Néhány hónapja jelent meg Gáll Ernő (1949-től 1989-ig a Babes-Bolyai Egyetem professzora, 1957-84 között a Korunk főszerkesztője) titkos naplójának első kötete az 1979- 1990 közötti évekből /Polis Kiadó, Kolozsvár/, következik majd a második kötet az 1990-2000 közti eseményekről. Gáll Ernő /sz. Nagyvárad, 1917/ az egyetemet a magyar időkben végezte be filozófia szakon, a hírhedt numerus clausus dacára. 1944-ben Buchenwaldba deportálták. 1945-49 között a kolozsvári Igazság főszerkesztője volt; 1949-től a Bolyai (majd Babes-Bolyai) marxizmus-leninizmus katedrájának professzora. 1957-től az újraindította Korunk folyóirat főszerkesztője volt 1984-es nyugdíjazásáig. 1989 után is aktív közéleti férfi, sokat közöl, szerepelt 2000-ben bekövetkezett haláláig. A napló írásának kezdése egybeesik a "hivatalos" cenzúra megszüntetésével; ezt egy súlyosabb, képmutatóbb, fenyegetőző irányítás váltotta fel, a Központi Bizottság "magyar bizottsága" részéről, akik az ún. magyar vezetőket sakkfiguraként tologatták. Ezek közül a naplóban igen elítélően Koppándi, Pezderka, Szász Béla, Vincze, Szilágyi Dezső elvtársak neve szerepel. A naplóban a legmeglepőbb az a kommunizmussal szembeni, szokatlanul élesen kritikus és önkritikus hang. Ilyen az egyenlőségjel, amely a szerző szerint a kommunizmus és fasizmus közt létezik (a holokauszt és Gulág összehasonlíthatósága). Ilyen Izrael állam szellemiségének (bigott, primitív) elítélése. Sokkoló azok (köztük önmaga) elítélése, akik még a háború előtt léptek be a sztálini kommunista pártba, noha (az újságokból stb.) ismerték a szovjetunióbeli rémségeket; bevallása szerint ezen híreket betegesen elhessegették maguktól. "Mennyire tekinthető erkölcsi értéknek a bátorság, helytállás, a szenvedések hősies elviselése - egész a mártíromságig -, ha ez utópisztikus, téves politikát szolgált?" - kérdi önmagától is, lefokozva a nem valló Józsa Béla mártír voltát - betyárbecsületté. Az illegális pártról: "Megdöbbentő a zsidók, értelmiségiek részaránya (66 százalék) a mozgalomban, kiknek a pártja a kommunista párt, mely társadalmi csoportnak a rendszere?" Talán saját magára és mai többi "damaszkuszi utasunkra" gondolva: "Ha abszolút elutasítjuk a marxizmus korszerűsítését, miért honorálni egy marxista állandó önrevízióját?" Mindig is divat volt, hogy egy-egy folyóirat főszerkesztője a humánértelmiség vezetője szerepében tetszelegjen. Az Utunk főszerkesztőjének, az uralkodói-inkvizítori megnyilvánulású Gaál Gábornak voltak ilyen allűrjei. A napló idején négy lap főszerkesztője küzdött e főkolomposi pozícióért: Gáll Ernő (Korunk), Létay Lajos (Utunk), Huszár Sándor (A Hét), Hajdu Győző (Igaz Szó), egymással sokszor feszült viszonyban. Szellemi vezetői ambíciói következtében G. E. igen sok "értelmiségivel" tartott kapcsolatot, munkáit dedikálta nekik, könyveiket ismertette: a naplóban ezek neve száz felett van. Különös társaság: céljuk az állandó önmutogatás, "közlés", ha van érdekes téma, ha nincs. Gáll nem kivétel, pályatársaival hol összevész, hol kibékül. Naplójában nem fukarkodik ilyenkor a jelzőkkel, mint például: Bretter Zoltán pökhendi, Balogh Edgár demagóg, naiv, képmutató, irreális, Benkő Samu sértődős, gőgös, arisztokratikus, Herédi Gusztáv bárdolatlan, felületes, Kántor Lajos szürke, fumigáló, Jordáky Lajos becsvágyó, gyűlölködő, Létay Lajos pitiáner, surmó, Méliusz József paranoiás, dühöngő, rigolyás, Panek Zoltán pimasz, patologikus, Huszár Sándor aljas, pimasz fickó, hiú, Sütő András fölényeskedő, lefitymáló, nem él a közéletben, Tóth Sándor intoleráns, Heller Ágnes és Tamás Gáspár Miklós tenyérbe mászó, pökhendi stb. Akad, akiket csak dicsér (például az Ilie Verdetnek súgó Gálfalvi Zsoltot, Lászlóffy Aladárt, Szász Jánost, sőt az ifjú Salat Leventét stb.). Két legkiválóbb költőnk (Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos) jellemzésétől tartózkodott. Egyértelműen gonosz G. E. szerint Rácz Győző, utóbb a Korunk főszerkesztő-helyettese. G. E. sajnálatraméltó megnyilvánulása, mikor 1989 őszén (a magyarországi, bulgáriai stb. rendszerbukások hatására) így írt: "Magyarországon a baloldal diszkreditálva, elanyátlanodva, magatehetetlenül számolja fel önmagát, mindez az én további ellehetetlenedésemet jelenti, csak az itthoni peremélet marad számomra - pillanatnyi távlat nélkül". Korainak bizonyult a magyar kommunisták siratása, csak átmeneti volt "elanyátlanodásuk"... Az 1989. decemberi fordulatkor felismerte. lehetséges a kommunizmus túlélése, elég, ha Ceausescut áldozzák fel. Barátaival részt vett a mai RMDSZ megalakítására szólító felhívás (Hívó szó) megfogalmazásában-aláírásában. E kiáltványban Gáll és társai elítélik Ceausescut és klikkjét, de a kommunizmust nem. Az embernek az az érzése támad Gáll Ernő naplóját olvasva, jegyezet meg Nagy László, hogy a Ceausescu-rezsim politikai rendőrsége, a Securitate hülye volt, mert a politikai és kulturális kulcspozíciókban (az örökös bűnbakká tett Hajdu Győzőt kivéve) mind ellenállók ültek, és nemcsak a folyóiratok szerkesztőségeiben, de minden intézménynél (például: rádió - Csép Sándor, televízió - Bodor Pál, Kriterion Kiadó - Domokos Géza), ahol még magyar főnökök egyáltalán megmaradhattak. /Nagy László, Kolozsvár: Gáll Ernő meglepő naplója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 21., újraközölte: Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./
2004. január 14.
Krebsz János, a bukaresti Hungarológia Tanszék magyarországi vendégtanára a Romániai Magyar Szóban naponta jelentkezik. A gyűlöletbeszédről írt, példának hozva, hogy a Tilos Rádióban szentestén egy műsorvezető azt találta mondani: kiirtanám az összes keresztényt. „Azóta hetek teltek el, s nem érkezett híradás arról, hogy valahol is üldözni kezdték volna Jézus követőit, és arról sem, hogy valamelyik keresztény gyülekezet a kijelentés nyomán ki akarna vándorolni vagy vatikáni állampolgárságért folyamodott volna.” Krebsz szerint „körülbelül olyan vétket követett el a műsorvezető, mintha húsz-harminc évvel ezelőtt Lenin elvtárs valószínűsíthető meleg hajlamairól jelentett volna ki szentségtörő mondatokat. Mindannyiunknak tele a hócipője ezzel az ajándékfarsanggal, amivé a karácsony alakult, ahogy elegünk volt a nagy és atyai vezérek emberi kiválóságának folyamatos sulykolásából.” /Krebsz János (a szerző a bukaresti Hungarológia Tanszék magyarországi vendégtanára): Még egyszer a gyűlöletbeszédről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./
2004. december 2.
A "modern Káinok" Trianonban keresztre feszítették hazánkat, levágott testrészeit idegen bitorlóknak adták, írta Plesa Vass Magda. Mitterand francia államfő ezt írta: "ami Trianonban történt, az mocskos dolog volt". "Erélyes híve vagyok minden olyan lépésnek, amely felszabadítja Magyarországot annak az igazságtalanságnak elviselhetetlen terhe alól, amely alatt sínylődik" – vallja Edgar Wallace angol író is. A cikkíró Gyurcsány Ferencnek és csapatának, az anyaország posztkommunistáinak Lenint idézte: "… Trianonban útonállók, gyilkosok diktálták a békét". Most lesz a népszavazás a kettős állampolgárságról. Nem akarunk tehertétel lenni a megcsonkított Hazának, de lélekben oda akarunk tartozni, hangsúlyozta Plesa Vass Magda. A "Káin-lelkületű" magyaroknak, az MSZP meg az SZDSZ páholyában újból elhangzik az Úr szava: "Káin! Hol van a te testvéred, Ábel?" /Plesa Vass Magda: "Hol van a testvéred, Ábel?" = Szabadság (Kolozsvár), dec. 2./
2005. június 21.
Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17./ című tanulmányához két hozzászólást mellett olvasható Bottoni összegzése a vitáról: a/ Kuszálik Péter /az inkvizítor, ahogyan Tamás Pál nevezte/ ismét felsorolta Sütő András elleni érveit. Elmagyarázta többek között, hogy Sütő az alázat fogalmát nem a Szent Ágoston-i, hanem a marxi-lenini tanok szerint értelmezte. Kuszálik szerint ebben a vitában nem voltak „előre megfogalmazott ítéletek”. A „kompromisszumok határairól, a hatalom-közeliek kiváltságairól és gőgjéről volt szó.” /Kuszálik Péter: Néhány morzsa. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 21./ b/ Nem kívánom grafomán munkatársukat, bizonyos Kuszálik Pétert megtisztelni azzal, hogy vitába bocsátkozom vele, írta Kántor Lajos. Azonban Kuszálik Az ügyvédi kamara c. cikkében (jún. 2.) szereplő állítása, hogy Kántor csak Réthy Andor bibliográfiáját mondta maradandónak a Láng Gusztávval közösen írt irodalomtörténetükből, „egyszerűen hamis”. A magát szintén bibliográfusnak (is) vélő K. P.-ről a cikkében Romániai magyar irodalom című könyvük kiadási évét pontatlanul jelölte meg. /Kántor Lajos: „Maradandó” hazugságok ellen. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 21./ c/ Stefano Bottoni hangsúlyozta, vitaindító tanulmánya nem Sütő András személyét vagy írói képességeit elemezte. Szerinte szükség van a 1945 utáni (magyar) kisebbségkutatás újraértelmezésére. „A kisebbségtörténet, a kisebbségkutatás egyfajta tudományos gettóvá vált, amiből a lehető leghamarabb ki kell lépni.” A kommunista társadalom „sűrű hálózatok és sokrétű kapcsolatok által összeforrt kényszeregységet” hozott létre. A diktatúra nem új szocialista embert hozott létre, hanem „meghasonlott, eltorzult személyiségű embert, aki egyszerre áldozat és együttműködő, ellenzéki és rendszerpárti, fekete és vörös.” /Stefano Bottoni: Zárszó helyett. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 21./
2005. június 28.
2003-ban George W. Bush elnök lengyelországi látogatása során időt szakított arra, hogy elmenjen Auschwitzba, és meglátogassa az emberiség elleni támadás egyik legirtózatosabb színhelyét. A következő nap Bush Szentpéterváron tartózkodott, de nem ment el a várostól húsz mérföldre fekvő Szoloveckij-szigetekig, a Gulag első táboráig, nem szólította fel a világot arra, hogy emlékezzenek azokra a milliókra, akik a szovjet koncentrációs táborokban pusztultak el, még mielőtt Auschwitzot létrehozták volna, és miután Auschwitzot már régen lerombolták. „A szovjet kommunizmus áldozatai, akiknek száma messze meghaladja a Hitler táboraiban elpusztultakét, és azok családjai áldást sem kaptak a szabad világ vezetőjétől” – kezdte Michael McFoul politológus könyvismertetését a The New York Timesban, és azt ajánlja nemcsak Bushnak, de a kollektív amnéziában szenvedő Nyugat többi vezetőjének is, hogy olvassák Anne Applebaum A Gulag története című könyvét. A Gulag története 2003-ban jelent meg az Egyesült Államokban és Angliában, azóta több mint két tucat nyelven adták ki. Anne Applebaum, a The Washington Post főmunkatársa elmondta, három fő oka volt, amiért a Nyugat igyekezett elfeledkezni erről a tragédiáról. Egyik ok, hogy a szovjet rendszer évtizedekig gondosan elzárt minden dokumentumot. A Gulagról nem készült fotó, film, ami az embereket felrázta volna. A lágerek helyszínét nem lehetett látogatni, a tanúk, túlélők nem beszélhettek. A mai napig sincs olyan megrázó képsor, mint amilyen a hitleri haláltáborokról készült. A Nyugat köztudatába nem jutott el a Gulag. A másik ok a II. világháború megítélésében gyökerezik. A szövetséges hatalmak meg kívánták őrizni a dicsőséges, felszabadító imázst. Nehéz lenne bevallani, hogy az egyik véreskezű diktátor, Sztálin segítségével győzték le a másik népirtót, Hitlert. A harmadik, talán legfontosabb ok a nyugati baloldali értelmiség kritika nélküli hozzáállása. Azok, akik évtizedekig fáradoztak azon, hogy a szocialista eszméket Nyugatra importálják, attól tartottak, hogy a szovjet rendszer bármely elemének bírálata magára az eszmére vetődött volna rá. A ’60-as években napvilágot látott Szolzsenyicin-kisregény, az Ivan Gyenyiszovics egy napja, majd a ’70-es években kiadott Gulag-könyve kisebbfajta lázadást okozott, különösen a francia értelmiség körében. Sartre írta Camus-nek, hogy ugyan tűrhetetlennek tartja a lágereket, de még tűrhetetlenebb, ahogyan azokat a burzsoá sajtó szocialistaellenes propagandacélokra akarja felhasználni. A közvélemény a mai napig is a sztálini időkhöz köti a Gulagot, holott időben és térben lényegesen kiterjedtebb volt. Applebaum hangsúlyozta: a XX. század leghosszabb, azaz 1918-tól 1989-ig, Lenintől Gorbacsovig tartó koncentrációstábor-hálózatáról volt szó. Nehéz számokat mondani, de ez alatt az idő alatt hozzávetőlegesen 18 millióan kerültek a lágerekbe, ehhez jön az a 6–7 millió, akiket száműzetésbe küldtek, és hozzáadhatjuk azokat, akiket még a táborba való kerülés előtt meggyilkoltak. A Gulag az egész országot behálózta, a Balti-tengertől Szibériáig, a Fehér-tengertől a Kaszpi-tóig. Voltak lágerek nagyvárosokban, és voltak közép-ázsiai eldugott településeken. A két rendszer valahol kapcsolatban állt. Hitler tudott a szovjet börtönökről, Sztálin ismerte a náci haláltáborokat. A nácik célirányosan elsősorban a zsidókat üldözték, addig a szovjet rendszer ,,ellenségképébe” mindenki beleférhetett, minden etnikum, réteg, a régi rendszer tagjaitól szabotőrökig, kulákoktól külföldi ügynökökig, lengyelektől zsidókig. A vérengzések csúcspontján már semmi logika sem volt, kiket, miért börtönöztek be. A Gulag börtöneit nem megsemmisítő tábornak szánták, az más kérdés, hányan haltak bele a börtönéletbe, azokba a munkatáborokba, ahol állati sorban tartották őket. A legnagyobb probléma, hogy a Gulag története nem lett része a köztudatnak, a tömegkultúrának. Számos sikeres filmadaptáció dolgozta fel a holokausztot. Ezzel szemben a szovjet rendszerről James Bond-, Rambo-kalandfilmeket láthat a néző a szovjet ellenség karikatúrafiguráival. /Balla Eszter (Heti Válasz, Budapest, máj. 12.): A háló. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 28./
2005. augusztus 4.
1990 tavaszán tűntek el Kézdivásárhelyen a Vörös Hadsereg, a Lenin, a Dimitrov és egyéb utcanevek, és az utcák egy része visszakapta régi, egykori hagyományos nevét, vagy történelmi személyiségekről nevezték el. Azóta, nem történt lényeges utcanév változtatás. Incze László ny. múzeumigazgató, történész foglalkozott a legszakavatottabban a város régi és új utcaneveivel, évek óta szorgalmazza a további módosításokat. Nincs Báró Szentkereszty Stefánia, Cserey Jánosné, Ikafalvi Dienes Ödön, Földi István, Jakabos Ödön vagy Bányai János utca a városban, és a felsorolás még nem teljes. /Iochom István: Kézdivásárhely adóssága. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 4./
2005. október 4.
A Volt Politikai Foglyok Szövetségének szeptemberi közgyűlésén döntés született: meg kell rendezni a kommunizmus perét. A szövetségünk Háromszék megyei tagjai politikai és civil szervezetek, magánszemélyek bevonásával aláírásgyűjtésbe kezd, amelyben követelik, hogy történjék meg a gyilkos kommunista terror bűneinek és bűnöseinek felelősségre vonása, elítélése. A lenini-sztálini terror romániai kivitelezői mindenrendű kiszolgálói jól élnek. Ha a nácizmus bűnei nem avulhattak el, akkor nem avulhatnak el a sokkal több ártatlan áldozatot szedett kommunizmus bűnei sem! Hitler barbarizmusa 25 millió áldozatot követelt, a kommunizmus világszerte százmillió áldozatot számlál. Románia politikai és közélete azért ilyen, mert egykori párt- és állami funkcionáriusok (nemzetiségi, vallási és társadalmi különbségre való tekintet nélkül!) uralják az országot. /Puskás Attila: A kommunizmus peréről van szó! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 4./
2005. október 26.
