udvardy frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017
 

 
 
 
  kronológiák    » kisebbségtörténeti kronológia
1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017  
intézménymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z

 
névmutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z

 
helymutató

a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

 
 
 
   keresés
szűkítés        -        
      találatszám: 28 találat lapozás: 1-28
 



| észrevételeim vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm


 

Névmutató: Gémes István

1990. április 9.

A marosvásárhelyi pogrom halottai magyarok: Gémes István sáromberki lakos, Csipor József ernyei, Kiss Zoltán teremiújfalusi lakos. /Puskás Attila: Marosvásárhely halottai. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 9./

1991. március 20.

Az Emberséget! Alapítvány /Székelyudvarhely/ a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom áldozatai hozzátartozóinak támogatására szólított fel /Csipor Antalt Ioan Covaci, Gémes Istvánt Dumitru Butilca, Kiss Zoltánt Marin Preda gázolta halálra 1990. márc. 20-án/. A felsorolt gázolókat a bíróság ártatlanoknak minősítette és mindhármukat szabadlábra helyezte. - Ugyancsak kérik az oroszhegyi rendőrgyilkosság ügyében ártatlanul elítélt Nagy István családjának megsegítését. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 20./

1991. július 9.

Kincses Előd Iliescu elnöknek és Petre Roman miniszterelnöknek június 8-án írt memorandumában emlékeztetett arra, hogy egy évvel ezelőtt is írt levelet, de arra nem kapott választ, közben népirtásra való felbujtásért indítottak ellene vizsgálatot. - Az 1990 márciusi események négy magyar halálos áldozatának /Csipor Antal, Gémes István, Kiss Zoltán és Sípos Antal/ azonosított gyilkosait nem állították bíróság elé, ugyanúgy nem vonták felelősségre azokat, akik kioltották Sütő András bal szeme világát és több mint 150 magyart súlyosan bántalmaztak. Kincses Előd emlékeztette Iliescut, hogy akkor felkérte, személyesen jöjjön Marosvásárhelyre, de az elnök azt válaszolta, hogy ilyen feszült helyzetben nem jön a városba. Az RMDSZ II. kongresszusát megelőzően szóbeli üzentet küldtek Kincsesnek, hogy népirtásra való felbujtással vádolják. Ez azért meglepő, mert Petre Roman 1991. jan. 29-i strasbourgi sajtóértekezletén azt nyilatkozta, hogy egyetlen olyan személy ellen sem indítanak büntetőeljárást, akiket Srieciu tartalékos tábornok bepanaszolt, vagyis Sütő András, Király Károly, Tőkés László, Kincses Előd és mások ellen. Kincses mellékelt egy bizonyítékot az igazi bűnösök azonosításához, egy megrendelést, amelyet a Vatra Romaneasca állított ki márc. 15-én, hogy idejében biztosítsa híveinek Marosvásárhelyre szállítását, a márc. 19-20-i támadásokhoz. /Kincses Előd: Levél az államelnöknek és a miniszterelnöknek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 9./

1992. július 18.

Tófalvi Zoltán /Marosvásárhely/ összefoglalta a Cseresznyés per fejleményeit. Cseresznyés Pált 1991. jan. 17-én tartóztatták le és 1992, júl. 7-én az időközben Magyarországra menekült Barabás Ernővel együtt tíz évre ítélték. Tófalvi visszatekintett a kezdethez. 1990. márc. 20-án a marosvásárhelyi magyarok békés tüntetést szerveztek. Az előző napon, 19-én felfegyverzett görgényvölgyiek súlyosan bántalmazták az RMDSZ székházába menekült 72 személyt, kiverték Sütő András félszemét. 20-án újból behozták Marosvásárhelyre a görgényvölgyieket. A botokkal, vasvillákkal, dorongokkal felfegyverzett román lakosok Sáromberkén halálra gázolták Gémes Istvánt, Nagyernyén Csipor Antalt, Marosvásárhely főterén pedig Kiss Zoltánt. A támadók között volt a libánfalvi Mihaila Cofariu is. Az összecsapás során Cofariu súlyos sérülést szenvedett. Miközben a Sütő András elleni gyilkossági kísérlet, továbbá a három halálra gázol egyetlen tettesét sem ítélték el, keresték Cofariu támadóit. Egyetlen orvosi látlelet sem bizonyította, hogy Cseresznyés Pál rúgása életveszélyes sérülést okozott volna. Végül meggyőző bizonyítékok hiányában, hamis tanúvallomások alapján ítélték el Cseresznyés Pált, akit előzőleg a börtönben megvertek. Ezzel a marosvásárhelyi események magyar és cigány elítéltjeinek száma 47-re emelkedett. Közben a bíróság a védelem egyik koronatanúját, a Cofariut bekötöző Seres Máriát, aki azt állította, hogy a földön fekvő féri nem Cofariu volt, egy év börtönbüntetésre ítélték. /Elvált a férjétől és a megítélt gyermektartási díjat nem fizette ki, ezért börtönözték be./ A tárgyalás során levetítették az ír tévé felvételét, melyet a marosvásárhelyi eseményekről készített. Azonban a filmet a vádnak megfelelően átalakították: kivágták belőle azt a részt, amikor a botokkal, fejszékkel felfegyverzett román tüntetők áttörik a rendőrkordont és megtámadják a békésen tüntető magyarokat. Ehelyett csak azok a képsorok láthatók, ahol a magyarok ellentámadásba lendülnek. Az ellenséges légkört mutatta, hogy Luca Ioan ügyész így kezdte vádbeszédét: "Gyilkosság megbocsátani annak, aki embert ölt!" Hiába mutatott be az RMDSZ egy filmet a valóságban történtekről, azt nem vették figyelembe. Borz Grigore, a vád képviselője odáig ment a magyarság kollektív elítélésében, hogy 1990. márc. 20-át az RMDSZ által szervezett katonai akciónak minősítette. Végül kijelentette: egyetlen románnál sem volt ütő-, vágó-, szúrófegyvert. Mihály Sándor, Jung Ildikó és Veres Gyula védőbeszédei mindezek miatt valóságos vádbeszéddé vált. Mihály Sándor hivatkozott arra, hogy a hírhedtté vált Judea ezredes bevallotta, a Népújság is leközölte, hogy a görgényvölgyiek felfegyverkezve jöttek Marosvásárhelyre. A nagy távolságból készült videofelvételről nem lehet pontosan megállapítani, hogy a földön fekvő alak Cofariu. /Tófalvi Zoltán: A marosvásárhelyi per. = Népszabadság, júl. 18./

1993. március 19.

1990 márciusára, a marosvásárhelyi pogromra emlékezett a város egyik újságírója, Tófalvi Zoltán. A 64 éves Csipor Antal, az 54 éves Kiss Zoltán, a háromgyermekes, 31 éves Gémes István az életével fizetett, rajtuk kívül sok volt a sebesült. Azóta sem szolgáltattak igazságot, állapította meg. /Tófalvi Zoltán: Marosvásárhely emlékezete. = Új Magyarország, márc. 19./

2001. március 20.

Az 1990 márciusi véres események áldozatainak, hozzátartozóinak fájdalmát sem az idő, sem az együttérzés nem enyhítheti. Az RMDSZ-nek és az erdélyi magyarságnak kötelessége minden évben ezen a napon fejet hajtani a magyarellenes pogrom mártírjainak emléke előtt - hangsúlyozta Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke márc. 20-án Marosvásárhelyen, az RMDSZ Szövetségi Elnöki Irodában, ahol Szepessy Lászlóval, az Elnöki Hivatal igazgatójával, valamint dr. Benedek Erzsébettel, az RMDSZ Maros megyei szervezetének képviselőjével közösen találkoztak a tizenegy évvel ezelőtti tragikus márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sok évi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pállal, illetve Juhász Ilonával. A találkozó során az RMDSZ képviselői átnyújtották azokat az adományokat, amelyeket az Ügyvezető Elnökség tavalyi döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóinak. - Az évente átnyújtott adományok egyértelmű jele annak, hogy a magyarság érdekvédelmi szervezete saját áldozatainak tekinti az események kárvallottjait. Az RMDSZ továbbra is kitartóan szorgalmazza a márciusi események valós feltárását. /RMDSZ Tájékoztató, márc. 20. - 1932. sz./

2003. március 22.

Márc. 21-én Marosvásárhelyen a szövetségi elnöki hivatalban találkozott Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke és Takács Csaba ügyvezető elnök az 1990. márciusi marosvásárhelyi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pállal, illetve Juhász Ilonával. Az RMDSZ képviselői ányújtották azokat az adományokat, amelyeket az ügyvezető elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatok hozzátartozóinak, illetve a meghurcoltaknak. /A megbecsülés gesztusa. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 22./

2004. március 22.

Márc. 20-án az RMDSZ Szövetségi Elnöki Hivatalában Markó Béla, az RMDSZ elnöke adott át támogatást a tizennégy évvel korábbi véres marosvásárhelyi események áldozatai hozzátartozóinak és azoknak, akik részesei voltak az akkori eseményeknek. Jelen volt Csipor Emma (Csipor Antal özvegye), Gémes Ilona (Gémes István özvegye), Kiss Irma (Kiss Zoltán özvegye), valamint Juhász Ilona és Cseresznyés Pál. Markó Béla, miután a jelenlevőknek megköszönte, hogy eljöttek a megemlékezésre, felidézte az 1990 márciusi eseményeket. 1990 után lassan, de mégis elkezdődött az etnikai kérdés rendezése Romániában, és nem erőszakos eszközökkel folytatódott, hanem nehezen, rendkívül nagy feszültségek árán, de politikai úton. A találkozó végén Sütő András fogalmazta meg üzenetét: „Az RMDSZ-szel szervezetten politikai küzdelembe indult erdélyi magyarság több olyan alapvető, alkotmányban is rögzített jogot vívott ki, amelyek alapján már sokkal közelebb kerülünk az önrendelkezés formáihoz, vagyis az autonómiához. Ez az autonómia – amely célja az erdélyi magyarságnak – a fokozatos építkezés és a román politikai életben még rendkívül erős politikai ellenállás körülményei között folytatott küzdelemben lesz megvalósítható.” /Mózes Edith: Az áldozatokra emlékeztek. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 22./

2004. március 23.

Az 1990 márciusi marosvásárhelyi magyarellenes pogrom áldozataira emlékezett márc. 21-én, vasárnap a Marosvásárhelyi Rákóczi Szövetség. A véres események sáromberki áldozatának, Gémes Istvánnak sírjára helyezték el a kegyelet koszorúját. 1990-ben a Marosvásárhely felé tartó, a felbujtott román parasztokat szállító egyik gépkocsi halálra gázolta a 41 éves Gémes Istvánt és több helybélit megsebesített. Gémes az út szélén, amikor az autó belehajtott, és súlyosan megsebesítette, másnap reggelre meghalt. A tettes Butilca Dumitru, akit nem idéztek be a törvényszékre, nem ítélték el.- Soha nem kért bocsánatot – mondta az áldozat felesége, Gémes Ilona. A Marosvásárhelyi Rákóczi Szövetség elnöke, dr. Ráduly Levente elmondta, minden évben megemlékeznek a 14 évvel ezelőtti magyarellenes pogrom áldozatairól, és az áldozatok egyikének sírjára koszorút helyeznek. – A 14 évvel ezelőtti magyarellenes pogrom kiagyalói, megszervezői és végrehajtói szabadlábon járkálnak környezetünkben – mondta Ráduly Levente. Dr. Kincses Előd ügyvéd, a Marosvásárhely fekete márciusa című könyv szerzője rövid felszólalásában méltatta a Marosvásárhely körüli magyar falvak helytállását a pogrom idején, és reményét fejezte ki, hogy olyan nehéz helyzetbe, mint 14 évvel ezelőtt, Erdély magyar népe nem kerül többé. /Antalfi Imola: Gémes Istvánra emlékeztek. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 23./

2005. március 21.

