelenül is szárnyalni kezd a fantázia: mi mindennek nyújthatna teret ez a gyönyörű klasszicista épület. Otthonosan érezné magát benne a marosnémeti nemesi családok (akár interaktív jellegű) múzeuma, lehetne kastélyszálló, vagy bálok, esküvők színhelye. Gyermekzsivaj is betölthetné a kertet, hiszen a többhektáros hajdani arborétum így megcsonkítva is tökéletes tér, akár természetvédelmi táborok megszervezésére is... A tulajdonos pedig csak bólogat. A mindennapokat betöltő helyreállítási munkálatok közben őt is sűrűn kísértik az ötletek. – Az első lépés mindenképp az, hogy rendbe rakjuk az épületet. Hogy visszaállítsuk az eredeti formáját. Nyolcévi munka után nagyrészt a külső vakolás maradt még, illetve a kőlépcsők helyrehozatala. Tavaly bekerítettük a kertet is, s úgy próbáltunk mindent alakítani, hogy a kastély alkalmas legyen a közösségi rendezvényekre, bármilyen formában is lenne rá igény. Idén azonban megtorpantak. Kiderült ugyanis, hogy az új adótörvénykönyvből törölték azt a kitételt, miszerint a műemlék épületek eddig adómentességet élveztek. Sőt, a műemlék jellegű parkokra vonatkozó kedvezmény is eltűnt. Mindezt a helyi önkormányzatok hatáskörébe helyezte át az új jogszabály. A helyi tanácsnak kell eldöntenie, hogy az illető településen lévő műemlék épületek (vagy ezek egy része) adómentességet élveznek-e vagy sem. – A vidéki kastélyok esetében teljesen abszurd helyzetet szült e törvény. A kastélyok, illetve parkjaik adómentességéről ugyanis az a polgármester, illetve tanácsosi testület dönt, mellyel évekig pereskedtünk ingatlanjaink visszaszolgáltatása végett. Ritka tehát az a hely, ahol jóindulattal vagy legalább objektív hozzáállással viszonyulnak a községek területén lévő kastélyokhoz. Márpedig az adómentesség idéntől kizárólag a polgármester és a tanács jóindulatán múlik. Mindenféle szakértelem és indoklás nélkül, teljesen szabadon dönthetnek, még az országos érdekeltségű műemlék épületek, -parkok esetében is. Ez ránk nézve keserves, hiszen magáért az épületért is hatalmas összeget kell majd fizetnünk, a hozzá tartozó öthektáros kertért pedig számításaink szerint több ezer, talán tízezer eurót. A kert ugyanis, védett terület, de adózás szempontjából beépíthető kategóriába sorolják. Tehát úgy fizetem utána az adót, mintha volna egy 5 hektáros telkem, amit felparcellázhatok, és eladhatok házhelyként. De nekem sem felparcellázni nem szabad, sem eladni nem tudom, hiszen kinek kell egy ekkora terület, amiből az égvilágon semmi haszon nem jön, de jókora költséggel jár a karbantartása (fűnyírás, évszázados fák gondozása stb.), és ráadásul évente több ezer eurós adót kell utána fizetni?! – teszi fel az elkeseredett kérdést Tholdy Horváth Péter. Merthogy a kertet eddig gondozta, hiszen kötődik hozzá – családi örökség. Most azonban az új törvény is kötelezi a rendben tartására. – Egészen komoly büntetéseket róhatnak ki, ha elhanyagolom a tulajdonomban lévő telket. Érdekes módon azonban a szomszédunk, aki nem csupán a saját telkét, de a birtokunkra vezető utat is telerakta trágyával, szeméttel és mindenféle kócerájjal, semmiféle büntetéstől sem tart – állapítja meg keserűen a kastélytulajdonos. A birtokra vezető útból ugyanis a szomszéd szabályszerű tyúkudvart csinált. Bár eredetileg 6 méter széles volt az út, a rápakolt kacatok, tüzelő és szemét miatt annyira leszűkült, hogy kisautóval is alig lehet áthajtani rajta. A kastélyt felkereső turistabuszoknak jó pár száz méterrel odébb kell leparkolniuk. De még a helyi szemétszállító vállalat autója sem tudja megközelíteni a telket, Tholdyéknak szintén pár száz méterre kell kihordaniuk a szemetet. Az új adótörvénykönyv csúcsa azonban, hogy a műemlék épület közvetlen szomszédja is adómentességet igényelhet. Akkor is, ha a műemlék épület nem kapta azt meg. – A törvény a műemlékek körül bizonyos szélességű sávot védőzónának nyilvánít. A mi esetünkben ez 200 m-es sáv, amiben bőven benne van a szomszéd tyúkolastól, trágyástól, mindenestől. Ha tehát elég jó barátja a polgármesternek, akkor akár az is megtörténhet, hogy ő adómentességet kap, mi pedig nem – mondja Tholdy Horváth Éva. A fonák helyzetből nem nagyon látszik a kiút. – A magam részéről első perctől kezdve igyekeztem nyitott maradni a helyiek felé. Felkínáltam a birtokot, hogy bármikor igénybe vehetik közösségi rendezvényekre. De eddig nem volt rá igény. Csak ellenségeskedést tapasztalok. A bírósági határozattal visszaszerzett kastély és a park mellett az önkormányzat visszaszolgáltatott közel 100 hektárnyi területet a hajdani birtokból: legelőt, erdőt, a régi istállókat és a malom területét. Igaz ezek már mind gyenge