Október 22-én Bánffyhunyadon, a Kós Károly Kulturális Egyesület, valamint a Világszövetség Erdélyi Társasága (VET) által szervezett ’56-os emlékünnepségen, a Ravasz László Emlékházban emlékeztek a forradalomra. Ünnepi köszöntőt mondott Szrága Zoltán, az egyesület elnöke, valamint Okos Márton újságíró és András Imre, az MVSZ helyettes régióelnöke. Az ünneplők megilletődve hallgatták a város nagy szülötte, Ravasz László református püspök 1956. november 1-jén elhangzott, A magyar reformátusok szava című rádiószózatának felvételét. Meghívták Wittner Máriát, aki előadást tartott. – 1956. október 23-án este kimentem a Szabad Nép székházához a Blaha Lujza térre – kezdte emlékezését az 56-os halálraítélt –, ahol már hatalmas tömeg volt. Azután a rádióhoz ment, ott volt a rádió ostrománál, egészen a bevételéig. Azután néhányan a Corvin mozihoz mentek, ahol már jó néhányan összegyűltek. Itt találkozott Sticker Katival, vagyis Havrila Bélánéval, akivel a következő napokban a sebesültek ellátásában segédkeztek. Wittner Mária később a Vajdahunyad utcai csoport tagja lett. A harcok során november 4-én Wittner Máriát az Üllői úton aknarepesz találta el, a Péterfy Sándor utcai kórházban ápolták. November 9-én megpróbálta elhagyni az országot, de letartóztatták. Miután kihallgatták, elengedték, ekkor Ausztriába szökött, de néhány hét múlva visszajött, és segédmunkásként dolgozott egészen 1957. július 16-i letartóztatásáig. 1958. július 23-án halálra ítélték. Sticker Kati november 4-e után disszidált, de a vőlegénye hazahívta Svájcból azzal, hogy nem lesz semmi bántódása, mert Kádár megígérte. Ennek ellenére kivégezték. Wittner Mária halálos ítéletét 1959. február 24-én életfogytiglan tartó szabadságvesztésre változtatták. 1970. március 25-én szabadult. 2001. február 24-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján meghívást kapott, hogy az ’56-os halálraítéltek nevében mondjon ünnepi beszédet az Országházban. /Péntek László: /Naponta várta a halálos ítélet végrehajtását. Wittner Mária 13 évig ült börtönben 56-os szerepe miatt Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./ „Megilletődve állok a magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a magyar nép javára alkottak törvényeket, mint Tisza István, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, de itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, amely egy jobb sorsra érdemes nemzet elvesztésén munkálkodott. Ma a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – élőket és holtakat –, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez, s a továbbhaladásunk tétje milliónyi emberélet volt. Vádoljuk őket, mert nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is. Vádoljuk őket, a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében. Vádoljuk őket, az otthonuktól megfosztott és kitelepített polgárok nevében, akiknek kiszemelt otthonába betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját. Vádoljuk őket, a recski haláltáborban megkínzott, megalázott emberek nevében, vádoljuk őket, a munkaszolgálatosok nevében. Vádoljuk őket, a 298-as parcella halottainak nevében, az ÁVH, mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében. Vádoljuk őket a 6 millió meg nem született magyar gyermek nevében. Vádoljuk őket, a „legdrágább kincs” a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát, az otthon melegét. Vádoljuk őket, a „legfőbb érték” az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra vagy zártak börtönbe, hosszú évekre. Vádoljuk őket, a megalázott, megkínzott honfitársaink nevében. Vádoljuk őket, a sortüzek áldozatai nevében. Vádoljuk őket, mert kiölték az emberekből a hitet, a reményt, a morált, egy emberibb, tisztább élet reményét. Vádoljuk őket, Mindszenthy bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket. Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, és a dolgos magyar nép munkájából – elveiket megtagadva – lettek vörös kapitalisták. Vádoljuk őket, a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így téve kiszolgáltatottá őket. Vádoljuk őket a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú, dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos nyugdíjas éveiket. Vádoljuk őket, történelmünk meghamisításáért. Vádolnak az élők és vádolnak a holtak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak. Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek. Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek a magyar parlamentben még most is, és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.” (Elhangzott a Parlamentben a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján, 2001. február 25-én – a szónok Wittner Mária, 52 A 559 számú volt halálraítélt.)
2005. december 30.
A politikusok gúnyneveiről közöl összeállítást a Cotidianul, Verestóyt, aki fakitermelésen és szállításon gazdagodott meg, Cherestoinak, Isten druzsbájának (Attila, Isten ostora analógiájára), Markó Béla Lenin, a bolsevik vezérrel való hasonlatossága miatt, Frunda György meg Gigi, mert a rendszerváltás előtt Gheorghe néven mutatkozott be. /Hírsaláta. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 30./
2006. január 14.
Hetvenöt éve született Borbáth Károly /Vargyas, 1931. jan. 12. – Vargyas, 1980. ápr. 19./, a tragikusan hamar és kétséges körülmények között elhunyt tanár. A vargyasi elemi után a székelykeresztúri középiskola, majd a kolozsvári történelem–filozófia szak egyetemi évei következtek. Ösztöndíjjal Leningrádba küldték tanulni. Több egyetemre is hívták lektornak, Kolozsvárt választotta. Tíz évig oktatott, majd mennie kellett az egyetemről. A kényszerű változást nem nagyon bánta, úgy érezte, hogy a nagyenyedi Bethlen Könyvtár igazgatójaként küldetést tölthet be. A nagy múltú könyvtár rendezetlen volt, leltára sem készült el, ráadásul többször is kirabolták, vagy éppenséggel elégették a több száz éves iratokat. Újabb megpróbáltatás következett: Torockószentgyörgyre küldték tanítani az elemibe, doktorátusa ellenére. Vargyas hívására azután hazament, s lelkesen vetette bele magát barátai, rokonai gyermekeinek oktatásába. Ezt is bűnként tartották számon, ellenőrizni kezdték, rendőr sétálgatott naphosszat az utcájában. Borbáth Károly dolgozott Vargyas falu monográfiáján. Fő művének, a Vargyas-monográfiának részletei sosem váltak egésszé. 1980. április 18-án fát és szenet vitt szobájába, hogy tüzet rakjon. Másnap már nem kelt fel. A közelben levő orvosnőt riasztották, de az be sem ment a szobába, a küszöbön megállt, s csak annyit mondott: szén-monoxid. Hogyan lehetséges ez, hiszen még a papír sem égett el rendesen, a kéményt pedig rendőrség vizsgálta meg utólag. A kérdések továbbra is megválaszolatlanok. Közel tíz évnek kellett eltelnie, míg vargyasi gyermekek ma az ő nevét viselő iskolában tanulnak. /Hecser László: A pennahegyet keresvén. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 14./
2006. július 7.
Terjedelmes kötetet jelentettek meg Parajd múltjának elkötelezett kutatói, Csiki Zoltán magyartanár irányításával mindent begyűjtöttek, ami e sóvidéki nagyközség történetével kapcsolatosan fellelhető. A Rapsóné öröksége /Corvin Kiadó, Déva, 2006/– így, egy n-nel él a hétköznapi nyelvhasználatban e név – című kötet tudományos igényességgel dolgozza fel a település földrajzát, történelmét, művelődési hagyományait. A legtöbb írás szerzője a kötetet gondozó Csiki Zoltán, kívüle Horváth István, Ozsvát Pál, Vécsei András vállalkozott egy-egy szakterület feldolgozására. Esetenként nem volt könnyű hozzájutni a forrásanyagokhoz. Ezzel kapcsolatban megjegyezte Csiki Zoltán: „Jó lenne, ha a Csíkszeredai Állami Levéltárban csökkenne a bürokrácia, és elkelne egy-két magyar nemzetiségű alkalmazott is. A csak bizonyos napokban működő, napi 3-4 órai konzultálási lehetőség évekre nyújtja a kutatást, amit másképpen néhány hét alatt is el lehetne végezni.” /Borbély László: Tanulmányok Parajd múltjából. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 7./ Egy fejezet a könyvből:Adalékok a tanügyben uralkodó légkör megismeréséhez az 1989 előtti évtizedekben Új élet, új nevelő című füzetecske (1946), majd a Hogyan tanítsunk? lesz az új rendszer nevelési vezérkönyve. Kezdetben még a lelkészek oktatják a vallást az iskolában, megünnepelhetik március 15-ét, október 6-át, a reformáció napját, mindenszentek, halottak, Gyümölcsoltó Boldogasszony, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd, gyertyaszentelő, karácsony, madarak és fák napját. Az olvasmányok, versek között még ott van A rab gólya, Árpád sírja, Mátyás anyja, E rab föld mind az én hazám, és a Hideg szelek fújdogálnak című dalt is énekelhetik. Földrajzból még Erdély, a vármegyék, Küküllő vidéke, Udvarhely vármegye a kiindulópont. Történelemből a fontosabb magyar királyok, Szent István, A magyarok Levédiában típusú leckék szerepelnek. Új: Sf. Dumitru, január 24-e mint nemzeti ünnep, Mihály román király, november 7. és augusztus 23. az átállás napjának megünneplése. A falon még a román király arcképe van. Megtiltották a Bocskai-sapkák hordását (1946), Magyarország térképének el kell tűnnie az iskolákból, és rendelkezés szerint „a tanszemélyzet engedély nélkül állomáshelyét nem hagyhatja el”. Felettesekkel csak a fokozatokat betartva léphettek kapcsolatba. A tanítóktól életrajzokat kérnek, összeszedik és máglyán égetik el a tiltott könyveket, a múlt emlékeit, a nyugdíjasoknak megtiltják a tanítást (1947), külön rendelkezés foglalkozik a megszólításokkal és köszönéssel (1949), az orosz nyelv kötelezővé válik a IV. osztálytól, újjászervezik a tanfelügyelőségeket (1948. XI. 15.), megszüntetik az iskolatanácsokat (1949), kötelező a Szovjetunió népszerűsítését szolgáló ARLUS helyi szervezeteinek megalakítása (1948), Lenin halálának, a szovjet hadsereg megalakulásának megünneplése. A tanítók fejadag szerint kapják a cukrot, a kenyér- és ruhapótlékot, 1947-ben három hónapig nincs fizetés, vezényszóra alakulnak a szövetkezetek, amelyeknek létrehozásában a kádereknek elöl kell járniuk: iskolaszövetkezetek, „Összetartás” fogyasztási szövetkezet, Székelység elnevezésű szövetkezet, Economat (1946–1947). 1948-ban a román király képét kötelezően Groza Petru képe váltja fel az osztályfalakon, a címerek is megfelelően változnak. Annyi gyűjtést kell végezni, hogy még a puszta felsorolásuk is nehéz, s ma már kevesen tudnák megmondani ezek hasznát: vadgesztenyegyűjtés, fahamu-, cserebogár-, üveg-, csont-, szurok-, kalász-, bükkmag-, gyümölcs-, gyümölcsmag-, később kökényvirág- és csalánlevélgyűjtés, kötelező selyemhernyó-tenyésztés ott, ahol az egész faluban két kézen meg lehet számolni az eperfákat. De gyűjtöttek a napközi otthon, a moldovai magyar tanítók és iskolák megsegítésére, míg kimondatott, hogy a csángóság nem „igényli” az ördög nyelvének tanítását. Kötelező gyermek- és ifjúsági kórusok megfelelő repertoárral, állandó kórusünnepségekkel, színjátszó versenyek, szervezett rádióhallgatások felnőttek és tanulók számára, havi jelentések a népművelésről, faliújságversenyek, a kádereknek részt kellett venniük a vetési mozgósításokban (ún. vetési csata), állandó ideológiai előadások, a vizuális agitáció frissen tartása stb. Aki saját fejével mer gondolkozni, annak az eltávolítás, nehéz börtönévek, emberi lényének megsemmisítése következnek. Nem egyedülálló Parajd tanügyi helyzetében Fülpösi Jenő magyar szakos esete. (Kilenc évre ítélték el nyelvtanórán diktált példamondatai miatt.) A tanító mozgósító plakátokat ír, gyűlésekre hívó megjelenésre kilincsel, házal a szükségletek szerint. A falvakat a „fekete autók” járják, s ha valaki ellene mer agitálni, azonnal elviszik, kanálisokban hálatják, a fogait az első találkozáskor beverik, sortüzeket adnak le a falvakra, éppen templomból távozó lakosságára, hogy aztán a kultúrotthonokba térített közösségekkel aláírassák a belépési nyilatkozatot. Az erdőcsináldi, nyárádszeredai vagy a vadasdi tanítót és másokat főbelőttek, ezrek élnek a Kárpátokon túli csupasz területekre száműzve (soknak az új nevét és megválasztott nemzetiségét is a hatalom adja a kezébe), mások a Duna-deltában vívják élethalálharcukat a létért! Például Fülöp Ferenc innen való későbbi erdőszentgyörgyi református esperes, sok más környékbeli különböző rangú emberrel együtt. Parajdon sokan átmenetileg nem mutatkoznak, s ha nappal is zárt kapuk előtt népesebb agitáló csoport jelenik meg, a gazda begyakorolt mozdulatokkal távozik a telek hátsó részén valamelyik erdőrengeteg felé. Az évtizedekig uralkodó politikai szellemet jól bizonyítják a kor tankönyvei. Az V. osztály számára írt Énekeskönyv, Állami Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó, Bukarest, 1960, a hangszerek bemutatása mellett a nagy tömegeket mozgató kórusok képe, Románia állami himnusza és a kötelező Internacionálé mellett, román és magyar nyelven hirdeti a határtalan derűlátást. Ennek az alapja a közösbe terelt gazdálkodás, a hadsereg, a bányászat, a traktorokról, szovjet hatalomról, pártról szóló dicshimnuszok, indulók.