1990 „fekete márciusáról” emlékeztek meg március 19-én Marosvásárhelyen: a Bernády Házban az RMDSZ találkozott az akkori események áldozataival, este a Kultúrpalotában pedig Kincses Előd meghívottai idézték fel a véres napokat. Az RMDSZ meghívta azokat, akik 1990. március 19-én a Bolyaiak terén a szövetség akkori székházának padlásán rekedtek. A találkozón jelen volt Markó Béla, az RMDSZ elnöke is. E rendezvényre várták az akkori események áldozatainak – Gémes István, Csipor Antal, Kis Zoltán – leszármazottait, illetve a börtönt megjárt Cseresznyés Pált és Juhász Ilonát, valamint Sütő András írót. Ugyancsak Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota nagytermében Kincses Elődnek, a márciusi események egyik főszereplőjének a meghívására Schmidt Mária történész, a budapesti Terror Háza Múzeum igazgatója és Gabriel Andreescu, a bukaresti Emberi Jogok folyóirat igazgatója tartott előadást. A megemlékezésen részt vett Tőkés László püspök és Király Károly, az RMDSZ volt elnöke. Tizenöt évvel ezelőtt, Marosvásárhelyen, egy gyógyszertár bejáratán feltüntetett magyar felirat felbőszítette a román tömeget, amely március 16-án randalírozott a városban. Az események 19–20-án tetőztek, amikor a Görgény völgyéből behozott parasztok a város főterén Bolyai és Sütő András életét követelték. Az RMDSZ-székház padlásán rekedt akkor 78 személy. Annak ellenére, hogy a hatóságok biztonságos elvonulást ígértek számukra, fizikai bántalmazás árán hagyhatták el csak az épületet, Sütő András író elvesztette fél szemét. Március 20-án a város magyarságának békés tüntetését a főtéren román falvakból újból behozott, gyűlöletre buzdított csoportok zavarták meg, botokkal felfegyverkezve estek neki az atrocitások ellen tiltakozóknak. Markó Béla beszédében úgy vélte, 15 évvel ezelőtt Marosvásárhelyen dőlt el, hogy az erdélyi magyarság politikai eszközökkel akarja jogait kivívni, ugyanakkor nem engedi magát erőszakkal elhallgattatni. 1990-ben ez volt a szándék: a román–magyar konfrontációt, egy a boszniai vagy koszovói példához hasonló útra terelni, amelyen a magyarság jogköveteléseit véres erőszakkal akarták eltiporni. A magyarságot nem lehetett olyan útra vinni, amelyet nem akart: ehelyett példás összefogással saját kezébe vette a sorsát, felemelte a fejét és szembe fordult az erőszakkal. /Marosvásárhelyi mementó a „fekete márciusról”. Külön megemlékezést szervezett az RMDSZ és Kincses. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 21./

2006. március 16.

Az RMDSZ országos vezetősége az idén is megemlékezik a márciusi események áldozatairól: Markó Béla, az RMDSZ elnöke, valamint Takács Csaba ügyvezető elnök március 17-én, pénteken, Marosvásárhelyen találkozik az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sok évi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pállal, illetve Juhász Ilonával. A találkozó során az RMDSZ képviselői immár hagyományosan átnyújtják azokat az adományokat, amelyeket az Ügyvezető Elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóinak. /Találkozó a márciusi események kárvallottjaival. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 16./

2006. március 18.

Az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események ma is arra figyelmeztetnek, hogy a nemzetek közötti békés együttélés csak akkor lehetséges, ha egyenlő módon élhetünk, és ha elismerjük a másik jogát arra, hogy nyelvét, kultúráját hagyományait megőrizze – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes március 17-én Marosvásárhelyen, a márciusi események 16. évfordulóján tartott találkozón. Az RMDSZ elnöke és Takács Csaba ügyvezető elnök az idén is fogadta a véres események során elhunyt Gémes István és Kiss Zoltán hozzátartozóit, valamint a sok évi börtönre ítélt Cseresznyés Pált, illetve a súlyosan bántalmazott Juhász Ilonát. A találkozón a Szövetség vezetői átnyújtották azokat az adományokat, amelyeket az Ügyvezető Elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóinak. Beszédében Markó Béla sajnálatát fejezte ki, hogy az akkori magyar jogkövetelő megmozdulások szellemi vezére, a szintén súlyosan bántalmazott Sütő András objektív okok miatt nem lehetett jelen az eseményen. Úgy értékelte, a nemzeti közösségek együttélése csupán egymás értékeinek, jogainak tiszteletben tartásával biztosítható, ha a nemzetiségek háborítatlanul élhetnek saját elképzelésük szerint. – Ha nincs tolerancia, akkor könnyen lángba borulhat ez az együttélés. Ezt ma sem szabad elfelejtenünk, hiszen az elmúlt hetekben bebizonyosodott, bármikor feleleveníthető a szélsőséges nacionalizmus, bármikor elővehető az a beszédmód, az az intolerancia, amely csakis kárt okozhat az együttélő közösségeknek – mutatott rá a szövetségi elnök. /Megemlékeztek az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események áldozatairól. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 18./

2007. március 17.

Az RMDSZ országos vezetősége az idén is megemlékezik a márciusi események áldozatairól: Markó Béla, az RMDSZ elnöke, valamint Takács Csaba ügyvezető elnök március 17-én Marosvásárhelyen, az Elnöki Hivatalban találkozik az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pállal, illetve Juhász Ilonával. Az RMDSZ képviselői ez alkalommal is átnyújtják azokat az adományokat, amelyeket az ügyvezető elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ szolidaritási alapjából különítettek el az áldozatoknak valamint hozzátartozóiknak. /Találkozó az 1990-es márciusi események kárvallottjaival. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 17./

2007. március 19.

„Az erdélyi magyarság nem felejti 1990 márciusát, és nem felejthetnek azok a családok sem, amelyek súlyos emberáldozatot szenvedtek a véres események során” – jelentette ki Markó Béla Marosvásárhelyen, a márciusi események 17. évfordulóján tartott találkozón, amikor fogadta a véres események során elhunyt Csipor Antal, Gémes István és Kiss Zoltán hozzá tartozóit, valamint a sok évi börtönre ítélt Cseresznyés Pált és Szabadi Ferencet. A találkozón az RMDSZ vezetői idén is átnyújtották azokat az adományokat, amelyeket az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóinak. „A botokkal, vasvillákkal, dorongokkal felfegyverzett román lakosok Sáromberkén halálra gázolták Nagyernyén Gémes Istvánt, férjemet” – emlékezett Csipor Antal özvegye. Ketten súlyosabban, Nemes Zoltán fia könnyebben sérült meg, a negyedik elgázolt ember, Gémes István belehalt sérüléseibe. „Kísérteties álmok kínoznak ma is. Gyakran riadok fel arra, hogy börtöncellám sötétjében égő cigarettát oltanak el testemen, miközben csípős paprikát dörzsölnek a szemembe, amitől másfél órára elvesztem látásom, s ez alatt folyton csak ütnek-vernek” – tárta fel személyes tragédiájának részleteit Cseresznyés Pál, aki évekkel börtönből történt szabadulása után sem tud szabadulni a kísérteties emlékektől. „Majdnem kiverték a fél szememet, a fogaimmal viszont már nem volt szerencsém, mind odalettek”. Később bebizonyosodott, hogy a magát kulturális szervezetnek nevező Vatra Romaneasca szervezte meg a román falusiak szállítását a városba, feltüzelve őket a magyarok ellen. Idén a tetszhalott szervezet más, nem túl ismert szervezettel közösen „Az 1990. márciusi marosvásárhelyi események címmel” rendez szimpóziumot. Az összejövetelre meghívót küldtek Ion Iliescu akkori állam- és Petre Roman kormányfőnek, valamint Virgil Magureanu és Ioan Talpes volt titkosszolgálati vezetőknek. Kincses Előd ügyvéd, aki az események következtében egy időre kénytelen volt elhagyni az országot, szívesen venné, ha legalább most elmenne Ilisecu, Roman és Magureanu Marosvásárhelyre, ha 17 évvel ezelőtt nem tették. Több civil szervezet és számos román értelmiségi, a Temesvári Kiáltvány 17. évfordulóján nyílt levélben fordult a romániai törvényhozáshoz és az Európai Parlamenthez, amelyben igazságügyi vizsgálatot szorgalmaznak többek között a marosvásárhelyi események okainak és hátterének felderítésére. A Pro Európa Liga tavaly perújrafelvételt kért az 1990-es marosvásárhelyi események kapcsán, mivel azt gyanítják, hogy összefüggés van a véres konfliktus és a titkosszolgálat /SRI/ között. Az Igazságügyi Minisztérium azóta sem válaszolt a felkérésre. Sütő Andrást 1990. március 19-én brutálisan megverték, egyik szemét nem lehetett megmenteni. Tizenhét esztendővel ezelőtt a közeli falvakból teherautón érkeztek a megtévesztett román falusiak, hogy „visszafoglalják” a várost a magyaroktól. Másnap, március 20-án utcai összecsapások során sebesült meg a libánfalvi Mihaila Cofariu, akit a nacionalisták nemzeti hősnek kiáltottak ki, és akit mára már elfeledtek. Cseresznyés Pált 19 évi börtönre ítélték. A véres összecsapások három magyar áldozatot követeltek, több mint százan megsebesültek. /Bögözi Attila, Simon Judit: Ártatlan áldozatok emléke és büntetlen vétkesek között. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 19./

2008. március 20.

Az erdélyi magyarság nem felejti 1990 márciusát, és nem felejthetnek azok a családok sem, amelyek súlyos emberáldozatot szenvedtek a véres események során. Az RMDSZ országos vezetősége az idén is megemlékezik a márciusi események áldozatairól: Markó Béla, az RMDSZ elnöke, valamint Szepessy László, a Szövetségi Elnöki Hivatal igazgatója március 21-én Marosvásárhelyen, az elnöki irodában találkozik az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Csipor Antal, Gémes István és Kiss Zoltán hozzátartozóival, a sokévi börtönre ítélt Cseresznyés Pállal, valamint a bántalmazott Juhász Ilonával és Szabadi Ferenccel. A találkozón megemlékeznek a két éve elhunyt Sütő Andrásról, akit szintén súlyosan bántalmaztak a véres magyarellenes események során. Az RMDSZ képviselői immár hagyományosan átnyújtják azokat az adományokat, amelyeket az Ügyvezető Elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóiknak. Az RMDSZ továbbra is szorgalmazza a márciusi események valós feltárását. /Az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események áldozataival találkoznak az RMDSZ vezetői. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 20./

2009. március 18.

Az RMDSZ ez évben is megemlékezik az 1990-es marosvásárhelyi márciusi vérengzés áldozatairól: az RMDSZ vezetői március 20-án, Marosvásárhelyen találkoznak az elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pállal, Szabadi Ferenccel, illetve Juhász Ilonával. /Az 1990. márciusi események áldozataira emlékeznek. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 18./

2009. március 21.

Az erdélyi magyarságnak nem szabad elfelejtenie 1990 márciusát: emlékeznünk kell az áldozatokra és az események kárvallottjaira, mindazokra, akik nem hagyták, hogy a magyar közösséget megfélemlítsék, és szembefordultak a támadókkal. De emlékeznünk kell azért is, hogy a történelem ne legyen visszafordítható, hogy mindez többé ne ismétlődhessen meg – hangsúlyozta Markó Béla szövetségi elnök március 20-án Marosvásárhelyen, a márciusi események 19. évfordulóján. Az RMDSZ elnöke immár hagyományosan, a Szövetségi Elnöki Irodában fogadta az események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóit, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pált, Szabadi Ferencet, illetve Juhász Ilonát. Az eseményen megemlékeztek Sütő Andrásról, az erdélyi magyarság nagy személyiségéről. Az RMDSZ vezetői koszorút helyeztek el Sütő András sírjánál, a marosvásárhelyi református temetőben. Markó Béla úgy értékelte, a romániai társadalom nagy adóssága, hogy mindmáig nem derült fény a teljes igazságra: tizenkilenc év után is csak általánosságban lehet arról beszélni, hogy kik voltak a vétkesek, kik voltak a szervezők, az uszítók, kik hozták be távoli falvakból a botokkal és más eszközökkel felfegyverzett támadókat, és miközben magyarokon megtorolták mindazt, ami történt, az igazi vétkesek nevét ma sem tudjuk. /Nem lehet elfelejteni 1990 márciusát. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 21./

2010. március 19.