minőségű földek voltak, hiszen senki sem gondozta őket, de esetleg el lehetett volna adni belőlük. Jókora költséggel telekkönyveztem, de 2011-ben mind visszavették őket – (önhibájukból elkövetett) procedurális vétségre hivatkozva. Hajdanán hatalmas birtokok tartoztak a kastélyhoz, amiből fenn lehetett azt tartani. Most mindent elvettek, s olyan adót akasztanak a nyakunkba, amivel egyszerűen ellehetetlenítenek. Ha évente tízezer eurókat kell adóra fizetnünk, akkor még az állagmegóvó munkálatokat sem tudjuk fedezni. Nem szívesen mondom ezt, de úgy érzem, a történelem megismétlődik. Odescalchi Eugenie hercegnő emlékirataiban pontosan leírja, hogy az 1949-es államosítás előtt is hasonló helyzet volt. Akkora anyagi terheket róttak a tulajdonosokra, hogy sokan kénytelenek voltak potom áron eladni birtokaik egy részét, hogy vajmi keveset megőrizhessenek. Ezért került annyi nagyszerű épület adás-vétel útján a román állam tulajdonába. Most is úgy nézem, hogy ha nem változtatnak a nemrég életbe lépett adótörvényen, egyszerűen ellehetetlenítik a vidéki kastélyok fennmaradását – mondja Tholdy Horváth Péter. Véleménye szerint a törvényben szerepelnie kellene valami fajta kritériumnak, ami alapján az önkormányzatok meghozhatják az adómentességre vonatkozó döntést. Az országos érdekeltségű műemlékekről például nem helyi szinten kellene dönteni. Úgyszintén változtatni kellene a műemlék parkok adózási rendszerén, kevésbé terhes kategóriába sorolva ezeket. – A városközpontokban lévő műemlék épületek esetében más a helyzet, hiszen azok többsége némi hasznot is hoz, és nem tartozik hozzájuk ekkora telek. A vidéki kastélyok esetében azonban kész csődöt jelent az új törvény – véli a marosnémeti birtokos, számos hasonló helyzetben lévő kastéllyal példázva. Közben kisétálunk az immár sok ezer eurós adóterhet hozó parkba. Az évszázados fák némelyikét még a Gyulaiak ültették. Törökdúlások, háborúk, parasztfelkelések, békekötések szemtanúi voltak e fák. Ifjabb társaik Kuun Géza megrendelésére érkeztek, s néhány évtizedig boldog szemlélői lehettek a pezsgő kulturális életnek, hiszen a kastélyban a főúri látogatók mellett számos hazai és külföldi tudós fordult meg. ...Eljutunk a park délnyugati sarkába. Tholdyék átölelik a 600 évesre becsült tölgyfát. Mélyre nyúló gyökereivel makacsul kapaszkodik a földbe. Törzsétől karnyújtásnyira a kerítés – szilárdan küzd a szomszéd telken ránehezedő lomokkal. Meddig bírja még?! Gáspár-Barra Réka nyugatijelen.com. Erdély.ma 2016. január 31.Csángó Bál: egész Európát gazdagítja a csángók művészeteElkezdődött a XX. Csángó Bált Budapesten Színpadra léptek idős hagyományőrzők és gyerekek is. A fellépők Pusztinából, Magyarfaluból, Forrófalvából, Klézséről, Somoskáról, Trunkból, Gyimesből, Setétpatakáról, Hétfaluból érkeztek a Csángó Bálra, ami a SYMA Rendezvénycsarnokban szombaton kezdődött. A hivatalos programnak már vége, de még hajnalig tart a táncház. A jubileumi bált a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Moldvai Magyarok a Moldvai Magyarokért Szövetség közösen szervezte. A rendezvény fővédnöke Áder János köztársasági elnök volt. Trócsányi László igazságügyi miniszter ünnepi beszédében elmondta, hogy Magyarország felelősséget vállal a határon túli magyarok sorsáért, segíti közösségeik fennmaradását és fejlődését is. Azt mondta: „a csángó nyelvjárás és művészet nemcsak minket magyarokat gazdagít, hanem Romániát is, ahol élnek, és egész Európát." Trócsányi László a magyar összefogás komoly eredményeként beszélt a moldvai magyar oktatási programról, amelyben 31 oktatási helyszínen 2064 gyereket tanítanak magyar nyelvre a szakemberek. Elmondta azt is, hogy nem szabad elkényelmesedni, mert az igazi érték ugyan örök, de nem elpusztíthatatlan. A csángó kultúra és nép fennmaradásához az elmúlt évtizedekben az alapokat tették le, most kezdődhet csak az építkezés, amelyhez mindenkire szükség van. A bálon fellépett többek között Antal Tibor, Bálint Erzse, Benke Róbert, Bolya Mátyás, Hodorog András, Kicsi Kóta Károly, Legedi László István, Nyisztor Ilona, Petrás Mária, Roman Stefan, Szokolay Dongó Balázs, Tímár Jánoska, Tímár Viktor, Dresch Mihály Quartet, Fanfara Complexa, Kőketánc Gyerektáncház, Naskalat Zenekar, Somos Együttes, Szigony Együttes, Tázló Együttes, Válaszút Táncegyüttes és a Zurgó Együttes – írja az MTI. A színpadi műsorhoz – a hagyományoknak megfelelően – több helyszínen táncház, koncertek, énektanítás és más programok is kapcsolódtak. A hivatalos műsor után kezdődött a táncház, ami valószínűleg hajnalig fog tartani. MTI. Erdély.ma (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