2006. augusztus 30.
Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./
2006. október 20.
1956. október 24-én reggel óta minden rádiókészülékkel rendelkező család percről percre követhette a budapesti eseményeket. Aznap Marosvásárhelyen a tartományi pártbizottság égisze alatt „értelmiségi találkozót” tartottak. A gyűlés eredeti célja november 7-e megünneplésének előkészítése volt. A megbeszélést Ioan Badioc, a tartományi pártbizottság egyik titkára, valamint Vargancsik István, a városi néptanács elnöke vezette. A részt vevő írók heterogén álláspontot képviseltek. Ott voltak a „sztálinista” vonal (Hajdu Győző, Papp Ferenc, Kovács György) képviselői, a liberalizációt felkaroló fiatalok (Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Tompa László, Nagy Pál), valamint az idősebb nemzedék tagjai (Antallfy Endre, Molter Károly, Kemény János) is. Hajdu Győző a szovjet irodalomban és művészetben jelentkező új hullámról beszélt. Sütő András szerint „igen aggaszó közömbösség a tömegekben, ami a szovjet életet illeti, különösen akkor tapasztalható, amikor előadásokról és vizuális agitációról van szó”. Papp Ferenc a magyarországi reformtörekvésekhez való viszonyt boncolgatta: „Erősödött a mi körünkben a Budapest felé való eszmei tájékozódás, nevezetesen a Petőfi körből való eszmei befolyás”. Az ülésen szóba került: mi történt Magyarországon? Hajdu Győző kifejtette: „folyik a vér Pesten, statárium van, nem vonták vissza. Menekül a süllyedő hajóról a póc.” Leszögezte: „ha valaki párttag és kommunista, akkor meg kell választani a módszereket, amelyeket mi leninista harci módszernek mondunk, és amelyek nem az ellenforradalom harci eszközei”. Sütő András nem értett egyet főnökével, tartózkodó álláspontra helyezkedett, megtagadva a forradalom azonnali elítélését: „Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. (...) Megmondom a véleményemet a Politikai Bizottság értékelése után, és ha szükséges, revideálni fogom nézeteimet” – mondta. Sütő szavait Gálfalvi Zsolt és Nagy Pál is helyeselték. Utóbbi hozzátette, hogy személy szerint helyesli a békés tüntetést mint harci eszközt, mire Hajdu így válaszolt: „A békés tüntetés módszerét Lenin nem helyeselte, mert veszélyt jelent, hogy az ellenség csatlakozik hozzá”. A pártbizottság képviselője, Ioan Badioc „klasszikus” ellenforradalomnak bélyegezte a budapesti megmozdulásokat, ugyanúgy Kovács György. /Pál-Antal Sándor: Népfelkelés, forradalom vagy ellenforradalom? = Népújság (Marosvásárhely), okt. 20./
2007. április 24.
A romániai politikai harcoknak eddig nem volt sok közük a másutt megszokott jobb/bal ellentéthez. Iliescu elnök mellett vagy ellen, Cioran és Noica mellett vagy ellen, Hohenzollern-Sigmaringen Mihály vagy Antonescu marsall mellett, Basescu elnök mellett vagy ellen. Mindez csak értelmiségi pozícióharc. Közben Romániában a piaci fundamentalizmus, a neokonzervatív elkötelezettség és az atlanti lojalitás elképesztő egységét senki nem vonta kétségbe, csak a fasiszták, írta Tamás Gáspár Miklós. Kifejtette, az új román fasizmust az állítólag „kommunista” állambiztonsági apparátusok teremtették meg (s az ő informális hálózataik tartják fönn). Az internacionalista-leninistának beállított, szerintük KGB-s Iliescu-garnitúra áll itt szemben a nacionalista-sztálinista szekusokkal (a Nagy-Románia Párt, a PRM vezetőivel), a haza őrzőivel. Ugyanakkor csak a szélsőjobboldal értett szót a munkásokkal, Miron Cozma szélsőjobboldali bányászvezér. Romániát a csődtől nem a helyi komprádor burzsoázia, nem a multinacionális nagyvállalati szféra menti meg, hanem a parasztproletárok, proletárok és lumpenproletárok. Így válik Temesvár Délkelet-Európa gazdasági fővárosává (maga alá temetve Debrecent, Szegedet, Belgrádot, Újvidéket). Miközben a liberális-demokratikus értelmiség az ügynökdossziékkal, az 1947 és 1989 közötti korszak megtorlásaival, a romániai holokauszt végre-valahára bekövetkezett föltárásával van elfoglalva, a hajmeresztő társadalmi igazságtalanságok említést sem érdemelnek. TGM szerint Románia semmivel se korruptabb, mint szomszédai. A különféle angol-amerikai agressziókban való részvétel, a támaszpontok fölajánlása, a Nastase-korszakhoz képest érzékelhető visszalépés a magyarkérdésben, mindez az uralmon lévő politikai osztály tökéletes közönye a romániai nép érdekeivel szemben. Ilyen körülmények között kellene megteremteni a romániai baloldalt – a semmiből, írta TGM. Az eljövendő romániai baloldalnak világossá kell tennie, hogy a dolgozók oldalán áll, mindent meg kell tennie a Nyugaton dolgozó vendégmunkásokért, a közszolgálatok privatizálása ellen, az etnikai kisebbségek, elsősorban a cigányok diszkriminációja és szegregációja ellen. A modern baloldal csakis feminista lehet, a melegeknek, leszbikusoknak minden tekintetben egyenlő jogokat kell biztosítani. A romániai baloldal csakis ökoszocialista és antiglobalista lehet és az ún. „kommunista” rendszerből (1917–1989) nem lelhet inspirációt. Megjelent a bukaresti Observatorul Cultural-ban (ápr. 19.), Anamaria Pop fordításában. /Tamás Gáspár Miklós: Baloldal Romániában? = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23., folyt. 24./
2007. június 22.
Június 5-én volt huszonhárom éve, hogy az akkori hatalom össztüzet indított Háromszék zömében magyar vezetői ellen. 1982 augusztusában a bukaresti Sport-Turisztikai Könyvkiadó megjelentette Ion Lancranjan Cuvant despre Transilvania /Beszéd Erdélyről/ című könyvét, melyben a szerző nyílt támadást intézett az erdélyi magyarság kultúrája, múltja, intézményei és személyiségei ellen. Pár hónappal később a Románia Szocialista Köztársaságban ,,működő” Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa 1983. március 30–31-i együttes ülésén mondta Ceausescu főtitkár: ,,Nemzetiségre való tekintet nélkül a dolgozók egysége jelentette mindig – s jelenti most is – az elnyomás elleni, a társadalmi és nemzeti felszabadításért, egy új, elnyomók nélküli, a hazájuk kincseit birtokló, saját sorsukat irányító, szabad embereket tömörítő rendszerért folyó forradalmi harc győzelmét. ” Király Károly lemondása (1972) nagyarányú fejlesztési terv kezdetét jelentette Székelyföldön. Az újonnan épülő üzemekbe jelentős arányban megyén kívüli román munkaerőt toboroztak. Az egyetemek, főiskolák csak úgy ontották ide zömmel román ajkú növendékeiket. Sepsiszentgyörgyön a Gábor Áron téren rövidesen felavatták a hős román katona szobrát, amelyet a helybeliek máig ,,Bronz Béla” néven emlegetnek. A városban hatalmas tömbházépítkezés kezdődött a betelepülők számára: így épült fel az állomás szomszédságában egy új lakónegyed, ezt követte az Olt völgyében a Lenin negyed. A lebontott Gábor Áron-szobor helyére Vitéz Mihály vajda öt alakkal körülvett szoborcsoportja került a mesterségesen kiképzett márvány- és betontér közepére. 1982. szeptemberi látogatása alkalmával avatta fel a ,,Kondukátor” a nemsokára távozó Nagy Ferdinánd akkori első titkár asszisztálásával a szobrot. 1984. június 5-én óriási robbanás történt. Minderről huszonhárom év elteltével is mélyen hallgatnak az illetékesek, mert tudják, az egész térség ellen tudatosan előkészített cselekedet történt. A merénylet látszólag a Mihai Viteazul-szoborcsoport ellen irányult, de célt tévesztett, és csak jelentéktelen kárt okozott az objektumban. Kioltotta viszont egy ott tartózkodó tizenegy éves kisfiú, Vaszi Jánoska életét. Mindez alapot szolgáltatott a helyi etnikai tisztogatásra, a rendszerhez hű román személyek kinevezésére. Rövidesen nem marad egyetlen magyar vezető rendőri, katonai, titkosszolgálati vagy stratégiai szempontból fontos tisztségben. Röviddel a robbantás után maga Tudor Postelnicu belügyminiszter érkezett helikopterrel Mihaela Velicu tábornok, a milícia főfelügyelőségi vezetőjének helyettese, valamint Gheorghe Anghelescu tábornok kíséretében. A térségben soha nem tapasztalt kihallgatások sorozata kezdődött: felnőtteket, gyermekeket vallattak heteken át, de a robbantó(k) személye azóta is ismeretlen. Most, évek teltével tudatosodik, hogy éppen e kivizsgálásokra hivatkozva hány tucat embert sikerült megfélemlíteni és ,,beszervezni”. Leváltották Ioan Hanches megyei belügyi felügyelőt, Harmati Béla megyei milíciavezetőt, valamint Aulich Sándor megyei Szekuritate parancsnokot. /Orbán Barra Gábor: Huszonhárom év után a Vitéz Mihály térről... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 22./
2007. augusztus 16.