A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
(Korabeli feljegyzések)
Maros megye lakosságának kb. 50%-a magyar nemzetiségű. Ez a szám nem tükröződött az igazságszolgáltató szervek összetételében 1989 decemberében.
Úgy éreztük, hogy a "rendszer- váltással" ez a probléma is meg fog oldódni, de már 1990 januárjában elindult egy folyamat, amelyben olyan erők egyesültek, melyek meg akarták tartani a hatalmukat, sőt, még növelni is, ezért mindent megtettek és -tesznek, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárokat – mint egyéneket és mint közösséget – teljesen háttérbe szorítsák.
A nyomozói és rendfenntartó szervekben, vagyis a rendőrségben az alkalmazottak között alig található egy-egy magyar származású egyén, esetleg egy elrejtett, kis faluban, ahol semmi jelentősége sincs jelenlétének. A rendőrök nagy része regáti megyékből származott ide, akik nem ismerik a magyar nyelvet, de akik ismerik, azok sem hajlandók beszélni.
A városi és megyei ügyészség összetétele sem változott semmit, a városi ügyészségen 13/0 és a megyeinél 8/1 a nemzetiségi arány, természetesen a magyarok hátrányára.
A városi bíróságon is maradt a 15/3-as, a megyei törvényszéken pedig a 8/1-es összetétel, ahol egyáltalán nem is érződik a magyar bírók jelenléte, egyrészt teljes kisebbségben levő minőségük, meg veszélyeztetettségük miatt sem.
Az 1989-es váltás után lecserélődtek az elnökök és alelnökök, élre kerülvén a volt párttitkárok meg a jelenlegi Vatra Româneasca alapító tagok.
Szomorú jelenség, hogy a magyar ügyvédek 80%-a nyugdíjba vonult, előrehaladt kora miatt, és az ügyvédi kamarában is teljesen elzáródott a kapu a magyar jelentkezők előtt, így egyre kevesebb lesz az a jogász, aki honfitársaink panaszát legalább meghallgassa anyanyelvünkön, ha nem is teljesen tőlük függ az ügyek kimenetele.
Az 1990. márciusi események után megkezdődött a magyar és cigány nemzetiségű lakosság elleni megtorlás, melynek keretében a támadók átalakultak "sértett felekké", míg a védekezők bűnözőkké lettek a törvény előtt, és koncepciós perek folyamán ezek példás büntetéseket kaptak, mivel minden felelősséget ezekre hárítottak.
A márciusi események után az ügyészség összeállított egy kimutatást, ahol a 35 dossziéból négy kivételével mind a magyarok és a cigányok elleni vádemelést kezdeményezik.
Abban a négy iratcsomóban, ahol román nemzetiségű személyek szerepelnek, és háromban magyar ember halálát okozták, hamarosan meg is állapították, hogy a halottak a hibásak, és a halálukat okozók nem felelnek a bűntettért.
Sajátos helyzet, hogy a főügyész is aláírta ezeket a vád alóli felmentéseket, hiába próbált az áldozatok családja igazságáért folyamodni hozzá. (dossziészám: 32/P/1990 és 32/P/1990)
Mindhárom haláleset – melynek áldozatai magyar emberek voltak, mégpedig Csipor Antal (Ernyéből), Gémes István (Sáromberkéről) valamint Kiss Zoltán (Marosvásárhelyről) – úgy történt, hogy a városba jövő, felfegyverzett román falusi tömegeket szállító autók elé próbáltak állni az emberek, hogy meggátolják a Vásárhelyre jutásukat, viszont egyszerűen áthajtottak rajtuk, több halált és súlyos sebesülést okozva.
Az autóvezetők (Covaci Ioan, Butilca Dumitru) nem találtattak hibásnak, sőt, egyikük sértett félként is szerepel, kártérítést kérvén azoktól a marosszentgyörgyi vádlottaktól, akiknek sikerült őt megállítani.
Ami a március 19-i eseményeket illeti, a VR szervezésében behoztak M-vásárhelyre több ezer Görgény völgyi parasztot teljes falusi fegyverzetben (ásó, kapa, vasvilla, fejsze, vasbot, szúrós végű vasalt fabotok, hatalmas kések, kövek, benzinnel töltött üvegek), akik egy része délelőtt már bent volt és csatlakozott a város román lakosságának egy részéhez, akik erőszakkal leváltották Kincses Előd ügyvédet az NMF megyei alelnöki tisztségéből, más része pedig délután érkezett harcra készen, leitatva, felbujtva, aminek okán aztán megtámadta az RMDSZ székházát.
Az RMDSZ székházában bent rekedt 29 személy a padláson torlaszolta el magát. Néhány óra múlva egy részüket a "hatóságoknak" sikerült hazugsággal lecsalniuk, ám ráengedték a felbőszült tömeget, így sokukat súlyosan megsebesítették.
A sebesültek között volt Sütő András Herder- díjas író, az RMDSZ elnöke, akit meg akartak gyilkolni, és akinek örökre elveszett fél szeme és sokszorosan megsebesült.
Sütő András és a 28 magyar sérült miatt nem került a bíróság elé csak egy román és egy cigány nemzetiségű személy, nem szerepelt egyik magyar sérült sem sértett félként vagy tanúként az ügyben, és nem volt beidézve az RMDSZ sem mint anyagi vagy morális károsult.
Mai napig senkit felelősségre nem vontak az RMDSZ és a 29 személy ellen elkövetett gyilkossági kísérletért, testi sértésért és az okozott anyagi károkért.
A két vádlott – Gorea Ioan náznánfalvi lakos, aki bottal verte a katonai gépkocsiba ott szorult magyarokat (köztük Sütő András) és Berchi Alexandru marosvásárhelyi lakos – a következő büntetésben részesült:
A 2968/1990 bírósági dossziéban kimondott 525- ös ítélet alapján Gorea Ioan súlyos csendháborítást követett el, és Berchi Alexandru erőszakkal, több személlyel együtt felfegyverkezve betört egy párt székházába. Előzőnél alkalmazták a bűnügyi törvénykönyv 321-es cikkelyének 2-es paragrafusát, utóbbinál a 88/1990-es törvényt, melyhez hozzájárultak a 74, 76-os cikkelyek a Btk.-ból.
Mindkettő büntetése 1-1 év, mely kötelezően munkahelyen töltendő le, anélkül, hogy valakinek kártérítést kellene fizetniük.
A felfolyamodás után is ez az ítélet végleges maradt.
Sütő András panaszát mai napig senki sem nyomozta ki, nem érdeklődött sem a rendőrség, sem az ügyészség az ügy felderítése iránt. Arról a 17 személyről, akiről aznap este (március 19-én) bejelentették, hogy azonosítva voltak, többé nem lehetett semmit hallani.
Bizonyíték van arra, hogy az autóbuszokat és a tehergépkocsikat a VR szervezet rendelte meg a szállítóvállalattól, Kincses Előd közölte a számlák másolatát az újságokban, de erről az igazságszolgáltatás emberei nem vesznek tudomást, és senki sem keresi, kutatja a pogromszervezőket és végrehajtóit.
A felelősség áthárítása Kincses Elődre irányult, aki emiatt nem tud hazatérni, mivel "állítólag" letartóztatási parancs van ellene.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. március20.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
I. Dossziészám: 5262/1990, a Nagybányai Bíróságról
Vádlottak neve: Sütő József, Szilágyi József, Szilveszter Kiss Péter, Tóth Árpád, Lörinczi József és Puczi Béla. Mindannyian marosszentgyörgyi lakosok, akiknek az a bűne, hogy kb. 6-800 emberrel együtt próbálták feltartóztatni a Régen és a Görgény mente felől Marosvásárhelyre jövő, verekedő szándékú emberekkel megtöltött autókat.
Ellenük felhozott vádak: közerkölcs elleni súlyos vétség, állami és magánvagyon- rombolás, testi sértés, verekedés. Mindenhol a bűntény súlyosbított formája. 321-es cikkely, 2-es paragrafus, 217, 218/2, 180, 181, 182 Btk.
Egyikükre sem lehetett semmit konkrétan rábizonyítani személyesen, de az ügyészség, a bíróság a KOLLEKTÍV FELELŐSSÉG alapján vád alá helyezte és elítélte őket. Különben a kollektív felelősség a román törvények alapján nem létezik.
A bíróság úgy határozott, hogy a "vétkesek" többek között Cováci Ioannak is 10.000 lej kártérítést kell fizessenek, aki halálra gázolta Csipor Antalt Ernyében és aki nem fizetett és nem lett megbüntetve Csipor Antal haláláért. A büntetés 1 év 4 hónap és 1 év 8 hónap között ítéltetett meg, munkahelyen való letöltéssel, amelyből 9 hónapot már börtönben töltöttek.
Az egyik vádlott, Tóth Árpád a sok lelki és fizikai megpróbáltatástól szabadlábra helyezése után nemsokára meghalt szívinfarktusban, 39 évesen.
A többi elítélt nagyon nehezen kapott helyett, ahol letöltse büntetését, egyesek Magyarországon kerestek menedéket, családjuk felbomlott. Visszatérve Covaci Ioan személyére, az ügyészség elfogadta mentségnek, hogy azért gázolta halálra Csipor Antalt és sebesített meg súlyosan még négy személyt, mert Ernyében megdobták a fejét egy kővel, és elvesztette eszméletét, nem is volt tudomása a gázolásról.
Ettől függetlenül tovább vezette a (kanyargós) úton a kocsit, 20-30 emberrel és kövekkel megrakva, egészen Marosszentgyörgyig, ahol a telefonon értesített emberek a faluból útját állták, kiráncigálták a kocsiból (teherautó) és megverték.
Az orvosi vizsgálat nem igazolta a feji ütést, de felmentették a vád alól.
II. Dossziészám: 5.230/1990, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Vádlott: Vajda Dominic (Domokos), 58 éves sáromberki lakos (Dumbravioara), súlyos szívbeteg, aki ellen nyomozás indult azzal a váddal, hogy egy kb. 14-20 tagú csoporttal együtt megtámadtak egy autót és megvertek 4 személyt, akiből kettő a pogrom miatt lett behozva a városba.
A nyomozást csak Vajda Domokos és Vajda Ferenc ellen indították meg, mindketten április 4. és május 23-a között le voltak tartóztatva. Mivel bebizonyosodott, hogy egyikük sem tartózkodott a tett helyén aznap (Vajda Ferenc a faluban sem volt, Vajda Domokos végig annak a balesetnek a helyén volt és elsősegélyt próbált nyújtani, ahol D. Butilca halálra gázolta Gémes Istvánt), mindkettőt szabadlábra helyezték. Utána mégis pert indítottak, de csak egyedül Vajda Domokos ellen, közerkölcs elleni vétség miatt.
Teljesen hiábavaló volt 15 tanú vallomása, hogy el sem mozdult a halott mellől, akit ő talált meg, mégis Vajda Domokos 10 hónapra szóló, munkahelyen letöltendő büntetést kapott. Arra alapozott a vád, hogy az a két ember megismerte őt, aki felismerte Vajda Ferencet is, akit felmentettek vád alól.
Tehát ha 14-20 személy megállít egy teherautót, és a benne ülőket igazoltatják és megütik, akkor egyetlen ember felel, aki még ott sem volt.
Érdekes, hogy az autógázolás és a teherautó megállítása teljesen egy időben történt, kb. 600 m távolságra egymástól.
A sértett feleknek nem volt orvosi igazolásuk a bántalomról, és nem is tettek le panaszt.
A 650-es számú ítélet ellen fellebbezett az ügyészség, és a Megyei Törvényszék az 1717/1991-es dossziéban, a 99-es határozattal megemelte a büntetést 1 év és 6 hónapra a munkahelyen való letöltéssel.
Természetesen nem vették figyelembe az elítélt felfolyamodását, akinek teljes ártatlansága bizonyítva volt.
III. 2.800/1990-es iratcsomó, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Az elítélt neve SZABADI FERENCZ szentimrei lakos, akit a 659/1990. számú határozat alapján 5 év börtönbüntetésre ítéltek alapfokon, mely végleges maradt, a Megyei Törvényszék 64/1991 számú ítélete által.
A vád ellene: munkahelyi visszaélés, testi sértés és közerkölcs elleni vétség, súlyosbított formában.
Az elítélt mint beteghordozó (brancadier) volt alkalmazva a megyei kórháznál, ahol szolgálatot teljesített március 20-án 7-15 óra között. Mivel hallotta, hogy mi történik a városban, 17.30 órakor visszament a kórházba, hogy szükség esetén segítséget nyújtson a szolgálatban levőknek.
A kötelessége abban állt, hogy a mentőautóból kisegítse a sebesülteket, kivegye kezükből az ütő-vágó eszközöket, és tolókocsiban, lábon vagy hordágyon elszállítsa őket a szolgálatos orvos rendelőjébe. A két szolgálatos orvos (román és magyar) valamint az elítélt kollégái bizonyították a tárgyaláson, hogy nem hagyta el munkahelyét másnap reggel 9 óráig, végig dolgozott.
A vádiratban az áll, hogy a mentőautóban megverte Petra Iliét, aki megsérült a város központjában, és akit ezért vittek fel a kórházba. Egyetlen bizonyíték Szabadi ellen ennek a "sértett félnek" a vallomása, aki különben minden alkalommal mást mond, de azt mindenhol elmondja, hogy felismerte Szabadit először a fényképeken, amelyeket a rendőrségen mutattak meg neki. A dosszié első oldalán 2 levelezőlap nagyságú kép van (a félreértések elkerülése miatt), ahol bemutatják Szabadit civilben és munkaruhában. A törvényszéki orvosi papírt kb. 40 nap késéssel állították ki Petra Iliének, 8-9 nap alatt gyógyuló sérülésről, amit egy üzemi orvos által kiadott igazolás alapján adott ki a törvényszéki orvos. Az üzemi orvos is csak a 9. napon látta a sérülést, tehát a teljes gyógyulás napján.
Ennek az igazolványnak az alapján Szabadit kötelezték 45 napi munkabér kártérítésére Petra Ilie számára, akinek kézzel írt nyilatkozata szerint kb. 300-an indultak Hodákról megvédeni Erdélyt a magyaroktól, vasbotokkal felszerelve.
A másik vád Szabadi Ferencz ellen, hogy megütötte Gliga Florét az orra és az álla alatt a kórház folyosóján, míg az egyetemisták éppen kötözték, legalábbis ezt állította az egyik tanú.
Gliga Flore bevallotta, hogy a főtéren megdobták egy benzinnel töltött üveggel, mely megpörkölte a homlokát és a szemöldökét.
Törvényszéki orvosi igazolása van arról, hogy 5-6 nap alatt gyógyuló égési sebe van a homlokán és a szemöldökén, Szabadinak a rovására megítéltek 3 hónapi munkabért, mivel az ütése miatt Gliga Flore nem tudott dolgozni 3 hónapig. Különben nyugdíjas.
Szintén a két szolgálatos orvos (dr. Lupsa Nicolae és Salati Csaba) azt állították a tárgyaláson, hogy a szolgálatuk alatt a sürgősségi részlegen március 20-án 14 órától 21-én 8 óráig semmi incidens nem volt, és ha lett volna, lehetetlenség, hogy ők ne tudjanak róla. Különben Szabadi F. nagyon szolgálatkész dolgozó.
Mellette szól az aláírt ív is, amivel a mentőállomás sofőrjei igazolják, hogy a vádlott nem tartózkodott egyik mentőautóban sem, sőt, a mentőállomás átiratot küldött, hogy saját egészségügyi kádereik kísérik a kocsikat a színhelyre és onnan a kórházba.
A Maros Megyei Törvényszék nem halasztotta el a tárgyalást, hogy a legfelső törvényszék átköltöztesse a dossziét más megyébe, sürgősen el kellett ítélni Szabadi Ferenczet.
A tárgyaláson Orza Aurel megyei ügyész "neispravit, om de nimic" szavakkal illette Szabadi Ferenczet, aki soha azelőtt nem volt elítélve.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. Március 23.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése (korabeli feljegyzések)
(Folytatás szombati lapszámunkból)
VI. Dosszié: 540/1991, a megyei törvényszéken
A vádlott: Cseresznyés Pál marosvásárhelyi lakos, aki különösen súlyos gyilkossági kísérletért lett a törvényszék elé állítva, mivel március 20-án egy hodáki embert, aki bottal jött a magyarságra támadni, és támadás közben leütötték, megrúgott.
A marosvásárhelyi orvosok szerint az az ütés, vagyis rúgás, amit a vádlott mért az áldozatra, nem veszélyeztette az életét, csak a többi ütés, amit másoktól kapott azelőtt, mégis a bukaresti törvényszéki véleményezés úgy mutatja, hogy az összes sérülés együtt veszélyeztették az áldozat életét. A szakértői véleményben azt is leírja az orvos, hogy a véleménye megfogalmazása előtt megnézte a videofilmet is, melyet egy írországi személy készített.
Folyamatban van a Legfelsőbb Törvényszéken a második elhelyezési kérés tárgyalása, amelynek döntése alapján marad az ügy Marosvásárhelyen, vagy máshol fogják letárgyalni.
A nyomozás alatt Cseresznyés Pált többször is kegyetlenül megverték, szándékosan kínozták.
A bírói testület és az ügyész nyíltan elfogult és átértelmezi a tanúvallomásokat, rendreutasítja a tanúkat, ha az igazat szándékozzák mondani.
A védelem kérését, hogy egy szakorvosi felülvizsgálat szülessen a meglevő orvosi kiértékelések alapján, mivel ezek ellentmondanak egymásnak, visszautasították.
Ha Marosvásárhelyen marad az ügy tárgyalása, nagyon szigorú kirakatbüntetés születik, amivel majd példát statuálnak (10 év börtön).
IV. Dossziészám: 3588/1990 a Marosvásárhelyi Bíróságról
1166/1990, a Maros Megyei Törvényszékről
Vádlottak: Hanzi Valentin és Galaczi József marosszentgyörgyi lakosok, akiket 4 évi börtönbüntetésre ítéltek köztisztviselő elleni sértésért, ami abból állt, hogy ittas állapotban összeszólalkoztak a polgármester-helyettessel, akit a lakosság akarata ellenére nevezett ki, és aki tisztséget töltött be a faluban 1989 decembere előtt is, és a veszekedés hevében megpofozták ezt az embert. Másnap már bocsánatot kértek és a "sértett fél" visszavonta feljelentését.
Hiába jelentette ki a sértett fél, hogy elismeri, a vita személyes ügyben történt, a törvényszék a büntetést csak egy évvel csökkentette, tehát maradt 3 év börtön.
A tárgyaláson Orza Aurel ügyész a két cigány származású elítéltet felháborodva küldte A…frikába, ami Ázsiának indult.
V. Dossziészám:1426/1991, Marosvásárhelyi Bíróság, 1069-es határozat
1851/1991, Maros Megyei Törvényszék 154
Az elítéltek neve: Papp Árpád, Füzesi András és Füzesi Albert, erdőcsinádi lakosok, akik a falu többi lakosával együtt kigyűltek március 20-án őrizni a falut, mivel oda is elért a hír, hogy a hodákiak fel akarják gyújtani a falvaikat.
A ténylegesen odajövő két kiskocsi utasait igazoltatni akarták, mivel a falun nem vezet út keresztül Régen vagy a Görgény mente felé, és innen indult a vita, melynek hevében tettlegesség ért az autóban ülő személyek közül hármat.
A falut őrizték és az eseményben részt vettek 200-300-an.
Állítólag ezek hárman próbálták csitítani a kedélyeket.
A tárgyaláson a vádlottak kibékültek a sértett felekkel, akiknek kifizették a kért kártérítést, és ezek visszavonták ellenük leadott panaszaikat. Alapfokon négy év börtönbüntetésre ítélték ezeket az embereket, és elég hosszú idő elteltével, 1992. január 8-án letartóztatták őket. A hivatalos vád: 321. cikkely, 2-es paragrafus Btk. és 217. cikkely, valamint 181-es cikkely Btk., vagyis testi sértés, rombolás és közerkölcs elleni vétség. A felfolyamodás tárgyalásán a megyei törvényszék tudomásul veszi, hogy nem létezik testi bántalmazás, sem rombolás, de fenntartják a közerkölcs elleni vétség súlyosbított formáját, és megmaradt a négy év börtön. Ami érdekes a tárgyaláson, hogy a három "sértett félből" kettőt börtönből kellett megidézni, akik lopás miatt voltak bezárva. Tehát: aki hazudik, az lop is, ahogy tartja a közmondás.
***
A megtorlás azonnal, március 20-a után megkezdődött, mivel már másnap összeszedték azokat a cigány férfiakat, akik a magyarok pártjára állottak, akiket saját társaik másnap besúgtak.
A 153/1970-es dekrétumot alkalmazták ezen személyek ellen, mely egy speciális törvény, és mely teljes kihasználást nyert Ceausescu idejében, mert azokat az egyéneket büntette, akik munkakerülőnek voltak nyilvánítva, és ilyen minőségben botrányt okoztak, verekedtek, prostitúcióval foglalkoztak vagy sértegettek.
A törvény hangsúlyozza, hogy értelme a szocialista rendszer védelmezése.
Az a 12 személy, akit ennek alapján büntettek meg, mind állandó munkahellyel rendelkezett, és semmilyen folt nem volt múltjukon.
Az 1708/1990-es iratcsomó alapján szabtak ki büntetést (1554-es ítélet): Horváth István – 5 hónap börtön, Puczi Kozák Béla – 4 hónap, Puczi Kozák Sándor – 3 hónap, Carcula György – 4 hónap, Kalló Géza – 4 hónap munkahelyen.
Ezeknek az embereknek a család ügyvédet fogadott és nem a maximum 6 hónap börtönbüntetést kapták, de ahol a családnak nem volt tudomása az esetről, ott mind 6 hónap börtönbüntetést kaptak, mert még a hivatalból járó védelmet sem biztosították. Pl. Kalányos János, Kurkuly Elek, Voika Dénes, Kalányos Ioan, Csikó Sándor. A dosszié száma: 1646, 1647, 1648, 1649/1990.
Megemlítendő, hogy ezen emberek szabadlábra helyezésük után nem kapták vissza munkahelyüket, pedig jó minősítésük volt.
Dossziészám: 5718, a városi bíróságról, 491/1991-es ítélet
1107/1991, a megyei bíróságon
A vádlott neve Máthé Lajos, akit szintén elítéltek közerkölcs elleni vétséggel 1 év és 6 hónapra, amit munkahelyen kell letöltenie, ugyancsak a március 20-i eseményekkel kapcsolatosan.
Jelenleg tárgyalja a Marosvásárhelyi Bíróság annak a négy embernek a helyzetét, akik Iklandon laknak, és kimentek az ernyei útra, hogy megpróbálják feltartóztatni a város felé autókon özönlő felfegyverzett embereket.
Ezen emberek: Lengyel Lázár, Vajda András, Tofán Mihály és Vass Sándor, szintén a hírhedt 321-es cikkely 2. paragrafusáért a Btk. értelmében kerültek törvény elé.
Az ügyészségi iratcsomó száma 431/P/1990, de a tárgyalások már folynak a bíróságon, ítélet még nem született. (Dossziészám: 303/1992, Marosvásárhelyi Bíróság)
Ezek az ügyek kapcsolatban vannak a márciusi eseményekkel, és még vannak meglepetések előkészítve számunkra, amit alkalomadtán majd bedob az ügyészség, és majd megint bíróság elé lesz állítva 5-6 ártatlan ember különböző falvakból, ahányszor csak figyelmeztetni akarnak, hogy mi itt másodrendű állampolgárok vagyunk.
Több ilyen dosszié van félig készen az ügyészségen, csak az alkalomra várnak az elindításukkal.
Ezeken az ügyeken kívül, ahol egy megadott tárgy körül forog minden, vannak egészen semleges ügyek, de a megítélésükben, az elítélésükben a fontos szempont mindig a nemzetiség kérdése.
Ugyanazon bűntettért más-más büntetés jár, vagy ha valakit elgázolnak, megvernek, és ráadásul magyar nemzetiségű, akkor maga az áldozat a tettes vagy pedig nem kerül meg az elkövető. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. március 19.