A kommunista idők bronzszobraiból budapesti mintára múzeumot létesítene egy bukaresti intézményvezető. A bukaresti színház előtti Caragiale-szobornak eredetileg Lenin-feje volt. Alkotója lecserélte. Bukarest külvárosában levő Mogosoaia királyi palotán kívüli téglakert tövében van Lenin és Dr. Petru Groza szobra, gaz lepi el őket. Ceausescu több mellszobra a Nemzeti Történeti Múzeum alagsorában van. A szoborpark-terv nem valósult meg. A román szaktárcánál elmondták: nincs hivatalos kimutatás a romániai relikviákról. Temesváron nem döntötték le a kommunista szobrokat, emlékműveket, mert kevés volt belőlük, azok is félreeső helyeken álltak, számolt be Miklósik Ilona, a Temesvári Szépművészeti Múzeum muzeológusa. A városban állt 1976-89 között az 1944-es fordulat idején jeleskedett Emil Bodnaras kommunista vezér bronz mellszobra, Jecza Péter szobrászművész alkotása. A Bodnaras-mellszobrot nem olvasztották be, visszakerült a szerző gyűjteményébe. Bizonytalan Leontin Salajan kommunista tábornok, volt védelmi miniszter bronz mellszobrának sorsa, kis zöldövezet közepén állt az 1989-es rendszerváltásig. Csíkszeredában köztéri szobrok nem voltak. Márton Árpád képzőművész szerint kisebb szobrok voltak, azok Bukarestben készültek, a szoborgyárában. Bukarestben a hajdani Lenin-szobrot 1989 végén megpróbálták szétverni, nem sikerült, majd 1990-ben egy traktor a tömeg ovációja közepette Lenin szobrát ledöntötte. Kolozsváron a rendszerváltás után elköltöztették azt a bronztankot, amelyet Észak-Erdély visszacsatolása után a Protestáns Teológiai Intézettel szembefordítva helyeztek el. A tank csöve éppen a Teológia épülete felé nézett. A szobor 1990 óta a Házsongárdi temető felső részében, a Hősök Temetőjében őrzi a második világháborúban elesett orosz katonák emlékét. A „kommunista diktatúra gigantikus emlékművei”-ként önmagát reklámozó budapesti szoborparkot 1992–93-ban építették. A 42 szobornak otthont adó park állami tulajdon. Közép-Európában nincs hasonló múzeum. /Sírtalan bronzleninek. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./
2007. augusztus 16.
Azért ott volt bennünk, a gondolatainkban Lenin elvtárs, írta Ágoston Hugó. Lenin szobrát Bukarestben eltávolították. Aztán jött a hiánya. A kommunista múltat, sokan egyszerűen elfojtják magukban, ahelyett, hogy feldolgoznák és szakítanának vele. Mintha Romániában senki se lett volna sem fasiszta, sem kommunista. /Ágoston Hugó: Meg sem értenék. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./
2007. augusztus 25.
Vargyas Lajos könyvéről írt dolgozatában arról beszélt Domokos Mátyás 1985-ben, hogy a 20. század második felére a magyar népi kultúra a végére ér. Nem folytatódhat, mert megszűnt az a társadalmi osztály, amely századokon át fönntartotta a folytonosságát. Csoóri Sándor szerint a városi értelmiségnek kellene megőriznie és továbbörökítenie a paraszti kultúrát. Magyarországon az ezredfordulóra lényegében szétestek a nagyvárosi közösségek, és belátható idő kérdése, hogy a kisvárosi és a falusi társadalmak mikorra atomizálódnak. Domokos Mátyás idézte Honeggert, aki szerint a modern korban a komolyzene, sőt, maga az úgynevezett elit művészet is megszűnik. Amíg az alsóbb osztályoknak volt autentikus kultúrájuk, mindig tudtak utánpótlást küldeni a centrumba, ha az elit meggyöngült. Az ezredvégre ez a potenciális hátország lehanyatlott, és az történik, amit Kodály prognosztizált, hogy a népkultúra helyét a tömeges analfabetizmus veszi át. Az elit nem akar tovább váteszkedni, népben-nemzetben gondolkodni. Az ezredvégre – globálisan is – fölénybe kerültek a paradigmaváltók. Az új paradigma megtagad bizonyos hagyományokat, megszakít századokon át érvényes folytonosságokat, elbizonytalanít olyan axiómákat, amelyekre a régi Európa támaszkodott (nemzet, család, erkölcs stb.). (…) Fátumszerű-e vagy törvényszerű, hogy jelentős hagyományok folytonossága szakadt meg a magyar irodalomban is az utóbbi évtizedekben? Fátum- vagy törvényszerű-e, hogy aki a létező szocializmusról végre cenzúra és öncenzúra nélkül, az elmúlt másfél évtized súlyos gondjairól, a mai magyar hárommillió koldusról szeretne olvasni, az vajmi keveset talál erről a kortárs magyar irodalomban? – kérdezte Pécsi Gyöngyi, Domokos Mátyás munkásságára emlékezve. Domokos Mátyás gondolatait összefoglalta Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája című köteteiben. Az esszéválogatás azt reprezentálja, mi az a hatalmas szellemi-intellektuális-morális örökség, amit folytatnia kellene a mai magyar irodalomnak, de aminek hátat fordít. Domokos Mátyás mindkét könyvnek a ,,sorskérdések” a hangsúlyozott kulcsfogalma. Azt látta, hogy sorskérdéseink európai horizontú, kritikai végiggondolása mintegy két évtizede elakadt. Domokos Mátyás a 20. század második felének irodalomtörténeti folyamatában több nagy törést regisztrált. Az első törés a hosszú ötvenes években történt, a rákosista totális diktatúra és a kádári megtorlás esztendeiben. Az ötvenes éveket követő kádári-aczéli korszak is – bizonyos engedékenysége ellenére is – az ötvenes évek gyakorlatát folytatta, roppant alattomossággal. Domokos Mátyás nem csak a Leltárhiány című könyvében, de többkötetnyire rúgó tanulmányban vette számba azt a szellemi csonkítást, amit a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években követett el a magyar irodalommal szemben a hatalom. (…) Elképesztő mennyiségben és megdöbbentő részletezettséggel sorolta a példákat, melyek együttesen azt jelezték és igazolták, hogy (…) a magyar irodalomra szisztematikusan rátelepedett finomabb-durvább agykontroll egy idő után eredményes lett: a magyar irodalmat sikerült eltérítenie több száz éves, progresszív hagyományaitól. Domokos Mátyás újra és újra azt állapította meg, hogy az utóbbi kétszáz év magyar irodalmának alapvető folytonosságát az képezte, hogy legjobbjai – Kölcseytől Adyn, Babitson, a Nyugat nemzedékén át a népi írókig, Németh Lászlóig, Illyésékig – következetesen, minden körülmények között fölvállalták a nemzet sorskérdéseit. A tartós korlátozás, a ,,zsákbanhelybenfutás” (Nagy Gáspár), a durvább vagy finomabb tilalmak és kényszerítések azonban egy idő után visszafordíthatatlan folyamatokat generáltak. Domokos Mátyás a ‘45 utáni harmadik töréspontnak a nyolcvanas éveket és a rendszerváltozás körüli, utáni esztendőket látta: a nemzeti sorskérdéseket életben tartó fővonal – összhangban a nagy nemzedékek távozásával – a léleknyomorító, folyamatos ostrom, prés alatt meggyöngült, a nyolcvanas évekre utóvédfrontvonalakra zsugorodott, az ezredvégen pedig már nem kezdeményezője szellemi folyamatoknak – azaz perifériára sodródott, lényegében fölszámolódott. Egy nagy hagyomány elgyöngültével megszakadt egy több száz éves folytonosság, helyét expanzívan átvette egy másik. Domokos Mátyás keserűen állapította meg, hogy a marxista-leninista-lukácsista és a heideggeri-gadameri-derridai teoretikus irány között folytonosság áll fönn, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekre az élő magyar irodalomban, a modernizmus, a progresszió fogalmát kisajátítva, denunciálva évszázados hagyományokat, újjászülte magát a régi rend ,,más eszközökkel”. A hazai, posztmodernnek nevezett irodalomnak lényegét illetően ugyanaz az elváráshorizontja, mint volt a létező szocializmus hatalomé. Nem az irodalom belső logikája szerinti modernizációs folyamat zajlott le pusztán, hanem egy másik, a megelőző évtizedekben egyetemlegesen elutasított trend került ismét uralkodó pozícióba. Bemutatta, miként áll fönn folytonosság a régi és az új trend között. Például: a szocialista irodalompolitika a valóság meghamisítását követelte, az új irányzat nehezményezi az irodalom valóságreferencialitását; az előbbi betegesen irtózott a nemzet sorskérdéseitől, ez közönnyel viszonyul hozzá; az előbbi a párthatalom érdekei alá rendelte az erkölcsi axiómákat, az utóbbi tagadja, hogy léteznének morális axiómák a társadalomban. Radikálisan átértékelték a hagyományt, az átértékelés pedig mindenekelőtt a teljes hagyomány radikális szűkítését célozta meg, diszkvalifikált mindenkit, akinek művei nem simíthatók bele az új elváráshorizontba. Furcsa módon ugyanazon írókat tartotta és tartja korszerűtlennek a régi és az új kánonképző elit: elsősorban azokat, akik a nemzet sorskérdésein gyötrődtek, és a társadalom valóságos életének a lenyomatát adták – Tömörkény Istvántól Illyés Gyuláig. A magyar irodalom egyre inkább magyar nyelvű irodalomként próbál meg funkcionálni. Domokos Mátyás szerint megroppant a magyar irodalomnak a nemzeti sorskérdéseket európai szinten és távlatokban fölvállaló irányzata, az ezredfordulóra pedig a magyarországi posztmodern is kimerítette lehetőségeit. Domokos Mátyás A rontás ellen című összegző könyvét a 2004-es népszavazásról írott vallomásával zárja. Ezzel a harmadik Trianonnal a magyarországi nemzetrész nemcsak újabb öncsonkítást hajtott végre, de a ,,tömeges emberárulás” a társadalom oly mértékű gyógyíthatatlan bajáról tanúskodott értelmezése szerint, hogy beteljesültnek látta Ady jövendöléseit.,,2004. december 5-én (pedig) nemcsak a testvéreinket s nemcsak a halottainkat, de halhatatlanjainkat is elárultuk” – írta. Domokos Mátyás kétségbeejtőnek látta az ezredvégi Magyarországot: az elit elárulta a társadalmat, elfordult jelentős hagyományaitól, a szétesett, média vezérelte társadalom megtagadta az alapvető erkölcsi értékeket. Az olvasó fényűzése és A magyar esszé antológiája – utolsó széttekintések: nagy nemzedék utolsó koronatanújaként, ,,régi értékek utóvédje”-ként, mielőtt a rezervátum karámjai összezárnak, még egyszer számba veszi, hol tévesztettünk utat ismét. Az egy évvel ezelőtt elhunyt szerkesztő, Domokos Mátyás emlékére a budapesti Illyés Gyula Archívum és Műhely Az olvasó fényűzése címmel konferenciát szervezett 2007. május 31-én. Itt hangzott el Pécsi Györgyi kritikus és irodalomtörténésznek, a Kányádi Sándor- és Tőzsér Árpád-monográfiák szerzőjének előadása. /Pécsi Gyöngyi: Mielőtt a karámok összezárnak (Domokos Mátyás emlékezete). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 25./
2007. november 3.