Markó: 1990 márciusában polgárháború is kitörthetett volna
Az RMDSZ-szel nem konzultáltak az 1990 márciusi, marosvásárhelyi események 20 évfordulóján tartott rendezvényekről, a szövetség külön rendezvénysorozattal emlékezik a Fekete márciusra – jelentette ki pénteken Markó Béla. Az RMDSZ elnöke szerint a húsz évvel ezelőtti események polgárháborúba torkollhattak volna.
Marosvásárhelyen az Erdélyi Nemzeti Tanács (EMNT) és Kincses Előd ügyvéd a Pro Európa Liga (LPE) csatlakozásával kétnapos rendezvénysorozattal emlékezik meg az 1990-ben történt véres etnikumközi konfliktusról. Markó Béla az EMNT rendezvényeivel kapcsolatban azt mondta pénteken, hogy „jobb lett volna, ha velünk is konzultálnak a rendezvénysorozat programjának összeállítása előtt, mivel több RMDSZ-beli kollégám is részese volt az 1990. márciusi eseményeknek. Markó szerint „nem jó, ha esetleg mások próbálnak nekünk ilyen rendezvényeket szervezni”, tájékoztat az Agerpres.
Markó Béla hozzátette: végső soron rendjén van, ha többen is úgy gondolják, hogy „elérkezett a tanulságlevonás pillanata az akkori eseményekkel kapcsolatban”.
Az EMEF-en szó volt a megemlékez közös szervezéséről
Mint arról korábban beszámoltunk, a kétnapos rendezvénysorozat szervezői pénteken 19 órától Az igazság és tolerancia menetére hívják a marosvásárhelyieket. A tervek szerint a menethez csatlakozók gyertyával a kezükben azt az útvonalat járnák be az egykori városházától a Kendeffy-palotáig, amelyet a húsz évvel ezelőtt, capinákkal (fakitermelésben használatos emelő, fafeszítő csákányokkal) felfegyverkezett Maros- és Görgény-völgyi román parasztok megtettek. A résztvevők a kegyelet gyertyáit helyeznék el a Bolyai-téren, az RMDSZ húsz évvel ezelőtti székháza előtt. Ez az a hely, ahol a tudatlan tömeg előbb a „Bolyai-testvéreket” kereste, hogy leszámolhasson velük, mert magyar iskolát akarnak, majd a pártszékház padlására menekült Sütő Andrást és Juhász Ilonát bántalmazta, félig megfosztva szemük világától.
Kali István, az EMNT Maros megyei szervezetének elnöke korábban azt nyilatkozta a Krónikának „Mi még az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumon megpróbáltuk bevonni az RMDSZ-t is a szervezésbe, de amolyan felemás választ kaptunk. Miután Markó Béla utólag kijelentette, hogy ő semmiféle fáklyás menetnek nem híve, világossá vált, hogy számukra nem kívánatos egy efféle megemlékezésen részt venni”.
A szövetség Miholcsa Gyula több mint 11 órás dokumentumfilmje köré szervezi a megemlékezést. Az ismert marosvásárhelyi operatőr-rendezőnek az 1990. márciusi eseményekről szóló alkotását három részben, a Színművészeti Egyetem stúdiótermében vetítik le. A románul is feliratozott film bemutatását beszélgetések követik. Az RMDSZ vezetői egyébként pénteken megkoszorúzták Sütő András sírját, további rendezvények zajlanak a Bernády-házban is.
Markó: fennállt a polgárháború veszélye
Markó Béla és az RMDSZ több vezető tisztségviselője pénteken találkozott az 1990 márciusi véres összecsapások magyar sebesültjeivel és a halálos áldozatok özvegyeivel. Markó virágcsokrokat nyújtott át a férjeiket – Gémes Istvánt, Csipor Antalt és Kiss Zoltánt – húsz évvel korábban elveszített asszonyoknak, és a sebesülteknek, Cseresznyés Pálnak, Szabadi Ferencnek és Juhász Ilonának. Az özvegyek és a sebesültek ezenkívül anyagi támogatást is kaptak az RMDSZ Szolidaritási Alapjából. Markó elmondta, erre a találkozóra minden évben sor kerül.
A találkozó után az RMDSZ elnöke azt mondta: az 1990. márciusi, marosvásárhelyi események az erdélyi magyarok szabadságért folyó harcának egyik mozzanata volt. Ez a harc „nem a románok ellen irányult, akiket tulajdonképpen megtévesztettek és egy másik közösség ellen uszítottak, hanem azok ellen, akik megszervezték az akkori eseményeket, akik konfliktust robbantottak ki a két közösség között” – fejtette ki Markó Béla. A szabadságharc a régi rendszer képviselői ellen irányult, akik 1990 márciusában megpróbálták elgáncsolni az 1989 decemberében elért eredményeket, és megpróbálták leállítani a demokratizálódási folyamatot, tette hozzá.
Markó szerint ha az akkori „ellenforradalmi” kísérlet sikerült volna, fennállt volna a veszélye egy polgárháború kirobbanásának, ez pedig hosszú időre megbénította volna a romániai átalakulás folyamatát. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

2010. március 19.

Román-magyar gyász
Marosvásárhelyen az 1990. március 19–20-i véres eseményekre emlékeznek ma és holnap. Az RMDSZ, mint minden évben, ez alkalommal is az elnöki hivatalban tartja a megemlékezést, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) fáklyás felvonulást és kerekasztal-beszélgetést szervez.
Az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóit, a sokévi börtönre ítélt, és bántalmazott Cseresznyés Pált, Szabadi Ferencet és Juhász Ilonát fogadja ma délben az RMDSZ Szövetségi Elnöki Irodájában Markó Béla miniszterelnök-helyettes és a szövetség több vezetője.
Az immár hagyományos találkozón nyújtják át azokat az adományokat, amelyeket az ügyvezető elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóiknak. Ez a gesztus ugyanakkor nem csak a jelenlévőknek, hanem a számtalan névtelen áldozatnak is szól, mindazoknak, akiket a marosvásárhelyi események során bántalmaztak.
Az EMNT fáklyás menete
Az EMNT és Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája A szeretet márciusa elnevezésű rendezvénysorozatára várja a résztvevőket ma és holnap Marosvásárhelyen, ahol az 1990. márciusában történt eseményekre, azok áldozataira emlékeznek. Ennek keretében kerül sor ma este hét órakor az Igazság és tolerancia nevű fáklyás menetre.
A szervezők a Kultúrpalota előtt várják mindazokat a – magyar, román és cigány – résztvevőket, akik egyetértenek azzal, hogy békében is lehet élni egymás mellett, akik közösen szeretnék megelőzni az etnikai konfliktusokat. „Örüljünk együtt az 1989-ben kiharcolt szabadságnak, az 1989. decemberében Temesváron bebizonyított szeretet és szolidaritás nevében közösen lépjünk az etnikai uszítás ellen” – olvasható a felhívásban.
A menet végigvonul a főtéren, fel a Bolyai utcán, a jelenlegi törvényszék épülete elé, ahol húsz évvel ezelőtt az RMDSZ székháza működött.
Maratoni filmvetítés
Háromnapos, maratoni filmvetítést szervez a Bernády György Közművelődési Alapítvány március 19–20–21-én a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ahol bemutatja a Marosvásárhely fekete márciusa című, tizenkét órás dokumentumfilmet. A vetítés ma délután 17 órakor kezdődik az Egy kis történelem, December, Január, Iskolák című fejezettel, majd az 1990. februári események felidézésével folytatódik, március 15-el bezárólag.
Kerekasztal az együttélésről
Szombaton délelőtt a belvárosi római katolikus plébánia Deus Providebit Tanulmányi Háza ad otthont annak a Közös múlt, közös jövő, otthon Európában című kerekasztal-beszélgetésnek, ahol a Pro Europa Liga társzervezésében magyar és román értelmiségiek, közéleti személyiségek tanácskoznak az együttélésről, annak lehetőségeiről.
A rendezvényen európai parlamenti képviselők jelenlétére is számítanak a szervezők. Március 20-án, holnap délután 17 órakor a Vártemplomban ökumenikus istentisztelettel zárul a megemlékezés-sorozat, ahol a Kárpát-medence történelmi egyházainak magas rangú képviselői is jelen lesznek.
Markó Attila: a város gyásza egész közösségünk gyásza
„Két évtizede Marosvásárhelyen megtörtént az, amire senki nem volt felkészülve: a frissen visszaszerzett szabadság megmutatta méregfogát, és képtelen volt féken tartani a hirtelen kibontakozó és megerősödő nacionalizmust, intoleranciát, gyűlöletet” – írja Markó Attila kisebbségügyi államtitkár szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében, hangsúlyozva, hogy a város gyásza nemcsak a marosvásárhelyiek, hanem az egész romániai magyar közösség gyásza.
„A marosvásárhelyi fekete március és az ezt követő két évtized legfontosabb tanítása mégis az, hogy lehetünk akár ellenzékben, akár kormányzati eszközök birtokában, lehetnek partnereink vagy barátaink, ám igazi családunk csak saját közösségünk lehet” – írja Markó Attila. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

2010. március 20.

A magyarság szabadságharca volt ’90-ben
Az RMDSZ elnöke a húsz évvel ezelőtti véres események áldozataival, illetve áldozatainak hozzátartozóival találkozott
"Úgy gondolom, kötelességünk életben tartani azoknak az emlékét, akik áldozatul estek a véres eseményeknek, éskötelességünk emlékeztetni rá mindenkit, hogy akkor mi történt, éppen azért, hogy ne ismétlődhessen meg" –hangsúlyozta Markó Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke tegnap a marosvásárhelyi szövetségi elnöki hivatalban, ahol ahúsz évvel ezelőtti március 19-20-i véres események áldozataival, illetve áldozatainak hozzátartozóival találkozott,szimbolikus támogatással jelezve, hogy ezt az áldozatot a szövetség nem felejtette el.
Az eseményen Markó Béla mellett Szabó Árpád, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke és Szepessy László, a szövetségi elnöki iroda igazgatója vett részt.
Kísérlet volt a demokratikus kibontakozás megállítására
Markó rámutatott, húsz év, két évtized telt el az 1990 márciusi események óta, azóta felnőtt egy generáció, lehet, sokan nem is tudják, vagy csak hallomásból tudják, hogy akkor mi történt Marosvásárhelyen. Az elnök úgy fogalmazott, hogy tulajdonképpen akkor ez egyfajta szabadságharca volt a marosvásárhelyi és a környékbeli magyarságnak és magának az erdélyi magyarságnak. Szabadságharc nem azok ellen a románok ellen, akikkel ott megütköztek, akiket félrevezettek a szervezők, és akiket ráuszítottak a magyar emberekre, hanem azok ellen, akik a háttérből irányították ezeket az eseményeket és akik nagyrészt a régi rendszer emberei voltak.
Véleménye szerint tulajdonképpen "egy nagy és veszedelmes kísérlet volt akkor Marosvásárhelyen, hogy ami 1989 decemberében elindult Romániában, azt valamiképpen megállítsák és visszafordítsák. Ha úgy tetszik, egyfajta kísérlet volt egy ellenforradalomra, hogy mindazt, amit ki akartunk alakítani, azt megakadályozzák. Nemcsak a magyarság szempontjából, de tulajdonképpen kísérlet volt a demokratikus kibontakozás megállítására is, hiszen, ha sikerült volna itt, Romániában véres polgárháborút kirobbantani, amire volt akkor esély, nyilvánvalóan mindaz semmivé vált volna, ami 1989 decemberében megvalósult. Tehát szervesen kapcsolódik 1989 decemberéhez".
A magyarok nem hagyták magukat megfélemlíteni
Kijelentette, tulajdonképpen itt, Marosvásárhelyen azok akartak visszaütni 1990 márciusában, akik ezáltal semmissé akarták tenni az 1989 decemberi változásokat is, és meg akarták félemlíteni egyúttal a magyarságot. "Mi azért tartozunk köszönettel azoknak, akik szembefordultak akkor ezzel a kísérlettel, mert ők akadályozták meg tulajdonképpen azt, hogy a régi rend embereinek szándékai érvényesüljenek. Azért kell rájuk emlékeznünk, mert ami akkor történt, meghatározta mindazt, amit mi utána Romániában cselekedtünk, és azt is, amit elértünk, hiszen tulajdonképpen a magyarság szabadságküzdelme azáltal érvényesült, hogy akkor a magyarok nem hagyták magukat megfélemlíteni" – mondta az RMDSZ elnöke.
Ugyanakkor külön emlékezett Sütő Andrásra, aki 1990. március 19-én veszítette el a fél szeme világát, aki már nincs közöttünk. Sírjára a találkozó előtt helyeztek el koszorút.
Ezek után adták át az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóinak, a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pálnak, Szabadi Ferencnek, illetve Juhász Ilonának a virágcsokrot és adományokat, amelyeket az Ügyvezető Elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el erre a célra.
Mózes Edith. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

2010. március 22.