Felix Edmundovics Dzerzsinszkijt Lenin kinevezte a Cseka (később GPU, NKVD KGB) alapító elnökének, 1919-től belügyminiszternek, majd a szovjet népgazdaság fellendítését bízta rá. A Cseka páratlan kegyetlenséggel számolt le az osztályellenségnek kikiáltott orosz arisztokráciával, egyházzal, üzleti élettel, a kolhozosítást ellenző kulákokkal, a cári hadsereg tisztjeivel. Az elszabadult terror Lenin első forradalmi vívmánya volt, ennek eszköze pedig Dzerzsinszkij. Romániában a bukaresti Politikai Kiadó 1959-ben megjelentette válogatott műveit. A Cseka tanítványaiból 1944 után Romániának is jutott. Az újonc Securitate élére Sztálin Moszkvában képzett verőlegényeket exportált, de a látszat kedvéért romános hangzású nevekkel. Így lett Borisz Grünbergből Alexandru Nicolski, Pantelei Bodnarenkoból Gheorghe Pintilie, Szergej Nikonovból Sergiu Nicolau stb., valamennyien belügyi tábornokok, akiknek nevéhez Fóris István pártfőtitkár és édesanyja meggyilkolása, a Duna-csatorna, a Delta tömegsírjai, a politikai börtönök, kényszerlakhelyek fűződnek. Az 1990 után megnyílt romániai titkos levéltárak kutatói kimutatták, hogy Sztálin haláláig a Securitate főtisztjeinek káderlapjain az alapfoglalkozásnál villanyszerelő, asztalos, géplakatos, szabó szerepelt, öt tábornoknak pedig középiskolai végzettsége sem volt. Nemzetiségi megoszlás szerint 38 volt román, 15 zsidó, 3 magyar, két ukrán, egy-egy cseh és örmény. Borisz Jelcin Moszkva főpolgármesterként kezdeményezte Dzerzsinszkij szobrának eltüntetését. /Barabás István: Az élet fonákja. Emlékes terror. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 3./
2008. január 9.
Prágától Phnompenig egyben közös volt a kommunista diktatúra, a módszeres és sokszor kegyetlen elnyomásban. Ennek állítanak emléket több volt kommunista országban a diktatúrák múzeumai. Kambodzsában nincs olyan család, amelyik ne gyászolná valamelyik rokonát. Három évtizeddel ezelőtt, az akkor hétmilliós országban kétmillió embert megöltek a maoista vörös khmerek. Eddig 380 kivégzőhelyről tudnak, és 19 ezer tömegsírt találtak. A meggyilkoltak emlékére 80 helyen állítottak emlékművet. Tuol Szleng vagy más néven a 21-es számú biztonsági börtön Phnompenben, Kambodzsa fővárosában valaha középiskola volt. A vörös khmerek rémuralma idején, 1975-től 79-ig a kínzások és a tömeggyilkosságok egyik színhelye. A vietnami hadsereg szabadította fel a Tuol Szlenget 1979-ben. Hatezer fotót találtak. A vörös khmerek előszeretettel fényképezték áldozataikat. Kínzás előtt és kínzás után. Dokumentálták a vallatások „eredményeit” is. A Tuol Szleng ma múzeum. Egy évvel a vörös khmerek hatalmának megdöntése után, 1980-ban nyitották meg. Minden úgy maradt, mint amikor a vörösök elhagyták az épületet. A gyilkosokat és irányítóikat azóta sem vonták felelősségre, a vörös khmer utódpárt ma kormányképes erő Kambodzsában. Phnompentől 15 km-re 18 emeletes sztúpa állít emléket annak a 15-20 ezer embernek, akiket ott kivégeztek. Minden tartományban volt „gyilkos mező”, kivégzőhely. A vörös khmereknek mindenki gyanús volt. Elég volt például szemüvegesnek lenni, hogy valakit kivégezzenek. Romániában nem a fővárosban áll az emlékezés központja. Az ukrán határon, Máramarossziget egykori börtönében működik a „helyi Terror Háza”. Még 1993-ban határozták el, hogy létrehozzák a múzeumot, itt, a kommunista Románia 230 „gulágjának” egyikében. Itt halt meg a magyar szempontból dicstelen, a románok számára demokrata Iuliu Maniu 1953-ban. Cellája épp úgy nyitva áll a látogatók előtt, mint az egyik legjelentősebb román történészé, Bratianué. Ő szintén itt, szintén fogságban halt meg. Az első és második emeleten kínzókamrák, mindenfelé a megtorlások, kitelepítések emlékei, tárgyai. Évtizedekig elhallgatott eseményekre csodálkozhat rá a látogató. Ki hallott a Kárpátokban hosszú évekig működő 20-40 fős ellenálló csoportokról? A női internálótáborokról? A kronologikus rendben megemlékeznek a 80-as évek műemlékrombolásairól és a vérbe fojtott eseményekről. Az 1977-es zsil-völgyi és az 1987-es brassói munkáslázadásról. Külön termet szenteltek az 1956-os magyar forradalomnak. Az 1944-es Varsói Felkelés Múzeuma is egy százéves épületben kapott otthont. A lengyelek fő témája a nácik elleni, de a szovjetek által cserbenhagyott felkelés, néhány szoba pedig bemutatja a szocialista Lengyelország életét is. Az elesett ezreké a múzeum Szabadság Parkja. A 156 méter hosszú Emlékezés Falán már több mint hatezer név sorakozik. A múzeumon belül működik a náci támadás idején Varsót vezető Stefan Starzynskiről elnevezett intézet, ahol az oktatási-kutatási munka folyik. Prága belvárosában, néhány lépésre a Vencel tértől 2001-ben nyílt meg a Kommunizmus Múzeuma. Az 1948-as kommunista hatalomátvételtől az 1989-es bársonyos forradalomig, a Lenin-szobroktól a berlini falig látható Csehszlovákia és a szovjet blokk II. világháború utáni vörös korszaka. (Forrás: Heti Válasz) /Múzeumba zárt kommunizmus. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 9./
2008. július 19.
Borbáth Károly nemzedékének illusztris történésze lett volna, ha pályáját derékba nem töri a kommunista hatalom. A Művelődés folyóirat 5. száma egyebek mellett diákok dolgozatait közli olyan személyiségekről, akiknek élete és munkássága méltó az emlékezetre. Lelkészek, "népi specialisták", néptanítók sorsa sorjázik a kolozsvári egyetemen indult kutatómunka eredményeként, dr. Keszeg Vilmos tanszékvezető tanárnak köszönhetően, aki megszervezte és irányította-vezette a munkát. Borbáth Károlyról Farkas Margit egyetemi hallgató írt. Borbáth Károly /Vargyas, 1931. jan. 12. – Vargyas, 1980. ápr. 20./ Kolozsváron szerzett történelem szakos diplomát 1954-ben. Négy éven át Leningrádban aspirantúrát végzett, doktori címet kapott, disszertációja az erdélyi földviszonyokról szólt. 1958-ban egyetemi adjunktusnak nevezték ki a Bolyai Tudományegyetemre, de mivel nem volt hajlandó alávetni magát a rendszer történelemhamisító politikájának, tíz év után félreállították. Nagyenyedre "száműzték", főkönyvtárosnak a Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtárba, ahol ritka dokumentumok, középkori magyar kódexek tanulmányozásába merülhetett. 1977-ben Torockóra, a következő évben pedig Vargyasra került. Tragédiáját az állandó zaklatások jelentették, mind nagyobb nyomás nehezedett rá. Mindössze három tanulmánya maradt fenn. Tanítványai lábon járó könyvtárnak, élő lexikonnak nevezték. Kortársai szerint Erdély történetének egyik legjobb kutatója és ismerője volt. Emlékét őrzi a nevét viselő vargyasi iskola, hét és fél méteres síremléke Halálának körülményei máig sem tisztázottak. /b. d. : Borbáth Károly emlékezete. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 19./
2008. szeptember 16.