Fehér könyv a fekete márciusról
Az 1990-es marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatos évfordulós megemlékezéseket rendeztek a hét végén.
Március 19-én az RMDSZ vezetősége megkoszorúzta Sütő András síremlékét, majd a szövetségi elnöki hivatalban Markó Béla az összetűzés kárvallottjaival, az áldozatok hozzátartozóival: az események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán családtagjaival, az egykor börtönbe zárt Cseresznyés Pállal, a súlyosan bántalmazott Szabadi Ferenccel, illetve Juhász Ilonával találkozott.
Markó kifejtette: annak idején a vásárhelyi és a környékbeli magyarság egyfajta szabadságharcot vívott a letűnt rendszer retrográd erőivel szemben, akik a háttérből irányították az eseményeket. Úgy véli: húsz évvel ezelőtt ellenforradalmi kísérlet történt, amelyet a magyar közösség bátorsága meghiúsított.
Ellentmondásos vallomások
A művészeti egyetem stúdiótermében vetítették azt a 12 órás dokumentumfilmet, amely a húsz évvel ezelőtti eseményeknek állít emléket. Szerzője, Miholcsa Gyula, az RTV munkatársa a Krónikának elmondta: hároméves munka eredményét láthattuk. A film megrendelője a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány volt, amelyet Borbély László miniszter, parlamenti képviselő vezet. Miholcsa szerint a legértékesebb anyag a néhai Schnedarek Ervintől származott. Ő és munkatársai szinte percről percre megörökítették mindazt, ami 1989 decemberének utolsó napjaitól kezdve Vásárhelyen történt.
A többi, nem kevésbé értékes anyag a Román Televíziótól, a Magyar Televízió Fekete Doboz című műsorából, és a temesvári forradalmárok egyesületétől származik, a film alapötlete pedig az volt, hogy rekonstruálják a helyes és pontos kronológiát. „Rengeteg meglepő dologgal szembesültem. Egyesek önmaguknak mondtak ellent különböző pillanatokban: általában román megszólalókkal fordult ez elő, mert ők akarták elkerülni, hogy a valóságot kimondják” – mesélte Miholcsa.
A legvérmesebb, 1990 februárjában szervezett vásárhelyi Vatra Românescă rendezvényről nincs felvétel, oda annakidején nem engedték be a magyar újságírókat, az RTV archívuma sem őriz erről dokumentumot. A Fekete Doboz munkatársaitól valóságos harctéri jeleneteket kaptak, kameráikkal egészen közel kerültek a verekedő csoportokhoz – ezek a szerkesztők szólaltatták meg március 19-én a cigányokat is, akik a magyarság mellé álltak.
Profi provokáció volt
„Nekem erkölcsi kötelességem volt Sütő Andrással szemben az, hogy a filmet elkészítessem. Három év munkája van benne. Most is végigfut a hátamon a hideg, ha megnézem. Ne feledjük: az események a jugoszláviai folyamat előtt zajlottak. Mindenki számára egyértelmű ma már az, hogy profi provokációról volt szó – akik kirobbantották, azoknak a tervei között talán az is szerepelt, hogy Romániában, Erdélyben katonai diktatúrát vezessenek be. Annak idején a tankok egy hónapon át a város határában állomásoztak” – fejtette ki lapunknak Borbély László, aki a film vetítése előtt köszönetet mondott azoknak, akik fényképeket, videofelvételeket, dokumentumokat vittek be az alapítványhoz.
„1500 dokumentum van a birtokunkban, ezek húsz év alatt gyűltek össze. Jó részüket már 1990-ben átadtuk az ügyészségnek, és azok alapján fel lehetett volna göngyölíteni az ügyet” – tette hozzá Borbély, aki bejelentette, hamarosan elkészül az átfogó Fehér könyv a húsz évvel ezelőtti eseményekről. A filmvetítés kezdetén Tőkés László is jelen volt, viszont az RMDSZ vezetősége, a szövetségi politikusok távol maradtak az EMNT által szervezett, péntek esti tüntetéstől. Tőkés László a Krónikának elmondta: „Nem kaptam meghívást a filmvetítésre, de erre nem is volt szükség, hiszen a sajtóban többször megjelent, hogy erre sor kerül. Úgy gondolom, hogy a megemlékezésben együtt kell lennünk.”
Máthé Éva. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

2010. április 15.

Kisebbségekért Díjat adott át a 20 évvel ezelőtti marosvásárhelyi pogrom magyar és roma áldozatainak, illetve bebörtönzötteinek Bajnai Gordon miniszterelnök csütörtökön a Parlament Munkácsy termében.
A kormányfő a Kisebbségekért Díj Külhoni Magyarságért Tagozata elismerését adta át hat romániai magyar nemzetiségű embernek, köztük három romának, akiket a húsz évvel ezelőtti események miatt bebörtönöztek, a hat kitüntetett közül három posztumusz kapta meg a díjat.
Bajnai Gordon a díjátadáskor mondott beszédében "igazi hősöknek" nevezte a díjazottakat, akik testi épségüket, szabadságukat kockáztatva álltak ki a gyengébbek mellett egy igaz ügyért, és emiatt börtönözték be őket.
A miniszterelnök azt mondta: amikor a magyar ajkú erdélyi cigányság a "Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!" felkiáltással bevonult Marosvásárhely főterére, akkor nem csak arra a térre, hanem a magyar nemzethez is megérkezett.
Bajnai Gordon kijelentette: "a mindenkori magyar kormánynak olyan politikát kell folytatnia, amellyel a határon túli nemzettársaink helyzetét hosszú távon tudja javítani, minden eszközzel segítve, támogatva számukra az egyenrangú, egyenlő jogú állampolgári létezés feltételeit anyanyelvük, szokásaik, vallásuk szabad gyakorlását az anyaországon kívül is".
Mindez hosszútávon megfontolt, együttműködő párbeszédet kíván, mert "a kardcsörtetés, a fenyegető üzengetés és a felelőtlen ígérgetés csak ronthat a helyzeten" – tette hozzá.
A kormányfő, mint fogalmazott, sajnálja, hogy erre a nyilatkozatra 20 évet kellett várni, és azt hangsúlyozta, - "ha már így alakult, büszke vagyok arra, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnökeként én mondhatom ki először: az erdélyi magyar ajkú cigányság a határon túli magyarokhoz hasonlóan magyar nemzet része". Hozzáfűzte: "sorsunkban, jogainkban, kötelezettségeinkben egyenrangúak vagyunk nem csak három napra, ahogy azt Puczi Béla, az egyik posztumusz díjazott írta, hanem az idők végezetéig".
Az 1995-ben alapított Kisebbségekért Díjban részesült: Lőrinczi József, aki Nagybányán töltötte le 1990 márciusától 1992 februárjáig kétéves börtönbüntetését. Megkapta a kitüntetést Sütő József, akit közerkölcs elleni vétséggel, magán- és állami vagyon megrongálásával és testi sértéssel vádolták meg, majd 1990. március 28-tól 1991. december 11-ig volt börtönben.
Díjat kapott Szilágyi József, akit egy év nyolc hónapra ítéltek, és ebből nyolc hónapot és 20 napot töltött a nagybányai börtönben. Puczi Béla, akit egy év 8 hónapra ítéltek, nemzetközi nyomásra azonban az ítélet végrehajtásáig szabadlábra helyezték. Puczi Béla Magyarországra, majd Franciaországba menekült, de miután visszatoloncolták Magyarországra, hosszas küzdelem után ismét megkapta a menekültstátuszt, és Magyarországon halt meg 2009-ben. A díjat özvegye vette át.
Szintén az özvegye vehette át Szilveszter Kis Péter elismerését is, aki 1992-ben hunyt el Magyarországon.
Kisebbségekért Díjat kapott Tóth Árpád is, akit a márciusi események miatt letartóztattak, elítélték, majd szabadlábra helyezték, de a letartóztatásban elszenvedett bántalmazások következtében 1991. április 6-án életét vesztette. A miniszterelnöktől kapott elismerést Erzsébet lánya vette át.
1990. március 20-án a Vatra Romaneasca elnevezésű nacionalista szervezet 13 busznyi, husángokkal és fejszékkel felfegyverkezett, zömében ittas román nemzetiségű "tüntetőt" szállított Marosvásárhelyre Maros megye több településéről, akik megtámadták a város egy nappal korábbi feldúlása, Sütő András megsebesítése, az RMDSZ székház szétverése ellen békésen demonstráló magyar nemzetiségűeket.
A román parasztok támadásaitól meghátrálásra kényszerült magyarok segítségére siettek a cigányok azzal a ma már szállóigévé vált felkiáltással, hogy "Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!" és elkergették a románokat.
A marosvásárhelyi pogrom részeként három magyart, Csipor Antalt, Gémes Istvánt és Kiss Zoltánt szándékosan halálra gázolták, és a pogromért a magyarokat és cigányokat ítéltek el, miközben a tényleges felelősöket a mai napig nem azonosították.
Az ügyészségi vizsgálatok során 30 ember ellen emeltek vádat, akik egytől-egyig magyar, illetve roma nemzetiségűek voltak. Többségük egy év börtönbüntetést kapott. A legsúlyosabb ítélettel a Magyarországra menekült Barabás Ernőt és Cseresznyés Pált sújtották, ők tíz év szabadságvesztést kaptak. Szabadi Bélát 6 év szabadságvesztésre ítéltek.
A marosszentgyörgyi romákat, akik részt vettek a görgény-völgyi románokat szállító teherautók feltartóztatásában, egységesen két év szabadságvesztésre ítélték, amelyet le is töltöttek.
MTI

2011. március 18.

Az erdélyi magyarság nem felejti 1990 márciusát
Az erdélyi magyarságnak nem szabad elfelejtenie 1990 márciusát: emlékeznünk kell az áldozatokra és az események kárvallottjaira, mindazokra, akik nem hagyták, hogy a magyar közösséget megfélemlítsék, és szembefordultak a támadókkal.
Emlékeznünk kell azért is, hogy a történelem ne legyen visszafordítható, és hogy mindez többé soha ne ismétlődhessen meg.
Az RMDSZ ezévben is megemlékezik az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események áldozatairól: Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Szepessy László március 19-én, szombaton Marosvásárhelyen találkoznak az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pállal, Szabadi Ferenccel, illetve Juhász Ilonával.
Az RMDSZ, Markó Béla javaslatára, létrehozta a Szolidaritási Alapot, amelyből 2000 óta minden évben támogatást nyújt az áldozatoknak, valamint hozzátartozóiknak. Ez a gesztus ugyanakkor nem csak a jelenlévőknek, hanem a számtalan névtelen áldozatnak is szól, mindazoknak, akiket a marosvásárhelyi események során bántalmaztak.
Az esemény keretében megemlékeznek Sütő Andrásról, aki 1990-es események során a marosvásárhelyi RMDSZ-székház elleni támadásban maga is súlyos sérüléseket szenvedett: az RMDSZ vezetői szombat délelőtt koszorút helyeznek el Sütő András sírjánál a marosvásárhelyi református temetőben.
(RMDSZ)
Nyugati Jelen (Arad)

2012. március 15.

Az erdélyi magyarság nem felejti 1990 márciusát
Az RMDSZ ez évben is megemlékezik az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események áldozatairól: Kelemen Hunor szövetségi elnök, Markó Béla miniszterelnök-helyettes és Dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ Maros megyei szervezetének az elnöke március 17-én, szombaton Marosvásárhelyen találkoznak az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események során elhunyt Gémes István, Csipor Antal és Kiss Zoltán hozzátartozóival, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pállal, Szabadi Ferenccel, illetve Juhász Ilonával.
Az RMDSZ, Markó Béla javaslatára, létrehozta a Szolidaritási Alapot, amelyből 2000 óta minden évben támogatást nyújt az áldozatoknak, valamint hozzátartozóiknak. Ez a gesztus ugyanakkor nem csak a jelenlévőknek, hanem a számtalan névtelen áldozatnak is szól, mindazoknak, akiket a marosvásárhelyi események során bántalmaztak.
Az esemény keretében megemlékeznek Sütő Andrásról, aki 1990-es események során a marosvásárhelyi RMDSZ-székház elleni támadásban maga is súlyos sérüléseket szenvedett: az RMDSZ vezetői szombat délelőtt koszorút helyeznek el Sütő András sírjánál a marosvásárhelyi református temetőben. (RMDSZ)
Nyugati Jelen (Arad)

2015. március 19.

Fekete március, felelősök nélkül
Huszonöt esztendővel ezelőtt etnikai pogrom történt Székelyföld legnagyobb városában, amelynek öt halottja és legalább háromszáz sérültje volt, de felelőse ma sincs. Sütő András író fél szemét kiverték, azóta magyarok tízezrei költöztek el a településről, amely immár – könnyen lehet, hogy végérvényesen – román többségűvé vált.
Napra pontosan huszonöt évvel ezelőtt éppen az első szabad választások kampányfinisében jártunk, amikor sokkoló képek érkeztek Marosvásárhelyről: Sütő Andrást többedmagával brutálisan megverték, a magyar író fél szemét is kiverve és több bordáját eltörve. A hírek már akkor arról szóltak, hogy megtévesztett és alkohollal feltüzelt románok – akiket a környező falvakból szervezetten szállítottak be – megtámadták az RMDSZ székházát, és ugyan a város katonai parancsnoka, Ion Judea ezredes személyesen garantálta a szabad elvonulást a padlásra felmenekült magyaroknak, a katonaság mégis tétlenül nézte, ahogy a feldühödött tömeg láncokkal és botokkal ütlegeli őket.
Arra már kevesen emlékeznek, hogy első körben nem Marosvásárhelyet választotta a román hatalom a provokáció színhelyének: először a magyar határ közelében lévő megyeközpontban, Szatmárnémetiben próbálkozott a Vatra Romaneasca a későbbihez hasonló forgatókönyvvel. Miután a városbeli magyarok bejelentették, hogy szeretnék megünnepelni március 15-ét, a nacionalista románok egy nappal korábban tiltakozó gyűlést szerveztek, ahol soviniszta jelszavakat kiáltozva elhatározták, hogy megakadályozzák a másnapi magyar emlékezést. Megszállták a tervezett helyszín környékét, majd megrohamozták a kényszerből a katolikus székesegyház udvarán koszorúzó magyarokat, és egy embert megvertek. Leváltották a város magyar vezetőit is, ám mivel ott sokkal nagyobb volt a románság aránya, a magyarok nem álltak ellen, így nem tudtak komolyabb összecsapásokat kierőszakolni.
Marosvásárhely már termékenyebb talaj volt (akkor a városban 52:48 százalékos volt a magyarok és a románok aránya), és jól tudták manipulálni a környékbeli román falvak iskolázatlan embereit is. Jellemző momentuma azoknak a napoknak, hogy az autóbuszokon behozott parasztok először egy román csoportot támadtak meg a városban, és csak akkor fordultak a magyarok ellen, amikor szóltak nekik, hogy őket kell megverni. Nemcsak a román falvak lakóit próbálták beugrasztani a konfliktusba: a környező magyar falvakat is a Securitate provokátorai járták be, hogy drámai hangon harcba hívják az embereket. Nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült valódi háborút kiprovokálni. A fekete március eseményei ismertek, de talán nem árt felidézni őket. Az első etnikai jellegű konfliktus már március 16-án kirobbant a városban, amikor a Tudor lakónegyedben a Vatra Romaneasca hívei betörték egy gyógyszertár ablakát és feldúlták a készletet, mert arra a román mellé kikerült a magyar felirat is. Másnap a nacionalista szervezet tüntetést tartott, a felvonulók magyar vért követeltek, és behatoltak a református egyház felsővárosi hivatalába, bántalmazva az ott tartózkodókat és feldúlva az irodát (a rendőrség másodszor is figyelmen kívül hagyta a megtámadottak segélykérését). Március 19-én történt a már említett konfliktus: a Görgény-völgyéből tizenhárom autóbusszal vittek feltüzelt románokat a városba. A megostromlott RMDSZ-székházból hetvenöt magyar menekült fel a padlásra, akiket a tömeg megpróbált kifüstölni, és akik közül többeket súlyosan bántalmaztak az elvonuláskor. Másnap több tízezres magyar tömeg ment a főtérre tüntetni a magyarellenes incidensek miatt, őket támadták meg a környező falvakból újra behozott botos-fejszés románok. A súlyos összecsapásokban három magyar (a teremiújfalui Kiss Zoltán, az ernyei Csipor József és a sáromberki Gémes István), valamint két román vesztette életét – egyikük részegen leesett a magyar tömegbe hajtó teherautóról.
A történtek miatt szinte kizárólag magyarokat és a magyarok segítségére siető cigányokat ítéltek el. Köztük volt az a Cseresznyés Pál is, aki otthonról békés tüntetésre indult, majd megtámadták, meg is sérült, és amikor fordult a kocka, s többedmagával sikerült ártalmatlanná tennie a fejszével rájuk támadó románt, belerúgott a földön fekvő tehetetlen emberbe. A rúgást (amely kétségkívül fölösleges brutalitás volt, de abban a helyzetben nehéz elvárni a józanságot) egy külföldi tévéstáb forgatócsoportja rögzítette, ennek alapján ítélték el Cseresznyést tíz évre, és ebből hatot le is töltött.
A súlyos konfliktus után megindult a magyarok exodusa a városból – főként az értelmiségiek és a fiatalok vándoroltak külföldre, így rövid időn belül megfordult az etnikai arány, és a románok kerültek többségbe. Kénytelen volt elmenekülni a marosvásárhelyi magyarság egyik vezetője, Kincses Előd is (őt a tragikus napok során mondatták le vezetői tisztségéből – ő volt a megyében a legmagasabb beosztású magyar), aki öt és fél évig nem mehetett vissza Romániába. Jó ideje újra Marosvásárhelyen él. Lapunknak nyilatkozva elmondta, szerinte nincs még minden veszve, mert ugyan immár harmadik ciklus óta román polgármestere van a városnak, de egy köztiszteletnek örvendő közös magyar jelölttel visszaszerezhető lenne a polgármesteri szék. Ennek egyelőre nem sok jelét látni: a huszonöt évvel ezelőtti fekete márciusra a három magyar párt, vagyis az RMDSZ, az MPP és az EMNP külön-külön emlékezett-emlékezik.
A pogrom eseményeinek kivizsgálására egyelőre nincs politikai akarat Romániában. Több múltbéli esemény aktáit a napokban újranyitották ugyan (köztük a vásárhelyi eseményekre kísértetiesen emlékeztető bányászjárásokét, amelyek során a Zsil völgyi munkásokat a fővárosba szállítva szétverték a tüntető fiatalokat és értelmiségieket, valamint az ellenzéki pártok irodáit), az etnikai pogrom felelőseit nem keresik. Arra mindenképpen jó volt a tragédia, hogy Bukarestben – más néven – újjászervezzék a hírhedt Securitatét, és még mindig akad olyan román, aki a „túlzó magyar követelésekre” (a vásárhelyiek anyanyelvi oktatást és nyelvhasználatot kértek a közigazgatásban) adott jogos román válasznak fogja fel a véres eseményeket.
Lukács Csaba
mno.hu / Magyar Nemzet
MNO.hu

2015. március 21.

Marosvásárhely márciusa (Visszajátszás a huszonötödik évfordulón)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett.
(Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt. Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a KözOktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt. A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.” Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom! Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek! Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” (Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal. erdely.ma/publicisztika.php?id=180784, 2015. február 2. ) Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2015. április 4.