A Duna TV-ben elhangzott Markó–Tőkés-párbeszédnek az ezután létesítendő brüsszeli magyar képviseleti iroda egyik sarkalatos tétele a közös álláspont kialakításának szükségessége. Kiss Péter kancelláriaminiszter ,,a kölcsönös be nem avatkozás" és ,,az egyenlő távolságtartás" marxista-leninista tételét hangoztatta. A kölcsönös be nem avatkozás tétele kimondottan a Kárpát-medencében az utódállamokba szétforgácsolt magyarság ellen irányult, s ennek legszorgalmasabb alkalmazói a magyar politikai vezetés és a kormányok voltak. Ebben a kérdésben Kádár János még Rákosinál is ,,jobban" teljesített, az 1957-es híres romániai látogatása és marosvásárhelyi beszéde a be nem avatkozás ürügyén megnyitotta az utat Romániában az 1956-os eseményekhez kapcsolódó brutális megtorlás és leszámolások előtt. /Sylvester Lajos: Beavatkozás vagy be nem avatkozás? = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 16./
2008. november 22.
Néhány éve az egyik egyetemi tanár mesélte, hogy egyetemükön a vallástörténetet oktató személy a pártállam idején a marxizmus professzora volt. Találtak ugyan egy tehetséges, felkészült papot, de az illetőnek nem volt doktorátusa, így állami egyetemre nem nevezhették ki. Maradt a szükségmegoldás, bár köztudott volt a diktatúra idején a professzor dühödt ateizmusa, vad egyházellenessége. Most Marx, Engels, Lenin és Ceausescu helyett Jehováról, Buddháról, Krisztusról, Mohamedről, Luther Mártonról és Kálvin Jánosról beszél nap mint nap. Nincs egyedül. Hányan lettek buzgó párttagokból egyik napról a másikra bigott templomlátogatók, a diktátor dicsőítőiből a diktatúra vad ellenfelei? A kommunizmus lelkes propagálóiból multimilliomos kapitalisták. Elvárható lenne a fordulat a román állam részéről is, a politikai perekben elítéltek esetében. Mert sokan, például az 1958-ban a Szoboszlay-perben elítéltek ügyében a mai napig sem született meg a perújrafelvételről, az ítéletek megsemmisítéséről szóló határozat. Még a kivégzettek eltemetésének helyét sem hajlandóak felfedni az illetékesek. A politikusok valószínűleg arra várnak, hogy a per utolsó túlélője is lehunyja szemét, s akkor majd melldöngetve Európa elé állnak “nagylelkű”, az akkori elítélteket felmentő, sőt dicsőítő politikai döntésükkel. Lehet, azért késik a felmentés, mert az elítéltek túlnyomó többsége magyar nemzetiségű volt. /Ujj János: Pálfordulás, mikor? = Nyugati Jelen (Arad), nov. 22./
2009. február 13.
Mintegy másfél évvel ezelőtt, egy csíkszeredai író-olvasótalálkozón Pomogáts Béla neves budapesti irodalomtörténész bejelentette: megírja az erdélyi irodalom teljes történetét! A Pallas-Akadémia Kiadó mindjárt fölvállalta a kiadását, mert nagy szüksége van ennek az összegzésre az erdélyi önismeretnek és -becsülésnek. Január 20-án, a magyar kultúra napjai keretében, a csíkszeredai polgármesteri hivatal tanácstermében ünnepi hangulatban mutatták be a Magyar irodalom Erdélyben (1918-1944) című könyvet – a Pallas-Akadémia kiadó 500. köteteként! –, amely a vállalt irodalomtörténet első kötete, s tartalmazza mindazokat a jelentős irodalmi dokumentumokat is, melyek az illető korszak erdélyi szellemi életének meghatározó gondolatait, törekvéseit hordozzák. Az erdélyi magyar irodalomról több könyv és tanulmány is készült, közülük csak egynek volt összefoglaló jellege: Kántor Lajos és Láng Gusztáv munkája, a Romániai magyar irodalom című munkának, ez azonban csak az 1945 és 1970 közé eső korszakot dolgozta fel. Szükség volt egy új és átfogó irodalomtörténeti összefoglalásra. Pomogáts Béla úgy érzi, könyve két területen hoz újat, először is abban, hogy egy közel százesztendős korszakot tekint át, másodszor pedig abban, hogy ezt az összefoglalást nem terhelik meg a korábbi: marxista-leninista irodalomfelfogás kötelező babonái. Tehát olyan írókról, például Nyírő Józsefről vagy Cs. Szabó Lászlóról, is tárgyilagosan beszélhet, akik korábban nem kaphattak helyet az irodalomtörténeti folytonosságban. Pomogáts Béla (Budapest, 1934) irodalomtörténész, kritikus a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd a budapesti tudományegyetemen tanult. Részt vett az 1956-os forradalomban, egy időre internálótáborba került. Pályáját középiskolai tanárként kezdte, 1965-től az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1992-től igazgatóhelyettese. 1990-től a Literatura szerkesztője, később főszerkesztője. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia, 1995–2001 között a Magyar Írószövetség, legutóbb pedig az egykori Illyés Közalapítvány elnöke (2002–2007). Az irodalomtudomány akadémiai doktora. Számos díja közül megemlítendő a József Attila-díj (1991), Év Könyve Jutalom (1992), Kisebbségekért-díj (1996), Széchenyi-díj (2003). Marosvásárhely és Kalotaszentkirály díszpolgára. Hetvennél is többre tehető megjelent köteteinek száma. Kutatási területe a 20. századi, illetve a jelenkori magyar irodalom. Az erdélyi irodalmat érintő számos alapmunkája (A transzilvanizmus, Akadémiai Kiadó, 1983; Jelenidő az erdélyi magyar irodalomban, Magvető, 1987; Kisebbség és humánum. Műértelmezések az erdélyi magyar irodalomból. Tankönyvkiadó, 1990; Romániai magyar irodalom, Bereményi Kiadó, 1992; Erdélyi tükör, 1995; Épülő hidak. Magyarok és románok, Pont, 1998), illetve a csíkszeredai Pallas-Akadémiánál kiadott tanulmánykötetei (Erdély hűségében, 2002; Kulcsok Erdélyhez, 2003; Erdélyi tetőn, 2004; Felelősség Erdélyért, 1-2-3, 2005–2006) valósággal predesztinálták a Magyar irodalom Erdélyben című nagyszabású vállalkozásának megírására. Pomogáts Béla elmondta, írt egyszer egy magyar irodalomtörténetet is /Az újabb magyar irodalom 1945–1981 /Gondolat, 1982/ , „s mindenki feljelentett, aki úgy érezte, hogy nem elég magasra srófolt jelzőkkel illettem, s terjedelmileg is hátrányba került másokhoz képest. ” /Cseke Gábor: Van erdélyi irodalomtörténet. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 13./
2009. február 16.
Annak idején úgy mutatták be John Reed Tíz nap, amely megrengette a világot című riportkönyvét, mint olyan írást, amelyet dokumentumként lehet használni az orosz bolsevik forradalom történetének írásakor. Résztvevője volt a történéseknek, megőrizte teljes objektivitását. Azután, mint annyi más hasonló mítoszról, kiderült, hogy nem fedi teljesen a valóságot. Az amerikai újságíró ugyanis kommunista-szimpatizáns volt, s leírásába „belecsúszott” néhány szándékos csúsztatás. Vladimir Iljics Leninék talán jól megfizették érte, mert róluk, az egész bolsevik összeesküvésről kedvező imázst teremtett a világban. – Az aradi temetőkben minden ígéret ellenére a magyar feliratú sírokat eladják, hogy a régi aradi családok kriptái, sírkertjei új tulajdonosok kezébe kerüljenek. Néhány évvel ezelőtt a cikkíró, Ujj János a jelenlegi alpolgármesterrel végigjárta a Felsőtemetőt, s felíratták azon magyar neves személyiségek sírjait, amelyeket nem lehet eladni, a sírköveket nem szabad eltávolítani. Alig néhány hónappal később egy magyar színésznő sírköve eltűnt. Amikor Ujj János gondnoktól érdeklődni szeretett volna, az irodában egy másik személyt talált. A régi gondokot menesztették, az új nem tudott semmiféle listáról. Azóta is folyik a régi sírok módszeres felszámolása. 2008-ban két olyan síremléket tüntettek el, amely alatt nyugvók hozzátartoztak az aradi magyarság kultúrtörténetéhez. A Nachtnébel-Csiky-Aszlán család síremléke az egyik, itt nyugodott Csiky Gergely édesanyja, húga, Ilka, sógora, Nachtnébel Ödön, az ő leányuk és vejük. Egyik napról a másikra eltűnt a kőkereszt, a friss sír tulajdonosa hamarosan egy másik síremléket tesz a régi helyébe. Felszámolták továbbá a Szőllőssy István-síremléket is, eltűnt a betonkoszorús, kőlappal fedett, fejpárnás teljes síremlék. Az évtizedeken keresztül az aradi Kölcsey Egyesület titkári tisztjét viselő tanár maradványainak helyét legfeljebb az idősebb aradiak tudják, az ő kihaltukkal végérvényesen kiesik a köztudatból. Egy jeles aradi család külföldön élő leszármazottja érdeklődött a temetőgondnokságon: hogyan tudná megvásárolni elődei sírját. Ő már nem a család nevét viseli. Csak akkor van eshetősége a sírkert megmentésére, ha közjegyző által hitelesített okmányokkal igazolja egyenes ági leszármazását. Mi lenne a jó megoldás a sírok megmentésére? Nagyváradon találtak egy megoldást: egy felszámolt temetőből a jeles személyiségek síremlékeit egy templomkertbe szállították, ott állították fel azokat. Vajon Aradon nem lehetne ugyanígy megoldani? /Ujj János: „Temetett” örökségünk. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 16./
2009. február 27.