Marosvásárhely márciusa (1.)
Lelkemben és tudatomban 1990. március 19-e, 20-a sebei az idő múlásával sem hegednek! Tényeket közlök – történész alapfoglalkozásom is erre kötelez.
Dr. Demény Lajos akadémikus, akkori oktatásügyi miniszterhelyettes a következőket írta: „Akkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum önállósítása körüli vita országos méretűvé terebélyesedett. (Demény Lajost Ion Iliescu ideiglenes államelnöknek Tőkés László, Domokos Géza és Király Károly 1990. február 1-jén javasolta oktatási miniszterhelyettesnek az azonnali hatállyal menesztett Pálfalvi Attila egyetemi tanár helyébe – szerz. megj.) Sikerült rávennem Mihai Şora miniszter urat, hogy miniszteri rendelettel saját aláírásával rendelje el a marosvásárhelyi Bolyai Líceum önállósulását. Mi több, sikerült rávennem, hogy döntését a televízió magyar adásában indokolja meg. Minden erőfeszítésünk ellenére fellépésünk nem sikerült. Marosvásárhelyen a miniszteri rendelet végrehajtási napjára, 1990. február 6-ára időzítették (és be kell ismernem, kitűnő szervezésben és óriási erőbedobással) a Vatra Românească alakuló gyűlését a helyi sportcsarnokban. Az utcára vitték a román diákok és egyetemi hallgatók ezreit, a volt titkosszolgálat és a hadsereg bizonyos tisztjeinek szervezése alatt.
Ugyancsak február 6-án – nem Ion Iliescu és Petre Roman kormányfő tudta nélkül – a Közoktatási Minisztérium egész vezetőségét rendkívüli és minden normális működési szabályt megszegő módon Drăgănescu miniszterelnök-helyetteshez rendelték. Ott állottunk a már annyiszor említett Gheorghe Manole (orvosdoktor, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke – szerz. megj.) által bevezetett és Marosvásárhelyről érkezett mintegy negyven személyből álló vatrás csoport előtt, amelyet egy Sabău nevezetű egyén vezetett.” Az öt órán át tartó támadássorozat végén – amikor Mihai Şora minisztert haza- és nemzetárulónak nevezték – Demény Lajos miniszterhelyettes megkérdezte: a marosvásárhelyi csoport kiket képvisel, kiktől van megbízatásuk? A Sabău Pop-Ioan vezette csoport képtelen állításaira kérte a gyűlés felfüggesztését, a románra fordított, a kolozsvári Szabadság napilapban megjelent, állítólag románellenes cikk eredetijének bemutatását és egy kívülálló, semleges tolmács azonnali behívását. Kiderült: a marosvásárhelyi tiltakozócsoportot Gheorghe Manole, Ion Iliescu államfő kabinetfőnöke készítette fel, amikor a kolozsvári Szabadság gyalázott számát az asztalra tették, abban semmi nem volt mindabból a „románellenességből”, amelyről a marosvásárhelyi csoport olyan vehemensen beszélt.
A marosvásárhelyi magyarellenes pogrom kidolgozói – írja visszaemlékezésében dr. Demény Lajos kiváló történész, volt oktatásügyi miniszterhelyettes – taktikát változtattak: negyedik miniszterhelyettesnek kinevezték a kétes jellemű Hans Otto Stampot: „A szebeni szász szociológus szűkebb körökben ismert volt, mint olyan, aki a Securitatéval és a nyugatnémet kontrainformációs szervekkel egyidejűleg együttműködött.”
Birtokomban Mihai Şora irodalomtörténész, oktatásügyi miniszter távirata Marosvásárhelyre, amelyben elrendeli a Bolyai Farkas Gimnázium – a volt, lassan 500 éves Református Kollégium – magyar tannyelvű oktatási intézménnyé való átalakítását. 1989. december 21-étől – amikor az alig tizennégy éves kisfiamat elvittem a Ceauşescu-rendszer ellen tüntetni – Marosvásárhely, Maros megye legújabb kori történéseinek krónikása voltam és maradtam. Az akkor szerzett gyomorfekélytől azóta sem sikerült megszabadulnom!
Az 1990. február 10-ei százezres könyves-gyertyás marosvásárhelyi felvonulásról külön tanulmányt írtam, hiszen a románokat – ahogyan Cristopher Dodd szenátor írta – valósággal sokkolta: tudtak arról, hogy elenyésző számban vannak ugyan magyarok, de február 10-én hirtelen, a föld alól Marosvásárhely utcáin megjelent százezer méltóságteljesen tüntető magyar! A könyves-gyertyás tüntetés után – végső kétségbeesésben – pontosan felmértem: párbeszédet kell kezdeményezni Marosvásárhely román lakosságával! Sajtótörténeti kuriózum, hogy 1990. február közepén megjelent szerkesztésemben az egyetlen lapszámot megért, gyönyörű kiadásban, tördelésben az olvasók asztalára eljuttatott, Dialog címet viselő folyóirat, amely vezércikként a Dialogare necesse est! mottót tűzte zászlajára. Később Egy lap tündöklése és bukása című tanulmányomban vázoltam: a marosvásárhelyi nyomda román nyomdamestere „véletlenül” hogyan ejtett kalapácsot a már kiszedett laptükörre. Ma már azt is tudom: minden olyan próbálkozás, mely az erdélyi magyarság jogsérelmeit, követeléseit, a jövővel kapcsolatos elképzeléseit román nyelven eljuttatni kívánja a többségi román nemzethez, eleve kudarcra van ítélve! Egyszerűen nem hisznek a kísérletezőnek!
Az első pillanattól kezdve, 1990. március 6-ától A Hét szerkesztőjeként minden nap jelen voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar diákjainak ülősztrájkján. Én kalauzoltam a Fekete Doboz munkatársait, amikor felvételeket készítettek a sztrájkoló diákokról. Egyedi felvételek készültek! Negyedszázad eltelte után is pontosan emlékszem: talán soha nem lesznek olyan kiváló magyar orvos- és gyógyszerész hallgatói az egyetemnek, mint akikkel 1990. március elején örök barátságot kötöttem! Mivel ismertem a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem történetét, már-már törvényszerű volt, hogy 1990. március 19-én délután a Maros megyei RMDSZ engem „delegált”, hogy részt vegyek az N. S. Dumitru és Verestóy Attila vezette parlamenti küldöttség és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román–magyar küldöttsége közötti „tárgyaláson”. Az idézőjel nem véletlen: a megegyezés szerint 1990. március 19-én délután négy órakor a román és a magyar tagozat két-két tanárának, illetve két-két diákjának kellett volna tárgyalnia a parlamenti küldöttséggel. A magyar diákok, tanárok betartották a megegyezést, a románok nem! Amikor délután négy órakor megérkeztem az OGYI épületébe, síri csend fogadott. Teljesen gyanútlanul beléptem az egyetemi szenátus tanácstermébe. Szembe találtam magam a román tagozat teljes tanári karával – akik még a családtagjaikat is meghívták! –, nagy részük részeg volt, és másfél órán át suhogó egyedül vitatkoztam, érveltem a magyar nyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem létjogosultsága mellett. 
Közben filmfelvétel is készült, mindegyre az arcomba világítottak!
Megvallom: úgy éreztem magam, mint Szibériában vagy a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiban érezhették magukat a politikai elítéltek. Ha eltűnök, senki sem fogja tudni, hol vagyok! Amikor a szenátus tanácstermébe beléptem, egy műanyag zacskóban a diktafont bekapcsoltam. Olyan üvöltés, az emberi mivoltukból kivetkőzött egyetemi tanárok hangzavara fogadott, hogy a legnagyobb szakértők sem tudják kiszűrni az ellenem, illetve az erdélyi magyarság ellen irányuló vádaskodásokat. Azok a román egyetemi tanárok, kiváló sebészek, akik magyar professzoroktól tanulták a medicinát, olyan mélységekbe zuhantak, mintha puszta fizikai létük is veszélybe sodródna, ha megalakulna a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem.
Huszonöt évi kutatás után joggal állíthatom: a magyar tannyelvű Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem fokozatos elsorvasztását, majd végleges felszámolását az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtásának ürügyén határozták el a legfelsőbb párt- és államvezetés szintjén, és ehhez a stratégiához foggal és körömmel ragaszkodnak! A véglegesítés szakaszában lévő, A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetemben részletesen taglalom: 1962-től kezdődően hogyan katapultáltak a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetbe sztárnak kikiáltott román tanárokat, köztük a később Nicolae Ceauşescu kedvencének számító Dr. Pop D. Popa szívsebészt. A mi drámánk: a román nacionálkommunista kurzus felerősödésében támogatókra találtak a magyar nyelvű oktatás elsorvasztásában. Hadd ne említsek nevet: volt olyan rektora a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetnek, aki azért nem ment el a református papként szolgáló apja temetésére, nehogy klerikalizmussal vádolják.
Ma már vallom: volt egyfajta tudatosság abban, hogy a romániai román és magyar értelmiségi elit legkiválóbbjai számára – köztük Mircea Dinescu, Smaranda Enache – 1990. március 19-én és 20-án Budapesten szerveztek kerekasztalt! A Maros megyei RMDSZ – úgymond – vezetőség nélkül maradt. A 24 tagú megyei elnökségből mindössze öten álltunk a vártán: Borbély László, Kincses Előd, Szepessy László, Czire Dénes és alulírott. Téves minden olyan állítás, amely szerint március 20-án a hatalmas felháborodás – úgyszólván – elsöpörte a magyar elit minden próbálkozását! Állandó telefonkapcsolatban álltunk a vidéki RMDSZ-szervezetekkel! Alulírott délelőtt tizenegy órakor a marosvásárhelyi rádióstúdió magyar nyelvű adásában külön felhívásban kérte: a magyarok ne üljenek fel a provokációnak, a főtéren ne reagáljanak a román szélsőségesek támadásaira. Azt is megfogalmaztam: soha nem lehet lemosni azt a szégyent, hogy a 20. század egyik nagy magyar írójának, Sütő Andrásnak leitatott és félrevezetett románok verték ki az egyik szemét. Ott voltam a március 20-ai „interetnikus összecsapás” – ahogyan sajnálatosan aposztrofálják az akkor történteket – minden fontos mozzanatánál. Bárhogy magyarázzák: 1990. március 20-a az erdélyi magyarság egyik nagy győzelme! 
Sem a Görgény-völgyi, sem a mezőségi román lakosságot többé Marosvásárhelyre különböző magyarellenes ürügyekkel behozni nem lehet! Krónikásként és nem harcosként láttam, amint a kétségbeesett marosvásárhelyi magyarok másodpercek alatt puszta kezükkel széttörték a főtéri padokat és szembeszálltak a támadókkal, megfordítva a reménytelennek látszó csata kimenetelét. Magassarkú cipőben megjelenő csinos magyar nő valahogyan lapáthoz jutott és úgy vágta képen a rá támadót, hogy az soha nem felejti el!
Lassan már 25 éves megválaszolhatatlannak tűnő kérdés: miért sikerült a Görgény-völgyi, mezőségi románokat a magyarok ellen hergelni? Azért, mert egy 1849-es, az osztrák császárnak, Ferencz Józsefnek is eljuttatott jelentés szerint Görgényhodák, Libánfalva, Mezőpagocsa azon falvak közé tartozik, amelyeket – állítólag – a magyar forradalmárok földig romboltak, és részesei voltak a senki által nem bizonyított 40 ezer román áldozatnak. Holott az 1850. évi népszámlálás az említett településeken nemhogy veszteséget, hanem szaporulatot regisztrált!
1994. február 1-jétől a Román Televízió magyar adásának szerkesztőjeként minden esztendőben dokumentumfilmet készítettem a fekete március egy-egy kevésbé ismert fejezetéről. Megszólaltattam a Görgény-völgyéből Marosvásárhelyre tartó románok által halálra gázolt, háromgyermekes sáromberki Gémes István özvegyét, gyerekeit, az ugyancsak halálra gázolt nagyernyei Csupor István hozzátartozóit, a teremújfalusi Kiss Zoltán özvegyét – aki akkor lelte halálát, amikor 1990. március 20-án a Marosvásárhely főterén tüntető tömegen átszáguldó teherautó megállt az alsó, egykor görög katolikus, ma ortodox templom lépcsőjén. Megszólaltattam a marosszentgyörgyi roma származású Tóth Árpád özvegyét, akinek férjét az 1990. március 20-át követő magyarellenes retorzió idején a dübörgő tank hernyótalpa elé fektették.
Lányommal, Tófalvi Zselykével közösen megírtuk a tíz év börtönbüntetésre ítélt Cseresznyés Pál igazi drámáját Marosvásárhely márciusi mártírja címmel. Ott voltam a marosvásárhelyi törvényszéken, amikor Cseresznyés Pál ügyének tárgyalásakor bennünket, a teremben ülőket másfél órára bezártak, hogy a vád tanúja szabadon kószáljon Marosvásárhelyen, és elhozza az állítólagos tanút, aki Cseresznyés Pál bűnösségét igazolja. Tanúja voltam és vagyok Cseresznyés Pál lecsúszásának, de álljon elő bárki, aki annyi verés és megalázás után nem nyúl a pohár után. Mihailă Cofariu éppúgy áldozat, mint Cseresznyés. Koczka György tévés szerkesztő barátomnak bevallotta: az ortodox pópa figyelmeztette őket, hogy Marosvásárhelyre kell menniük a magyarokat megleckéztetni! Mihailă Cofariu – bárhogyan próbálja a román média fényesre csiszolni emlékezetét, valójában fejszével, rönkhúzó csákánnyal (capinával!) magyart ölni jött Marosvásárhely főterére, nem angyalként ereszkedett alá. Tudom, ha erőm, energiám engedi, megírom Marosvásárhely fekete márciusának az eddigi forrásoktól eltérő történetét.
Mindezt azért is írom, mert a következő „frontváros”: Sepsiszentgyörgy! Igen, a következő frontvárosnak Sepsiszentgyörgyöt szemelték ki, és következik Csíkszereda, a „kört” bezárja Székelyudvarhely. Szerencsére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere ennek tudatában van. Az ő szavait idézem: „Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint 1989 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. 
Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én a célpont.” ( Csinta Samu: Jövőkép az aknafedő mögül – Interjú Antal Árpáddal)
Akinek illúziói vannak azzal kapcsolatosan, hogy Románia önszántából területi autonómiát biztosít Székelyföldnek, nagyon téved! Románia csak nemzetközi nyomásra hajlandó hasonló gesztusokra. Ahogyan az történt 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntéskor, vagy Besszarábia Szovjetunióhoz való annektálásakor. Mindezek ellenére vagy mindezek mellett: Székelyföld autonómiájának kérdését minden lehetséges alkalomkor a nemzetközi közvélemény tudomására kell hozni! Támaszunk a kiváló fiatal történészgárda, akiket holmi „nyári mesékkel” nem lehet megvezetni! Az erdélyi magyarság feladata: minden információs csatornán kiépíteni a kapcsolatokat a fiatal román történész nemzedékkel. Így kap „történelmi hátszelet” huszonöt évvel ezelőtti marosvásárhelyi megemlékezésem is!
(folytatjuk) Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)



lapozás: 1-28




(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék

 

 
kapcsolódó
» az adatbázisról
» írok a szerzőnek  
további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998