A Bolyai Egyetem tízéves évfordulójának látványos megünneplése, az ebből az alkalomból az Állami Tanügyi és Pedagógiai Kiadó által kiadott emlékkönyv, melyet minden külföldi delegációnak átadtak, a Babes Egyetemmel közösen rendezett tudományos konferenciák, mind azt sugallták, hogy végleg elfogadott a két egyetem létezése Kolozsvárt. 1956-tal kapcsolatban diákok, tanársegédek letartóztatása (Dávid Gyula, Páskándi Géza, Bartis Ferenc pere), nem mutatott nyíltan arra, hogy valójában a Bolyai Egyetem elleni akció-sorozatról van szó. Az oktatás rendben folyt, a diákok vizsgáztak, hűségnyilatkozatok is elhangzottak, néhány szembenállót, mint Várhegyi István, lekapcsoltak, a kizárások is megtörténtek, mint a többi egyetemen. 1958 január elején az Előrében megjelent Takács Lajos rektor cikke Tudományos munkánk új sikerei felé címmel, melyből azt lehetett gondolni, hogy a Bolyai Egyetem ígéretes jövőnek néz elébe. Nem keltett feltűnést két román szerző 1959. február 7-én az Előrében megjelent írása, melynek címe: „A kolozsvári Babes és Bolyai Egyetemek testvéri együttműködése”. Csak később lehetett észrevenni, hogy ez a cikk is az előkészítő taktika része volt. Február 13-án kezdődött a „bolyaisták” pere Kolozsvárt, Varró János és Lakó Elemér, valamint néhány diák ügyét – a szokásos forgatókönyv szerint – közös perben hozták össze, mint a Bolyai Egyetemen működő, nacionalista csoportosulásként tárgyalható ügyeket. A per célja a Bolyai Egyetemen működő „nacionalista” csoportok „leleplezése” volt. 1959. február 15-én cikk jelent meg a bukaresti Előrében „A diákság ideológiai-politikai nevelése a Bolyai Egyetemen” címmel. Szerzője Sztranyiczky Gábor, az egyetem tanársegéde kifejtette, hogy a Bolyai Egyetem ifjúsága ki van téve a burzsoá-nacionalista ideológia állandó befolyásának. Február 19-én szintén „véletlenül” nyilvános tárgyaláson mondták ki az ítéletet a bolyaisták perében, ezen a napon kezdődött Bukarestben az RNK Diákszövetségének konferenciája, melyen a legmagasabb rangú román pártvezetők vettek részt, Gh. Gheorghiu-Dej főtitkárral az élen. A konferencián a főtitkár elítélt minden nemzeti elkülönülést. Idézte a lenini tételt, hogy a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy ne szigetelődjenek el. Ion Iliescu, a Diákszövetség országos elnöke (a Ceausescu utáni első államfő!) méltatta az RMP bölcs politikáját a „nemzeti” kérdésben, melynek eredménye a román nép és az együttlakó nemzetiségek testvéri barátsága, és kifejtette, hogy a román és a nemzeti kisebbségekhez tartozó diákságnak együttes munkával, tanulással közös szakmai, tudományos, kulturális akciók szervezésével még szorosabbra kell fűzniük testvériségüket. Az oktatásügyi miniszter helyeselte az iskolák egyesítésének gondolatát. Ilyen bevezető szövegek után nem maradhatott el a Diákszövetség magyar küldötteinek egyetértő felszólalása. A kijelölt felszólaló nem térhetett ki a feladat elől. A felszólaló bolyaisták, köztük Koszti István, teljesen egyetértettek a leadott szövegekkel. A marosvásárhelyi orvosi egyetem küldöttje azt kérte, hogy a végzett magyar orvosokat küldjék az ország bármely tartományába dolgozni (később az lett a gyakorlat, hogy a magyar végzetteket, orvosokat, tanárokat, olyan Kárpátokon túli félreeső területekre helyezték, ahova a románok sem akartak menni, a román végzetteket pedig főleg magyar városokba, körzetekbe nevezték ki). Mindez hozzátartozott az asszimilációs politikához és a magyar értelmiség szétveréséhez. /A Bolyai egyetem és a Babes egyetem kényszerházassága 1959-ben – Részlet Katona Szabó István A nagy hazugságok kora (1948–1968) című készülő önéletrajzi kötetéből. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 27./
2009. augusztus 25.
1889. augusztus 25-én Kossuth Lajos Kolozsvár díszpolgára lett. A díszpolgárrá avatására külön rendező bizottságot hoztak létre. Ma már senki nem tudja, hogy Kossuth Lajos 120 éve Kolozsvár díszpolgára. Idős kolozsváriak még emlegetnek Kossuth utcát, hivatalosan ma már nincs ilyen utcanév. Kivételesen, jó egy évvel ezelőtt, Borháncs-telepi utcácska viselte rövid ideig Kossuth Lajos nevét, egyik városi tanácsüléstől a másikig, majd szociáldemokrata kezdeményezésre a városvezetők meggondolták magukat. Az egykori Kossuth Lajos utca, később Lenin út, ma 1989. december 21 utca – ez lenne a történelem? /Vekov Károly: Kossuth Lajos Kolozsvár díszpolgára – immár százhúsz éve. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./
2009. szeptember 9.
A székelyföldi Hargita és Kovászna megye román lakóinak százezreit fenyegeti az a veszély, hogy megfosztják őket állampolgári jogaiktól azok a magyarok, akiknek vezetői saját üzleti és „maffiaérdekeik” miatt szorgalmazzák a területi autonómiát – írta a Ziua bukaresti napilap szeptember 8-i száma. Az említett megyékben kisebbségben élő románok számára az RMDSZ és az SZNT politikusai a koszovói, a gáza-övezeti és a dél-libanoni üldözöttek sorsát szánják, olvasható a lapban, a „helyi RMDSZ” egypárti kormányzás alatt álló marxista-leninista államot akar megvalósítani földjén. Az RMDSZ-esek a lap szerint az elmúlt húsz évben megfejték a székelyföldi helyi önkormányzatok pénzeit, majd 1997 után, miután bekerültek a kormányba, jót „lakmároztak” az állami költségvetésből is. Székelyföldön a román nyelvet szinte teljesen betiltották. /Ziua: A jogfosztottság veszélye fenyegeti a székelyföldi románokat ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./
2009. szeptember 19.
A kommunista diktatúra ,,a múltat végképp eltörülni” jelszavára tűzzel-vassal, börtönbüntetéssel is tiltotta, bezúzatta, még az alkotókat is börtönbe csukatta, vagy jobb esetben megcsonkolva engedélyezte egyes irodalmi alkotások újrakiadását. Ebben a Szovjetunió kelet-európai vazallus államai egy eltéréstől eltekintve egységesek voltak. A magyarországi cenzúra abban különbözött, negatív értelemben, szomszédainak cenzurális gyakorlatától, hogy amíg az utóbbiak nacionálkommunista kurzusai a nemzeti értékek megőrzését nemcsak felkarolták, hanem torz kitalációkkal ezeket túldimenzionálták /lásd a dák–római kontinuitás elméletét /, addig a magyar kommunisták a történelmet átírták és áthangolták, s a szomszédos országok népeinek érzékenységére való tekintettel. Erre példa Benedek Elek Édes anyaföldem! című életútkönyvének csonkolásos újrakiadása. Az Édes anyaföldem! cenzúrázása két témakör kiirtását eredményezte. Az egyik az 1916-os, hadüzenet nélküli román betörés erdélyi magyarságot pusztító vandalizmusa, koldusbotra juttatása, Erdély gazdasági kifosztása, a másik Károlyi Mihály és híveinek nemzetpusztító kártevése, 1919-ben a hatalom Kun Béla és martalócainak – a Lenin-fiúk – kezére való átjátszása. Sylvester Lajos részleteket közölt ezekből a kihagyott részekből. /Sylvester Lajos: Az Édes anyaföld megcsonkított történelme. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 19./
2009. december 7.
A Mentor Kiadónál megjelent két könyvet, Konrád Árpád Egy életút – szivárvány, sarki fény, délibáb alatt, valamint Kibédi Varga Sándor Az Üveghegyen túl című kötetét mutatták be december 4-én a marosvásárhelyi Bernády-házban. Mindkét kötet életutakról szól. Konrád Árpád nem önéletrajzi regényt, hanem emlékiratot írt, ami egyben kultúrtörténet, hadtörténet, jelenkortörténet és szubjektív vallomás. Konrád annak idején Kolozsvárról indult, eljutott a Szovjetunióba, ahol erdőmérnöki szakon végzett, majd hazakerült. A könyv a Kolozsvártól Leningrádig, azaz a mai Szentpétervárig, Moszkváig, Kaukázusig, Szibériáig megjárt út tapasztalatairól szól, fényképekkel illusztrálva. „Konrád Árpád Szolzsenyicinhez hasonlóan azt mondja: abban a világban nemcsak gulág, emberirtás, nemcsak második világháború, atomkísérlet volt, hanem kultúra, tudomány is” – emelte ki Vida Gábor. Kibédi Varga Sándor újságíró kötete a Magyarországra kivándorolt erdélyiekről szól. A szerző marosvásárhelyi származású, most Budapesten él. /Máthé Éva: A Mentor Kiadó két új kötetét mutatták be Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), dec. 7./
